.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2009. március 30., hétfő

A múlt árnyai - 15. fejezet

15. CSAPDA



SOKKOS ÁLLAPOTBAN ÁLLTAM Edward ajtaja előtt vagy öt percig – az érzések kavarogtak bennem. Valószínűleg, csak azért ennyi ideig, mert aztán megjelent Alice Jasperrel az oldalán, és felráztak a döbbent mozdulatlanságból. A szívem még mindig úgy vert, mintha kilométereket futottam volna. Edward szeret, de ez mit sem számít… Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem szedem ki belőle erőszakkal ezt a vallomást, mert most még rosszabb tudni, hogy úgyis elmegy egyszer, és itt fog hagyni egyedül. Kétségbeesett voltam, dühös és boldog. Úgy éreztem, ennyi különböző érzés túl sok egyszerre egy embernek.

- Mi történt, jól vagy? – Alice rémült arccal érintette meg a karomat. Megrebbent a szempillám, ahogy hozzám ért. Rájöttem, hogy eddig meredten bámultam magam elé. – Jasper…

- Isabella… - hallottam a nevemet Jasper szájából, aztán éreztem az érintését az arcomon, és az érzésszilánkok, amik belül kavarogtak és felsebeztek, lassan összeálltak sima üveggé.

Megmozdultam, és felnéztem rájuk. Megkönnyebbülten fújták ki a levegőt.

- Mi történt? – ismételte meg a kérdését Alice.

- Beszéltem vele… - motyogtam, miközben a szemben lévő ajtóra meredtem. Alice elkerekedett szemekkel követte a pillantásomat, aztán egy pillanatra elhomályosult az írisze.

- Gyere… - ragadta meg a kezem izgatottan, és Jasper szobája felé kezdett vonszolni. Becsukta hármunk mögött az ajtót, leültetett az ágyra, elém térdelt, aztán rám mosolygott. – Annyira büszke vagyok rád! – ölelt át engem. Megzavarodva ültem a karjaiban, mint egy mozdulatlan oszlop. Hamar elengedett, aztán az arcomra nézve azonnal rájött, hogy fogalmam sincs, miért dicsért meg. – Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy eléállj… - magyarázta.

- Teljesen felesleges volt… - ráztam meg a fejem, és erősen kellett koncentrálnom, hogy ne bőgjem el magam.

- Nem látom Edward jövőjét tisztán – mondta Alice, én pedig rémülten néztem rá. Mit jelent ez? Hogy Edward veszélyben van? Hirtelen eszembe jutott a Jasperrel való beszélgetésünk. Lehet, hogy tényleg elmegy a Volturihoz? Képes lenne rá még mindig? Éreztem, ahogy a pánikhullám végigsöpör rajtam.

- Meg fog halni? – kapaszkodtam Alice vállába görcsösen.

- Mi? – Alice összehúzta a szemöldökét. – Nem! Nem, biztos, hogy nem. Egyszerűen csak elbizonytalanodott… Elbizonytalanítottad – nézett határozottan a szemeimbe. – Eddig tisztán láttam, hogy el akar menni, és hogy mi úgyis vele megyünk. Most viszont zavaros a kép…

- Ez még nem jelenti azt, hogy miattam változott meg a jövője. Lehet, hogy egyedül akar elmenni, vagy felkeresi a Volturit és… - kezdtem zaklatottan sorolni, ami hirtelen eszembe jutott.

- Nem – jelentette ki Alice magabiztosan. – Gondolj csak bele… Ha olyan jövőt választott volna, amiben te nem vagy benne, akkor látnám, hogy mit tervez. De most a kép zavaros… Mert talán, a jövője része leszel. Nem látom a veled kapcsolatos dolgokat, így ha Edward veled marad, nem látom az ő jövőjét sem – Alice elfintorodott. – Ez azért egy kicsit ijesztő…

- Szóval, azt mondod, hogy… - kezdtem, de befejezte helyettem a mondatot.

- Hogy nem volt értelmetlen, amit tettél – bólintott mosolyogva. – De honnan jött ez a hirtelen bátorság? Azt mondtad, hogy átgondolod… Olyan bosszantó, hogy nem látom, mikor eldöntesz valamit – szusszantott egyet morcosan. Ha nem lettem volna még mindig teljesen összezavarodva, akkor nevettem volna az arckifejezésén – így csak egy halvány mosolyra futotta.

- Dühös lettem… - vallottam be pirulva.

- Miért?

- Láttam… - vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam a hirtelen újra feltámadt mérgemet. – Láttam Tanyát kijönni Edward szobájából. Annyira… bosszantó az a nő! – szorultak ökölbe a kezeim, mire Alice elnevette magát.

- Csak nehogy elfelejtsd, hogy kemény is… A kezed bánná… - vigyorgott rám.

- Igyekszem… - húztam el a számat.

- De ha úgy alakul… - csillant cinkos fény Alice szemében. - …szívesen megütöm helyetted.

- Kösz, Alice! Tudtam, hogy rád mindig számíthatok… - dőltem végig az ágyon. Még mindig fáradt voltam a kialvatlanságtól, és a mai reggel is elég energiaigényesen indult.

- Aludj egy kicsit… - simított végig az arcomon Alice – az érintése kellemesen hűvös volt. – Az őrség alatt beszélek majd Edwarddal, hátha még jobban ki tudom zökkenteni az ostoba terveiből – mosolygott rám, aztán felpattant a földről. – Álmodj szépeket! – Megragadta Jasper kezét, aki odaintett nekem, majd egyedül hagytak a szobában.

Azt hittem, hogy majd a temérdek kavargó gondolat nem hagyja, hogy elaludjak, de tévedtem. Az álmaim is éppolyan kuszák voltak, mint a gondolataim. Képeket láttam felvillanni majd eltűnni. Az egyetlen közös pont Edward volt bennük. Megpróbáltam kinyújtani felé a kezem, hogy megérintsem őt, de olyan volt, mintha lebénultam volna. Csak álltam mozdulatlanul, és akármilyen erősen is próbálkoztam, egyszerűen a testem nem akart együtt működni az agyammal.

Késő délután volt, mire felébredtem – de a jó pár óra alvás ellenére még mindig úgy éreztem magam, mint akiből kiszívták az összes energiát. Szédelegve botorkáltam le a konyhába, hogy egyek pár falatot, aztán egy pohár narancslével a kezemben elindultam a nappali felé, hogy használjam egy kicsit a számítógépet. Már nem is tudom, hogy mióta nem ültem gép előtt, de eddig fel sem tűnt a hiánya – pedig otthon napi használatban volt, már csak a barátoktól kapott e-mailek miatt is.

Rámosolyogtam Eleazarra és Carmenre, akik a kanapén ücsörögtek, és csak akkor néztek fel az elmélyült beszélgetésből, mikor én beléptem. Eleazar végigmért, aztán megrázta a fejét, és visszafordult a párjához.

Bekapcsoltam a gépet, és megnéztem azokat az oldalakat, amikre régebben szinte naponta feljártam. Nem írtam üzenetet senkinek, csak figyeltem, ahogy az ismerős nicknevek beszélgetnek egymással. Némelyiküket személyesen is ismertem, de volt, akiről csak annyit tudtam, amennyit látatlanban elmondott magáról.

Dominic – a vámpír ezen a néven beszélgetett velem a neten -, furcsa módon az igazat mondta nekem, és mégis becsapott. Azáltal, hogy tudta, úgysem hiszek neki… A sors iróniája.

Azelőtt sosem kételkedtem abban, hogy az Internet túloldalán ülők igazat mondanak nekem. Én magamról mindig a teljes igazságot mondtam, és naivan feltételeztem, hogy ez fordítva is így van. Dominic volt az első, aki annyira hihetetlen dolgokkal állt elő, hogy lehetetlen volt hinni neki. De ezt is csak viccként fogtam fel. Viszont, azok után, ami az utóbbi hónapokban történt velem, most elgondolkodva figyeltem az ismerős-ismeretlen emberek beszélgetését, és rájöttem, hogy az a feltétlen, gyermeki bizalom örökre elszállt.

Bosszúsan csuktam be az utolsó oldalt, és megnyitottam a zenelejátszó programot. A számítógép mellett találtam egy fülhallgatót, azt csatlakoztattam a hangfalhoz, majd nézelődni kezdtem a Cullenék által lementett zeneszámok között. Reméltem, hogy nem zavarja őket, hiszen, ezek csak zenék…

Alice mappájában egy csomó vidám dalt találtam, amik egy kicsit feldobták a kedvemet. Lehunytam a szemeimet, és ujjaimmal az asztalon ütöttem a ritmust.

Összerezzentem, mikor egy hideg kéz ért a vállamhoz. Ijedten kaptam le a fejemről a fülhallgatót, és szembetaláltam magam Carlisle bocsánatkérő pillantásával.

- Ne haragudj… - szólalt meg, mikor már a zene nem bömbölt a fülembe, és hallhattam őt. – Nem sokára elindulunk. Csak gondoltam szólok… Rosalie és Emmett itt maradnak veled a házban, mi pedig egész éjszaka figyeljük a partot. Ha vadászni akar, elkapjuk – ígérte. Bólintottam, mert úgy éreztem, egy csomó van a torkomban.

- Carlisle… - kaptam el a karját, mikor elindult. – Kérem, nagyon vigyázzanak! – Elmosolyodott, és most rajta volt a bólintás sora.

- Mi tízen vagyunk, ő egyedül. Jasper a legjobb harcos, akit valaha láttam, és Alice meg Edward képessége is segít minket. Nem lesz semmi baj! – próbált megnyugtatni, és bár tudtam, hogy igaza van, mégsem éreztem magam jobban. – Próbálj meg nem aggódni… - paskolta meg óvatosan a vállamat.

- Igyekszem… - sóhajtottam, bár tudtam, hogy ez úgysem fog menni.

Fél óra múlva Cullenék és a Denali klán az ajtó előtt gyülekeztek. Megöleltem Alice-t, Jaspert és Esmét, aztán minden bátorságomat összeszedve Edwardhoz léptem, aki épp Eleazarral és Emmettel sugdolózott izgatottan.

- Vigyázz magadra, kérlek! – motyogtam a földet bámulva. Legszívesebben őt is megöleltem volna – vagy legalább megérintettem volna -, de nem akartam túlságosan felzaklatni. Abban sem voltam biztos, hogy a reggeli beszélgetés jó ötlet volt-e pont most, mikor Edwardnak mindennél jobban kell koncentrálnia.

- Óvatos leszek! – a hangja komoly volt, de nem éreztem benne feszültséget. Emmett vigyorogva hátba vágta.

- Edwardnak meg sem kottyan majd az a vámpír! Fél fogára sem lesz elég… Kár, hogy én kimaradok a mókából… - ült ki az arcára a csalódottság. – Na mindegy, majd legközelebb! – tért vissza a mosoly az arcára.

- Legközelebb… - motyogtam magam elé, és megráztam a fejemet. Edward vetett rám egy utolsó pillantást, aztán visszafordult Eleazarhoz. Reszkető lábakkal visszasétáltam a lépcső mellé, és megkapaszkodtam a korlátjában.

Nem értettem, Emmett hogy veheti ezt az egészet ilyen lazán. Tényleg ilyen könnyű lenne elkapni azt a szörnyeteget? Tényleg nem lehet semmi gond? Alice és Esme olyan törékenynek látszottak, de Jaspert elnézve, nem tudtam volna elképzelni, hogy bármi baja eshet. Edward mellette vékonyabbnak látszott, de tudtam, hogy az ő izmai is kőkemények, és gyorsabb, mint bárki, aki jelenleg a házban tartózkodik – ezen kívül, ott a képessége is. És még a Denali klán is mellettük van. Próbáltam elhinni, hogy nem eshet semmi bajuk, de valamiért olyan rossz előérzetem volt.

Ahogy az ajtó bezáródott mögöttük, mintha valami vákuum kiszívta volna a levegő nagy részét a házból. Átvettem Rosalie-tól Edwardot, hogy legalább az ő közelsége megnyugtasson, és felmentem a szobámba.

Egy plüssnyuszit táncoltatva próbáltam meg nevetésre késztetni az öcsémet, és elterelni a saját figyelmemet. Edward megpróbálta elkapni nyusziuraság hosszú füleit, és valahányszor elrántottam előle, a kezeivel és a lábaival is kalimpálni kezdett.

Már este hét óra is elmúlt, és túl voltunk az etetésen, fürdetésen és pelenkacserén is, mikor Rosalie berontott a szobába.

- Mi történt? – Egy másodperc alatt végigfutott az agyamon egy kisfilm: Edward, Alice, Jasper, Esme, Carlisle… a tekintetük halott.

- Több kocsi tart erre felé. Hamarosan megérkeznek – közölte feszült arccal. – Maradj itt, legyetek csendben. Én és Emmett elintézzük őket!

- Elintézitek? – Rosalie rosszallóan felszisszent.

- Úgy értettem, hogy elküldjük őket.

- Ó, értem…

- Csak legyetek csendben! – parancsolta. Biccentettem, és az ablak felé indultam. – És ne menj az ablakhoz! Az istenért! – csattant fel. Elpirulva húzódtam hátrébb.

Idegesen mászkáltam fel-alá Edwardot a karjaimban ringatva, közben pedig arra gondoltam, milyen jó lenne, ha én is vámpírhallással rendelkezhetnék. Reméltem, hogy semmi gond nincs odalent – hangokat, amikből bajra következtethettem volna, szerencsére, nem hallottam.

Alig pár perccel azután, hogy Rosalie bejött hozzám figyelmeztetni, hallottam, ahogy legalább két autó fékez le a ház előtt. De ezután csak a teljes, idegesítő csend maradt.

- Nem lesz semmi baj… - susogtam Edwardnak, nehogy nyugtalanná váljon, aztán letettem az ágyra, a párnák közé, és az ajtóhoz osontam. A fülemet rátapasztottam a fára, hátha hallok valamit. A lágy szellőtől, ami végigcsiklandozta a tarkómat, libabőrös lettem.

- A rendőrség az. – A hátam mögötti hangtól megfagytam. Ez nem lehet… Ez nem történhet meg… Olyan lassan fordultam meg, mintha a tagjaim ólomból lettek volna. A rettenet a szemeimben valószínűleg, tisztán olvasható volt, mert a vámpír kéjesen elmosolyodott. Karjaiban ott volt a testvérem – mintha a rémálmaim váltak volna valóra. Próbáltam felébredni, de valahol mélyen tudtam, hogy ez most a valóság.

- Kérem… - a hangom mintha nem is az enyém lett volna. – Kérem, ne bántsa…

- Igazán gyönyörű kisbaba – nézett Edwardra. Szemei vörösen csillogtak. – Kár lenne érte…

- Kérem…

- Minden csak rajtad múlik – pillantott fel rám, nekem pedig kibuggyantak az első könnycseppek a szememből. – Csak csendben kell maradnod. A vámpírbarátaid ellesznek egy ideig a rendőrséggel odalent, szóval, ha szépen csendben maradsz, és azt teszed, amit mondok, akkor az öcsédnek nem lesz semmi baja. Rendben? – Megborzongtam attól a hangtól, amit velem szemben használt. Udvarias volt, dallamos, szinte kedves és mégis hideg.

- Rendben.

- Helyes. Jó kislány vagy. Tudod, ez könnyebb volt, mint gondoltam… - szélesedett ki a mosolya. – Itt van ennyi vámpír veled, mégsem tudnak megvédeni. Túl egyszerű volt átverni őket.

- Hogyan? – kérdeztem. Talán, ha elég ideig szóval tartom, Rosalie-ék valahogy rájönnek a veszélyre, és segítenek…

- Okos – vigyorodott el elégedetten. – De most nincs időnk erre. Leteszem az öcsédet az ágyra, te pedig szépen idesétálsz hozzám. Ha bármivel próbálkoznál, elég gyors vagyok ahhoz, hogy végezzek vele – közölte úgy, mintha épp az időjárásról beszélne. Óvatosan az ágyra helyezte Edwardot, én pedig mindent megtettem azért, hogy anélkül induljak meg felé, hogy összecsuklanának a lábaim.

Mikor közvetlenül a vámpír elé értem, megéreztem a hideg érintést a vállamon. Undorodva rándultam meg, de nem törődött vele. Szorosan lehunytam a szemeimet, hogy legyen elég erőm visszafojtani a sikítást, ami ki akart törni a mellkasomból.

- Betartom az ígéretemet. Megöllek és újrateremtelek – suttogta egészen közel hajolva a fülemhez. Biztos voltam benne, hogy a lábaim nem bírják tovább megtartani a súlyomat, és pár pillanat múlva összeesek. Éreztem, ahogy kicsúszik alólam a talaj, de nem értem földet. Egy kéz fonódott a derekamra, egy másik pedig a térdhajlatomba csúszott. Megpróbáltam ellökni magamtól őket, de csak egy halk, mély kacagást kaptam válaszul.

Mire észbe kaptam, Dominic – karjaiban velem – átlendült az ablakpárkányon. Láttam a ház előtt álló rendőrautókat, a város fényeit, ahogy végigfutottunk a sötét erdő fái mentén – és arra gondoltam, nem ez az, amire utoljára emlékezni szeretnék. Lehunytam a szemeimet. Már nem tudtam, hogy a könnyektől nedves-e az arcom, vagy a záporozó esőcseppektől, de nem is igazán érdekelt. Felidéztem a szüleim arcát, az öcsém arcát, és végül, hogy az elmém ne essen darabokra a félelemtől, Edward gyönyörű arcának a képébe kapaszkodtam. El fog jönni értem, és megment. Minden rendben lesz, és erre az egészre úgy gondolok majd, mint egy lidérces álomra.

Az legalább megnyugtatott, hogy az öcsém távol van a veszélytől. Ha én nem is, legalább ő túléli. Cullenék felnevelik majd. Esménél és Rosalie-nál jobb pótanyát nem is kívánhatnék neki. Vele nem eshet semmi rossz.

Hirtelen az arcomba csapódó szél elcsitult, és rájöttem, hogy megálltunk. Kinyitottam a szemem, ahogy hirtelen a lábam földet ért. A vámpírnak kellett megtartania, hogy ne essek össze hirtelen.

- Vedd le a felsődet! – parancsolta, én pedig megremegtem. Körbenéztem – még mindig az erdő közepén álltunk, hogy milyen messze Cullenék házától, azt nem tudtam volna megmondani.

- Miért? – kérdeztem. A hangom reszketésére egy kéjes vigyor volt a válasz.

- Nyugalom… Csak hagyunk egy kis hamis nyomot a barátaidnak – magyarázta. – Gyerünk, vetkőzz! Ne akard, hogy segítsek… - A gondolattól szédülni kezdtem. Gyorsan lerángattam magamról a blúzomat, és a kezébe nyomtam. Hozzádörzsölte az egyik fa törzséhez, aztán újra felkapott a karjaiba.

Úgy éreztem, halálra fagyok, ahogy a hideg szél végigborzongatta a hátamat, mikor újra futni kezdett velem – a keze hidege sem sokat segített a dolgon. A fogaim vacogtak, de egyáltalán nem törődött vele.

Aztán pár perc múlva ismét megálltunk, és újabb ruhadörzsölés következett. Még háromszor ismételtük meg ezt a folyamatot, aztán negyedszerre a földre hajította a blúzomat – ami már cafatokban lógott az ujjai között.

- Most pedig irányt váltunk. Mire rájönnek, hogy ez a hamis nyom, már rég árkon-bokron túl leszünk. – Dominic pillantása túl elégedett volt ahhoz, hogy bármiben is reménykedhessek. Ismét a karjaiba kapott, és elindult merőlegesen arra, amerre eddig tartottunk. Két percbe sem telt, amíg elértük a folyót, bár egy örökkévalóságnak tűnt.

- Ne! Várjon! – nyögtem fel, mikor megállás nélkül belegázolt a jéghideg vízbe. Egy mozdulattal felhajított a hátára, de a karomat továbbra sem engedte el. Nyüszítő hang hagyta el a torkomat, ahogy a lábaim belemerültek a habokba. Úgy éreztem, nem bírom elviselni ezt a fagyos érzést. Mikor nyakig belemerültünk, megint gyorsított a tempóján. Párhuzamosan haladtunk a parttal. Úgy szeltük a habokat, mint egy kisebb motorcsónak. Próbáltam a fejem kint tartani, de így is nyeltem egy csomót a vízből. Fájt a lélegzés, és a porcikáimat, mintha lángok nyaldosták volna. Mikor már úgy éreztem, tényleg nem bírom tovább, és a lelkem is halálra fagy, végre elindultunk a part felé.

Reszketve karoltam át magam, miután ledobott a fűbe. A fogaim hihetetlen gyorsasággal koccantak egymáshoz – csoda volt, hogy nem tört ki egyik sem.

- Gyerünk… Kelj fel! – hallottam meg magam fölött a hangot.

- Kérem… - suttogtam, de a hangom, mintha a testemmel együtt megfagyott volna. Úgy érzetem, ha most meg kell mozdulnom, darabokra esem.

Bosszús szusszantást hallottam, de senki nem ragadott meg, és kapott fel a vállára. Nem érdekelt, hogy miért nem indulunk tovább, a lényeg az volt, hogy mozdulatlanul fekhettem. A bőröm annyira hideg volt, hogy először meg sem éreztem az érintést. Mikor az agyam felfogta az oldalamon végigsikló ujjakat, úgy rándultam össze, mintha villámcsapás vagy áramütés ért volna.

Fel akartam ülni, de a kéz visszanyomott, és a hátamra gördített. A vörös szemek alig pár centire voltak az arcomtól.

- Tudod, valószínűleg elég sok időnk van még… - Dominic arcára olyan mosoly ült ki, amitől pánikszerűen a tüdőmben akadt a levegő. – A barátaid nagy része még mindig a tengerparton vár rám – nevetett fel gúnyosan. – És a másik kettőnek is valószínűleg jó fél órájába kerül majd, amíg lerázzák a rendőrséget, aztán pedig a rossz nyomot fogják követni. – Ahogy beszélt, az ujjai végigkúsztak a derekamon. Automatikusan védekezni próbáltam, holott tudtam, hogy semmi esélyem nincs. Megpróbáltam ellökni magamtól a kezét, de csak nevetett, és a karjaimat a fejem fölé szorította.

- Még sosem vártam ilyen sokat senkire… Először felbosszantott, hogy segítséget találtál – nézett a szemeimbe. Megpróbáltam elfordítani a fejemet, de megragadta az állkapcsomat, és nem hagyta. – De tudod, igazából tetszik, hogy be kell törjelek. A többiek annyira unalmasak voltak. Mindent elsőre megtettek, amit csak parancsoltam. Túl gyorsan rájöttem, hogy nem hozzám valók. De te… - Mutatóujja végigsimított a számon. Az arcom megfeszült. – Szórakoztató vagy – nevetett fel. – Évszázadok óta nem szórakoztam ilyen jót. Ennek ellenére… - tekintete végigkövette a mutatóujja mozgását. - …már épp itt az ideje, hogy megkapjam, amit akarok. Remélem, hogy nem teszek benned túl nagy kárt… Sajnálnám, ha nem tudnálak átváltoztatni… – Mielőtt észbe kaphattam volna, a szája fájdalmasan az enyémnek nyomódott. Sikítani akartam, de csak elkeseredett nyöszörgés hagyta el a torkomat.

Ahogy az ajkai a nyakamra kúsztak, Istenhez rimánkodtam, hogy ne tudjon ellenállni a verőerem lüktetésének. Azt akartam, hogy inkább harapjon meg, öljön meg, de ezt ne… Csak ezt ne…

Keze az államról a mellkasomra csúszott, és keményen belemarkolt a mellembe. A fájdalomtól megfeszültem a szorításban – éreztem, hogy valami megpattan a csuklómban, de a kín tompa volt a hideg miatt.

Halk zokogás tört fel a torkomból, amire kéjes nyögés volt a válasz. A vámpír felemelte a fejét a vállamról, és izgatottan figyelte, ahogy a szememből induló könnycseppek végiggördülnek az arcomon. Közelebb hajolt, és nyelvével végigkövette a nedves útvonalat. Keze elengedte a mellemet. Halk, fémes hangot hallottam, de csak később fogtam fel, hogy a farmerem cipzárja adta ki.

- Nem – nyögtem ki, és összeszorítottam a lábaimat. Talán, ha ellenkezem vele, elveszti a fejét, és még azelőtt megöl, mielőtt… Nem, egyszerűen ez nem történhet meg velem.

- Tudod, hogy úgyis azt teszek veled, amit csak akarok… - nevetett fel a vámpír. Újra rányomta a száját az ajkaimra, keze pedig szétfeszítette a combjaimat. – Tökéletes kis játékszer vagy… - lihegte.

Olyan hirtelen pattant fel rólam, hogy először fel sem fogtam. Hallottam a morgását, de nem értettem, hogy mi történhetett. Aztán idegen morgások vegyültek a szél morajába, én pedig zokogva szólongattam azt, aki reméltem, hogy a morgást kiadja.

- Edward…

2009. március 27., péntek

A múlt árnyai - 14. fejezet

14. HADITERV



MÁSNAP DÉLELŐTT vendégeink érkeztek. A kinyúlt alvós pólómban és sortomban ültem az ebédlőasztal mellett, és egy nagy bögre kávét kortyolgattam – amitől azt reméltem, hogy segít majd emberi külsőt öntenem. A hajam kuszább volt, mint egy szénáskazal, és a szemeim alatt lévő fekete karikák sem javítottak az összképen. Alice előttem ült, és bár az ő külseje tökéletes volt, mintha skatulyából húzták volna elő reggel, az arca legalább olyan fásult volt, mint az enyém.

Laposakat pislogva lökdöstem az asztalon a bögrét, miközben az agyam tiltakozott az ellen, hogy ilyen mesterséges koffeinlökettel zargassam – tiltakozása szörnyű fejfájásban nyilvánult meg. Nem törődtem vele, és nagy kortyokban gyorsan kiürítettem a bögrét – undorodó fintor ült ki az arcomra. Mindig utáltam a kávé ízét, csak és kizárólag akkor voltam hajlandó meginni, ha úgy éreztem, más már nem segíthet.

Alice sóhajtott egyet, kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit – reménykedve néztem rá, hogy végre megtöri a csendet -, aztán becsukta, és az ablak felé fordította a tekintetét.

Az éjszaka nagy részét azzal töltöttük, hogy tanácskoztunk – a maradék részt pedig azzal, hogy gyötrődtünk, mert semmi értelmes ötlet nem jutott az eszünkbe. Alice váltig állította, hogy százezer százalékig biztos benne, hogy Edward szerelmes belém. Én nem voltam ebben egyáltalán biztos, de ráhagytam a dolgot. Miután ezen a vitán Alice részéről túljutottunk, megpróbáltunk rájönni, hogyan értethetnénk meg Edwarddal, hogy nem tragédia, ha így érez – magamban mindig hozzágondoltam a feltételes módot, de Alice előtt kijelentő módban beszéltem Edward irántam való érzéseiről.

Az éjszaka folyamán felidéztem az összes hülye szappanoperát, amit az életem során láttam, de valahogy az azokban felhasznált női praktikák nem tűntek használhatónak. Ha nem lettem volna teljesen elkeseredve, akkor még röhögtem is volna azon a sok idiótaságon, amit a filmeken a nők kitalálnak azért, hogy megtartsák a pasijukat… Az életben egyik sem működne.

Éppen fel akartam állni, hogy kivigyem a kiürült bögrémet a konyhába, mikor Alice felpattant. A tekintete elhomályosult egy pillanatra, majd összerezzent.

- Mi az? Láttál valamit? – kérdeztem azonnal, félve attól, hogy valami baj fog történni.

- A barátaink, akikkel Carlisle beszélt… Jönnek… - felelte. – Szólok Carlisle-nak, mindjárt jövök! – száguldott fel a lépcsőkön. Mire észbe kaptam, a fél család az előtérben állt – kivéve Rosalie-t és Emmettet, akik odakint voltak őrségben megint.

Carlisle állt legelöl, mint a család feje, hogy elsőként köszönthesse a vendégeket. Mögötte Jasper és Alice egymás kezét fogva. Leghátul pedig Esme, karjaiban az öcsémmel. A pillantásom automatikusan Edwardra vetődött – ő jött le legutoljára a lépcsőről. Izgatottan vizsgálta Alice arcát. Aztán egy másodpercre felém fordult, vonásain döbbenet és fájdalom uralkodott. Végül szemei üvegessé váltak, és az ajtóra meredtek. Többet nem nézett rám.

Összezavarodva pislogtam magam elé, de mire végiggondolhattam volna, hogy mit is jelenthet Edward furcsa nézése, már nyílt is az ajtó. Elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy szinte belebeg rajta négy nő és egy férfi. Mielőtt jobban megnézhettem volna őket, egyikük – a leggyönyörűbb közülük, hosszú, szőke haja közt eperszín tincsekkel -, gyorsan körbepillantott, és amint meglátta Edwardot, odasiklott hozzá. A gyomrom összeszorult.

- Edward! Olyan régen nem láttalak… - A hangja úgy csengett, mint ezernyi csengettyű, az arcán tisztán látható volt a lelkesedés.

- Igen, Tanya, rég volt… - Edward halványan elmosolyodott, és hagyta, hogy Tanya megölelje őt. A kezem automatikusan ökölbe szorult, körmeim a tenyerembe vésődtek. Az a pár másodperc, amíg a vámpírnő Edward nyakában lógott, egy örökkévalóságnak tűnt a számomra. Aztán végre Edward egy határozott mozdulattal eltolta magától.

Miután a vámpírnő továbblépett Carlisle-hoz is, hogy üdvözölje, végre el tudtam fordítani a tekintetem róla. Rajta kívül még három nő volt a klánban, egyikük hosszú, kukoricaszőke, másikuk aranyszőke hajú – szinte vonalzóval vágott egyenes frizurával, a harmadiknak pedig fekete tincsei között volt egy olívaszínű is. A férfinak szintén fekete haja volt olíva tinccsel – és úgy tűnt a hasonló kinézetű nő párja.

Ahogy Tanya Esme felé lépett, ijedten néztem a karjában lévő öcsémre. Hiszen, semmit sem tudok ezekről a vámpírokról… Aranybarna szemeik alapján az utóbbi időben csak állatvért ittak, ezt tudtam, de ki tudja, mennyire edzettek ebben… Ijedt lépést tettem a lépcső felé, de Esme rám pillantott, és mosolyogva bólintott, hogy semmi gond. Feszülten figyeltem, ahogy Tanya hozzá hajol, és egy másodpercre megöleli, aztán kíváncsian néz a testvéremre.

Tudtam, hogy Esme mellett nagyobb biztonságban van Edward, mint nálam, mégis az anyai ösztöneim – amik már rég kifejlődtek bennem, amióta csak az öcsém a világra jött –, azt súgták, hogy mellettem lenne a helye. Mikor Tanya végre ellépett Esmééktől, fellélegeztem.

- És ő biztosan a hasonmás… - fordult felém hirtelen Tanya. Irritált az, ahogyan nevezett.

- Isabella vagyok! – nyomtam meg a nevemet, és próbáltam határozottnak látszani.

- Igen, persze, Isabella – mosolygott rám. – Én pedig Tanya vagyok. Nagyon örvendek! – lépett felém, én pedig idegesen rezzentem össze. Cullenékban már megbíztam, tudtam, hogy soha sem bántanának, de azért nem voltam hülye. Pontosan tudtam azt is, hogy vámpírok között lenni életveszélyes, és a vendégeket még nem ismertem.

Edward keze azonnal lendült, és megragadta Tanya karját. Tanya értetlenül nézett rá először, majd keserűen elmosolyodott.

- Nincs semmi gond. Ők is olyanok, mint mi – szólalt meg mellettem Jasper. Olyan hirtelen termett mellém, hogy észre sem vettem, amíg nem szólt hozzám.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, csak üdvözölni szerettelek volna – biggyesztette le a száját Tanya, és Edward kezére pillantott, ami még mindig a felkarját szorította.

- Bocsánat – Edward udvariasan biccentett egyet, és visszahúzta a kezét.

- Nem ijedtem meg! – jelentettem ki, majd közelebb léptem Tanyához, és kinyújtottam felé a kezemet. Egy furcsa mosoly jelent meg az arcán – amolyan „Szerinted van, aki elhiszi neked, hogy nem rémültél halálra?” mosoly –, amitől legszívesebben behúztam volna neki egyet, aztán finoman megfogta a kezemet, és megrázta. Az érintése hideg volt.

A többiek óvatosan közelítettek felém – valószínűleg, nem akartak ők is megijeszteni -, pedig már inkább dühös voltam, mint rémült. Mindegyikükkel kezet fogtam, és bemutatkoztak. Kate volt a kukoricaszőke hajzuhataggal rendelkező vámpír, Irina az aranyszőke. Carmen és Eleazar pedig a sötét hajúak. Valamiért, őket tartottam a legszimpatikusabbnak – kedves volt az arcuk, és barátságosan néztek rám.

Carlisle mindenkit beinvitált az ebédlőbe. Esméhez léptem, és átvettem tőle az öcsémet, aztán hátra húzódtam az ablakhoz. Valamiért kényelmetlenül éreztem magam. Nem féltem – tudtam, hogy semmi bajom nem eshet -, csak én voltam az egyetlen emberi lény a szobában – az öcsémet kivéve -, ezért kívülállónak véltem magam.

Amint mindenki elfoglalta a helyét, valahonnan előkerült egy hatalmas térkép, amit kiterítettek az asztalra. Carlisle azokat a helyeket mutogatta, ahol a vámpír átúszhat Port Angelesbe, aztán Jasper kifejtette, hogy szerinte, mely helyeken kéne őrséget felállítaniuk, hogy elkapják őt.

Nem nagyon tudtam odafigyelni a tervezgetésükre, mert a szemeim újra és újra visszatértek Tanyához. A könyöke alig két milliméternyire volt Edward karjától, és pont úgy dőlt előre a térkép felé, hogy kitűnő belátást nyújtott a dekoltázsába. Figyeltem Edwardot is, de úgy tűnt, ő észre sem veszi a lehetőséget, és egy pillantást sem pazarol a vámpírnőre. Ettől kicsit elégedettnek éreztem magam.

A pillantásom hirtelen találkozott Tanyáéval, a szemei furcsán csillogtak, aztán rám vigyorgott. Dühösen préseltem össze a számat, és nem fordítottam el a tekintetemet.

- Én vállalom a déli megfigyelőpontot – szólalt meg. Először azt hittem, hozzám beszél, mert még mindig nem szakította meg a szempárbajunkat. – Edward velem tarthatna… Legalább, nem unatkoznánk, amíg várakozunk… - Elképzeltem, ahogy átvetem magam az asztalon, és kikaparom a szemeit – persze, a valóságban esélyem sem lenne rá, de jól esett ez az álomkép.

- Edward velem jön – szólt közbe Alice. Tanya elfordította a tekintetét, és ránézett.

- Miért pont veled?

- Mert meg kell beszélnem vele valamit – vonta meg a vállát Alice egyszerűen, és lezártnak tekintette a témát. Tanya csalódottan pislogott vissza rám, én pedig nagy kényszert éreztem arra, hogy Alice nyakába ugorjak, és össze-vissza pusziljam őt.

A megbeszélés ezek után teljesen érdektelennek tűnt, és már Edward is nyűgösködni kezdett a karomban, így kisurrantam az ajtón, és a konyhába mentem. Betettem Edwardot az etetőszékbe, amit pár napja hozott haza Esme egy bevásárlás után, aztán nekiálltam a vízforralásnak. Ahogy felpillantottam a felső szekrény üveges ajtajára, hangosan felszisszentem.

Ó, hogy az a…!

Teljesen megfeledkeztem arról, hogy még mindig úgy nézek ki, mint egy madárijesztő. A hajam tegnap este óta nem látott fésűt, és még mindig az alvós ruhám volt rajtam. A fenébe, a fenébe! Pont Tanya előtt kellett ilyen képet festenem magamról… Dühösen vertem a fejemet újra és újra a szekrényajtó fájához. Csoda, ha ezek után nem tart majd ellenfélnek? Ki hinné el, hogy egy olyan madárfészek fejű, toprongyos alak, mint jelenleg én, bármiféle hatással lehetne egy olyan félistenre, mint Edward? Persze, hogy úgy gondolja, szabad a pálya neki, és nincs, aki a céljai útjába állhatna.

A fejem ismét koppant a fán, majd az újabb ütésnél tompán és puhán puffant. Felnéztem, és egy konyharuha volt összehajtogatva a homlokom és a szekrény között, a kéz pedig, ami tartotta, Alice-hez tartozott.

- Majdnem a kezemet tettem oda először, de aztán rájöttem, hogy akkor annyi a koponyádnak – kacagott fel, én meg megborzongtam. – Miért bántalmazod magad?

- Miért nem szóltál, hogy öltözzek át gyorsan? Teljesen kiment a fejemből… - túrtam bele a hajamba idegesen. Alice értetlenül nézett rám. – Úgy nézek ki, mint akit most húztak elő egy mosógépből centrifuga után… - magyaráztam, miközben végigmutattam magamon. – Mit gondolhatnak most a vendégek? – húztam el a számat.

- Mármint, hogy mit gondolhat most Tanya? – húzta mosolyra a száját Alice. – Nyugi… A kusza külsőd kifejezetten szexi. Edward egy csomószor végigmért téged – csacsogta. Hitetlenkedve néztem rá.

- Felém sem pillantott – közöltem vele.

- Dehogy is nem! – vitatkozott. – Csak te épp Tanyával voltál elfoglalva… Meg Edward vigyázott, hogy ne vedd észre… - kacagott fel. – De az én szememet nem lehet átverni! – mutatott középső- és mutatóujjával a szemeire vidáman. Ráhagytam a dolgot, bár biztos voltam benne, hogy csak azért mondja, hogy felvidítson.

Nagyot sóhajtottam, aztán eszembe jutott valami.

- Csak egyszer láttam Edwardot rám pillantani, még mielőtt Tanyáék megjöttek – mondtam, miközben kikapcsoltam a hangosan csipogó vízforralót. A testvérem csapkodni kezdte az etetőszék lehajtható részét, hogy jelezze, éhes, és siessek már kicsit jobban. – Furcsán nézett rám. Olyan… fájdalmasan… - feszült meg az arcom. Alice hirtelen nagyon bűnbánó képet vágott, rajtam meg végigszaladt egy pánikhullám. – Mi az?

- Annyira a tegnap este járt egész végig a fejemben reggel… Nem igazán tudtam elterelni a figyelmemet, meg a vendégek miatt el is felejtkeztem róla… - magyarázkodott Alice, én meg hirtelen rádöbbentem, mit is akar ezzel mondani.

- Te hagytad, hogy Edward kiolvassa a fejedből, amit tegnap mondtam neked? – kerekedtek el a szemeim. Akkor ezért fordította el a fejét. Biztosan egy idióta libának tart…

Újra késztetést éreztem, hogy a fejem belevágjam valamibe, de aztán visszafogtam magam.

- Annyira sajnálom – nézett rám Alice könyörgően. Tudtam, hogy szörnyű lelkiismeret furdalása lehet, amiért a bizalmasan rábízott titkaimat az akaratán kívül kiadta. Nem is igazán rá haragudtam, inkább magamra. Az én hibám, hogy nem tudok uralkodni az érzéseimen. Kellett nekem belesz… zúgni Edwardba…

- Nem tehetsz róla – sóhajtottam fel. Áttöltöttem a tápszert a cumisüvegbe, aztán a testvéremet a kezembe vettem, és etetni kezdtem.

- De… Talán, még jobb is így… - pislogott rám Alice félénken. Úgy nézhettem rá, mintha megőrült volna… - Így Edward már tudja, hogy mit érzel iránta, és átgondolhatja újabb szempontok alapján a dolgokat – magyarázta.

- Nem hiszem, hogy az érzéseim egy fikarcnyit is változtatnának a nézetein – ráztam meg a fejem. Hiszen, attól még ember maradok, bármit is érzek iránta… Miért gondolná meg emiatt magát?

- Talán… - vonta meg a vállát Alice. – Talán, mégis…

- Kérdezhetek valamit? – haraptam be az alsó ajkamat, mint mindig, ha zavarba jöttem.

- Persze.

- Tanya… Szóval, közte és Edward között volt valami? – sütöttem le a szememet az öcsém arcára. Alice felnevetett.

- Nem. Bár Tanya nem bánta volna a dolgot… De Edward mindig elutasította – mosolygott rám.

- Miért? Hiszen, olyan gyönyörű… - a hangom tele volt elkeseredéssel. Hogyan is versenghetnék valakivel, akinek egyetlen pillantásától minden férfi elkábul. Lopva megint belepillantottam a szekrény üvegébe – a látványtól bosszús sóhaj hagyta el a számat.

- Mi másképp látjuk egymást… És a magad emberi módján te is gyönyörű vagy – nyúlt ki Alice, és megigazított pár tincset a vállamon. Bár tudtam, hogy füllent, elpirultam.

- Talán… Beszélnem kéne vele… - pislantottam fel Alice-re.

- Mármint Edwarddal? – vonta fel izgatottan a szemöldökét.

- Hogy tisztázzuk a dolgokat… - magyaráztam. Bár úgy gondoltam, hogy ez lenne a legtisztább módja annak, hogy lássam, mi is a helyzet, a gondolattól is remegni kezdtek a lábaim. – De nem tudom, hogy lenne-e elég bátorságom elé állni… - vallottam be.

- Pedig lehet, hogy nem is rossz ötlet sarokba szorítani – gondolkozott el Alice. – Biztos vagyok benne, hogy Edward igyekszik majd a lehető legjobban kerülni téged. De nem hagyhatod, hogy beforduljon. Ha túl sokat gondolkozik, csak meggyőzi magát arról, hogy az a helyes, amit eltervezett.

- Még átgondolom, hogy elég bátor vagyok-e hozzá… - sóhajtottam fel.

- Én melletted vagyok, bárhogy is döntesz – mosolygott rám Alice, aztán kilibbent a konyhából.

Szerettem volna tudni, hogy mit gondol és érez Edward, de ha beszélnem kellett volna vele erről, valószínűleg úgy szedhettek volna fel ájultan a földről. Sosem tudtam igazán beszélni senkinek az érzéseimről – zavarba jöttem, ha ilyesmit kellett tennem -, ezt azt hiszem, apai ágon örököltem, de nagyon sokszor megbántam, hogy nem fejeztem ki szavakkal is a szeretetemet. Reméltem, hogy a családom tudta, mit jelent nekem, mégis így utólag zavart, hogy csak nagyon ritkán mondtam ki.

Felsóhajtottam.

Aztán Edward megpaskolta az arcomat kis kezével, én pedig ösztönösen rámosolyogtam.

- Szeretlek pöttöm, mondtam már? – susogtam neki, és adtam egy puszit az arcára.

Az emeletre mentem, hogy végre átöltözzek valami olyasmibe, amiben nem kell szégyenkeznem magam miatt, ha meglátnak, de mielőtt elértem volna a szobám ajtaját, kinyílt az orrom előtt Edward szobájának az ajtaja, és Tanya lépett ki rajta. Mikor észrevett, kéjes mosoly ült ki az arcára.

- Köszönöm az élvezetes beszélgetést, Edward! – szólt vissza, majd rám kacsintott, és elsuhant mellettem. Csak álltam ott sokkosan, miközben próbáltam összerakni magamban a képet. Edward szobája, Edward, Tanya, együtt… Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy berontok Edward szobájába, és kérdőre vonom, de egyfelől, az öcsém még mindig a karomban volt, másfelől mi jogon kérnék én bármit is számon Edwardon…

A fogamat csikorgatva mentem a szobámba. Letettem a testvéremet az ágyra, dühösen lerángattam magamról a ruháimat, aztán megfogtam az első ruhát, ami a kezembe akadt, és felhúztam. Magam előtt láttam Tanya önelégült arcát, és ettől őrjöngeni tudtam volna.

Tudni akartam, hogy mi történt köztük! Tudni akartam, hogy Edward mit érez irántam! Begomboltam a farmerem gombját, aztán felkaptam Edwardot, és Esme szobája felé rohantam.

- Vigyáznál rá egy kicsit? – adtam a kezébe az öcsémet, mikor ajtót nyitott. Az arca értetlen volt, de látta rajtam, hogy most nem akarok beszélni, így kérdések nélkül hagyott elmenni.

Nem akartam átgondolni a dolgokat, mert tudtam, hogy akkor csak meghátrálnék. Újra és újra felidéztem magam előtt Tanya arcát, hogy a mérgem elég erőt adjon. Kopogtatás nélkül téptem fel Edward ajtaját. Valószínűleg az utolsó pillanatban rájöhetett a lépteim zajából, hogy hozzá tartok, mert már az ajtóban állt.

- Beszélnünk kell! – a hangom magabiztos volt egészen addig, amíg Edward rám nem nézett. Abban a pillanatban, ahogy rám emelte borostyánszín szemeit, nem emlékeztem, hogy honnan volt bátorságom idáig eljönni. Mit képzeltem, mit mondok majd? Vagy mit csinálok? Legszívesebben kihátráltam volna, de akkor tényleg tiszta idiótának nézett volna. Most már késő…

- Nem hiszem, hogy lenne miről… - kezdte, de közbevágtam.

- Tudom, hogy olvastál Alice gondolataiban – jelentettem ki. Mintha valaki más beszélt volna helyettem. Egy bátrabb Isabella, aki képes volt elnyomni magában azt az Isabellát, aki azon gondolkozott, hogy fogja magát, és elszalad. – Tudom, hogy tudod, hogy mit érzek… - harapdáltam a számat, és a cipőmet vizsgálgattam. – És én is tudni akarom, hogy te mit érzel! – néztem fel rá. Oldalra hajtott fejjel nézett rám, az arcán keserű mosoly ült.

- Mint mondtam, nincs miről beszélnünk – jelentette ki. Úgy éreztem, mintha hasba rúgtak volna. Ez azt jelenti, hogy nincsenek érzései felém? Nem, Alice azt mondta, hogy ez nem igaz. Felnéztem Edwardra – egyenesen a szemébe -, és próbáltam nem elkábulni. A saját szájából akartam hallani szó szerint, hogy nem szeret.

- Nekem ez nem elég! – léptem beljebb, ő pedig automatikusan hátrált, mintha bármivel is árthatnék neki. Ha nem lettem volna felfokozott érzelmi állapotban, még viccesnek is találtam volna a jelenetet – a bárány szorítja sarokba az oroszlánt.

- Mit akarsz? – morogta a fogai közt Edward. Az arca olyan volt, mint egy maszk, én mégis láttam az idegességet a szemeiben.

- Hogy mondd ki! – követeltem, és még közelebb léptem hozzá.

- Mit? – a hangja fojtott volt. Vádlija nekiütközött a szoba bal felén álló, fehér kanapé szélének. Még közelebb léptem hozzá – nem a saját akaratomból, valami láthatatlan mágnes vonzott felé.

- Hogy nem érzel irántam semmit. – Féltem, hogy elájulok, de nem hagyhattam most futni Edwardot. Ha már idáig eljutottam, tudnom kell!

- Nekem erre nincs időm… - próbált meg Edward megkerülni engem, de nem hagytam. Persze, ha akart volna, egy mozdulattal arrébb helyez fél kézzel, de valamiért, mintha nem szeretett volna hozzám érni. Minél közelebb mentem hozzá, annál távolabb húzódott tőlem. Ez idegesített! Egészen a hátsó üvegablakig hátráltunk, míg végül ő az ablaknak feszült, én meg alig pár centire voltam tőle. Csak azért is!

- A vámpíroknak végtelen idejük van – néztem rá mérgesen, miközben próbáltam a célomra fókuszálni, és nem Edward gyönyörű arcára. – Mondd ki! Gyerünk! Mondd ki, hogy nem érzel irántam semmit! – akaratoskodtam, mint egy kisgyerek.

- Azt akarod? – a hirtelen hangszínváltozástól összerezzentem. Edward dühösen megragadott, és az ablaknak perdített. Két keze a fejem mellett nyugodott elzárva előlem az utat. – Azt akarod, hogy mondjam el, mit érzek? – az elfojtott dühtől feketén szikráztak a szemei.

- Igen… - suttogtam elhaló hangon.

- Azt érzem, hogy megőrülök, ha a közelemben vagy! – kiabálta az arcomtól alig pár centire. A szemeim rémülten vésődtek a tekintetébe. – Azt érzem, hogy megőrülök, ha nem vagy a közelemben! – Elakadt a lélegzetem. – Azt érzem, hogy meg kell védenem téged mindentől… – a hangja lehalkult, szinte összepréselt ajkakkal beszélt, mintha nehezére esne kimondani a szavakat. – És azt is, hogy szeretlek… - suttogta, én pedig éreztem, ahogy a forróság végigsöpör minden porcikámon. A lélegzetem elakadt, a szívem még sosem vert ilyen gyorsan. – De ez nem változtat semmin! – szorultak a fejem mellett ökölbe a kezei. – Mert tudod, mit érzek még? – Megráztam a fejem, mire a nyakamhoz hajolt, és mélyet lélegzett. Megborzongtam. – A véred illatát… Állandóan. Ahogy a családom is. És a többi vámpír, akikkel időről időre találkozunk.

- De ti nem bántotok, és mások sem mernek, ha velem vagytok… - próbáltam előkotorni valami érvet az elmémből, de túl ködösnek éreztem jelenleg.

- Nem csak erről van szó! - csattant fel Edward.

- Hanem miről?

- Erről! – csapott az üveg mellett a falba. Összerezzentem, és ösztönösen lehunytam a szemeimet. Mikor mégis oldalra néztem, egy hatalmas lyuk tátongott a falban. – Hogy szerethetnél valakit, aki egy simogatással megölhet? – a hangja megint dühvel teli volt.

- Nekem nem számít… - motyogtam. Edward megragadta a karomat, és átvonszolt a szobán. Próbáltam ellenkezni, de teljesen felesleges volt.

- De nekem igen – felelte, mikor már a folyosón voltam. Az ajtó hatalmasat dörrenve csapódott be előttem.

2009. március 24., kedd

A múlt árnyai - 13. fejezet

13. MINT A FILMEKEN



MINDIG UTÁLTAM A SÖTÉTET, főleg, ha még botorkálnom is kellett benne. Alice szerencsére, hamar rájött, hogy sokkal egyszerűbb és biztonságosabb, ha felkap, és karban levisz addig a bizonyos kocsiig. Beültetett az anyósülésre, aztán beszállt mellém. Az autó olyan halkan és simán indult, hogy szinte észre sem vettem, hogy már haladunk.

Aztán körülbelül két percre rá ugyanilyen halkan is állt meg.

- Lefulladtunk? – kérdeztem kissé morcosan. Jellemző, hogy akkor döglik be a kocsi, mikor már majd kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól.

- Megérkeztünk – kuncogott fel Alice.

- Ne szórakozz velem! – nyúltam a szememet takaró kendő felé, de Alice elkapta a kezemet, mielőtt elérhettem volna.

- Hé, még nem veheted le! Hamarosan… Amint a fiúk megérkeznek… - felelte, majd mikor bólintottam, elengedett. Gondolkoztam azon, hogy megpróbálom hirtelen lekapni a szememről azt a vackot, de szinte biztos voltam benne, hogy Alice figyel engem, és gyorsabb lenne, mint én.

- Meddig kell még várnunk? – kérdeztem meg nyűgösen úgy körülbelül két percnyi csend után. Csodálkoztam, hogy Alice kibírja eddig szó nélkül – ő folyton csacsog.

Nem kaptam választ.

- Alice… - a hangom idegesről ijedtté vált. Csend. – Alice… - a kezeim automatikusan indultak meg a kendő felé, és most senki sem fogta le a kezem. Amint újra szabad volt a szemem, pislogva próbáltam visszanyerni a látásomat. Először minden homályos volt, aztán oldalra fordultam, ahol Alice-nek kellett volna ülnie, és a meglepettségtől elkerekedtek a szemeim.

- Edward? Mi folyik itt? – gyanakvóan néztem körbe. Alice pár méterrel a kocsi előtt állt egy hatalmas, a fák közé kifeszített fehér vászon előtt. Valamit piszkált egy állványon, aztán rám kacsintott, integetett, és mint a villám, elrohant.

- Azt hiszem, ki kell tekernem Alice vékony kis nyakát… - felelte elgondolkozva Edward. Értetlenül néztem rá. Dühösen szusszantott egyet, aztán magyarázni kezdett. – Alice azt mondta, hogy kocsikázni jöttetek – ami miatt már eleve majdnem megöltem -, de rosszul lettél. Ide rohantunk, beültem az autóba, hogy megnézzem, mi bajod, ő pedig ránk zárta az ajtót – felelte, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.

- Akkor csak két kérdés… - emeltem fel a kezemet kinyújtva a mutató és a középső ujjamat. – Egy: miért nem nyitod ki az ajtót? A jó életbe, szupererőd van! – hajtottam le a középső ujjam. – Kettő: miért akarna minket Alice egy kocsiba bezárni? – csuktam le a másikat is, és válaszra várva néztem Edwardra.

- Egy: ez a kocsi egyedi gyártmány. Előbb rágom le a karom, minthogy kitépjem az ajtaját – felelte halálkomoly arccal Edward, én pedig majdnem elnevettem magam. Férfiak… - Kettő: azt hiszem, Alice össze akart hozni nekünk egy randevút – szegezte zavartan a tekintetét a vászonra Edward.

Azt hiszem, szerencse, hogy nem volt Edwardnál fényképezőgép, mert mókás arcot vághattam – ami nem örültem volna, ha az utókorra marad… A döbbenet, sokk és izgalom keveréke ült ki a vonásaimra, és jó pár pillanatig meg sem tudtam szólalni. Mikor végre összeszedtem magam, nyeltem egy nagyot, mert a torkom teljesen kiszáradt.

- Egy randevú? – kérdeztem halk hangon.

- Nem kell félned – préselte össze a száját Edward, miközben a vásznon peregni kezdett egy régi, fekete-fehér, romantikusnak tűnő film első pár képsora. -, ez valójában nem egy randi. Csak Alice fejecskéjében. Nem tudom, honnan a fenéből vette ezt az ostoba ötletet – hagyta el egy halk morgás a torkát.

- Ostoba ötlet… - motyogtam magam elé sértetten. Edward keze megszorította a kormányt. Valószínűleg idegesítette, hogy kénytelen velem maradni. – Hát persze… – a vászonra néztem, ahol egy férfi éppen virággal állt az általa imádott nő ablaka alatt, és valami vidám, szerelmes dalt énekelt, ami jelen pillanatban kifejezetten irritált. – És akkor most meddig fogunk itt ülni? – néztem Edwardra dühösen, mikor az ablakban lévő nő egy csókot dobott szív szerelmének.

- Gondolom, amíg véget nem ér a film – pillantott rám Edward, és ő is legalább olyan dühösnek tűnt, mint én – csak épp más okból. Ő szabadulni akart a kocsiból, engem pedig idegesített, hogy annyira nem szeret még csak velem sem lenni, hogy ennyire zavarja a társaságom. – Alice utána értünk jön. Vagy, ha van egy kis esze, küld valaki mást, hogy engedjen ki minket – villantak meg sötéten Edward szemei.

- Remélem, nem felejtetted el, hogy nem bánthatod a testvéreidet miattam… - figyelmeztettem. – Alice-t meg főleg nem!

- Miért pont Alice-t nem? – érdeklődött Edward, az arcán enyhült a feszültség.

- Mert igaz, hogy néha kicsit túl kotnyeles, de mindig jót akar. És mert a barátom – feleltem, aztán elpirultam – a hasam hangosan megkordult. Edward felkuncogott, én pedig gyilkos pillantást vetettem rá.

Aztán megmozdult, én pedig figyeltem, hogy mit csinál. Hátrafordult, és a hátsó ülés alól előhúzott egy fehér szatyrot.

- Mi az? – A hangom kíváncsian csengett.

- Alice soha semmilyen részletről nem felejtkezik meg. Ha a szimatom nem csal, pattogatott kukorica és kóla – emelt ki a szatyorból egy dobozt és egy üveget Edward, majd mindkettőt felém nyújtotta.

- Köszönöm – vettem át őket. A dobozt letettem magam mellé az ülésre, és megpróbáltam lecsavarni a kupakot a kóláról. Edward vigyorogva nézte, ahogy erőlködöm – aztán intett a kezével, hogy adjam oda neki. – Nem kell, köszönöm! Megy egyedül is! – makacskodtam, és nekifeszültem az üvegnek.

Jó egy percig semmi sem történt, azon kívül, hogy elpirultam és jócskán sérült az egóm – közben Edward alig bírta visszafojtani a kuncogását, szemeit a vászonra szegezte, de láttam, hogy a válla rázkódik. Aztán halk sziszegés hallatszott, és a hirtelen felbugyogó kóla úgy tört ki az üvegből, mint a láva egy tűzhányóból. Felsikkantottam, és próbáltam távolabb tartani magamtól az üveget.

- Mit csinálsz? – kapott a kezemhez Edward, és visszafelé tolta – én a ruhám további károsodását akartam megakadályozni, ő pedig a kocsi üléshuzatának a szétázását. Persze, ő győzött – fenébe a vámpírerővel!

- Ne már! A blúzom! – nyöszörögtem, miközben a kólaárvíz lassanként alábbhagyott.

Edward, miután megnyugodott, hogy az autójának semmi baja nem esett, nevetni kezdett. Először arra gondoltam, hogy fogom a maradék innivalót, és direkt ráborítom az ülésre, de aztán elvetettem ezt az ötletet – ha be vagy zárva egy szűk helyre egy vámpírral, ne tedd próbára a türelmét…

- Tudod… - szólalt meg még mindig kacarászva. -, …ha most igazi randin lennénk, azt hiszem, a legszerencsésebb pasinak érezhetném magam – pillantott az arcomra, aztán figyelmeztetően lejjebb pislantott.

- Hé… - Elvörösödve fontam a melleim elé a karomat – az sem érdekelt, hogy így a blúzom ujja is foltos lesz. Felsóhajtott.

- Várj… - Edward megfogta a pulóvere alját, és egy mozdulattal áthúzta a fején. – Tessék, vedd fel ezt! – nyújtotta felém, miközben elfordította a fejét, és kifelé bámult az ablakon. Hálásan vettem át tőle a felsőt, és ráhúztam a szétázott blúzomra. Megborzongtam – Edward keze pedig már nyúlt is a műszerfal felé, és egy gombnyomással bekapcsolta a fűtést.

A helyzettől kissé idegesen dőltem hátra, és próbáltam az arcszínemet visszaváltoztatni az eredeti tónusúra. Ösztönösen a kukoricás doboz után nyújtottam a kezem – a frusztrált helyzetekben segített, ha evéssel terelhettem el a figyelmemet -, de még mindig nem voltam teljesen magamnál a zavartól.

Sikerült szerencsésen meglöknöm a dobozt, ami megbillent. Felnyögve kaptam utána, de Edward keze gyorsabb volt – csak pár szem kukorica pottyant le. Aztán felnézett a szemembe, és hirtelen mindkettőnkből kitört a nevetés. Hihetetlen volt, hogy ennyire béna lehetek…

Előre görnyedtem a nevetéstől, és levegő után kapkodtam. Mikor végre lenyugodtam, és felnéztem Edwardra, a szemei csillogtak – a szívem dörömbölni kezdett. Mintha egy percre megállt volna az idő. Csak bámultam rá, miközben a szám kiszáradt, a bőröm pedig bizsergett – ő pedig viszonozta a pillantást.

Aztán hirtelen elfordította a fejét – fájdalmas ürességet éreztem.

- Alice rá fog kérdezni, hogy tetszett a film… Nézned kéne egy kicsit, hogy tudd, miről szól – mondta Edward.

Egy pillanatra lehunytam a szememet, aztán visszahajtottam a fejem az üléstámlára, és látszólag a vászonra koncentráltam. Valójában fogalmam sem volt róla, hogy milyen képek peregnek előttem. A szívem még mindig majd kiugrott a helyéből – közben pedig szégyelltem magam, amiért ennyire nem tudok uralkodni az érzéseimen és a vágyaimon. Edward biztosan egy hülye libának tart.

Körülbelül háromnegyed órát ültünk teljesen szótlanul egymás mellett. Ez alatt az idő alatt lenyugodtam és teljesen ellazultam. Visszanyeltem egy ásítást és próbáltam nyitva tartani a szemeimet. Odakint már majdnem teljesen besötétedett. Végül győzött az ólomsúly.

Nem aludtam el teljesen – félálomban voltam. A testem teljesen lenyugodott, de a tudatom még homályosan érzékelte a külvilágot. Hallottam, ahogy a filmben felhangzik egy újabb szerelmes dal, és éreztem a hűvös szellőt, ami végigsimogatta az arcomat. Aztán a simogatás lejjebb haladt az ajkaimra, majd valami kemény, mégis lágy hidegség vette át a helyét. Borzongás futott végig a gerincemen, ami teljesen magamhoz térített. A szívem megint vad ritmusba kezdett, az ajkaim szétnyíltak. Felemeltem a karom, hogy megérintsem Edwardot, de a kezeim csak a levegőt találták. A szemeim felpattantak. Edward a helyén ült, szemei mereven kifelé bámultak a vászonra. Annyira valóságosnak tűnt az előbb, hogy sírni tudtam volna a csalódottságtól. Percekig csak néztem rá, de ő nem fordult felém.

Alig vártam, hogy vége legyen már a filmnek, mert úgy éreztem megfulladok. Mindketten a vászon felé néztünk, de az én gondolataim teljesen máshol jártak. Vajon Edward észrevette azt a buta mozdulatot, amivel magamhoz akartam húzni? Sejti, hogy miről álmodhattam? Oldalra pislogtam, és láttam, hogy összeszorítja a száját, és ráncolja a homlokát – biztos voltam benne, hogy ő sem a történetre összpontosít, hanem gondolkozik valamiről.

Az utolsó fél óra kínszenvedés volt – legszívesebben sikítottam volna. Aztán végre leperegtek az utolsó kockák is, én pedig megkönnyebbülve lélegeztem fel. Vártam, hogy majd történik valami – Alice megjelenik, vagy Edward mond valamit -, de minden csendes volt.

Edward felé fordultam, de még mindig ugyanúgy ült mozdulatlanul – azt hiszem, még csak nem is lélegzett.

- Edward… - szólaltam meg halkan. Összerezzent, mint aki most ébredt fel egy nagyon mély álomból.

- Igen? – a hangja rekedt volt, és nem nézett felém.

- Vége a filmnek – feleltem. A vászonra pislogott, mintha csak most vette volna észre a tényt, amit az előbb közöltem.

- Vége…

Meg akartam kérdezni, hogy Alice miért nem jön már, vagy most mihez kezdünk, de nem mertem. Volt valami nagyon furcsa Edward viselkedésében, amit nem értettem. Ha belelátott volna a gondolataimba, és biztosan tudná, hogy miről álmodtam, akkor érthető lenne az elzárkózása, de nem tudja a képességét használni rajtam, hacsak… A szívdobogásom kihagyott egy pillanatra.

Én sosem beszéltem álmomban, de a nagyi és apu is hajlamos volt rá. A fél életemet odaadtam volna azért, hogy biztosan tudjam, nem most kezdtem-e el ezt a szörnyen kínos szokást, csak azért, hogy égessem magam… Istenem, mondd, hogy nem örököltem ezt, és nem most jött ki rajtam!

Összeszorult mellkassal próbáltam meg csendben maradni, miközben magamban könyörögtem Alice-nek, hogy jöjjön már. Edward közben többször is felmordult, és egyszer, mintha a keze megindult volna az ajtókilincs felé.

Csak alig negyed óráig tartott ez a film utáni szenvedés, mégis úgy éreztem, hogy már órák óta ülünk egymás mellett körülvéve ezzel az idegőrlő feszültséggel. Aztán végre kitárult a kocsiajtó, és friss levegő ömlött be a belső térbe.

- Nos, milyen volt a film? – hallottam meg Alice csacsogó hangját. De még mielőtt válaszolhattam volna, Edward kipattant az autóból. Féltem, hogy – a tiltásom ellenére - bántani akarja Alice-t, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, átmásztam a vezetőülésre, aztán kikászálódtam én is a szabadba.

Mire szétnéztem, már csak Alice-t láttam. Lebiggyesztett ajakkal pislogott a fák közé, aztán rám nézett.

- Annyira sajnálom… - suttogta. Először le akartam szidni, amiért ilyen helyzetbe hozott, de a szemeiben lévő szomorúság miatt elfelejtettem minden felé irányuló dühömet. – Azt hittem, sikerülni fog.

Valamit mondani akartam, de mintha a légcsövem összeszorult volna. Hirtelen tört ki belőle a feszültség zokogás formájában, és mire magamhoz tértem, már Alice karjában voltam.

- Szörnyen sajnálom… - motyogta a fülembe, miközben a hátamat simogatta. Borzasztóan szégyelltem magam, amiért így elhagytam magam, de jól esett, hogy könnyek formájában megkönnyebbülhetek egy kicsit. És mivel Alice már úgyis valószínűleg mindent tudott az érzéseimről Edward iránt – különben, miért szervezte volna ezt a randinak szánt katasztrófát -, teljesen lényegtelen volt titkolóznom vagy megjátszanom magam előtte. Lehunytam a szemeim, és csak élveztem, ahogy a keze a hajamat és a hátamat simogatja nyugtatóan.

- Nem a te hibád, hogy nem szeret… - feleltem elhaló hangon. – Te mindent megtettél – nevettem fel keserűen.

- Honnan veszed, hogy nem szeret? – tolt el magától annyira Alice, hogy az arcomba tudjon nézni. Zavartan emeltem fel a kezem, hogy letöröljem a könnyeimet.

- Nem elég az, hogy úgy rohant el, amint kinyílt a kocsiajtó, mintha üldöznék? – remegett meg az alsó ajkam a sírástól, így ráharaptam. Alice eltöprengve nézett megint a fák közé.

- De mi történt az autóban? – kérdezte Alice, miközben visszaterelt a kocsihoz, és beültetett az első ülésre úgy, hogy a lábam kint volt a szabadban.

- Bénáztam egy csomót… -hajtottam le a fejem. – Csináltam egy kisebb árvizet a kólából – mutattam a pulóverre, és vártam, hogy Alice nevetni kezd, de ehelyett együtt érző pillantást vetett rám. – Aztán majdnem kiborítottam a kukoricát is, aztán… - A vibráló pillantás emlékétől elpirultam.

- Aztán? – nógatott Alice a folytatásra.

- Én elkábultam tőle… - sütöttem le a szemeimet. Alice leguggolt elém, és gyengéden megérintette a kezemet. Annak ellenére, hogy hideg volt a bőre, az ujjaimat az övé köré fontam. – Utána teljesen bezárkózott – ugrottam át az álmom elmesélését. Nem hittem, hogy az fontos lehet, és kínos lett volna erről beszélnem. – Biztosan nem akar megbántani azzal, hogy elmondja, nem érez irántam semmit, és ezért nem is akart beszélni velem – teltek meg a szemeim megint könnyekkel.

- Én nem hinném, hogy ez a helyzet – rázta meg a fejét Alice. Elgondolkodva fürkészte az arcomat. – Nem tudom, mi történhetett, de érzem, hogy Edward kötődik hozzád. Szeret téged. Ez olyan nyilvánvaló. Ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy te szereted őt.

- Tévedsz… - ráztam meg a fejem.

- Én sosem tévedek – ráncolta össze az orrát Alice, aztán sóhajtott egyet. – Ha engem kérdezel, Edward épp úgy gyötrődik, mint te.

- Már miért gyötrődne? Azon kívül, hogy órákat kellett eltöltenie velem egy kocsiba zárva, és nem tudott elmenekülni előlem… - próbáltam viccelődni, de a hangom keserű maradt, bármennyire is próbálkoztam.

- Képzeld csak bele magad az ő helyébe – kérte Alice. – Több, mint hatvan évig szerette a nagyanyádat, most pedig irántad érez ilyesmit…

Igaza volt Alice-nek. Ez bizarr volt… Valakit csak azért szeretni, mert hasonlít az előző szerelmünkre. Összeszorult a szívem attól, hogy Edward csak a hasonlóságok miatt szerethet, ha egyáltalán érez valamit irántam.

- Nem akarom, hogy azért legyen velem, mert hasonlítok a nagyira. Én nem vagyok ő – jelentettem ki. Alice idegesen szusszantott egyet.

- Honnan vetted ezt a hatalmas butaságot? Én nem erről beszéltem!

- Hanem, miről? – zavarodtam össze.

- Arról, hogy szeretett valakit és most mást szeret. Úgy érezheti, mintha elárulná azt az első szerelmet – magyarázta Alice.

- Ó! – nyögtem ki. Ez még sosem jutott eszembe… De íme, Alice mondott még egy okot a hosszú „Miért lehetetlen az Edward iránt érzett szerelmem?” listámra.

- Ezen kívül… Edward nagyon szenvedett, mikor elhagyta a nagymamádat, de… Azért tette, mert úgy hitte, mellette, egy vámpír mellett, nem lehetne boldog. Mindenek elé helyezte B… Bella boldogságát – mondta ki a nagymamám nevét Alice, és az arca megrándult a fájdalomtól. – És a helyzet most ugyanaz a szemében. Ember vagy, aki jobbat érdemel nála. Miért zavarna össze a saját érzéseivel, ha aztán úgyis el kell hagynia… - A gondolattól, hogy Edward elmegy, és többé nem látom, mintha a szívem kiszakadt volna a helyéből, és csak egy űr maradt volna a helyén. A szabad kezemet átfontam a hasam előtt, mintha átölelném saját magam.

- El fog menni… - suttogtam magam elé sokkosan. Alice az állam alá nyúlt, és megemelte a fejem.

- Nem feltétlenül.

- De hát, most mondtad, hogy semmi sem változott, és igazad van! – a hangom kissé hisztérikusan csengett.

- De igen, változott. Ahogy te is mondtad: Te nem Bella vagy!

- Nem értem… - ráztam meg a fejem, és egy újabb könnycsepp folyt végig az arcomon.

- Bella beletörődött Edward döntésébe, de neked nem muszáj. Küzdj érte! Szüksége van rád! – Alice könyörgő szemekkel nézett rám. – Olyan… Olyan, mintha az igazi bátyám lenne. Mindig is Edward volt a legközelebb hozzám a testvéreim közül, és… borzalmas látni, hogy halott a tekintete is. – Reszketni kezdtem Alice arcának a látványától. Biztos voltam benne, hogyha tudna sírni, most az ő könnyei is potyognának. – Kérlek, ne add fel!

- Segítesz nekem? – szorítottam meg az ujjait. Nem tudtam még, hogy mit is kéne tennem, de abban biztos voltam, hogy szükségem lesz Alice lelki támogatására.

- Persze, bármiben, amiben csak kell! – mosolyodott el Alice olyan ragyogóan, hogy attól nekem is halvány mosoly ült ki az arcomra. Megborzongtam.

- Ó, menjünk gyorsan haza, mert még megint megfázol! – ugrott fel Alice. – Csússz át! – kérte, majd mikor teljesítettem, beült a vezető ülésre. Beindította a kocsit, és körülbelül öt perc múlva már a garázs előtt álltunk.

Mindketten csendesen, elgondolkozva sétáltunk a ház felé. Mikor beléptünk az ajtón, Esme sietett elénk. Az arca aggodalmas volt.

- Jól vagytok? Mi történt? – kérdezte.

- Persze, semmi gond – bólintott Alice.

- Edward… Úgy jött haza, mint… mint akkor… - tördelte a kezeit idegesen Esme. – Beszéltem hozzá, de észre sem vett. Aztán csak felment a szobájába, és azóta sem jött ki.

- Egy kicsit kiborult, de… megoldjuk – intett felém Alice a fejével. Esme rám nézett, kinyújtotta a kezét, és végigsimított az arcomon, majd bólintott.

- Csak óvatosan… - kérte, aztán felsietett az emeletre.

Lelkiismeret furdalásom volt, amiért Edward – és közvetve Esme is – miattam szenved. Nem akartam egyedül maradni éjszakára, és igaz, hogy az öcsém mindig megnyugtatott, de most olyasvalakit akartam magam mellett tudni, akivel beszélni tudok, és aki meg tud ölelni, ha kiborulnék megint.

- Alice…

- Igen?

- Tudom, hogy te nem szoktál aludni, de… - kezdtem, mire hirtelen átölelt.

- Szólok Jaspernek, hogy ma veled alszom – suttogta a fülembe, aztán felrohant a lépcsőkön.

2009. március 23., hétfő

A múlt árnyai - 12. fejezet

12. ÁTLAGOS NAPOK



ÉLETEMBEN MOST ELŐSZÖR sajnáltam, hogy beesteledett. Mikor Edward lefékezett velem a ház előtt, azt kívántam, bárcsak örökké tartott volna a délután. Mindig is szerettem a sebességet, de ez a fajta gyorsaság mindenen túltett. Főleg a biztonságérzet miatt. Egy motoron vagy autóban ülve azért bennem volt a félsz, hogy valami elromolhat vagy emberi hiba történhet, de Edward mellett – vagyis mögött – tökéletes biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy nem fog hibázni, és hogy nem történhet semmi olyan, amitől bajom eshetne. Így pedig csak és kizárólag az élvezetre koncentrálhattam. A szélre, az elsuhanó tájra, az illatokra, Edward közelségére. Főleg ez az utolsó volt a legerősebb érzet.

A ház felé tartva már éreztem, hogy Edward egyre feszültebb, de csak akkor fogtam fel, mennyire, mikor leszálltam a hátáról, és megláttam az arcát. A száját összepréselte és mélyeket lélegzett.

Megállt a tornácon egy pillanatra, keze a kilincsen nyugodott, de nem nyomta le azt.

- Valami baj van? – kérdeztem tőle, miközben beletúrtam a hajamba, hogy a széltől összekuszálódott tincseket megigazítsam egy kicsit.

- Próbálok elég önuralmat összeszedni, hogy betartsam a parancsodat – nézett rám komolyan.

- Menni fog – mosolyogtam rá. – Tudom, hogy szereted a testvéreidet.

- Nem is azzal van a gond… - sóhajtott fel, aztán végül kitárta az ajtót. Mint mindig, most is udvarias volt, és előre engedett.

Carlisle már hazaérkezett a kórházból, és Alice-t leváltotta Rosalie és Emmett. Volt egy olyan gyanúm, hogy mindketten szégyenkeznek a viselkedésük miatt, és jobbnak látják egy ideig távol tartani magukat Edwardtól – egyetértettem velük a délután történtek tükrében.

Esme sietett elénk, mikor megérkeztünk – az arca aggodalmas volt, és csak azután nyugodott meg, miután látta, hogy Edward és én is épségben vagyunk – azt hiszem, Edward esetében inkább a lelki épség miatt aggódott.

Az ebédlőbe lépve láttam, hogy Carlisle arca is elkomorul, ahogy rám néz. Felállt a székről, amin eddig ült, és odalépett hozzám. Az ő ujjai is végigtapogatták a nyakamat, de az érintése inkább orvosi célzatú volt, és teljesen más érzéseket váltott ki belőlem, mint Edwardé.

- Sajnálom. Már beszéltem Rosalie-val és biztosíthatlak róla, hogy többet ilyesmi nem fog előfordulni! – nézett rám komolyan.

- Tudom – feleltem. – De nem az ő hibája volt. Érthető, hogy hirtelen felkapta a vizet… - próbáltam mentegetni. Tényleg értettem, hogy miért lett annyira ideges, éppen ezért nem tudtam rá igazán haragudni. A régi életének és családjának egyik emléke tűnt el. Ha a helyében lettem volna, én sem tudtam volna higgadtan gondolkozni.

Edward mérgesen horkantott fel, és mintha valami olyasmit motyogott volna, hogy „Hihetetlen vagy…”.

- Köszönöm, hogy ilyen elnéző vagy – mosolyodott el Carlisle, majd kihúzott nekem egy széket az asztal mellől.

- Biztosan éhes vagy már… Hozok neked valamit! – simított végig Esme a hajamon, majd eltűnt a konyha felé vezető folyosón. Igaza volt, tényleg majd éhen haltam. Most kezdtem csak rájönni arra, Alice miért figyelt oda arra, hogy egyek, amíg beteg voltam. Itt, ahol csak vámpírokkal voltam körülvéve – akik sosem esznek -, hajlamos voltam én is teljesen elfelejteni, hogy ennem kéne, egészen addig, amíg valaki nem említette ezt, vagy nem kezdett hangos korgással követelőzni a gyomrom.

- Nos… - kezdte Carlisle. – Alice és Rosalie körülnéztek Port Angelesben. A vámpír nem tartózkodik a város területén, de követték a nyomait, és nagy a valószínűsége, hogy a Vancouver-szigeten időzik, és csak akkor jön át, ha áldozatot keres.

- De eddig csak két áldozat volt nem? Ilyen ritkán eszik? – szólt közbe Edward.

- Ti sem vadásztok minden nap… - pillantottam fel most első alkalommal, hogy megkezdtük a beszélgetést. Megfigyeltem már, hogy Cullenék jó ideig kibírják vadászat nélkül.

- A nomádok mások. Ők nem fogják vissza magukat. Esznek, amikor kedvük és lehetőségük van rá – magyarázta Edward.

- Enni valószínűleg a szigeten eszik – válaszolta meg Carlisle Edward kérdését, miután megkaptam a magyarázatomat. – Van ott pár erdős rész, ahol zavartalanul vadászhat. Port Angelesbe más áldozatokért jár át – Carlisle rám pillantott egy másodpercig, és tudtam, hogy a városban csak hozzám hasonló lányokat keres, akiken kiélheti a szadizmusát, amíg engem el nem kap. Próbáltam megzabolázni a borzongást, ami elindult a gerincem aljából.

Edward elgondolkozva nézett Carlisle-ra.

- Igen, azt hiszem, érdemes lenne megpróbálni – szólalt meg hirtelen. Beletelt pár pillanatba, míg rájöttem, hogy Carlisle gondolataira felelt. Bosszúsan ráncoltam össze az orromat, mire Carlisle elmosolyodott.

- Azt hiszem, Isabella tudni szeretné, mire gondolunk…

- Carlisle úgy gondolja, hogy ha kérünk egy kis segítséget, akkor figyelni tudjuk a parton azokat a helyeket, ahol átjöhet Port Angelesbe a szigetről, és ha szerencsénk van, el tudjuk kapni, mielőtt újra bántana valakit… - magyarázta Edward. – Van néhány ismerősünk, akik valószínűleg segítenének ebben.

- Ismerősök? – vontam fel a szemöldököm kérdőn. – Mármint vámpírok? – Edward bólintott.

- Jól van fiúk, most már hagyjátok, hadd egyen – jelent meg az ajtóban Esme egy tányérral a kezében. – Remélem, szereted… - mosolygott rám, miközben elém tette az ételt. Igazából, ha paradicsomos káposztát tett volna elém – ami a legundorítóbb étel, amit valaha ennem kellett -, akkor is megettem volna, csak hogy ne sértsem meg. De szerencsére, nem azt kaptam, hanem hamburgert, salátát és sült krumplit. Megköszöntem, és azonnal beleharaptam a hamburgerbe.

Esme megvárta, amíg az első falatot lenyelem, hogy biztos legyen benne, ehető, amit készített, aztán megfogta Carlisle kezét, és maga után húzta az emeletre. Edward egy ideig engem nézett, majd idegesen összefonta a kezeit az asztalon.

- Futás közben gondolkoztam… - szólalt meg végül. A falat megállt a számban – rossz érzésem támadt.

- Miről? – kérdeztem meg, miután nagy nehezen lenyeltem az ételt.

- Nem kell félned tőlem – jelentette ki komoly arccal, én pedig örültem, hogy már nincs a számban semmi, mert tátva maradt.

- Már miért félnék? – nyögtem ki pár másodpercnyi csend után, ami alatt megpróbáltam rájönni, hogy mik lehetnének az okok – de egy sem jutott az eszembe.

- Tudom, hogy Jasper miket mondott… - sütötte le a szemét. Zavartan emeltem fel egy sült krumplit, csak hogy aztán piszkálni kezdjem vele a salátát.

- Nem mondott semmi olyat, ami miatt félnék tőled – vontam meg a vállam úgy, mintha teljesen hidegen hagyna a téma, de a szívem ezerrel vert.

- Nem tudsz jól hazudni… - mosolyodott el keserűen Edward.

- Nem is hazudok! – csattantam fel. Halkan felkuncogott. Morcosan haraptam le egy újabb falatot a hamburgerből, mintha szerencsétlen szemle dühített volna fel.

- Azt mondta, úgy tekintek rád, mintha a tulajdonom lennél… - A hangja rekedtes volt. – És azt is láttam, hogyan reagáltál erre – nézett fel rám. A szemeiből szomorúság áradt. – Tudnod kell, hogy ez ösztönös nálam. Nem akarlak birtokolni téged. Csak… Szeretlek a közelemben tudni, mert akkor biztonságban vagy. Nem tudom, miért, de… úgy érzem, hogy meg kell védjelek mindentől – a hangja fojtott volt az érzelmektől, én pedig éreztem, hogy a mellkasom egyre gyorsabban emelkedik légzés közben.

- Azt is mondta, hogy féltékeny vagy… - a hangom olyan halk volt, mintha suttogtam volna – de Edward a vámpírhallásával nagyon is jól hallotta, amit mondtam. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán újra rám nézett.

- Jasper miatt csak szenvedni fogsz. Ő Alice-t szereti – felelte.

- De… én… nem… vagyok… szerelmes… Jasperbe! – nyomtam meg minden szót, hogy végre Edward is felfogja. – Örülök, hogy Alice-t szereti, és remélem, hogy ez örökre így is marad – mondtam határozottan, de Edward mégis kétkedve nézett rám. Kezdtem volna dühbe gurulni, mikor az emeletről hangos, magasan csilingelő kacagás hallatszott le. Érdeklődve fordultam a lépcső felé, amelyről Alice jött le még mindig hasát fogva a nevetéstől. Jasper mögötte haladt, az arca zavart volt. Mikor észrevettek az asztalnál, Jasper lehajtotta a fejét, Alice száját pedig még szívből jövőbb kacaj hagyta el.

- Mi ilyen vicces? – kérdeztem a széken fészkelődve, és automatikusan megtöröltem a számat, hátha egy odaragadt kajadarab okozta a még nagyobb derültséget.

- A férfiak… - nyögte ki Alice nevetve. – Annyira… vakok…

Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de tökéletesen egyetértettem vele. Kezdett elegem lenni abból, hogy Jasper és Edward sem hisznek nekem. Nem is értettem, Jasper miért nem érzi, hogy Edward az, akibe szerelmes vagyok – nem mintha azt akarnám, hogy rájöjjön. Igaz, ha csak az érzéseket képes érzékelni, nem pedig azt, hogy ki felé irányulnak, akkor érthető, hogy még nem jött rá. Végül is, a kétszázas pulzust, pirulást és kábulást Jasper közelében is simán tudom produkálni, csak más okok miatt, mint Edward esetében. De… akkor is! Hát nem nyilvánvaló, hogy mit érzek? Mindig azt hittem, hogy nyitott könyv vagyok mindenki számára - lehet, hogy tévedtem. Vagy csak a vámpírok ennyire értetlenek…

- Na gyere, én vak érzőm… - ragadta kézen Alice Jaspert. – Hadd beszélgessenek – kacsintott a hátam mögött Edwardra. Meglepetten fordultam hátra. Edward a homlokát ráncolva meredt arra a pontra, ahol az előbb még Alice állt.

- Mi volt ez az egész? – kérdeztem tőle.

- Nem tudom… - rázta meg a fejét Edward.

- Ugyan már! Tudom, hogy olvastál a gondolataikban! – húzódtam közelebb a székkel.

- Alice szerint butaság, amit Jasper mondott neki, és másik elmélete van – kaptam a nagyon homályos választ.

- Mármint, mivel kapcsolatban? – kíváncsiskodtam tovább. Edward felpattant.

- Ezt… előbb át kell gondolnom – mondta inkább saját magának, majd kisietett az ebédlőből. Döbbenten bámultam utána.

Gyorsan megettem a maradék ételt, majd fogtam a tányért, és kivittem a konyhába. Fél perc alatt elmostam – miközben azon gondolkoztam, hogy vámpírok mellett milyen egyszerű a házi munka. Ezután egy hosszabb fürdőt vettem, ami igazán jól esett és ellazított, majd visszamentem Jasper szobájába.

Tétován pillantottam végig a polcokon lévő könyveken, végül levettem egy fejlődés-lélektani tanulmánykötetet, és elhelyezkedtem az ágyon. Mindig is érdekelt a pszichológia… Jó pár órát olvasgattam, és észre sem vettem, hogy mikor csukódtak le a szemeim.

A következő pár nap unalmasan telt. A nappalokat általában olvasgatással vagy tévénézéssel töltöttem, éjszaka pedig nyugtalanul forgolódtam, aztán mikor sikerült elaludnom végül, vagy rémálmok gyötörtek, vagy sikamlós álmok Edwarddal a főszerepben – egyiknek sem örültem. Reggelente pedig olyan voltam, mint egy zombi.

Negyedik este – vagyis inkább éjszaka, mivel hajnali kettőig forgolódtam, hátha el tudok aludni -, megkerestem Esmét, és visszakértem tőle az öcsémet. Arra gondoltam, hátha a közelsége megnyugtat, és különben is olyan kevés időt töltöttem mostanában vele, hogy már szörnyen hiányzott. Esme, vonakodva bár, de egy gyors pelenkázás után áthozta Edwardot Jasper szobájához.

Magam mellett a takaróból kialakítottam egy kis vackot neki, hogy biztonságban legyen, aztán mellé bújtam és lehunytam a szemeimet. Sokkal nyugodtabban aludtam úgy, hogy az ágynemű barackillata mellett az öcsém bőrének az illatát is magamba szívhattam.

Másnap reggel – vagyis inkább dél körül már, sokkal vidámabban ébredtem, mint előző nap. Álomtalan álmot aludtam, így Edward édesen gyötrő álomképe sem zaklatott fel, és a testvérem közelségétől, ahogy kinyitottam a szemeimet, sokkal boldogabbnak éreztem magam.

- Hát, szia! Jó reggelt, pöttöm! – puszilgattam meg, miközben a kezével csapkodott, és olyan édesen kacagott, hogy attól lehetetlen volt nem vigyorogni. Gyorsan tisztába tettem, aztán felkaptam, és elindultam vele a konyha felé – közben brümmögtem, mintha valami repülő lennék, és forogtam vele néhányat.

- Szép reggelt! – suhantam el Edward és Carlisle mellett, akik épp akkor léptek ki Carlisle dolgozószobájából.

A lépcsőkön lelassítottam – nem akartam legurulni róluk, főleg nem az öcsémmel a karomban. A konyhában gyorsan melegítettem egy kis vizet, elkészítettem a tápszert, aztán Edward apró szájához helyeztem a cumisüveget. Amíg evett, azon gondolkoztam, hogy mit csinálhatnék a mai napon. Annyira tele voltam tettvággyal, hogy akár az egész Cullen-házat is kitakarítottam volna, ha nincs más lehetőségem. Viszont, tudtam, hogy kihez kell fordulnom, hogy ne a takarítás legyen az egyetlen választásom.

Amint Edward végzett az evéssel, Alice szobája felé indultam.

- Most pedig megkérdezzük Alice nénit, nincs-e valami ötlete, hogy mivel töltsük el a mai napot… - magyaráztam Edwardnak.

Felemeltem a kezemet, hogy kopogjak, de máris nyílt az ajtó, és egy vigyorgó Alice-szel találtam magam szemközt.

- Tudom, mi lesz a mai program – közölte velem, én pedig felkuncogtam. Alice és az ő szuper hallása – még kívánnom sem kellett, és már meg is kaptam, amit akartam. Legalább is, azt hittem…

- Szia, Jasper! – köszöntem, mikor Alice arrébb állt az ajtóból.

- Szia! – mosolygott rám halványan Jasper.

- Nos, Jaspernek most mennie kell… - csapta össze a kezeit Alice. Felhúzta az említettet a kanapéról, aztán a füléhez hajolt, és belesúgott valamit. Jasper összehúzta a szemöldökét.

- Biztos vagy benne? – kérdezte. Alice elégedett mosollyal az arcán bólintott. – Edward most már tényleg meg fog ölni engem… - sóhajtott fel Jasper, aztán egy csókot nyomott Alice szájára.

- Azt úgysem hagyom – felelte Alice, aztán kilökdöste Jaspert az ajtón, és becsukta utána.

Kicsit feszengve néztem körül az szobában, amiben ott járt rémálmaim tárgya. Szerencsére, az ágyat már kivitték valahová, így legalább azt nem kellett már látnom. Magamhoz öleltem a testvéremet, hogy egy kicsit megnyugodjak.

- És, mit fogunk csinálni? – kérdeztem gyorsan, hogy eltereljem a figyelmemet.

- Először is, letesszük ide Edwardot – vette ki a kezemből az öcsémet Alice, és a kanapén lévő párnák közé fektette. – Másodszor, hívjuk Rosalie-t, hogy segítsen – folytatta, mire a szemeim tágra nyíltak.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… Mármint, Rosalie nem igazán bír engem… - toporogtam idegesen. Már láttam is előre a helyzetet, ahogyan zavart csöndben hallgatunk, mert egyikünk sem tudja, hogy mit mondjon a másiknak. Csak egy szó jutott eszembe erről: kínos. Márpedig, elég rosszul viseltem a kínos helyzeteket lelkileg és idegileg.

- Nyugi, nem lesz itt gond – felelte Alice túl lelkesen, és már nyitotta is az ajtót, hogy kiszóljon rajta Rosalie-nak. Alig két másodperc telt el csak, mire Rosalie megjelent az ajtóban. Megint sugdolózás következett, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy talán, mégis inkább takarítanom kellett volna ma.

Összerezzentem, mikor Rosalie belépett a szobába, és körbejárt engem. Olyan volt, mint mikor egy ragadozó megszemléli az áldozatát. Próbáltam nyugodtnak látszani, de nem igazán volt ínyemre ez az érzés.

- Oké, csináljuk! – bólintott végül Alice felé. – Előkészülök, addig fürödjön le, és mosd meg a haját! – adta ki az utasításokat, majd a kanapéhoz sétált, felvette Edwardot a karjaiba, és eltűnt.

- Gyerünk! – ragadott meg Alice, és a fürdőszoba felé húzott.

- Tegnap mostam már hajat… - érintettem meg az egyik tincsemet, és az orromhoz húztam – még mindig barack illata volt.

- Nem baj, ma megint fogsz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Alice. – Igyekezzünk, mert Rosalie dühös lesz, ha sokat kell várnia – vigyorgott rám, és belökött az ajtón. A kezembe nyomott egy orchidea illatú tusfürdőt, aztán közölte velem, hogy van tizenöt percem, hogy lezuhanyozzak, utána visszajön.

Tartottam tőle, hogy nagyon komolyan veszi azt a tizenöt percet, így gyorsan lerángattam magamról a ruháimat, megnyitottam a vizet, és beálltam alá. Végigdörzsöltem a testem a tusfürdős mosdószivaccsal kétszer is – vámpírok között jó, ha extrán higiénikus az ember -, aztán kiléptem a zuhanyzókabinból, és bebugyoláltam magam egy hatalmas törölközőbe. Éppen időben, mert ahogy rögzítettem a melleimen a törölközőt, kopogtatás nélkül nyílt az ajtó, és besietett rajta Alice és Rosalie.

- Még nem öltöztem fel – pirultam el.

- Nem is kell. Majd később… - legyintett Alice, majd a kezében lévő széket a mosdó elé helyezte úgy, hogy a támlája háttal volt a mosdókagylónak. – Ülj le! – tétovázva néztem rájuk, de tudtam, hogy hiába ellenkeznék. Annyira már kiismertem Alice-t, hogy tudjam, ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor onnan kalapáccsal sem lehet kiütni azt. És valamiért, Rosalie is elég lelkesnek tűnt ahhoz, hogy végül úgy döntsek, inkább saját akaratomból foglalom el a helyem, mintsem hogy erővel ültessenek le.

Miután leültem a rózsaszín székre, Rosalie hirtelen mellém lépett. Összerezzentem, ő pedig gúnyosan elvigyorodott.

- Nyugi, most nem bántalak…

- Ez igazán megnyugtat – ráncoltam össze a homlokomat.

Óvatosan megfogta a nyakamat, amin még mindig ott voltak halványan az ujjnyomai, és hátra hajtotta a fejemet a mosdó fölé. Először nem volt túl kényelmes, mert a nyakam jóval a mosdó pereme fölé ért, de aztán Rosalie az egyik kezét a tarkóm alá tette, hogy biztos támaszt nyújtson. Hálásan rámosolyogtam, aztán lehunytam a szemem.

Élveztem, ahogy a kellemes hőmérsékletű víz átnedvesíti a hajamat, aztán megéreztem a méz és orchidea illatot a levegőben, ahogy Alice ujjai végigdörzsölték a samponnal a fejemet. Megnyugtató és kellemes érzés volt, ahogy a fejbőrömet masszírozta. Mikor végeztek, becsavartak egy törölközőbe, aztán némi dörzsölés után előkerült a hajszárító.

- Miért is csináljuk mindezt? – kérdeztem, miután a hajam száraz lett, és előkerültek a hajtűk és a fésű.

- Ó, csak szépségszalonosat játsszunk – nevetett fel Alice. Furcsa pillantást váltottak Rosalie-val, ami nem igazán nyugtatott meg. Eldöntöttem, hogy ha előveszik az ollót vagy a hajnyíró gépet, akkor sikoltozva kiszaladok, és menekült státuszt kérek Carlisle irodájában.

Szerencsére, erre nem került sor. Miután végeztek a hajammal – ami megjegyzem, jó sokáig tartott, vagy három órát vacakoltak a fejemmel -, átvezettek Rosalie szobájába. Meglepetten tapasztaltam, hogy egy új, még gyönyörűbb és hatalmasabb ágy áll ugyanott, ahol pár napja az előző romjait láttam még. Nem is hallottam, hogy felhozták…

Az ágyon már ott volt kiterítve egy fehér, szép szabású nadrág, és egy hozzá illő fehér – és eléggé kivágott – blúz, előtte pedig egy kényelmes és csinos fehér cipő. Kérni akartam fehérneműt is, de mire megszólalhattam volna, Alice kiszáguldott, majd vissza – mindezt alig pár másodperc alatt -, és a kezembe nyomott egy fehér, csipkés melltartó-bugyi összeállítást.

- Húsz perc… - mondta Alice, mielőtt Rosalie-val kimentek volna. Most már tényleg sietve rángattam magamra a ruhákat, mert tudtam, hogy a húsz perc, az húsz perc – félő, hogy utána félpucéran is képesek lennének lerángatni a többiek elé.

Rosalie kritikus szemekkel mért végig, miután visszajöttek, én pedig elvörösödtem, mint a paradicsom.

- Hát, legalább arcpirosítóra nincs szüksége… - pillantott hátra Rosalie Alice-re, én pedig még inkább zavarba jöttem. Kirúzsoztak, és a szempilláimon néhányszor végighúzták a spirált, aztán Rosalie megint megszemlélt. – Kész… - sóhajtott fel. – Remélem, hogy ezzel egy kicsit törlesztettem a múltkoriakért – pillantott a nyakamra. Aztán felkapott egy kis kerek dobozkát az asztalról, és hozzám lépett. – Ezt még eltűntetem – gyorsan egy pamaccsal felvitt valami testszínű púdert a nyakamra, és mikor belenéztem a tükörbe, nyoma sem volt a már sárgulni kezdő foltoknak.

- Köszönöm – mosolyogtam rá. – És most már megtudom, hogy mit fogunk csinálni valójában?

- Kocsikázni megyünk – jelentette ki Alice.

- Hova? – húztam fel a szemöldököm. – Nem mehetek be a városba…

- Emiatt ne aggódj! A közelébe sem megyünk a városnak – vigyorodott el Alice. – Menj, kérlek, nézd meg, hogy a fiúk kész vannak-e… - pillantott Rosalie-ra, aki bólintott, és már el is hagyta a szobát.

Érdeklődve fürkésztem Alice arcát. Kicsit féltem tőle, hogy mit talált ki, de bennem volt az egészséges kíváncsiság is. Türelmetlenül toporogtam – vámpírok az istenért, miért pont akkor nem tudnak sietni egy kicsit, mikor izgatott vagyok… Jó tíz perc is eltelt, mire Rosalie visszatért, és valamit Alice fülébe súgott – arra gondoltam, elárulom nekik végre, hogy mások előtt nem illik sugdolózni, de aztán visszafogtam magam.

- Akkor már csak egy dolog van hátra… - húzott elő a zsebéből egy kendőt Alice, és meglóbálta előttem. – Fordulj meg!

- Ne már… - nyögtem fel. Alice morcosan nézett rám.

Nagyot sóhajtottam, majd engedelmesen hátat fordítottam neki.

2009. március 20., péntek

A múlt árnyai - 11. fejezet

11. TÜKÖR



ROSALIE HIRTELEN A LEVEGŐBE EMELKEDETT, aztán átrepült a szobán és a falhoz csapódott. Levegő után kapkodva térdeltem fel. Jasper morogva állt előttem védelmező pozícióban. Rosalie hófehér fogai kilátszottak az ajkai alól, miközben farkasszemet nézett a testvérével.

Még magamhoz sem tértem teljesen, mikor Alice már Jasper mellett állt. Rémülten pillantottam Esmére, aki Edwardot felkapva húzódott hátra a csatavonalból, nehogy baja essen véletlenül az öcsémnek. Megpróbáltam lábra állni, ami a remegés miatt beletelt vagy fél percbe.

- Rose! – Esme a háttérből megpróbálta megfegyelmezni Rosalie-t.

Rosalie egy másodpercig még meredten bámult Jasperre, aztán abbahagyta a morgást, felegyenesedett, és szikrázó szemekkel fordult Esme felé. Valószínűleg rájött, hogy esélye sincs a közelembe jutni, ha Jasper véd – Alice-ről nem is beszélve.

- Ez egy tolvaj! – mutatott rám.

Tátott szájjal bámultam vissza rá, fel sem fogva a szavait. Túl zavart és ijedt voltam az előző jelenet miatt ahhoz, hogy elsőre megértsem, mit is mond. Edward megérezhette a helyzet feszültségét, mert sírni kezdett. Rosalie zavartan engedte le a kezét, de a szája még mindig összepréselődött a dühtől.

- Akkor most nyugodjunk meg szépen… - emelte fel az egyik kezét Esme nyugtatóan, miközben óvatosan rázta a másikkal Edwardot, hogy abbahagyja a sírást. – Rosalie… Mi történt?

- Bent járt a szobámban! – morogta Rosalie, és gyűlölködve bámult rám.

- Én csak… - kezdtem motyogva. Megdörzsöltem a torkom, ami még mindig fájt a szorítástól. - … lehoztam Edward cuccait, hogy tisztába tegyük.

- Igen, és közben véletlenül a zsebedbe repült a tükröm is! – csattant fel Rosalie, és tett felém egy lépést. Jasper azonnal elé állt.

- Miféle tükör? – kérdeztem, és a sokktól kicsit megkésve, végre elöntött a méreg. Csak most fogtam fel, hogy Rosalie nem elég, hogy majdnem megfojtott, még lopással is vádolt.

- Nagyon jól tudod, ne játszd a hülyét! – A harag és az ijedtség vetekedni kezdtek bennem, és végül az első győzött. Hogy merészeli?

- Nem, nem tudom! Fogalmam sincs miről beszélsz! – ordítottam felé. Az arcom kipirult a haragtól, a kezeim ökölbe szorultak. Tudtam, hogy valószínűleg az egészségemre jobb hatással lenne több szempontból is, ha visszafognám magam, de képtelen voltam rá.

- Arról a kis kézi tükörről van szó, amit még az… édesapádtól kaptál? – szólt közbe Esme. Mintha a múlt alkalommal, még a piknik előtt, láttam volna a fésülködőasztalán. Azért jutott eszembe, mert már akkor is tetszett. Aranyozott kerete és fogója volt, és nagyon réginek és értékesnek tűnt.

Rosalie bólintott.

- Rosalie-nak sokat jelent az a tükör. Az átváltozása után hozta el otthonról emlékként. Kérlek, bocsásd meg neki, amiért ilyen hirtelen volt – fordult felém Esme.

- Ne kérj bocsánatot a nevemben ettől a tolvajtól! – csattant fel Rosalie hangja hisztérikusan.

- Nem én voltam, nem fogod fel? Talán… máshová tetted… - vetettem fel ötletként. Próbáltam megnyugodni és – főként Esme miatt – megérteni Rosalie viselkedését.

- Hát, persze. A vámpírmemóriámmal elpakoltam máshová, és nem emlékszem hová, ugye? – csapkodott a kezével, ahogy magyarázott. – Még arra is emlékszem, hogy három éve pont ezen a napon milyen idő volt, de az, hogy hová tettem reggel a tükrömet, teljesen kiment a fejemből… - húzta el a száját gúnyosan.

- Rosalie, biztos vagyok benne, hogy Isabella nem tette volna el azt a tükröt – szólalt meg csengő hangon Alice.

- Akkor, talán, te voltál? – fordult felé Rosalie. Alice megdöbbenve nézett rá.

- Nem, dehogyis!

- Ó, értem… Biztosan Jasper volt, vagy Edward. Vagy talán, Esme, Carlisle vagy Emmett? Sőt, a kicsi feltotyogott az emeletre, és ő nyúlta le! – kiabált Rosalie Alice arcába. Jasper dühösen felmordult, mire Rosalie fújtatott egyet, és hátrébb lépett. – Rendben, akkor nézzük logikusan a dolgokat… Szerintetek van még valaki a házban, aki megtehette volna? Talán, valamelyik családtagunkat előbb vádolnátok, mint őt? – intett a fejével felém.

- Nem, de… Biztosan van erre valami logikus magyarázat – tekintett rám Esme. Feszengve néztem rá. Reméltem, hogy tudja, hogy ártatlan vagyok, de nem voltam biztos benne.

Összerezzentem, mikor Jasper elém lépett. Jobb kezével felemelte a fejemet, és egyenesen a szemembe nézett. Elpirultam – és egy kissé elkábultam, de álltam a pillantását.

- Nem ő volt – jelentette ki, majd elengedett, és visszasétált Alice mellé.

- Lehet, hogy ti hisztek neki, de én nem! Kérem vissza a tükrömet, különben nagyon megbánod! – Rosalie pillantásától megborzongtam.

- Nem én vettem el! Esküszöm! Segíthetek megkeresni, de nem adhatom vissza azt, ami nincs nálam – próbáltam meg higgadtan és értelmesen elmagyarázni neki. – Ha az megnyugtat, kutass át – emeletem fel a karjaimat. – Vagy nézd át a cuccaimat. Nem bánom, ha megteszed – ajánlottam fel. Kétkedve nézett rám.

- Meg is teszem! – indult el felém, de Jasper keze azonnal megállította.

- Semmi baj – érintettem meg Jasper vállát óvatosan. – Hagyd csak, hadd csinálja – kértem. Jasper egy pillanatig rám nézett – láttam, hogy nem tetszik neki a kialakult helyzet -, majd visszahúzta a kezét.

Mire észbe kaptam, már a falnál álltam. Ahogy Rosalie megperdített, keze megszorította a karomat. Önkéntelenül felszisszentem, amire Jasper morgása, és Rosalie fújtatása volt a válasz. Ezután már óvatosabb volt velem. Kezei végigtapogatták a kardigánom és a nadrágom zsebeit, majd lecsúsztak a törzsemen és a lábaimon. Pont, mint azoknál a motozásoknál, amiket a tévében szokott látni az ember.

Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a kellemetlen érzést, ami azzal járt, hogy épp úgy kezeltek, mint egy bűnözőt. Rosalie persze, semmit sem talált nálam. Idegesen száguldott fel az emeletre, hogy átnézze a cuccaimat. Utánamentünk. Mire a szobájához értem, a bölcsőből már ki volt rángatva a takaró és a pléd. A ruháim szanaszét hevertek a földön.

- Hová tetted? – Rosalie tehetetlenül vágta a padlóhoz az egyik pulóvert, amit Alice-től kaptam az első napon, mikor idejöttem.

- Megmondtam már, hogy nincs nálam – feleltem.

- Hát itt meg, mi történt, tornádó volt? – lépett be vigyorogva a szobába Emmett, aztán megérezve a feszültséget, lefagyott az arcáról a mosoly.

- Ez a kis dög, meglopott! – mutatott Rosalie megint rám. Kezdett ebből elegem lenni. Hogy bizonyítsam még be, hogy nem én voltam.

- Mármint, Isabella? – nevetett fel Emmett. – Ugyan, miért tett volna ilyet? – Rosalie arcára düh és csalódottság ült ki. Valószínűleg azt várta, hogy Emmett majd megvédi őt, nekem esik, és darabokra tép – vagy valami ilyesmi.

- Mit tudom én! A lényeg, hogy megtette! – Rosalie Emmettre bámult, aki zavartan pillantott vissza rá.

- És… Mi tűnt el? – kérdezte gyorsan, hogy addig is legyen ideje átgondolni, mihez kezdjen két tűz közé szorulva.

- A tükröm. – Emmett arca felragyogott.

- Ó, hát, akkor semmi baj – vonta meg a vállát, de aztán Rosalie pillantásától kissé megilletődve húzta be a fejét.

- Mi az, hogy semmi baj? – Rosalie morgott a dühtől. Emmett hátrált egy lépést, és a padlót bámulta.

- Hát… Reggel, mikor a babára vigyáztam, csináltam egy-két mutatványt. Csak hogy nevessen! – tette hozzá gyorsan, mintha ez felmentené Rosalie szemében a bűne alól. – Tudtam, hogy félted a tükröt, és nem akartam, hogy baja essen, ezért… félre tettem… - motyogta, miközben egyre kisebbre húzta össze magát Rosalie gyilkos pillantása miatt, ami Emmett esetében – aki akkora, mint egy kisebb medve -, még mókásnak is tűnhetett volna, ha nem sajnálom meg őt azért, amit kapni fog.

- Hol a tükröm? – Rosalie halk, szinte síri hangon szólalt meg, amitől borsózni kezdett a hátam.

- A szekrény alján lévő dobozban – felelte gyorsan Emmett. Rosalie feltépte a szekrényajtót, leguggolt, és felnyitotta a dobozkát. Egy pillanatig mozdulatlanul bámult az elveszettnek hitt tárgyra, majd olyan lassan állt fel, ami egy vámpírra egyáltalán nem volt jellemző. Mikor felénk fordult, a száját összepréselte, és a szemében újfajta düh lángolt.

- Rose, azt hiszem, bocsánatot kéne kérned Isabellától… - szólalt meg halk, nyugodt hangon Esme. Rosalie teste megfeszült. Most, hogy kiderült az igazság, és tudtam, hogy mindenki hisz nekem, elszállt belőlem a feszültség, tiszta fejjel is végig tudtam gondolni a helyzetet. Ha az én karkötőm tűnt volna el, amit még anyutól kaptam a tizenhatodik születésnapomra, valószínűleg én sem tudtam volna tiszta fejjel gondolkozni. Halkan felsóhajtottam.

Rosalie közelebb lépett hozzám, és rám nézett.

- Én… - kezdett bele, de felemeltem a kezemet.

- Nem, erre semmi szükség! – tiltakoztam. – A lényeg, hogy meglett. Tudom, hogy sajnálod – Rosalie szemében döbbenet tükröződött. Egy pillanatig még engem nézett, aztán bólintott – mintha megköszönte volna, hogy nem kellett kimondania a kínos bocsánatkérő szót. – Na, gyerünk emberek – vagyis vámpírok, az élet megy tovább… - csaptam össze a kezeimet, és elindultam az ajtó felé. Jasper, Esme és Alice egy másodpercig még tétován néztek rám, majd követtek.

- Jasper, nincs kedved egy kicsit… - hallottam meg Emmett segélykérő hangját a hátunk mögül. Önkéntelenül is felkuncogtam, mikor Rosalie megszólalt.

- Emmett Cullen, te nem mész sehová! – Együtt érző arcot vágva visszapillantottam Emmettre, aki nagyot sóhajtva elhúzta a száját, majd intett nekem, és a hátunk mögött becsukta az ajtót.

- Szegény Emmett… - sóhajtottam, mire Alice mellettem felnevetett. – Mi az?

- Szerintem, megéri neki… Tudod, veszekedés után édes a kibékülés… - vigyorgott rám. Muszáj volt abban a pillanatban leszednem egy hajszálat a pulóveremről – és mivel ez egy nagyon bonyolult művelet volt, teljesen bele kellett merülnöm. Közben Esme az öcsémmel eltűnt a hálószobájuk ajtaja mögött.

– Na jó, én megyek… Leváltom Edwardot – Alice lábujjhegyre emelkedett, egy csókot nyomott Jasper szájára, majd leszökdécselt a lépcsőn.

Jasper még mindig hallgatagon ballagott mellettem. Szinte éreztem a belőle áradó feszültséget – annak ellenére, hogy az ő képessége volt kettőnk közül ezek megérzése. A lépcső alján megtorpantam – ha ő torpant volna meg előttem, én biztosan belefutok, de ő rögtön lefékezett előttem -, és felé fordultam.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Nem kellett volna hagynom, hogy Rosalie így bánjon veled – hajtotta le a fejét. Egy bűnbánó kiskutyusra emlékeztetett. – Bocsánat…

- Ugyan – legyintettem. – A testvéred. Érthető, hogy nem akartál nagyobb összetűzést vele. A lényeg, hogy minden kiderült. Különben is azonnal leszedted rólam, és nem hagytad, hogy megint nekem essen – mosolyogtam fel rá. Az arca csak még bűnbánóbb lett – nem értettem, hogy miért. Rá akartam kérdezni, de kinyílt az ajtó, és Edward lépett be a házba.

Ahogy megpillantottam, láttam rajta, hogy valami idegesíti. Aztán rám nézett és a szemei elkerekedtek.

- Mi a fene történt veled? – lépett elém azonnal, és az ujjai a nyakamra siklottak. Megremegtem, és a légzésem azonnal kapkodóvá vált.

- Tessék? – kérdeztem teljesen elkábulva. Edward idegesen nézett Jasperre, aki elfordította a tekintetét a föld felé.

- Veled még számolok! – mordult fel Edward. – Csak előbb elintézem Rosalie-t! – mire észbe kaptam, Edward már eltűnt az emeleten.

- Rosalie-t… - motyogtam magam elé, aztán az agyam kitisztult. – Ne! – sikkantottam fel, és már rohantam is Edward után.

Mikor befordultam a folyosón, hatalmas csattanást hallottam. Begyorsítottam. A kép, ami elém tárult a küszöbön állva, elég ijesztő volt. Rosalie és Emmett szemben Edwarddal. A mellettük lévő hatalmas ágy darabokra volt törve. Nem akartam megtudni, hogyan jutott erre a sorsra, de azt tudtam, hogy le kell állítanom őket, még mielőtt valami fontosabb is megsérülne – és itt nem a bútorokra gondoltam.

- Elég volt! – kiabáltam, de a morgás és vicsorgás nem maradt abba, sőt, mintha erősödött volna. Nem gondolkoztam, egyszerűen csak ösztönösen közéjük vetettem magam. Széttárt kezekkel megálltam Edwardnak háttal, és szorosan behunytam a szemeimet, várva, hogy valahonnan jön majd a fájdalom. Ha lett volna időm végiggondolni az egészet, valószínűleg rádöbbentem volna, hogy nem túl jó ötlet dühöngő vámpírok között élő falat játszani, hiszen, ha nem is akarnak bántani, akkor is bajom eshet, de jelen pillanatban egyáltalán nem gondolkoztam.

Aztán az események túl gyorsak lettek ahhoz, hogy biztosan tudjam, mi is történik. Éreztem, ahogy valaki megragad, és megperdít a tengelyem körül, aztán egy hideg kőlap simult a hátamhoz. Hallottam egy fülrepesztő csattanást, és éreztem, hogy a kőlap a hátam mögött megrezeg.

A következő, amit hallottam az a csend volt. Mintha mindenki még a lélegzetét is visszafojtotta volna a szobában. Kinyitottam a szemem, Jasper előttem állt, és rettegő tekintettel nézett rám. Zavartan pislogtam rá. Óvatosan kinyújtotta a kezét – azt hittem, hogy meg akar érinteni. Ehelyett a hátam mögött álló kőlap felé nyúlt – aminek, most jöttem rá, hogy karjai vannak, melyek a derekam köré fonódnak szorosan.

- Edward… - Jasper hangja nagyon halk volt, alig hallottam meg. – Ereszd el őt! – Pár pillanatig semmi sem történt, aztán éreztem, ahogy elönt a nyugalom érzése. – Nem fogja bántani senki, most már elengedheted… - Éreztem, ahogy a hátam mögött a kőlap – vagyis Edward – lassan megmozdul, és enged a derekam körüli szorításon.

- Jól… van? – kérdezte szinte suttogva. Jasper rám nézett újra, aztán biccentett. A karok végleg elengedtek, és hallottam, ahogy mindenki fellélegzik a szobában.

- Annyira szörnyen sajnálom! – sietett mellém Emmett. – Esküszöm, hogy nem téged akartalak megütni! Csak Edwardnak akartam odasózni…

- Semmi baj – motyogtam kissé falfehéren. Emmett arcán szörnyű bűntudat tükröződött – ahogy végignéztem az izmain megremegtem egy pillanatra. Valószínűleg egy csapással el tudna intézni…

- Jól vagy? Nem esett… - nyújtotta ki felém a kezét, de egy másik fehér kéz hangos csattanással arrébb lökte azt.

- Ne nyúlj hozzá! – sziszegte Edward. Megragadta a karomat, és az ajtó felé húzott. – Ha még egyszer valamelyikőtök, akár csak egy ujjal is hozzányúl, annak vége! – fenyegetőzött. A következő pillanatban már csak arra eszméltem, hogy Edward egy mozdulattal felhúz a hátára. Ahogy kiértünk a szabadba, már csak arra tudtam koncentrálni, hogy a karjaimat szorosan a nyaka köré fonjam, nehogy leszédüljek róla.

Az arcomba csapódó friss levegő egy kicsit kitisztította a fejemet. Csak most jutott el a tudatomig, hogy az előbb majdnem megölettem magam. Mi a fenét képzeltem? Ha Edward nem reagál olyan gyorsan, és nem véd meg engem. Vajon fájt neki? Emmett olyan nagy és erős – ha engem vágott volna hátba, valószínűleg, ketté tört volna a gerincem. A bal kezem önkéntelenül lejjebb csúszott, és végigsimítottam Edward hátán. Az izmai megfeszültek.

Hirtelen megállt, és leemelt a hátáról. Tett két lépést az egyik fa felé, aztán megfordult. A vonásai arról árulkodtak, hogy még mindig dühös.

- Mi a fenét képzeltél? – csattant fel hirtelen, én pedig lehajtottam a fejemet. – Beugrassz három vitatkozó vámpír közé? Teljesen elment az eszed?

- Sajnálom… - motyogtam. – Én csak meg akartalak védeni.

- Megvédeni? – Edward hangja hitetlenkedve csengett. – Hogyan? Úgy, hogy megöleted magad?

- Mondtam már, hogy sajnálom… Nem gondolkoztam… - haraptam be a számat.

- Nem, nem gondolkoztál – rázta meg a fejét, és elkezdett fel-alá mászkálni. Az arca feldúlt volt, és nekem fogalmam sem volt, hogyan nyugtassam le. – Megint ugyanaz történik… A testvéreimtől kell megvédjelek – sóhajtva beletúrt a hajába. Fogalmam sem volt, miről beszél. – Ez nem fog menni… Így nem működhet… Amint vége, megint meg kell tennem. – Próbáltam felfogni, hogy mit is akar ezzel mondani, de azt hiszem, nem hozzám beszélt valójában, hanem inkább magát próbálta meggyőzni valamiről.

- Edward… - léptem közelebb hozzá, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Megtorpant és rám nézett. Aztán kinyújtotta a kezét, és újra megérintette a nyakamat. Elakadt a lélegzetem, és a szívverésem felgyorsult.

- Fáj? – kérdezte a homlokát ráncolva.

- Micsoda? – nyögtem ki a kérdést egy kis fáziskéséssel, miközben azon igyekeztem, hogy a lábaim ne mondják fel a szolgálatot.

- A nyakad. – Értetlenül néztem rá. – Véraláfutásos. Tisztán kivehetők rajta Rosalie ujjnyomai – torzult el az arca a haragtól.

- Nem fáj. Észre sem vettem, hogy nyoma maradt – feleltem, csodálkozva magamon, hogy össze tudtam hozni egy ilyen hosszú, értelmes mondatot.

- Sajnálom. – Edward ujja és tekintete végigcsúszott a nyakamon, a főütőér mentén. Próbáltam elfojtani a nyögést, ami el akarta hagyni a számat. Valamit tennem kellett, mert tudtam, ha Edward még egy pillanatig így néz rám, akkor teljesen elvesztem az uralmat önmagam fölött. A lábaim előre akartak lépni, az ajkaim pedig arra vágytak, hogy rátapadhassanak Edward tökéletes, jéghideg szájára. A vágyaim teljesítése helyett hátraléptem egyet. Az arca megfeszült, majd visszahúzta a kezét.

- Nem a te hibád. Csak egy kis… félreértés történt… - hajtottam le a fejem, és mélyen a tüdőmbe szívtam a friss levegőt.

- Félreértés… A félreértésekbe nem szoktak az emberek belehalni – húzta el a száját.

- Én sem haltam bele. Jasper azonnal leszedte rólam Rosalie-t, és nem hagyta, hogy bántson – magyaráztam, hátha alábbhagy a lelkiismeret furdalása.

- Jasper… - morogta Edward. – Azt hiszem, a vele való leszámolást akkorra kell halasztanom, amikor te nem vagy a közelben.

- Szó sem lehet semmiféle leszámolásról! – tiltakoztam. – Megígérted!

- Nem, én azt ígértem meg, hogy nem bántom azért, amiért rajtad próbálgatta a képességét. Arra nem tettem ígéretet, hogy nem tekerem ki a nyakát a kis beszélgetésetek miatt – próbált meg Edward kibújni a parancsom alól. Gyorsan az órámra pillantottam, aztán elvigyorodtam. – Mi az?

- Túl korai volt ezt elmondanod… Még van pontosan negyed órám hátra, amíg parancsolhatok neked – nyújtottam az orra elé a karomat.

- Nem mered… - hördült fel Edward, miközben ellenőrizte az órám számlapját.

- Megparancsolom, hogy miattam soha többé ne bántsd egyik testvéredet sem! – mondtam ki, mire a kezei ökölbe szorultak.

- Rendben – morogta. – Van még valami megalázó parancsod, mielőtt még lejárna az időd? Használd ki jól… - nézett rám izzó szemekkel. Egy pillanatra majdnem megtörtem, és egy hajszálon múlt, hogy kicsússzon egy olyan parancs a számon, amit később ő és én is megbánnánk. Aztán elfordítottam a fejem. Megpróbáltam józanul végiggondolni a lehetőségeket, és rájöttem, mit is szeretnék még – ami természetesen, nem jár semmiféle következménnyel.

- Igen, van még egy parancsom, kérésem, vagy nevezzük bárminek is…

- Érdeklődve várom – felelte sértődött arcot vágva.

- Fussunk – kértem. – Megígérted, hogy viszel egy pár kört… Menjünk most, kérlek!

- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – nézett rám megenyhülten.

- Igen – bólintottam.

Közelebb lépett hozzám, és felhúzott a hátára.

- Kapaszkodj, nehogy elhagyjalak útközben – vigyorgott rám félig hátrafordulva. Karjaim átölelték őt, államat a nyakába fúrtam – ha már nem kívánhattam azt, amire a legjobban vágytam, legalább a lehető legközelebb akartam lenni hozzá.

A fák között süvítve élvezettel szívtam be az erdő és Edward édes illatát.