A múlt árnyai - 6. fejezet

6. SZABAD LEVEGŐ



OLYAN GYORSAN ENGEDETT EL, mintha égettem volna a kezeit. Egy kicsit meginogtam, de végül sikerült megtartanom az egyensúlyomat. A szám kiszáradt, az arcom kipirult, a szívem pedig olyan ütemben vert, hogy azt hittem, menten elvisz az infarktus. A legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam, ő is hallja.

Alice mentette meg a helyzetet. Úgy száguldott be a szobába, mint egy minitornádó, hatalmas vigyorral az arcán. Aztán, mikor meglátott minket, megtorpant, és kutakodva figyelt minket.

- Zavarok? – kérdezte halk hangon.

- Nem – Edward és én egyszerre szólaltunk meg, aztán mintha egy állókép életre kelt volna, elindult mindenki a dolgára, mintha mi sem történt volna. Edward felrohant a lépcsőkön, én pedig Alice elé siettem.

- Mi történt? – kérdeztem Alice-t, akinek visszatért a széles mosoly az arcára.

- Én is pont ezt akartam kérdezni… - intett a lépcső felé a fejével az előbbi jelenetre utalva. Jobban örültem volna, ha inkább tapintatosan annyiban hagyja a dolgot – de a kíváncsiság inkább Alice jellemzője volt, mint a tapintat.

- Csak megbotlottam a lépcsőn, a testvéred pedig megakadályozta, hogy hasra essek Edwarddal a karomban – próbáltam nagyon könnyed hangon válaszolni, de féltem, hogy Alice nem veszi be.

- Aha – bólintott, és vizsgálódó szemeiből láttam, hogy félelmem nem bizonyult alaptalannak. Szerencsémre, valami más most jobban izgatta, így a témát jegelte egy időre. – Van egy meglepetésem! – lépett a hátam mögé, és tolni kezdett a konyha felé.

Kissé aggódva léptem be a konyhába, ahol Jasper és Esme sürgött.

Esme éppen akkor nyitotta ki a sütő ajtaját, hogy egy muffinokkal teli tepsit szabad kézzel megfogva áthelyezzen az asztalra. A konyhapulton egy közepes méretű kosár volt, amiben már ott állt egy termosz, és néhány alufóliával letakart tál, amin az illat alapján sütemények lehettek. Jasper elgondolkozva türögetett össze egy pokrócot, és behelyezte a termosz mellé.

Mindketten felnéztek egy pillanatra, és rám mosolyogtak.

- Piknikezni megyünk – jelentette ki Alice lelkesen. – Csináltunk neked enni- és innivalót és viszünk játékokat is meg pokrócot.

- Ó! – elkerekedtek a szemeim, aztán elmosolyodtam. – Ez klassz ötlet!

- Tényleg? – Alice szemei felcsillantak. – De jó! Azt hittem, majd győzködnöm kell...

- Nem, ez tényleg jó ötlet – léptem közelebb a kosárhoz, hogy belekukkanthassak. Az oldalának döntve egy frizbit vettem észre. Érdeklődve érintettem meg, mert másképp nézett ki, mint amit megszoktam.

- Üvegszálas és acél-megerősítéses – lépett közelebb Jasper, és kiemelte a kosárból, hogy megnézhessem. – Strapabíró. Vámpíroknak tervezve – magyarázta mosolyogva.

- Gyere! – ragadta meg Alice a kezemet. – Szóljunk a többieknek, hogy nem sokára indulunk. – Hirtelen megtorpantam. – Valami baj van?

- Hát, nem hiszem, hogy Rosalie-nak sok kedve lesz most ehhez… Talán, hagyni kéne… - haraptam be a számat.

- Mi a baja Rosalie-nak? – Esme hangja tele volt anyai aggódással.

- Semmi, csak… Majd ő elmondja, rendben? – toporogtam kínosan érezve magam. Nem akartam megbántani Esmét azzal, hogy nem válaszolok a kérdésére, de úgy gondoltam, ha elmesélném a fenti incidenst, azzal elárulnám Rosalie-t. Ahhoz pedig túlságosan sajnáltam, hogy ezt lelkiismeret-furdalás nélkül megtehessem.

- Rendben – Esme mosolygott rám – nem úgy tűnt, mint aki megsértődött. Megnyugodva visszamosolyogtam.

- Szerintem, rá fog férni Rosalie-ra a piknik, bármi baja is legyen – jelentette ki Alice, és kivonszolt a konyhából.

Carlisle-lal kezdtük a meghívást. Vagyis, inkább a behívást: ha valaki szökni próbált volna, sortűz helyett egy apró, de legalább annyira halálos fegyverrel nézhetett volna szembe – név szerint, Alice-szel. Azt hiszem, ezzel a család minden tagja tisztában volt, mert ha látszott is az arcukon a duzzogás – főleg Rosalie-én és Edwardén -, nem mertek egy szót sem szólni.

Alig negyed órába telt, amíg Alice mindenkit összeterelt a ház előtt. Jasper kezében ott volt a piknikkosár, az én hátamon meg a táskám benne az öcsémnek kellő dolgokkal. Élvezettel szívtam magamba a friss levegőt. Egy pillanat alatt elmúlt a klausztrofóbiám. Ennél jobb ötlete nem is támadhatott volna Alice-nek – bár gyanítottam, hogy az ötlet magvait Jasper vetette el, mert érezte, hogy szükségem lenne egy kis térre.

Edward cipelését átengedtem Esmének, egyfelől, mert féltem, hogy hasra esek egy gyökérben, és baja esik, másfelől, minél gyorsabban akartam haladni, hogy Cullenék ne érezzék úgy, hátráltatom őket – bár valószínűleg a leggyorsabb sebességem is olyan lehetett nekik, mintha én egy csigával indultam volna sétálni.

Szerencsére, nem volt se túl hideg, se túl meleg, így a túrázás része a dolognak kevésbé volt megterhelő, mint vártam. Alice vidáman énekelgetett, és körülöttünk ugrándozott, mint egy kis őzike. Néha elkapta Jasper szabad kezét, és megpördült, majd újra messzebbre táncikált. Esme, fogalmam sincs, hogy nem botlott meg semmiben, mert le sem vette egész úton a szemét az öcsémről. Carlisle mosolyogva sétált mellette.

Rosalie még mindig szörnyen érezhette magát – ezt nem csak a komor arckifejezésről sejtettem, amit vágott, hanem onnan is, hogy egész úton egyetlen csipkelődő megjegyzést sem tett. Maga elé bámulva haladt előre. Emmett egy pillanatra sem távolodott el mellőle, és láttam, hogy néha-néha megszorította Rosalie kezét, mintha jelezné neki, hogy nem csak testileg van mellette.

Edward morcosan és csendben haladt előre. A száját vékony vonallá préselte össze – ahogy eddig megfigyeltem, ez nála azt jelentette, hogy valami olyanon gondolkozik, ami bántja. Néha dühösen felpillantott a körülöttünk száguldozó Alice-re, majd újra a földet kezdte bámulni.

Jó háromnegyed órás séta után kezdtek ritkulni a fák, és mikor kiértünk közülük, szabadnak éreztem magam. Nagyon régen nem járt át már ez az érzés. Ruganyos léptekkel sétáltam végig a fűben Alice-t követve. Átlibegett a réten, és a szélén megállt egy nagyobb fa mellett. Kinyújtotta a kezét, mire Jasper egy pillanat alatt megjelent mellette, és átadta neki a kosarat. Alice kivette belőle a hatalmas pokrócot, és leterítette a fűbe, majd szép sorban kipakolta az ételeket és a termoszt. Minden olyan volt, mint egy rendes pikniknél – kivéve, hogy csak egyetlen tányér került elő.

Bár nem voltam éhes, Alice unszolására, és mert nem akartam megbántani Esmét, ettem néhány szeletnyi süteményt, aztán csak ültem, élveztem a friss levegőt, és figyeltem a többieket.

Alice és Jasper kicsit távolabb vonultak tőlünk, hogy frizbizhessenek. Oldalra pillantva láttam, ahogy Emmett mocorogni kezd Rosalie mellett – mintha az egyik fele menni akarna játszani a testvéreivel, míg a másik inkább a kedvese mellett maradna. Aztán a másik fél győzött. Emmett átkarolta Rosalie-t - aki bár nem ellenkezett, de mintha nem is lett volna teljesen közöttünk -, és ujjaival a szőke fürtöket kezdte el simogatni gyengéden.

Esme vidám nevetése vonta el róluk a figyelmemet. Hosszú, fehér mutatóujjával újra és újra végigsimított a kisöcsém apró orrán és száján, mire Edward csücsöríteni kezdett, várva a megszokott táplálékot. Még mindig furcsa volt, hogy ami számomra természetes reakciónak tűnt, azt ők ennyire élvezik. Carlisle csillogó szemekkel pillantott a feleségére, aztán magához vonta, és egy lágy csókot nyomott az ajkaira. Olyan szépek voltak így együtt – mint egy boldog, tökéletes házaspár és a gyermekük valamelyik kedves, családi filmsorozatból. Elfordítottam a fejem, mert hirtelen olyan érzésem volt, mintha valami meghitt magánügyet kukkolnék ki.

Alice és Jasper játékára próbáltam koncentrálni, de a frizbit és őket is alig tudtam szemmel tartani. Aztán egy idő után a játék egyoldalúra redukálódott. Alice megállt a rét közepén, és jó messzire és magasra dobálta Jaspernek a frizbit, aki szinte a levegőben repülve elkapta, aztán pontosan Alice kezébe dobta vissza úgy, hogy neki egy lépést sem kellett megtennie azért, hogy megfogja. Észrevettem, hogy Alice dühösen oldalra pillant – követtem a tekintetét.

A nagyobbik Edward tőlünk két fával arrébb, a fűben ült. Hátát a törzsnek támasztotta, egyik lábát felhúzta, hogy a kezeit a térdén pihentethesse. Szemei csukva voltak – ha nem tudtam volna, hogy vámpír, azt hittem volna, hogy elbóbiskolt.

Újra Alice-re pillantottam, és halk sikoly hagyta el a számat. Alice meglendítette a karját, és olyan erővel dobta el a frizbit, ezúttal Edward feje felé, hogy az csak egy fémes csíknak látszott, ahogy felé száguldott. Csak a pillanat egy tört része volt az egész, így az agyam nem tudta feldolgozni az eseményeket teljesen. Az egyik pillanatban Alice kezéből kirepült a sportjáték, a másikban pedig, Edward – még mindig csukott szemmel – felemelte a bal kezét, és elkapta.

A rémülettől tágra nyílt szemekkel bámultam Edwardra, aki felnézett Alice-re, és vágott egy elfojtott mosolynak beillő fintort.

- Megijesztetted. – Kellett pár pillanat, mire rájöttem, hogy Edward rólam beszélt. Mire észbe kaptam, Alice már ott állt mellettem, és aggódva nézett rám.

- Bocsánat, nem akartam! – olyan bűnbánóan kért tőlem elnézést, mintha engem akart volna az előbb lefejezni egy meteorgyorsasággal száguldó frizbivel. – Nem esett volna semmi baja. Még akkor sem, ha eltalálom. Bár tudtam, hogy úgysem fogom… - húzta el a száját, mintha ez bosszantotta volna.

- Persze, tudom – bólintottam még mindig falfehéren, és közben nagyon hülyének éreztem magam. Vetettem egy gyors oldalpillantást Edwardra, akinek a szája szélén mosoly játszott. Biztosan alig tudta visszafogni magát, hogy kiröhögjön. Bosszúsan húztam magam elé a táskámat, és kutatni kezdtem benne. Először csak azért, hogy eltereljem magamról a figyelmet, és úgy tűnjön, elfelejtettem az esetet, aztán eszembe jutott, hogy valahol a táskám legalján van nálam egy mini malomtábla. Mindig a táskámban hordtam, hogy az iskolai szünetekben játszhassunk a barátaimmal – néha az unalmas órákon is a pad alatt. A meneküléskor pedig nem emlékeztem rá, hogy kivettem volna. Inkább csak befelé dobáltam gyorsan a cuccaimat, és nem vettem ki semmit sem.

- Alice, nincs kedved? – emeltem fel a dobozt, miután rátaláltam. Egy játék, amiben egyenlő vagyok a vámpírokkal – nem kell hozzá sem erő, sem gyorsaság. Alice először elmosolyodott, aztán furcsa kifejezés ült ki az arcára – mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. A többi családtag is érdeklődve mocorogni kezdett. Alice pillantása Edwardra vándorolt. Nem értettem, mi bajuk… - Talán, valami rosszat mondtam? – kérdeztem.

- Csak Alice még sosem játszott úgy senkivel, hogy ne tudta volna a játék végkimenetelét, Edward pedig hogy ne ismerte volna az ellenfele gondolatait. Veled szemben egyenlők az esélyek és kétes a végkimenetel – vigyorgott Emmett. – Gyere, Rosalie, ezt nézzük meg! – kérte, szemei gyermekien nagyra nyíltak, mintha valami ajándékot kapott volna. Rosalie felsóhajtott, aztán szó nélkül felkelt, és Emmettel együtt leült hozzánk közelebb.

Alice még mindig tétovázva toporgott mellettem. – Csak, ha Edward is játszik! – jelentette ki. Talán, kevésbé volt neki zavaró a képessége hiánya, ha tudta, hogy Edwardnak is meg kell küzdenie ezzel az érzéssel. Edwardra pillantottam, ő viszont Alice-re vigyorgott, és megrázta a fejét.

- Nem engem hívott ki… - felelte, majd újra vissza akart dőlni a fatörzsnek. Gonoszul elmosolyodtam.

- Akkor kihívlak téged is! – szólaltam meg, és provokálóan bámultam rá. Összehúzott szemekkel nézett rám, a szívem pedig áruló tam-tamba kezdett.

- Legyen – bólintott végül mogorván. Felkelt a földről, odasétált hozzánk, és leült tőlem alig pár centire. Ha eddig úgy hittem, egyenlő esélyekkel indulunk, most rádöbbentem, hogy hiú ábránd volt. Edward közelségétől a nevemre sem emlékeztem, nemhogy a malom szabályaira. Homályos tekintettel bámultam rá.

A tudatom mélyén – a legeslegmélyén – hallottam, hogy Emmett hangosan felröhög nem messze tőlem. - Hé, öcsi! Ez így nem fair!

- Igen, ez nem igazságos! – méltatlankodott Alice is.

Edward elvigyorodott, aztán felpattant, és átült Alice mellé. Megráztam magam, mintha most ébredtem volna egy álomból. Mikor rájöttem, mi is történt, mélyvörösre váltott a színem. Nem csak a szégyentől, hanem a dühtől is. Izzadó tenyeremet beletöröltem a nadrágomba, aztán kinyitottam a kis táblát és kiöntöttem belőle a bábukat.

- Leszek az első! – helyezkedett el Alice.

- Hé, hé, várjunk csak! Ez így nem oké! – emelte fel a kezét Emmett vigyorogva. – Mi a tét?

- Tét? – néztem rá.

- Igen. Az nem járja, hogy vámpírlétükben először esély van legyőzni őket, és a vereségüknek semmi tétje – felelte lelkesen Emmett. Pár pillanatig elgondolkozva nézett rám, majd még szélesebbé vált a vigyora. Kezdtem megijedni… A pillantása semmi jót nem ígért.

- Na mondd, mit találtál ki? – sóhajtott fel Edward.

- A vesztes egy napig, azaz pontosan huszonnégy óráig a győztes rabszolgája lesz. Teljesíti a parancsait – kezdte Emmett, majd mikor észrevette a rémületet mindhármunk szemében, gyorsan hozzátette. – Természetesen, testi épséget veszélyeztető és egyéb nagyon durva dolgokat nem lehet parancsolni. Ha valaki ilyesmit kérne, óvásért lehet fordulni Carlisle-hoz, rendben? – pislantott az apja felé, aki végül beleegyezően bólintott.

Elgondolkoztam. Alice biztosan semmi olyasmit nem kérne tőlem, ami kínos lenne – legalább is, bíztam benne. Ha pedig győzök, azt parancsolok Edwardnak, amit csak akarok – na jó, bizonyos határokon belül. És ha Edward győzne… Azt hiszem, gondolkozás nélkül bármit megtennék neki – megborzongtam ettől a gondolattól.

- Én benne vagyok – szólaltam meg. Edward és Alice elkerekedett szemekkel néztek rám, de tudtam, hogy nem akarnak gyávának tűnni. Végül mindketten beleegyezően biccentettek.

- Csúcs! – örvendezett Emmett. – Szóval, két menet lesz. Az egyiket Edward, a másikat Alice játssza Isabellával. Ha mindketten megverik őt, annak a szolgája lesz, aki gyorsabban győzte le. Ha Isabella veri meg mindkettőjüket, akkor az lesz a szolgája, akit rövidebb idő alatt győzött le. Ha pedig egyszer veszít, egyszer győz, akkor attól függ, hogy szolga lesz-e vagy győztes, hogy a győztes játéka vagy a vesztes játéka tartott-e tovább – magyarázta el Emmett. – Így oké?

- Nekem az – feleltem.

A játék izgalmasnak ígérkezett. Az időt Carlisle mérte, mert rajta kívül csak Esmében bíztunk, de ő az öcsémmel volt még mindig elfoglalva. Alice feszülten figyelte az arcomat, ahogy a kilenc bábunkat felváltva, egyenként elhelyeztük a táblán az első körben. Aztán jött a java. Alice erős játékosnak bizonyult, jól megizzasztott. Próbáltam minden mást kizárni a fejemből, és csak a táblára koncentráltam.

Először Alice-nek sikerült kitennie egy malmot, és levette az egyik bábumat, aztán én vettem le az övét. Minden Cullen izgatottan figyelte a játékunkat – még Esme is közelebb húzódott. Nagyon kiegyenlített menet volt. Láttam Alice-en, hogy mennyire zavarja a végkimenetel ismeretlensége, és hogy mindent megtesz azért, hogy a képessége nélkül se valljon szégyent.

Már vagy fél órája játszottunk, mire végül nekem öt, Alice-nek három bábuja maradt – így csomópontból csomópontba való tologatás helyett ugrálni kezdhetett. Újabb öt perc után levette még egy bábumat. Megpróbáltam kitenni három bábumat az egyik vízszintes sorba, de blokkolt. Aztán felnéztem rá, és megláttam a hatalmas vigyort az arcán. Töprengve pillantottam a táblára. Hiába figyeltem, nem jöttem rá, mire készülhet, és ez bosszantott. Végül nem húzhattam tovább az időt, léptem – mindent kockáztatva megpróbáltam kitenni egy malmot. Alice mosolya szélesebb lett. A következő három ugrásával malmot csinált, és levette az utolsó győzelemhez szükséges bábumat.

Felsóhajtottam, aztán felnéztem rá.

- Gratulálok! – mosolyodtam el barátságosan, és odanyújtottam neki a kezemet. Megfogta és megrázta.

- Ó, a fenébe! – mordult fel mellettünk Emmett. – Most évtizedekig hallgathatjuk, hogy a képessége nélkül is legyőzött. – Alice elvigyorodott, aztán arrébb csúszott Jasper karjaiba bújva, aki nyomott egy puszit a feje búbjára.

- 47 perc 9 másodperc – közölte az időeredményt Carlisle. – Szép volt lányok!

Edward következett. Önbizalommal teli mosollyal ült közvetlenül elém. Biztos volt a győzelmében. Tudtam, hogy ha meg akarom verni – már pedig mindennél jobban le akartam törni az önhittségét -, akkor nem szabad odafigyelnem rá; még csak rá sem szabad pillantanom.

Aztán hirtelen beugrott valami… Ha ő zavarba hozhatott az előbb tisztességtelen közelségével, akkor végül is, nekem miért ne lenne szabad. Gondolatban megveregettem a vállamat.

Carlisle szólt, hogy kezdhetünk, mi pedig feltettük első körben a bábuinkat. Mikor Edward kitette az első malmot, elkezdtem az elterelő hadműveletet. Legyezgetni kezdtem magam, mintha szörnyen melegem lenne – ami jelen pillanatban nem is volt hazugság -, aztán lassú mozdulattal lehúztam a kardigánom cipzárját, és kibújtam belőle. Kezeimmel összefogtam a hajamat, és átdobtam a jobb vállamra, hogy a bal teljesen szabad maradjon a nyakammal együtt. Nem mertem felpillantani, hogy megnézzem a reakcióját – nehogy végül én essek a saját csapdámba. Léptem, de ő blokkolta a malmomat. A fenébe, ez nem lesz elég!

- Nem kérsz egy kis jeges teát? – szólalt meg Alice. Felnéztem rá, mire cinkosan rám kacsintott. Hé, úgy volt, hogy senki sem tud olvasni a gondolataimban! Elmosolyodtam.

- Na, ne zavard már! – csattant fel Emmett. Átszellemült arccal bámulta a táblát, miközben mutatóujjával Rosalie haját csavargatta.

- Köszi, Alice, kérek szépen! – feleltem neki figyelmen kívül hagyva Emmettet. Közben megint léptem egyet, de Edward azonnal megakadályozta, hogy kitegyem a malmot. Dühösen fújtattam egyet, mire felkuncogott. Pedig már kezdtem meggondolni magam – de ezt nem úszod meg Edward Cullen!

Átvettem Alice kezéből a poharat. Tényleg jó hideg volt. Kicsit féltem is tőle, hogy a torkomnak a betegség után nem tesz majd túl jót, de ebben a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Léptem egyet, aztán félredöntöttem a fejemet, és a poharat a nyakamhoz szorítottam, mintha hűteni akarnám magam. Éreztem, ahogy egy vízcsepp végiggördül a bőrömön. Edward lépett, Emmett pedig felröhögött. Lenéztem a táblára, és tudtam, hogy miért. Kitettem egy függőleges malmot, és levettem Edward egyik bábuját.

Elégedetten kortyoltam bele a poharamba. A következő tíz percben Edward leszedte két bábumat is, így gondoltam, megint itt az ideje egy kis figyelemelterelésnek. Amíg Edward gondolkozott a következő lépésen, a mutatóujjam belemártottam a teába, aztán a számhoz emeltem, és lenyaltam. Az arcom közben kipirult, mert biztos voltam benne, hogy körülöttem mindenki tudja, miben is sántikálok, de jelenleg csak egyet akartam, legyőzni Edwardot. Ez végül is, nem csalás… - győzködtem magam.

Vigyorogva vettem le a következő pár percben Edward három bábuját. Bármennyire is fel akartam nézni, hogy lássam az arcán a reakcióit, nem tettem. Hatalmas erőfeszítésembe került, de valahogy sikerült megállnom. Helyette Alice-re pillantottam, aki teli szájjal vigyorgott rám.

Edwardnak végül már csak három bábuja maradt, nekem pedig négy. Még simán megfordíthatta volna az állást, de nekem más terveim voltak. Ismét belekortyoltam a teába, és hagytam, hogy egy csepp „véletlenül” mellémenjen, végigszaladjon a nyakamon, aztán eltűnjön a dekoltázsomban. Léptem, és Emmett vidám huhogása mindenki számára jelezte a játék végét és végkimenetelét. Edward dühösen felmordult, és felugrott a helyéről. Alice vigyorogva ölelgetett meg.

- Vesztettél öcsi! – Emmett hangja olyan vidám volt, mintha az összes vágyálma most vált volna valóra.

- Több szempontból is… - tette hozzá Rosalie gúnyosan. Edward gyilkos tekintettel pillantott rá.

- Idő? – fordult Emmett Carlisle-hoz.

- 40 perc 29 másodperc – jelentette be Carlisle.

Láttam, hogy Edward egész testében megfeszül, és kezdett lelkiismeret-furdalásom támadni. A testvérei viszont nagyon jót mulattak rajta. Biztos voltam benne, hogy nagyon sokáig ezzel fogják szekálni.

- Hagyjuk inkább – motyogtam magam elé.

- Tessék? – nézett rám Emmett úgy, mintha megőrültem volna.

- Nem kell szolga – jelentettem ki, és elkezdtem összeszedni a bábukat.

- Nyertél. Természetesen, betartom az ígéretemet! – hallottam meg Edward ingerült hangját, és láttam az arcán, hogy mindezt csak azért mondja, mert úgy érzi, ezt kívánja a becsülete. Egy önérzetes vámpír…

- Feloldozlak az ígéreted alól! – feleltem.

- Csakhogy én nem hagyom! Fogadtunk, nyertél! – jelentette ki dühösen. – Parancsolj velem! – kissé meghajtotta magát előttem, amitől zavarba jöttem.

Megint tiltakozni akartam, de Alice hirtelen felpattant. A szemei mintha a távolba néztek volna, de biztos voltam benne, hogy nem látja maga előtt a fákat. Jasper felállt, és megérintette a karját. – Mit látsz?

- Egy vámpír. A közelben van. Isabella szagát követi – motyogta maga elé. Az összes Cullen felugrott, és körbeforogtak. Orrlyukuk kitágult, mintha szagmintát vettek volna, szemeik az erdőt pásztázták.

- Hogy néz ki? – kérdezte Jasper Alice-t.

- Ráillik Isabella leírása – jelentette ki. Remegni kezdtem, a világ pedig ringlispílként forgott velem.