.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2011. szeptember 25., vasárnap

Twilight fic novella

Ihletet kaptam egy Leah/Emma novellához. :) Aki nem tudná még, ők az Édes kötelék című történetem főszereplői. :) A novella természetesen femslash (nő-nő szerelmet mutat be), úgyhogy akit ez zavar, az ne olvassa el. :) A novellát a hivatalos oldalamon találhatjátok, de itt is hagyhattok hozzá hsz-t, ha szeretnétek. Kíváncsian várom a véleményeteket. :)


Itt található a novella: http://www.spiritbliss.hu/hu/159/v%C3%A9szh%C3%ADv%C3%A1s

2011. szeptember 22., csütörtök

Gyógyító pilleszárnyak - 38. fejezet

Rám jött az ihlet. :D Ajándékfejezet. :)


Ezen kívül... Aki nem szokott facebookozni és még nem tud róla... :) Október 22-én, szombaton, 15 órakor lesz Pesten a Kígyók sziszegése című könyvem könyvbemutatója. A pontos helyszín még attól függ, hányan leszünk, úgyhogy aki facebookon még nem jelezte, az jelezze itt hsz-ben, ha jönne. Köszönöm. :)








38. ELSŐ RANDEVÚ








Alice volt talán az egyetlen a családból, akiből a lelkesedésen kívül semmilyen más érzést nem váltott ki a hír, hogy Isis és én szerelmesek lettünk egymásba. Hogy azért, mert már előre látta a jövőnket és így volt ideje feldolgozni a hírt, vagy mert szimplán ő volt a legőrültebb kis démon, akivel valaha találkoztam – és akit volt szerencsém a lányomnak nevezni -, azt nem tudtam eldönteni.


- Ííígy… Tökéletes – csapta össze a kezét vigyorogva, miközben megszemlélt az új ingemben, amit ő választott ki. Állítólag a színe ment a szememhez, de volt egy olyan sejtésem, hogy Isisszel összeöltöztetett minket.


- Minden rendben lesz, ugye? – érdeklődtem. Elém lépett, a kezeit a vállaimra fektette, aztán lábujjhegyre emelkedve a szemembe nézett.


- Nagyon jól fogjátok érezni magatokat – felelte. A nevetés hirtelen tört ki belőlem, mire értetlenül felhúzta a pisze orrát.


- Úgy értettem, jól meglesztek Marcusszal, igaz? Még sosem hagytam másra a közös vadászatot… - aggodalmaskodtam.


- Nyugi, nem hagyom, hogy az őzeken és oroszlánokon kívül másból is falatozzon. Na jó, még pár medve belefér – vonta meg a vállát tréfálkozva.


- Figyelj oda rendesen! Nagyon jól halad, de még mindig nehéz legyőznie a szenvedést – emlékeztettem.


- Tudom, ne aggódj, nagyon óvatos leszek – ígérte. – És most hess, hess, keresd meg a gerlepárodat. Vagyis sólyom… - kuncogott fel a viccén, miközben én megforgattam a szemeim.


- Sok sikert, barátom! – Marcus a lépcsőfordulóban álldogált a fal mellett, akár egy szobor. A karjait összefonta maga előtt, az arcára pedig kiült a kerítők elégedettsége. Biztos voltam benne, hogy arra gondol, nélküle még mindig az üres szobában üldögélve sajnálnám magam. Igaza volt.


- Köszönöm. Mindent – biccentettem felé, miközben elhaladtam mellette.


A lépcsőket kettesével szedtem és futva tettem meg az utat az erdőn át. Csak akkor jöttem rá, hogy túl hamar ideértem, mikor már a házak között sétáltam. Nem akartam még tíz perccel sem korábban érkezni, mint ahogy Edward engedélyezte a látogatásomat, nehogy azt higgye, nem tartom tiszteletben a szabályait.


Eredetileg úgy terveztem, hogy még az Isisszel való találkozóm előtt meglátogatom Vaniát és tisztázok vele mindent, de Alice annyira lefoglalt az öltözködéssel, hogy végül lemondtam erről. Tíz perc alatt nem tisztázhatók a szívügyek, ehhez akár órák is kellhetnek. Főleg, ha szegény lány kiborul. Márpedig ez várható volt sajnos…


- Doki! – Benjamin messziről integetett nekem, mikor a házuk felé közeledtem. Az arcára kiülő vigyor alapján valószínűnek tűnt, hogy Lupéval minden rendben megy. Csak most döbbentem rá, hogy ő pont abban a helyzetben van, mint Isis is. Bevésődött egy nála sokkal idősebb személybe, akivel egyelőre nem mutatkozhat nyilvánosan.


- Szia! – köszöntem neki és megálltam a kerítés mellett. Letette a gereblyét, amivel eddig a lehullott leveleket húzta egy halomba, aztán odasündörgött hozzám. – Mi a helyzet? – érdeklődtem. Rátámaszkodott a kerítésre és bizalmasan közelebb hajolt.


- Szeret engem – suttogta. A szája lassan húzódott vigyorra elővillantva a hófehér fogakat. – Tegnap este kimondta. És én is neki.


- Akkor a tegnap este a szerelem éjszakája volt – mosolyodtam el. A barna szemek kíváncsian néztek rám, de még nem álltam készen arra, hogy bárkit is beavassak. – Örülök, hogy boldog vagy.


- Magának is köszönhetem. Egy csomó jó tanácsot adott. Köszönöm – hálálkodott, ahogyan én korábban Marcusnak.


- Igazán nincs mit. Most mennem kell, de tényleg örülök neked – akartam elindulni, de visszatartott.


- Doki, még egy perc… - kérte, miközben a barnás arcbőrt pír futotta el. – Segítene nekem még valamiben? – Már az előbb is suttogott, de most még halkabbra vette a hangját.


- Az attól függ, de mondd csak. Ha tudok, segítek – ígértem.


- Nos, szóval… A testvéremtől és a többiektől nem kérhetek ilyesmit, mert tartok tőle, kiakadnának. Az itteni üzletben ismernek, úgyhogy ott sem próbálkozhatok. Ha pedig a városba mennék, megkérdeznék, mi dolgom arra… Nem tudna esetleg beszerezni nekem egy csomag… izé… - vakarta meg a tarkóját zavartan. – Szóval, óvszer kéne – sütötte le a tekintetét. Mély lélegzetet vettem, csak hogy legyen pár másodpercem átgondolni a válaszomat, és csak aztán kezdtem bele.


- Az igazság az, nem hiszem, hogy készen álltok már ilyesmire – mondtam ki nyíltan a véleményemet. A fiatal arc elkomorult.


- Kész vagyok rá, és szeretnék felelősségteljes lenni. Ezért fordultam magához. Szóval, vagy segít, vagy szerzek másként, de nem tarthat vissza – jött a határozott kijelentés.


- Lupe is ugyanígy érez?


- Mondtam már, hogy szeret.


- De azt is mondta, hogy szerinte ezt testileg is ki kéne már fejeznetek egymás felé? – pontosítottam a kérdésemen.


- Ezt így nem mondta ki, de szeret és én is őt. Akkor meg? – vont vállat Benjamin.


- Tudod, mit? Ha megkérdezed tőle, és ő igent mond, segítek neked. Így rendben van? – próbáltam meg a helyes útra vezetni. Szinte biztos voltam benne, hogy Lupe nemet fog mondani a kérdésére és remélhetőleg a bevésődésére jobban hallgat majd, mint rám.


- Rendben – egyezett bele kevésbé lelkesen.


- Akkor majd még beszélünk erről – zártam le a beszélgetést egy búcsúintést követően.


Ahogy a házunk felé közeledtem, izgatottság száguldott keresztül rajtam. Már csak harmincnégy lépés és láthatom Isist. Harminc… Huszonöt… Tizenöt… Tíz… Öt… Négy… Három… Kettő… Egy…


- Carlisle! – A csillogó szemek látványától a világ hirtelen sokkal szebb és jobb hellyé vált számomra. Mire észbe kaptam volna, Isis már a nyakamban lógott és úgy ölelt magához, hogy azt hittem, soha többé nem ereszt el. Nem bántam volna…


Végül a halk torokköszörülés miatt toltam el magamtól. Edward szigorú arccal ült a fotelben és minket bámult.


- Edward! – biccentettem felé.


- Másodpercre pontos voltál – szólalt meg elismerő hangon. Elmosolyodtam. Tudta, hogy már kint toporgok egy ideje és értékelte a gesztust.


- Arra gondoltam, hogy esetleg megnézhetnénk Isisszel egy filmet. Már ha megengeded, hogy itt maradjunk a nappaliban – vetettem fel az ötletet. Úgy véltem, Edwardnak sokkal könnyebb lesz a helyzet, ha szem előtt tarthat minket így első alkalommal. Egy újabb gesztust akartam adni neki.


- Isabella, Eddy és Edan Saorééknél van, megígértem nekik, hogy ha megjössz, én is átmegyek. De ti csak maradjatok nyugodtan – állt fel. Ez pedig az ő bizalomajándéka volt számomra.


- Rendben, köszönöm – könnyebbültem meg.


- Ó, Carlisle! – fordult vissza Edward a küszöbről. – Ha bármivel próbálkozna, elvárom, hogy felnőtt legyél! – emlékeztetett. Isis durcás arccal fonta össze maga előtt a karjait. Egy kissé emlékeztetett Benjaminra.


- Így lesz! – ígértem. Bólintott, aztán kifordult a helységből. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó becsukódik mögötte.


- Végre! – Isis vigyorogva fűzte a karjait a nyakamba és megcsókolt.


- Ne, ne, ne! – fogtam le a karjainál. – Most tettem ígéretet apádnak.


- Úgy utálom, hogy belelát a fejünkbe! – sóhajtott fel Isis bosszúsan.


- Ha nem látna, akkor sem tehetnénk. Bizalmat szavazott nekünk, nem árulhatjuk el – néztem a szemébe. Szerettem volna, ha megérti, mennyit jelent ez számomra. Pár pillanatra a csokoládébarna tekintet az enyémbe fonódott, aztán Isis elmosolyodott.


- Te vagy a legeslegjobb ember az egész világon! – simítottak végig az apró ujjak az arcomon.


- Nem vagyok jó és nem vagyok ember. Csak tisztelem Edwardot és szeretlek téged – akartam eloszlatni az illúzióit, de a mosolya csak még szélesebb lett.


- Akkor dvd? – húzott a kanapéhoz. – Akarsz pattogatott kukoricát? – kuncogott fel. Úgy látszik, nagyon megmaradt benne az eset, amikor felrobbantottam a mikróban a nassolni valót.


- Nem, de neked csinálhatok, ha kérsz – ajánlottam fel. Elgondolkozó arcot vágott.


- Ha elszúrod megint és újra megmentesz a gyilkos kukoricáktól, akkor kérek! – húzott tovább.


- Isis… - figyelmeztettem újra. Ez nehéz menet lesz…


- Jól van, jól van! Akkor csak beteszek egy filmet – lépett a dvd-állványhoz. Némi keresgélés után kihúzott egy lemezt a helyéről, és behelyezte a lejátszóba. -, bekapcsolom – nyomta meg a megfelelő gombot. –, aztán bevackolom ide magam melléd. Jó közel – helyezkedett el a kanapén hozzám bújva.


Az izmaim megfeszültek, ahogy szinte félig rám feküdt. A feje a vállamon nyugodott, a keze a combomon lévő kezemen. Eddig úgy gondoltam, a vér csábításának ellenállni az átalakulásom első pár hónapjában a legnagyobb kihívás volt, amivel valaha szembe kellett néznem. Tévedtem. Ez most azt is felülmúlta.


Az ujjaim begörbülve markolták meg a kanapé karfáját, hogy visszafogjam magam. Isis csupasz válla ott gömbölyödött nem messze tőlük. Olyan egyszerű lett volna végigcirógatni. Vagy megcsókolni. Elég! Nem gondolhatok ilyesmikre! Csak mély levegő, Carlisle! Mély levegő!


- Hadd mutassak ajtót! Ott az ajtó! – Isis kuncogva suttogta az egyik szereplővel együtt a szöveget. Valami gengszter és komornyik keveréke lehetett. – Ez a legjobb vígjáték, amit valaha láttam! – pislantott fel rám. – Szerinted nem? – érdeklődött.


- De. De igen – helyeseltem, bár a film címét sem figyeltem meg. Túlságosan lekötött egy sokkal érdekesebb néznivaló.


- A főszereplő pasi a legjobb. Arnold Schwarzenegger, ugye? – jött a következő kérdés. Isis beletúrt a hajába, aminek köszönhetően az egyik tincse lehullott a vállára.


- Ühüm… - A szám túlságosan kiszáradt ahhoz, hogy szavakat formálhassak. A rózsaillat eltöltötte az orromat és kikapcsolta az agyamat.


- Carlisle, nem is figyelsz! – A forró test elhúzódott tőlem, Isis pedig feltérdelve az arcomba bámult.


- Mi? – nyögtem. – De, de figyelek! – kezdtem heves bólogatásba.


- A főszereplő Sylvester Stallone – vonta fel a szemöldökét jelezve, hogy lebuktam. – Nem érdekel a film? Válasszak mást?


- Nem, én csak… Megtennéd, hogy arrébb ülsz? – csúszott ki a számon kétségbeesve. Isis egy pillanatig mozdulatlanul fürkészte az arcomat, aztán csak teljesítette a kérésemet. Meglepetten fújtam ki a levegőt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű lesz.


A következő fél órát csendes filmnézéssel töltöttük. Néha-néha Isis felé pillantottam, hogy olvashassak a vonásairól. Azt gondoltam, kemény harc lesz majd megértetni vele, hogy meg kell tartanunk a megfelelő távolságot, így nem tudtam hová tenni a mostani viselkedését. Talán számára nem is olyan nehéz ez az egész. Mi van, ha szeret engem, de még nem vonzódik hozzám úgy, ahogyan én hozzá. Nekem kínszenvedés volt, hogy nem érhetek hozzá, de ő nyugodtan tűrte a testi hiányomat.


- Valami baj van? – fordult felém kissé nyűgösen, mikor sokadszorra is felé tévedt a tekintetem. – Még valami kívánság? Esetleg üljek ki a tornácra, hogy egyáltalán ne zavarjalak?


- Hogy mondhatsz ilyen butaságot? – szaladt végig mély ránc a homlokomon.


- Úgy tűnik, egyáltalán nem is akarsz velem lenni. Ha így van, nyugodtan mondd meg. Még mindig jobb, mint tudni, hogy szenvedést és nyűgöt okoz számodra velem tölteni az időt – sütötte le a szemét. Mostanra a bosszúság eltűnt a vonásairól, csak mély szomorúság maradt.


- Még egyszer megkérdezem, hogy mondhatsz ilyen butaságot?


- Akkor meg mi van? Alig vártam, hogy végre itt legyél, megérinthesselek, érezhessem az illatodat, a bőrödet, te meg száműzöl a kanapé másik végébe… - remegtek meg a rózsaszín ajkak.


- Ó, Isis! – sóhajtottam fel. – Én csak… Figyelj… - vettem ki a kezéből a távirányítót és leállítottam a filmet. Közelebb csúsztam hozzá és a tenyerembe vettem a kezeit. – Én is szeretnélek megérinteni, érezni, de tudod, hogy nem szabad.


- Tudom, hogy nem szeretkezhetünk még, és beletörődtem – mondta ki szemrebbenés nélkül a szavakat. – De miért ne bújhatnék hozzád, miért ne ölelhetnélek meg? Ebben semmi rossz nincs. Apa sem köthet bele! – Újabb mély levegőt vettem, hogy összeszedjem a bátorságomat ahhoz, amit mondani akarok.


- Isis, én kívánlak téged. – A kijelentésemtől egy pillanatra benne akadt a szó. – Olyan nagyon kívánlak, hogy ha csak hozzám érsz, úgy érzem, képtelen vagyok eleget tenni Edward elvárásainak. Családfő, orvos, vámpír és férfi vagyok. Erről hajlamos mindenki megfeledkezni, de így van.


- Most is… kívánsz? – Isis elhaló hangja és a nagyra nyíló ártatlan szempár emlékeztetett arra, mennyire így van. Csak egy bólintásra futotta a lelki erőmből. Isis légzése felgyorsult, miközben a tekintetünk összeolvadt. Ismét olyan érzések cikáztak keresztül rajtam, mint nemrég a kunyhóban. A testem és a lelkem pulzálva követelte a másik felét. Akár egy mágnes, ami elé valami akadályt tettek. Azon át is érzékeli a vonzódást, de nem érintheti vonzódása tárgyát.


- Ne! – tértem észhez, mikor Isis előre mozdult. Ismét megragadtam a karjait és próbáltam távol tartani magamtól.


- Bízz bennem! – jött a halk kérés. – Nem teszek semmi rosszat. Bízz bennem! – Az ujjaim lassan nyíltak szét. Nem voltam biztos abban, hogy helyesen cselekszem-e, de képtelen voltam megtagadni a bizalmat Isistől. Behunytam a szemem, mikor az egyik lábát átvetette rajtam. Nem ült az ölembe, csak fölöttem térdelt. – Maradj így… - éreztem meg a leheletét az arcomon. Nem mertem felnézni, mert féltem attól, hogy akkor teljesen elveszek. Féltem önmagamtól.


Bár a látás adományától megfosztottam magam, a többi érzékem tökéletesen működött. Isis játszott velem. Nem tudtam, hogy kínzásnak vagy bűn nélküli élvezetnek szánja-e, de nem is érdekelt. Mindkettő volt egyszerre. A lehelete végigcirógatta az arcomat, éreztem a számon, a nyakamon. Aztán egyszer csak az ujjai is megjelentek. Nem érintett meg, mégis tudtam, hogy ott van a keze a bőrömtől alig pár milliméternyire. Imitálta a simogatást, a csókokat, az érintéseket, én pedig remegni kezdtem, akár egy szűzlány a nászéjszakáján. Képtelen voltam megmozdulni, csak a mellkasom emelkedett teljesen rendszertelenül, ahogyan a levegőt kapkodtam, mintha csak az életem múlna az oxigénen. A sejtjeim bizseregtek, lüktettek.


Az agyam egyik leghátsó zugában azt mérlegeltem, mit kapunk ezért Edwardtól, de a veszélyérzetemet olyannyira elnyomta a kínzó élvezet, hogy nem igazán érdekelt. Nem nyúlok Isishez, ő sem ér hozzám. Még csak meg sem csókolom. Nem teszünk semmi rosszat – áltattam magam, de a halk nyögés, ami elhagyta a számat, nem erről árulkodott. Ahogyan az ágyékom türelmetlen mocorgása sem.


Aztán Isis egyszer csak eltűnt előlem. A hiányérzettől meglepetten pattantak fel a szemeim. A tekintetem végül megtalálta őt a sarokban – úgy nézett rám, mint egy riadt állat, akit épp most készül felfalni az oroszlán. Talán ő maga sem sejtette, hogy a játéka egyáltalán nem játék. Az arca kipirult, a tekintete vágyakozva csillogott, a levegőt pedig betöltötte a félreérthetetlen feromonillat.


- Ezt nem kellett volna – törtem meg a csendet rekedten. – Sajnálom. – Az én hibám volt az egész, hiszen nekem kellene irányítanom. Isis csak próbálgatja a szárnyait, de még nem áll készen arra, amire én igen. – Azt hiszem, jobb, ha megyek – álltam fel a kanapéról. Isis megmoccant, de végül nem állított meg. Valószínűleg ő maga sem értette az érzéseit. Szeretett és kívánt engem, talán gondolatban érdekesnek is találta az ötletet, hogy szeretkezzünk, de a lelke még nem volt elég érett ehhez. Úgy viselkedett, ahogyan egy normális tinédzserlány tette volna, ha szerelmes.


- Visszajössz? – hallottam meg a hangját a küszöbről.


- Ha apád engedélyt ad rá, igen – bólintottam.


- Holnap? – jött az újabb bizonytalan cincogás. Képtelen volt sokáig távol lenni tőlem, ahogyan én is tőle. Együtt lenni is némi kínnal járt, de az sokkal rosszabb volt, ha nem láthattuk egymást egyáltalán.


- Megkérdezem. Ígérem – tettem hozzá, mikor aggodalmat véltem felcsillanni Isis tekintetében. – Szeretlek – búcsúztam el tőle, és még mielőtt válaszolhatott volna, kisiettem a házból. A friss levegő egy kissé kitisztította a tudatomat, de még mindig el voltam kissé varázsolva. Fogalmam sem volt, hogy fogjuk kibírni addig, míg Isis elég nagy nem lesz ahhoz, hogy feleségül vegyem. Lehetetlen küldetésnek tűnt, amit Edward és az élet elvárt tőlem.


- Carlisle! – A kiáltást hallva megtorpantam, bár legszívesebben elfutottam volna a felelősség elől. Mély lélegzetet véve fordultam meg, és igyekeztem összeszedni minden bátorságomat, míg Vania odaért hozzám. Az arcán tétova mosoly ült, ami azonnal el is halt, amint hátraléptem, mikor üdvözlőcsókot akart adni.


- Jó, hogy… jó, hogy jössz – köszörültem meg a torkomat.


- Tényleg? – tért vissza a bizakodás a tekintetébe.


- Igen – bólintottam, aztán elgondolkozva körbenéztem. – Van kedved sétálni és beszélgetni?


- Persze, örömmel – karolt belém, mielőtt még megakadályozhattam volna. Nem tudtam, hogy nem veszi észre a távolságtartásomat vagy csak nem akar tudomást venni róla, hogy még egy kicsit tovább áltathassa magát.


- El kell mondanom valamit neked – szólaltam meg pár méter után. A női kéz megremegett a karomon.


- Carlisle, kérlek…


- Beszéltem vele. Elmondtam neki, mit érzek és ő is ugyanúgy érez irántam – hadartam el, nehogy meggondoljam magam.


- Ez nem változtat semmin, már megbeszéltük. Bűn vele lenned.


- Most még igen. De tudod, hogy micsoda, gyorsan felnő. Szeretem őt.


- És én csak egy ember vagyok. Hozzá képest semmi – cövekeltek le a női lábak.


- Ez nem igaz – nyúltam Vania álla alá, hogy a szemébe tudjak nézni. – Gyönyörű, értelmes nő vagy. Biztos vagyok benne, hogy…


- Ne! Ezt ne! – lépett el mellőlem és tiltakozva felemelte a kezét. – Nem akarom hallani, hogy a te hibád, nem az enyém, és hogy majd nem sokára találkozom az igazival, aki úgy szeret, ahogy megérdemlem. Kérlek, tisztelj annyira, hogy nem dobálózol ezekkel az ostoba közhelyekkel. Ez a valóság, nem egy tündérmese – nézett rám dühösen.


- Sajnálom, nem akartalak megbántani.


- Persze, hogy nem. Én vagyok a hülye. Te megmondtad, hogy nem illünk össze, de én becsuktam a fülemet. Nem hallottam meg, amiket mondtál – törölt le egy kicsorduló könnycseppet. – De most már hallom.


- Vania… - nyúltam utána, de nem engedte, hogy hozzáérjek.


- Most hagyj! – indult el visszafelé faképnél hagyva.

2011. szeptember 18., vasárnap

Gyógyító pilleszárnyak - 37. fejezet

Kíváncsi vagyok nagyon a véleményetekre, úgyhogy örülnék most a hsz-eknek. :) Mármint, máskor is örülök, de most még annál is jobban. :D








37. A ZÖLD KÖNYV










IGYEKEZTEM ÓVATOS LENNI, nehogy Edan kiszúrjon, ám ez eléggé nehézzé vált, miután a nyílt tengerpart felé vették az irányt Dave-vel. A sziklák rejtekében maradtam széljárással szemben. Egyáltalán nem tetszett, hogy az unokám ezzel a suhanccal tölti az idejét. Már rég haza kellett volna küldenünk. Nem tudtam, mibe rángatta bele, de abban biztos voltam, hogy semmi jóba.


Már a távolból láttam a part végében a tábortüzet, de csak akkor jöttem rá, kik rakhatták, mikor a tenger felé pillantottam – két fiatal lány lubickolt a habok között. Nekik tovább tartott észrevenni Edanék érkezését, de mikor ez megtörtént, azonnal elindultak kifelé.


Úgy éreztem magam, akár egy kukkoló. Próbáltam meggyőzni magam, hogy helyes, amit teszek, mert egyszerűen nem fordíthatok hátat és sétálhatok el. Edan éppen a lázadó tinédzserkorszakát élte. Ilyenkor sok hibát képesek elkövetni a fiatalok. Én pedig, ha megvédhetem őt akár egytől is, akkor meg fogom tenni. Még akkor is, ha emiatt utál majd. Ennyivel tartozom Edwardnak. Főleg, hogy én magam is annyi gondot okozok neki.


Takarásba húzódtam, hogy kivárhassam az események végét, hátha mégsem kell közbelépnem. Bíztam Edanben, de azzal is tisztában voltam, hogy mindenki elvéti néha a helyes utat.


A két lány idősebbnek nézett ki, mint Edan, talán Dave-vel egykorúak lehettek. Abban biztos voltam, hogy nem la push-iak. Nem csak a fehér bőrük és világos hajuk miatt, hanem mert annyi kencét viseltek magukon, amennyit egy quileute nő szégyellt volna. Igaz, a törzs nagy része igyekezett modernizálódni minden szempontból, de az alaptermészetüket nem tudták levetkőzni. Az asszonyaik és lányaik még mindig visszafogottabbak voltak, mint fehérbőrű társaik.


- Sziasztok! – Mindkét lány csábos mosollyal az ajkain állt meg a fiúk előtt. Bár még semmi sem történt, bárki a fejét merte volna tenni arra, mire készülnek. Teljesen nyilvánvaló volt.


- Nina, Beth, ő itt Edan! – vette át az irányító szerepét Dave. Talán a városból ismerhette a lányokat, ami tekintve, hogy milyen társaságban forgott, nem tűnt túl jó ajánlásnak.


- Helyes fiú vagy – lépett közelebb Nina Edanhez, és végigsimított az arcán. – Örülök, hogy megismerhettelek.


A beszélgetés további része egyszerű flört volt, amit főleg a lányok irányítottak. Nem igazán értettem az egészet. Arra számítottam, hogy Edan nem igazán lesz kezdeményező, ahhoz túlságosan visszahúzódó volt, de mintha teljesen hidegen hagyta volt az egyértelmű közeledés. Ha pedig tényleg nem érdekli a mellette ülő lány, mit keres egyáltalán itt?


- Naaa, gyere úszni! – negyed óra múlva Beth nyávogó hangon igyekezett magával csábítani Dave-et a hullámok közé. Nyugtalanul rezzentem össze. Kezdődik. A két pár szétválik, hogy ne zavarják meg egymást az intim pillanatokban. Még mindig bíztam abban, hogy Edan az utolsó pillanatban mégis jó döntést hoz, bár egyelőre nem úgy tűnt, mintha erre lenne esély.


- Nem uncsi az indiánok között élni? – érdeklődött Nina, amint Dave és a barátnője eltűntek a habok között.


- Igazán kedves emberek – piszkálgatta meg egy bottal Edan a tűz alatti fadarabokat.


- És szépek az indiánlányok? – húzódott közelebb a lány. Kivette Edan kezéből a botot, aztán játszani kezdett az ujjaival. A barna tekintet nem fordult felé, csak meredten bámulta a lángokat.


- Nem igazán tudom…


- Hogyhogy nem tudod? – emelkedett a magasba a szőke szemöldök.


- Még sosem figyeltem meg őket ilyen szemmel – ismerte be Edan. Legszívesebben hátraarcot csináltam volna, mert kínosan érintett, hogy kihallgatok egy olyan beszélgetést, ami egyáltalán nem rám tartozik.


- És engem szépnek találsz? – nyúlt Edan arcához, és maga felé fordította. A mosolya alapján biztos volt benne, hogy a válasz igen lesz, de a hallgatás végül elbizonytalaníthatta. Már azt hittem, Edan feláll mellőle és egyszerűen otthagyja, mikor hirtelen előre hajolt és a száját a lányéhoz nyomta. Elég sokáig tartott a csók, és már azon gondolkoztam, hogy elő kéne bújnom, hogy szétkergessem az alkalmi párt, mikor végre Edan elhúzódott.


Nina kipirulva kapkodta a levegőt és a kissé zavaros tekintete alapján elégedett lehetett a mellette ülő fiú teljesítményével. Ezzel szemben Edan tartása, mintha letört lett volna. Egy ilyen csók után más tini kiugrott volna a bőréből, de az ő vállai előre estek, a fejét pedig lehajtotta, mintha szégyellne valamit.


Ahogy Nina újra előre hajolt, a férfikéz finoman megragadta a vállát, és eltolta magától.


- Sajnálom, ez nem megy – rázta meg az unokám a fejét.


- Micsoda? – A lány pont olyan zavarodottnak érezhette magát, mint én. Éreztem, hogy valami baj van, és megőrjített a tudat, hogy nem tudom, mi az.


- Ez az egész – pattant fel hirtelen Edan. – Biztosan szép vagy, de… Én nem éreztem semmit. – A kijelentés dühös ráncokat festett a női homlokra.


- Nem éreztél semmit? – ismételte meg.


- Nem, sajnálom.


- Akkor veled van a gond. – Nina mérgesen felkászálódott és csapkodni kezdte a combjairól a homokszemeket. Látszott rajta, hogy megsértődött Edan kijelentésén. – Már megbocsáss, de ha semmit nem érzel e láttán – mutatott végig magán. -, és ha megcsókolsz, akkor impotens vagy buzi vagy.


- Te semmit sem tudsz! – Edan nyugodtsága egyetlen másodperc alatt foszlott semmivé. Az arcára kiülő vicsor szinte állati volt. Most jött el az idő, hogy közbelépjek, bár nem amiatt, amire eredetileg számítottam.


- Mi folyik itt? – léptem elő a szikla mögül úgy, mintha csak most érkeztem volna. A felbukkanásom elég volt ahhoz, hogy pár pillanatra elterelje Edan figyelmét. Tudtam, hogy addig kellett elrendeznem a helyzetet, míg magához nem tér a megilletődöttségéből, mert az újabb kiborulást elkerülhetetlennek tartottam.


- Maga meg ki? – érkezett az első flegma kérdés felém.


- A fiú rokona vagyok, akinek jelenleg otthon kéne lennie, nem itt – feleltem magabiztosan. Azt nem mertem megemlíteni, hogy nagyapai kötelék fűz össze minket, mert egy kívülálló nem tudta volna összeegyeztetni ezt a tényt a látszólagos tíz-tizenkét év korkülönbséggel. – És úgy vélem, neked sem kéne itt lenned az éjszaka közepén – tettem hozzá.


- Tudja mit? Igaza van! – horkant fel a lány, miközben felszedegette a cuccait a tűz mellől. – Egy igazi férfi mellett lenne a helyem ahelyett, hogy egy tehetetlen kisfiúra pazarlom az időmet – mérte végig Edant, aztán a barátnőjével nem foglalkozva elcsörtetett a másik irányba.


Magamban számoltam a másodperceket, de csak háromig jutottam, mikor Edan felébredt a sokkból.


- Mit keresel itt? Követtél? – húzta ki magát újra felvéve az öntudatos tinédzser álcáját, aki szembeszáll minden őt korlátozó felnőttel.


- Igen – vallottam be az igazat. Meglepett arcot vágott, aztán ismét elsötétült a tekintete.


- Nincs jogod ahhoz, hogy leskelődj utánam és kihallgass!


- A nagyapád vagyok – emlékeztettem, mire felhorkant. – Most pedig irány haza, és örülhetsz, hogy nem szóltam apádnak!


- Te ne parancsolgass nekem és legfőképp, ne tegyél szívességet! – mutogatott felém. Tudtam, hogy mostanában nem túl kezelhető, de nem gondoltam volna, hogy ennyire kifordult magából. A fejemet mertem volna tenni rá, hogy ez nagyrészt az aktiválódott alakváltó-génnek köszönhető.


- Edan, talán tudnék segíteni. Sejtem, miért vagy mostanában ennyire nyugtalan. Holnap esetleg megvizsgálhatnálak…


- Nem! – lépett hátrébb riadtnak tűnő arccal. – Nem tudsz te semmit – rázta meg a fejét.


- Más vagy, mint egy átlagos fiú, ez teljesen normá… - kezdtem volna bele a megnyugtatásába, de nem volt lehetőségem befejezni. Sarkon fordult és rohanni kezdett vissza La Push felé. Egyetlen másodperc alatt gondoltam végig, mit tegyek, aztán utána indultam. Valami teljesen kiboríthatta, mert vámpírgyorsasággal száguldott keresztül az emberlakta területen, és még alig értük el az erdő szélét, mikor átalakult. Gyorsan körbenéztem ellenőrizve, nem látott-e meg valaki minket, aztán továbbrohantam. Mire beértem Edant, már egy hatalmas fa alatt feküdt. Mikor meglátott, felkelt, és hátat fordítva nekem, ismét lefeküdt.


- Ez nehéz időszak lehet neked, de talán segíthetek. Hidd el, semmi sem olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre látszik. Ezt ma éjszaka megtanultam – sóhajtottam fel. Vártam pár másodpercet, hátha Edan reagál, aztán mikor nem tette, egyszerűen leültem a fűbe. Fél óráig bírta a nyomasztó csendet, aztán feladta az ellenállást. Lomha mozdulatokkal feltápászkodott, és várakozóan rám nézett. A pulóveremhez nyúltam és lehúztam magamról.


- Tessék! – dobtam elé, aztán elfordítottam a fejemet. Mire visszanéztem Edan már emberi alakban ült a földön.


- Tévedsz – törte meg a csendet elsőként.


- Miben? – jelentek meg ráncok a homlokomon. Fogalmam sem volt, mire érti.


- Hogy nem olyan szörnyű, mint elsőre látszik – hajtotta le a fejét.


- Ha esetleg tényleg így lenne, akkor is nyugodtan elmondhatod. Tudod, hogy a családod bármit megbocsát neked – biztosítottam róla. Pár percig ismét csend borult ránk, de nem szólaltam meg újra. Hagyni akartam, hogy Edan mindent megemésszen magában.


- Azt hiszem, valami baj van velem – nézett fel rám végül.


- Baj? – rémültem meg. – Rosszul érzed magad vagy hasonló? – járta végig a tekintetem minden látható porcikáját. Nem láttam az arcán fájdalmat és más külső jele sem volt, hogy esetleg orvosi gondjai lennének.


- Isis annyi idős, mint én – kezdte egy nyilvánvaló ténnyel. – Tudom, hogy szerelmes beléd, és… - Mély levegőt vett, mintha nehezére esne folytatni, de mégis megtette. - …és testileg is kíván. – Zavartan merevedtem meg. Nem számítottam rá, hogy ilyesmikről fogunk beszélgetni.


- Szóval, ez a baj? – értettem meg. Edan egyszerűen félti a húgát tőlem, de mivel szeret minket, így nem tehet semmit. Pont azt érzi, amit Edward, csak ő még túl fiatal ahhoz, hogy igazán kezelni tudja. Marad a frusztráció és a hisztik. – Megértem, hogy bajod van azzal, amit iránta érzek. Ez csak úgy jött. Sokáig próbáltam legyőzni magamban, de egyszerűen nem megy – komorult el az arcom. – Sajnálom. – A halk, kétségbeesett nevetés összezavart. – Edan?


- Nem mondom, hogy nem zavar a dolog, de nem ez a gond – nézett a szemembe. Láttam a pillanatot a tekintetében, amikor elhatározta, hogy egyszerűen csak kimondja a dolgot és túl lesz rajta. – Isis annyi idős, mint én, és szexuális vágyat érez egy férfi iránt. Nekem is ilyesmit kéne éreznem a nők iránt, de semmi. Érted? Semmi – rejtette a kezébe az arcát. – Valami rosszul működik bennem.


- Edan…


- Valahogy egy lány sem érdekel itt. Dave azt mondta, talán, mert nem jönnek be az indiánlányok.


- Ezért próbálkoztál Ninával. – Bólintott. – Edan, ez nem jelenti azt, hogy baj van veled – mosolyodtam el.


- És ha… tényleg meleg vagyok? – suttogta halálra váltan, mintha a kimondott szavakért is büntetést kaphatna. Az a lány még nagyobb terhet tett az ifjú vállakra egyetlen ostoba mondatával. Elég egyetlen elültetett bizonytalanság-mag, hogy az kicsírázva növekedésnek induljon. Csodás…


- A férfiak hoznak… izgalomba? – igyekeztem finoman feltenni a kérdést, hogy ne érezze magát még rosszabbul. Bár kissé kínos volt ez a téma, nem akartam Edant cserben hagyni. Ha én is ódzkodva beszélek a szexről és a homoszexualitásról, hogy várhatnám el tőle, hogy ne szégyellje magát.


- Nem tudom – harapta be a száját. – Ők sem igazán.


- De éreztél már efféle izgalmat, igaz? – igyekeztem orvosi szempontból megközelíteni a problémát. Testileg elég érettnek tűnt már ahhoz, hogy a hormonjai ugyanúgy felbolyduljanak, mint egy átlagos tizenévesnek.


- Én… igen – vörösödött el a füle. – De az önkéntelen volt. Nem egy nő vagy egy férfi váltotta ki. Én nem is tudom…


- Figyelj, Edan… - néztem rá, és megvártam, amíg rám emeli a tekintetét. Kicsit nyugodtabbnak tűnt, mint korábban, így számomra is egyszerűbbé vált, hogy elmagyarázzam, mit gondolok. – Mindenki másképp éli meg ezt az egészet. A lányok egyébként is korábban érnek testileg és lelkileg is. Az, hogy Isis mit érez, nem jelenti, hogy neked is ilyesmit kell érezned bárki iránt. Ha még nem állsz készen rá, az nem baj, érted?


- És ha mégis meleg vagyok? – kérdezte újra, de ezúttal nem fordította félre a pillantását.


- Akkor meleg vagy. Mi a gond ezzel? – vontam meg a vállamat. – Felőlem marslakó is lehetsz, attól még az unokám vagy. Edward és Isabella fia és Isis testvére. Ez az égvilágon semmin sem változtat.


- De nem akarok más lenni – préselte össze az ajkait, mire majdnem felnevettem.


- Vámpír és alakváltó vagy, Edan. Ennél másabb már nem lehetsz. De ettől még olyan vagy, mint bárki más. Szeretsz, félsz, érzel fájdalmat és örömet. Más vagy és ugyanolyan. Mint minden egyes élőlény ezen a világon – próbáltam megértetni vele a világ rendjét. – Tudod mit? Adok neked valamit! – pattantam fel hirtelen. Tétovázva állt fel maga elé kötve a pulóveremet.


Mikor beléptünk a házba, Edward azonnal mozgolódásba kezdett – valószínűleg csak nemrég jött rá, hogy a fia kiszökött. Hallottam, ahogy halkan felkel az ágyból és az ajtó felé indul.


Maradj, kérlek! Ezt hadd intézzem el én… - kértem gyorsan. Pár pillanatig csend volt, aztán Edward visszabújt Isabella mellé. Megkönnyebbülve mentem fel az emeletre a nyomomban Edannel.


A dolgozószobám könyvespolcán egyáltalán nem kellett keresgélnem. Ha a vámpírmemóriámnak köszönhetően nem emlékeztem volna arra, hová is tettem pontosan, akkor is hamar megtaláltam volna a vastag könyvet. Smaragdzöld borítója volt ezüstszín betűkkel. Egy kissé már megkopott, de még így is gyönyörű volt.


A szoba ajtaja kinyílt előttem, én pedig mosolyogva léptem be a helyiségbe. Mikor először jártam ebben a hálószobában, kíváncsiság munkálkodott bennem. Sok mindent hallottam a városban Lord Hardwickről, de nem tudtam, mi igaz belőle és mi nem.


Az öreg Lord betöltötte már a kilencvenegyet, mégis az a szóbeszéd járta, hogy minden héten nőket és férfiakat hivat magához, hogy kedvüket töltsék egymásban. Akkor még arra gyanakodtam, hogy ez csak egy pletyka, de mint később kiderült, tévedtem.


- Dr. Cullen! Hogy van? – próbált feljebb ülni az ágyban Hardwick, mikor meglátott, de nem volt túl sok ereje, hogy sikerrel járjon. Már régóta szív- és egyéb problémákkal küzdött, amik az utóbbi pár hétben teljesen legyengítették.


- Ezt nekem kéne kérdeznem, azt hiszem… - feddtem meg, amiért kivette a szót a számból.


- Az utolsókat rúgom – vigyorgott rám fogatlanul.


- Ne mondjon ilyet! – sóhajtottam bosszúsan. – Megvizsgálom, aztán adok valamit, amitől hipp-hopp rendbe jön.


- Hagyja csak, teljesen felesleges. De nem baj – rázott aprót a fején. – A mennyország gyönyörét több milliószor átéltem, most már kíváncsi vagyok az igazi mennyországra is – csillantak fel a szemei. Elővettem a sztetoszkópomat és a hálóruháját kigombolva úgy tettem, mintha meghallgatnám a szívét. Elég gyengén és szabálytalanul verdesett.


- A mennyország még várhat egy kicsit – biztattam.


- A városiak biztosan megkönnyebbülnének, ha sietnék egy kicsit ezzel az utazással…


- Butaság! – mordultam fel, bár nagyon jól tudtam, hogy igaza van.


St. Coldreg városka lakói erkölcstelennek tartották a Lordot, és csak azért tűrték meg, mert a pénzét a város fejlesztésébe fektette. A probléma csak annyi volt, hogy a polgármester a szobalánnyal csalta a feleségét, Miss Melissa annyira volt szűz tizenöt éves hajadon létére, mint én, és még napokig tudtam volna sorolni a véletlenül kihallgatott és megtudott titkokat, amelyek bizonyították a lakók álszentségét. Annyi volt csak a különbség köztük és Hardwick között, hogy míg ők elhallgatták a vágyaikat és tetteiket, addig a Lord nyíltan felvállalta őket.


- Ugyan, doktor… Ön is tudja, hogy mindenki úgy hiszi, pokolra kerülök és azt remélik, hogy minél előbb – legyintett.


- Ön jó ember, nem fog a pokolra kerülni – forgattam meg a szemem. Hardwick hatalmas összeggel támogatta a kórházat valamint a helyi árvaházat és sosem élt vissza a pénzével. Az egyetlen bűne az volt, hogy hatalmas szexuális étvággyal rendelkezett. De hát, kinek ártott azzal, hogy aktív nemi életet élt? Senkinek.


- Tudom. Nem is félek ettől. Jó barátságban vagyok én Istennel! – emelte a tekintetét az ég felé, aztán hirtelen elmélkedővé váltak a vonásai. Mikor ismét rám nézett, már tudtam, hogy valamire meg fog kérni. – Odamenne az íróasztalomhoz?


- Persze – álltam fel mellőle.


- Van rajta egy zöld színű könyv, idehozná? – Felemeltem a szépen kötött könyvet, és az ágyhoz mentem vele.


- Parancsoljon – nyújtottam át óvatosan – nem voltam biztos benne, hogy a gyenge karok meg tudják-e tartani a súlyt.


- Ez itt egy amolyan naplóféleség… Benne van az életem, a gondolataim… Tessék! – adta vissza nekem. – A magáé!


- Hogy mondja? – meredtem a könyvre. – Én ezt nem fogadhatom el! – tiltakoztam.


- Nem akarom, hogy velem együtt ez is eltűnjön, és nincs más, akire rá tudnám bízni. Egy öregember tanácsai a fiatalság számára. Talán még jól jön önnek, a gyermekeinek, unokáinak… Sosem lehet tudni…


Lord Hardwick halálának éjszakáján elolvastam mind a nyolcszázhuszonhét oldalt, és úgy éreztem, hálás lehetek a Sorsnak, amiért egy különleges embert sodort elém. Több száz éves vámpír létemre olyasféle tiszteletet éreztem egy ember iránt, amilyet csak egy tanító érdemelhet ki.


- Tessék, olvasd el! – adtam át a jó ideje magammal hordozott kincsemet Edannek.


- Mi ez? – szaladt össze a szemöldöke.


- Egy okos ember gondolatai férfiakról, nőkről, szerelemről, szexről és a homoszexualitásról is. Egyedi példány, vigyázz rá, kérlek! – tettem hozzá, hogy megértse, micsoda kincset bíztam rá. Magához szorította az ajándékomat, bólintott, aztán az ajtó felé indult. – És Edan… - A hangomtól megtorpant és kíváncsian nézett vissza rám. – Ha bármi kérdésed lenne, nem értesz valamit vagy esetleg csak beszélgetni szeretnél, én itt vagyok. Bármikor megtalálsz – biztosítottam róla.


- Köszönöm – ült ki hála a vonásaira.


Nagyon régóta most először tűnt úgy, hogy egy kicsit megnyugodott. Talán csak arra volt szüksége, hogy elmondja valakinek a nyomasztó gondolatait, és az a valaki hangosan kimondja számára: „Semmi baj.”


Ahogy magamra maradtam, elégedettség töltött el. A ma este igazi fordulópont volt számomra – végre megint önmagam lehettem. Az utóbbi idők zavarodottsága eltűnt, tisztán láttam mindent és pontosan tudtam, mit kell tennem. Vezetőként és nagyapaként viselkedtem. Kezdtem úgy érezni, a régi Carlisle újra feltámadt.

2011. szeptember 11., vasárnap

Gyógyító pilleszárnyak - 36. fejezet

36. SZABÁLYOK








OLYAN VOLT, mintha csak álmodnék. Isis a kezemet fogta, az ujjai lágyan simultak az enyémek közé. Futás közben néha lepillantottam rá, ő pedig rám emelte a tekintetét. Ilyenkor a lélegzetem azonnal elakadt, neki pedig felgyorsult a szívverése. A gondolattól, hogy miattam ver ilyen hevesen, úgy éreztem, a lábaim mindjárt elhagyják a talajt. Rettegtem az Edwarddal való beszélgetéstől, mégis képtelen voltam lemondani a reményről, ami most megtöltötte a mellkasomat. Isis szeret engem, akar engem. Társának.


Legszívesebben a karjaimba kaptam volna, hogy megpörgessem. Biztosan kacagna. Olyan édes hangon, hogy minden egyes porcikám belebizseregne. Istenem, kérlek, add nekem őt!


Ahogy kiértünk a fák közül, emberi tempóra lassítottunk. Nem bántam, mert így elnyújthattam a sétánkat. Tartottam tőle, hogy Isis majd visszahúzza a kezét, mikor a házak közé érünk, de nem tette meg. Hogy azért, mert egyáltalán nem szégyellte, amit irántam érez, vagy mert úgy vélte, éjszaka senki nem lát meg minket, nem tudtam eldönteni.


A holdfényben olyan gyönyörű volt. Akár egy törékeny virágtündér. Egy régi ír mesekönyvben láttam hasonlót, de a rajz meg sem közelítette a valóságot. A bőre még fehérebbnek tűnt, ettől pedig az ajkai annyira kívánatosan vörös színt öltöttek, hogy majd belehaltam a vágyakozásba.


Mély lélegzeteket vettem, hogy lenyugtassam magam egy kissé, mert nem akartam Edwardot még jobban felidegesíteni. Így is valószínűleg minden önuralmára szüksége lesz, hogy ne tépjen darabokra. Csak az tartja vissza, hogy az apjaként neveltem és gondoskodtam róla több, mint száz éven át. És ez is csak hajszálnyi kötelék az apa-lánya láncokhoz képest.


Ahogy megláttam La Push túlsó szélén a házunkat, úgy éreztem, mintha a lábaim elnehezedtek volna. Nem éreztem fájdalmat, mégis alig bírtam megemelni őket. Isis ujjai simogató mozdulatot tettek a kézfejemen.


- Minden rendben lesz – mosolygott fel rám. Képtelen voltam tovább türtőztetni magam. Megálltam, és a karjaim közé zárva megcsókoltam. A meglepettségtől élesen szívta be a levegőt, de a teste azonnal beleolvadt az ölelésembe.


Tudtam, hogy hibát követek el és a lehető legnagyobb ostobaság, amit teszek, de szükségem volt most erre. Erőt adott, hogy odaálljak Edward elé és ne rohanjak el megint a probléma elől. Igaza volt, egész eddig menekültem. Eleinte a magányba, aztán Vaniához, később Marcusszal a régi házba… Elegem volt a futásból!


Ahogy végül eleresztettem Isist, aprót tántorodott. Mosolyognom kellett a fátyolos szempáron, ami kissé elkábulva fürkészte az arcomat. Még egy apró puszit hintettem az ajkaira, aztán újra kézen fogtam, hogy továbbmenjünk.


A lábaim hirtelen felolvadtak és sokkal határozottabbnak éreztem magam. Beszélek Edwarddal és elmondom, mit érzek! Hogy az életemnél is jobban szeretem a lányát, és vigyázni fogok rá, amíg csak létezem. Ha kell könyörgök neki, hogy adja áldását ránk. Bármit megteszek ezért. Bármit.


Nem lepődtem meg, mikor az ajtó kinyílt előttünk anélkül, hogy lenyomtuk volna a kilincset. Edward feszültnek tűnt és ahogy a tekintete lekúszott az egymásba kapaszkodó kezeinkre, az arcvonásai csak még jobban megkeményedtek.


- Beszélnünk kell! – jelentettem ki, miután összeszedtem minden bátorságomat.


- Én is úgy gondolom. – Pár pillanatig farkasszemet nézve egymással álldogáltunk a küszöbön, aztán végül kijjebb nyitotta az ajtót. – Gyertek a nappaliba! – indult előre. Isisszel követtük őt.


Meglepődtem, mikor Isabella szívverését meghallottam és ott találtam a kanapén ülve, bár végül is, számíthattam volna a jelenlétére. Ő Isis édesanyja, legalább annyi joga van beleszólni az életébe, mint Edwardnak. Talán jobb is, hogy itt van… Nyugodtabbnak tűnt, mint a fiam – valószínűleg, mert ő pontosan tisztában volt azzal, mit érezhet a lánya a bevésődés miatt.


- Üljetek le! – intett Edward a fotelek felé. Elengedtem Isis kezét és leültem az egyikbe. Azt hittem, hogy ő majd a másikban foglal helyet, ezzel szemben az én fotelem karfáját választotta. Edward szeme megvillant, de nem szólt egy szót sem. A csend szinte látható szikrákat csiholt közöttünk – képtelen voltam sokáig elviselni.


- Szeretem… szeretem Isist. Ő pedig belém vésődött. Azt mondta, hogy már tudjátok… Megértem, ha megbotránkoztok, gyűlöltök és megvettek, de tényleg szeretem őt. – Igyekeztem határozottnak látszani és bár legszívesebben elbujdostam volna az engem pásztázó tekintetek elől, inkább álltam őket. Túl kell lennem ezen az egészen. Itt és most.


- A szabályok: - Edward hangja ellentmondást nem tűrő volt, de már ez az egyetlen szó is reménykedéssel töltött el. Ha vannak szabályok, akkor nem akar eltiltani minket egymástól. – Szakítasz azzal a másik nővel. Nem tűröm, hogy a lányomnak fájdalmat okozz!


- Ez természetes – bólintottam azonnal. Isis mellettem kényelmetlen mocorgásba kezdett. Nem igazán örültem, hogy előtte beszélünk Vaniáról. Legszívesebben visszapörgettem volna az időt, hogy mikor Vania az ágyába hív, határozott nemet mondjak. Mindenkinek könnyebb és fájdalommentesebb lett volna ez a megoldás.


- A második szabály, hogy figyelembe veszed, Isis még gyerek – szólalt meg ismét Edward. Rá akartam vágni, hogy ezt is elfogadom, de az említett felháborodott hangja megelőzött.


- Nem vagyok gyerek! – A vöröses szemöldök morcosan szaladt össze.


- De, igen, még az vagy. – Edward hangja halk volt. Nem vitatkozott, egyszerűen csak kijelentette az igazát és lezárta ezt a témát. Isis azonban nem akarta ennyiben hagyni.


- Nem, nem vagyok! – pattant fel és kihúzta magát. – Nő vagyok. Az, hogy nem akarod belátni, nem fog változtatni semmin.


- Isis… - próbáltam meg lecsillapítani. Megfogtam a csuklóját, hogy visszahúzzam magam mellé, de nem hagyta.


- Nem, Carlisle! – fordult felém kiszabadítva magát a szorításomból. – El kell fogadnia, hogy szeretlek és te is engem. És hogy nem egy ostoba kislány vagyok, hanem igazi nő, akinek vágyai vannak.


- Vágyai? – Edward úgy ismételte meg a szót, hogy egy pillanatra felmerült bennem, most kéne újra kézen ragadni Isist, és elfutni olyan gyorsan, ahogy csak tudunk. A fiam hangja nyugodtnak tűnt, mégis ott éreztem benne a vibrálást. Mint mikor süt a nap, de valahogy a fejed mernéd tenni rá, hogy nem sokára dörgés és villámlás rázza majd meg az egész világot.


- Igenis azok – heveskedett Isis. Vagy nem vette észre a veszélyt, vagy egyáltalán nem tartott az apjától.


- Én biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk fékezni a vágyainkat, amíg el nem jön a megfelelő… idő – köszörültem meg a torkomat zavartan.


- És az mikor lesz? – Isis tekintetében szemrehányást láttam. Biztosan azt várta, hogy majd mellé állok. Az önző énem meg is akarta tenni, de az, amelyik szerette őt, ugyanúgy féltette a túl gyors tempótól, mint az apja. – Ha rajtatok múlna, apácaéletet kéne élnem, míg valaki máglyára nem vet!


- Ne mondj ilyesmiket! – Isabella úgy szisszent fel, mintha valaki máris tűzrakásba kezdett volna az udvaron, de Edwardot és engem is kirázott a hideg.


- Miért ne? Így igaz! Apa életem végéig úgy kezel majd, mint egy gyereket! – A barna szemek most fortyogó csokoládélávának tűntek.


- Amíg így viselkedsz, az is vagy… - jelentette ki Edward. Isis dühösen fonta össze maga előtt a karjait és a padlóra szegezte a tekintetét.


- Megengednétek, hogy öt percig négyszemközt beszéljek a lányotokkal? – vettem elő a józanabbik énemet. Ha a hangvétel továbbra is ilyen marad, abból csak mind rosszul jövünk ki. Isis pedig túl indulatos most ahhoz, hogy hidegfejjel és logikusan hallgassa végig a szüleit. Túlságosan akar engem… - Kérlek! – tettem hozzá. Isabella felállt a kanapéról, és megérintette Edward vállát.


Amíg kisétáltak a szobából, Isis nem foglalkozott velem, de amint egyedül maradtunk visszaült a karfámra és érdeklődő tekintettel várta, mit akarok mondani.


- Édesapádnak ez szörnyen nehéz – szólaltam meg végül csendesen.


- Tudom – hajtotta le a fejét.


- Akkor miért teszel rá még egy lapáttal? – hívtam fel a figyelmét a hibájára. Nem azért, hogy bántsam, hanem hogy rádöbbentsem, mit csinált rosszul.


- Mert nem bírom ki annyi ideig, amíg ő elismeri végre, hogy felnőtt vagyok – pirult el.


- Nekem is nehéz lesz.


- Tényleg? – nézett rám tátott szájjal, mire majdnem elnevettem magam. Azt hitte, hogy én nem pusztulok bele a vágyakozásba? Főleg, mikor így néz rám?


- El sem hiszed, hogy mennyire… - erősítettem meg a szavaimat. Ahogy az ölembe csúszott, egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem. Főleg, mert Edward odakint morgásba kezdett. Isist nem igazán foglalkoztatta ez a tény, a karjait a nyakamba fonta és a fejét a mellkasomnak döntötte.


- Annyira szeretlek – lehelte halkan. Elérzékenyülve simítottam végig a karján. – És ez néha úgy fáj – markolt bele az ingembe, miközben az arcát elrejtette a nyakam hajlatában. A hangjától a mellkasom hirtelen szorítani kezdett. Nem akarom, hogy szenvedjen!


- Sajnálom…


- Legszívesebben összeragasztanám magunkat valamivel, amit még apa sem tud széttépni. Csak hogy mindig ilyen közel lehessek hozzád – fűzte még szorosabbra az ölelését. A boldogságom akkor is néma tátogás lett volna, ha az életem múlik azon, hogy szavakba öntsem. Képtelen lettem volna elmondani azt, ami bennem lüktetett. Minden egyes fagyott sejtemben.


- Tudom, tudom, hogy így van, mert én is pont ezt érzem… - cirógattam tovább. – De tiszteletben kell tartanunk a szüleid érzéseit, és…


- És? – emelte rám a tekintetét.


- Hát… - mosolyodtam el. – Mindig az a gyümölcs a legédesebb, amiért igazán megküzdöttünk. Ha mohóságunkban éretlenül szakítjuk le, savanyú lesz és nem fog ízleni. De ha kivárjuk, míg megérik… A legédesebb, legzamatosabb gyönyört nyújtja majd. – Kellett pár másodperc, míg Isis ismét lélegezni kezdett. Imádtam, hogy ilyen hatással vagyok rá. Hogy szeret, kíván, kellek neki és szüksége van rám, és hogy minden igaz rám is fordítva.


Bár csak alig több, mint egy év telt el azóta, hogy ilyesmit éreztem Esme iránt, mégis egy egész örökkévalóságnak tűnt. Néha rám tört a lelkifurdalás, amiért ilyen hamar bele tudtam szeretni valaki másba, de ismertem Esmét. Ő megértené. Tudná, hogy ettől függetlenül ugyanúgy szeretem, amíg csak létezem.


- Azt hittem, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb… - szakított ki a gondolataimból Isis. Hamiskás mosoly ült az arcán jelezve, hogy önmagát gondolja tiltottnak számomra. Képtelen voltam tovább visszafogni magam – felnevettem.


- Túl okos és szemtelen vagy – ráztam meg a fejemet. Rám vigyorgott, aztán szép lassan elkomolyodott.


- Te is éretlennek tartasz még egy komoly kapcsolathoz? – kérdezett rá végül. Mély levegőt vettem.


- Mindkettőnket éretlennek tartom hozzá.


- Ezt nem értem – jelentek meg apró gondolkodóráncok a homlokán és az orra tövében. – Hogy lennél te éretlen?


- Azt hiszem, a családból te tudod a legjobban, hogy miken mentem keresztül – hajtottam le a fejem. A kezembe vettem az ujjait és játszadozni kezdtem velük. – Majdnem végig mellettem voltál… Kell egy kis idő, hogy ismét teljesen nyitott legyek arra, hogy igazi társ legyen mellettem.


- És Vanessa?


- Az… csak egy mentőöv volt. Hogy ne süllyedjek el teljesen. Egy tévedés – rándult meg a szám. Nehezemre esett erről beszélni, mert még mindig szégyelltem. Hozzá voltam szokva, hogy helyes döntéseket hozok, és mikor mégis megbotlottam, sokkal nagyobb csalódottságot éreztem, mintha más hibázott.


- És én?


- Te nem mentőöv vagy és nem tévedés. Bevallom, volt idő, mikor úgy hittem, a Sors büntet engem azzal, hogy beléd szerettem, de…


- De? – noszogatott továbbra is. Odakint Edward mozgolódásba kezdett. Letelt az öt percem, és már csak Isabella határozottsága tartotta vissza attól, hogy berontson a nappaliba.


- Rájöttem, hogy csak ajándék lehetsz. Hogy is lehetnél büntetés? – simítottam végig az arcán. – Éppen ezért csináljuk helyesen. Hogy örökké tarthasson. Már az is nagy szó, hogy Edward nem tépte le a fejemet, hagyjunk neki időt. És magunknak is.


- Rendben – érkezett a válasz egy fájdalmas sóhaj kíséretében. Edward végszóra érkezett vissza a felesége kíséretében. Biztos voltam benne, hogy Isabella addig tartotta vissza, amíg csak képes volt rá.


- Hajlandóak vagyunk betartani a második szabályodat is. Mindketten – néztem Isisre figyelmeztetően, miközben megpaskoltam a kezét. Kelletlenül bár, de kikászálódott az ölemből és visszaült a karfára.


- Nyolc év – szólalt meg Edward. Isis arca hirtelen megint átvette a pirospaprika színét.


- Miért nem mindjárt száz?


- Annyiban is megegyezhetünk – vonta meg a vállát Edward és tartottam tőle, hogy nem viccel.


- Legyen tizenhét. – Isabella volt az, aki megmentette a helyzetet. Mielőtt Isis még jobban felháborodhatott volna, átvettem a szót.


- Külsőleg?


- Igen – bólintott megerősítve, hogy nem értettem félre. Isis teljesen felélénkült, Edward ezzel szemben teljesen elsápadt.


- De szerelmem… - tiltakozott.


- Én is annyi voltam, mikor mi… - emlékeztette Isabella.


- De te végigéltél tizenhét évet ténylegesen!


- Mert ember voltam. Isis viszont nem az. Már most sokkal okosabb, mint én tizenhét évesen voltam. Edward – fektette a tenyerét a férje arcára. – Nem láncolhatjuk meg. Tudod, hogy nem. – Pár pillanatig csend volt, aztán Edward majdhogynem nyafogó hangon szólalt meg.


- De ha ilyen ütemben nő, akkor az alig pár hónap lehet…


- Apa. – Ahogy Isis megszólalt, aggódva moccantam meg. Nem tudtam, mit akarhat mondani, de reméltem, hogy semmi butaságot. Felállt mellőlem, aztán odasétált a szüleihez. Isabella leült a kanapéra, hogy apa és lánya nyugodtan válthassanak pár szót. Néhány pillanatig csend volt, aztán Isis felnézett a sötétarany szempárba. – Nem fogsz elveszíteni. Tudok egyszerre két férfit is szeretni… - A következő pillanatban már Edward nyakában lógott. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rendesen meg tudja ölelni, amit végül úgy oldott meg, hogy ráállt a sziklakemény lábfejekre.


Biztos voltam benne, hogy ha Edward most ember lenne, a szemeiben könnyeket látnék. Így csak ellágyult vonásokkal viszonozta az ölelést.


- Tizenhét év… - motyogta végül beleegyezéseképpen.


- Ó, apa, köszönöm! – A rózsás száj elégedett puszit nyomott a márványsima arcra.


- Istenem, mibe mentem bele? – dörzsölte meg a szemét Edward.


- Olyasmibe, ami boldoggá tesz – mosolygott fel rá Isis. Az apja lehajolt, és puszit nyomott a feje búbjára.


- Minden szabály vonatkozik rátok, ami csak egy tizenöt éves lány randevúzási szokásaira igaz! – hívta fel rá ismét a figyelmünket. – Az is, hogy nincsenek éjszakai találkák! Ez most egy kivételes eset volt…


- És nappaliak? – rebegtette meg a szempilláit Isis.


- Engedéllyel. – A barna szemek várakozóan felém fordultak. Lassan felálltam a fotelből, kihúztam magam, és tettem előre egy lépést.


- Megengednéd esetleg, hogy holnap délután egy órácskát sétáljunk és beszélgessünk Isisszel? – kérdeztem őszinte tisztelettel, ahogyan egy udvarlónak kell viselkednie szíve választottjának az apjával.


- Négy órára Alice átmegy, hogy leváltson, fél ötkor várunk – kaptam meg az engedélyt.


- Köszönöm – biccentettem felé.


- Köszönöm, papa! – Isis elégedettsége engem is boldoggá tett. Teljesen kivirult a gondolattól, hogy mostantól hivatalosan is velem lehet. És az ezernyi kétség ellenére, ami mélyen még mindig ott lüktetett bennem, én is boldognak éreztem magam.


- Rendben, most viszont irány az ágyba, kisasszony! Késő van! – intett a lépcsősor felé Edward.


- Megyek, papa! Jó éjt! – engedelmeskedett Isis gondolkodás nélkül. Jó éjt puszit adott a szüleinek, aztán hozzám lépett, és az én arcomra is lehelt egy csókot. – Jó éjt, Carlisle! – Úgy ejtette ki a nevemet, mintha különleges lenne számára. Élvezettel, dallamosan, lágyan. Korábban nagypapának kellett hívnia, most már nyíltan használhatta a keresztnevemet.


- Jó éjt, Isis! – köszöntem el tőle. Figyeltem, ahogy ruganyos léptekkel kettesével szedve a lépcsőfokokat eltűnik az emeleten, aztán Edwardhoz fordultam.


- Köszönöm. Tudom, hogy ez milyen nehéz lehet…


- Túl lesz rajta – paskolta meg a férje vállát Isabella, aztán megragadta a kezét és kivonszolta a nappaliból.


- Talán… - húzódott fintorra a férfiszáj.


- Reggelre kialusszuk.


- Csak a magad nevében beszélj. Én vámpír vagyok… - jött a morgó válasz. Isabella közelebb hajolt Edward füléhez, én pedig a következő pikáns mondat után jobbnak láttam, ha távozok.


Csendesen osontam ki az ajtón, és már majdnem elindultam visszafelé, hogy leváltsam Alice-t, mikor a szemem sarkából megláttam a kisházat. Valami különleges erő szállta meg a lábaimat, és anélkül, hogy igazán megváltoztattam volna a tervemet, elindultam a fa felé. Gyors mozdulatokkal kapaszkodtam fel a létrán, aztán beléptem az ajtón.


Ha ténylegesen nem is lehettem most Isisszel, itt mégis együtt voltunk. Az illata beitta magát a falakba, és mindenhol ott volt a keze nyoma. A polchoz sétáltam, és megérintettem Isis könyveit, aztán az ujjam végigsiklott a kis asztalkán, ahol néhány rajza hevert. Egész jók voltak, és több is volt közöttük, amely engem ábrázolt.


Végül a párnáknál kötöttem ki. Arccal előre zuhantam közéjük, hogy aztán magamhoz öleljem őket és mélyen beszívjam az illatukat. Isis nemrég itt aludt, talán tegnap éjszaka. Szuszogva adtam át magam az élménynek, miközben felidéztem a csókjait. Emberként most attól tartottam volna, hogy elaludtam és csak álmodok, de ez számomra nem volt a lehetséges veszélyek között. Az életem pár óra alatt száznyolcvan fokos fordulatot vett, és ez a színtiszta valóság volt. Ha elég türelmes leszek – már pedig így lesz -, akkor boldoggá tehetem Isist.


Úgy lubickoltam Isis illatában és a boldogságban, mintha valódi tenger lenne. Az ujjaim bele-belemarkoltak a párnákba, és sorban az orromhoz nyomtam őket. A zöld színű lehetett Isis kedvence, mert azon volt a legerősebb a rózsaillat – sokat ölelgethette.


A halk ajtónyitódás hallatán úgy esett ki a kezemből a párna, mintha valami bűnt követtem volna el. Először attól tartottam, hogy Edward jött ki a házból, mert megunta a gondolataim tombolását, aztán rájöttem, hogy két emberi szív dobogását hallom. Érdeklődve térdeltem fel, hogy kilássak az ablakon, és azonnal megjelentek a ráncok a homlokomon. Edan lopakodott a sötétben – kihasználva, hogy Edward épp a gyönyör homályán át észleli a világot -, és nem volt egyedül. Dave árnyékként követte őt.