Gyógyító pilleszárnyak - 3. fejezet

Mielőtt elolvasnátok a fejezetet, először is szeretném kihírdetni a Művészeti pályázat végeredményét. :)

Az olvasók által megválasztott győztes a 21. számú Takács Zsanett lett. Gratulálok neki, és kérem, keressen meg e-mailben majd, hogy egyeztessük, hogyan kapja meg a nyereményét. :)

Nekem nagyon nehéz volt a helyzetem, mert mindegyik alkotás nagyon tetszett, és akár mindegyiket ki is kiálthatnám győztesnek valami miatt. De sajnos, döntenem kellett... A döntésemet sok minden befolyásolta... A kivitelezés, hogy mennyire kapcsolódik az adott alkotás az Árnyékvilág jeligéhez stb.

Szóval, az én kiválasztottam a 9. számú Petrőcz Evelin. Az okaim, hogy emberi arcot iszonyatosan nehéz rajzolni, ő mégis gyönyörű rajzot alkotott. A férfiarc hasonlít Robhoz, de mégis más, ezért simán el tudom képzelni róla, hogy ő az igazi Adam, és Camilla is bár más, mint Kristen vagy Ashley, mégis látom benne Camillát. Ezen kívül tetszik az arcok elmosódott árnyékolása az Árnyékvilágra való utalással. 

Gratulálok Evelinnek is, és kérem, hogy ő is keressen meg engem e-mailben. Köszönöm. :)

Nagyon köszönöm mindenkinek a gyönyörű alkotásokat! Tényleg nehéz volt döntenem, mert mindegyiket imádom, nagyon ügyesek voltatok! :)

Még egy valamit szeretnék... :) Ha van kedvetek, akkor kereshetnétek képeket a kicsi Edanhez és Isishez, a felnőtt Edanhez és Isishez és Vaniához. Mutassátok meg, ti hogy képzelitek őket, és a legtalálóbb képet kiteszem a többi szereplőhöz. :)

3. PARFÜM

ÉPPHOGY CSAK KILÉPTÜNK a cédrusok árnyékából, a ház ajtaja már ki is nyílt. Alice kiszáguldott Jasper elé, Isabella és Isis pedig a verandán toporogtak. Mindkettejük szívverése kiemelkedően gyors volt – valószínűleg aggódtak miattunk és most örültek, hogy épségben megérkeztünk. Én is örültem, hogy végre itthon vagyunk. Hiányzott Isis mosolya, hangja és az érintése az arcomon.

- Nagypapa! – Isis elengedte az anyja kezét, és lefutott a lépcsőn. Azonnal lehajoltam, és még lendület közben a karomba kaptam.

- Na szép… Az első a nagypapa, nekem pedig még üdvözlés sem jár… - sóhajtott fel Edward halvány mosollyal a szája sarkában.

- Majd én üdvözöllek – lépett elé Isabella és megcsókolta. Félre fordítottam a tekintetemet, mert fájt látni az ismerős, kedves gesztust, Isis ezzel szemben halk kuncogásba kezdett. Alice és Jasper kikerülve minket besétáltak a házba, Emmett pedig követte őket. A tartása olyan elesett volt, hogy rögtön azon kezdett járni az agyam, hogyan segíthetnék. Ahogy az emelet felé pillantottam, észrevettem Rosalie-t az ablakban, de amint rájött, hogy figyelem, azonnal behúzta a függönyt.

- Hmm… Azért az én hercegnőmtől is kapok egy puszit? – hajolt közelebb Edward Isishez, mire cuppanós puszit kapott az arcára. – Edan merre van? – érdeklődött.

- Vadászni. Jonathanék elvitték magukkal… - harapta be a száját Isabella. – Meg akartam kérdezni, hogy mit szólsz hozzá, de nem akartalak zavarni, és Edan annyira szeretett volna menni. Egész összebarátkozott a fiúkkal, főleg Aidannal. Úgy láttam, hogy jót tesz Aidannak ez az egész, és…

- Rendben, persze, semmi gond – pislantott az erdő felé Edward, aztán a karját a női csípő köré fonta, hogy így terelje be a házba Isabellát. Szótlanul követtem őket, de mikor meghallottam a halk, mély légzéseket, összevont szemekkel néztem le Isisre.

- Hát te meg, mit csinálsz? – érdeklődtem. Az orra a nyakamhoz tapadt és úgy szimatolt, mint egy kiskutya.

- Fura az illatod – ráncolta össze a homlokát.

- Fura? – emeltem fel a karom, és megszaglásztam az ingem ujját. Csak a sós tengerillatot éreztem kissé és…

- Ó… Ez csak parfüm – döbbentem rá, hogy mi zavarhatja. A bordélyház úszott a parfümillatban, amit beszívtak a ruháim.

- De nem a tiéd – állapította meg az arcomat fürkészve. Kissé kellemetlenül köszörültem meg a torkomat, miközben leválva Edwardékról, akik a nappaliba mentek, elindultam a lépcsőkön az emeletre. Bár nem tettem semmi kivetni valót, mégis csak egy kuplerájban jártam, és ez az információ nem egy gyerek fülének való volt.

- Nem, nem az enyém – vallottam be remélve, hogy nem feszegeti tovább a témát. Nem volt szerencsém. Pár pillanatig csend volt, de mikor beléptünk a dolgozószobába, jött az újabb kérdés.

- Kié? – Ha ember lettem volna, biztos, hogy most kezdek el izzadni, de így csak gyorsan letettem őt a földre, aztán a könyvespolchoz léptem, mintha olvasnivaló után keresgélnék. – Nem mondod meg? – A követelőző gyerekhang megdöbbentett. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha kihallgatáson lennék.

- Egy barátomé – füllentettem.

- Aki nő? – Most már tényleg megleptek a kérdések. Megigazítottam egy könyvet, aztán Isisre pillantottam. Összefont karokkal álldogált pár méternyire tőlem és szikrázó tekintettel bámult. Ha nem ért volna alig a combomig, ijesztő jelenség lett volna.

- Mit számít ez? – kérdeztem értetlenül. Fogalmam sem volt, miért érdekli ennyire az illatom Isist. Megvonta a vállát, és dühösen fújtatott egyet. – Na, mi a baj? – léptem oda hozzá és leguggoltam mellé. Ahogy kinyújtottam felé a kezem, hogy megsimogassam az arcát, hátrébb lépett. Összeszoruló torokkal meredtem rá. – Isis, kérlek, mondd el, mi van…

- Büdös – fintorodott el, mire felnevettem. Én egyáltalán nem éreztem kellemetlennek a fűszeres virágillatot, de talán egy félig farkas, félig vámpír személy számára tényleg orrfacsaró lehetett.

- Sajnálom – mosolyogtam rá. – Hiányoztál nekem. Na, gyere ide… - nyújtottam ki felé a karomat. Kihúzta magát és a magasba emelte a fejét.

- Előbb fürödj meg! – indult el az ajtó felé, és anélkül, hogy visszanézett volna rám, magamra hagyott. Döbbenten bámultam utána, miközben próbáltam rájönni, mi is történt az utóbbi pár percben. Fogalmam sem volt, mivel sérthettem meg ennyire Isist, de abban biztos voltam, hogy valahogyan muszáj elnyernem a bocsánatát.

Az utóbbi időkben nem gyakran vettem igénybe a fürdőszobát, de most teleengedtem a kádat vízzel, aztán a szekrényhez lépve válogatni kezdtem a habfürdők közül. Végül kivettem azt, amelyiket Isis is használta. Ezzel legalább nem lőhetek nagyon mellé. Ha neki is ilyen az illata, biztosan nem tartja büdösnek…

Öntöttem két kupaknyit a vízbe, aztán elkezdtem levetni a ruháimat. Végül egész halom képződött belőlük a földön.

- Carlisle! – A női nevetés egyszerre volt feddő és vidám.

- Valami baj van? – néztem Esmére ártatlan arccal, aztán a kezemmel újabb adagnyi vizet locsoltam felé. Figyeltem, ahogy az apró vízcseppek ezernyi gyémántként gördülnek végig a bőrén.

- Ezt még visszakapod – vigyorgott rám, miközben hátrasimította a kezével a vizes tincseit.

- Igazán? – vontam fel a szemöldökömet kihívóan.

- Még szép! – fordult meg a hatalmas fürdőkádban, és a hátát a mellkasomhoz döntötte. Magamhoz öleltem, és belecsókoltam a nyakába.

- Ez nem büntetés… - mormoltam.

- Majd akkor kapod vissza, mikor nem számítasz rá – kuncogott fel.

- Örülök, hogy kitaláltad ezt a közös fürdőzést… - sóhajtottam fel halkan. Mostanában elég sokat dolgoztam egy influenzajárvány miatt, és kevés időt tudtam Esmével tölteni. Felém döntötte a fejét, és az orrát a nyakamhoz dörgölte.

- Muszáj volt – lélegzett mélyet.

- Muszáj? – pislogtam magam elé. Esme beharapta az alsó ajkát és lesütötte a szemét. Szempillái apró legyezőként takarták el a pillantását.

- Hát, iigen, mert… Tudod, van az az új ápolónő – kezdte babrálni a kezemet.

- Sophie? Igen, és? – Fogalmam sem volt, mi köze a fürdőzésünknek ahhoz a nőhöz.

- Folyton hozzád dörgölőzik, és az illata… – fintorodott el a pisze női orr.

- Hozzám… dörgölőzik? – próbáltam felfogni a mondat értelmét.

- Igen. Megérint és neked megy és beszéd közben megsimítja a karodat… Ilyen kicsin múlik, hogy még él – mutatta az alig pár milliméternyi távolságot Esme az ujjaival. Mikor megértettem, mire célozgat, döbbenten nevettem fel.

- Te féltékeny vagy? – Olyan hihetetlennek tűnt ez az egész, hogy Esme megerősítése nélkül nem tudtam volna elhinni. Hiszen ő az életem. A mindenem. Miért lenne féltékeny egy embernőre, akire beszéd közben még csak fel sem pislantok a kórlapokból.

- Neeem. – A bizonytalan hang nem tűnt túl meggyőzőnek. – Csak irritál a szaga. Ennyi az egész – vonta meg Esme a vállát. Az álla alá nyúltam, és magam felé fordítottam az arcát.

- Esme Anne Cullen, te vagy számomra az egyetlen nő a világon. Ebben sose kételkedj! – néztem a szemébe határozottan. Halvány mosoly ült ki az arcára, aztán szembefordulva velem az ölembe ült.

- Nem kételkedem – rázta meg a fejét. – Csak nem szeretem, ha más érint meg. Ha más illata van rajtad – dörgölőzött hozzám megjelölve, hogy az övé vagyok. Elbódulva hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, mikor egy nagy adag víz az arcomba csapódott. Esme elégedett nevetése visszhangozva töltötte be a fürdőszobát.

A víz alá merültem, hogy kimossam a gondolatokat a fejemből, de ez hosszú percek után sem sikerült. Hallottam Esme hangját, éreztem a bőrömön az érintését, a számon a csókjait. Mindent megadtam volna azért, hogy csak egyetlen percre magamhoz szoríthassam. Mindent…

Csak órák múlva vettem rá magam, hogy kiszálljak a kádból. Lassú mozdulatokkal törölköztem meg és öltöztem fel, de amikor elkészültem, gyors léptekkel indultam Edwardék szobája felé. Ahogy kinyitottam az ajtót, Isis felnézett rám. A földön ült és egy könyvet olvasgatott, miközben az édesanyja az ágyon játszott kicsi Edwarddal.

- Carlisle, valami baj van? – érdeklődött Isabella aggódó arccal, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék. Örültem, hogy Edward nincs a szobában – elment Edan után az erdőbe -, mert szégyelltem volna a gondolataimat. Merően bámultam Isist, miközben remegve vágytam arra, hogy végre érezhessem a szeretetét. Túl soknak tűnt hirtelen ez az egy nap, amíg nem érintett meg.

- Semmi – ráztam meg a fejem, aztán becsuktam az ajtót és gyorsan a dolgozószobámba siettem. Úgy viselkedtem, mint egy drogos vagy egy alkoholista, akinek elvonási tünetei vannak.

Fáradt sóhajjal rogytam le a fotelembe, és a kezembe hajtottam az arcomat. A halk lépések neszére kaptam csak fel a fejem, és izgatottan fürkésztem az ajtót. Pár pillanatig csend volt odakint, csak Isis szívverésének és légzésének a zaját hallottam, aztán a kilincs lassan lenyomódott.

Miután az apró kéz becsukta maga után az ajtót, a nagy barna szemek egy pillanatra vizsgálódva fúródtak az enyémbe. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, ahogy Isis elindult felém, és azonnal felkaptam őt, amint elém ért. A tenyere az arcomra csúszott, én pedig éreztem, hogy az izmaim ellazulnak és kellemes borzongás jár át.

A szeretet vöröslő folyamként zúdult keresztül rajtam. A szemem előtt hullámzott, mint a tenger, hol felkavarodva, hol lenyugodva. Mély lélegzeteket vettem és csak élveztem a bársonyos léleksimogatást. Aztán hirtelen összerándult a gyomrom és a meglepetéstől varázsütésszerűen tisztult ki az agyam.

Isis elkerekedett szemekkel bámult rám, mikor rájött, hogy valami olyasmit is megmutatott, amit nem akart. Le akart mászni az ölemből, de nem hagytam. Szorosan tartottam őt, hogy ne menekülhessen el.

- Le akarok menni – ficánkolt elpirulva.

- Nem fogok elmenni – jelentettem ki. Kivételesen most én simítottam a tenyerem az arcocskájára, és bár nem tudtam megmutatni neki az érzéseimet, reméltem, hogy tudja, komolyan gondolom.

- Nem tudom, miről beszélsz – nézett rám lebiggyesztett ajakkal, de biztos voltam benne, hogy saját magára haragszik, amiért elárulta az érzéseit.

- Félsz, hogy elveszítesz, de nem kell ettől tartanod – magyaráztam neki. – Nem megyek sehová – ígértem. Legalább is, egy jó ideig biztosan nem… Amíg szükséged van rám… - tettem magamban hozzá. Nem akartam, hogy Isis azon aggódjon, amiről Edwarddal is beszéltünk. Bármennyire is szenvedtem, tudtam, hogy egy jó ideig még nem vethetek véget neki.

- És ahhoz a nőhöz? – pásztázta Isis a padlót. A kérdése ismét meglepetést okozott. Hát ettől tartana? Hogy találok valaki mást, és elhagyom a családomat? Hogy is juthatott ilyen butaság az eszébe, mikor olyan okos kislány…

- Nőhöz? Ó! Mármint, hogy… - nevettem fel, mire egy bosszús pillantást kaptam válaszként, és Isis megint kapálózni kezdett, hogy eresszem el. – Kincsem, te vagy az egyetlen apró nőszemély a világon, akire szükségem van – mosolyogtam rá.

- És az a nő? – firtatta továbbra is a kérdést, mire felsóhajtottam.

- Miért zavar annyira ez az egész? – kérdeztem értetlenül, mire megvonta a vállát.

- Nem tudom.

- El kellett látnom egy sérültet, ennyi történt – meséltem el a számára publikus információt. Egy fél percig az arcomat fürkészte, mintha hazugság jeleit kutatná, aztán kifújta a tüdejéből a levegőt.

- Akkor jó… - csúsztatta vissza a kezét az arcomra, miközben a mellkasomra hajtotta a fejét. – Azt akarom, hogy mindig velem maradj, nagypapa.

- Ha van valaki még, akivel lenni szeretnék ezen a világon, az te vagy – simogattam meg a haját.

A következő három napot azzal töltöttük, hogy utánanéztünk a Harlan által összegyűjtött haláleseteknek és eltűnéseknek. Néhány csak véletlen egybeesés volt, és az áldozatok tényleg drogtúladagolásban vagy egyéb természetesnek nem mondható, de emberi módon vesztették az életüket. Volt olyan is, amelyet fajtánkbeli okozott, de nem tudhattuk biztosan, Aro volt-e vagy egy idegen nomád. Felosztottuk egymás között ezeket az eseteket, és megpróbáltuk felkutatni a vámpír nyomát. Hármat már sikerült kihúznunk a listáról, de még így is maradt nyolc.

- Na, gyere már! – rángatta meg Isis a karomat.

- Csak egy pillanat még… - futottam végig egy újságcikket, amely az egyik gyilkosságról szólt.

- Nagypapa! – A nyűgös hang miatt összehajtottam a lapokat, aztán felálltam a székről.

- Már megmondtam ezerszer, hogy nem! Miért nem tudsz békén hagyni végre? – jutott el a hang az emeletről a tudatomig.

- Mert a feleségem vagy Rose! És az istenit neki, kívánlak! – Emmett elég kétségbeesettnek tűnt, én pedig mélyet sóhajtottam.

- Az, hogy a feleséged vagyok, nem jelenti azt, hogy bármikor rám mászhatsz! – csattant Rosalie hangja dühösen.

- Bármikor? Bármikor? Hónapok óta meg sem csókolhatlak! Arról már nem is merek álmodni szinte, hogy egyszer még szeretkezel is velem! – Gyorsan kézen fogtam Isist, és kivezettem a házból. Hiába nőtt eszeveszett gyorsasággal, nem akartam, hogy olyasmit halljon, amit nem kéne.

- Nagypapa… - szólalt meg, mikor már a fák között sétáltunk.

- Igen? – néztem le rá.

- Rose néni és Emmett bácsi azért még szeretik egymást? – érdeklődött aggódó arccal.

- Persze. Csak most nehéz nekik – feleltem. A lehető legritkább esetben fordult elő nálunk vámpíroknál, hogy elhagytuk a párunkat, és nem tudtam volna elképzelni, hogy a fiam és a lányom egymás nélkül létezzen. – Megoldják majd.

- Remélem…

- Ne rágódj ezen, gyere, ott vannak a többiek – mutattam arra, ahol Edward, Isabella és Edan vadásztak éppen. Isist is vinni akarták magukkal, de ő mindenképpen meg akart várni engem. Bár szomjas voltam, semmi kedvem nem volt a táplálkozáshoz, de Isisnek nehéz volt ellentmondani. Néha elgondolkoztam azon, hogy nem kényeztetjük-e túlságosan el, de valahányszor rám emelkedett a csillogó őziketekintet, képtelen voltam nemet mondani. Edward és Edan is pont így voltak ezzel. Talán egyedül Isabella tudott határozott maradni a lányával szemben, ha arra volt szükség.

Ahogy beértük a többieket, Isis azonnal rávetette magát az őzre, akivel Edan eddig küzdött.  Ketten együtt leterítették az állatot, miközben Edward és Isabella pár méterről figyelte és óvta őket. Egy ideje már hagyták az ikreknek, hogy maguk kapják el a kiszemelt prédát, de csak felnőtt jelenlétében vadászhattak, és csak arra az állatra, amelyet a kísérőjük választott ki nekik.

- Beszélnie kéne valakinek Rosalie-val – szólalt meg Edward, mikor odasétáltam melléjük. Látta a fejemben, hogy mi történt a házban, mielőtt eljöttünk volna. Figyeltem, ahogy az unokáim belemártják a fogukat a földön fekvő őz nyakába, és mohón szürcsölni kezdenek.

- Gondolkoztam már rajta, csak várni akartam, hátha lecsillapodik egy kicsit…

- Nem hiszem, hogy csillapodni fog. Emmett szerint egyre rosszabb… - túrt bele a hajába Edward. – Azt mondja, elviselhetetlen, márpedig, ha már Emmett sem képes elviselni, akkor már nem csak átlépte, hanem egyenesen nekifutásból átugrotta azt a bizonyos határvonalat.

- Iszonyatosan nehéz lehet most neki… - szólalt meg Isabella, aztán elpirult. – Mármint… Persze, csak a szépségéről van szó, de… Mikor megsérült az oldalam, én hosszú ideig tartottam attól, hogy nem fogsz többé szépnek találni – pislantott fel Edwardra. – El sem tudom képzelni, hogy Rose mennyire retteghet most attól, hogy Emmett csak… sajnálja.

- Tényleg retteg – bólintott Edward.

- Isis, hagyd enni a testvéredet is! – Isabella figyelmeztetően ráncolta össze a homlokát, mikor Isis arrébb tolta Edant, hogy jobban az őz ütőeréhez férjen, aztán ismét ránk figyelt. – Fogalmam sincs, mit tehetnénk…

- Olyasvalakire lenne szüksége, aki átélt már valami hasonlót… - gondolkoztam el.

- Samuel, kérem, ennie kell… - Sophie könyörgő szemekkel nézett az ágyban fekvő férfira, de az elfordította a fejét. Mikor beléptem a szobába, a nővér hangosan felsóhajtott és megrázta a fejét felém jelezve, hogy nem járt sikerrel. Megint.

- Menjen, kérem, nézze meg a kettes kórteremben lévő beteg infúzióját – kértem tőle. Bólintott, aztán kisietett a tálcával a kezében. Mély levegőt vettem, majd az ágy mellé sétáltam, és mosolyogni próbáltam. Sok katonával volt már dolgom a több évszázadnyi prakszisom alatt, akiken végtag-amputációt kellett végeznem, és nem Samuel volt az első, akinek civilként vágtam le a lábát, mégis megviselt, hogy meg kellett csonkítanom egy fiatal, életerős férfit.

- Ha azért jött, hogy megpróbáljon rávenni, egyek valamit, felesleges – morogta maga elé anélkül, hogy rám nézett volna.

- Nem táplálhatjuk örökké infúzión át, ezt ön is tudja – próbáltam rádöbbenteni, hogy ez így nem mehet tovább.

- Tudom – felelte egyszerűen. – Nem érdekel. Semmi sem érdekel. Csak hagyjon végre mindenki békén! – hunyta le a szemét. Gondterhelten mentem vissza az ajtóhoz és kitártam. Thomas volt az utolsó ötletem, amivel kizökkenthettem Samuelt ebből a letargiából.

- Samuel, hadd mutassak be valakit… - kezdtem, mikor Thomas begördült a tolókocsijával a szobába.

- Nincs ötletem, ki segíthetne. Olyasvalaki kéne, aki tudja a titkainkat és Rosalie odafigyel rá – meredt a távolba Edward. – A vámpírismerőseink közül senkinek sincs hasonló sérülése, az emberi kapcsolataink pedig nem valószínű, hogy meg tudnák győzni Rose-t.

- Talán nem egy sérülés tenne Rosalie sorstársává valakit – vetette fel Isabella. Mindketten értetlenül néztünk rá.

- Mire gondolsz? – kérdezte Edward.

- Egyelőre hagyjuk. Még át kell gondolnom – rázta meg Isabella a fejét, aztán bosszúsan szusszantott egyet. – Isis Cullen! Mit mondtam neked az előbb? – sietett oda a gyerekekhez, hogy rendet tegyen közöttük. Mosolyogva figyeltem, ahogy Isis durcásan megtörli a száját. Még akkor is a világ legédesebb kislányának látta őt az ember, amikor éppen akaratoskodott.

- Örülök, hogy ennyit segít neked – zökkentett ki a gondolataimból Edward.

- Miatta élek még – ismertem be. – És hogy megtaláljam Arót – szorult ökölbe a kezem. – Holnap visszamegyek Vancouverbe, leellenőrzöm az egyik gyilkosságot, és megnézem, hogy gyógyul az a lány, akit megtámadtak – tájékoztattam Edwardot a terveimről.

- Veled megyek – jött azonnal a válasz.

- Edward… Tényleg hálás vagyok a segítségetekért, és ha úgy gondolnám, Aro nyomaira bukkanhatok, magammal vinnélek titeket, de ez csak egy rutin utazás lesz. Odamegyek, elintézem a dolgokat és visszajövök, ennyi. Teljesen felesleges velem tartanod, hogy dupla annyira aggódjanak – pillantottam Isabella és a gyerekek felé. – Neked a családod mellett a helyed.

- De…

- Edward, bízz bennem – néztem fel az aranybarna szemekbe. Nagyot sóhajtott, aztán beleegyezően bólintott.

- Rendben, bízom.