.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2012. december 24., hétfő

Gyógyító pilleszárnyak - 47. (UTOLSÓ) fejezet

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok az elmúlt években, végigkövettétek a Twilight fic trilógiámat, és Carlisle +1 ficét. Bocsánat, amiért a befejezésre ennyit kellett várni, az életem új útra lépett a könyveim megjelenése óta, és egy időre elszállt az ihletem a fichez. Elrontani pedig nem akartam. :) Most segített kicsit a BD2 mozifilm, remélem, ti is annyira élveztétek, mint én. :) 

Remélem, hogy bár a ficírás korszaka lezárult nálam (ficregényeket már nem szeretnék írni, csak néha egy-egy ficnovellát, ha ihletem támad, köztük egy hosszabb Edan novellát is), velem tartotok továbbra is, és a saját történeteim, regényeim legalább annyira elnyerik majd a tetszéseteket, mint a ficeim tették. :) 

Szóval, köszönök szépen mindent! Boldog, békés, szeretetben gazdag karácsonyt nektek! :)



47. GYÓGYÍTÓ PILLESZÁRNYAK

Behajítottam a bőröndömet a bérelt kocsi csomagtartójába, aztán a kormány mögé ültem, és indítottam. Csak három nap telt el azóta, hogy magára hagytam Isist, mégis úgy hiányzott, mintha évekig nem láthattam volna. Még mindig ideges voltam a vancouveri események miatt. Több száz évvel a hátam mögött sem tudtam eldönteni, hogy helyesen cselekedtem-e vagy sem. Majd az idő eldönti, én pedig csak remélhetek…

Kezembe vettem a kórlapot, és átfutottam a nyomtatott sorokat és a kézzel írt, kissé kusza, orvosi megjegyzéseket. A félhomályban is tökéletesen láttam mindent, és az olvasottaktól gondterhelt ráncba szaladt a szemöldököm. Ez nem jó. Ez nagyon nem jó…

- Hogy van? – Vanessa hozzám beszélt, de a tekintete rémülten szegeződött a testvérére. Harlan egy kórházi ágyon feküdt, a teste nagy része lepedősátor alatt volt, hogy ne érjen hozzá semmi a fájó hólyagokhoz. Telenyomták fájdalomcsillapítóval, mégis halkan nyöszörgött.

Visszatettem a kórlapot az ágy végébe, aztán közelebb léptem Vanessához. Tartottam tőle, hogy ha elmondom a tényeket, kiborul – nem elég erős még egy ekkora traumához. Marcus ösztönösen követte a példámat, érezte, hogy most szükség lehet a segítségére, és bár Eleazarék az ajtó előtt maradtak, várakozó feszültséggel figyeltek minket.

- A teste kilencven százaléka másod- és harmadfokú égéseket szenvedett – közöltem. Vania pontosan tudta, hogy mit is jelent ez, hiszen tanult róla, mégis értetlenül emelte rám a tekintetét. – Nagy fájdalmai vannak, amiket az orvosok igyekeznek csökkenteni, de nem valószínű, hogy a szíve sokáig bírja.

- Harlan erős – rázta meg a fejét.

- Tudom, de ezek a kínok egy erős ember szervezetét is szörnyen megviselik, és… még ha esetleg ki is tart… a teste… - mély levegőt vettem. Orvos létemre nem tudtam, hogyan mondhatnám ki. – A teste olyan mértékben károsodott, hogy azt nem lehet helyre hozni.

- De igen! Helyre lehet!

- Vanessa… - Marcus hátulról, gyengéden megérintette a vállát, de ő mintha észre sem vette volna. Mielőtt még megszólalt volna, tudtam, hogy mit fog mondani. Egyszerűen az arcára volt írva, hogy a végső megoldást tartja az egyetlen elfogadhatónak.

- Átváltoztathatjuk. Átváltoztathatod! – Az apró, de erős ujjak megragadták a kezemet. Összeszoruló torokkal néztem a vörös szempárba, amely könyörögve láncolt magához. A fájdalma és kétségbeesése beivódott az íriszembe, teljesen át tudtam érezni. – Kérlek, Carlisle! Könyörgök neked! – Várta, hogy igent mondok, de ez koránt sem volt ennyire egyszerű. Sóhajtva húztam ki magam a kezei közül, aztán Harlan felé fordultam.

- Nem tudom, ő akarná-e… - fürkésztem a férfiarcot.

- Kit érdekel! A családod tagjait sem kérdezted meg, hanem te döntöttél. – Vania kétségbeesésébe düh vegyült. Szinte szikrázott körülötte a levegő, mintha valamiféle energiamező venné körül érzékelhető auraként.

Odakint az eső rázendített, és a cseppek egyre zajosabban ropták a kórház parkolójában álló autókon és az épület tetején. A nővér még mindig a számítógépen pötyögött a pultja mögött, gyanítottam, hogy nem a betegaktákkal foglalkozik, hanem inkább játszik valamit, mivel a billentyűk nyomogatása túl ütemesnek hangzott. Orvosként az volt az első gondolatom, hogy ki kéne rúgni, bár jelenleg jól jött a hanyagsága számunkra, mert zavartalanul lehettünk a kórteremben.

- Az más… - ráztam meg a fejemet.

- Miben más? Abban, hogy akkor a te szükségedet szolgálta az átváltoztatás? A te vágyaid előbbre valóak? – szorultak ökölbe a női kezek. Igyekeztem nyugodtságot árasztani magamból, hogy ne tápláljam a benne lobogó tűzet.

- Akkor tudtam, hogy az én felelősségem lesz kordában tartani, akit átváltoztatok. Hogy a családomhoz fog tartozni az illető. De hogyan adhatnék gyilkos hatalmat és vágyakat valakinek, akire egyáltalán nem lesz befolyásom? Vanessa, értsd meg, ez hatalmas teher. Ha rosszul sül el, emberek százainak, ezreinek a halála szárad majd a lelkemen.

- Ez csak kifogás! – lépett felém. Felkészültem rá, hogy meg kell majd állítanom, de végül Marcus hangja tette meg helyettem.

- Én megteszem. – Mind felé fordultunk. Aggódva próbáltam olvasni Marcusban, és úgy láttam rajta, komolyan gondolja. Vanessát figyelmen kívül hagyva léptem a barátom elé. Meg kellett értetnem vele, hogy az mivel járhat, mert az érzései szemellenzőként takarták el előle a valóságot.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Most próbálsz leszokni az embervérről, ha megkóstolod, oda minden eddigi erőfeszítés – figyelmeztettem halkabbra véve a hangomat. Tudtam, hogy a többiek is hallanak, de így mégis bizalmasabbnak tűnt. – Hajlandó lennél lemondani a gyermekről? – vetettem be az adumat. Vanessa lélegzete elakadt, tisztában volt vele, hogy ez a döntő pont. A választás ideje. Tartottam tőle, hogy megpróbálja befolyásolni valahogyan Marcust, de csak csendben várta a válaszát. Ahogy a férfi ránézett, még a tekintetét is lesütötte.

- Raphael számára nem csak én vagyok. Azt mondtad, jól bánnak vele, szeretik. De Vanessa…- Kinyújtotta a kezét, és finom kényszerrel rávette őt arra, hogy végre ránézzen. – Nem fogsz semmivel sem tartozni. Ha akarod, örökre melletted maradok, de bármikor el is mehetsz a testvéreddel, nem tartalak vissza, nem várok el semmit. – A tekintetük néhány másodpercre összefonódott egymással, némán megvitattak mindent, aztán Marcus a kórházi ágyhoz lépett.

A skót táj egy kicsit elterelte a gondolataimat. Mindig gyönyörűnek találtam a hegyeket, a méregzöld füvű réteket és erdőket, a természet friss és érintetlenül hagyott Paradicsomát. Persze, a modern világ hatásai ide is elértek, de vidéken mintha kicsit megállt volna az idő. Olyan… otthonosnak találtam.

Ahogy elértem Simon birtokának a határát, és megláttam a kastélyszállót, izgatottság lett úrrá rajtam. Tegnap beszéltem Isisszel telefonon, de nem mondtam meg neki, hogy visszajövök. Meglepetést akartam okozni neki, látni a kivirágzó rózsákat az arcán, a tekintetében lobbanó életlángot. És hallani, ahogy a szívverése meglódul.

Épphogy csak leparkoltam, mikor az ajtó kivágódott, és ő már röppent is felém. Sikkantva ugrott a karjaim közé, én pedig felkaptam, kacagásra késztetve megpörgettem a levegőben, aztán megcsókoltam. Úgy, mintha hetek óta szomjaznék, és az ajkai közül enyhülést hozó nedű fakadna.

- Itt vagy! Megjöttél! – vigyorgott rám, mikor elszakadtunk egymástól. Kicsit kapkodta a levegőt, és még sosem láttam ennyire izgatottnak. Adtam magamnak néhány pillanatot, hogy magamba szívjam a látványát, aztán megfogtam a kezét, és az épület felé indultunk. – Miért nem mondtad, hogy jössz? Nem is számítottam rád. Olyan gonosz vagy, hogy nem is szóltál! – csapott aprót a karomra a szabad kezével, az elhadart monológ végén, de az arcáról nem olvadt le a széles mosoly. Ahogy megtorpant, én is megálltam, de csak újra lábujjhegyre pipiskedett, hogy lophasson egy csókot, aztán már indult is tovább. – Gyere! Gyere, gyere! – húzott be maga után a házba.

- Carlisle! – Szállásadónk mosolyogva fogadott az előtérben. Meg akartam köszönni neki, hogy vigyázott Isisre, míg távol voltam, de az említett tovább vonszolt a lépcsők felé.

- Bocsánat, Simon, de most elrabolom, úgyhogy nem ér rá! – kacsintott felé Isis, mire a férfi legalább annyira elpirult, amennyire én tettem volna, ha képes vagyok rá.

- Ez nem volt valami illedelmes! – fedtem meg Isist a szobánkba érve. A következő pillanatban egy lökést éreztem a mellkasomnál, aztán már az ágyon feküdtem, ő pedig fölöttem térdelt. – Ahogyan ez sem – tettem hozzá derűsen. Mikor előre hajolt, és közvetlen közelről megütötte az orromat a friss rózsaillat, minden sejtemen végigvágtatott a vágyakozás. A fülemhez hajolt, éreztem a cimpámon az ajkai érintését.

- Sok nem illedelmes dolgot akarok most csinálni veled… - susogta. Mindig meglepett, mikor ennyire nyíltan beszélt, mégis mozdulatlanná válva hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.

Az ajka puhán és forrón nyomódott a torkomnak, végigjárta az állam vonalát, aztán rátalált a számra. Morogva kaptam utána, miközben ujjaim befurakodtak a selymes-illatos hajtincsek közé. Istenem, mennyire hiányzott! Az ő ízét kellett éreznem ahhoz, hogy elfelejthessem azt a másikat…

- Várj! – A hangom határozottabb volt, mint amilyennek magamat éreztem. Marcus szomjas tekintettel fordult felém. Nem fogja kibírni… - Megteszem. Megteszem én.

- Carlisle! – Vanessa megkönnyebbült sóhajjal ugrott a nyakamba. Talán ő is félt, hogy Marcus nem elég erős leállni, amikor kell, vagy sajnálta volna, ha minden eddigi erőfeszítése ellenére megszegné a diétáját és visszaesne.

- Nem a te kötelességed, Carlisle! – sütötte le a tekintetét Marcus, hogy elrejtse előlem a gyengeségét.

- Tudom – bólintottam. Lefejtettem Vanessa karjait a nyakamból, aztán átvettem Marcus helyét az ágy mellett. Ez nehéz lesz…

Ha megpróbálnám most kivinni innen Harlant, ordítana az égési sérülések okozta fájdalom miatt. Ha itt harapom meg, ordítani fog az átváltozás fájdalma miatt. Gyorsnak kell lennem!

- Nyisd ki az ablakot! – intettem Vanessának, mire kapkodva elfordította a kilincset. A hűvös éjszakai levegő belopakodott és megtöltötte a kis szobát. Emberként vacogtunk volna, de így egyáltalán nem volt ránk hatással a behatoló.

Lehajoltam Harlanhoz, és óvatosan végigsimítottam a homlokán. Verejtékes volt a kínoktól, amelyek torz grimaszba fagyasztották az arcát. A tenyeremet finoman a szájára fektettem, aztán oldalra fordítottam a fejét. Az életadó ér ott lüktetett kékeslila színben pompázva.

Mély levegőt vettem, majd fogaimat a puha húsba mélyesztettem. Az eddig nagyjából mozdulatlan test ívbe hajlott alattam a rémülettől és a kíntól. Harlan szája kiáltásra kerekedett, de erősebben rányomtam a tenyerem, hogy halk nyüszítésen kívül képtelen legyen más hangot kiadni. A vér íze fémes gyönyörrel áradt szét a torkomban, mégis leálltam.

Abban a pillanatban, ahogy a méreg hatni kezdett, felkaptam Harlant, és kivetettem magam az ablakon. Talpra érkeztem, és azonnal a tengerpart felé vettem az irányt. A torkom úgy égett, mintha valaki tüzet gyújtott volna benne, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Harlannak végül is nagyobb szenvedést kell kiállnia, az enyém semmiség az övéhez képest. A méreg okozta kín elnyomta azt, amit az érintésem okozott neki. Miközben azon voltam, hogy ne törjem össze rohanás közben a rángatózó testet, átfutott az agyamon a gondolat, vajon Isis megérzi-e rajtam az embervér ízét, ha megcsókol. Nem akartam, hogy érezze…

- Valami baj van? – érintette meg Isis az arcomat. Gondterhelt ráncok jelentek meg az orra tövében, amiket azonnal el akartam tüntetni. Életem egyetlen és legfőbb célja, hogy Isis sose bánkódjon vagy aggódjon semmi miatt, és mindig boldognak érezze magát.

- Hiányoztál. Örülök, hogy végre itt vagyok, veled.

- Elmondod, mi volt? Vancouverben… - tette hozzá, mikor nem válaszoltam. Megráztam a fejemet, mire a tekintete elsötétült.

- Oké – feküdt vissza a mellkasomra, de a tagjai olyan merevek voltak, mintha gipszbe öntötték volna őket.

- Isis? – kopogtattam meg játékosan a feje búbját, hogy rám nézzen. Néhány pillanatig mozdulatlan maradt, aztán felpattant rólam, és térdre nyomta magát.

- Utálom azt a nőt. Utálom a gondolatot, hogy vele voltál, és azt is utálom, hogy nem tudom, mit csináltatok – fonta össze maga előtt a karjait. Felkönyököltem, és a vonásait fürkészve próbáltam rájönni, mit kéne most mondanom, mivel nyugtathatnám meg.

- Mindörökre letudtam a tartozásomat Vanessa felé, soha többé nem fogok találkozni vele – jelentettem ki, de csak még mélyebb lett a ráncocskája.

- Letudtad a tartozásodat? – ismételte el. – Hogyan?

- Megtettem egy nagy szívességet neki.

- Elkísérted a testvéréhez, hogy elmondhassa, mi történt vele? – találgatott.

- Nem. Ez volt az eredeti terv, de változott.

- Változott?

- Muszáj erről beszélnünk? Inkább gyere ide! Hiányoztál! – ismételtem el, miközben bekanalaztam őt a karommal magam mellé. Folytatni akartam, amit abbahagytunk, de nyűgösen húzódott el tőlem. Halkan felsóhajtottam. Esmével ez sokkal egyszerűbb volt. Ő hagyta, hogy akkor és arról beszéljek neki, amikor és amiről szeretnék, nem akart kihúzni belőlem olyasmiket, amiket még nem voltam kész elmondani. Isis teljesen más volt. Vad és akaratos. Fiatal és betöretlen. Bosszantó és csodálatos. – Átváltoztattam Harlant – mondtam ki.

- Mi? – Újra felült az ágyban, de ezúttal másféle aggódással nézett rám. Most miattam aggódott.

- Jól vagyok. Igaz már rég ízleltem utoljára embervért, de… minden rendben volt. Minden rendben van – javítottam ki magam. Isis tekintete fátyolossá vált, majd a könnycseppek egymás után szöktek meg a szeméből. – Szerelmem, kérlek! – törölgettem meg az arcát. El akartam tüntetni a bánata nyomait, mert majd a szívem szakadt a tudattól, hogy én okoztam neki csalódást és bánatot. – Ez csak egyszeri alkalom volt. Harlan súlyosan megsérült, meghalt volna, ha… - Isis megrázta a fejét, hogy hallgassak, én pedig képtelen voltam folytatni. Néhány másodpercig csend volt, aztán az csokoládébarna íriszben hirtelen ijesztő lángok gyúltak.

- Az a szemét kis dög! Ha még egyszer meglátom, én biztos, hogy letépem a fejét! – Összerezzentem a meglepetéstől, ahogy megérintette a torkomat. Hangjával ellentétben az érintése szelíd és védelmező volt. – Azt mondja, szeret, miközben a saját érdekei miatt hagyja, hogy szenvedj! – remegett meg az ajka.

- Azt hiszed, szenvedtem? – értettem meg végre a kiborulása valódi okát, és ettől úgy éreztem, megolvadt a halott szív a mellkasomban.

- Tudom, hogy szenvedtél – szólalt meg olyan hangon, mintha ő most is érezné azt a kínt, amit az enyémnek tulajdonít. – A szomjúság éget és fáj, de ha még egy kis ízelítőt is kapsz a megváltásból, annál rosszabb. – Ahogy az ajkába harapott, rájöttem, hogy a saját emlékeit meséli. Tudtam, hogy Vania vérének megízlelése után nem lehetett könnyű dolga, de csak most tudatosult bennem, hogy cserbenhagytam. Akkoriban alig foglalkoztam vele, inkább Vanessával töltöttem az időmet. Pedig lehet, hogy Isisnek szüksége lett volna rám… – Nem volt joga szenvedést okozni neked! Nem volt joga arra kérni, hogy…

- Cssst… - fektettem a mutatóujjamat az ajkára. Nem hagyhattam, hogy tovább rágja magát miattam. Soha többé nem hagyom cserben őt, soha. – Vége van. Már nem fáj.

- De…

- Cssst… - ismételtem meg. – Jelen pillanatban csak egy valamire szomjazom, és az nagyobb kínt okoz, mint bármi más. Csókolj meg! – fúrtam a tekintetem az övébe. A rossz érzések keménysége lassan olvadt fel benne, hogy végül kavargó csokoládévá váljon.

Most én gördültem fölé, és kóstoltam végig a porcikáit. Egészen addig ízlelgettem, míg egész testében reszketni nem kezdett. Fél kézzel gomboltam ki a blúzát, miközben a reakcióit figyeltem. Kipirult arccal, lehunyt szemmel élvezte az érintésemet. Ahogy gyengéden tenyerembe zártam az egyik mellét, felnézett rám, szempillái pilleszárnyakként megrezzenve keretezték a lélektükröt, amely összehegesztette a szívem repedéseit, és új életre keltett. Lehajoltam, és csókot leheltem mindkét szemhéjára. Az én gyógyító pilleszárnyaim…

2012. április 23., hétfő

Gyógyító pilleszárnyak - 46. fejezet


46. KÖTELESSÉG




Kissé gondterhelten kerestem ki a csomagomból az útlevelemet. Már három hónapja itt voltunk Skóciában, ezért rég nem volt szükségem rá. A körutunkat Brazíliával kezdtük, de az Esme-szigetet messze elkerültük – úgy éreztem, nem lenne illő kettesben mennünk pont oda –, azután átmentünk Afrikába. Ahogy előre sejtettem, Isis imádta Egyiptomot.

Napokig keringtünk a sivatagban, hogy minden egyes fennmaradt piramist és egyéb érdekességet megnézhessen. Elég veszélyes volt – bár Isis az izgalmas szót használta rá –, mert az állandó napsütés miatt nem kerülhettem az emberek szeme elé. Nappal elhagyatott részeket jártunk be, éjszaka pedig felkerestük a szokásos turistalátványosságokat.

Egyszer majdnem rajtakaptak minket a Kheopsz-piramisban, de Isis talált egy elhagyatott járatot, ahol elrejtőzhettünk a biztonsági őr elől. Hogy utána mi történt ott, azt felfoghatnánk sírgyalázásnak is – de Isis fordításában csak egy izgató kaland volt.

Sajnos Európa nagy részén rövid időt tölthettünk, mivel nappal nem tudtam elhagyni a szállodai szobánkat. Éjszaka azért bejártuk Londont, Párizst, Rómát és Madridot is, de Isis hamar ráunt a nappali tétlenségre, és inkább tovább akart menni. Skócia tökéletes hely volt számunkra. Egyfelől, mert a három hónap nagy részében borús idő volt, másfelől, mert egy beavatott ismerősöm világvégi kastélyszállójában szálltunk meg, ahol nem kellett elrejtőznünk akkor sem, ha előkandikált a nap a felhők mögül.

Isist megfogta ez a hely – a táj, a kultúra, az emberek… Eddig itt töltöttük a legtöbb időt, és szinte már az egész környéket bejártuk. Összeismerkedtünk pár kedves emberrel is, akikről tudtam, hogy – a szállásadónk mellett – vigyáznak majd Isisre, amíg távol leszek, mégis vonakodtam magára hagyni őt.

- Miért nem mehetek veled? – hallottam meg Isis sóhaját az ajtó mellől. Bár háttal álltam neki, már percek óta érzékeltem, hogy figyel engem. A sejtjeim valamiért bizseregni kezdtek, valahányszor rám emelte a tekintetét.

- Ezt egyedül kell elintéznem – mondtam el sokadszorra. Tegnap este, miután Vania felhívott, már megbeszéltük ezt, de Isis nem tudott megnyugodni. Még mindig látványosan megfeszült bármilyen apró dologtól, ami egykori vetélytársnőjére emlékeztette, a telefonhívás pedig teljesen felkavarta.

Rossz volt így látni – ha nem lettek volna kötelességeim Vania felé, biztos, hogy nemet mondok neki. De miattam változott át hozzánk hasonlóvá, miattam kell távol élnie a testvérétől, így az a legkevesebb, hogy elkísérem hozzá, mikor elmondja neki, mi történt, és vállalom a felelősséget Harlan előtt.

- Nem akarom, hogy menj, rossz érzésem van. – A meleg tenyér a hátamra simult, hogy magára vonja a figyelmemet.

- Nem lesz semmi gond, Isis – fordultam felé, de az elkeseredett pillantástól csak még inkább összeszorult a mellkasom. Olyan nehéz volt bármire is nemet mondanom ennek az angyalnak… – Két, maximum három nap, és újra itt leszek, aztán folytatjuk a világ felfedezését. Kettesben – erőltettem mosolyt az arcomra.

- Maradj, ígérem, hogy nem bánod meg! – váltott taktikát egy csábító pillantás kíséretében, miközben ujjai végigsimítottak a mellkasomon. A próbálkozás most igazi nevetést váltott ki belőlem.

- Kis boszorkány! – Csak egy apró puszit akartam nyomni az ajkára, de végül igazi csók lett belőle. Ahogy Isis az ágyra akart dönteni, kényszeredetten bontottam ki magam az öleléséből. – Ne csináld ezt velem, kérlek!

- Rendben – költözött hirtelen szomorúság a tekintetébe. Ahogy el akarta hagyni a szobát, a keze után nyúltam, és visszahúztam magamhoz. Nem nézett rám, ezért az álla alá nyúltam, és feljebb toltam a fejét.

- Ennyire szörnyű neked nélkülem? – kérdeztem rá halkan. Azóta, hogy rátaláltam a kis faházban olyan szörnyű állapotban, pár óránál hosszabb időre nem hagytam még magára. – Megint szenvedni fogsz, ha…?

- Nem! – vágta rá azonnal félbeszakítva a kérdésemet, aztán megerősítésképpen kissé nyugodtabban is megismételte. – Nem. Akkor nem tudtam, mikor jössz vissza vagy visszajössz-e egyáltalán. Azért volt olyan szörnyű az egész. Most… Szörnyen hiányozni fogsz, de nem lesz bajom.

- Biztosan? – vizsgálgattam a vonásait, hogy azokból olvassam ki az igazságot. Mindig attól féltem, hogy csak azért mond vagy tesz valamit, mert én úgy akarom, mert nekem úgy jó. A bevésődés miatti megfelelési kényszere néha elbizonytalanított az okait illetően.

- Esküszöm! De attól még nehéz lesz nélküled. Főleg, hogy… - harapta el végül a mondat végét, és az alsó ajkát szégyenlősen a fogai közé vette.

- Főleg hogy? Hogy Vaniához megyek? – tippeltem meg a befejezést. A pirulásából úgy értelmeztem, hogy helyesen. – Téged szeretlek, te vagy az életem. Vaniához már az égvilágon semmi közöm. Letudom a kötelességeimet, aztán visszajövök hozzád – próbáltam megértetni vele.

A tudat, hogy a kapcsolatom Vanessával olyan mély sebeket hagyott benne, hogy azok még most sem gyógyultak be teljesen, elkeserített. Ilyenkor arra vágytam, bár kitörölhetném a múltat a fejéből vagy visszamehetnék az időben, hogy másképp döntsek. De nem lehetett, így csak egyet tehettem – napról napra bizonyíthattam neki, hogy a szívem az övé és senki másé.

- Buta vagyok, igaz? – pislogott rám.

- Szó sincs róla! – tiltakoztam. – Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, és csak remélni tudom, hogy idővel sikerül majd helyre hoznom teljesen.

- Ne beszéljünk erről, jó? – lépett ismét közelebb hozzám, és a vonásairól eltűntette a gondok nyomait.

- Rendben. Inkább kísérj el a birtok széléig… - tettem zsebre az irataimat, és felemeltem egy kisebb csomagot az ágy mellől. Valójában nem volt szükségem a benne lévő holmikra, de a repülőtéren furcsállták volna, ha üres kézzel szállok fel a gépre. Simontól, a szállásadónktól már délután elköszöntem, így most csak odaintettem neki, mikor elhaladtunk a kert mellett – épp néhány virágpalántát ültetett.

- Légy jó, vigyázz magadra, és ne aggódj, rendben? – búcsúzkodtam Isistől, miközben a taxis, akit a birtok elé rendeltem, betette a csomagomat a csomagtartóba.

- Siess… haza… nagyon… - kérte tőlem minden egyes szó után csókkal ösztönözve.

Isis addig integetett utánam, amíg csak tudott, én pedig hátrafelé forgolódva ittam az emlékezetembe az alakját. Csak akkor dőltem hátra az ülésben, mikor egy kanyar után már nem láthattam őt, a sofőr pedig azonnal beszélni kezdett. Valahogy a taxisok génjeiben van a beszélgetési kényszer…

Míg fel nem ültem a repülőre, nem volt időm igazán hiányolni Isist, de amint tehetetlenül a székembe süppedtem, a gondolataim máris visszatértek hozzá. Ha nekem ennyire elviselhetetlen, mikor távol van tőlem, vajon neki milyen lehet? Hogy könnyítsek a terheimen, lehunytam a szememet, és elképzeltem, ahogyan a mezőn fekszünk. Pont, mint tegnap még a hívás előtt.

Isis vörös haja selymes lepelként terült szét a méregzöld füvön. A bőre fehér volt, de az arca két oldalát apró tűzrózsák festették meg, és amint hozzájuk értem, csak erősebb lett a színűk. Hallottam, ahogy a légzése kapkodóvá válik, a szíve pedig rendszertelenül és gyorsan verte az ütemet.

Mikor a telefon megszólalt, először azt hittem, hogy Edward az. Megint. Amióta csak elindultunk, napjában többször is felhívott minket. Eleinte azt hittem, hogy engem akar ellenőrizni, mert a történtek után nem tud teljesen bízni bennem, de így fél év után kezdtem rájönni, hogy csak hiányzik neki az egyetlen szem lánya. Kész csoda volt, hogy elengedett minket kettesben, miután Isisszel elmondtuk a családnak a közösen szőtt terveinket – bár sejtéseim szerint a döntését nagyban befolyásolta Isabella ráhatása.

- Carlisle! – Az ismerős hangtól megfeszültem, és Isis is aggódva ráncolta össze a homlokát.

- Vanessa? Miért hívtál? – kérdeztem rá azonnal, hogy elkerüljem a felesleges köröket.

- Itt az idő, és szeretném, ha elkísérnél. – Nem kellett megmagyaráznia, mire gondol, pontosan tudtam. A mogyoróbarna tekintet, ami eddig rám szegeződött, most félrefordult és a tájat kezdte fürkészni.

- Mikor és hol?

- Holnap hajnalban a sikátorban, ahol akkor találkoztunk, mikor magaddal vittél Forksba – jött a válasz. Isis megmoccant mellettem, de továbbra sem nézett rám.

- Ott leszek – nyomtam ki a hívást köszönés nélkül. Nem érdekelt, mit gondol rólam Vanessa, csak az volt a fontos, hogy minél előbb megbeszélhessem a dolgot Isisszel, és eltűntessem a gondterheltség felhőit a feje fölül. Ahogy felém fordult végül, éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom…

Ahogy a gép rázkódni kezdett, felnyitottam a szemem, bár semmi gond nem volt – a pilóta a fülkében egy légörvényt említett csak. A mellettem ülő nő kissé zölden szorította a szék karfáját, miközben a szája aprókat mozdult. Más nem hallotta őt, de én tudtam, hogy egy imát mormol. Kedvesen rámosolyogtam, hátha a gesztus segít elfeledtetni vele a félelmeit. Egy pillanatig kábán bámult rám, aztán mire észbekapott, a rázkódásnak már vége is szakadt.

Leszállás után azonnal felvettem a csomagomat, és taxiba szálltam. Szerencsére az utak kihaltak voltak, mivel már jócskán benne jártunk az éjszakában. Az ablakon át a házakat fürkésztem, miközben azon járt az agyam, vajon milyen lesz Vaniát újralátni. Teljesen túltette már magát rajtam? Vagy még mindig titkon reménykedik? Nagyon reméltem, hogy már nem…

Mióta Marcus elvitte magával, egyáltalán nem kerestem őket, és ők sem engem, így fogalmam sem volt róla, mi van velük. Annyi biztos, hogy a vérszomjukat, ha nem is teljesen, de nagyjából már megtanulták kezelni, máskülönben most nem mennénk Harlanhoz…

- Itt álljon meg, kérem! – szóltam a taxisnak két utcával a találkozóhely előtt – jobbnak láttam az utolsó métereket gyalog megtenni. Kivette a bőröndömet a csomagtartóból, aztán fizetés után elhajtott.

Mély levegőt véve indultam el, és alig másfél perc múlva már a kihalt sikátorban várakoztam. Milyen régen is volt, mikor Vanessával először találkoztunk itt. Akkor még Isis gyerek volt, én pedig csak a nagyapja. Akkor még halott voltam. Mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna vagy egy másik életben…

Ahogy meghallottam a lépések zaját, tekintetemet a sikátor bejáratára szegeztem. Négy alak tűnt fel a félhomályban, de én tisztán és élesen láttam a vonásaikat. Marcus és Vania jöttek elől. Marcust valószínűleg azért hozták magukkal, hogy Harlan lássa, jó kezekben van a húga, bár nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet volt-e. Ha véletlenül rosszul sülnének el a dolgok, könnyebb lenne egy megvadult vámpírt megállítani, mint kettőt.

Carmen és Eleazar tanítványaik háta mögött haladtak. Mikor megláttak, elmosolyodtak, és Carmen aprót intett felém. Viszonoztam mindkét gesztust, aztán a figyelmem áttért az elől haladókra.

- Carlisle, barátom! – állt meg tőlem két méternyire Marcus, és köszöntésképpen tiszteletteljesen biccentett. Vanessa egy lépésre lemaradt tőle, és félve nézett fel rám. Furcsa volt a zöld tekintet helyett egy aranybarnába pillantani.

- Szia! – törtem meg én a közöttünk lévő csendet, amiért hálás sóhaj szökött ki a női ajkakon.

- Köszönöm, hogy eljöttél, Carlisle!

- Így kellett tennem, ez nem is kérdés – biztosítottam róla. – Hogy vagy? – mérte végig, mintha külsőleg akarnék leolvasni róla mindent.

- Jól… Bár még nehéz – ismerte be. – De nem húzhatom tovább a dolgot, Harlan napról napra idegesebb. Beszéltünk telefonon, és már azon volt, hogy megkerestet, ha nem vagyok hajlandó találkozni vele. Azt mondta, téged is keresett, de a fiad azt mondta neki, hogy hosszú időre elutaztál, a régi mobilszámod pedig már nem él.

- Öhm… Igen… A mobilom… balesetet szenvedett – fogalmaztam kissé árnyaltan. Valójában Isis és én egy alkalommal olyan hevesek voltunk, hogy a nadrágom zsebében felejtett készüléket apró darabokra zúztuk. – De Edward nem említette, hogy bárki keresett volna – ráncoltam össze a homlokomat. Erre majd még rá kell kérdeznem nála, nem titkolhatja el a rám tartozó dolgokat, bármennyire is meg akarja védeni a lányát! – Képes leszel majd uralkodni magadon?

- Igen – bólintott Vanessa, de elkaptam, ahogy bizonytalanul hátrapillant Denaliékre.

- Ha nem, mi itt vagyunk. Vigyázunk, hogy ne legyen baj! – fektette a kezét Carmen a női vállra megnyugtatásképpen.

- Nagyon szépen haladnak mindketten, nem hinném, hogy probléma lenne – lépett előrébb Eleazar is.

A mondatait érezhetően dicséretnek szánta – a gondolat, hogy elégedett Marcusékkal, könnyített a lelkifurdalásomon. A megkönnyebbüléstől csak későn vettem észre a tekintetében az üzenetet, de mikor rájöttem, mit szeretne, zavartan megköszörültem a torkomat, és bólintottam.

- Egy kis időre elrabolnám Carlisle-t, addig várjatok meg itt. Utána indulunk a bátyádhoz – közölte a terveinket, mielőtt elindult volna ki a sikátorból.

Miközben a város széle felé haladtunk, Eleazar egy szót sem szólt, így tudtam, olyasmit akar mondani, amiről nem akarja, hogy mások – valószínűleg Marcus és Vania – is hallják. Ez egy kissé ismét idegessé tett, ezért a lehető leggyorsabban túl akartam esni a beszélgetésen, hogy megtudjam, mi is a gond.

Végül annak a helynek a közelében álltunk meg, ahol anno Vanessát hagytam, mikor elmentem a testvéréhez megmondani, hogy magammal viszem őt Forksba. Eleazar határozottnak tűnt, csak abból tudtam, hogy kissé zavarban van, hogy nem fogott bele azonnal a beszédbe.

- Nos, én… Bevallom, egy kicsit aggódom Marcus és Vania miatt… - kezdte végül.

- Mégsem haladnak olyan jól? – szaladt össze a szemöldököm. – Ha úgy gondolod, nem készek még a találkozásra, inkább forduljunk vissza, és intézzük el ezt később – tanácsoltam. Nem akartam, hogy baj legyen. Nincs szükségünk arra, hogy egy embernek baja essen, főleg nem Harlannak. Örök lelkifurdalása lenne Vaniának és nekem is, ha történne vele valami…

- Nem, nem erről van szó – rázta meg a fejét. – Inkább arról, amit éreznek egymás iránt. Úgy látom, hogy Marcus kifejezetten vonzódik Vanessához, de ő csak afféle támaszként, mentorként tekint rá, aki mellett biztonságban van.

- Igen, ez valószínűleg így van – erősítettem meg azt, amit első pillanattól éreztem.

- Marcus úgy érzi, hogy lassan képes lesz uralkodni magán annyira, hogy visszakérje tőletek a fiút.

- Te nem támogatod ezt az ötletét?

- De, ha továbbra is ilyen ütemben fejlődik az önuralma, akkor nyugodt szívvel magához veheti a gyereket, de… Félek, hogy vajon tényleg tovább fog-e fejlődni.  – Kérdő pillantással néztem rá, ezért folytatta. – Mi lesz, ha egyszer bevallja az érzéseit Vanessának, aki visszautasítja? El tudja majd fogadni? Továbbra is támogatni tudják egymást ennek ellenére? És Vanessa, hogy fogadná?

- Szerintem nagyon is tisztában vannak egymás érzéseivel.

- Más tisztában lenni velük, és más, mikor tényleg a szemedbe mondják őket. Az megöl minden reményt…

- Igaz – sóhajtottam fel. – Azt szeretnéd, ha rávenném Marcust, tegye meg minél előbb a vallomását? – találgattam a gondolatait.

- A barátja vagy, hallgat rád és bízik benned. Valamennyire bennünk is, de veled mégis csak szorosabb a kapcsolata… Még az előtt túl kell esnie rajta, hogy visszakapja a fiút. Ha utána is minden rendben, akkor elég erős ahhoz, hogy felnevelje, ha nem…

- Arra inkább ne is gondoljunk – ráztam meg a fejemet.

Önző módon azt akartam, hogy Marcusék együtt maradjanak, hogy szeretőkként vagy barátokként az teljesen mindegy volt. Amíg egymásnak támaszt nyújtanak, addig a felelősségem Vania életének tönkretételében sokkal kisebb tehernek tűnt.

- Miután elintéztük a dolgokat Vanessa testvérével, beszélek Marcusszal – ígértem meg végül, bár semmi kedvem nem volt hozzá.

Ha ember lettem volna, biztos, hogy gyomorgörccsel küzdve indulok vissza a többiekhez, de így sem volt túl kellemes a visszaút. Átgondoltam, mit is fogok mondani majd Marcusnak, ő hogyan reagálhat, nekem pedig melyik helyzetben mit kell majd tanácsolnom neki. A Harlannal való beszélgetés mellett ez a gond egyáltalán nem hiányzott most a nyakamba…

Mikor visszaértünk, láttam a kérdést Marcusék arcán, de végül nem kérdeztek rá, hogy miről is beszéltünk. Valószínűleg úgy gondolták, valami magándologról, ami nem tartozik senki másra, csak és kizárólag ránk.

Vanessa mereven állt a fal mellett, és a tekintetét a földre szegezte. Bár a szívverése már nem árulta el, biztos voltam benne, hogy szörnyen izgatott. Szereti a bátyját, régóta nem találkozott vele, és most olyasmiket kell elmondania, amik mindent megváltoztatnak majd a kettejük viszonyában – ez épp elég ok arra, hogy ne legyen nyugodt.

Már korábban elmélkedtem azon, mire is számíthatok Harlannal kapcsolatban. Először valószínűleg nagyon dühös lesz – nem is csoda, minden oka megvan rá -, aztán valószínűleg tudni akarja, hogy Vania a helyzet ellenére tényleg jól van-e. Azt elképzelni sem tudtam, hogy esetleg eltaszítja őt magától azért, amivé lett. Harlan ahhoz túlságosan szerette a húgát, talán az életénél is jobban.

- Készen állsz? – fordult Marcus Vanessához. A hangja halk és megnyugtató volt, valami bársonyos melegséget ontott magából.

- Igen, mehetünk.

- Minden rendben megy majd – lépett Marcus a nő mellé, és gyengéden megérintette a karját. Vanessa felnézett rá, aztán halovány, bizakodó mosoly ült ki az arcára.

Bár a korkülönbség elég nagy volt – sokkal nagyobb, mint Isis és az én esetemben -, valahogy mégis el tudtam képzelni őket egy párként. Nem csak azért, mert számomra kényelmes lett volna, ha egy párt alkotnak, hanem kívülálló szemmel nézve is.

Marcust érdekelték a tudományok és a művészetek, Vanessa elég művelt és érdeklődő volt ahhoz, hogy közös témát és szenvedélyt találjanak. Marcus gondoskodó típus volt, Vanessa gondoskodásra és odafigyelésre vágyott. Marcus megérdemelte volna a boldogságot ennyi év magány után, Vanessa pedig megválthatta volna végre őt.

Ahogy követtem őket Harlan vörös lámpás háza felé, jól megfigyeltem mindkettejüket. Marcus egészen kivirágzott annak ellenére, hogy az új életmód nem lehetett könnyű számára. Még a bőre is egészségesebb színűnek tűnt, és a szemeibe visszaköltözött az élet csillogása. Vanián a változás nem volt ennyire nyilvánvaló. Még abban sem voltam biztos, hogy bekövetkezett-e nála ilyesmi – bár az, hogy nem láttam túl meggyötörtnek jó jelnek tűnt. Talán elfelejtett már engem, és tovább tudna lépni. Talán csak idő kell neki, hogy megszeresse Marcust férfiként is, nem csak a védelmezőjeként.

Még két utcányira voltunk a célunktól, mikor a halovány füstszag megütötte az orromat. Túl erős volt ahhoz, hogy egy odaégetett vacsora terméke legyen, de túl gyenge ahhoz, hogy a tűz, amelyből származik, még mindig égjen. Vanessa meggyorsította a lépteit, mintha csak megérezte volna, pontosan mi is történt.

Ahogy befordultunk a sarkon, a női lábak megtorpantak egy pillanatra, aztán vámpírgyorsasággal rohanni kezdtek a romos, kiégett épület felé. Eleazar és Carmen gondterhelten pillantottak körbe, de szerencsére, nem járkáltak a környéken. Most, hogy a kupleráj leégett, nem volt miért erre jönniük.

- Mi történt itt? Meg kell tudnom, mi történt itt! – fordult felénk kétségbeesve Vania, miután beértük. Körbejárta a romokat, de nem talált közöttük senkit. Ha volt is bent valaki a tűz idején, valószínűleg már kórházban van, vagy…

- Hová mész? – Eleazar elkapta a karját, mielőtt még eltűnhetett volna a városban.

- Van egy kocsma nem messze innen, ott biztosan tudják, hol van Harlan – magyarázta türelmetlenül rángatva a karját.

- Tudom, merre van, majd én megyek – léptem közbe, mielőtt még Vania elveszti a fejét az aggodalomtól. – Igyekszem vissza, és megtudom, mi van a testvéreddel – ígértem, hogy kissé megnyugtassam őt. Összepréselte az ajkait, aztán bólintott. A következő pillanatban már a kocsma felé rohantam.

2012. március 15., csütörtök

Gyógyító pilleszárnyak - 45. fejezet

Szakdolgozat közben elég lassan készült el, de itt van az új fejezet. :) Előtte még egy hír... :)


Aki esetleg még nem hallott róla... A Libri Aranykönyv szavazáson jelölték a Kígyók sziszegése című könyvemet is. :) Nagyon klassz lenne idén bekerülni a Top 50-be. :) Aki úgy érzi, hogy ott a helye a könyvemnek a toplistán, az itt szavazhat rá. A Szórakoztató irodalom kategóriában a Magyar szerzőknél írjátok be a keresőbe, hogy Spirit Bliss, és ha kidobta a nevemet a kereső, akkor kattintsatok a SÁRGA kockára. :) Aki még ennél is többet szeretne segíteni, az pedig ossza meg az ismerőseivel is a hírt, hogy ők is szavazhassanak. :) Köszönök szépen minden támogatást! :)


És jó olvasást! :)


Jah igen... A fejezet 18 éven aluliaknak nem ajánlott! :D Bár a fejemet teszem rá, hogy úgyis elolvassák, de én szóltam. :D






45. VÁGYAK ÉS TERVEK






A szám úgy falta a meggypiros ajkakat, mintha soha nem akarna elszakadni tőlük. Így is volt, akár örökké tudtam volna csókolni Isist, ha neki nem kell időnként levegő után kapnia. A kezem a csípőjén nyugodott, kissé bebújva a felsője alá, hogy érezhessem a bőrét. Ahogyan minden férfi, arra vágytam, hogy bekalandozhassam a gyönyörök birodalmát, de nem mertem semmi olyat tenni, amire nem jogosított fel.


Ahogy kigombolta az ingem utolsó gombját is és megérintett, úgy éreztem, mintha repülnék. Az ujjai forrón melengették a bőrömet megbizsergetve a fagyott sejteket. Legszívesebben a világba kiáltottam volna a szerelmet, ami majd szétfeszített.


- Érints meg te is! – Isis hangja halk volt, az arcán apró tűzrózsák nyíltak, de a tekintetében határozott csillogást láttam. Képtelen voltam megmozdulni, mintha sóbálvánnyá váltam volna. A szépsége egyszerűen megbabonázott. Pillantásom úgy falta a látványát, akár egy éhező a friss kenyeret.


Ahogy hátrébb húzódott tőlem, és végigdőlt a párnákon, halk sóhajjal távozott a mellkasomból a csodálat. Nagy, barna tekintetét a bizalom olvadt kavargássá lágyította. Felkínálta magát nekem, átadva az irányítást és a legnagyobb kincsének ígéretét, én pedig, akár egy szűz suhanc, még mindig tétovázva pillantottam végig rajta. Azt akartam, hogy a lehető legjobb legyen neki, és úgy őrizgesse ezt a pillanatot az örökkévalóságig, ahogyan én is teszem majd.


- Szeretlek – mondtam ki hangosan a mellkasomat szétfeszítő érzést, miközben végigcirógattam az arcát. Felfelé mozdult a szája, de csak akkor teljesedett ki a mosolya, mikor lehajoltam hozzá egy csókra.


Sokáig kóstolgattam őt, hogy összegyűjtsem a bátorságomat a továbblépéshez. Olyan volt, akár a mennyország kapuja előtt állni. Mindennél jobban be akarsz lépni rajta, de félsz attól, hogy valamit elvétesz és végül megváltás helyett a kárhozat vár.


Végül megtettem az első lépést a végzetem felé, Isis blúzához nyúltam és lassan gombolgatni kezdtem. Szórakozottan somolyogtam magamban, mikor rádöbbentem, hogy ha ember lennék ez most nem menne – az izgatottságtól úgy reszketne a kezem, hogy képtelen lennék erre az egyszerű műveletre.


A blúz anyagát csak azután söpörtem félre, miután az utolsó gomblyukból is kicsúszott a gomb. Elakadt a lélegzetem a látványtól, ahogy a hetyke kis mellek vágyakozva meredeznek felém.


- Carlisle? – Isis hangjába, mintha aggodalom vegyült volna, ez pedig azonnal kirángatott a vágyakozó képzelgésekből. Talán meggondolta magát? Megijedt?


- Igen? – A hangom rekedt volt, de magamban már elhatároztam, hogy ha azt mondja, mégsem akarja, akkor szó nélkül engedelmeskedem neki, és tiszteletben tartom a döntését. Még akkor is, ha belepusztulok.


- Nem… nem tetszem? – jelentek meg apró ráncok a pisze orr tövében.


- Tessék? – lepődtem meg a kérdésen.


- Csalódást okoztam, igaz? - ült fel maga elé szorítva a karjait, hogy eltakarja a meztelenségét.


- Csalódást? Te meg, miről beszélsz? – szaladt össze a szemöldököm. Most már tényleg semmit sem értettem. Hogy okozhatott volna csalódást nekem? Mivel?


- Mert még nem vagyok elég nőies… - remegett meg a szája, de most nem jókedvében. A szavaitól majdnem elnevettem magam, de még időben rájöttem, hogy ezzel talán megsérteném.


- Szerintem nagyon is nőies vagy – simogattam végig a tekintetemmel.


- Füllentesz, hogy ne bánts meg – rázta meg a fejét. – Ha tetszenék neked, nem tétováznál.


- Ó, butuskám! – nyögtem fel bűnbánóan. Kezemet az arcára fektettem, és magam felé fordítottam. – Gyönyörű vagy! Tökéletes. És izgató. Annyira csodaszép, hogy félek megérinteni, hátha szertefoszlasz, akár egy tündérálom – próbáltam megértetni vele. A tekintete az enyémben kutakodott, hogy lássa, igazat mondok-e, aztán csillogni kezdett.


- Akkor tetszem?


- Hogy tetszel-e? – nevettem fel mély hangon. – Isis, legszívesebben most azonnal rád vetném magam! – A szeretett arcocska ismét lángokban állt.


- A tiéd vagyok – biztosított róla ismét.


- Tudom, de hadd szeresselek lassan – döntöttem hátra ismét a párnákon és elhúztam a kezét a melle elől. – Hogy mindketten minél tovább élvezhessük a gyönyöröket. Ígérem, hogy így sokkal jobb lesz – hajoltam a nyakára. Az ütőere kísértően lüktetett az ajkam alatt, de egyáltalán nem esett nehezemre ellenállni neki. A vére fele annyira sem vonzott, mint a lénye és a teste.


A kulcscsontja felé indultam, mire a mellkasa egyre gyorsabb emelkedésbe és süllyedésbe kezdett. A szám lassan felmelegedett a bőréből áradó forróságtól, ezért felemelkedtem róla és a kezemmel folytattam a kényeztetését. Körbesimogattam a csúcsos kis halmokat, olyan gyengéden és óvatosan, ahogy csak képes voltam rá.


- Gyönyörű vagy! – ismételtem meg sokadszorra. Nem mondhattam el elégszer, ezért újra és újra elmotyogtam neki.


Sóhajtozva viselte a cirógatásaimat, míg az ajkaim közé nem vettem a jobb mellbimbóját. Ekkor nyögés tört elő belőle, olyan igazi, mélyről jövő, amelyet csak a színtiszta élvezet tud előcsalni. A hangrezgés behatolt a fülembe, végigszaladt a sejtjeimen, és egyenesen az ágyékomba összpontosult, akár egy áramütés. Csak ez nem fájt. Egyáltalán nem fájt.


A játék, amibe ezután kezdtem, maga volt a kínzó gyönyörűség. Végigkalandoztam Isis minden egyes porcikáját, felkutatva azokat a helyeket, amik bármiféle örömet nyújtanak számára. A nyakán több olyan pont is volt, amit, ha megcsókoltam, beleremegett, és rájöttem, hogy ha a nyelvem hegyével végignyalom a tenyerét, akkor képtelen elfojtani egy nyögést. A legnagyobb felfedezést mégis akkor tettem, miután előröl már teljesen ismertem.


- Fordulj meg! – kértem elakadó hangon. Komolyan gondoltam, hogy tetőtől talpig meg akarom ismerni, mielőtt beteljesítjük a vágyainkat.


- Tessék? – kissé elhomályosult tekintettel pislogott rám, mintha csak most ébredt volna egy álomból.


- Fordulj a hasadra! – kértem ismét kuncogva. – Még nem fejeztem be a vándorutamat – simítottam végig a combján. Épphogy csak érintettem a bőrét, mégis libabőrös lett.


Kissé kelletlenül engedelmeskedett. Hogy amiatt, mert már túl sokáig húztam a türelme cérnaszálát, vagy mert ez a póz kiszolgáltatottá tette, nem tudtam eldönteni. Már majdnem visszavontam a kérésemet – nem akartam, hogy rosszul érezze magát bármiért -, de mikor elhelyezkedett, az izmai elernyedtek. Nem úgy tűnt, mintha bármi gondja akadna a helyzettel.


Finoman masszírozni kezdtem a hátát, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg semmi feszültség nincs a testében, de végül képtelen voltam megállni, hogy ne csókoljam meg a hófehér bőrt.


- Olyan jó az illatod… - lélegeztem mélyet a kipárolgásából. Az orrom végigszántotta a nyakát, hogy aztán szuszogva csókoljak a füle mögé. Isis ujjai kapaszkodót kerestek egy párnában, miközben felnyögött.


Ismét lefelé vettem az irányt, hogy aztán kipróbáljak egy kósza ötletet. A számat a gerincvonala aljához illesztettem, és egy kissé kidugva a nyelvemet lassan elindultam felfelé. Az ajkaim és a nyelvem egyszerre érintették az egyenes utacskát nedves csíkot hagyva maguk után.


Ahogy Isis hangosan felkiáltott és megfeszült, meglepetten emelkedtem fel róla. Aprókat rándult és remegett, combjait összeszorította, a lábujjai bekunkorodtak, míg keze elfehéredve markolta a párnát. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, máris ernyedten pihegve lazult el a teste. A levegőt megtöltötte a nőies illat, amit a gyönyörnedvek okoztak.


- Jaj, istenem! – Isis elvörösödve könyökölt fel, és az arcát a kezébe hajtotta.


Időt akartam adni neki, hogy feldolgozza ezt az új élményt, de képtelen voltam megállni, hogy ne érjek addig is hozzá. A mutatóujjam önkéntelenül is ugyanazt az utat választotta, ahol korábban a szám járt, Isis pedig úgy rándult össze ismét, mint akibe áramot vezettek.


- Istenem! Ó, Istenem! – Meglepetten húztam vissza a kezemet, miközben levegő után kapkodva vonaglott kerekre nyílt szemekkel, hogy aztán zihálva zuhanjon ismét a párnákra.


- Azt hiszem, megtaláltam a gyenge pontodat… - konstatáltam elégedetten, miközben az arcát fürkésztem. Az arcbőre még mindig ki volt pirulva, a tekintete pedig úgy csillogott, mintha a két legragyogóbb csillag elhagyta volna égi otthonát, csak hogy őt még gyönyörűbbé tegye. – Jól vagy? – kérdeztem rá.


Kissé zavartnak tűnt, de ezt jelen helyzetben egyáltalán nem furcsálltam. Számára ez az egész újdonság volt, rácsodálkozott mindenre, ami egy felnőtt számára teljesen természetes volt már. A saját testére, az enyémre, az érzésekre, amiket kiváltottam belőle, a vágyaira és igen, az orgazmusra is.


- Nem is tudom… Én még sosem éreztem ilyesmit, és… Azt hiszem, kicsit szégyellem magam – jött a kissé halovány válasz. Elrejtőzött egy másodpercre a szempillái mögé, aztán összeszedve a bátorságát, ismét felfedte a pillantását előttem.


- Igazán nincs miért. Örülök, hogy ilyesmit tudok kiváltani belőled – biztosítottam róla, miközben magamhoz húztam és átöleltem. Tenyere a mellkasomra simult ismét felkorbácsolva az érzékeimet.


- Nem hittem volna, hogy ez ilyen… jó érzés – harapta be az ajkát.


- Ó, ez még semmi sem volt! – néztem rá megjátszott komolysággal. Láttam rajta, hogy egy pillanatra meghökkent, aztán vette a lapot.


- Igazán? – kezdtek simogatásba az ujjai. – Azt mondod, lehet még ennél is jobb?


- Sokkal-sokkal jobb – feleltem magabiztosabban, mint amilyen valójában voltam.


A női test anatómiáját jobban ismertem, mint bármelyik emberférfi a világon, és a szexben is valószínűleg sokkal több gyakorlatom volt, de ez semmit sem jelentett. Esméről pontosan tudtam, hogyan tegyem boldoggá, véletlenül arra is ráéreztem, hogy mi a jó Vaniának, de Isisszel egyelőre bárhogy alakulhat még. Nem akartam arra gondolni, hogy esetleg testileg mégsem illünk össze és ez felborítja az összes elhatározásunkat, amit végre nagy nehezen meghoztunk.


- Tényleg? Hogyan? – somolygott, miközben a tekintetét az enyémbe fúrta. Olyan magabiztosnak tűnt, hogy az nekem is erőt adott.


- Hát így… - csókoltam meg ismét hevesen. Kizártam minden aggodalmamat, és csak élveztem a forró test közelségét, az ujjaim alatti selymes bőrt, a halk hangszimfóniát, ami mindkettőnk torkából előtört időről időre.


A következő percek a végletekig hevítettek, végül képtelen voltam tovább várni, felgyűrtem Isis szoknyáját és becsúsztattam a kezem az apró bugyi pántja alá. Felhúzta a lábait, hogy segítsen megszabadulni a zavaró fehérneműtől, így gyorsan és könnyen megfoszthattam tőle.


Visszafojtott lélegzettel érintettem meg őt, a kis rés nedvezve fogadta a simogatásomat. Isis arcára néztem, ami elragadtatásról árulkodott, én pedig félretéve az ágyékom sürgető lüktetését, folytattam a kényeztetését.


A nyakamba kapaszkodva húzott magához, hogy zihálva tapassza az ajkait az enyémre, miközben a csípőjét ösztönösen előrenyomva a kezemhez dörzsölte magát. Már azelőtt tudtam, hogy ismét a mennyország küszöbén áll, hogy az élvezettől összerándult volna – az ujjai olyan erővel markoltak a hajamba, hogy az szinte már fájt. Szólhattam volna, de nem tettem.


Isist figyelni, miközben végigszalad rajta a gyönyör, olyan ajzószer volt, ami miatt azt is elviseltem volna, ha kitépi az egyik karomat. A férfiasságom lüktetve feszült a nadrágomnak egyre jobban sürgetve arra, hogy végre a saját kielégülésemmel is foglalkozzak.


- Ebbe bele fogok halni – nevetett fel Isis, miután ismét rendesen kapott levegőt.


- Én pedig a vágyakozásba – sóhajtottam fel kissé kétségbeesve. Nem akartam siettetni őt, de a várakozás minden pillanata növelte bennem a sóvárgó kínt.


- Akkor gyere… - kaptam meg a megváltó engedélyt, ám nem éltem vele azonnal.


- Biztos, hogy akarod? – Hallanom kellett a szájából, hogy meg tudjam tenni. Bármilyen szenvedést elviselek, kivéve azt, hogy Isisnek ártsak bármilyen módon. Akár csak azzal, hogy olyat kérek tőle, amit szívesen adna, hogy boldoggá tegyen, de amire ő maga még nem készült fel igazán.


- Nem érezted az előbb? – incselkedett velem.


- Az csak a tested… Biztos, hogy akarod? – ismételtem meg a kérdést. Tenyeremet ismét az arcára fektettem és komoly tekintettel vártam a választ.


- Soha semmit nem akartam még olyan nagyon, minthogy végre a részem legyél és a részed lehessek – kaptam meg a felszabadító választ. Kétségem sem volt, hogy Isis tényleg így érez, a tekintete elárulta a szavai igaz voltát. – Szeretlek – mondta ki most ő, miközben magára húzott.


Körém fonta a lábait, én pedig befészkeltem magam közéjük. Egy utolsó csókot nyomtam a szájára, aztán kissé megemeltem a csípőjét, és a lehető legnagyobb óvatossággal beléhatoltam. Azt vártam, hogy meg kell majd állnom, de Isis csak egyetlen halk szisszenést hallatott, aztán azonnal folytatásra ösztökélt.


Ha korábban féltem is attól, hogy nem illünk majd össze testileg, most minden kétségem varázsütésre semmivé foszlott. Hazaérkeztem. Mély morgás tört elő a torkomból, ahogy teljesen belecsusszantam a forró, nedves mennyországba. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és mikor ismét felnéztem, a mogyorótekintet az enyémbe olvadt.


- Ó, Carlisle… Én annyira… - Apró könnycsepp gördült végig a barackszín bőrön.


- Én is boldog vagyok. Kimondhatatlanul… - simítottam le meghatottan a nedvességet a gyönyörű arcról.


A következő órát, ha ember lennék, sem tudnám soha elfelejteni. Isis volt az Istennőm, én pedig imádtam minden porcikáját, olyan rajongással, amely elméket bomlaszt meg, felrepít a magasba, aztán letaszít, hogy a föld fölött pár milliméterrel ismét rózsaszín lebegésre bírjon.


Isis reszketett alattam, és úgy kapaszkodott a vállamba, mintha az élete múlna rajta. A látvány, amit nyújtott, túlszárnyalta minden eddigi képzelgésemet és álmodozásomat. Az ajkai elnyíltak, a szeme hol lecsukódott, hol elhomályosulva meredt a felettünk lévő fadeszkákra. Az arcán apró rózsák nyíltak, amikhez ha hozzányomtam a számat néha, még forróbbá váltak.


Ha a csodálatba bele lehetne halni, most biztosan távozom a vámpírlétből. Korábban azt hittem, ennél jobban már nem szerethetem Isist, de tévedtem. Minden pillanattal csak egyre szerelmesebb lettem belé. A rebbenő szempillájába, az ujjai szorításába, a hangjába, ahogyan a nevemet suttogta.


Mikor megfeszült alattam és felsóhajtott, nem bírtam tovább, morogva-nyögve adtam át magam a gyönyörnek. Ez teljesen más volt, mint Vanessával. Nem követte lelki kielégítetlenség vagy megbánás, csak selymes elégedettség, amelybe úgy merültem bele, akár egy hatalmas kád habfürdős, forró vízbe. Pár percig zihálva feküdtem Isisen, és csak hallgattam a szíve heves verdesését.


- Ne! – Mikor végül le akartam gördülni Isisről, hogy kényelmesebbé tegyem a helyzetét, de nem eresztett. – Maradj még… Olyan jó így… - Már a szavaival sem tudtam volna ellenkezni, de a tarkóm cirógatása csak még inkább meggyőzött arról, hogy pont jó helyen vagyok. Csak egy valami hibádzott a tökéletesség közepén, amit minél előbb orvosolni akartam. A kor, amelyben születtem, ezt kívánta a tiszta lelkiismerethez.


- Meg kell beszélnünk valamit… - döntöttem el végül. Nem tudnék úgy Edward szemébe nézni, hogy ezt nem tisztázom.


- Jaj…


- Nem, ne félj, semmi rosszat – nyugtattam meg azonnal. – Ígérem, hogy nem rontom el ezt a csodás napot!


- Ajánlom is! – ráncolta össze az orrát, én pedig képtelen voltam megállni, hogy ne nyomjak egy puszit a hegyére.


- Tudod, hogy mi vámpírok nem igazán változunk… Vagy legalább is a személyiségünk alapjai csak nagyon nehezen változnak meg. Én nagyjából az vagyok, aki akkor voltam, mikor megharaptak.


- Igen, apa már mesélt erről – bólintott. Kíváncsian fürkészte az arcomat várva, hogy mire is akarok kilyukadni.


- Akkoriban teljesen más volt minden. Az emberek, a világ, az elvárások… A szerelem… - tértem a tárgyra. – Ha egy férfi beleszeretett egy nőbe, és ők… szóval, szerelmeskedtek, össze kellett házasodniuk, különben a végkimenetel akár végzetes is lehetett.


- Ha attól félsz, hogy apa megöl, amiért nem vagyunk házasok, nem kell emiatt aggódnod – kuncogott fel. – Ez egy másik kor. Nem kell elvenned, csak mert szeretkeztünk.


- És ha én el akarlak?


- El akarsz? – Isis meglepett nyekkenése teljesen összezavart. Jól esett a közelsége, mégis eleresztettem. Távolságra volt szükségünk, hogy józanul végig tudjunk mindent gondolni.


Az alsónadrágom után néztem, hogy időt nyerjek, miközben Isis ülő helyzetbe tornázta magát, és maga elé szorított egy párnát. A haja kuszán meredezett mindenfelé. Majdnem meggyőztem magam, hogy ez a téma még várhat, és inkább ki kéne használnunk az időt, amíg a többiek távol vannak, de végül erős maradtam.


- Carlisle? – szólított meg végül, mikor nem bírta tovább elviselni a csendet. Sóhajtva ültem vissza mellé.


- Próbálkoztam a laza kapcsolattal, és nem ment. Ez nem igazán az én stílusom – vallottam be.


- És egy kapcsolat erőssége azon múlik, hogy kimondtuk-e az igent?


- Nem, dehogyis! Én csak… Ez így helyes. Isten és mindenki más előtt is kinyilatkoztatni, hogy egymást választottuk – próbáltam megmagyarázni.


- Ha ezt akarod, rendben – bólintott, de azt az igazi lelkesedést, amit egy menyasszony arcán lát az ember, egyáltalán nem találtam.


- Te viszont nem ezt akarod – állapítottam meg.


- De. Én… Szeretnék veled lenni minden percben. Örökké. A feleséged akarok lenni – térdelt fel. A kétségbeesett aggodalom szinte sütött a hangjából. Az önzetlen szeretete mosolygásra késztetett.


- Hozzám akarsz jönni, hogy a közelemben legyél, és mert én ezt akarom. De tényleg hozzám akarsz jönni? – fektettem a tenyerem az arcára. – Isis, nem baj, ha nem állsz rá készen.


- Nem akarok csalódást okozni neked – telt meg könnyel a szeme. A saját vágyai és az én elvárásaim között vívódott, és a bevésődés ez utóbbi preferálására kényszerítette.


- Csalódást? Isis… Megkaptam a szerelmedet, nekem adtad mindened, hogy lehetnék bármi miatt csalódott? Gyere ide! – húztam az ölembe. A jobb karját a nyakamba fonta, míg a bal tenyerét a mellkasomra fektette. – Nézz rám! – Ahogy a barna tekintet rám emelkedett, egy pillanatig képtelen voltam megszólalni. Végül összeszedtem magamat, és feltettem az egyetlen kérdést, aminek a válasza most fontos volt számomra. – Mire vágysz?


- Rád – jött a kijelentés villámgyorsan. A nevetésem betöltötte a kis faházat.


- Ezt örömmel hallom, de rajtam kívül – világosítottam fel a kérdésem valódi mibenlétéről.


- Hát… Én nem is tudom… - mormolta, de a tekintete felélénkült.


- Dehogyisnem! – biztattam.


- Én szívesen kipróbálnám, milyen az iskola, és… Az is eszembe jutott, hogy esetleg utazhatnánk. Találtam egy könyvet, amiben egzotikus helyekről írtak. Olyan jó lenne látni őket! – sóhajtott fel vágyakozva. Nem csodálkoztam, arra vágyott, amire egy normális korabeli. Hogy is vehetném el tőle a tanulás és a világ felfedezésének lehetőségét, és láncolhatnám magamhoz? Én megvárom, de a világ vámpírgyorsasággal szalad el mellette. Fel kell fedeznie, hogy végül nyugalmat találhasson a karjaimban az örökkévalóságig.


- Mi lenne, ha… megkérném a kezedet Edwardtól? – kezdtem halkan. A csalódottság átszaladt Isis vonásain, de gyorsan eltörölte őket, hogy ne bántson meg.


- Rendben – törődött bele a kívánságomba.


- És mi lenne, ha az eljegyzésünk jó hosszú lenne? Öt, tíz vagy akár ötven év? Annyi, amennyire csak szükséged van. Közben pedig felfedezheted a világot. – A fény hirtelen tért vissza a csokoládébarna tekintetbe, mikor a szavaim jelentése eljutott a tudatáig.


- Komolyan? Ó, Carlisle! – A csók, amit kaptam, bizonyította, hogy Isisnek tetszik a tervem. Pár pillanat után somolyogva húzódott el tőlem, és elgondolkozva emelte a mutatóujját az ajkaihoz.


- Na, mi az?


- Hát, egy dolog azért hibádzik az elképzelésedben… - vonta meg a vállát.


- Igazán?


- Igen – bólintott határozottan.


- Na és, micsoda?


- Azt mondtad, felfedezhetem a világot – ismételte el a szavaimat.


- Igen, ezt mondtam – néztem rá várakozva. Az ajkai felfelé szaladtak, míg végül ragyogó mosoly nem ült ki az arcára.


- Felfedezhetjük. Én csak veled akarok bármit is csinálni – bújt még szorosabban hozzám. A kezét a nyakamból az arcomra csúsztatta, nekem pedig minden porcikámat végigjárta a határtalan szeretet, amit irántam érzett.