.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2009. szeptember 26., szombat

Kérés...

Sziasztok!

Egy kéréssel fordulnék hozzátok... A saját regényem jelen pillanatban olyan stádiumban van, hogy úgy vélem, egy-két héten belül teljesen késznek mondhatom, és elküldhetem pár kiadóhoz. Elég nehéz manapság elérni, hogy bárki felfigyeljen az emberre... Sok tehetséges író van, még több, akinek a kapcsolatai miatt minden ajtó megnyílik. Nekem nincs protekcióm, a tehetségemben is kételkedem sokszor, de itt vagytok ti, akik mindig megerősítetek abban, hogy van.

Arra gondoltam, hogy talán, a kiadók könnyebben felfigyelnének a regényemre, ha látnák, hogy mennyi ember olvassa, amit írok, és hogy mennyien támogattok. Ezért meg szeretném mutatni nekik, hogy vagytok nekem.

Szóval, a kérésem... Ha valaki úgy érzi, hogy tényleg van bennem némi tehetség, az írna ide egy pár mondatot arról, hogy miért szereti az írásaimat és engem, mint "írót"? Nem azt kérem, hogy konkrétan a ficeimről írjatok, hanem általánosságban arról, hogyan is írok, miért szeretitek olvasni, amit csinálok, miért kedveltek engem "íróként", ilyesmik...

Aki ír ide, annak a véleményét csatolom majd a kiadóknak küldött levelemhez, hátha, könnyebben észreveszik, hogy megéri nekik odafigyelni rám is... És ha lehetséges, akkor a legjobb véleményeket beletetetem a könyvembe, ha megéljük azt a hatalmas csodát, hogy tényleg kiadják.

Előre is köszönöm a támogatását annak, aki ír véleményt. :)

Az új fejezet egyébként valószínűleg, hétfő vagy kedd este kerül fel. Igyekszem vele. :)

2009. szeptember 22., kedd

Ez itt a reklám helye...

Sziasztok!

Nos... Mivel február óta bíztattok és velem vagytok, ezért gondoltam, megosztok veletek valamit. :) Az egyik novellám megjelent az Irodalmi Páholy című művészeti folyóirat új számában (a 11-ben). Frankenstein menyasszonya a címe. Akit érdekel, az megveheti az újságárusoknál. :)

2009. szeptember 21., hétfő

A jövő reménysége - 18. fejezet

18. FUVAR



- EZT NEM MONDHATOD EL senkinek! – néztem Juliette szemébe. Még mindig a földön térdeltünk, kezemben ott volt a Jade szavahihetőségét megcáfoló lap, körülöttünk pedig egyéb papírok százai hevertek.

- De hát, miért? A fiúknak… - kezdett volna ellenkezni, de én közbevágtam.

- Bízz bennem! – kértem, miközben a törzsi tanács ítélethozó papírját összehajtottam, és zsebre vágtam. Juliette elnyíló szájjal bámult rám még mindig tanácstalanul. Nem akartam még több embert belekeverni, de úgy tűnt, hogy nem lesz más választásom. – Szedjük össze ezeket, aztán odakint elmondok mindent. – Egy bólintást kaptam válaszként, aztán mindketten újra gyors pakolásba kezdtünk.

- Nos? – pillantott rám Juliette. Körülbelül öt perce mentünk szótlanul egymás mellett, miután elbúcsúztunk Ritától, és sietősen távoztunk a hivatalból. Vettem egy mély levegőt, aztán megragadtam Juliette kezét, és az egyik üres buszmegálló padjához vonszoltam. Miután leültünk, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, aztán belevágtam.

- Azt hiszem, Jade ugyanazt tervezi, amit anno a nagyapja tett – böktem ki. Hallottam, ahogy Juliette lélegzete elakad egy pillanatra.

- Ezt meg honnan…?

- Honnan veszem? – birizgáltam a cipőm orrával egy kavicsot. – Nos… - köszörültem meg a torkomat. – Azt hiszem, biztonságosabb neked, Danielnek és a többieknek, ha nem mondom el a részleteket – pillantottam fel bocsánatkérően. Nem csak azért, mert titkolóztam előtte, hanem, mert én is pont úgy használtam fel Daniel nevét, ahogy délelőtt Maria Edwardét. Tudtam, hogy Juliette számára is Dan az első és legfontosabb, ahogyan a számomra Edward. – De hidd el, hogy én csak biztonságban akarok tudni mindenkit, akit szeretek. Tudok pár dolgot, amit nem mondhatok el, és tudom, hogy nehéz lesz, amire kérlek, de… Arról, amit találtunk, ne szólj senkinek! Kérlek!

- De ha tényleg igazad van, a fiúknak tudniuk kell róla! – tiltakozott. – Ha megmutatjuk nekik a bizonyítékot…

- Ez csak annyit bizonyít, hogy Jade füllentett. Majd azt mondja, hogy szégyellte a családja múltját, vagy hogy ő maga sem tudta, hogy mi az igazság, mert a rokonai sosem árulták el neki. Hidd el, kimagyarázná! – érveltem, igaz, nem emiatt akartam megtartani magamnak, amit megtudtunk. Ahogyan Ouray esetében, a papír miatt sem akartam, hogy Jonathan esetleg ugyanúgy száműzze Jade-et, ahogyan az ősöm tette Jade nagyapjával. Muszáj volt szemmel tartanom őt.

- És ha tényleg ez a helyzet? Ha nem is hazudott, csak nem tudta? – gyűrögette a szoknyája szélét Juliette zaklatottan. Valószínűleg, nem nagyon volt titka eddig Daniel előtt, és nehezére esett volna egy ilyen horderejű dolgot megtartani magának.

- Látod, ez is bizonyítja, hogy nem mondhatjuk el! – csattantam fel. – Még te is inkább bízol abban a nőszemélyben, mint bennem – keltem fel a padról, és újra elindultam abba az irányba, amerre eredetileg tartottunk. Juliette csak futva ért utol engem.

- Én neked hiszek! – Megtorpantam, aztán felé fordultam.

- Akkor bízz bennem!

- Rendben, hallgatni fogok – sóhajtott fel. – Viszont, lehetne, hogy lassíts? Ez a hülye cipő feltörte a lábam – hajlította be a bal térdét felemelve a lábát, hogy megnézze a sérült helyet.


- Én… - hirtelen az ég felé emeltem az orromat, és mélyen beszívtam a levegőt. – Azt hiszem, megússzuk a gyaloglást – vigyorodtam el, aztán kisétáltam a járda szélére, és felemeltem a hüvelykujjamat.

- Mit csinálsz? – sziszegett rám Juliette, és belekapaszkodott a karomba, hogy leengedjem, de erősebb voltam nála.

- Nyugi, mint mondtam már, bízz bennem! – szélesedett ki a mosolyom. Alig fél perc múlva a sárga, nyitott tetejű autó lefékezett mellettünk. Juliette félénken húzódott mellém, miközben én az anyósülés felőli ajtóra támaszkodva behajoltam egy kissé a kocsiba.

- Elvinnétek egy fáradt emberlányt és egy lusta farkast egy darabon? – fúrtam a tekintetemet Edwardéba. Kissé felemelkedett ültében, és a száját az enyémre nyomta – elpirulva csókoltam vissza. Alice torokköszörülésére visszahúzódott, aztán rám mosolygott.

- Pattanjatok be! – intett a hátsó ülés felé. Hagytam, hogy Juliette szálljon be elsőnek. Bizonytalanul és kissé riadtan pislogott rám, de nem szólt egy szót sem – ahogy kértem, megbízott bennem, és ez jól esett. Ahogy elhelyezkedtem én is, Alice a gázba taposott – láttam, hogy Juliette kezei önkéntelenül belemarkolnak az üléshuzatba.

Pár pillanatig csend volt - Juliette valószínűleg nem mert megszólalni, Alice úgy tett, mintha az út teljesen lekötné a figyelmét, Edward és én pedig a visszapillantó tükör segítségével szemeztünk. Mikor már úgy éreztem, az arcom ténylegesen is lángokba borul, kiböktem az első kérdést, ami az eszembe jutott – büszke voltam magamra, hogy ilyen elkábult állapotban egyáltalán még képes voltam gondolkozni.

- Mit csináltok itt amúgy?

- Én is pont ezt akartam kérdezni tőletek – nevetett fel mély hangon Edward, majd az arcvonásai egy pillanatra megfeszültek, és tekintete a tükörben Juliette-re vándorolt. – Alice elcipelt magával az iskolába – válaszolt végül a kérdésemre.

- Igen, ezt már tudom – bólintottam.

- Honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét Edward.

- Gondolatolvasó lettem – kuncogtam, mire megforgatta a szemeit. – Na jó, beismerem, füllentettem… - vontam meg a vállam. – Jártam délelőtt nálatok.

- Ó, tudtam! – szusszant fel mérgesen Edward. Értetlenül néztem rá. – Mondtam Alice-nek, hogy nem akarok menni, hátha benézel, de addig nyaggatott, míg végül beadtam a derekam. Pedig az unalmas órák helyett lehettem volna veled is – vonta össze mogorván a szemöldökét, mire Alice bűnbánóan fordult felé.

- Tudod, hogy nem láthatom előre, mikor jön…

- Pont ezért kellett volna otthon maradnom!

- De most már itt vagyok – vettem elejét egy testvéri civakodásnak. Edward hátranyújtotta a kezét, én pedig belecsúsztattam az enyémet a tenyerébe. – Viszont, még mindig nem tudom, mit kerestek itt. A tanításnak már kettőkor vége volt, nem? Csak nem zártak be titeket délutánra? – vigyorodtam el a felvetett lehetőség iróniáján. Két vámpír, akit egy ajtóval próbálnak bent tartani egy teremben, mikor valójában, egy hadsereg sem állíthatná meg őket, ha menni akarnának.

- Az tetszene, mi? – húzta el a száját Edward, aztán hátrafordult, felemelte a kezemet, és egy puszit nyomott rá. Ahogy én, ő sem volt képes elviselni, hogy ne érjen hozzám, mikor a közelében vagyok. Juliette elvörösödve fordította a fejét a mellettünk elsuhanó táj felé, miközben kisimított pár szőke tincset az arcából. Előre dőltem, és közelebb hajoltam Edward füléhez.

- Az jobban tetszene, ha velem zárkóznál be egy szobába – suttogtam. Magam sem tudom, honnan jött a hirtelen bátorság – talán, az Edward pillantása okozta bizsergés miatt, vagy egyszerűen csak túlságosan kevés időt tudtunk együtt tölteni, mióta elköltöztem, és mostanra váltak kezelhetetlenné az elvonási tüneteim. Láttam Edward ádámcsutkáját hullámzani a száraz nyelés miatt, és ettől elégedetten dőltem hátra.

- Carlisle-nál voltunk a kórházban – szólalt meg hirtelen Alice, talán, hogy időt adjon a testvérének, amíg összeszedi magát annyira, hogy ismét beszélni tudjon. Elfojtottam egy vigyort, majd megpróbáltam Alice-re figyelni.

- Mit csináltatok nála? – érdeklődtem.

- Összeszedtünk egy pár dolgot, ami majd kelleni fog neki La Push-ban. Vicces volt! – kacagott fel csilingelő hangon, amire még Juliette is visszafordította a fejét felénk. Láttam a szemeiben azt a csodálatot, amit én is mindig éreztem, ha Alice hangjának apró csengettyűit hallottam. – Úgy kellett kicsempésznünk a nagyobb cuccokat, ezért Edward bevetette egy kicsit magát…

- Bevetette? – rándultam meg, amit Edward is észrevehetett, mert azonnal magyarázkodásba fogott.

- Csak beszélgettem az egyik ápolónővel, aki rosszkor volt rossz helyen, hogy eltereljem a figyelmét – vonta meg a vállát, de közben fürkészve figyelte a tükörképemet.

- Szegény… Látnotok kellett volna! Miután Edward elköszönt tőle, a kábultságtól majdnem hasra esett a saját lábaiban – nevetett Alice jókedvűen, miközben én mosolyt erőltettem az arcomra, de valószínűleg elég savanyúra sikeredhetett.

- Hát igen, Edward már csak ilyen lenyűgöző – mormoltam a fogaim között, miközben éreztem a szorítást a gyomromból a mellkasomba kúszni. Kihúztam a kezemet Edwardéból, és összefontam a karjaimat magam előtt. Tudtam, hogy Edward csak az enyém, mégis elborította az agyamat a vörös köd a féltékenységtől. Mintha hallottam volna Edward hangját, ahogy halkan azt mormolja Alice felé fordulva, hogy „kösz”, de nem tudtam biztosan, hogy nem csak a fantáziám játszott velem.

Morcosan fordítottam én is a fejem a fák felé, és amíg Alice le nem fékezett a határ mellett, nem is szólaltam meg. Ahogy megálltunk, Juliette azonnal fellélegezve szállt ki az autóból, én pedig szótlanul követtem.

- Kösz, hogy elhoztál, Alice! – mosolyogtam rá. – Sziasztok! – fintorogtam Edwardra, aztán elindultam, és pár lépéssel beértem Juliette-et. Hallottam az autó ajtajának halk nyílását és csukódását. – Menj előre! – szóltam oda Juliette-nek, aki egyáltalán nem tiltakozott – valószínűleg kényelmetlenül érezte magát vámpírok társaságában. Lelassítottam a lépteimet, hogy Edward még utolérjen a határ előtt, de nem álltam meg.

- Várj! – éreztem a hideg ujjakat a csuklómra fonódni.

- Mit szeretnél? – fordultam meg értetlenséget tettetve.

- Csak két dolgot… - lépett közelebb hozzám. Próbáltam tartani magam, de a tüdőmbe szívott Edward-illat ezt eléggé megnehezítette.

- Mondd! – rántottam meg a vállam. Egy tizednyi másodperccel később Edward karjai már a csípőmön voltak.

- Ez az egyik – hajolt előre, és finoman megcsókolt. Ahogy elengedett, elkábulva tántorodtam meg. Fél füllel hallottam, ahogy Alice farolva megfordul az autóval, és elhajt, de most nem igazán tudtam erre koncentrálni.

- És mi a másik? – motyogtam szédelegve.

- Ez – vigyorodott el, de még mielőtt gyanakodni kezdhettem volna, megragadta a felkaromat, aztán egyetlen gyors, de óvatos mozdulattal felhajított a hátára. Lábaim automatikusan a dereka köré fonódtak.

- Mit csinálsz? – követeltem a választ, miközben rögtön a farkasénemre koncentráltam. Először elemezte az orrát elöntő illatot, aztán megnyugodott.

- Elrabollak – nevetett fel Edward, majd futni kezdett eltávolodva a határtól. Próbáltam dühösnek érezni magam továbbra is, de amint elkezdtünk száguldozni, már csak a csodálat maradt a táj szépsége és Edward iránt. Ahogy kiértünk a rétre, megállt, és finoman leemelt a hátáról.

- Ha azt hiszed, hogy ezzel jóvá teszed a kis flörtölésedet az ápolónővel, akkor tévedsz – nyújtottam ki rá a nyelvemet, aztán hátat fordítottam neki.

- Nem is volt flörtölés… - ölelt magához hátulról. Kibújtam a karjai közül, és szembefordultam vele. – És csak a cél érdekében történt… - próbált magyarázkodni.

- Szóval, ha én Jonathannal nem-flörtölök, hogy valamit elérjek nála, természetesen, csak a cél érdekében, akkor azzal nincs semmi gondod, ugye? – pislogtam rá ártatlanul, miközben elgondolkozó arcot vágva emeltem a mutatóujjamat a számhoz. Edward szemei összeszűkültek, aztán tett felém egy lépést.

- Ha megteszed, szép, sötétbarna farkasbunda díszíti majd a szobám padlóját.

- Ó, szóval, neked szabad, nekem nem? – tettem csípőre a kezeimet.

- Bennünk vámpírokban erős a birtokló ösztön – jelentette ki.

- Ahogyan bennünk farkasokban is – léptem én is egyet felé, így az orrunk majdnem összeért, és közvetlen közelről nézhettem a sötétarany íriszbe. – És most csókolj meg! – a hangom parancsoló volt, de a tekintetem valószínű inkább könyörgő. Edward elmosolyodott.

- Biztos, hogy…

- Biztos – döntöttem hátra a fejemet, hogy bizonyítsam, komolyan gondolom. Az állati ösztöneim nyugton voltak, semmi mást nem éreztem, csak hogy Edwardot akarom most azonnal. A szám mohón falni kezdte az ajkait, amint megcsókolt. Karjaim a nyakára kulcsolódtak, ujjaim beletúrtak a dús, bronzvörös tincsekbe.

- Ha… Ha túl sok… Szólj… - lihegte Edward, miközben szája a nyakamra kúszott. Torokhangú nyögés szakadt fel belőle, én pedig megremegtem, ahogy az ütőerem fölötti forró bőr érintkezett a jéghideggel. A mellkasom olyan ütemben emelkedett, mint egy asztmásé, akinek éppen rohama van. Ujjaim Edward bal kezére fonódtak, ami eddig a derekamon nyugodott, és feljebb húztam a mellemig. A meglepettségtől egy pillanatra abbahagyta a kényeztetésemet, aztán a szája visszatért az enyémhez, ujjai pedig finoman megszorították a markában lévő halmot.

A nyakába kapaszkodva húztam magammal a földre, míg végül rajtam nem feküdt. Végigsimított a combomon, aztán megragadta a lábamat a térdhajlatnál, és a dereka köré fonta. A lélegzet a tüdőmben akadt, ahogy az ágyékunk szorosan összepréselődött – Edward valószínűleg azt hihette, hogy túl messzire ment, mert el akart húzódni tőlem.

- Neh… - kaptam a szája után zihálva. – Még nem sok… - emeltem meg a csípőmet, hogy hozzádörzsöljem magam. Rekedten felnevetett, aztán a fülemhez hajolt.

- Neked lehet, hogy még nem sok, de én… azt hiszem, a határnál vagyok. – Hideg ajkait a fülem mögötti érzékeny ponthoz érintette.

- Ó… - nyögtem ki. Ennél értelmesebb jelen pillanatban nem jutott az eszembe. Igazából, azt sem bántam volna, ha átlépünk végre azon a bizonyos határon, bár tartottam tőle, hogy Edward nem egészen így, és nem pont most tervezte ezt megtenni. Legnagyobb sajnálatomra bebizonyosodott eme sejtésem, mert legördült rólam, és a szemeit lehunyva mélyeket lélegzett.

- Nem muszáj abbahagynunk – próbálkoztam, miközben igyekeztem újratanulni az egyenletes légzést. Most már se a farkas, se a testi erőm nem volt akadály, így nem igazán értettem, hogy mi is tartja vissza Edwardot attól, hogy végre tényleg beteljesüljön a szerelmünk. Igaz, nem pont úgy történne meg, ahogy elképzeltem – egy hatalmas ágyban, virágszirmokkal körülvéve, miközben lágy zene szól -, de azt hiszem, a rétnél romantikusabb helyszínt nem igazán találhattunk volna.

Edward felém fordította a fejét, aztán kinyújtotta a kezét, és végigsimított az arcomon.

- Most még nem lehet.

- Miért?

- Mondjuk úgy, hogy előtte még meg kell tennem valamit – felelte titokzatosan. Az oldalamra fordultam, és felkönyököltem.

- Mit kell megtenned? – A kíváncsiságtól beleharaptam az alsó ajkamba. Edward kuncogva rázta meg a fejét.

- Még nem mondhatom el. Meglepetés. – Bosszúsan ráncoltam össze a homlokomat, de csak azt értem el vele, hogy még hangosabban nevetett. – Nem mondták még neked, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik?

- Én már úgysem öregszem. – A fejemet a mellkasára fektettem, és úgy néztem fel rá. Még egy dolog, ami régen elválaszthatott volna minket, de mostanra megoldódott. Edward hangosabban fújta ki a levegőt, mint eddig, és ez felkeltette a figyelmemet. A rossz érzés végigkúszott a mellkasomban a szívemig. – De ugye, ez nem csak egy kifogás? – mondtam ki a kérdés egy részét, ami jelenleg foglalkoztatott. Edward talán, szeretett annyira, hogy leéljen velem egy emberi életet, de most hogy farkas lettem, ez az emberi élet egy örökkévalósággá tágult. Edward volt annyira úriember, hogy ne akarjon megtenni bizonyos dolgokat, ha előre tudja, nem marad velem örökké. És a gyakorlásunk után is olyan furcsán viselkedett…

Próbáltam visszaemlékezni, hogy miről is beszélgettünk akkor. Mintha lökött tinédzsernek neveztem volna… Talán, azért komorult el az arca, mert rájött, hogy bármennyire is úgy tűnik, nem az. És már én sem vagyok egy egyszerű tizenhét éves. Mindketten majdhogynem halhatatlanok vagyunk. Én biztos voltam benne, hogy ezt a halhatatlanságot vele akarom tölteni, de hogy lehetnék biztos benne, hogy ő is így gondolja…

- Kifogás? – emelkedett meg Edward szemöldöke kérdőn.

- Mert valójában… nem is akarsz velem lenni, csak nem tudod, hogy mondd el – ültem fel, és a karjaimmal átöleltem a térdemet. Edward is ülőhelyzetbe húzta magát, és mikor végre rá mertem nézni, egy döbbent szempárral találtam magam szemközt.

- Te az előbb úgy érezted, hogy nem akarok veled lenni? Mert akkor valamit nagyon nem jól éreztél… - fürkészte az arcomat, mire elvörösödtem.

- Nem… Én tudom, hogy úgy velem akarsz lenni, de tényleg velem akarsz lenni? – fordítottam a fejem a föld felé, és irtani kezdtem a füvet marokszámra zavaromban. Edward arcán bosszús kifejezés jelent meg.

- Iszonyúan idegesítő, hogy most nem láthatok a fejedbe, mert fogalmam sincs, miről beszélsz – morogta.

- Hát… Tudom, hogy tisztességes em… - hirtelen megakadtam, aztán az ösztönösen a számra jövő szót kijavítottam. - …vámpír vagy, és ha esetleg úgy hiszed, hogy nem akarnám megtenni azt a bizonyos dolgot, mert nem biztos, hogy örökre együtt maradunk, akkor…

- Nem akarsz örökre velem maradni? – rándult meg Edward arcizma. – Ettől félsz? Hogy ha szerelmeskedünk, akkor majd elvárom, hogy velem maradj akkor is, ha már nem szeretsz?

- Mi? Nem! – tiltakoztam. – Dehogy is! Már megint teljesen félreértesz! – ráztam a fejem hevesen, miközben a kezemben lévő fűcsomót a földre szórtam. – Én, amíg csak létezem, legyen az egy óra vagy időtlen időkig, melletted akarok lenni. Nem is tudnék mással… - elszorult a torkom a gondolattól. Edward arcán nem olvadtak fel a komor vonások, sőt, mintha még jobban elmélyültek volna. – De te… - Idegesen mordultam fel, mikor a zajok és az orrfacsaró szag félbeszakította a kérdésemet.

Edward és én is azonnal felpattantunk, és fél percbe sem telt, mire beszélgetésünk megzavarója feltűnt a tisztáson.

- Mi a fenét kerestek itt? – Edwardot ritkán láttam ilyen dühösnek, de most villámot szórtak a szemei.

- Nem figyeltem rá, és kiszökött, sajnálom – hajtotta le a fejét szégyenkezve Jasper, miközben Maria elkínzottnak tűnő arccal figyelt minket.

- Megmondtuk, hogy a házban kell maradnod! – fordult felé Edward.

- Éhes voltam! – Edward felszisszent, mire Maria halványan elmosolyodott. – Még most is éhes vagyok… - javította ki magát, mégsem tudtam megkönnyebbülni. Ha most nem is tudott elkapni senkit, lehet, hogy legközelebb már sikerrel jár. – Nem várhatjátok el tőlem, hogy kihűlt vért igyak zacskóból. Undorító! – fintorodott el. – Még az ő vére is ízletesebb - járatta végig rajtam a tekintetét, és mélyet lélegzett. – Én ezt nem bírom ki. Meg fogok őrülni! – hisztizett tovább.

- Elegem van belőle! – dühöngött Edward.

- Akkor hagyjátok, hogy egyek – felelte Maria csevegő hangsúllyal.

- Persze, hogy aztán tényleg az egész falkával meg kelljen küzdenünk miattad. – Edward kezei ökölbe szorultak, ezért ösztönösen mellé léptem, és megérintettem a görcsös izmokat.

- Márpedig nekem friss embervér kell – jelentette ki, és büszke tartással a magasba emelte az állát.

- Kellhet, mert úgysem kapsz. Amíg a mi védelmünk alatt állsz, nem ölhetsz embert. Ha nem tetszik…

- Mi lesz akkor? – vigyorodott el elégedetten Maria. – Nem dobhattok ki, és nem árthattok nekem – nevetett fel. Kérdőn néztem Edwardra, de úgy tett, mintha nem venné észre. Szóval, Maria valamivel sakkban tartja őket, ami miatt muszáj vigyázniuk rá. Hiába törtem a fejemet, fogalmam sem volt, mivel irányíthatja Cullenékat. Viszont azt tudtam, hogy ha nem képesek kordában tartani őt, akkor veszélybe sodorhatják magukat. A képlet elég egyszerű volt. Mariának itt kellett maradnia, és embervérre volt szüksége. Én pedig immunis voltam a vámpírméregre.

- Adok neked a véremből – szólaltam meg. A vitatkozás hirtelen elhalt, és döbbent csönd ült a tisztásra.

2009. szeptember 15., kedd

A jövő reménysége - 17. fejezet

17. NYOMOZÁS



JASPER AZONNAL MARIA és közém lépett. Mindhármunk teste megfeszült, és odalentről is mocorgást hallottam – Esméék bármikor készen álltak arra, hogy megvédjenek, ha szükséges. Szinte láttam magam előtt Emmett arcát, ahogy azért drukkol, hogy kitörjön a balhé, és ő verekedhessen egy jót.

- Megmondtam, hogy maradj benn! – mordult fel Jasper. Maria kihúzta magát, és egyenesen rá nézett.

- Sosem én voltam az, aki engedelmeskedett a te parancsaidnak, nem igaz? – vonta fel kérdő gúnyossággal a szemöldökét. Jasper kezei ismét ökölbe szorultak.

- De most te vagy az, aki védelmet kért tőlünk… nem igaz? – vágott vissza, mire Maria zavartan megszakította vele a szemkontaktust, és hátrébb lépett egy lépést. Azt hiszem, nem volt hozzászokva, hogy Jasper szembeszálljon vele – valószínűleg, azt az egyetlen alkalmat kivéve, amikor is Jasper végleg elhagyta, máskor nem is történt még ilyen.

- Nem akarok harcolni vele, csak beszélni – intett felém a fejével Maria. Jasper rám pillantott a válaszomat várva – mikor bólintottam, a fal mellé húzódott, de nem hagyott magunkra. – Ismered ezt a Jade-et… - Maria inkább elmélkedve ejtette ki ezeket a szavakat, nem kérdőn, így nem éreztem szükségét, hogy válaszoljak neki. – Mivel idejöttél, ezért gondolom, a mi oldalunkon állsz…

- Én Jasper és a Cullen család oldalán állok. Hozzád semmi közöm! – Ezt a pár mondatot úgy kinyögni, hogy visszafogjam a bensőmben morgó farkast, maga volt a lelki kínszenvedés.

- Azt hiszem, ez most lényegtelen. Tudod, „az ellenségem ellensége, a barátom” alapon, mi most épp barátok vagyunk – mosolyodott el angyalinak tűnő ártatlansággal, miközben a szemeiben valami démoni kéj lángolt a helyzet ironikusságán. – Mit tudsz Jade-ről? – kérdezte hirtelen.

- Nem veled fogom megosztani az információimat – préseltem össze az ajkaimat, mintha kiszökhetne bármiféle titok közülük. Lehet, hogy utáltam Jade-et, az is lehet, hogy nem értettem egyet a módszereivel, és féltem a terveitől, de még mindig inkább tartottam az eseményekben pozitív szereplőnek őt, mint egy vámpírt, aki embereket öl.

- Pedig lehet, hogy én tudnék csak segíteni Cullenéknak. Ők fontosak neked, igaz? A bronzhajú… Edward… a kedvesed – húzta el a száját, mintha citromba harapott volna.

- Hogyan segíthetnél? – fontam össze magam előtt a karjaimat. Hirtelen úgy éreztem, fázom, pedig valójában a testem nem érzékelte a hideget, mióta először átváltoztam. Maria jól tudta irányítani az embereket, nekem is azonnal megtalálta a gyenge pontomat. Edward… Bármennyire is tudtam, hogy mindent érte és a családom többi tagja miatt teszek, mégis egy kis részem azt kiabálta a fejemben, hogy áruló vagyok.

- Nem tudom, hogy Jasper említette-e, de valaha egy nagy sereg vezetője voltam. Értek a harchoz, a taktikához, a gyilkoláshoz – vigyorodott el látva a megrökönyödésemet szókimondásán. – A harc, úgy vélem, elkerülhetetlen, és bármennyire is a hátam közepére kívánom, az is kizárt, hogy kimaradhatnék belőle. Márpedig, ha nem tudok mindent az ellenségről, akkor azzal nem csak én kerülök veszélybe, hanem mindenki más is ebből a… családból – fintorodott el. – Viszont, ha mesélsz Jade-ről, a terveiről, a gyengeségeiről, nyert ügyünk lesz – vonta meg úgy a vállát, mintha nem egy ember meggyilkolásáról beszélne éppen, hanem csak az időjárásról. Újra megborzongtam.

- Csak egyszer láttam még harcolni, és… akkor sem akart komoly sérülést okozni – emlékeztem vissza a verekedésre, amit a felbukkanásakor folytatott le Joshuával. – És a terveiről sem tudok sokat. Csak tapogatózom egyelőre a sötétben – feleltem végül. Bármennyire is rosszul voltam attól, hogy akármit is eláruljak Jade-ről és a farkasokról Mariának, tudtam, hogy nem igazán van más választásom.

- De valamiért idejöttél! Valamiért szükséged volt Jasper… tapasztalatára – pillantott oldalra furcsa kifejezéssel az arcán, amit megint nem értettem, de valószínűleg bántó lehetett Jasper számára, mert a vonásai megfeszültek hirtelen.

- Jade… - lehunytam a szemem egy pillanatra, és próbáltam összeszedni magam, hogy folytatni tudjam. - …elárulta az egyik fiatal farkasjelöltnek, hogy micsoda. – Hallottam Jasper halk felszisszenését, és pontosan tudtam, hogy mire gondol most. Arra, ami nekem is először eszembe jutott. Jade maga mellé akarja állítani a leendő farkasokat. – Ez tilos addig, amíg valaki először át nem változik, és akkor is általában a falkavezér feladata megmagyarázni az új tagnak, hogy mi is történik vele, és megnyugtatni.

- Szóval, ha szólsz a falkavezérednek, akkor elkergeti őt, és nem tudod többé megfigyelni. Egyszerű a megoldás, ne szólj neki – felelte olyan hangsúllyal, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne. Jasper felé fordultam, aki megrázta a fejét. Szóval, nem árulták el Mariának, hogy a farkasok képesek egymással gondolatban kommunikálni. Egyfelől hálás voltam nekik, amiért megtartották a farkasok titkait – ez igazán tisztességes dolog volt tőlük -, másfelől így nekem kellett árulóvá válnom, amitől a lehető legerősebb önutálat futott végig rajtam szégyenérzetet fecskendezve minden egyes sejtembe.

- Nem tudom eltitkolni előlük… - sütöttem le a szememet. – Belelátunk egymás gondolataiba. Vagyis… Én el tudom zárni előlük az enyémet időnként. De örökre nem tarthatom zárva, mert akkor gyanakodni fognak, és…

- Vannak olyan helyzetek, amikor szükséged lehet a velük való kommunikációra – fejezte be a mondatomat Maria. – Ez így már nehezebb dió – szusszantott bosszúsan.

- Iratkozz vissza az iskolába – szólt közbe Jasper. Maria és én is furcsállva néztünk rá – nem értettük, mi köze van ennek az egész témához. Jasper széttárta a kezeit, és közelebb lépett. – Ha újra iskolába fogsz járni, napközben nem leszel La Push-ban, délután tanulnod kell majd, este pedig aludnod, hogy másnap újra frissen mehess az iskolába. Emiatt, ha beszélsz az alfáddal, valószínűleg, megérti majd, hogy egy ideig nem vehetsz részt a falka életében az elfoglaltságaid miatt. Így nem kell átváltoznod a jelenlétükben, és nem fognak gyanakodni sem, hogy valamit el akarsz titkolni előlük.

- Ó… - gondolkoztam el, aztán felszisszentem. – De akkor mi lesz a képzésemmel. Így sosem tanulok meg rendesen harcolni – morogtam bosszúsan.

- Majd mi megtanítunk. Nem kell ahhoz másik farkas… - ajánlotta Jasper. – Ha gondolod, én is segítek. Harc közben pedig lezárhatod az elmédet. Bár Edward ennek nem fog örülni… Nagyon élvezte, hogy végre hall téged – mosolyodott el halványan.

- Igen, így jó lesz… Azt hiszem – bólintottam bizonytalanul. Bár semmi kedvem nem volt ismét visszamenni a gimnáziumba, valószínűleg ez volt a legjobb, amit tehettem – és nem mellesleg Edward és Esméék is örülnek majd a döntésemnek, ebben biztos voltam. – Köszönöm – küldtem egy hálás mosolyt Jasper felé.

- Jade-del kapcsolatban pedig… csak óvatosan. Nem tudjuk még, mire képes, és az első a te biztonságod – lépett közelebb Jasper. Éreztem a belőle áradó féltést és szeretetet – meghatottan nyújtottam ki felé a kezemet.

- Ó, az istenért! – mordult fel Maria elrontva a pillanatot.

- Óvatos leszek, de nem hiszem, hogy bántana – ráztam meg a fejem.

- Én ebben nem igazán bíznék – Maria hangja gúnyos volt, de mintha egy kis félszt is kihallottam volna belőle. – Végigüldözött két kontinensen, és hidd el, közben nem nézte, hogy kin kell átgázolnia.

- Téged üldözött? Akkor… - a hirtelen feleszméléstől eltátottam a számat. – Miattad van itt. Te hoztad őt ide! – hirtelen elöntött a harag. Jade Mariát követte, aki elhozta őt egészen Jasperig és a többi Cullenig.

- Nem volt más választásom. Háromszor összecsaptam vele, de túl erős volt. Egyedül nem bírtam volna megölni, így is alig sikerült elmenekülnöm mindig. Kellett a segítség. Hidd el, nekem sem öröm, hogy meg kell hunyászkodnom – keményedett meg a vörös tekintet.

Ez a pár mondat mindent elmondott nekem, amit Maria személyiségéről tudnom kellett, és még nagyobb undort éreztem iránta. Az foglalkoztatta csak, hogy be kellett hódolnia Cullenéknak, de azzal egy cseppet sem törődött, hogy bajba sodorta őket. Ha én lettem volna hasonló helyzetben, azon lettem volna, hogy minél messzebbre csaljam a veszélyt másoktól, nem pedig azon, hogy megvédessem magam tőle – áltattam magam. Aztán belém hasított a felismerés, hogy én pont ugyanazt tettem, mint Maria, mikor először idekerültem. Az álszent gondolatoktól elpirultam, és örültem, hogy most senki sem lát bele a fejembe.

- Azt hiszem, most jobb, ha megyek – szólaltam meg végül. – Köszönöm a segítséget – mosolyogtam Jasperre, aztán egy figyelmeztető pillantást vetettem Maria felé, hogy tudja, attól még, hogy most egy oldalon állunk, nem vagyunk barátok, ahogyan ő állította, majd elindultam a földszintre.

Mivel nem nagyon akaródzott egy házban maradnom Mariával, és az iskola is csak délután ért véget, úgy döntöttem, hogy csak gyorsan elköszönök a többiektől, aztán visszamegyek La Push-ba. Mindenképpen, minél előbb meg akartam beszélni Jonathannal a helyi iskolába való beiratkozásomat.

Mikor visszaértem, Nate a háza előtti lépcsőn ült, és mintha valamit farigcsált volna. Ahogy meglátott, felpattant, és gyorsan a farmerja zsebébe dugta, amin dolgozott. Kíváncsian néztem rá, de úgy tett, mintha nem tudná, miért.

- Szia! – intett már messziről. – Mi járatba erre, kislány? – mosolygott rám. Még mindig feszült volt egy kissé a viszonyunk a csók miatt, de most, hogy hazudnom kellett neki, a lelkiismeret-furdalás miatt próbáltam kedvesebben viselkedni vele, mint az utóbbi időben.

- Nem látogathatlak meg csak úgy? – álltam meg előtte, mire kiszélesedett a vigyora.

- De, dehogy nem! Bejössz? – intett az ajtó felé, és mikor bólintottam, kinyitotta előttem. Megint elgondolkoztam azon, hogy a nappaliba menjek-e a kanapéhoz, vagy a konyhába az asztal mellé, de végül ismét ez utóbbi mellett döntöttem. A nappali túl meghitt lett volna, és véletlenül sem akartam olyan helyzetet provokálni, ami újabb kellemetlenségeket szülne.

Leültem az egyik székre, és jobb kezemmel az asztalra könyököltem megtámasztva a fejemet.

- Kérsz valamit inni? – lépett Jonathan a hűtőhöz. – Van narancslé, kókusztej, esetleg tudok adni teát is, de azt főzni kell… - sorolta.

- Nem, köszi, nem kérek semmit – utasítottam vissza udvariasan. Elővette a kókusztej dobozát, a szájához emelte, és jóízűen belekortyolt. – Szóval… Lenne egy kérdésem… - szólaltam meg, miután visszatette az innivalót a helyére, és leült velem szembe.

- Tudtam, hogy nem csak egy szimpla látogatásról van szó – húzta kissé önironikus mosolyra az ajkait. Bocsánatkérően pislogtam rá. – Kérdezz! – sóhajtott fel.

- Mit szólnál, ha beiratkoznék az iskolába? – hadartam el egy szuszra.

- Ha ezt szeretnéd, természetesen, támogatlak – fonta össze az ujjait az asztal fölött. – Gondolom, nem a rezervátum gimnáziumába akarsz járni – fintorodott el. Tudtam, hogy arra gondol, azért választanám inkább a helyi sulit, mert Edwardék is oda járnak.

- A Forksi Középiskola jobb lenne, ha tovább szeretnék tanulni… - pirultam el, mert valójában eddig eszembe sem jutott, hogy az érettségi után ismét visszaüljek az iskolapadba, de ez volt az a kifogás, ami úgy hittem, kevésbé fáj majd Nate-nek.

- Továbbtanulni? – hökkent meg. – Persze. Én… Nem is gondoltam arra, hogy el akarsz menni egyszer. De… - dörzsölte meg zaklatottan az állát. – Ha a terveid között a főiskola vagy egyetem szerepel, akkor tényleg jobb, ha a városi iskolát választod.

- Viszont – sütöttem le a szemeimet az asztallapra -, ha délelőtt iskolában leszek, délután pedig tanulnom kell, akkor nem igazán tudok majd eleget tenni az itteni kötelességeimnek.

- Vagyis abba kéne hagynod a harctanulást, és később sem tudnálak befogni járőrözésre – bólintott Jonathan, hogy megértette, mire gondolok. – Hát, nézzük a jó oldalát, legalább nem kell majd aggódnom érted – nevetett fel halkan. Bosszúsan ráncoltam össze az orromat.

- Amúgy sem kéne aggódnod értem.

- Igen, persze, tudom. Erős, önálló nő vagy – nyújtotta ki felém a kezét, hogy megsimogassa az arcomat, de mikor önkéntelenül hátrébb húzódtam, visszavonulót fújt.

- Most mennem kell – pattantam fel azonnal. – Juliette-tel bemegyünk a városba nézelődni – magyaráztam, bár a vele való találkozóig, még jó pár órám volt.

- Azt hittem, utálsz vásárolni. – Nate sötétbarna szemei fürkészően szegeződtek az arcomra. Egyszer régebben tettem egy apró megjegyzést neki arról, hogy az egyetlen üzlet, amibe szívesen lépek be, az a könyvesbolt, de nem hittem volna, hogy megjegyzi.

- Igen, nos, inkább a városra vagyok kíváncsi. Itt vagyok most már egy ideje, de még nem állt módomban körbenézni – feleltem. Ez félig igaz is volt. Amíg bujkáltam a rendőrség és az egyéb veszélyek elől – szorult össze még mindig a gyomrom az emlékektől -, addig a magam érdekében maradtam távol a forksiaktól, aztán, mikor farkassá váltam, az ő érdekük volt, hogy ne legyek a közelükben.

- Hát, akkor jó szórakozást! – kísért ki az ajtóig Jonathan.

- Köszönöm – mosolyogtam még vissza rá, aztán elindultam arrafelé, amerre Juliette-ék háza volt. Amint Nate látótávolságon kívül esett, lefordultam jobbra. A nap állását tekintve, dél körül lehetett, így volt még két teljes órám.

Elsétáltam a hintaágyas verandáig, aztán bekopogtam az ajtón. Aidan szemei még mindig karikásak voltak. Mikor beengedett, nyoma sem volt az arcán a megszokott mosolynak. Szinte fizikailag fájt őt így látnom.

- Hogy vagy? – kérdeztem, de azonnal meg is bántam. Hogy is lehetne azok után, ami történt...

- Megvagyok – biccentett. – Saoréhoz jöttél? Most épp ébren van, ha gondolod, bemehetsz hozzá, bár nem hiszem, hogy tudnál vele beszélgetni. – A tekintete fájdalmasan csillant meg.

- Még mindig nem szól senkihez? – kérdeztem halkan. A két rózsaszín ajak összepréselődött, és egy fejrázást kaptam válaszként. – Veled sem? – szorult össze a torkom.

- Nem – jött a fáradt sóhaj. Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék, ezért csak a kezemet Aidan vállára tettem, hogy kimutassam az együttérzésemet. Megpaskolta az ujjaimat, aztán halványan rám mosolygott. – Köszönöm.

- Mit? – kérdeztem értetlenül.

- Hogy nem jössz a hülye közhelyekkel, mint például, minden rendben lesz, vagy hogy a sors úgyis elrendezni majd a dolgokat… - forgatta meg a szemét. – Mindenki ezt mondogatja, én pedig legszívesebben ordítanék már, valahányszor meghallom.

- Elhiszem.

- Na menj! – intett a fejével az emelet felé. – Biztosan örülni fog neked – mondta, aztán maga elé motyogva folytatta, miközben a konyha felé indult -, még ha nem is mutatja… - Sajnálkozva néztem utána, aztán elindultam felfelé a lépcsőkön.

Saore az ablak mellé állított hintaszékben üldögélt, és a tájat figyelte, ahogyan mindig, valahányszor benéztem hozzá. Össze sem rezzent, és még csak pislogni sem pislogott, mikor beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, aztán mellé sétáltam, és felhúztam magam a párkány jobb oldalára.

- Szia! Volt egy kis időm, gondoltam, benézek hozzád – kezdtem el csacsogni. Valahogy frusztrált volna a teljes csönd, ezért kompenzálnom kellett az egyoldalú beszélgetést. – Még van két szabad órám, aztán találkozunk Juliette-tel, bemegyünk az anyakönyveket átnézni, hátha találunk valamit Jade-ről. Igen, tudom, hogy be szokott járni hozzád, de… Hidd el, nem bízhatunk benne – haraptam be a számat. – Majd eljövök újra, és elmondom, hogy mit találtunk, rendben? – néztem rá, de a szemei továbbra is csak az ablaküvegre szegeződtek.

Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a rossz érzéseket, amik átjártak, és igyekeztem mindenről mesélni, ami csak hirtelen eszembe jutott. Az első gyakorlásomról – kihagyva azt a részletet, hogy Edward betörte Nate orrát -, arról, hogy az öcsém egyre többet mászkál teljesen önállóan, bár még mindig nagyrészt a fenekén köt ki, ha pár lépés után nem talál valami kapaszkodót. Említettem azt is, hogy kaptam egy saját altatódalt Edwardtól.

Az igazság az volt, hogy bármennyire is szerettem Saorét, önző módon megkönnyebbültem, mikor végre indulnom kellett. Gyorsan elbúcsúztam tőle, aztán magára hagytam, bár nem voltam biztos benne, hogy feltűnik neki a különbség. Elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz rá, beszélek Carlisle-lal. Persze, érthető volt Saore szomorúsága, de hogy ennyire ne vegyen tudomást a világról, azt már ijesztőnek lehetett nevezni. Tudnom kellett, hogy mit lehet tenni ilyen esetekben. Talán, egy jó pszichológus segíthetne…

- Már mész is? – hallottam meg Aidan hangját. A konyhaajtó mellett támaszkodott a falnak.

- Juliette vár – feleltem. – Holnap majd megint eljövök – ígértem. Ahogy kiléptem az ajtón, láttam, hogy Aidan elindul vissza az emeletre, és összeszorult a szívem. Ha Edward lett volna ilyen állapotban, én biztosan beleőrültem volna. Valószínűleg Aidan is csak azért tartotta magát még, mert a bevésődése fontosabb volt neki, mint a saját érzései, és Saorénak szüksége volt rá.

Kissé borús hangulatban igyekeztem a faházhoz. Saore állapota és a sok rám nehezülő titok mellett most még az is frusztrált, hogy ma még nem láttam Edwardot. Ha mellettem volt, minden sokkal könnyebbnek tűnt, és önmagamat is teljesen másképp láttam. Jelenleg a lelkiismeret-furdalás mocsarában fetrengtem, amiért információkat adtam ki a falkámról, és hazudozom nekik, pedig ők megbíznak bennem. Az érzés, hogy áruló vagyok, cseppet sem volt kellemes, és ezen még az sem tudott változtatni, hogy tudtam, Edward miatt teszem főleg ezt az egészet.

- Hé, már azt hittem, nem is jössz – sietett elém Juliette. Egy világoskék ruhát viselt, a vállára pedig egy a quileute-ok által szőtt kendőt terített. Furcsa mód szőke haja és kék szeme ellenére már egyáltalán nem rítt ki a la push-i környezetből. Talán, jobban sikerült beolvadnia, mint nekem, akinek az ereiben pedig törzsi vér csörgedezett.

- Bocsánat, Saorénál voltam – mentegetőztem.

- Ó! Hogy van? – karolt belém, aztán a La Pushból kivezető út felé irányított.

- Semmi változás. Tudod, azon gondolkoztam, hogy talán, egy szakember segíthetne neki… - mondtam el a nemrég támadt ötletemet.

- Aidan nem igazán hisz az ilyesmikben… Ostobaságnak tartja.

- Hát, az én tapasztalataim szerint, egész hatásos – vontam meg a vállamat.

- Vannak tapasztalataid? – nézett rám kíváncsian Juliette.

- Nos, amikor tinédzserkorba léptem, elég nehéz volt velem… - ismertem be. Igaz, nem úgy, mint általában más korombeliekkel, mert nem ittam, drogoztam, fiúztam, vagy csellengtem, hanem inkább pont az ellenkezője. Nem szerettem kimozdulni otthonról, és nem tudtam, hogyan is kéne barátkoznom. A legtöbb időmet olvasással töltöttem, vagy csak álmodoztam. – De nyugi, nem vagyok ön- és közveszélyes – vigyorogtam Juliette-re.

- És tényleg használt ez a pszichoizé?

- Hát, én jobban éreztem magam tőle. Bár fogalmam sincs róla, miért. Csak jó volt valakivel beszélgetni, aki nem ismer. Úgy nincs következménye annak, amit mondasz… - magyaráztam.

Juliette elgondolkozva ment egy darabig mellettem, aztán témát váltva a testvéremről kezdett mesélni. Állítólag Daniel próbálta délben megetetni, aminek az lett a vége, hogy az öcsém szájába kevesebb sárgarépapüré került, mint Dan ruhájára. A művelet után Juliette-nek mindkét fiú ruháit ki kellett mosnia, és a konyhaasztal környéke is takarításra várt.

Mire beértünk a városba, egy kicsit elfelejtkeztem a gondjaimról. Hálás voltam Juliette-nek, amiért vidám dolgokról mesél, bár valószínűleg, fogalma sem volt róla, hogy ez most mennyire jót tett nekem.

A sok anyakönyvi kivonat, és egyéb papír között ülve szükség is volt arra a kis energiára, amivel út közben feltöltődtem, mert sosem volt még unalmasabb dologban részem, mint egy hatalmas iratkötet átnézése. A hivatalban dolgozó hölgy – mint a ruhájára tűzött névtáblájából megtudtuk, Rita -, igen segítőkész volt, és mindent elénk pakolt, amit csak kértünk tőle, viszont háklisnak látszott, ami az iratokat illette. Vagy öt percen keresztül taglalta nekünk, hogy hogyan lapozzuk a papírokat, mindegyiket ugyanoda és ugyanabban a sorrendben tegyük vissza, ahol és ahogyan találtuk, aztán szóljunk neki, ha végeztünk. Juliette-tel egymásra pillantottunk, aztán hatalmas sóhajjal álltunk neki a kutatásnak.

A mellettünk lévő asztalnál két tizenhárom év körüli lány üldögélt, és a beszélgetésükből úgy tűnt, hogy a történelem órára készítenek családfát. Még alig tíz perce voltunk csak ott, mikor összecsukták az utolsó poros aktát is, és magunkra hagytak. A kisvárosokban az volt a jó, hogy rendesen vezették az anyakönyveket, és mivel csak az utolsó két-három generáció idejében vált megszokottá a költözés, ezért, akik tősgyökeres forksinak vagy la pushinak mondhatták magukat, azok könnyen vissza tudták vezetni a családfájukat akár hét vagy tíz generációra is visszamenőleg, ha nem tovább.

Két óra múlva már úgy éreztem, hogy ha még egy betűt látok, a fejemet a falba verem – ami lehet, hogy a falnak jobban ártott volna, mint a koponyámnak -, és valószínűleg segítőtársam is hasonlóan érzett, mert egyre jobban meggyűrődtek az ujjai alatt a lapozott papírok.

- Nincs itt semmi érdekes, csak egy csomó hülye születési és halálozási adat! – csattant fel végül. – Nem fogunk találni semmit. Jade igazat mondott, tényleg innen származik, és nincs semmi titok – morogta kissé halkabban, mikor a másik teremből meghallottuk Rita figyelmeztető pisszegését. Azokat az aktákat már megtaláltuk, amik igazolták Jade meséjét az őseiről. Pont akkor születtek, és az volt a nevük, amit ő mondott az első reggelinél a többieknek.

- Na jó, menjünk – adtam fel, és összefogtam a kisebbik halmot, amit még nem volt időm átnézni. Ahogy megpróbáltam kifordulni az asztaltól, a cipőm beakadt a szék lábába, és miközben igyekeztem nem orra bukni, a papírok szanaszét potyogtak a kezemből. – Ó, a francba! – nyögtem fel, aztán gyorsan a padlóra térdelve szedegetni kezdtem őket. Juliette mellém térdelt, miközben hátrafelé forgolódva figyelte, hogy Rita nem bukkan-e fel.

- Siessünk, mert leharapja a fejünket! – suttogta nekem. Mindketten őrült módra dugdostuk vissza a kiesett papírokat az éppen kezünkbe kerülő barna mappába – semmi kedvünk nem volt mindegyiket átnézni, hogy pontosan melyikbe is való az adott irat.

Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy a szemem megakadt egyetlenegy szón, ami felkeltette a kíváncsiságomat. Elakadó lélegzettel olvastam végig a sorokat.

- Mit találtál? – állt le a pakolással Juliette is, mikor észrevette az arckifejezésemet. A kezébe nyomtam a már megsárgult iratot. A szemei elkerekedtek, aztán kérdőn pillantott rám.

- Tudtam, hogy hazudott… - motyogtam inkább magamnak, mint neki.

2009. szeptember 7., hétfő

A jövő reménysége - 16. fejezet

16. ÚJFIÚ



LÉLEGZET-VISSZAFOJTVA vártam, hogy feltűnjön az idegen, akinek a lépteit hallom. Biztos voltam benne, hogy nem a falka egyik tagja az, mert őket megismertem volna a neszekből, amiket okoznak járás közben. Ez is az egyik előnye volt a farkaslétnek – az ember hallása kiélesedett.

Előre-hátra mozgattam a lábaimat, hogy fenntartsam magam a vízfelszínen, miközben ujjaimmal feljebb húztam magam a sziklafalon, hogy jobban rálássak a sík terepre. Jade is meghallotta az érkezőt, mert felkelt, és magára öltött egy csábos mosolyt. Hirtelen végigfutott az agyamon, hogy talán, nem is valami gonosz terv kieszelése miatt van itt, hanem csak éjszakai találkozóra jött valamelyik la push-ival. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon Joshua mit szólt volna ehhez… Fogalmam sem volt, hogy Jade mennyire tudta már elkábítani a női praktikáival, de reméltem, hogy ha sikerül lebuktatnom őt, akkor Josh mellénk áll majd.

Az izgatottságtól beharapott szájjal figyeltem, ahogy távolabb tőlem, a parti sziklák mögül előbukkant egy magas és izmos férfi. Csak mikor közelebb ért, és kisöpörte a haját az arcából, akkor jöttem rá, hogy egy keveset tévedtem… Bármilyen fejlettnek is tűnt testileg az illető, valójában még csak egy kölyök volt. Ouray, a fiú, akivel Jonathan is beszélt lent a házaknál.

Láttam, ahogy a szemei elkerekednek és mohón falják Jade látványát, és végigfutott rajtam a gondolat, hogy mindjárt hányok. Persze, teljesen természetes reakció volt ez egy tinédzserfiútól, akivel egy felnőtt – és legnagyobb sajnálatomra, be kellett ismernem, hogy gyönyörű -, nő kacérkodott, mégis felfordult tőle a gyomrom. Jade pedig még rátett egy lapáttal. Beletúrt a hajába, és mosolyogva tett pár lépést Ouray felé.

- Örülök, hogy eljöttél! – szólalt meg, mire Ouray rozsdabarna arcbőre vöröses árnyalatot vett fel.

- Azt mondtad, hogy fontos… - Ha nem lett volna komoly a helyzet, viccesnek találtam volna Ouray viselkedését. Mintha csak a régi sulimban a srácokat láttam volna, akik majdnem elájulnak, miközben beszélnek egy lánnyal, mégis próbálják játszani a nagyon lazát.

- Igen, nagyon is fontos. Az összes la push-i és forksi, sőt, ki tudja, talán az egész emberiség sorsa múlik rajta – túlzott Jade, de ezzel elérte, hogy Ouray odafigyeljen rá. Mint a legtöbb fiatalt, őt is vonzotta a világmegmentő szerep, főleg, ha a jutalom egy olyan bombázó volt, mint aki most előtte állt.

- Itt a világvége? – nevetett fel mélyebb hangon. Látszott rajta, hogy túlzásnak véli Jade kirohanását, de örömest segítene neki szinte bármiben.

- Ha nem állítjuk meg… igen. Tényleg eljöhet – komolyodott el Jade arca, amivel együtt Ouray-éről is leolvadt a magabiztosnak tűnő mosoly. – Valamit mutatnom kell neked, aztán tudnom kell, mit is gondolsz.

- Rendben – bólintott a fiú.

- Ugye, ismered azokat a mondákat, amik a quileute-ok eredetéről szólnak? – A levegő bent akadt a tüdőmben. Nem, ezt nem teheti! Erre még Jade sem vetemedne! Szigorúan tilos volt bárkinek is elmondanunk, hogy mik is vagyunk. Igaz, hogy Ouray hamarosan úgyis beavatott lett volna, de így előre akkor sem szólhatunk neki semmiről. Túl veszélyes lenne. Egyfelől nem tudhattuk, hogyan is reagál majd erre az egészre – kellett volna mellé valaki, aki le tudja nyugtatni, egy vezető, akiben bízhat és aki megérti, mint Jonathan. Másfelől, amíg nem volt farkas, és nem volt egy alfa irányítása alatt, bárkinek kiadhatta volna a titkunkat, ha úgy dönt, hiszen, nem kötötte semmiféle parancs.

- Persze, hogy ismerem – bólintott Ouray.

- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy ezek a mondák, nem pusztán mesék? – lépett még közelebb a fiúhoz Jade, és egyenesen a szemeibe nézett. Szinte láttam a tekintetében az őrült lángolást. – Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy farkas vagyok? – érintette meg Ouray karját, aki egy pillanatig megütközve nézett rá, aztán elnevette magát.

- Értem már… Ez egy játék, igaz? – Ahhoz képest, hogy csak tizennégy éves volt, eléggé felbátorodott Jade viselkedésén, mert előrébb hajolt, hogy a száját Jade ajkaira nyomja. Mielőtt megtehette volna Jade kitért a mozdulata elől, és arrébb sétált pár lépést. A tenger moraján keresztül is hallottam Ouray csalódott nyögését.

- Nem, ez egyáltalán nem játék! Ez a valóság! Ha megígéred, hogy nem fogsz megijedni, akkor megmutatom. Elég bátor vagy hozzá? – Jade pillantása elég kihívó volt ahhoz, hogy felébressze Ouray-ben a férfiönérzetet.

- Igen, elég bátor vagyok – felelte, bár az arcán még mindig látszott, hogy nem veszi komolyan azt, amit Jade mondott.

Az ujjaim a sziklába martak. Visszaérni már nem lenne időm a házakhoz, hogy szóljak Jonathannak, állítsa le Jade-et, ha pedig én leplezném le magam, hogy közbeavatkozzak, akkor lehet, hogy olyasmiről maradnék le, ami terhelő bizonyítékkal lehetne Jade ellen, vagy ami fontos lehet ahhoz, hogy megvédjem a szeretteimet. Pillanatnyilag az tűnt a leghelyesebb döntésnek, ha csak külső szemlélőként veszek részt az eseményekben. Ouray nem sokára úgyis közénk fog tartozni majd – ha meglátja Jade-et átváltozni, a sokktól talán, már ma éjszakától -, és remélhetőleg, addig nem csinál majd semmi galibát. Ennyi kockázatot vállalnom kellett a hosszú távú győzelemért.

- Akkor figyelj! – Jade ujjai az őt fedő könnyű nyári ruha combközépig érő alja alá futottak, hogy egyetlen mozdulattal lehúzza magáról. Hallottam Ouray újabb halk nyögését, a látvány igencsak a kedvére volt, legalább is fél másodpercig. Aztán Jade megremegett, és végbement az átalakulása. Beljebb húzódtam a szikla takarásába, és nyakig merültem a vízben, nehogy Jade állati alakjában megérezze az illatomat.

A rémült kiáltás visszaverődött a sziklafalról. Ouray kikerekedett szemekkel és tátott szájjal lépett hátra párat, hogy aztán a lábai felmondják a szolgálatot, és a homokba huppanjon. Így ülve próbált meg tovább hátrálni, miközben a már teljesen átváltozott farkas egyenesen ránézett. Láttam, ahogy az ő testén is apró remegések futnak végig, de nála úgy tűnik, még nem jött el a megfelelő idő.

- Istenem… - halálra vált hanggal suttogott az éjszakába, miközben képtelen volt levenni a szemét Jade-ről. – Kérlek, ne ölj meg… - A farkas megrázta a fejét, de nem voltam biztos benne, hogy Ouray rájött-e, hogy ez egy neki szánt válasz volt. Egészen addig sóbálvánnyá válva ült a homokban, míg Jade újra meg nem rázkódott, és vissza nem változott. Igaz, hogy Ouray most is őt bámulta, miközben visszavette a hófehér ruhát, de az arcán már egyáltalán nem a kamaszos vágyódás jelei látszottak. – Te… Te tényleg farkas vagy… - nyögte ki fél percnyi csend után.

- Az vagyok – bólintott Jade egyszerűen. Feljebb nyomtam magam a vízben, hogy jobban haljam, miről beszélnek.

- De nem bántottál… - Ouray a kezére támaszkodva felnyomta magát a földről.

- Quileute leszármazott vagyok. Ha ismered a mondákat, tudod, hogy a quileute farkasok feladata megvédeni a törzs tagjait a veszélytől – magyarázta Jade most már felöltözve.

- Ez… Nem volt semmi – rázta meg a fejét Ouray, mintha még mindig azt várná, hogy nem sokára magához tér egy álomból a saját pihe-puha ágyikójában.

- Te is képes leszel rá! – Jade eddig megtartotta a rémült fiútól a távolságot, de most ismét közelebb lépett hozzá. – Érzed a testedben a változást, nem igaz? – emelte fel a kezét, és végigsimított az izmos mellkason. Ouray mozdulatlan maradt, de nem húzódott el. – Érzed, hogy erősebb vagy – lépett el mellette Jade, miközben ujjai még mindig a barna bőrön táncoltak. Mikor a háta mögé került, onnan sziszegett a fülébe, mint egy kígyó, aki épp most akarja átadni a romlást hozó almát. – Hogy gyorsabb vagy. Hogy a világ kitárult a szemeid előtt – a hangok, a színek, az illatok… Nem igaz?

- De… - lehelte maga elé Ouray. – Én is farkas lehetek? Azzá teszel? – kérdezte átszellemült vonásokkal. Egy fiatal fiú számára ez az egész egy nagy kaland volt. Benji sem érezte soha tehernek, inkább kiélvezte a farkaslét előnyeit.

- Magadtól is farkas leszel, de… Ez óriási felelősséggel és komoly döntésekkel jár együtt – állt meg ismét a fiú előtt Jade, miután tett körülötte egy teljes kört.

- Döntésekkel?

- Döntésekkel, amiktől emberéletek függnek majd – erősítette meg az előbb mondottakat Jade.

Hirtelen megmerevedtem, ahogy újabb lépések hangját hallottam meg a távolból. Jade is abbahagyta a beszédet, és felemelve a fejét körbekémlelt. Épp az utolsó pillanatban tudtam lebukni a víz alá. Körülbelül egy fél percet vártam odalent a torkomban dobogó szívvel, aztán óvatosan fellöktem magam. A sziklákhoz simulva kukkantottam ki a partra, de már csak annyit láttam, hogy Jade a part mentén távolodik tőlem, míg Ouray az ellenkező irányban a sziklákon átmászva a házak felé tart. Bosszús sóhaj hagyta el a számat, mikor megláttam a két fiatalt, akik megzavarták a megbeszélést és a kémkedésemet. Ismertem őket látásból, ők is la push-iak voltak, és nemrég kezdtek el együtt járni – valószínűleg ez volt az oka az éjszakai andalgásuknak is.

Gyors karcsapásokkal indultam vissza a tengerben oda, ahonnan elindultam. Ázott ürge módra csöpögött rólam a víz, mikor kimásztam a partra, de ez jelen pillanatban cseppet sem foglalkoztatott. Az már annál inkább, hogy mit kezdjek azzal, amit megtudtam. Vagyis, hogy egyáltalán, mit is tudtam meg pontosan, mert még ebben sem voltam biztos…

Csak annyit tudtam, hogy Jade elárulta a titkunkat valakinek, aki egyelőre kívülállónak számított. Igaz, hogy őt nem kötötte az alfai parancs, de biztos voltam benne, hogy Jonathan elküldené emiatt La Push-ból. A kérdés már csak az volt, hogy ez lenne-e a legjobb a számunkra. Pár nappal ezelőtt még simán száműzettem volna Jade-et, de most stratégiailag nem voltam biztos benne, hogy ez jó lépés lenne-e.

Sorra vettem a lehetőségeket, de csak azt értem el vele, hogy a végére megfájdult a fejem – az utóbbi napokban most már sokadszorra. Ha szólnék Nate-nek, két dolog történhetne: az egyik, hogy mindenki mellém áll, Jade elmegy, és talán, tovább folytatja úgy a titkos kis üzelmeit, hogy én nem tudom szemmel tartani, és emiatt lépéselőnyben lesz; a másik, hogy csak Jonathan áll mellém – végül is, az én szavam áll majd Jade-ével szemben, és nem igazán hittem, hogy Ouray bármi rosszat mondana róla -, Jade kimagyarázza magát valahogy Joshuának, aztán elmegy, és Joshua felrúgva mindent vele tart, Jade pedig megint csak felügyelet nélkül viheti véghez a terveit. Egyik sem tűnt megfelelő alternatívának, viszont farkasként hogyan tudtam volna eltitkolni a többiek elől az egészet? Igaz, hogy az elmémet le tudtam zárni a többiek előtt, de voltak olyan helyzetek, amikor szükséges volt, hogy beengedjem őket a gondolataimba.

Összezavarodva dőltem hátra a homokban, miközben a fejem felett a csillagokat bámultam. Végül ez és a szabad asszociáció volt az, ami segített megoldani a kérdést. A csillagos égről eszembe jutott egy szoba plafonja, amiről pedig maga a tulajdonos, és az, hogy ha stratégiai tervet kell kidolgozni, akkor nála jobbat úgysem találhatnék. Azonnal felpattantam a földről, hogy felkeressem, mikor eszembe jutott az öcsém. Bosszúsan sóhajtottam fel, és először mégis inkább hazafelé vettem az irányt.

Szerencsére, Edward ugyanolyan békésen aludt a kiságyában, mint mikor otthagytam. Mivel most már tényleg úgysem tudtam volna elaludni, ezért odaültem az ablak mellé, és türelmetlenül vártam, hogy végre felkeljen a nap. Egy egész örökkévalóságnak tűnt, mire megláttam az első sugarakat. Rápillantottam a szekrénypolcon álló órára – hat óra tizenkét perc volt.

A kiságyhoz sétáltam, és a mutatóujjamat kinyújtva végigcirógattam Edward apró orrát. Cümmögött egyet a szájával, de nem ébredt fel. Elmosolyodtam, aztán megismételtem a műveletet. Mikor felnyitotta a szemeit, vádló tekintettel pillantott rám.

- Sajnálom, pöttöm, de fontos dolgom van… - hajoltam le hozzá, hogy adjak neki egy békítő puszit. – Átviszlek Juliette nénihez, és ott majd szundizhatsz tovább, rendben? – emeltem ki a kiságyból, és a pelenkázó asztalra fektettem. Gyorsan tisztába tettem, aztán lesiettünk a konyhába, hogy egy gyors reggeli után elindulhassunk.

Juliette még köntösben, álmos tekintettel állt a tűzhely mellett, és egy hatalmas serpenyő tojást kevergetett, mikor beléptem a konyhába.

- Jaj, megijedtem, hogy már a fiúk érkeztek meg – fújta ki a bent tartott levegőt, mikor meglátott. – Szia! Hogyhogy ilyen korán? – nézett rám kérdőn, aztán elnyomott egy ásítást.

- Hát, az igazság az, hogy megint rád akarom sózni Edwardot – pirultam el. Juliette elmosolyodott, aztán letette a főzőkanalat, és kitárt kezekkel felénk lépett.

- Ugyan, én imádom, mikor velem van – vette át. - Megint Cullenékhoz mész?

- Hogy találtad ki… - vigyorogtam rá.

- Jóstehetség vagyok – vonta meg a vállát somolyogva. Lehuppantam az asztal melletti székre, miközben magamba szívtam a friss tojásrántotta illatát. A gyomrom halkan megkordult, de igyekeztem nem törődni vele.

- Figyelj csak… - pillantottam Juliette-re féloldalasan.

- Na, mondd, mit tehetek még érted? – nevetett fel jókedvűen, mintha minden reggeli fáradtsága elmúlt volna az öcsém közelében.

- Hát, van valami terved délutánra? – érdeklődtem.

- Eddig nem volt, de ahogy az arcodat elnézem, mindjárt lesz – tette be az etetőszékbe Edwardot, aztán egy tányért tett elém, és a serpenyőből egy jó nagy adag tojást halmozott rá. Hálásan vettem a kezembe a villát, hogy aztán megkóstoljam az első falatot.

- Mmm… Ez isteni! – nyögtem fel.

- Örülök, hogy ízlik – ült le a mellettem lévő székre Juliette, miután lekapcsolta a tűzhelyet, és a tányérom mellé helyezett egy pohár narancslevet. – Nos, mi is lesz a délutáni programom? – kíváncsiskodott.

- Csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk végre a városházára, és utánanézhetnénk Jade történetének – kortyoltam bele a poharamba. Nem halogathattam tovább a kutatómunkát, bármennyire is untam már előre a régi iratok átnézését, mert reménykedtem benne, hogy talán, találok valami olyasmit, ami segíthet.

- Rendben, benne vagyok – bólintott Juliette. – Jobb lenne hamar túlesni rajta, mert Joshua már így is fülig belezúgott. De… én remélem, hogy nem találunk semmit – kezdte az ujjával zavartan piszkálgatni az asztal szélét.

- Miért? – hökkentem meg – lehetetlennek tűnt, hogy Juliette is megkedvelte Jade-et.

- Hát, egyfelől Josh biztosan magába zuhanna, pedig az utóbbi napokban egészen kivirult. Jó látni, hogy végre egy kicsit boldog… - harapta be a száját.

- Másfelől?

- Másfelől, Jade megmentette Saore életét, és minden nap meglátogatja. Ne utálj nagyon, de valamiért úgy érzem, hogy ő is őszintén aggódik érte – nézett fel rám bátortalanul.

- Értem – a hangom egy kicsit keményebben hangozhatott, mint amilyennek szántam, mert Juliette azonnal mentegetőzni kezdett.

- Ne érts félre, nekem sem tetszik Jade állandó bájolgása, és utálom, ahogyan a férfiakkal bánik, de… Vannak ilyen nők. Attól még, hogy ilyen a stílusa, nem feltétlenül kell, hogy rosszban sántikáljon, nem igaz? – nézett rám megerősítést és megbocsátást várva, amiért megváltozott a véleménye, és eltávolodott az enyémtől.

- Persze – nyögtem ki, aztán letettem a villámat. Valamiért elment az étvágyam. – Most mennem kell – álltam fel tétován pár percnyi kínos csend után. Elindultam az ajtó felé, de Juliette hangja megállított.

- Délután hányra várjalak?

- Azt hiszem, korán kéne menni, nehogy bezárjon a hivatal. Mondjuk kettő körül? Addigra biztosan letudják az ebédidőt, ha van olyan, de még lenne időnk zárásig kutatni – fejtettem ki a véleményemet.

- Rendben, akkor kettőkor – egyezett bele. – Itt várlak!

- Oké, szia! – köszöntem el, és gyorsan elhagytam a házat. Tudtam, hogy Juliette semmi rosszat nem tett azzal, hogy módosult a hozzáállása Jade-hez, hiszen, nem tudta róla azokat a dolgokat, amiket én igen – Edward figyelmeztetését, hogy vigyázzak vele, és a tegnap esti kis akcióját -, mégis úgy éreztem magam, mintha elárultak volna. Eddig legalább abban biztos voltam, hogy Jonathan és a lányok mellettem állnak Jade-del szemben, de mostanra teljesen elbizonytalanodtam ebben is.

Farkasként futva tettem meg az utat a Cullen házhoz, majd nem messze az épülettől az egyik fa mögött, felvettem a lábamra kötözve magammal vitt ruhámat. Meglepődtem, mikor Edwardot nem találtam a verandán. Eddig akárhányszor látogatóba jöttem Cullenékhoz, Edward mindig előre hallotta és érezte, és kijött elém. Kicsit összeszorult gyomorral léptem be a házba, és már megbántam, hogy megettem azt a pár falatnyi rántottát.

- Isabella – Esme mosolyogva sietett ki a nappaliból, hogy köszöntsön. – Hogy vagy, kedvesem? – vetett egy kissé gondterhelt pillantást az emeleti lépcső felé.

- Jól, köszönöm – fogtam meg a távolról felém nyújtott kezet. Esme, hogy megkönnyítse a helyzetemet, megtartotta a távolságot tőlem, de úgy tűnt, neki is hiányzik az anya és gyermek közötti testi kontaktus, ami régen megvolt közöttünk. Visszatartott lélegzettel közelebb léptem hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. Miközben ismét eltávolodtam, éreztem az apró szorítást az ujjaimon.

- Edward most nincs itthon – adta meg az engem gyötrő kérdésre a választ. – Alice becsábította magával az iskolába. Ha tudta volna, hogy már reggel eljössz, biztosan nem megy el, sajnálom.

- Ó, értem… - Kissé megnyugodtam, hogy csak ennyi volt Edward távol maradásának az oka. – Igazából, most nem is Edwardhoz jöttem… - haraptam be a számat. – Jasper itthon van? – kérdeztem, mire Esme újra az emelet felé fordította a tekintetét. – Itt van, igaz? – jöttem rá a gondterheltsége okára. – Az a vámpír… - Bólintott, és a mutatóujjával a lépcsők felé bökött.

- Alice nem igazán örül neki… Ezért is ment el az iskolába, és rángatta magával Edwardot. Kellett neki egy kis nyugalom, és mindig is Edward volt az, aki a legközelebb állt hozzá a testvérei közül.

- Ahogy látom, egyikőtök sem örül igazán annak, hogy itt van, de… Ha nem a barátotok, akkor miért fogadtátok be? – halkítottam le a hangomat, mintha épp pletykálnék, pedig jól tudtam, hogy ebben a házban csak az nem hallja, amit mondok, aki épp nem akar figyelni rám.

- Jasper miatt – vonta meg a vállát egyszerűen Esme.

- Miért, az ő barátja? – vontam össze a szemöldökömet. Végül is, ez elég logikusan hangzott, hiszen Jasper volt az egyetlen a Cullen családban, aki valaha a nomádok életét élte – bár ebbe inkább nem akartam mélyebben belegondolni.

- Barátja… - ízlelgette a szót Esme. – Ezt nem mondanám – rázta meg a fejét. – Edward nem mondta el neked, ki ő?

- Nem.

- Akkor lehet, hogy jobb, ha én sem mondok semmit… - nézett rám bocsánatkérő tekintettel Esme.

- Nem értem, ki lehet ő, hogy el kell… - kezdtem volna bele a mondatba, mikor hirtelen utolért a megvilágosodás. Jasper és egy titokzatos nomád női vámpír, aki pont most bukkant fel, és akiről jobb, ha semmit sem tudok, mert az a falka fülébe juthat önhibámon kívül. Így már az is érthető volt, hogy Alice miért nem örül az ittlétének. – Ó, ne! – nyögtem fel. – Maria az. – Mindkét kezemet a fejemhez szorítottam. Miért is kellett nekem erre rájönnöm? Csak még egy eltitkolni való gond, amivel bajt okozhatok. Kezdett túl sok titkom lenni, és ezek megtartása farkasként fejfájdítóan megterhelő volt.

- Én… - kezdett volna mentegetőzni Esme, de megállítottam.

- Nem, semmi baj. Felmegyek, és beszélek Jasperrel…

- Ő is fent van vele – rándult meg Esme arca.

- Nem csapok balhét – próbáltam azonnal megnyugtatni, mert azt hittem, az ettől való félelem okozta a hirtelen jött aggodalmat.

- Tudom, drágám – simított végig óvatosan az arcomon, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. – Bízom benned. Csak benne nem – intett a fejével felfelé. – Ha gond lenne, Emmett, Rosalie és én idelent vagyunk – mondta kissé hangosabban. Biztos voltam benne, hogy ezzel figyelmeztetni akarta a fent lévőt, hogy viselkedjen, különben megbánja.

- Köszönöm – biccentettem Esmének hálásan, aztán felfelé indultam a lépcsőn. Még mielőtt elérhettem volna a szobát, ami felé igyekeztem, Jasper kilépett a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Szia! – köszönt. Az arca feszült volt, de a szemei barátságosan csillogtak. – Beszélni akarsz velem?

- Igen, nekem… tanács kéne.

- Tanács? – vonta fel a bal szemöldökét.

- Stratégiai tanács – bővítettem ki a válaszomat, és láttam Jasperen a meglepettséget. Odabentről halk, gúnyosnak tűnő kacagás hangzott fel, amitől Jasper kezei ökölbe szorultak. Próbáltam nem törődni vele, főleg, mivel nem értettem az okát. – Megtudtam valamit, és fogalmam sincs mit kezdjek az információval – folytattam. – Arra gondoltam, hogy te segíthetnél nekem… Jade-ről lenne szó, tegnap csinált valami furcsát, és… - kezdtem volna el, mikor hirtelen kinyílt a hálószobaajtó.