Varázslatos realitás 43.

Charlotte beszélgetett.

Nem egyszerűen csak hallgatta, amit Peter mond neki, hanem reagált is és mesélt a saját gondolatairól és életéről. De nem is ez volt a legfurcsább az egészben, hanem az, hogy élvezte.

A társalgásaira általában vagy az volt a jellemző, hogy csendben ült, míg a másik elmondta neki, amit akart, vagy ha elvárták tőle, akkor udvariasan és kedvesen, mégis összeszoruló torokkal válaszolgatott.

Most viszont, ahogy elkezdték kikeverni a festéket, a gyomrában lévő kövek átváltoztak pillangókká. Ez sokkal kellemesebb érzés volt, még a lépései is könnyedebbek voltak, mint máskor.

Érdeklődve figyelte, ahogyan a mellette álló fiú biztos kézzel húzza végig újra és újra a szobafestő ecsetet a falon, miközben ő ügyetlenül próbálta utánozni a mozdulatokat. Valahogy nem sikerült neki túl jól, de pillanatnyilag nem érdekelte. Mosolyogva bénázott.

- Aztán a tanár úr kivett a bőröndjéből egy kakukkos órát, mert elmondása szerint elromlott a karórája – osztotta meg kuncogva élete első geometria órájának az élményét, amit egy kedves, de kissé hóbortos professzor tartott. – Az első sorba ülők azt mondták, hogy először azt hitték, bomba és fel akar robbantani minket – pillantott Peter felé, hogy lássa, tetszett-e neki a történet, de a fürkésző szempártól zavartan pirult el. – Mi az, összekentem magam? – dörzsölte meg az arcát a kézfejével.