.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. november 28., vasárnap

Varázslatos realitás 68.

Peter nagyon örült annak, hogy kényelmes cipőt vett fel és nem hótaposót. Mikor elindult Charlotte-tal fát nézni, azt hitte, ez a programterv azt jelenti, amit. Fát fognak nézni. Nem sejtette azt, hogy a fához díszek, égősor és leginkább hatalmas üzletek járnak.
Természetesen az ilyen helyek rengeteg embert vonzottak és még több elfuserált boltvezetőt, aki úgy gondolta jó ötlet sok apró műfenyőt elszórni egy üzletben, mindegyiket más csillogó színbe öltöztetve.
Mikor egy kedves eladó megkérdezte tőlük, hogy segíthet-e valamiben, Peter szíve szerint azt mondta volna, hogy „igen, vigye ezt a sok giccset a szemem elől!”, de inkább csöndben maradt és Charlotte-ra bízta a választ. A lányt legalább annyira feszélyezte a közeg, mint őt, de sokkal derekasabban állta a kihívásokat. Fél óra alatt megtalálták a tökéletes díszeket és egy gyönyörű angyalt a fa tetejére.
Egy óra múlva az árusnál Peter már bánta, hogy nem hótaposót vett fel. Lézengett a fák között, és fogalma sem volt arról, melyik is lehetne jó. A növények többsége kórónak tűnt. Már éppen szólni akart a lánynak, hogy nézzenek körül máshol, amikor meghallotta a kérdést:
- Szerinted az beférne a szobámba? – abba az irányba fordult, amerre a lány mutatott. És meglátta őt, a tökéletes fát. Az egyetlent, amit érdemes lett volna valaha megvenni karácsonyfának. Nagy volt. Talán túl nagy, de Petert nem érdekelte.
- Abszolút befér! – mosolygott rá Charlotte-ra, és elindult előkeríteni az eladót.

2010. november 27., szombat

Gyógyító pilleszárnyak - 9. fejezet

Bocsánat az egy napos késésért... Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet. :)


9. BUDAPEST



BUDAPEST NYÜZSGŐ VOLT, de szerencsére – vagyis Alice-nek köszönhetően – kifogtunk egy borús napot, így nem kellett megvárnunk az éjszakát. A legtöbben esernyőt szorongattak, ami alól alig láttak ki, ezért nem voltunk olyan feltűnőek. Nem törődve az esővel siettünk végig az utcákon.

Még otthon bejelöltük egy térképen a furcsa eltűnések és halálesetek helyszíneit, hogy ezáltal be tudjuk tájolni a vámpír vadászterületét. Igyekezett hajléktalanokra, prostituáltakra és idős emberekre lecsapni, akiket kevésbé kerestek és akikkel kevésbé törődtek, így maradhatott láthatatlan az emberek és a rendőrség számára.

- Aggódom Isis miatt… - szólalt meg Edward jó félórányi csend után, ahogy lementünk egy metróaluljáróba. Beletúrt a bronzvörös, vizes tincsekbe, mire a velünk szembe jövő nők nagy részének elakadt a lélegzete.

- Én is – vallottam be. – De nem lesz baj. Ez csak egy apró botlás volt, semmi több. És amilyen lelkiismeret-furdalása van, sosem fordul elő újra.

- Igen, remélem – bólintott Edward, de nem tűnt nyugodtabbnak. Összeráncolt homlokkal fürkésztem az arcát.

- Van még valami más is? – kérdeztem rá. Éreztem, hogy valamit titkol, de nem értettem, miért. Hiszen Isis az unokám, ha valami baja van, tudni akarom.

- Talán… - felelte bizonytalan hangsúllyal. Jó pár percig megint csend volt, én pedig kezdtem úgy érezni, beleőrülök, ha nem tudom meg, mi is történt. Végül nem kellett rákérdeznem, mert Edward magától szólalt meg. Vagy összeszedte magát annyira, hogy elmondja, vagy csak ő is érezte a gondolataimból, hogy nem jó ötlet sokáig hallgatnia. – Zavaró az a kötődés, amit érez irántad… - Meglepetten torpantam meg, mire Edward is megállt. Az embertömeg néha felénk pillantva sietett el mellettünk kikerülve egy nem messze álló kéregetőt.

- Nem értem… - ráztam meg a fejem. Edward szusszantott egyet és zavartan fordította a fejét a föld felé.

- Nem is tudom… Csak… Olyan intenzíven érez. Mindig ott vagy a gondolataiban, és mikor hazahoztad azt a lányt… - dadogta zavartan. Ritkán láttam csak ilyennek, de még mindig fogalmam sem volt, mit is akar kihozni ebből az egészből. – Ha nem tudnám, hány éves, és hogy a nagyapja vagy, csak a gondolatait hallanám ismeretlenként, azt hinném, hogy… - köszörülte meg a torkát idegesen.

- Hogy? – próbáltam meg kihúzni belőle. Életemben először idegesített, hogy én nem láthatok bele a fejébe, és meg kell várnom, amíg elmondja, amit akar.

- Hogy szerelmes beléd – nézett fel rám Edward. Egy másodpercig csend volt, aztán kitört belőlem a nevetés. Egy fiatal lány megtorpant nem sokkal előttünk, és csodáló szemekkel mért végig, aztán mikor a mellette haladó fiú morcosan oldalba lökte, megrázta a fejét, és elpirulva követte őt. Edward bronzvörös szemöldöke összeszaladt, én pedig mentegetőzve emeltem fel a kezeimet.

- Sajnálom… Sajnálom… - ráztam a fejem. – Ez csak… Edward… Istenem, ennél nagyobb képtelenséget még soha nem hallottam senkitől.

- Igen… Igen, biztosan csak félreértem – bólintott Edward is végül.

- Nézd, azt elismerem, hogy nagyon szeretem Isist és érzem, hogy ő is kötődik hozzám. Amikor… Nos… Az utóbbi időben… – javítottam ki magam összeszoruló mellkassal. - …ő volt az egyetlen, akinek a közelsége segített. Mert annyi élet van benne, annyi szeretet. De hidd el, ez nem több mint gyermeki kötődés a nagyapja iránt. Megmutatta többször is az érzéseit, ha szerelmes lenne, éreztem volna. Különben is, még csak egy kisgyerek… – mosolyodtam el halványan. – Beletelik még egy kis időbe, míg aggódnunk kell a fiúk miatt, és hidd el, akkor sem én leszek a problémánk forrása. A nagyapjaként tekint rám. Furcsa lenne, ha mást is érezne irántam.

- Igazad van – fújta ki Edward a levegőt a tüdejéből – láthatóan megkönnyebbült. Nem is értettem, hogy juthatott ilyen butaság az eszébe. – Felejtsd el, amit mondtam. Ostobaság. Nem is tudom, hogy juthatott eszembe – ismételte meg a gondolataimat, aztán továbbindult.

A nagy barna szemek rám emelkedtek, én pedig teljesen elbódultam. A külvilág megszűnt létezni. Csak ő volt számomra. Az ő arcát láttam, az ő illatát éreztem, az ő szavait hallottam. Isis…

- Nagypapa, szeretnék kimenni vadászni – szólalt meg, miközben a tekintete fogva tartott.

Edward és Isabella megtiltotta, hogy nélkülük menjenek ki a kicsik az erdőbe. Tilos. Nem szabad.

Isis akarja. Boldoggá tenné. Boldoggá tehetném.

Az agyam egy eldugott, hátsó szegletében tudtam, hogy nem lenne szabad igent mondanom, mégis bólintottam.

A két kar a magasba emelkedett, én pedig anélkül, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust, a karomba emeltem a pici testet. Olyan jó érzés volt, olyan otthonos. Mintha mindig is őt tartottam volna. Mintha hozzám tartozna.

Az apró ujjak az arcomat simogatták, a lábaim pedig automatikusan indultak a kijárat felé.

- Carlisle? Hová viszed Isist? – Hallottam a hangot, de nem foglalkoztam vele. A kezem már a kilincsen volt. – Isis, azonnal hagyd ezt abba! – Ahogy a barna tekintet elfordult tőlem, hirtelen úgy éreztem, mintha most vágták volna el azt a köldökzsinórt, ami összekötött az egyetlen ismert és szeretett személlyel. Fájt. Zavarodottan kaptam levegő után és csak pár pillanat múlva döbbentem rá, hogy mi is történt.

A kis sikátor, ahol az utolsó áldozatot, egy hajléktalan férfit megtalálták, elég büdös volt. Két hatalmas szemetes konténer állt a sarokban – a szemét már túlcsordult belőlük, néhány zacskó még a földön is várakozott arra, hogy elszállítsák.

- Érzel valamit? – érdeklődtem Edwardtól.

- Rothadó szemét, esőillat, és kétsaroknyira van egy hamburgeres – vonta meg a vállát. – Semmi, ami hasznos lehetne, sajnálom.

- Akkor marad az éjszakai járőrözés – törődtem bele. – Addig húzódjunk be valahová… - tanácsoltam.

Ismét a metróaluljáró felé indultunk, miközben az épületeket figyeltem. Budapestnek volt egyfajta különös, kevert légköre. Az épületek gyönyörűek voltak, és néha úgy éreztem, mintha egy másik korban sétálgatnék, de az autók, a tömeg és az üzletek figyelmeztettek, hogy még mindig a huszonegyedik században vagyok.

Múlt és jelen. Mintha a város minket szimbolizált volna. Rejtetten bennünk is ott volt a múlt, és ha valaki figyelt a részletekre, észrevehette ezt, de a felszín – a kinézetünk, a ruháink – már a jelent idézte.

Egy kis olasz hangulatú kávézó felé vettük az irányt, ami eszembe juttatta Volterrát és azt, hogy miért is vagyunk itt. Leültünk egy sarokasztalhoz, és a látszat kedvéért rendeltünk két capuccinót. A pincérlány valószínűleg észre sem vette rajtunk, hogy külföldiek vagyunk, mert a magyar nyelv egészen jól ment, csak én hallottam halványan a vámpírfüleimnek köszönhetően, hogy Edwardnak van egy kis akcentusa.

A rengeteg nyelv közül én pontosan háromszáznegyvenkettőt beszéltem, Edward valamivel többet, mert a magányos éjszakákat szótárak és nyelvtankönyvek olvasgatásával töltötte, míg engem inkább az orvostudomány foglalt le.

A pincérlány elpirulva írta fel a noteszébe a rendelésünket, miközben zavartan toporgott, aztán mikor visszaindult a pult felé, majdnem nekiment az egyik üres asztalnak. Máskor egy elnéző mosolyt csalt volna ez a reakció az arcomra, de most a szorítás a gyomrom táján elvette minden jókedvemet.

- És milyen a lakás? – szólalt meg Edward. Biztos voltam benne, hogy valójában nem igazán érdekli ez a téma, csak azért hozta fel, hogy lenyugtasson.

- Vania szerint túl nagy, de tetszik neki, csak szerény.

- Kedves lánynak tűnik… - Az aranybarna tekintet lézerként pásztázta végig az arcomat.

- Igen, az is. Csak nehéz élete volt – feleltem röviden.

- Nem lehetett könnyű neki egy olyan helyen felnőni. – A szemeim előtt felderengett egy kép. Az egyik alkalommal a bordélyban látott férfi, amint a vörös hajú prostituált helyett Vaniát simogatja. Önkéntelen, apró borzongás futott végig rajtam, és a kezeim ökölbe szorultak.

- Biztosan szörnyű lehetett neki. Ezért hoztam el. Jó lány, jobban érdemel.

- Isabella azt mesélte, hogy nővérnek tanul. Érdekli az orvostudomány… Lehet, hogy az orvosi pálya is vonzza, csak kéne neki egy kis ösztökélés. – Edward hangja puhatolózónak tűnt, de nem értettem, mire akar kilyukadni.

- Ösztökélés? Persze, ha arra vágyna, kifizetném az orvosi egyetemet is.

- Nem így értettem… - Edward elhallgatott, mikor a pincérlány elindult felénk egy kerek fémtálcával. Megvárta, amíg leteszi elénk a két poharat, aztán megköszönte a kiszolgálást, és csak akkor fordult ismét felém, mikor újra egyedül maradtunk. – Tanulhatnál vele, segíthetnél neki. Lefoglalnád magad – nézett rám. Hát erről van szó… Még mindig abban reménykedik, hogy valami csoda folytán begyógyulnak majd a sebeim és továbblépek. Lehetetlenség. És a hamis remény nem tesz jót hosszútávon.

- Egy pár beszélgetés és néhány korrepetáló óra semmin nem fog változtatni, Edward – mondtam ki hangosan is.

- Tudom, de… Isabella beszélgetett a lánnyal és én is figyeltem a gondolatait, mikor találkoztunk, és úgy véljük, hogy vonzódik hozzád… - nézett fel a szemembe.

- És ez miért fontos? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Tudom, hogy Esmét – halkult el a hangja, nekem pedig rándult egyet a mellkasom. – senki sem pótolhatja. Tudom – nyomta meg a szót, mikor közbe akartam vágni. – De ha több időt töltenél ezzel a lánnyal, ha kialakulna valami kötődés… Úristen, ha tudnád, milyen nehezemre esik ezt mondani. Mintha elárulnám Őt… De… Nem akarunk elveszíteni téged, és Ő sem akarná ezt. Azt akarná, hogy boldog legyél! – Hitetlenkedve meredtem Edwardra, miközben a kezét a kézfejemre fektette.

- Őrültségeket beszélsz! – ráztam meg a fejem, és elhúzódtam a vigasztaló érintéstől.

- Apa, csak gondold át…

- Nincs ezen mit átgondolni! – csattantam fel, de azonnal meg is bántam. Edward szemében meglepett szomorúságot láttam. – Sajnálom – vettem mély levegőt, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájó lüktetést.

- Ne kérj bocsánatot. Azok után, én milyen elviselhetetlenül viselkedtem, miután elvesztettem Bellát a saját ostobaságom miatt, az a legkevesebb, hogy elnézzük neked, ha rossz kedved van.

- Tényleg nem voltál könnyű eset… - mosolyodtam el szomorúan.

- Kedves tőled, hogy ennyire megszépíted – mosolygott vissza.

- Elég volt, Edward! – A hangom kemény volt és szigorú. Ritkán szóltam így bárkihez is, de most nem hagyhattam szó nélkül a történteket.

- A húgod csak segíteni akart… - szólt közbe Esme is, hogy csillapítsa a kedélyeket.

- Igen, Edward, én…

- Nem érdekel, hogy mit akartál, Alice! Elegem van abból, hogy nem értitek meg! Egyedül akarok lenni! Semmi szükségem a társaságotokra és arra, hogy folyton pátyolgassatok! Ha valakit babusgatni akartok, szerezzetek be egy gyereket! – Az utolsó mondat hatására Esme megremegett, aztán a tenyerét a szájára szorítva kifutott a szobából.

Sosem szégyenkeztem még Edward miatt, de most mégis így éreztem, ő pedig pontosan tudta, mert bűntudatosan lehajtotta a fejét.

- Indulunk lassan? – pillantott Edward az ablak felé – odakint kezdett sötétedni.

Azalatt a pár óra alatt, amit a kávézóban töltöttünk, rendeltünk jó pár kávét és üdítőt, ami mind a nem messze mellettünk álló növény cserepébe került, mikor a pincérlány nem figyelt. Bólintottam, aztán elővettem a pénztárcámat és intettem, hogy fizetnénk.

- El… elnézést, uram, azt hiszem, elnézte egy nullával. – A pincérlány elkerekedett szemekkel pislogott a kezében tartott összegre.

- Borravaló a kedves kiszolgálásért. Tartsa meg! – mosolyogtam rá biztosítva róla, hogy nem tévedtem.

- De… De ez nagyon sok. Biztos, hogy… Mármint… - A kék tekintet felváltva járt az arcom és a pénzköteg között.

- Teljesen biztos. A magáé – gomboltam be a kabátomat, aztán az ajtó felé indultam Edward kíséretében. – Viszontlátásra, kisasszony!

- Ugye, tudod, hogy egész életében emlékezni fog rád? – kuncogott Edward, ahogy kiléptünk az utcára. Az eső még mindig szemerkélt sötétszürkére festve a járdákat.

- Legalább neki jó napja van ma – vontam meg a vállam sóhajtva.

A néma cirkálás elég unalmasan telt. Szép lassan elcsendesedtek az utcák, és az emberek többsége hazament kipihenni a nap fáradalmait. Hallottam a tévék hangját, az evőeszközök csörömpölését a vacsoránál, ahogy elmentünk egy-egy lakóház mellett. Éjfél körül elvonult mellettünk egy kissé ittas, fiatalokból álló társaság, de amint megláttak minket, megszeppenve fordultak le egy másik utcára.

Mi van, ha nem történik semmi ma éjszaka? Végül is, nem biztos, hogy a vámpírunk minden nap táplálkozik… Bár a nomádoknak nem volt szokásuk az önmegtartóztatás, azért ők is kibírták pár napig, hétig vér nélkül.

Nem akartam hosszabb ideig távol lenni otthonról. Isisnek is szüksége lehetett rám – még mindig nem volt lelkileg túl jó állapotban -, és Vaniáért is aggódtam. Egy új városban él, egy új lakásban, teljesen egyedül. Biztosan ijesztő lehet neki ez a sok változás, és én vagyok az egyetlen, akit megkereshet, ha valami baja van.

Már hajnalodott, én pedig kezdtem feladni a reményt, mikor Edward hirtelen megtorpant. A szemei a távolba meredtek és az izmai megfeszültek.

- Edward? – érintettem meg a vállát, mikor egy munkába siető aktatáskás férfi furcsállva fordult utánunk, ahogy elhaladt mellettünk. Edward megrázkódott, aztán rám nézett.

- Itt van… - suttogta.

- Mármint…

- Aro. Hallom őt. Vagyis a gondolatait. Gyere! – indult el az egyik utcán gyors léptekkel. Idegesen kerültem ki pár embert, miközben azon bosszankodtam, hogy miért pont most akar mindenki munkába menni. Ha pár órával korábban jön elő Aro, egy másodperc alatt ott lehettünk volna mellette, és feltűnés nélkül elfoghattuk volna.

Lefordultunk az egyik sarkon, aztán ahogy egy kis utcához értünk, Edward rohanni kezdett, én pedig kissé megkönnyebbülve követtem a példáját. Ez a környék kihalt volt, úgyhogy végre nem kellett visszafognunk magunkat. Átszáguldottunk egy lezárt építkezési területen, aztán mindketten megálltunk.

Most már én is éreztem őt. Az illatát, a jelenlétét… Halk morgás tört elő a torkomból, ahogy mély levegőt vettem, hogy betájoljam, merre is van pontosan.

- Tudja, hogy itt vagyunk – szólalt meg Edward. – Arra! – nyújtotta ki hirtelen a karját balra, mire azonnal kilőttünk.

Egy félig lerombolt épületnél kettéváltunk, hogy bekerítsük Arót, így egyedül rohantam tovább. Annyira el akartam kapni! A düh és a fájdalom újra kavarogni kezdett bennem, akár csak az első pillanatban ott a máglya mellett.

Ahogy megláttam, ösztönösen vicsorodtam el. Egyenesen a területet óvó kerítés felé rohant, miközben Edward is előbukkant alig pár méternyire tőlem. Ő sokkal gyorsabb volt, mint én, így csak igyekeztem utolérni, és figyeltem, hogy nyúl ki a keze Aro felé. Az ujjai belemarkoltak a fekete kabátba, ami recsegve adta meg magát. Aro hirtelen elrugaszkodott, és ugrott – magasan ívelt át a kerítés fölött. Edward és én pár tizedmásodpercnyi késéssel követtük.

Ahogy emberek közé értünk, muszáj volt lelassítanunk. Úgy éreztem, mintha gúzsba lennék kötve, az egyetlen, ami reményt adott, hogy Aro ugyanúgy nem használhatta a gyorsaságát, mint mi. Mikor lement az egyik aluljáróba, idegesen rohantam le a lépcsőkön. A tömeg egyre nagyobb lett, olyan hét óra körül járhatott, így munkába és iskolába igyekezett mindenki.

A szemeim egyenesen Aróra tapadtak, a lábaim pedig ösztönösen vittek arrafelé, amerre ő ment. A kezem ökölbe szorult, mikor egy pillanatára hátrafordult, és összevillant a szemünk. Tudta, pontosan tudta, mit csinál.

Biztos voltam benne, hogy azért választotta a kora reggeli időpontot a vadászathoz, mert várta, hogy egyszer csak rátalálunk majd. Ez volt a legmegfelelőbb időpont ahhoz, hogy még biztonságosan tudjon táplálkozni, de ha felbukkannánk, el tudjon tűnni az emberek között. Azzal fogott meg minket, amit a legnagyobb gyengeségünknek tartott, hogy számított nekünk a halandók élete, és nem akartuk, hogy miattunk essen bajuk.

Ahogy meghallottam a halk zakatolást, azonnal tudtam, hogy mi fog történni. Edwarddal még megpróbáltunk átvágni az embereken, de túl sokan voltak. A metrószerelvény beállt a megállóba, és kinyílt az ajtaja. Még láttam, ahogy Aro szája mosolyra húzódik, aztán belép a többi emberrel a járműbe.

- A francba! – Edward fekete szemekkel meredt a sötét alagútba, miközben én próbáltam összeszedni magam. Minden ízemben remegtem, és alig bírtam visszafogni az ösztöneimet. Olyan közel voltunk, annyira közel… Tombolni akartam, ordítani, összetörni valamit. Az egyetlen, ami visszatartott, és a tudatom utolsó józan szikráját pislákolásra késztette, az néhány gyerek hangja volt nem messze tőlünk.

Zihálva indultam el a felvezető lépcsősor felé, mert úgy éreztem, megfulladok, ha nem jutok ki a szabadba. Tudtam, hogy ezt az esélyt végleg elpuskáztuk. Aro megbújik, aztán amint lehetősége lesz rá, elhagyja az országot.

- Majdnem megvolt! – Edward ökle belecsapott az egyik romos épület oldalába. A vakolat a földre omlott, és egy lyuk keletkezett az ütés helyén.

Ahogy elhagytam a kis cellát a szívem veszettül verte a bordáimat. Mit csináltam, mit csináltam, mit csináltam? Úgy mentem keresztül a városon, hogy nem láttam és nem hallottam. Geraldine arca lebegett előttem. A gyönyörű, vidám arc és a megtört, feldagadt, sebes arc. Próbáltam meggyőzni magam, hogy helyesen cselekedtem, de tudtam, hogy a Pokolra fogok kerülni.

Amint a szobámba értem és az ágyamra vetettem magam, kitört belőlem a zokogás. Vajon már vége? Megtette? Bevette a gyógyszereket, amiket adtam neki?

A halk kopogást először meg sem hallottam, csak mikor már erősebbé vált. Gyorsan megdörzsöltem az arcomat az ingujjammal, aztán szóltam csak ki.

- Az édesapád hívat téged – adta át az üzenetet a mostohaanyám aggódó arccal.

- Azonnal megyek – bólintottam.

Remegve tettem meg azt a pár métert, ami a szobám és apám dolgozószobája között volt. Biztos voltam benne, hogy megtalálták Geraldine holttestét, és rájöttek, hogy én segítettem neki. Vajon mi lesz velem? Apám engem is bezárna, megkínozna… megölne?

Elfehéredve kopogtattam be, és mikor megkaptam az engedélyt, majdnem összecsuklottak a lábaim.

- Gyere csak… - intett az apám. Az íróasztala mögött ült, és szigorú tekintettel mért végig. Szőke haja hátra volt nyalva, a színét tőle örököltem, de ezen kívül, mintha semmi közös nem lett volna bennünk.

- Hivattál… - motyogtam magam elé várva a halálos ítéletemet. Apám felállt a székéből és elindult felém. Minden izmom megfeszülve várta, hogy mikor sújt le rám – hogy tényleges ütést vártam-e vagy csak szóbelit, magam sem tudtam volna megmondani.

- Nyújtsd ki a kezed! – hallottam meg a hátam mögül a hangját. Nem tudtam, mit akar, de rettegtem. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. – Azt mondtam, nyújtsd ki a kezed, süket vagy? – dörrent rám újra.

Próbáltam nem reszketni, de ahogy előre nyújtottam a karomat, közel jártam az ájuláshoz. Mikor apám megragadta a kezem, önkéntelen kiáltás hagyta el a számat. A kemény ujjak szétfeszítették az enyémeket, és valami a tenyerembe csúszott.

- Meghalt. Úgy, ahogy megérdemelte. – A mondatok közvetlenül a fülem mellett hangzottak el. – Megmentettem a lelked, ha újra hibázol, nincs többé fiam. Most pedig kifelé! – taszított az ajtónak.

A folyosón tettem még pár lépést, de tovább nem tudtam megtartani a súlyomat, és térdre estem. Felemeltem a kezem, és kitártam a tenyerem. A három apró méregpirula ott hevert benne érintetlenül. Az ujjaim újra köréjük zárultak, és az öklöm a mellkasomhoz szorítva kezdtem el sírni.

2010. november 25., csütörtök

Varázslatos realitás 67.

- Mit csinálsz, te ördögfajzat! – A dühös hangtól Charlotte felkapta a fejét, aztán magához szorítva eddigi zsákmányát rohanni kezdett, ahogy csak apró lábai engedték. Az ujjait szúrták a tűlevelek, mégsem dobta el az ágakat. Csak akkor tette le őket, mikor kicselezve a mogorva idegent, akinek a kertjéből lopott, végre hazaért, és a szobája magányába zárkózhatott.
Kellett pár perc neki, míg lenyugodott. Hátradőlt a földön és kezét a mellkasára szorítva csak figyelte, milyen gyorsan ver a szíve. Aztán, végül felkelt, és keresett egy vázát. Olyan gyengédséggel rendezgette el benne a fenyőágakat és díszítette fel őket a saját kis kartonpapírból kivágott díszeivel, mintha csak egy hatalmas fenyőt díszített volna fel a város közepére, amit mindenki láthat.
Végül meggyújtott egy gyertyát, lekapcsolta a villanyt, és boldog karácsonyt kívánt magának.
- Szerinted az beférne a szobámba? – mutatott rá az egyik fára a sok közül. Végre tényleg valami gyönyörűt akart, valami hatalmasat. Igazi karácsonyfát, igazi díszekkel. Reménykedve nézett Peterre, aki elgondolkozva méregette a fenyőt.

2010. november 24., szerda

Árnyékvilág kedvezmény

Egységben az erő!

Azt már elértétek, hogy az idén megjelenjen az Árnyékvilág.
És jó sokan is lettünk.
Képzeljétek, felsrófolhatjátok a kedvezményt!

Ildikó mindhármunknak engedélyezte, hogy kitegyük ezt a felhívást.


Csak rajtatok múlik, mennyiért tudjátok a facebookos Árnyékvilág könyvklubban és a könyvbemutatón megvásárolni az Árnyékvilágot.

A kedvezmény 15%-ról indul.
Minden újabb 50 követő a facebookos Árnyékvilág könyvklubban 1 %-ot farag le az árból.
A maximális kedvezmény 40%.
De ne fogjátok vissza magatokat!
Ha jó sokan leszünk, azt biztosan díjazni fogja a kiadó.
A határidő: péntek, déli 12 óra.

Egy kis segítséget is adunk.

Íme, az első 36 oldal a könyvből: http://data.hu/get/3219255/Arnyekvilag_1-36.doc
Lépj be a Spirit Bliss Árnyékvilág könyvklubba itt (és szólj a könyvem iránt érdeklődő ismerőseidnek is): http://www.facebook.com/group.php?gid=127912600569915

827-ről indulunk.

2010. november 23., kedd

Varázslatos realitás 66.

- Szeretnéd apával kiválasztani a karácsonyfát?
- Igen! Igen!
- Akkor vedd a kabátod, és lepjük meg vele anyut.
- Jó! Jó!
Együtt autózott be apa és fia a városba. Nevetve válogattak a szebbnél szebb fák között, és végül együtt választották ki azt, amelyiket érdemesnek találtak arra, hogy karácsonykor feldíszítsék. Nem vesződtek a cipekedéssel, kiszállítást kértek.
- Ugye, tudod, hogy szeretlek? – kérdezte Petert az apja, mikor már hazafelé tartottak.
- Persze!
- Ha nem lennék itt, ezt akkor is tudd. Anyukádat és Téged… tudod, titeket mindenkinél jobban szeretlek.
- Elutazol? Miért?
- Nem megyek sehova. – Az apja bíztatóan pillantott Peterre. A gyerek nem értette, nem fogott fel az egészből semmit, csak az apja hangjából a szomorúságot hallotta ki. Kis torka összeszorult, és leszegett fejjel nézte kalimpáló lábát.
Az volt az utolsó karácsonyuk együtt. Az apja nem sokkal újév után pakolt össze, és ment el.
- Jó lenne. Lány úgyse cipekedjen – tréfálkozva kacsintott Charlotte-ra. Elhatározta, hogy nem fog elfutni. Semmiképp sem lesz olyan, mint az apja.

2010. november 22., hétfő

Varázslatos realitás 65.

A Peterből áradó szomorúság és magány körüllengte az asztalt. Charlotte-nak már volt tapasztalata, hogy felismerje ezeket az érzéseket. Amióta az eszét tudta, őt is körülvették. Az emberek többsége szintén megérezte ezt a szürke, nyomasztó felhőt, de valószínűleg nem jöttek volna rá az okára. Nevetgélve sétáltak el mellettük, egy lány még egy karácsonyi dalt is dudorászott halkan, de megtartották a távolságot. Ösztönösen megérezték, hogy a szélső asztalnál ülő két fiatal más, mint ők.
Charlotte mindig is úgy képzelte, hogy egy buborék van körülötte, amely megvédi, de el is zárja. Sokszor szeretett volna beengedni valakit a védőburok alá, de fogalma sem volt róla, hogyan vághatna rést, ajtót vagy valamiféle bejáratot mások számára.
- Talán, állíthatnék azért egy karácsonyfát… - mondta ki félhangosan. Aztán mély levegőt vett, és megpróbálta a lehetetlent. – Ha van kedved… segíthetnél kiválasztani. – Egy másodpercig az asztallapot bámulta, aztán összeszoruló gyomorral emelte a tekintetét Peterre.

2010. november 21., vasárnap

Varázslatos realitás 64.

Visszatértünk. :) Mostantól tényleg megint minden nap lesz Varázslatos realitás. Köszönöm a türelmeteket és hogy vártátok a szösszöket. :)
Viszont van egy rossz hírem is... Ma egész nap ültem a Démoni érintés fölött, de egyszerűen nem jött az ihlet... :-/ Megvan belőle pár oldal, de nem az egész fejezet. Igyekszem összeszedni magam, és holnapra befejezni. :) Bocsánat, hogy várnotok kell... Ha bárki szeretne inspirálni esetleg, akkor nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok az utolsó Gyógyító pilleszárnyak és Édes kötelék fejezetről. Higgyétek el, minden hsz. erőt ad az íráshoz. :) Mert ti vagytok az én múzsáim. :)




Charlotte történetéről ösztönösen a sajátja jutott eszébe. Karácsony. Az első ünnep lett volna a nagyapja nélkül, de nem tudta megbeszélni az anyjával, hogyan lesz. Mielőtt kórházba került volna, egyszerűen nem jött szóba az egész ünnep, meg ilyesmi. Amióta az apja elhagyta őket, nem voltak boldogok az ilyen alkalmak. A hosszú évek fagyos öltönyben töltött karácsonyozása, leszoktatta arról, hogy sokat várjon. Vagy egyáltalán bármit várjon. De idén végre először ünnepelhettek volna kettesben. Csak Peter meg az anyja…
Az anyja és ő. Összeszorult a torka, alig csúszott le rajta a kávé. Az anyja a kórházi ágyon. Hófehér arccal, karjába kötött infúzióval. Az ő mindig nett és makulátlan édesanyja összekócolt kiszáradt szőke hajjal a rosszul fűtött szobában.
Nem az lepte meg Charlotte történetében, hogy nem megy haza, hanem a nyilvánvaló tény – amit a lány ugyan nem mondott ki, de érezhető volt -, hogy nincs hova hazamennie. Peter sohasem tekintette a patinás régi házat otthonának, de azon a helyen élt az anyja, így mégiscsak oda járt „haza”. Elszomorítónak találta a gondolatot, hogy minden változik. Még ez is.
Nem tudta, mit kellene erre mondania, így az egyetlent mondta, ami igaz is volt:
- Megértem. Nagyon is megértem.

2010. november 20., szombat

Árnyékvilág könyvbemutató

Megvan a könyvbemutató dátuma és helyszíne. :D Szóval... 2010. december 2-án, 17:00-kor, Budapesten, az Üllői utca 26. alatt, a SOTE étteremben szeretettel várok mindenkit. :) Nem csak velem, hanem két sorstársammal is találkozhattok majd, Beninával és Kittivel. Nagyon szeretnék mindenkit megismerni, úgyhogy aki csak szeretne és tud, jöjjön nyugodtan. Klassz kis délután lesz. :) Mivel az étterem befogadóképessége véges, ezért kérek mindenkit, hogy aki jönni szeretne, az jelezze vagy itt hsz. formájában, vagy a facebookon itt: http://www.facebook.com/event.php?eid=124404637619091&num_event_invites=0#!/event.php?eid=124404637619091

Csak az egyik helyen jelezzétek, kérlek! Köszönöm. :)
Nagyon várom már, hogy találkozhassak veletek! :D


U.i.: Ne feledkezzetek meg a Gyógyító pilleszárnyak új fejezetéről, ami most emiatt a bejegyzés miatt lejjebb csúszott. :) Nagyon-nagyon örülnék pár véleménynek. :)

2010. november 19., péntek

Gyógyító pilleszárnyak - 8. fejezet

8. VISSZAFORDÍTHATATLAN



Az utolsó aranyaimat nyomtam a kövér őr markába, aki elégedett vigyorral az arcán állt félre az utamból. Alig kaptam levegőt a rothadás bűzétől, de igyekeztem nem elhányni magam. Nyöszörgések hangja töltötte meg a folyosókat, akár egy kínszimfónia. Legszívesebben befogtam volna a fülem, és hátraarcot csinálva hazarohantam volna, de nem lehetett. Látnom kellett őt… Muszáj volt…

Ahogy a kapott kulccsal kinyitottam a megadott szoba ajtaját, a rettegés összeszorította a szívemet. Tudtam, hogy valami szörnyűséget fogok odabent találni, de a legborzasztóbb rémálmomban sem tudtam volna elképzelni ilyesmit.

Ahogy tettem befelé egy lépést egy patkány szaladt át a lábam előtt, aztán a nyöszörgés hangjára a sarokba pillantottam. A szemem tágra nyílt és a lélegzetem elakadt.

- Geraldine?

A földön fekvő rongyos, törékeny alak megmozdult, de nem nézett rám. Nem, az nem lehet… Biztosan rossz cellába küldtek véletlenül…

Óvatosan közelebb léptem, és remegő lábakkal guggoltam le.

- Menj innen… - A halk suttogás jegesen markolt bele a szívembe.

- Uramisten, Geraldine… - nyögtem fel a bizonyosságtól. A kezem azonnal kinyúlt felé, és óvatosan magam felé fordítottam. A gyönyörű arc fel volt dagadva az ütésektől, a teste pedig tele volt sebekkel, amelyek nem akartam tudni, honnan származnak. – Kiviszlek innen, hallod? – húztam magamhoz nem törődve az orrfacsaró szaggal, ami a rajta lévő rongyokból áradt.

- Carlisle… - A hosszú ujjak belemarkoltak a ruhámba, és éreztem, ahogy a test rázkódni kezd a zokogástól.

- Semmi baj, kiviszlek innen… Ígérem – simogattam a hátát. Megdöbbentett, mikor apró fejrázást kaptam válaszként.

- Nem tudsz.

- Dehogy nem! Lefizetem az egyik őrt, és… - kezdtem bele, de a barna tekintet elhallgattatott.

- Apád tudja… Hogy mi… Szeretjük egymást – nyögte fájdalmasan. Szeretjük… Nagyot kellett nyelnem, hogy legyőzzem a torkomban lévő gombócot. – Nem fogja hagyni, hogy… elvigyél…

- Nem érdekel! Valahogy megoldom! Megszökünk és… - Az őrület kacaja tört fel a női ajkakról, aztán a hűvös kéz az arcomra kúszott.

- Jó fiú vagy, Carlisle… Bárki bármit is mond neked, jó fiú vagy… - motyogta olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolnom, hogy megértsem. – Nem tudsz kijuttatni, de megmenthetsz engem…

- Nem értem… - vontam össze a szemöldökömet.

- Úgyis meg fogok halni, de az apád azt… - A mondatot egy köhögőroham szakította félbe.

- Semmi baj, ne beszélj inkább… - simítottam végig a hátát, mire halk szisszenés hagyta el a fájdalomtól a száját.

- Nem. Muszáj… - vett mély levegőt. – Apád azt akarja, hogy… kínok között tegyem… Ments meg a szenvedésektől, kérlek…

- Nem értem… - ismételtem meg újra, miközben a szívem kihagyott egy ütemet.

- Segíts meghalni, Carlisle…

Nem értettem, hogy lehetséges, igazi csodaszámba ment, de Vania még mindig ember volt, és egyáltalán nem mutatkoztak rajta az átváltozás jelei. Vártam, hogy majd ordítani kezd a testében lángoló tűztől, de csak elsápadva és ájultan feküdt az ágyon az enyhe vérveszteség miatt. Szerencsére Isist még idejében leszedtem róla…

Isis… Nem is értettem. Persze, számára is pont olyan nehéz lehet legyűrni a vérszomjat, mint nekünk, de mégis… Miért pont most? Miért Vaniát? Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy direkt bántani akarta. Hidegvérrel, megfontoltan. Valaminek történnie kellett, valami kiváltotta belőle ezt az egészet… Bűnösnek éreztem magam, mintha én tehetnék róla, de nem tudtam rájönni az okokra.

Halk nyögés zökkentett ki a gondolataimból. Az ágy mellé sétáltam és leültem a szélére.

- Mmmi történt? – jött a fáradt motyogás, aztán láttam szétterjedni a felismerést Vania arcán. Kezével a nyaka felé kapott, de lefogtam.

- Bekötöztem a sebet – magyaráztam, miközben a szégyentől le kellett sütnöm a szemem. – Annyira szörnyen sajnálom! Ha egy pillanatig is úgy hittem volna, veszélyben lehet az épséged nálunk, sosem hoztalak volna ide… Kérlek, bocsáss meg nekem!

- Most… most át fogok… Most én is…? – A rémült dadogásra felkaptam a fejem. Persze, hiszen Vania tudja, hogyan működik ez az egész… Legalább is egy átlagos vámpír esetében.

- Nem – ráztam meg a fejem.

- Nem? De hát…

- Fogalmam sincs, miért, de Isisnek nincs mérge. Korábban eszembe sem jutott ezt megvizsgálni, mert evidensnek tűnt, hogy olyan, mint mi, de… Szerencse, hogy így van. Hatalmas szerencse – borzongtam meg. Ha Vaniának baja esett volna, fogalmam sincs, hogy számoltam volna el a lelkiismeretemmel és a bátyjával.

- Nem… nem az ő hibája volt… - A halk motyogást torokköszörülés követte.

- Tessék? – hajoltam közelebb. Persze, tökéletesen hallottam a szavakat, csak nem értettem őket.

- Nem a kislány hibája volt, csak egy baleset – magyarázta Vania. – Azért jött, hogy bocsánatot kérjen, aztán én véletlenül megvágtam az ujjam egy kicsit, és… - mutatta fel az apró sebet, amit én eddig az összetört pohárnak tulajdonítottam, ami a konyha padlóján hevert. – Morogni kezdett, én pedig megijedtem, és az egész olyan gyorsan történt… De nem akarta… - védte meg a történtek elmondásával Isist.

- Akkor sem lett volna szabad… Az én hibám. Azt hittem, hogy elég fejlett már a kicsik önuralma, de tévedtem. Nagyon sajnálom! – kértem ismét bocsánatot. – Mostantól elővigyázatosabbak leszünk, és amint lehet elköltöztetlek.

- A lényeg, hogy túlélem… De… Hogy van a kislány? – fordult az ajtó felé aggódva a női tekintet, mintha azon át akarna információkat szerezni. Hitetlenkedve megráztam a fejem. Tényleg Isis miatt aggódik, azok után, hogy akár meg is ölhette volna? – Eléggé felzaklathatta a dolog… - nézett vissza rám, aztán elhallgatott és egy kicsit elnyílt a szája. Hirtelen gyönyörűnek láttam. Olyan jóság és önzetlenség ragyogott az arcán, amit eddig nem vettem észre.

Hallottam a halk, bizonytalan lépések zaját, de nem mozdultam. Edward odabent figyelt a házban, biztos voltam benne, hogy ha Esmén eluralkodnak az ösztönök, akkor időben figyelmeztet majd. Még csak alig pár hete változtattam át, és nem tudta rendesen kezelni a vérszomját. Elzárkóztunk egy időre a külvilágtól, és minden nap kivittük vadászni az erdőbe, hogy könnyebbé tegyük neki a helyzetet, de még így is sokat szenvedett.

Bár mindennél boldogabb voltam, hogy a közelemben van – hiszen azóta kötött hozzá valami, mióta szinte gyerekként eljött hozzám törött lábbal -, mégis furdalt a lelkiismeret, amiért ezt tettem vele. Vajon volt jogom hozzá? Jobb lesz így neki, mintha… - elszorult a torkom. Egyszerűen képtelen voltam elképzelni őt holtan. Teljesen holtan.

- Carlisle… - hallottam meg a dallamos hangot, mire hátrafordultam.

- Igen? Segíthetek valamiben?

- Nem, én csak… - köszörülte meg a torkát. Tudtam, hogy mennyire éghet a szomjúságtól, és ettől újra elkomorultam. – Tudod, beszélgettem Edwarddal… Elmondta, hogy milyen… nehéz ez az egész neked. Hogy megállj, miközben… Szerintem én képtelen lennék rá – nyelt nagyot a gondolattól. – Én csak meg akartam köszönni… Hogy megmentettél – tette hozzá az értetlenségemet látva. Megmentettem? Hát ő így látja ezt? A megmentőjét látja bennem a gyilkosa helyett…

Nem érdemeltem meg a jóságát és a megértését, mégis boldoggá tett ez a gondolat.

- Már megint elmerengtél… - Vania arcára halvány mosoly ült ki, aztán nagyot ásított. – Bocsánat… - pirult el.

- Pihenj egy kicsit, mindjárt hozatok fel neked valami ennivalót – álltam fel mellőle zavartan. Mire az ajtóból visszanéztem, már lehunyta a szemeit. Egy másodpercig nem tudtam elszakítani tőle a pillantásomat, aztán megrázva a fejem kiléptem a folyosóra.

- Hogy van? – Isabella a testvérét dajkálva várt rám a korlát mellett.

- Jobban. Egy kicsit fáradt a vérveszteségtől, de egyébként, semmi baja… - Isabella megkönnyebbülten felsóhajtott. – Úgy tűnik, Isisnek nincs mérge, a seb pedig hamar be fog gyógyulni.

- De nem Isisen múlt – komorult el. – Aggódom érte… Meg… megtámadott egy embert – szorította magához a testvérét. Biztosan nem merte egyedül hagyni az ikrekkel azok után, ami történt. – Ha nem lépsz közbe időben… Istenem, én bele sem akarok gondolni – teltek meg könnyel a szemei a feszültség miatt.

- Vania megvágta magát – mondtam el gyorsan.

- Igen, hallottam, de… Ez nem mentség. Én… Mit fogok mondani Edwardnak? – rágcsálta a szája szélét idegesen.

- Nem lesz semmi gond – mosolyogtam rá melegen, aztán bátorítóan megszorítottam a karját. – Beszélek Isisszel, rendben? – ajánlottam neki. – Addig adnál enni valamit Vaniának, ha megkérlek?

- Persze – bólintott, aztán a szabad karjával óvatosan, hogy Edy ne szoruljon túlságosan közénk, megölelt. – Köszönöm, Carlisle – biccentett felém egyet hálásan, aztán elindult lefelé a lépcsőkön. – Edan… - hívta normál hangon őt, mire kinyílt a hálószobaajtó, és a kisfiú kérdés nélkül követte.

Mély levegőt véve léptem be a szobába. Isis most is az ágyán kucorgott, de amint megpillantott, felugrott, és hozzám szaladva átölelte a lábaimat. A kis karok olyan szorosan kapaszkodtak belém, hogy egy ember csontjait biztosan szilánkosra törték volna.

- Ne haragudj rám! Könyörgöm, nagypapa, bocsáss meg! – tört ki a sírás az apró lányból, mire összeszorult a mellkasomban lévő halott szív.

- Na, gyere… - hajoltam le hozzá, hogy a karomba vegyem. Az arcát a vállamba rejtve pityergett tovább. Leültem vele az ágyra, és ringatni kezdtem.

- Én bocsánatot akartam kérni, de… olyan dühös voltam még mindig itt bent – szorultak az apró kezek a mellkasára. – Aztán megéreztem… megéreztem a vér illatát, és… Nem is tudom… Ne gyűlölj engem! – rázkódott meg megint.

- Dehogy gyűlöllek, te kis buta… - toltam el magamtól, aztán megtörölgettem a könnyektől. – Téged szeretlek a világon a legjobban! – néztem a szemébe.

- Még akkor is, ha szörnyűséget csinálok? – sütötte le a pillantását Isis szipogva.

- Nem ezt akartad és megbántad, igaz? – simogattam tovább az arcát kedveskedve.

- Igen, nagyon megbántam.

- Akkor semmi visszafordíthatatlan nem történt – próbáltam megnyugtatni. – De tudnod kell, hogy történhetett volna. Elég nagy vagy már, hogy megértsd… Fogalmam sincs, miért nincs mérged, mint nekünk, de ez nagy szerencse, viszont még mindig emberfeletti az erőd, és ha megharapsz valakit és nem tudsz leállni… Isis, nézz rám! – fogtam meg az állát, hogy újra a szemébe tudjak nézni. – Fontos megérteni, hogy ha nem vigyázol, megölhetsz valakit, érted? – kérdeztem tőle nagyon komolyan. Kaptam egy határozott bólintást, miközben a barna szempár ismét könnyfátyolos lett. – Jól van… Gyere ide! – húztam ismét magamhoz, miközben a keze az államra csúszott.

Halkan felsóhajtottam, mikor a szeretet, a félelem, a lelkifurdalás és a hála keresztüláramlottak rajtam. Éreztem azt a féltékenységet is, amiről Vania beszélt, de még mindig nem értettem, mi hívhatta életre. Isis érzései zavarosan, színes foltokat hátrahagyva keringtek a csukott szemhéjam mögött.

- Bejöhetünk? – Az ajtónyitódásra kaptam fel a fejem. A kis kéz még mindig az arcomon nyugodott, de Isis egyenletes légzése arra utalt, hogy ő már rég elaludt. Óvatosan átemeltem az ölemből az ágyra, aztán betakargattam. Halkan mormolva kért tőlem újra bocsánatot még álmában is, aztán elcsendesedett. Adtam a feje búbjára egy puszit, aztán felálltam. – Hogy ment? – kérdezte Isabella, miután Edant és Edyt is lefektette.

- Ez egy egyedi megingás volt, nem lesz gond – húztam ki Isabellát a folyosóra. – Tisztában van vele, hogy rosszat tett, és szörnyen szégyelli magát. És amíg ezt érzi, addig küzdeni fog a vágyai ellen.

- Annyira megijedtem… - Isabella reszketve emelte a kezét a szája elé, ahogy sírni kezdett.

- Vania jól van. Semmi komoly baja nem esett – próbáltam megnyugtatni.

- Tudom, és miatta is aggódtam, de… - rázta meg a fejét, aztán kifújta a tüdejében tartott levegőt. – Annyira megijedtem, hogy elveszítem Isist. Ha nomáddá akarna válni… Mit tehetnénk ellene? Ő, Edan, Edward és Edy… Ha bármelyiküket elveszíteném… - A kissé hisztérikus mondatok rapszodikusan törtek ki belőle.

- Nem fogod elveszíteni őket. Isis jó gyerek – jelentettem ki, és akár meg is mertem volna esküdni erre.

- Tudom, hogy az, csak szörnyen nehéz lehet neki, ahogyan nektek is.

- Megtanulja kezelni ezt, segítünk neki. Nincs egyedül, együtt pedig bármire képesek vagyunk – fogtam meg a női kezet.

- Igen… Igen, így van – helyeselt kissé megnyugodva.

- Nem a te hibád… - öleltem magamhoz Esmét. Az ágyon feküdtünk meztelenül, a szeretkezés hevétől kielégülten, és a tökéletesség érzését csak a lelkifurdalás rontotta el.

Mikor rátaláltam az erdőben a halott lány mellett, úgy éreztem, megpattan valami bennem. Nem azért, mert bármiben is hibásnak tartottam volna, hanem mert újabb bűn terhelte a lelkiismeretemet. Nekem kellett volna vigyáznom rá! Tudtam, hogy még ingatag, mégis elmentem dolgozni és magára hagytam itthon.

- Megöltem őt… Elvettem egy fiatal lány életét… - sóhajtott fel Esme, miközben szorosan összezárta a szemét. – Egy szörnyeteg vagyok, nem is tudom, hogy szerethetsz… - Olyan elkeseredett arcot vágott, hogy majd megszakadt a szívem.

- Nem vagy szörnyeteg! – simítottam végig az arcán, mire felnézett rám. – Kínzó és őrjítő volt a szomjúságod? – kérdeztem tőle, mire zavarodottan ráncolta össze a homlokát. Biztatóan elmosolyodtam, hogy válaszoljon.

- Igen, az volt – felelte halk hangon végül.

- Bármit megtennél, hogy visszacsináld és a lány újra életben legyen? – tettem fel a következő kérdést.

- Igen.

- Sajnálod, amit tettél? Gyötör a lelkiismeret?

- Igen, szörnyen gyötör – remegtek meg a női ajkak.

- Akkor nem vagy szörnyeteg és bármennyire is úgy tűnik, nem történt semmi visszafordíthatatlan. Jó lélek vagy, akivel baleset történt. Ennyi és nem több. És máskor igyekezni fogsz, hogy ne történjen ilyesmi, igaz?

- Igen, sokkal jobban fogok igyekezni, mint eddig. Nem fogok csalódást okozni többé! Ígérem! – A vörös szempár könyörgően fúródott az enyémbe, hogy higgyek neki.

- Tudom, hogy így lesz. Ezért szeretlek – mosolyodtam el, aztán nem bírtam tovább. Muszáj volt újra megcsókolnom.

Ahogy elmúlt reggel nyolc óra, azonnal a telefon után nyúltam, hogy megérdeklődjem, mikor tudjuk Vaniával megnézni a lakásokat. Mivel az első mondataim között szerepelt az elég busás árajánlat is, amit hajlandó voltam havonta megfizetni, ezért mindhárom lakástulaj kedves volt velem a korai időpont ellenére, és már aznap örömmel vártak minket.

- Biztos, hogy jól érzed magad? – kérdeztem Vaniát, aki a tükör előtt igazgatta a sálat, ami a harapást fedő gézcsíkot takarta.

- Igen, már semmi bajom – mosolygott rám a tükörképe. – Indulhatunk is – fordult felém lelkesen.

- Még egy pillanat… Igaz, most nem tudod a nyakadban viselni, de Harlan ezt küldte – húztam elő a zsebemből az apró pillangómedálos nyakláncot. Vania egy pillanatig csak nézte, ahogy az ujjaim között ring az ékszer, aztán elmosolyodott.

- Ez azt jelenti, hogy megbocsátott és szeret engem – lépett közelebb. – Segítenél rácsatolni valahogy a csuklómra? – nyújtotta elém a jobb kezét.

- Persze – bólintottam. Elég nagy koncentráció kellett ahhoz, hogy egy ilyen kicsike dolgot ne roppantsak szét a két ujjam között, de végül sikerült gond nélkül ki és bekapcsolnom az ékszert.

- Tudtad, hogy a Vanessa azt jelenti, pillangó? – érdeklődött Vania csevegő hangon, miközben lekísértem az emeletről.

- Igen, tudtam. Ezért szereted annyira ezeket az állatokat?

- Nem – rázta meg a fejét nevetve. – Vagy ennyire önimádónak tűnök? – vonta fel a szemöldökét játékosan.

- Egyáltalán nem… - rándult felfelé a szám. Meg akartam kérdezni, hogy akkor miért is van oda a lepkékért, de hirtelen ledermedtem.

- Elnézést… - A halk gyerekhang megremegett az idegességtől.

- Isis, mit szeretnél? – fordultam hátra. Isis a lépcsősor tetején állt, és a korlátot szorította apró kezeivel. Csodálkoztam Vania hidegvérén, mert azon kívül, hogy tett egy lépést hátrafelé, egyáltalán nem tűnt ijedtnek. Talán tudta, hogy úgyis közbelépek, ha kell…

- Én csak szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért. Sajnálom, és többé nem fordul elő! – nézett Vaniára, engem pedig elöntött a büszkeség. Azok után, amit tett, kiállni és bocsánatot kérni, igazán nagy bátorságra és alázatosságra vallott.

- Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna, rendben? – felelte Vania. A két női tekintet egy másodpercre összefonódott, én pedig úgy éreztem, mintha olyan nyelven beszélnének egymáshoz, amit én nem értek. Végül mindketten bólintottak, aztán Isis hátat fordítva nekünk visszament a szobájába.

- Köszönöm, hogy megbocsátottál neki – hálálkodtam már az autóban ülve. Pontosan tudtam, hogy ez milyen sokat jelenthetett Isisnek…

- Ezt kellett tennem.

- Más valószínűleg sikítva rohant volna el tőlünk a tegnap este után… - pillantottam az anyósülés felé. Vania az ablakon át a tájat fürkészte, de a szája mosolyra húzódott.

- Más nem élt át ennél rosszabb dolgokat is már – vonta meg a vállát, mire kellemetlen gyomorszorítást éreztem. – Különben is, tudom, hogy te mindentől megvédesz. Bízom benned! – fordult felém. Apró borzongás rohant végig rajtam, de nem értettem, mitől. Zavartan megköszörültem a torkomat, aztán gyorsan új témát kerestem, de a zöld szempár fürkészése valamiért felkavart.

- Mi… miért szereted a pillangókat, ha nem a neved miatt? – kérdeztem végül, és igyekeztem az útra koncentrálni.

- Harlan azt mesélte, hogy anya imádta őket. Folyton kiment a város melletti erdőbe, ahol a pillangókat fotózta, de mindig panaszkodott, hogy nem sikerülnek elég jól a képek. Apa azt tanácsolta neki, hogy ha annyira szereti őket, készítsen egy gyűjteményt, erre anya ezt felelte: „Egy ilyen csodaszép lény életét nem vehetjük el, csak hogy gyönyörködhessünk benne. Az önzőség lenne.” És továbbra is csak fényképezte őket.

- Ez gyönyörű történet – mosolyodtam el.

- Kár, hogy nem ismerhettem őt – jött oldalról egy halk sóhaj.

- Sajnálom…

- Tudom. – Pár pillanatig csend volt, aztán mikor már kezdett volna zavaróvá válni, Vania ismét megszólalt. A hangja próbált könnyedebb lenni, de még éreztem rajta a szomorúságot. – És melyik lakást nézzük meg először?

A borítókészítés érdekességei 2. részlet

Az érdekességek felsorolásának folytatása... :)


12. A kapualjas borítót Gabival és Szandival találtuk ki az első általános iskolás osztálytalálkozónkon egy gyönyörű étteremben ülve, miközben fincsi kaját ettünk. :D Mert igen, mi még ilyenkor is „dolgozunk” és ezen gondolkozunk. :D Látszik a lelkesedés, azt hiszem… :D
13. Egy egész délelőttöt töltöttünk azzal, hogy Gabi és én bejártuk Pécs belvárosát megfelelő kaput és villanyoszlopot keresve, amit Gabi lefotózhatott, és ami alapján elkészíthette a borítót.
14. Mivel egy fiú sem vállalta a fotózást, ezért Timi és Gabi az utolsó pillanatban vették rá a párjaikat arra, hogy messziről és arc nélkül elvállalják a borítón való szereplést. Hogy milyen praktikákat használtak fel a meggyőzésre, az a titkok homályába veszett. :D
15. A kapualjas borító szimbolikája: Adam éppen ki akar lépni az árnyékos kapubelsőből a fényes utcára. A kapun belüli árnyékos rész jelképezi az Árnyékvilágot, a sztárok világát. Az árnyékon lévő szárnyak mutatják, hogy Adam félig ebben a világban él, és utalnak a munkájára és a filmjére is. Az, hogy kifelé igyekszik a fényre, és a valódi testén nincsenek szárnyak, azt szimbolizálja, hogy próbál kimenekülni ebből a világból és keresi a boldogságát. A kapu egyfajta átjáró a Pokol és a Mennyország között. A kapu felső részén lévő díszítés pedig olyan, mint egy angyalszárny, ez olyasmi, mintha egy képi felirat lenne a kapu felett, tudjátok: „Ki itt belépsz…”. Csak nem szöveggel, hanem képileg megfogalmazva. :)
A kapu jelképezheti az életet és a halált is, és mivel Adam még nem lépett ki a kapun, nem tudhatjuk, mi lesz a történet vége. :)
16. Miután Ildikó úgy gondolta, hogy a kapualjas borító lehangoló a barna sáv miatt, és nagyon eltér a sorozat jellegétől, miközben a történet nagyon is beleillik, gyors ötletelés után jutott eszünkbe, hogy akkor legyen az a háttal állós, angyalszárnyas változat, ami a nyári olvasói találkozómra készített ajándékkönyv borítóján is látható. Azt a képet nem használhattuk, mert a google-ből szedtük hozzá a férfit, úgyhogy az ötlet onnan való, de új borítót kellett készíteni.


2010. november 18., csütörtök

A végső borító és érdekességek :)


És íme, megvan a borító végső változata. :) Remélem, hogy mindenkinek tetszik majd. :) Valamint készültem egy kis meglepetéssel... Azzal kapcsolatban, hogyan is készült, készítettem egy kis érdekességlistát. :) Mivel elég hosszú lett, így részletekben közlöm majd. :) Az első részlet:



1. Gabi 80 borítóváltozatot készített el.
2. Timi 46 borítóváltozatot készített el.
3. Gabi gépén a borítóval kapcsolatban 4 330 286 863 byte-nyi adat van.
4. Timi gépén a borítóval kapcsolatban 1,82 gigányi adat van.
5. 5 napot dolgoztak a lányok összesen, míg meglett a végső borítóváltozat.
6. 945 levelet váltottunk ez alatt az öt nap alatt Timi, Gabi, Szandi és én.
7. Minden nap reggeltől estig dolgoztunk (Gabi és Timi a borítókon, én pedig tartottam bennük a lelket, ráztam a képzeletbeli pompomokat, véleményeztem és közvetítettem Ildikó és közöttük), kivéve 15-én, mert akkor hajnali fél 5-kor végeztünk, és másnap már kora délelőtt újra a gép előtt voltunk.
8. A kapualjas képen és mindkét angyalos képen a két borítótervezőnk barátja illetve vőlegénye látható. Vagyis az oldalt álló angyalos képen is egy férfi van. :)
9. Először egy földgömbös borítóváltozatot szerettem volna, melynek az ötletét Freeb fanalkotása ihlette.
10. A földgömbös változat a következőképpen nézett volna ki: Középen lett volna, egy földgömb. A bal felső sarokban egy női arc, ami fényárból kúszik elő, a jobb alsó sarokban pedig egy férfiarc, ami árnyékból bújik elő.
11. A földgömbös borító szimbolikája: A földgömb az Árnyékvilágot jelképezi. A bal felső sarokban lévő női arc Camillát, a fény a boldogságot és kedvességet, amit sugároz magából, és amivel megpróbálja megmenteni Adamet az Árnyékvilágtól. A jobb alsó sarokban lévő férfi arc Adamet jelképezi, akit el akar nyelni az árnyék, a sötétség.

2010. november 17., szerda

Borítótervek utolsó menet :)

A 2. szavazás végeredménye az lett, hogy az angyalszárnyas borítóterv lesz a könyvem borítója. :) Még egy utolsó véleményt szeretnénk kérni tőletek. Nem tudjuk eldönteni, hogy milyen legyen a cím. A betűtípus megvan, de szerettük volna feldobni valamivel... :) Nézzétek meg a két borítót és mondjátok meg, melyik legyen a legeslegvégső változat. :) Köszönöm azoknak, akik eddig szavaztak, és remélem, hogy azoknak is tetszik majd a borító, akik másra adták eredetileg a szavazatukat. :) Itt kukkantsátok meg az utolsó két változatot: http://picasaweb.google.com/110698823219126300627/Boritotervek3Menet#

Varázslatos realitás 63.

Otthon: egy hely, ahol nem csak laksz. Ami biztonságot nyújt, ahol szeretnek és gondoskodnak rólad.
Charlotte-nak sosem volt ilyesmije.
Az apja lakása igazi legénylakás volt. Ha egy idegen belépett hozzájuk, meg nem mondta volna, hogy ott egy gyerek is lakik. Sehol egy játék, sehol a megszokott gyerekholmik. Charlotte száműzve lett a kisszobába az összes cuccával együtt. Ott nem zavart, nem okozott gondot, nem létezett.
- Nem kérdeztél rosszat, csak nincs hová hazamennem – felelte Peternek, miközben szomorkás mosoly ült ki az arcára. – Már nem lesz a szünet előtt vizsgám, de az albérletben töltöm az ünnepeket – mesélte. Mikor felpillantott a fiúra, látta a szánakozást az arcán, ezért ösztönösen magyarázkodni kezdett. – De ez nem olyan szörnyű! Így nincs ünnepi felfordulás, nem kell rohangálnom, lesz időm tanulni meg minden… - próbálta menteni a maradék önbecsülését. Végül is, tényleg jobb volt az albérletben, mint az apjával. Bárhol jobb volt, mint az apjával.

2010. november 16., kedd

Borítótervek 2. menet :)

Ildikó végül megengedte, hogy a kapualjas változatokat átdolgozzuk egy kicsit, és azok is a választhatóak közé kerüljenek, szóval, kérlek, nézzétek meg őket, és szavazzatok újra. :) 2 kapualjasra és a tegnap több szavazatot kapott szárnyas verzióra lehet szavazni. :)

Itt találjátok őket: http://picasaweb.google.com/110698823219126300627/Boritotervek2MenetD#

2010. november 15., hétfő

Borítótervek

Elkészült két borító az Árnyékvilághoz, az egyiket Gabi, a másikat Timi készítette. Viszont ezek közül sem Ildikó, sem én nem tudunk választani. Épp ezért szeretnénk a segítségeteket kérni... Írjátok meg, kérlek, nektek melyik tetszik jobban... :) Holnap reggelig van erre idő. Előre is nagyon köszönöm a segítségeteket! :)



Utólagos hozzátoldás: Ne a szárnyak színét vagy a betűkét nézzétek, mert azon még változtathatnak, hanem magát a beállást, hogy melyik jobb úgy egészében. :)

2010. november 13., szombat

Kedvezmény az Árnyékvilágra és meglepi

Igen, igen, most már teljesen biztos, hogy aki belép a facebookon az Árnyékvilág könyvklubba ( http://www.facebook.com/group.php?gid=127912600569915 ), az külön kedvezményt fog kapni a könyvre a kiadótól. Szóval, aki szeretné olcsóbban beszerezni, az most még csatlakozhat. :) Nem sokára kiírom a pontos részleteket is, de addig is lépjetek be minél előbb, nehogy lecsússzon valaki…
Egy kis segítségként, hogy dönteni tudjatok, a kiadó megengedte, hogy megmutassam nektek az első 16 oldalt az Árnyékvilágból. :) Remélem, hogy tetszeni fog, jó olvasást hozzá! :)

Innen tudod letölteni az első 16 oldalt:
http://data.hu/get/3181620/Arnyekvilag_1-16.doc

2010. november 12., péntek

Gyógyító pilleszárnyak 7.

A facebookos olvasói klub oldalára mindjárt kiírom, hogy ki nyerte az Árnyékvilág 3 ingyenes példányát, amit a kiadó ajánlott fel. :)

Ezen kívül ma tudtam meg, hogy decemberben (a pontos napot még nem tudni) lesz egy közös könyvbemutató Beninával és Kittivel, amit elvileg egy 150 fős étteremben tartunk majd. Szeretném megkérdezni, hogy esetleg van-e valami ötletetek, kívánságotok, hogy mivel dobjuk fel az eseményt. Mondjátok el, minek örülnétek, és mi igyekszünk megvalósítani. :) Előre is köszönöm! :)

A nyerteseket itt tudjátok megnézni majd: http://www.facebook.com/group.php?gid=127912600569915

A könyvbemutatókkal kapcsolatos kéréseket, ötleteket pedig megírhatjátok itt vagy a spiritbliss24@gmail.com címre. :)



7. IRREÁLIS ÉRZELMEK



HALLOTTAM, HOGY A TÖBBIEK felbolydulnak a házban. Meglepődtek, hogy nem egyedül érkezem haza, azon meg főleg, hogy egy embert hozok magammal. Nem mondtam el nekik, miért is megyek vissza Vancouverbe, és úgy tűnt, Edward sem mesélte el, mit látott a gondolataimban.

Ahogy kinyílt az ajtó, és mindenki kisereglett a verandára, Vania szívverése felgyorsult és közelebb húzódott hozzám. Valószínűleg riasztott a természetes veszélyérzete, ami engem már nagyjából megszokott, de néhány idegen vámpír láttán ismét működésbe lépett.

- Vania, ők itt a családom! – álltunk meg végül a sokaság előtt. Edward azonnal előre lépett, hogy köszöntse a vendégünket. Az utóbbi időben tényleg kezdett ösztönösen úgy viselkedni, mint egy családfő. Örültem neki. Így megmarad a család támasza, ha én már nem leszek velük…

- Ő, itt Edward, a fiam – mutattam be egymásnak őket. Vania halványan elmosolyodott, aztán kinyújtotta reszkető kezét. Edward olyan óvatosan fogta meg, ahogyan egy szappanbuborékkal teszi az ember, ha nem akarja kipukkasztani, aztán ahelyett, hogy megrázta volna, a szájához emelte. Vania arca kipirult, és zavartan sütötte le a szemét.

- Köszöntünk az otthonunkban! – nézett Edward a kézcsók után Vaniára, aztán felém bólintott. Ő már tudta, miért is van itt a lány.

- Hello, nagyon örvendek! – libbent elénk Alice Jasperrel, aztán egy rövid bemutatkozás után Isabella következett.

- Szia! – lépett előre a kicsiket kézen fogva. Edward melléjük állt, és összevont szemöldökkel fordult Isis felé. Aggódva figyeltem a gyermekien dühös vonásokat, de fogalmam sem volt, mi lehet a gond. Persze, az ikrek nem nagyon találkoztak még idegenekkel, de Edan egészen jól viselte a helyzetet. – Isabella vagyok, Edward felesége, ők pedig Isis és Edan, a gyerekeink – jött a bemutatkozás. Vania ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el, valószínűleg Isabella látványa kevésbé riasztotta meg, mert emberi volt.

- Nagyon örülök! – felelte lágyan, aztán egy kedves mosollyal leguggolt a gyerekekhez, de amint meglátta Isis arcát, visszahőkölt. – Öhm… Sziasztok! – köszönt végül feszengve.

- Isis! – Edward hangja hangosan csattant, de a barna szempár nem fordult felé. A rózsaszín ajkak lassan hátrahúzódtak, és morgás tört elő mögülük.

- Vania, szép lassan gyere ide… - szólaltam meg halk hangon, miközben próbáltam összeszedni magam. Döbbenten figyeltem az eltorzult gyerekarcot és hallgattam, hogy Vania zihálni kezd.

- Isis, elég legyen! – kerülte meg Edward a feleségét és a fiát, és szigorú pillantást vetett a lányára. Egy pillanatig még hallatszott a morgás, aztán Isis dühös szisszenést hallatott, kirántotta a kezét Isabelláéből, és hátat fordítva bevonult a házba. Mind megrökönyödve néztünk utána, én pedig szégyenkezve léptem Vania mellé.

- Szörnyen sajnálom, fogalmam sincs, mi baja lehet… Általában a világ legaranyosabb kislánya – mentegetőztem.

- Én is az elnézésedet kérem! – bólintott Edward. – Megyek és beszélek a lányommal. Kérlek, bocsáss meg neki, és érezd magad otthon, amíg itt vagy – mosolyodott el halványan, aztán besietett a házba.

Csendesen és kissé még mindig döbbenten vonultunk be a házba, miközben próbáltam az emelet felé figyelni, hogy megtudjam Isis jól van-e, de egy hang nem sok, annyit sem hallottam. Isis valószínűleg gondolatban beszélt az apjához, Edward pedig lehet, hogy írásban válaszolt. Aggódva tettem le Vania bőröndjét a nappaliban, miközben azon elmélkedtem, mi üthetett Isisbe, és miért nem hangosan beszélnek – legalább Edward -, hogy tudjam, mi történik.

- Tessék! – Isabella hozott egy pohár vizet a konyhából, és átnyújtotta Vaniának. – Tényleg szörnyen…

- Semmi gond… - rázta meg a fejét. – Kicsit… ijesztő volt, de a gyerekek ilyenek. Nem szeretik az idegeneket.

- Biztos jól vagy? – fordultam én is hozzá, miután rájöttem, felesleges próbálkozás hallgatózni.

- Igen, persze – jött a válasz, és bár határozottnak hangzott, mégis úgy éreztem, nem felel meg a teljes valóságnak. Mikor Edward lejött a lépcsőn, az arca gondterheltnek tűnt.

Mi történt? Mit mondott? – kérdeztem azonnal, de csak megrázta a fejét. A gyomrom táján kellemetlen szorítást éreztem. Miért nem tudhatom meg, mi Isis baja?

- Akkor megyünk? – szakította félbe gondterhelt elmélkedéseimet Alice. Türelmetlenül toporgott a kanapé mellett Edwardot figyelve.

Hová? – futott végig a gondolat a fejemben.

- Alice, Jasper és én úgy terveztük, hogy vadászni megyünk. Ők már régen voltak, én pedig jó, ha eszem az utunk előtt – utalt a hétfőre tervezett magyarországi „túránkra”. – Lehet, hogy neked sem ártana velünk tartani – fürkészte a tekintetemet. Valószínűleg már elég sötét volt, mert jó pár napja ettem utoljára, és akkor is csak zacskós vért.

- Este kimegyek majd ide a környékre – feleltem. Nem akartam Vaniát magára hagyni, főleg azok után, ami Isisszel történt.

- Rendben – bólintott Edward megértve az érveimet.

- Akkor mi menjünk… - intett a fejével Alice-éknek, akik elindultak a kijárat felé. – Hétfő hajnalra itthon leszünk – ígérte nekem.

- Biztosan fáradt vagy. Szerintem, Alice nem bánja, ha elalszol a szobájában, amíg távol van – ajánlotta Isabella, miután magunkra maradtunk, aztán rám nézett megerősítésért.

- Megmutatnád neki a szobát? Beszélnék Isisszel… - kértem. Isabella bólintott. – Jó lesz így neked? – kérdeztem meg Vaniát is.

- Persze – bólintott, aztán felállt és a kezébe vette a táskáját, majd elindult Isabella után.

Vártam pár percet, hogy összeszedjem a gondolataimat, aztán mély levegőt vettem, és én is felmentem az emeletre. Isis az ágyán gubbasztott, mikor beléptem a szobába, és ahogy észrevett, azonnal a fejére húzta a paplant.

Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán leültem az ágy szélére.

- Megijesztetted őt, pedig semmi rosszat nem tett… - szólaltam meg. A hangom egyáltalán nem volt vádló. Fogalmam sem volt, mi válthatta ki Isisből ezt az agresszív viselkedést, de biztos voltam benne, hogy megvolt a maga oka rá. Tudni akartam, mi az, és segíteni neki abban, hogy közösen megoldjuk. – Vanessa igazán kedves lány, ha megismernéd, biztos vagyok benne, hogy… - érintettem meg a takaró alatti dudort, ahol Isis fejét sejtettem, mire hirtelen lerúgta magáról az anyagot, és felpattant.

- Miért kellett idehoznod? Ő nem közénk tartozik! Csak egy ember! Semmi keresnivalója az otthonunkban! – Isis kipirulva kiabált velem, miközben a kezei ökölbe szorultak, a szemei pedig szinte villámlottak.

- Isis… - próbáltam lenyugtatni, de annyira meg voltam hökkenve, hogy fogalmam sem volt, mit kéne mondanom.

- Azt akarom, hogy most azonnal menjen el! – fonta össze maga előtt a karjait dacosan.

- Isis, kérlek, üljünk le, és beszéljük meg, hogy mi a baj, rendben? – próbáltam meg hatni a józaneszére.

- Elküldöd most?

- Nem tehetem, bajban van és én… - kezdtem volna bele a magyarázatba.

- Nem érdekel! – csattant fel Isis. – Ha nem küldöd el, hagyjál békén! – fordult az ablak felé. Vártam pár másodpercet, hátha meggondolja magát és rájön, hogy most pont olyan gyerekesen viselkedik, ahogyan egy átlagos korabeli, de hiába. Fájó érzés töltötte el a mellkasomat, ami egy sóhaj képében szakadt fel.

- Ha mégis beszélni szeretnél velem, a dolgozószobámban leszek – mondtam. – És ha ez számít valamit, annak ellenére, hogy nem viselkedsz valami szépen, nagyon szeretlek – tettem hozzá. Hallottam, hogy a szívverése felgyorsul, de egyébként nem reagált.

Nehéz kövekkel a mellkasomon mentem a dolgozószobámba, miközben hallottam, hogy Vania lefekszik pihenni egy kicsit.

- Az csak egy kurva, felejtsd el! Ezernyi más nő van a világon és a helyes pofikádnak egy sem tudna ellenállni – Linford megcsipkedte az arcomat, mire felmordulva húzódtam arrébb, és átfordultam a másik oldalamra. – Ugyan már, Carlisle, szedd össze magad!

- Szeretem őt… - motyogtam magam elé.

- De ő nem szeret téged. Ne legyél már olyan, mint egy lány… - röhögött fel, aztán átsétálva az ágyam másik oldalára felém nyújtotta a borosüveget, amit az apja pincéjéből csórt el. – Esküszöm, tisztára úgy viselkedsz! Megdugtad, jó volt, ennyi volt, lépj tovább!

- Közönséges vagy! – fordítottam ismét hátat neki.

- Te vagy oda egy kurtizánért…

- Ő nem csak egy kurtizán! Sokkal okosabb, értelmesebb, mint bármelyik jó családból való lány a városban.

- Szóval, az eszéért dug… feküdtél le vele, értem én… - hümmögött. – Vagyis nem, de te tudod. Viszont, elküldött, úgyhogy hiába szomorkodsz bezárkózva a szobádba.

- Akkor sincs kedv… - kezdtem volna kifejteni, mikor odakintről zúgolódás hangzott fel. – Jaj, ne… - sóhajtottam. Pontosan tudtam, mit is jelent ez a hang, mert mostanában egyre többet hallottam. Apám és a neki segítő katonák elfogtak néhány embert, akiket boszorkánysággal vádolnak, és végighurcolják őket a városon, hogy példát statuáljanak. Gyűlöltem ezt az egészet! Boszorkányok, démonok… Hülyeség! Persze, hittem, hogy létezik a gonosz, de hogy nem azok között az ártatlan emberek között kell keresni, akiket apámék üldöztek, abban is biztos voltam.

- Gyere, Carlisle, ezt nézd meg! – hallottam meg Linford hangját.

- Nincs kedvem végignézni, hogyan végeznek ártatlan emberekkel – fúrtam bele a fejem a párnámba.

- Nem, Carlisle, ezt látnod kell! Gyere ide gyorsan! – Meglepetten néztem fel, aztán Linford arcát látva összeráncolt homlokkal másztam ki az ágyból és léptem az ablakhoz.

- Mit kéne lát…Istenem, ne! – nyögtem fel.

- Ez Carlisle szobája… - hallottam meg odakintről Isabella hangját, aztán halk kopogás kért engedélyt a belépésre.

- Szabad – dörzsöltem meg az arcomat. Az ajtó kinyílt és Vania lépett be. Másik ruhában volt, mint korábban, mert alvás után vett egy forró zuhanyt és átöltözött.

- Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

- Persze, én is ezt akartam kérni, csak vártam a megfelelő pillanatot – bólintottam, aztán az asztal másik oldalán lévő szék felé intettem. Pár pillanatig csend volt, aztán Vania megköszörülte a torkát.

- Mi lesz most? – érdeklődött a kezeit tördelve. – Gondolom, itt nem maradhatok sokáig…

- Isis nem rossz gyerek, csak… Fogalmam sincs, mi ütött belé.

- Nincs szükség arra, hogy mentegetőzzön – töltötte meg a szobát a fűszeres illat, ahogy Vania megrázta a fejét és a tincsei meglibbenve felkavarták a levegőt. Elgondolkodtam azon, hogy vajon Isis kiborulhatott-e a számára kellemetlen szag miatt, mint a múltkor, de kételkedtem benne, hogy ez a hatalmas hiszti emiatt lenne. Edan még csak meg sem rezdült, pedig akkor őt is irritálnia kellett volna… - Még kicsi. Védi azt, ami az övé.

- Ami az övé? – vontam össze a szemöldökömet értetlenül. Mi lehetne az, amit Vania veszélyeztet a jelenlétével, és elvehetné Isistől? Hiszen nem akar beköltözni ide, csak egy napra húzza meg magát nálunk…

- A bordélyból az egyik barátnőmnek is volt egy kislánya, ha hozzáértünk valamelyik játékához, csípett, rúgott, harapott.

- De nem fenyeget semmit, ami az övé lenne… - Vania halványan elmosolyodott, mintha valami butaságot mondtam volna.

- Ön miatt ilyen. – A kijelentés nevetésre késztetett. Miféle képtelenség ez? – Erősen ragaszkodik Önhöz, és a gyerekeknek jók a megérzéseik… Ösztönösen tudja, hogy… - Vania elpirult. Egy pillanatra szégyenlősen lesütötte a szemét, aztán ismét rám nézett. – Tudja, hogy vonzódom magához – mondta ki egyszerűen. Zavartan fordítottam az asztalra a pillantásomat, és kapkodva előhúztam azt a pár papírlapot, amin a bérlakások listája volt. Még Vania telefonhívása után kerestem pár helyet, hogy hamar megoldódjon a lakáskérdés.

- Kételkedem abban, hogy emiatt borult volna ki… Ez elég nagy ostobaság lenne tőle, hiszen azért, mert idehoztam magát egy napra, nem fog engem elveszíteni.

- A féltékenység nem észszerű – bólintott Vania, mintegy megerősítve újra, hogy hisz az Isisszel kapcsolatos elméletében, bármit is mondok. – Az enyém sem az.

- A magáé? – most már végképp összezavarodtam.

- Egy kisgyerekre féltékenynek lenni, amiért ennyire kötődik a nagyapjához, miközben a férfi semmit sem érez irántam, elég irracionális érzés, nem gondolja? – érdeklődött csevegő hangon, de az ujjai elfehéredve markolták a ruhája szélét. Nem hittem volna, hogy érezhetek még nagyobb meglepettséget, de sikerült.

- Vania… Már megmondtam, hogy… - kezdtem bele, de az apró női kéz tiltakozva a levegőbe emelkedett.

- Tudom. Nem kell még egyszer elismételnie, amit már elmondott – mosolyodott el halványan. – Majd megbirkózom ezzel. – Egy másodpercig csendben hallgattunk, aztán felé nyújtottam a papírokat.

- Nézze át ezeket, és válassza ki azt a hármat, ami a legjobban tetszik. Holnap elmegyünk megnézni őket – közöltem a terveimet. Vania átvette a listát, és pár percig csendesen olvasgatta. A szemöldöke a sorok átfutása és a képek nézegetése közben néha meg-megrándult, aztán gondterhelten nézett fel rám.

- Ha egyik sem megfelelő, akkor…

- Nem, nem. Ezek mind tökéletesek – tiltakozott azonnal. – Az a baj, hogy túl tökéletesek – sóhajtott fel. Hosszú évtizedek után kezdtem rádöbbenni, hogy nem értem a női észjárást, ettől pedig összerándult a mellkasom. Esme különleges volt… Vele minden annyira egyszerűen ment. Tudtam, mikor mire gondol, mikor mit érez. Mintha különleges képesség nélkül is beleláttunk volna egymás fejébe. A hiányérzet olyan letaglózó erővel vágott képen, hogy elakadt a lélegzetem.

Izgatottan néztem fel, ahogy Esme lesietett a lépcsőkön, és felkuncogtam a látványtól. Ő is végigmért engem, és a ruháim szintén mosolygásra késztették. Nem tudta előre, én mit fogok felvenni, ahogyan én sem ismertem az ő végső választását, mégis, mintha egymáshoz öltöztünk volna.

- Vajszín. Jól áll – bújt hozzám megszemlélve a nadrágomat.

- Neked is – csúsztattam a kezem a szintén hasonló színű, egyszerű, mégis csinos ruha derekára.

- Gondoltam, Bella kellemesebben érzi majd magát…

- Ha vidám és világos színeket lát…

- Romboljuk le a vámpírregények hamis képét – vigyorgott rám lelkesen, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne öleljem magamhoz szorosan. A friss virágillat, ami a hajából áradt, megtöltötte a tüdőmet és végigbizsergetett. – Olyan jó lenne, ha Bella kedvelne minket…

- Biztosan kedvelni fog. Téged nem lehet nem kedvelni… - csókoltam a tincsek közé, aztán az orrom hegyét az arcához dörgöltem. – Te vagy a legcsodálatosabb lény az egész világon.

- Nem, mert az te vagy – mosolygott fel rám. Ahogy meghallottuk Edward autóját közeledni, az emelvényre sétáltunk a zongora mellé, és izgatottan szorítottuk meg egymás kezét.

- Doktor, jól van? Doktor? – Az érintéstől összerezzentem, és meglepetten jöttem rá, hogy Vania a székem mellett térdel, a keze pedig az arcomon pihen.

- Minden rendben – feleltem rekedtes hangon, aztán finoman megfogtam a csuklóját, és elhúztam a kezét magamtól. Vania engedelmesen az ölébe ejtette, de nem mozdult mellőlem. – Csak elkalandoztam, tényleg minden rendben – biztosítottam róla még egyszer, miközben zavartan álltam fel a székemből és a könyvespolc felé léptem, hogy kicsit távolabb kerülhessek tőle. – Miért baj, hogy tökéletesek a lakások? – tereltem vissza a szót oda, ahol abbahagytuk.

- Mert így is szégyellem, hogy elfogadok Öntől bármit is – hajtotta le a fejét egy sóhajjal. – Nekem elég egy aprócska szoba is, ahol meghúzhatom magam, amíg elvégzem az iskolát. Nem akarom, hogy túlzott anyagi költségekbe verje magát miattam.

- Emiatt ne aggódjon! – mosolyodtam el halványan. – Megígértem a bátyjának, hogy vigyázok magára és gondoskodom arról, hogy mindene meglegyen. A pénz nem igazán számít az én helyzetemben…

- De… - harapta be az alsó ajkát.

- Semmi de. Válasszon csak hármat – intettem a papírok felé. Újra a kezébe vette és átfutotta őket.

- A hármas, a hetes és a kilences – közölte velem. A lehetőségek közül a három legkisebb és legolcsóbb. Magamban nevetve csóváltam meg a fejem.

- Rendben, holnap reggel akkor közösen bemegyünk Port Angelesbe és megnézzük őket. Fel is hívom az illetékeseket – nyúltam a telefon után.

- Én addig ehetnék valamit, doktor? – tördelte ismét az ujjait, mintha valami hatalmas dolgot kérne.

- Persze, érezze magát otthon… - félredöntött fejjel, elgondolkozva néztem rá, aztán végül közelebb léptem, és felhúztam a földről. – Tudja mit, ha már úgyis itt van velünk, esetleg hagyhatnánk a formális megszólításokat, mit gondol?

- Pe… persze, ha úgy szeretné… szeretnéd… Carlisle - dadogta, miközben önkéntelenül lepillantott a kezére fonódó ujjaimra – az izgalomtól édesebb illata lett a vérének. Gyorsan eleresztettem, aztán szólaltam csak meg.

- Akkor érezd magad otthon nálunk, Vania. A konyha odalent van a földszinten, egyél csak, amihez kedved van. Ha kell, Isabella biztosan segít az elkészítésében, szólj neki nyugodtan – mosolyogtam rá.

- Rendben, köszönöm szépen – viszonozta a gesztust, aztán az ajtóhoz sétált. – Tényleg mindent köszönök, Carlisle… - nézett vissza rám rajongó tekintettel. Zavartan bólintottam egyet, aztán elkezdtem bepötyögni az első lakás tulajának a számát. Vania halkan becsukta maga mögött az ajtót és magamra hagyott.

Furcsa volt az a fajta vonzódás, amit nyíltan kimutatott felém, főleg, hogy néha annyira ártatlanul tudott viselkedni, akár egy átlagos fiatal lány. Mintha sosem kellett volna átélnie a valóság sötét oldalait, nem kellett volna eladnia önmagát, eltűrnie, hogy kihasználják és használják. Talán, még épp időben hoztam ki abból a világból ahhoz, hogy megmenthessem a benne pislákoló ártatlanságot.

- Jó napot! – köszöntem, mikor a vonal másik végén bejelentkezett egy női hang. – A bérelhető lakás után szeretnék érdeklőd… - kezdtem, aztán a telefont hirtelen az asztalra hajítottam, és kiszáguldottam a szobából. Korábban is hallanom kellett volna a halk lépéseket és a morgást de túlságosan lekötöttek a saját gondolataim, csak az üvegcsörömpölés hangjára eszméltem fel.

- Isis! – kiáltottam, ahogy átsüvítettem a folyosón, de elkéstem egy tizedmásodperccel. Még láttam az előre vetődő apró testet, ami különleges erejének köszönhetően azonnal a földre terítette Vaniát, de már nem tudtam megakadályozni a szörnyűséget. Azonnal letéptem róla és magamhoz szorítottam a rángatózó és vicsorgó gyereket.

- Uramisten! – Isabella a felfordulás zajára lélekszakadva rohant a konyhába, és mikor felfogta a látványt, ami a szeme elé tárult, elsápadva meredt a kislánya véres arcára. – Mit csináltál? – kapta ki a kezemből, és erőteljesen megrázta. A hadakozás azonnal abbamaradt, és a két barna szempár riadtan meredt egymásra. Isis zihálva fordította hátra a fejét, miközben én Vania mellé térdeltem, és próbáltam elállítani a vérzést.

- Én… nem akartam… Én nem ezt akartam… - Isis minden ízében remegve hátrált el az anyja kezei elől, aztán kirohant a konyhából.