.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. január 31., vasárnap

A jelen boldogsága - 7. fejezet

7. TELJES IGAZSÁG




HALLOTTAM EDWARD TILTAKOZÓ KIÁLTÁSÁT, de nem igazán törődtem vele. A testem önkéntelenül rázkódott meg, hogy aztán a szétrepedő ruhacafatokat maga után hagyva felvegye az állati alakomat. Lábaim azonnal rohanni kezdtek az égetően édes illat irányába. A szemem sarkából láttam, hogy Edward pár méterre mellettem fut. Az arcán látható feszültség nem a megerőltetés következménye volt, hanem a bosszúságé. Nem akartam neki – és a többi Cullennek nehézséget okozni, de nem hagyhattam Russelt sem védtelenül.

Morogva ugrottam át egy közepes méretű bokrot, hogy aztán támadóállásba dermedve felmérjem a terepet. Edward is követte a példámat. Russel a földön feküdt, a szemei a pániktól sokkosan kerekedtek el, de ami a legfontosabb volt, még élt és nem láttam rajta sérülést. Az idegen vámpír alig pár centire állt tőle – valószínűleg, az utolsó pillanatban érkeztünk. A vörös szemek egy vágyakozó pillantást vetettek még Russelre, aztán felénk fordultak.

- Te egy Cullen vagy, igaz? Edward? – A vámpírnő próbált magabiztosnak tűnni, de észrevettem, hogy minden izma ugrásra készen megfeszül. Gyönyörű, barna hajú, magas nő volt. A bőre, a vámpírsága ellenére, még mindig kreolos hatást keltve tudatta eredeti származását.

- És benned kit tisztelhetünk? – vonta fel a szemöldökét Edward, mire a nő csengő hangon felkacagott.

- Gianna vagyok. A Volturi küldötte. De ezt már biztosan tudod a gondolataimból. – A gyomrom hatalmasat rándult. Még emlékeztem arra, miket mesélt Jasper a Volturiról, de a sok információ közül csak egyetlen egy volt, ami halálra rémisztett. Ha Edward hozzájuk akart menni meghalni még régebben, akkor megvan a képességük ahhoz, hogy bántsák a szeretteimet.

- Látom, jól felkészítettek belőlünk… Ereszd el a fiút, és utána nyugodt körülmények között beszélgethetünk – intett a fejével Russel felé. – Nem miatta jöttél. Nincs szükséged rá.

- Tényleg nincs… - pillantott Gianna a zsákmányára. A sóvárgás szinte lerítt az arcáról. – Viszont, olyan csodás az illata… - nyögött fel a levegőbe szimatolva. Russel tátott szájjal bámult vissza rá – meglepődtem, mikor rájöttem, hogy nem csak a félelem, hanem egyfajta csodálat is tükröződik a vonásain. – Valamint, ha már ennyire aggódsz érte, jó biztosíték – mosolyodott el szinte kedvesen.

- Ne! – Ösztönösen vetettem magam előre Edwarddal együtt, bár fogalmam sem volt, mit láthatott Gianna gondolataiban, aztán a testem hirtelen megdermedt. Mintha megfagytam volna, csak nem éreztem hideget. Nem tudtam a fejemet oldalra fordítani, de mivel Edward még nem ugrott neki az előttünk álló vámpírnőnek, így sejtettem, hogy ő is ugyanígy járt. A rettegés végigszáguldott az ereimen, hogy végül erős pumpálásra késztesse a szívemet. Tökéletesen kiszolgáltatottak voltunk.

Gianna lassú, emberi mozdulatokkal hajolt le Russelhez. Ujjai finoman végigsimítottak a kipirult arcon.

- Gyere! – ragadta meg végül finoman a karját, hogy felhúzza a földről. Russel pupillái kitágultak, mire Gianna elmosolyodott. – Nem foglak bántani… Egyelőre biztosan nem.

A mozdulatlanságnak hirtelen lett vége. A lábam megbicsaklott, ahogy befejeztem az előbb félbemaradt lépést, de végül nem estem szégyenszemre hasra. Azonnal Edward felé fordultam, hogy lássam, ő is rendben van-e. Megnyugodva fújtam ki a levegőt.

- Jó kis képesség… - morogta Edward, miközben gyilkos pillantással méregette Giannát. A nő szorosan maga előtt tartotta Russelt, mint valami élő pajzsot. – Kár, hogy csak pár pillanatig tart – tette hozzá gúnyosan.

- Pár pillanat sok mindenre elég, nem igaz? – kuncogott fel Gianna. – Hívd vissza a kutyát – biccentett felém a fejével. A felháborodástól morgó hang tört elő a torkomból, és csak Russel miatt fogtam vissza magam.

- Nem fog bántani – ígérte meg Edward helyettem.

Egy fenét nem! Szétmarcangolom, darabokra tépem, apró cafatokra szaggatom – vakkantottam türelmetlenül, mire a mézarany szemek szigorúan pillantottak rám.

- Változzon vissza emberré! – követelte Gianna. Horkantó hangot hallattam a gondolattól, hogy önként védtelenné és kiszolgáltatottá váljak. Az ki van zárva! – Most! Különben az ember meghal! – csattant fel a női hang türelmetlenül. Tudtam, hogy mitől lett hirtelen idegesebb, és ez elégedettséggel töltött el. Alice szólt a többieknek, és bár elég halkan mozogtak, néhány zörej és az illatuk jelezte, hogy hamarosan ők is megérkeznek. Edward az ingéhez nyúlt, és elkezdte kigombolni. – Most meg, mi a fenét csinálsz? – meredt rá értetlenül a vörös szempár.

- Kell neki valami ruha, ha visszaváltozik – közölte Edward, majd levette a ruhadarabot.

Ha megteszem, nem tudlak megvédeni – tiltakoztam erőtlenül. Gianna ujjai körbefonták Russel nyakát. Egy másodperc alatt simán eltörhette volna, véget vetve ezzel az életének. – Komolyan megölné? – kérdeztem. Edward aprót bólintott. – Rendben – sóhajtottam fel. Az ismerős remegés végigfutott a sejtjeimen, hogy aztán a tagjaim belekezdjenek az átalakulásba.

Edward azonnal elém lépett eltakarva a kíváncsi szemek elől – bár erősen kételkedtem benne, hogy Russel döbbenete a bájaimnak köszönhető. Gyorsan felvettem az ingét, ami épphogy csak eltakarta a kényes részeket. Szorongva kapaszkodtam bele az anyag szélébe, hogy biztosítsak magamnak még pár milliméternyi fedettséget. Ahogy felpillantottam, Russel zöld tekintetével találtam szemközt magamat. Azt vártam, hogy majd rettegést, gyűlöletet vagy undort találok benne, de ehelyett izgatott csillogással mért végig.

- Sajnálom, hogy nem mondtam el a teljes igazat – mondtam gyorsan. Fogalmam sem volt, mi lesz ennek a jelenetnek a vége, és azt akartam, hogy tudja, bánom, hogy nem mondhattam el neki korábban, mi is vagyok.

A halk suhanó hangon kívül semmi sem jelezte, hogy új vendégek érkeztek. Gianna oldalra rántotta Russelt, hogy minden jelen lévőt szemmel tudjon tartani. Carlisle volt az, aki lassan előrébb lépett, mint egy igazi családfő.

- Üdvözöllek a területünkön! – hajolt meg egy kissé, de pillantását nem vette le az idegen vámpírról.

- Ön Carlisle Cullen? – kérdezte, hogy megerősítést kapjon abban, amit sejtett. A viselkedése láthatóan megváltozott, mintha Carlisle valamiféle tiszteletet ébresztett volna benne.

- Igen, én vagyok.

- Az én nevem Gianna. Azért vagyok itt, hogy Aro parancsát teljesítsem – mutatkozott be ismét. – Ha valami bajom esik, azt a Volturi személyes sértésnek veszi, ami következményekkel fog járni. – A fenyegető szavak ellenére a tekintetét lesütötte, mintha szégyellte volna, hogy ilyen módszerekhez kell folyamodnia.

- Természetesen, nem áll szándékunkban ártani neked. Amíg te sem ártasz másoknak. – Carlisle hangja határozott volt – és Giannával ellentétben nem csak megjátszotta ezt.

- Sejtettem, hogy így gondolják – bólintott Gianna. – De mi van a farkassal? És ha jól tudom, többen is vannak…

- Garantálom, hogy ők sem támadnak rád ok nélkül – fordult felém Carlisle. Mély levegőt vettem, aztán beleegyezően bólintottam. Habár Jonathanék felett nem volt uralmam, tudtam, hogy a kérésemre ők is nyugton maradnának.

- Rendben. – A hófehér kéz eleresztette az emberi nyakat, és lehanyatlott. Russel tétován fordult a vámpírnő felé, mintha valamiféle engedélyre várt volna, hogy tényleg sértetlenül elmehet. – Igazán köszönöm a segítséget! - rebbentek meg a hosszú szempillák. Hallottam a Russel tüdejéből eltávozó reszketeg levegőt, de ahogy elindult felénk, és megláttam az arcát, rájöttem, hogy ez a sóhaj nem csak az életben maradás okozta megkönnyebbülésből eredt. Szederjes arcbőre és a tekintete sokkal inkább árulkodott a vámpíroknak köszönhető megbabonázásról, mint félelemről.

- Jól vagy? – ragadtam meg, mire megrázkódott, mintha valami álomból ébredt volna. Röpke pillantást vetett a válla fölött a vámpírnőre, aztán kissé zavartan nézett vissza rám.

- Igen… Ez… Olyan hihetetlen. Mármint… - dadogta. – Te egy farkasember vagy – nevetett fel zaklatott hangon. – Ő pedig… Ő… - fordult elgondolkozva Gianna felé, és összeráncolt homlokkal fürkészte. – Vámpír? Mármint, gyors és erős – húzta végig az ujját a torkán finoman, ahol még pár vörös folt jelezte a korábbi szorítást. – Hideg az érintése. És… Mielőtt megjöttetek volna, a véremről beszélt. Inni akart a véremből – borzongott meg, aztán a figyelme Edwardra vándorolt, aki mellettünk állva hallgatta a párbeszédünket. – Ők is azok – jutott el hirtelen a tudatáig. – Vámpírok. – Edward és én sem helyeseltünk, de erre valószínűleg, nem is volt szükség.

- Isabella most biztos helyre viszi a fiút, mi pedig megbeszéljük, miért is vagy itt – zavart meg Carlisle hangja minket. Mikor felfogtam, mit is mondott, tiltakozva nyitottam ki a számat. – Csak La Push-ban lesz biztonságban, oda pedig nem viheti más, csak te. Nekem most maradnom kell – magyarázta, és bár tudtam, hogy nem parancsnak szánta, amit mondott, mégis éreztem, hogy jobb nem vitatkoznom vele.

- Menj csak, ott te is biztonságban leszel – helyeselt Edward. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy tud valamit – azon kívül, hogy Gianna egy gyilkos vámpír -, ami miatt jobban örülne, ha távol lennék tőle.

- És te? – toporogtam egyhelyben.

- Egyedül van, mi pedig hatan. Minden rendben lesz, csak beszélünk – mosolyodott el Edward a – szerinte felesleges – aggodalmamon, aztán apró csókot nyomott a homlokomra. – Menjetek! Odatelefonálok, ha végzünk – ígérte, és egy finom mozdulattal útnak indított. Megragadtam Russel csuklóját, és igyekeztem minél hamarabb elrángatni a közelből. Ezt megnehezítette a tény, hogy Russel hátrafelé forgolódva próbált meg elcsípni még egy pillantást Giannától.

- Hagyd már abba! – csattantam fel, mikor a fák már rég eltakarták a többieket, de Russel még mindig ficánkolt a kezem között.

- Mit? – pillantott ismét körbe.

- Ezt – forgattam meg a szemeimet. – Az a nő egy vámpír. Nem kedves vámpír, mint Edwardék, hanem olyan, aki gondolkodás nélkül beléd mélyeszti a fogait.

- Tudom, de olyan… gyönyörű… - Az újabb sóhajtól, ami elhagyta Russel száját, idegesen felmordultam.

- És gyilkos! Ezt ne felejtsd el, ha élni akarsz! – figyelmeztettem a valóságra.

- Miért megyünk La Push-ba? – szólalt meg Russel pár percnyi csend után. Most, hogy már a titkaink kilencvenkilenc százalékát tudta, nem láttam okot arra, hogy a maradék egyet eltitkoljam.

- Mert ott él a többi hozzám hasonló – mondtam el neki. – Amikor törölni akartad a memóriámat, értem jött autóval egy indiánfiú.

- Igen, emlékszem. Bár csak messziről láttam… Ő is…? – Bólintottam. – Hát, ez nem semmi! – nevetett fel Russel. – Farkasemberek és vámpírok élnek itt, és az emberek mit sem tudnak róla. Ha ezt bárkinek elmondanám… - görnyedt össze a levegőt kapkodva. A tekintetem borússá vált. – Mármint, nem fogom! Pusztán csak vicces lenne az arcuk… De tartom a számat! – komolyodott el egy pillanatra az arca, aztán tovább kuncogott magában.

Majdnem kicsúszott a számon egy nyűgös válasz, amelyben benne lett volna vádként a „gyerekes viselkedés” és a „férfiak agysejtjeinek kómás állapotba kerülése egy szép nő látványától”, de végül visszanyeltem. Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy ez a viselkedés csak a sokk és a halálfélelem utóhatása.

- Egyébként, nem farkasember – tereltem másfelé a társalgást, hogy lenyugtassam magam egy kissé. – Csak farkas. Sima alakváltó farkasok vagyunk.

- Ez mit jelent pontosan? Azon kívül, hogy nem csak teliholdkor változtok át… - utalt Russel az előbbi átalakulásomra.

- Nem igazán vagyok otthon a horrortörténetekben… De láttam pár filmet… - próbáltam meg gondolatban összeszedni, hogy egy átlagembernek mi is juthat eszébe, mikor meghallja a vérfarkas vagy farkasember szavakat. – Ha jól tudom, a vérfarkasok valamiféle vírussal, harapás útján „szaporodnak”. Mi viszont már így születünk.

- Aranyos lehettél kisfarkasként – vigyorodott el Russel a gondolattól.

- Gyerekként nem tudunk átváltozni – mosolyodtam el halványan. – Csak magunkban hordozzuk a farkasgéneket. Ezek később tudnak csak aktiválódni, mikor testileg már elég fejlettek vagyunk az alakváltáshoz. Viszont, ezek a gének csak akkor aktiválódnak, ha sokáig vámpírok közelében vagyunk. Ők a katalizátorok.

- Miért pont a vámpírok? – Russel hangjában érezhető volt a színtiszta kíváncsiság.

- Hát… - pirultam el. – Ők amolyan ősi ellenségeink. Mi elvileg azért létezünk, hogy megvédjük az embereket tőlük.

- A vérfarkasok is utálják a vámpírokat. Bár ők nem az emberek védelmének érdekében – gondolkozott el Russel, aztán hirtelen újra szélesre húzódott a szája. – Te belezúgtál az ellenségbe!

- Cullenék mások… - rántottam meg a vállamat.

- De vámpírok – erősködött tovább. – Hát, ez igazán… romantikus – Russelből újabb nevetőroham tört ki, amit én összepréselt szájjal és haragos csenddel jutalmaztam remélve, hogy hamar elmúlik nála ez az infantilis állapot.

A la push-i házak közé érve szerencsére – vagy szerencsétlenségemre – elterelődött a figyelmem a bosszankodásról. Az itt élők sok mindent megszoktak már, de az én félig pucér látványom és egy idegen felbukkanása még az ő érdeklődésüket is felkeltette. A lehető leggyorsabb léptekkel siettem Jonathan háza felé Russelt magam után húzva.

Halkan kopogtam az ajtón, de nem vártam meg, amíg Nate kinyitja, hanem csak lenyomtam a kilincset. Minél előbb fedett helyen akartam lenni, és beszerezni valahonnan egy nadrágot.

- Nate! – hívtam már az előszobából, és nem kellett sokat várnom rá.

- Isabella? Te meg, mit keresel itt? – lépett ki a konyhaajtón, aztán összeráncolt homlokkal pislogott az ismeretlen vendégére.

- Elmondom, amint rendesen felöltöztem – ígértem, miközben a konyha felé tereltem a két fiút. – Ó, hello! – torpantam meg a küszöbön, mikor felfedeztem Joshuát az étkezőasztal mellett. Az arca elég fáradtnak tűnt, és a szemei alatti karikák is sötétebbek voltak, mint általában egy kimerítő átjárőrözött éjszaka után.

- Szia… sztok! – Joshua kérdőn nézett fel Jonathanra, de ő csak megvonta a vállát.

-Te csak ülj le – kértem Russeltől. – Én pedig mindjárt jövök. Csak átfutok a Black házba egy nadrágért – közöltem, aztán meg sem várva a választ, már indultam is. A két ház közötti utat tényleg futva tettem meg, azonnal az emeletre mentem, és ott az első sortot felkapva felöltöztem.

- Már kész is vagyok! – estem be végül Nate konyhájának az ajtaján halvány mosollyal az arcomon, ami Jonathan dorgáló hangjától azonnal el is halványult.

- Tudja, hogy mik vagyunk. – Lesütöttem a szemeimet a padlódeszkákra.

- Én igazán nem tehetek róla… Jött egy vámpír, és… - kezdtem volna bele, de Nate leintett.

- A barátod már elmesélte.

- Csodás… - hördültem fel. – Remélem, azért kívülállóknak nem fogod ilyen gyorsan elpletykálni a dolgot – vontam felelősségre Russelt. A fülei hirtelen vörösek lettek.

- Azt hittem, nekik szabad… Ők olyanok, mint te – védekezett. – Sajnálom.

- Úgyis elmondtam volna nekik – legyintettem. – De máskor mielőtt beszélsz valaki előtt, kérdezz meg! – A hangom kivételesen keményre sikeredett, de így legalább Russel agyáig eljutott a dolog fontossága. Bólintott egyet, és bocsánatkérő pillantással nézett rám.

- Szóval, Cullenék már megint nomádokat fogadnak be? Azt hittem, tanultak a múltkoriból… - feszült meg Jonathan arca. Joshua keresztbe fonta maga előtt a karjait, hogy elrejtse a keze apró remegését, amit alig pár pillanattal ezelőtt kiszúrtam. Először azt hittem, hogy újra felhúzta magát a vámpírgyűlölete miatt, de az arcán nyomát sem láttam a szokásos dühnek.

- Nincs más választásuk – próbáltam meg mentegetőzni.

- Miért is nincs? – dörzsölte meg fáradtan a halántékát Jonathan.

- Mert ez a vámpír… a Volturi tagja. – Az aggodalom mély ráncokat vésett Nate arcára, de még Joshua is felkapta a tekintetét az asztallapról, amit eddig üveges szemekkel bámult.

- Ők azok, akikre gondolok? – kérdezte.

- Igen. Akikről a mítoszok mesélnek – erősítette meg Jonathan őt, aztán visszafordult hozzám. – És ez most mit jelent? Érte jöttek? – intett Russel felé, aki meghökkenve pislogott ránk.

- Értem? Mit akarnának tőlem? Már a véremen kívül… - ráncolta össze Russel az orrát.

- A képességedet, természetesen – felelte Nate egyszerűen. Russel vádlón meredt rám, így most rajtam volt a pirulás sora.

- Még régebben tudta meg… - kezdtem magyarázkodásba.

- Na jó, hagyjuk ezt! – intett le minket Jonathan, mintha két kölyköt kéne megnevelnie. – A fontos most az, hogy mit akar itt ez a vámpír, veszélyes-e, és ha igen, mit tehetünk ellene. Erre koncentráljunk.

- Giannának hívják, és azt mondta, hogy Aro küldte őt – próbáltam meg összeszedni az összes információt, aminek tudatában voltam. – Jasper azt mesélte, hogy Aro a Volturi egyik vezetője a háromból. Állítólag bármire képes, ha meg akar szerezni valamit.

- Igen, Edward valami népirtást is emlegetett a múltkor – ült ki Jonathan arcára az iszonyat a gondolattól. Fel-alá kezdett járkálni, ami a szűk konyhában három lépést jelentett mindkét irányba.

- Viszont, nem hinném, hogy Russel miatt jöttek volna. Honnan értesültek volna a képességéről? – gondolkoztam el.

- Nem tudom.

- Ha őt akarnák, Gianna nem eresztette volna el. És Edward is azt mondta a vámpírnőnek, hogy nem Russel miatt jött. Valami másnak kell lennie a háttérben – haraptam be az alsó ajkamat.

- Ha így van, az egyik legfontosabb dolog, hogy semmiképpen se tudja meg a Volturi, mire képes a barátod. – Halk torokköszörülés vetett véget az elmélkedésünknek.

- Megkérhetnélek titeket, hogy ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt sem lennék – lengette meg a kezeit előttünk Russel jelezve, hogy nagyon is jelen van.

- Bocsánat – nyögtem ki.

- Mostantól nem használhatod a képességedet – állt meg Jonathan Russel előtt. – A legkisebb kockázatot is el kell kerülnünk.

- Már elnézést, de ki nevezett ki főnöknek, aki csak úgy parancsolgathat bárkinek? – A zöld szemek dacosan fúródtak Nate tekintetébe. A régi tinédzservitáim alapján, amiket anno színtiszta dacból folytattam anyuval, úgy láttam, éppen most jött el az ideje, hogy átvegyem a szót.

- Figyelj, Russel… - tereltem arrébb Nate-et, hogy leguggolva a szeplős arccal egyvonalban lehessek. – Tudom, hogy ez milyen sokkoló, ijesztő és bosszantó lehet most a számodra. Egy csomó új dolgot tudtál meg, és ezeknek jó részétől a legtöbb ember valószínűleg, frászt kapna. Aztán most meg korlátozni akarnak téged. Pontosan ismerem az érzést.

- Honnan ismerhetnéd? – fújtatott Russel. – Te nem tudod, milyen, mikor egyedül van az ember. Ha nem használhatom a képességemet, még ennyire sem tudom megvédeni magam.

- Amikor meghaltak a szüleim, én is szörnyen egyedül voltam. Bujkálnom kellett egy pszichopata vámpír elől, aki vadászott rám és a testvéremre. – Russel döbbenten kapta felém a fejét. Az életemet mostantól teljesen más szemszögből láthatta, mint ahogyan eddig, és olyan részleteket tudhatott meg, amiket mások nem. – Akkoriban szinte bezárva éltem a Cullen házba, mert úgy volt biztonságos. Ha tudnád, hányszor akartam sikítani, ordítani vagy csak egyszerűen feltépni az ajtót, és kirohanni a vakvilágba… - sóhajtottam fel. Igyekeztem nem törődni Jonathan és Joshua figyelő pillantásával, és csak arra koncentrálni, hogy Russelt meggyőzzem. – De nem tehettem. Azzal másokat és magamat is veszélybe sodortam volna. Kérlek… Tedd azt, amit mondunk, mert nem akarom, hogy bajod essen – fogtam meg Russel kezeit. – Te vagy az egyetlen emberi barátom… Szükségem van a barátságodra, de ehhez életben kell maradnod – vetettem be a könyörgő tekintetemet, aminek csak ritkán tudtak ellenállni.

- Rendben – adta meg magát végül Russel is.

- Köszönöm – mosolyodtam el.

Jonathan irányából hirtelen lágy dallamú zene szólalt meg. A nadrágzsebébe nyúlt, elővette a mobilját, és néhány gomb lenyomása után olvasni kezdett egy üzenetet.

- Edward az? – tippeltem összeszoruló gyomorral az elsötétülő tekintetet látva.

- Nem. Benjamin – morogta. Mikor mindannyian kérdőn néztünk rá, vett egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjon, és csak aztán válaszolt. – Segítség kell neki. Ez a hebehurgya, bemászott Lupe szobájába, a család hamarabb ért haza, ő pedig a lány szobájának mosdójában bujkál éppen. – Pár másodpercnyi csend után mindhármunkból egyszerre tört ki a röhögés, miközben Russel értetlenül bámult ránk.

2010. január 30., szombat

Tanterv

Megírtam a tantervet, amit ígértem tegnap. Kiemelném, hogy ez csak egy alapterv. Ez az egyéni igényektől függően változhat, bővülhet attól függően, hogy miről is akartok részletesen tanulni. :)


KREATÍV ÍRÁS TANTERV


Általános tudnivalók:

  • A tanterv változhat attól függően, hogy az adott csoport vagy személy mi iránt érdeklődik a leginkább. Ezt azért gondolom jónak, mert így nem kell olyan dolgokról tanulnotok, amik valójában nem izgatnak titeket, viszont, mindent megtudhattok arról a témáról, ami iránt érdeklődtök. Ha egy bizonyos téma érdekel titeket (mondjuk a fantasy regények), akkor az is lehetséges, hogy csak arról beszélünk nagyon-nagyon részletesen, és minden mást kihagyunk, de ha minden műnem és műfaj érdekes számotokra, akkor végigmehetünk az egész tanterven szépen. Tényleg csak az érdeklődésetektől függ. :)
  • A tanórák 20-30%-a elméleti, 70-80%-a gyakorlati. Az órák elméleti része azt jelenti, hogy kérdezz-felelek stílusban, vagy feladatokkal átvesszük az adott műfaj, stílus jellemzőit nagyon röviden, de kaptok egy bővebb jegyzetet tőlem a későbbiekre, amit felhasználhattok a suliban vagy az írásnál is. Vagyis elméletből csak azokat az alapokat vesszük át, amiket feltétlenül szükséges tudnotok ahhoz, hogy írhassatok az adott műnemben, műfajban. Az órák gyakorlati része azt jelenti, hogy különböző feladatok segítségével megpróbálunk alkotni valamit, amit aztán kielemzünk, kijavítunk, átbeszélünk.
  • Minden órán kaptok segédanyagot, feladatokat, amik segíthetnek az iskolában, és amiket később is felhasználhattok az íráshoz.
  • Az órákon az írás folyamatának azon részleteit emelem ki, amelyek szerintem, fontosak. Az iskolában vett irodalommal kapcsolatos anyagokon maximum említés szintjén, összefoglalásként futunk át.
  • Az órákon kívül, ha valaki akarja, átfutnám, hogy miket írt eddig, és így az órákon javíthatnánk a gyengeségein, és még erősebbé tehetnénk azt, amiben már jó. :)
  • Példák az órai feladatokra (ez csak pár példa, hogy lássátok, mire is gondolok pontosan, mikor azt mondom, hogy a gyakorlati feladatokon lesz a hangsúly):

- A regényírás témánál ki kell dolgoznotok egy karaktert. Adok egy általam választott képet egy emberről és megadok néhány tulajdonságot, nektek pedig önéletrajzot, társkereső hirdetést, szerelmes levelet stb. kell írnotok a karakter nevében. Ki kell ezáltal dolgoznotok az élettörténetét, a személyiségét, a külsejét, egyéb jellegzetességeit, ami egy regény írásakor nagyon fontos.
- Ha már megvan az adott karakteretek, mondok különböző szituációkat. Például, valaki beleköt az utcán. Nektek pedig ki kell találnotok, hogy ebben a helyzetben hogyan reagálna a karakteretek. Elfutna, szembeszállna a másikkal, megpróbálná megbeszélni a dolgot, segítséget kérne stb. Ezáltal a karakter áthelyeződik egy cselekményfolyamba, akár csak egy regény esetében. Így ráérezhettek, hogyan kell pontosan tudnia egy írónak, mit tenne a karaktere, és ettől hitelesebben írhattok majd.
- Ezután a karakteretek bőrébe bújva lefolytathatunk egy párbeszédet (ha csoportban vagyunk, akkor egymás karakterével beszélgethettek, ha csak ketten, akkor én is belebújok egy karakter bőrébe), így azt is megtanulhatjátok, hogyan beszéltessetek egy karaktert (pl. az élettörténete alapján van-e akcentusa, milyen kifejezéseket, szavakat használ, van-e valami jellegzetessége annak, ahogyan a mondatait megszerkeszti stb.)

- Végül a karaktert áthelyezhetjük különböző stílusú történetekbe (vámpírsztori, sci-fi, romantikus történet, vicces történet, drámai történet stb.), és megnézhetjük, hogyan változik a karaktere azáltal, hogy a történet stílusa változik.

Természetesen, az órákon megbeszéljük a feladatokat, megnézzük, hogy mit csináltatok jól, min lehetne még javítani. Szeretném, ha az órák nagyon játékosan és érdekesen telnének, így igyekszem minél szórakoztatóbb feladatokat kitalálni, amikből tanulhattok. :)

  • Minden órán feltehetitek az időközben bennetek felmerülő kérdéseket.
  • Számítsatok arra, hogy adok pár otthoni feladatot is. Nem túl nagy dolgokat (mondjuk, hogy írjatok egy 4 soros verset, vagy találjátok ki egy krimi alaptörténetét), de ezeket szeretném, ha megcsinálnátok rendesen, mert ezekre is építek feladatokat az órákon, hogy még inkább segíthessek abban, hogy megtanuljatok alkotni. :)
  • A lenti tantervet nem órákra leosztva fejtettem ki, vagyis a havi 4 órába ez az egész biztosan nem fog beleférni. Az egyéni igényeknek vagy a csoport igényeinek megfelelően fogunk haladni.

1. Költészet:


Elmélet:

  • Lírai műfajok és költői képek vizsgálata példák és feladatok alapján (Hozok pár jellemző verset, amik alapján átbeszéljük, hogy mi jellemező egy-egy műfajra, valamint átismételjük a költői képeket. Ezt csak nagyon összefoglaló módon tesszük meg az órán, mivel elvileg az iskolában már tanulnotok kellett ezekről. A leginkább azokra térnénk ki, amiken látom, hogy nem igazán értitek. Annak ellenére, hogy az órán csak átfutunk a témán, kaptok majd tőlem egy bővebb jegyzetet, amit akár az iskolában, akár írásnál fel tudtok majd használni, ha szükséges. :) )

Gyakorlat:

  • Miért pont a lírát válasszuk az önkifejezés eszközéül? Mi a célja a verseknek, mit lehet átadni velük az olvasóknak? (Ez úgy vélem, azért fontos, mert vannak olyan emberek, akiket csak bizonyos műnemek, műfajok érdekelnek. Vagyis lényeges, hogy legyen lehetőségetek eldönteni, a lírával, epikával, drámával van-e kedvetek foglalkozni, esetleg mindegyik műnemet kipróbálnátok-e. Na meg persze, azt is el kell tudnunk dönteni, hogy melyik műnemhez van a leginkább tehetségetek, kreativitásotok. Vagyis, meg kell tudnunk, hogy mi számotokra a legjobb önkifejezési forma. :) )
  • Stílusgyakorlatok: Milyen stílusban írjunk verset, milyen műfajt válasszunk, hogyan tegyük érdekessé egy olvasó számára?
  • Témaválasztás és –kidolgozás: Milyen témákat érdemes lírai formába önteni? Egy témát hányféleképpen lehet feldolgozni?
  • Költői képek felhasználása: Milyen módon használhatunk fel hatásosan egy-egy költői képet? Hogyan lehet egy szimbólumot, gondolatot, eszmét érdekesen végigvezetni egy versen?
  • Más művészeti ágak felhasználása (ihletszerzés, zene, festészet, szobrászat stb felhasználása): Hogyan ihlethetnek meg más művészeti ágak? Hogyan használhatjuk fel az íráshoz a többi művészeti ágat?

2. Novellaírás:


Elmélet:

  • A novella jellegzetességei példák és feladatok alapján (rövid áttekintő arról, hogy mi is pontosan a novella, mik az elvárások, ha valaki novellát ír, milyen típusú novellák léteznek. Jegyzetet erről is kaptok.)

Gyakorlat:

  • Miért válasszuk a rövidprózát az önkifejezés eszközéül? Mit lehet átadni egy rövidebb prózai művel? (Ugyanazon okból, mint a líránál…)
  • Milyen stílusú novellát írjunk?
  • Milyen szereplőket használjunk fel egy novellához? Mennyire fejtsük ki a személyiségüket?
  • Milyen fogásokkal, fordulatokkal tudunk egy rövid novellát érdekessé tenni az olvasók számára?
  • A novella világát mennyire dolgozzuk ki?
  • Hogyan írjunk tanító, vicces, romantikus, melankólikus, megrázó, sokkoló stb. novellát?
  • Hogyan válasszunk címet a novellánknak? (A cím nagyon fontos, mert figyelemfelkeltő ereje van. Az olvasó meglát egy címet, és már ettől is függ, hogy elolvassa-e az adott művet, vagy sem.)
  • Érdeklődéstől függően tanulhatunk krimi, sci-fi, fantasy, horrornovellákról stb. Ezeket hogyan lehet hatásosan megírni, milyen szereplőket érdemes választani hozzájuk, miben különbözik a nyelvezetük a többi novelláétól…

3. Regényírás:

Elmélet:

  • A regény általános jellemzői, típusai (Megint csak nagyon röviden összefoglalva, plusz jegyzettel.)

Gyakorlat:

  • Mikor válasszuk a regényt az önkifejezés módszeréül? Mit lehet átadni egy regénnyel az olvasónak?
  • Hogyan válasszunk témát? Hogyan válasszunk stílust?
  • Hogyan álljunk neki egy regény megírásának? Mi az, amit előre el kell terveznünk, és mi az, ami írás közben alakul csak ki?
  • Milyen címet adjunk a regényünknek? Milyen címet adjunk az egyes fejezeteknek?
  • Milyen karaktereket érdemes használni a regényírásnál, és a karakterek személyiségét mennyire fejtsük ki?
  • A különböző témájú regényeket milyen időben, számban, személyben érdemes írni?
  • Milyen eszközökkel lehet elérni, hogy az olvasó ne tudja abbahagyni az olvasást, és mivel lehet hosszabb időn keresztül fenntartani a figyelmet és érdeklődést?
  • A cselekményfolyam mennyire legyen bonyolult, kifejtett és összetett?
  • Milyen utalásokat, jelzéseket, szimbólumokat rejtsünk el a történetben, hogy még izgalmasabbá tegyük az olvasó számára az olvasást?
  • A regény milyen helyszínen játszódjon? Mennyit kell az olvasónak tudnia egy helyszínről?
  • A leíró, gondolati és párbeszédes részeket milyen arányban használjuk, hogy ne legyen unalmas a regény?
  • Milyen fordulatokat használjunk fel a történetben?
  • Minden, amit a függővégekről tudni lehet… :D

4. Színdarab- és forgatókönyv írás:

Elmélet:

  • A színdarab/forgatókönyv formai és egyéb követelményei (Röviden összefoglalva, jegyzettel)

Gyakorlat:

  • Mikor válasszuk a színdarabot/forgatókönyvet az önkifejezés módszeréül? Mit tudunk átadni ezekkel az olvasóknak?
  • Milyen témákat dolgozhatunk fel színdarabként/forgatókönyvként?
  • Milyen karaktereket használhatunk fel? Mennyire bontsuk ki a személyiségüket?
  • Hogyan fejtsük ki ilyen formában a cselekményszálat? Vagyis, főleg párbeszédekkel, hogyan lehet érdekessé és fordulatossá tenni egy történetet?
  • Hogyan válasszunk helyszínt, kellékeket, időt (milyen korban, mennyi idő alatt játszódjon a történet stb.)?
  • Hogyan írjunk vígjátékot, tragédiát?
  • Érdeklődéstől függően megvizsgálhatjuk, hogyan írjunk különböző stílusú színdarabokat (krimi, történelmi, társadalomkritikai stb.) és forgatókönyveket (krimi, sci-fi, fantasy, horror, történelmi stb.).

PLUSZ DOLGOK, AMIKET MÉG ELMONDHATOK:

  • Mi kell ahhoz, hogy író legyen belőled?
  • Hogyan érdemes reklámozni magadat, az írásaidat? Vagyis, hogyan hívd fel magadra a figyelmet? :)
  • Hogy tartsd meg az olvasók érdeklődését?
  • Hogyan tartsd a kapcsolatot az olvasókkal?
  • Kikhez érdemes segítségért fordulni, ha író szeretnél lenni?
  • Hogyan fogj neki egy nagyobb lélegzetű mű megírásához?
  • Hogyan próbálkozhatsz az írásaid kiadatásával?

MÉG PLUSZ DOLGOK, AMIKBEN SEGÍTHETEK:

  • Ha van egy jó ötleted, amit meg szeretnél írni, akkor az órák keretében, ha igényed van rá, segíthetek a karakterek, cselekmény kidolgozásában. (Nem megírom helyetted, csak átbeszélhetjük a dolgokat, tanácsot kérhetsz, segíthetek az ötleteimmel stb.)

Hát, a teljesség igénye nélkül ennyire gondoltam egyelőre. Akit érdekel a dolog, azzal bővebben átbeszélem, hogy melyik téma érdekli inkább, és mit vár el az óráktól. :) A jelentkezéseket még mindig a spiritbliss24@gmail.com címen várom. Ne felejtsétek témaként beírni, hogy kreatív írás. :)

2010. január 29., péntek

Kreatív írás - Ötlet

Sokat gondolkoztam ezen az ötletemen, fogalmam sincs, hogy ki mit szól majd hozzá, de gondoltam, felvetni érdemes, hátha lesznek érdeklődők... Csak azért merem megkérdezni, mert úgy érzem, nem csak ti tudnátok segíteni nekem, hanem én is segíthetnék azoknak, akiket foglalkoztat az írás művészete. Elég sokan megkerestek már közületek, hogy olvassam el az írásaitokat, vagy segítsek ebben-abban az írással kapcsolatban, de sajnos, túl sokan vagytok ahhoz, hogy mindenkinek a kedvében tudjak járni, kevés volt eddig az időm az egyetem miatt, és nagyon sok munkával is jár az, hogy ilyen sokat olvassak és ilyen sok mindenben segítsek (bár szívem szerint, tényleg teljesen ingyen megtenném).

Most úgy tűnik, hogy az egyetemen a következő félévemet halasztanom kell, mivel nagyon magas a tandíj, és nem tudjuk ilyen rövid idő alatt összekaparni a pénzt rá. :-/ Viszont, valamit kezdenem kell magammal ebben a félévben is, mert nem akarok anyuék nyakán élősködni. Munkát nem nagyon talál az ember Pécsett, ezért gondolkoztam azon is, hogy felmennék Pestre. De ha kapnék is valami kötött munkaidős állást Pesten, az elvenné az időmet az írástól, amit én nagyon nem szeretnék, és gondolom, ti sem. :D

Éppen ezért elkezdtem gondolkozni, hogy mivel tudnék legalább minimálisan segíteni itthon anyuéknak anyagilag úgy, hogy közben írni is tudok mellette. Szóba jött a babysitterkedés és a magántanítás, de ilyen állást is nehéz találni manapság. Aztán a magántanításról beugrott valami. Mi lenne, ha az írás művészetét próbálnám átadni olyan fiataloknak, akiket érdekel ez a dolog. Magyar szakos vagyok, szóval, az elméleti háttér megvan, és mivel 13 éves korom óta írok, így a gyakorlati is (16 évesen megnyertem egy országos színdarabíró pályázatot, a színdarabomat előadták Kaposvárott, három éven keresztül megnyertem az iskolai alkotói pályázatot, jó párszor felolvasták novelláimat a rádióban, egy novellám nemrég megjelent a Páholy, irodalmi folyóiratban, a neten a Harry Potter és Twilight rajongók nagy része ismeri az írásaimat, és nem sokára meg fog jelenni az első regényem a Könyvmolyképző Kiadó segítségével). Pedagógiát is tanultam, a szigorlatom 5-ös lett, ezért a tanári háttér is biztosított. Vagyis a képzettségem megvan hozzá, csak még a diplomámra kell várnom egy fél évet.

Aztán eszembe jutott, hogy gondot okozhatna az, hogy Pécsett lakom, és a legtöbb érdeklődő valószínűleg, nem pécsi és nem is tud rendszeresen utazni. Aztán az is eszembe jutott, hogy minek tanultam az egyetemen a e-learningről, ha nem azért, hogy használjam is... :D (Aki nem ismerné ezt a fogalmat... Az e-learning egyfajta internetes távoktatás. :) Aki kételkedne abban, hogy működik-e, az kérdezze meg Freebet, mert őt így tanítom most történelemre, hogy az érettségije minél sikeresebb legyen. :) )

Szóval, eme hosszas bevezető után elmondom, mit találtam ki. Kreatív írás magánoktatást vállalok azoknak, akiket érdekel az írás. Ebbe beletartozik az elméleti és a gyakorlati tudásom átadása is. Nem vagyok még képzett tanár, nincs meg a diplomám, szóval, csak mint gyakorló író és magyar szakos diák csinálnám ezt a munkát amolyan diákmunkaként. :)

3 csoportba lehetne jelentkezni:

1. E-learninges tanulócsoport: Heti 1x lenne óra (egy óra 60 perces). Msn-en tartanánk meg olyan időpontban, amely mindenkinek megfelel (szerintem, a hétvége a legvalószínűbb...). Ha szükséges, 2 alcsoport indul majd, hogy biztosan mindenkinek jó legyen az egyik időpont, és egy csoportban max 5 ember lehet, mert ha sok ember van egy csoportban, akkor nem lehet rendesen tanulni. Vagyis, igyekezzen a jelentkezéssel az, aki ebbe a csoportba szeretne kerülni, mert max 10 férőhely lesz március hónapban.
Egy hónapban tehát 4x60 perces óra lenne. Egy óra 400 Ft lenne (ez szörnyen olcsó, mert egy magántanár általában 1000-2000 Ft-ot kér el egy óráért, de én nem akarlak titeket lehúzni. :D ), vagyis egy havi jelentkezés 1600 Ft-ba kerülne. A pénzt havonta kéne befizetni, vagyis, ha nem tetszenek az órák, akkor a következő hónapban dönthetsz úgy is, hogy már nem akarsz járni rájuk (de én mindent megteszek, hogy jól érezzétek magatokat és emellett fejlődjetek is :) ).


2. E-learninges egyéni oktatás: Aki nem csoportban szeretne tanulni, mert azt akarja, hogy egy órán csak rá figyeljek, annak lehetősége van egyéni időpontot kérni tőlem. :) Ebben az esetben is msn-en tanulnánk, de akkor a megbeszélt időpontban, ő lenne az egyetlen diákom, így csak rá tudnék koncentrálni. :) Itt is heti 1x lenne óra (egy óra 60 perces).
Egy hónapban szintén 4 óra lenne tartva. Mivel itt a figyelmemen a diáknak nem kell másokkal osztoznia, ezért egy óra 450 Ft lenne. Vagyis, egy havi jelentkezés 1800 Ft-ba kerülne. A pénzt itt is havonta kéne befizetni, és dönthetsz úgy is, hogy a következő hónapban már nincs szükséged a segítségemre. :)

3. Személyes egyéni oktatás: Aki pécsi, annak lehetősége van arra, hogy személyesen vegyen tőlem órákat. Ebben az esetben nálam, nála, vagy egy megbeszélt helyszínen találkozunk megbeszéléstől függően. Itt is heti 4 óra lenne (egy óra 60 perc).
Vagyis, egy hónapban 4 óra lenne tartva. Mivel a figyelmem itt is csak egyetlen diáké, és személyesen, testi valómban veszek részt az órákon, ezért egy óra 500Ft-ba kerülne. Itt lehetőség van arra, hogy ne havonta, hanem óránként fizessen a diák, vagyis, óráról órára eldöntheted, hogy szeretnél-e még tanulni tőlem. :)

A témák, amikről tanulnánk:

1. Költészet

2. Novellaírás

3. Regényírás

4. Színdarab- és forgatókönyvírás

Én úgy gondolom, hogy az elméleti része az órának 20-30% lenne, a gyakorlati pedig 70-80%, mert végül is, aki az órámra jön, az gondolom, azt szeretné megtanulni, hogyan írjon egyre jobban és jobban, és a tehetségét szeretné kibontakoztatni főleg. :)
Az árba beletartozik az is, hogy jegyzeteket kaptok minden témáról, amiket később felhasználhattok majd önállóan is. :)

A jelentkezés és fizetés módja:

Jelentkezni csak akkor jelentkezz, ha előtte megbeszélted a szüleiddel a dolgot, és ők beleegyeztek. Kivéve persze, ha nagykorú vagy, és hozhatsz önálló döntéseket. :D
Ha biztosan jelentkezni szeretnél, akkor írj egy e-mailt a spiritbliss24@gmail.com címre. A mail tárgyaként azt írd, hogy kreatív írás (mindenképpen írd rá, nehogy elvesszen a leveled a sok egyéb levél között!).
A jelentkezési határidő a március havi kreatív írásra: február 15.
A jelentkezési mailedbe írd bele, hogy melyik csoportot választod a három közül, és hogy a hét mely napján, milyen időpontban felelne meg neked a foglalkozás.

Az 1. 2. csoport esetében a pénzt február 26-ig kéne elküldenetek az általam mailben megadott címre, postán.
A 3. csoport tagjai pedig mindig az adott órán, személyesen fizetnék ki az óradíjamat.

Ha valaki nem jelenik meg az órán, sajnos, nem tudok pénzt visszafizetni, viszont, ha valamilyen okból én nem jelennék meg (ami csak valami szörnyen komoly indokkal fordulna elő, pl. ne adj isten, baleset, betegség stb.), akkor természetesen, a diák kérésétől függően, vagy megtartom később az órát, vagy visszafizetem az elmaradt óra díját.

Remélem, hogy tudok segíteni nektek az álmaitok elérésében, és a tanulás mellett jól fogunk szórakozni is. :)

Szandi azt mondta, hogy azt is írjam ide, hogy Pécs területén vállalok még magyar irodalomból, nyelvtanból és történelemből is vizsgára, érettségire, felvételire való felkészítést, valamint ha valakinek szüksége van napi segítségre a házijában és a tanulásban, abban is szívesen segítek. :) Ezen kívül, babysitterkedést is vállalok bármilyen korú gyermek mellett. A magántanításban és a babysitterkedésben is van már tapasztalatom. :) Ezeknek az ára megbeszéléstől függően: 900-1300 Ft lenne. Jelentkezni erre is a spiritbliss24@gmail.com címen lehet. :)

Új fejezet egyébként hétfő vagy kedd este jön majd. Igyekszem vele. :)

2010. január 27., szerda

Nyeremények

Csak szólni akartam, hogy végre eljutottam odáig, hogy ma feladtam minden győztesnek az ajándékát. Remélem, hogy örülni fogtok neki, tényleg nem nagy dolog, inkább csak ereklyeszerűség. :)

2010. január 25., hétfő

A jelen boldogsága - 6. fejezet

6. DIAGNÓZIS



- CARLISLE… - motyogtam magam elé még mindig kissé zavartan. Az aranybarna szemek megilletődve néztek rám. – Bocsánat, én azt hittem, hogy Edward… - próbáltam magyarázkodni, de csak egy elnéző mosolyt kaptam válaszként. A kezeimet fixírozva vártam, hogy megszólaljon, de mikor ez nem történt meg, ismét ráemeltem a pillantásomat. A levegő hirtelen a tüdőmben akadt. Döbbenten meredtem Russelra. Az ágyam szélén ült – pont ott, ahol az előbb még Carlisle -, és dühösnek tűnt. Tudtam, hogy valami furcsa rajta, de az első pillanatban nem jöttem rá, hogy micsoda. Aztán a felismerés úgy vágott képen, mint egy pofon. A bőre hófehér volt, a szemei pedig… vörösek.

Összerezzentem, ahogy vicsorogni kezdett és a torka mélyéről halk, fenyegető morgás tört fel. A fogai éles pengeként csattantak össze. Aztán hirtelen a magasba emelte a fejét, és a levegőbe szimatolt. Az arca átszellemült, mintha valami csodálatosat érzett volna. A fémes vérszag behatolt az én orromba is. Pánikba esve rúgtam le magamról a takarót, és elkerekedett szemekkel figyeltem a hasamat. Olyan volt, mintha lenyeltem volna egy labdát. De nem ez ijesztett meg, hanem az ágyat elöntő vér. Először azt hittem, hogy a lábaim közül jön, aztán olyan hangot hallottam, mint mikor egy ruhaanyagot kettétépnek. A hasam felnyílt, pulzálva ömlött belőle továbbra is a vér, de nem éreztem fájdalmat. Aztán megláttam Őt.

Bármennyire is megijesztett a helyzet, abban a pillanatban, amikor rám nézett, tudtam, hogy minden rendben lesz. A melegbarna szemek kíváncsian kukucskáltak felém. Kinyújtottam a kezemet, és végigsimítottam a vértől kissé maszatos, hófehér bőrön és a bronzvörös fürtökön. Az érzés, amely végigszáguldott az ereimen, olyan volt, mint a forró láva. Az elsöprő ereje miatt hasonlított ahhoz, amit Edward látványa okozott mindig bennem, mégis más volt.

- Szeretlek – suttogtam a még sosem látott, mégis ismerős gyermeknek, és tudtam, hogy igazat mondok. A kis kezek erősen megszorították az ujjaimat.

- Isabella… - Meglepetten ráncoltam össze a szemöldökömet. A hang sehogyan sem illett egy babához. – Isabella…

Az ujjaim meg akarták ragadni az álomképet, de az füstként csúszott ki a kezemből. Csalódottan nyitottam fel a szemeimet.

- Isabella, jól vagy? – Edward hangja csak lassan jutott el a tudatomig, ahogyan az is, hogy olyan erővel markolom a hasamnál a takarót, hogy az ujjaim teljesen elzsibbadtak.

- Igen, jól vagyok – mormoltam.

A testem lassan ellazult, de a gyönyörű baba arca nem akart eltűnni a fejemből. Hirtelen rándult egyet a gyomrom. Arrébb löktem Edward karját, és kiugrottam az ágyból. Az utolsó pillanatban értem a vécéhez, és öklendezve szabadultam meg a gyomrom tartalmától. Mikor megmostam a csapnál az arcomat, és a tükörbe pillantottam, Edward aggódó, bűntudatos tekintetével találtam szemközt magam.

- Minden rendben – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem igazán vette be. – Sikerült Russelt hazavinni? – tereltem gyorsan másra a szót, miközben megtörölköztem.

- Persze, nem volt semmi gond. – Edward szája széle aprót rándult, mire egy gyanakvó pillantással ajándékoztam meg, de végül jobbnak láttam semmit sem kérdezni. – Le tudsz jönni? Carlisle vár minket az ebédlőben… - Vettem egy mély levegőt, hogy egy kicsit megnyugtassam magam. Biztos voltam benne, hogy a vizsgálatok eredményéről akar beszélni velünk, de abban már cseppet sem, hogy felkészültem-e már az igazságra.

- Mennyi az idő? – ráncoltam össze a homlokomat. Ez az éjszaka olyan sűrű volt, hogy teljesen elveszítettem az időérzékemet.

- Hat óra van – tájékoztatott Edward.

- Ó, miért nem keltettél fel, amikor visszaértél? – bosszankodtam.

- Nem volt szíve hozzá – hallottam meg Emmett jókedvű hangját, ahogy elhaladt a nyitott ajtó előtt. Kuncogva forgattam meg a szemeimet, aztán ellépve Edward mellett a földszintre indultam.

Carlisle az asztalfőn várt ránk. Mikor beléptünk Edwarddal, felállt, és kihúzott számomra egy széket. Edward kivételesen nem a saját, megszokott helyét választotta, hanem mellém ült le.

- Elvégeztem a vizsgálatokat – erősített meg Carlisle abban, hogy miről is lesz szó. A szívem a torkomba ugrott, ami nem segített abban, hogy leküzdjem az újra rám törő émelygést. – Tökéletesen biztos, hogy sem terhes nem vagy, sem a méreg nincs rád különösebb hatással, és egyéb ismert betegségre utaló jeleket sem találtam.

- Ó… - nyögtem fel halkan. Carlisle elénk tolt egy papírdarabot, amin különféle adatok voltak a vér- és egyéb vizsgálatokkal kapcsolatban. Én egy kukkot sem értettem belőlük, Edward ezzel szemben, orvosi szakértelemmel olvasta végig őket. Próbáltam leolvasni az arcáról valami érzelmet, de megint magára öltötte a hideg tárgyilagosság álarcát.

- Akkor maradt az álterhesség – bólintott végül, aztán az apjára nézett.

- És akkor most? – kérdeztem. – Mármint, mivel lehet ezt elmulasztani?

- Tudok adni pár gyógyszert, amik csökkentik a tüneteket. Hányinger elleni tablettát, és a vérnyomásodra egyet, hogy ne szédelegj. De… ezzel nem oldódik meg a dolog, mivel lelki eredetű – fűzte össze az ujjait Carlisle torokköszörülve.

- De én jól vagyok. Tényleg – bizonygattam, hogy aztán rögtön meg is cáfoljam önmagamat, néhány öklendező hanggal. A szék hátraborulva csapódott a padlóhoz, mikor kirúgtam magam alól, és bemutatva egy tökéletes sprintet a fürdőszoba felé rohantam ismét. Mikor megkönnyebbültem, a markomban egy halom kéztörlővel ültem le a csempékre, hogy aztán önkéntelenül induljanak meg a könnyeim. Fogalmam sem volt, miért is sírok pontosan, csak az ürességet éreztem, amitől fájóan összeszorult a torkom. Mikor kopogás nélkül kinyílt az ajtó, azonnal az arcomhoz kaptam, hogy eltűntessem a rossz kedvem nyomait.

- Nyugi, csak mi vagyunk… - dugta be a fejét Alice a résen. – Bejöhetünk? – kért engedélyt, de már be is szökellt mellém, és törökülésben helyet foglalt mellettem. Jasper becsukta az ajtót, és csatlakozott hozzánk. – Jól vagy?

- Muszáj mindenkinek ezt kérdeznie? – csattant a hangom élesebben, mint azt szerettem volna. Mélyet lélegeztem, aztán bűntudatosan pislogtam Alice-re és Jasperre. – Sajnálom…

- Akarod, hogy segítsek? – kérdezte Jasper. A hangján éreztem, hogy pont annyira zaklatott, mint én.

- Ha téged zavarnak az érzéseim, akkor csak nyugodtan – bólintottam beleegyezően, de hiába vártam a nyugalom érzését, nem jött.

- Ez nem rólam szól. Neked szükséged van rá? – mosolygott rám halványan, mikor értetlenül néztem rá.

- Nem tudom… - ráztam meg a fejemet. – Talán, jót tesz, ha kijön… Lassan már úgysem tudom, mit is érzek valójában – nevettem fel keserűen, miközben a kezem önkéntelenül tépdesni kezdte a korábban arctörlésre használt papírt. Leszaggattam egy darabkát belőle, hogy aztán vékony csíkká görgessem az ujjaim között.

- Vágyakozol, csalódott vagy, üres és ennek ellenére mégis boldog – sorolta a bennem kavargó érzelmeket Jasper. – Bonyolult lélek vagy.

- Tudom – vigyorogtam rá még mindig könnyes szemekkel.

- És ti hogy vagytok? – kérdeztem, de a pillantásom automatikusan Alice-re vándorolt. Mostanában nem sok lehetőségem volt beszélgetni velük, és ez nagyon hiányzott. – Hiányollak az iskolában…

- Jól… - Alice hangja elég halovány volt, de legalább egy apró mosoly kiült az arcára. – Jövő héten már valószínűleg megyek én is. Carlisle nem tud több igazolást adni, már így is kissé gyanús lehet a tanároknak a sok hiányzásunk – magyarázta, miközben Jasper pulóverének az ujját babrálta.

- Most, hogy Russel is megbékült, ebédelhetünk négyesben – vidultam fel a gondolattól. Még mindig nem adtam fel azt a tervemet, hogy Cullenéknak emberi barátokat szerzek az iskolában, és ehhez Russel volt az első lépés.

- Az jó lesz – bólintott Alice, és ő is mintha lelkesebbé vált volna. Először azt hittem, hogy a közös ebédek gondolatától, de aztán megláttam, hogy a jegygyűrűmet figyeli. – Tudod… arra gondoltam – kezdte óvatosan, mintha az ellenkezésemre számítana. -, hogy elkezdhetnénk tervezni az esküvőt. Még egy vámpírnak is szüksége van időre, hogy mindent megszervezzen, és nekünk már vészesen fogy… - ráncolta össze a homlokát.

- Már miért fogyna? Még ki sem jelöltük a napot… - értetlenkedtem.

- Még – hunyorgott rám.

- Mit láttál? – követeltem tőle a választ, miközben Jasper birizgálni kezdte a lábaim mellett heverő papírtörlőket.

- Csak, hogy még a tavaszi kollekcióból rendelem meg a ruhádat – vonta meg a vállát.

- Mi? De hát, most van tavasz… Hülyéskedsz! – fürkésztem gyanús jelek után kutatva, de csak annyit láttam, hogy jót mulat a kétkedésemen. – Nem, nem. Én férjhez fogok menni, de még nem most – tiltakoztam. Igaz, hogy minden vágyam az volt, hogy Edward felesége legyek, de előtte még annyi mindent el kéne intéznünk. Szeretnék egy házat, örökbe fogadni a testvéremet, és… - Még be kell fejeznem a gimit, le kell érettségiznem – mondtam ki a következő gondolataimat, bár ezek izgattak a legkevésbé. Fogalmam sem volt, honnan jött hirtelen ez a pánik és mi okozta, mégsem tudtam legyőzni. – Még nem is vagyok tizennyolc! – derült fel hirtelen az arcom a felismeréstől. – Amíg nem vagyok tizennyolc, nem mehetek férjhez.

- Kivéve, ha a törvényes gyámod engedélyt ad rá… Ezt pedig könnyű lesz elintézni. Ha Nate ellenkezne, majd én kezelésbe veszem. Bízd csak ide! – vigyorodott el most először tiszta szívből Alice.

- Talán, Isabella nem akarja ezt… - hagyta abba a kéztörlő hajtogatását egy pillanatra Jasper, és kérdőn nézett rám.

- Nem bántanám – szeppent meg egy pillanatra Alice. – Nem úgy értettem…

- Tudom – tettem a kezem Alice-ére nyugtatóan. – Csak túl gyors ez valahogy… Egyik sokkból zuhanok a másikba, és egy esküvő olyan zzzzzz… - csapkodtam a kezemmel, azt jelezve, hogy egy ilyen esemény tiszta őrület. – Csak pihennék egy kicsit… Pár hónapot… - Alice szemei a távolba meredtek, aztán megrázta a fejét. – Hetet? - néztem rá könyörgően, mintha rajta múlna a jövő változása.

- Talán… - felelte bizonytalanul. – De nyugalom, én mindent elintézek helyetted. Nem kell, hogy zzzzzz legyen számodra – utánozta a mozdulataimat. – Neked csak annyi dolgod lesz, hogy jelen legyél, és igent mondj – igyekezett megnyugtatni nem túl sok sikerrel.

- De én szeretnék részt venni benne – sóhajtottam fel bosszúsan. Nem akartam lemondani arról, hogy beleszólhassak a saját esküvőmbe. Egyszerűen csak szerettem volna egy kis nyugalmat, mielőtt ismét felbolydult volna az egész életem.

A halk kopogás akadályozta meg, hogy újra kiboruljak. A lábaim mellett már nagy halomban feküdt a széttépkedett papírhalom. Edward tétován kukkantott be, és a feldúltságomat látva még inkább elbizonytalanodott, hogy jól tette-e.

- Indulnunk kéne az iskolába, de ha nem vagy jól… - kezdte.

- Nem, minden rendben – pattantam fel, hogy aztán halk átkozódással szédelegve kapaszkodjak a mosdó szélébe.

- Talán, jobb lenne, ha itthon maradnánk – ajánlotta újra.

- Nem. Menni akarok! – szedtem össze magam. Még mielőtt elindulhattam volna, egy apró, fehér papírrózsa került a látóterembe. Meglepetten nyújtottam ki a kezem, és vettem át Jasper kezéből a papírtörlő origami-alkotást egy meleg mosoly kíséretében. – Köszönöm – motyogtam halkan. Mielőtt a folyosóra lépve becsukhattam volna magam mögött az ajtót, még láttam, hogy Alice is kap egy ugyanolyan rózsát, mint én – csak ő nyert mellé egy csókot is.

Az autóban ülve mosolyogva forgattam az ujjaim között a virágot, miközben a fejemet Edward vállára hajtottam. Az illata és a kis ajándékom újra eszembe juttatták életem legromantikusabb napját. Jasper valahogy mindig megtalálta a módját, hogy segítsen nekem, bár arról fogalmam sem volt, hogy ez most ösztönös vagy tudatos volt-e nála. De a lényeg úgyis a végeredmény volt.

Mire megérkeztünk az iskolába, már egészen jó kedvem volt, és még az sem tudott letörni, hogy Edward aggódva követte nyomon a hangulatváltozásaimat. Egy csókot nyomtam a szájára – kivételesen direkt kiélvezve a bámuló tekinteteket -, aztán elindultam matek órára. Mosolyogva léptem be a terembe, ami azonnal le is olvadt az arcomról, amint észrevettem, hogy Russel helye üres. Egészen addig reménykedve figyeltem az ajtót, amíg Mrs. Joyce meg nem érkezett, aztán végképp ideges lettem.

Alig bírtam végigülni az órát, és mikor megváltásként megszólalt a csengő, azonnal felpattantam, és Mrs. Joyce rosszalló pillantásával cseppet sem törődve siettem ki a teremből. Edward már a falnak dőlve várt rám, és amint észrevett, felvonta a szemöldökét.

- Beszélnünk kell – húztam magam után a parkoló felé.

- Mi történt? Rosszul vagy?

- Russel nem jött iskolába! – álltam meg egy pillanatra, hogy a nyomatékosság kedvéért Edwardra nézzek. A szemei azonnal elsötétültek.

- Elmegyek a házukhoz, te maradj itt! – indult az autója felé.

- Nem, nem. Én is menni akarok – tiltakoztam. – Az én hibám, hogy Russel olyan sokat megtudott rólatok.

- Én úgy tudtam, hogy az enyém. Végül is, én játszottam szuperhősöset – húzta el a száját, miközben kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót. Meglepett, hogy nem tiltakozik az ellen, hogy vele menjek, de inkább nem kérdeztem rá az okára. Talán, ő is úgy sejtette, hogy ha Russel valami hülyeséget akar csinálni, akkor én jobb alany vagyok arra, hogy lebeszéljem róla.

- Tegnap, mikor hazavitted, mikre gondolt? – jutott eszembe hirtelen.

- Zavarban volt, amiért látom a gondolatait, ezért össze-vissza járt az agya. Leginkább körülötted… - rándult meg Edward szája.

- Ezt meg hogy érted?

- Lényegtelen – rázta meg a fejét Edward. – És az apja haragjára gondolt… Hogy mennyire dühös lesz rá, amiért kilógott a házból éjszaka.

- Visszatetted a fegyvert a helyére? – Edward bólintásától furcsa súly nehezedett a mellkasomra. – És ha megint elvette? És valami ostobaságot akar csinálni?

- Nem akar meghalni. Most semmiképpen sem. – Edward hangja elég magabiztos volt ahhoz, hogy higgyek neki. – Túl kíváncsi, és örül, hogy életében először talált valakit, aki nem retteg a képessége miatt. Nem adná ezt fel.

- Remélem… - sóhajtottam.

Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mennyi idő, amíg odaérünk, mikor Edward lefékezett egy kisebb ház előtt.

- Kérlek, maradj a kocsiban – fordult felém, aztán mikor kelletlenül bólintottam, kiszállt, és a bejárati ajtó felé indult. Amikor bekopogott, és egy idős nő – valószínűleg, Russel nagymamája – ajtót nyitott neki, letekertem az ablakot, hogy minden szót tökéletesen halljak.

- Jó napot kívánok, Edward Cullen vagyok! Russelt keresem – Edward elővette a behízelgő énjét, ezért bár a hölgy megtartotta a távolságot, mégis mosolyogva válaszolt.

- Sajnálom, de ő ilyenkor az iskolában van. – Láttam, Edwardon, hogy egy pillanatig hezitál a válaszon, de végül biccentett egyet.

- Értem. Akkor elnézést a zavarásért! Viszontlátásra! – köszönt el, majd visszaindult hozzám.

- Ne adjak át neki valami üzenetet? – szólt utána a nő fél lábbal kilépve a verandára.

- Nem szükséges, de igazán köszönöm – fordult vissza Edward egy olyan mosollyal az arcán, ami miatt biztos voltam benne, hogy még az öreg hölgynek is jó pár percbe telik majd magához térni.

- Muszáj volt így flörtölnöd vele? – húztam fel az orromat, mikor Edward visszaült a kocsiba.

- Flörtölnöm? – nézett rám úgy, mintha megőrültem volna. – Nem mondod komolyan, hogy féltékeny vagy egy nagymamára? – nevetett fel jókedvűen.

- Korban inkább illik hozzád… – szúrtam oda gonoszul, de csak azt értem el vele, hogy még inkább nevetni kezdett. Magamban füstölögve figyeltem, ahogy letekeri a saját oldalán is az ablakot, és gázt ad.

- Most hazamegyünk, vagy mi lesz? – érdeklődtem.

- Nem. Érzem az illatát, talán, meg tudom találni – szimatolt a levegőbe. Nem foglalkoztam azzal, hogy Russel illatára figyeljek, ezt a vadászatot, most meghagytam Edwardnak. Hátradőltem az ülésen, és az óra előtt a táskámba rejtett rózsával kezdtem megint játszani. Valahogy megnyugtatott az, hogy a kezemben tarthattam.

- Hmmm… - Edward elmélkedő hümmögésére felpillantottam. Csak most vettem észre, hogy éppen egy erdei ösvényen járunk, nem messze a Cullen háztól.

- Gondolod, hogy…

- Hogy Russel hozzánk akart eljutni? – fejezte be a mondatomat. – Igen, nagyon úgy tűnik – helyeselt.

- De hát… - kezdtem értetlenkedve, de Edward most is közbevágott.

- Miért menne hozzánk, ha tudja, hogy éppen iskolában vagyunk?

- Igen, de ne lopd ki a szavakat a számból – dugtam ki a nyelvem. – Szóval, miért akarna akkor meglátogatni minket, amikor nem vagyunk otthon? – tettem fel újra a kérdést, mikor Edward túlságosan belemerülve a gondolataiba, elfelejtett válaszolni.

- Talán, pont azért, mert nem akarja, hogy otthon legyünk… Lehet, hogy kíváncsiskodni szeretne egy kicsit – vetette fel.

- De hát, a többiek otthon vannak. Esélye sincs bejutni mellettük a házba… Még csak a tisztás közelébe sem tud úgy menni, hogy ne tudjanak a jelenlétéről – csúsztam feljebb az ülésen.

- Ezt ő nem tudja – juttatta eszembe Edward.

Elképzeltem, ahogy Russel megpróbál észrevétlenül besurranni egy vámpírházba, és a rekeszizmom önkéntelenül működésbe lépett. Lopakodhatott volna hangtalanul, a saját testének zörejei – szívdobogás, lélegzés – is elegendőek lettek volna ahhoz, hogy elárulják. Aztán, mikor rájöttem, hogy ez a gondolat, bármilyen vicces is, azt jelenti, hogy Russel nem bízik bennem, és kémkedni akar a családom után, a jókedvem keserű pirulává változott.

- Az ember kíváncsi természet – szólalt meg Edward, mintha csak rájött volna az elkomorulásom okára.

- Tudom. Csak azt hittem, hogy bízik bennem és megértett – eresztettem ki fáradtan a levegőt a tüdőmből.

- Nem hiszem, hogy ennek köze lenne a bizalomhoz – fékezett le Edward az ösvény végén, ahol a fák már túl sűrűen álltak ahhoz, hogy kocsival menjünk tovább. – Te is bízol bennem, mégis képtelen vagy legyűrni a természetes emberi ösztöneidet, nem igaz? – simított végig az orromon, hogy aztán finoman megnyomja a hegyét. Mielőtt még játékosan beleharaphattam volna a kezébe, kipattant az autóból.

Tovább haladva a fák között már én is jobban figyeltem Russel nyomaira. Kicsit megnyugtatott a gondolat, hogy sem ő, sem a titkaink azon része, amelyről még nem tudott, nincsen veszélyben, így jobban tudtam koncentrálni a célunkra – vagyis, hogy rátaláljunk. Összerezzentem, mikor Edward telefonja megszólalt. Alig egy szemvillanásnyi időbe kerül, míg előkapta a zsebéből a készüléket.

- Alice?

- Edward… Hol vagytok? Mondd, hogy az iskolában, és nem az erdőben! – hallottam tompán Alice hangját, de így is biztos voltam benne, hogy valami baj történt. Túl idegesnek tűnt, és mikor Edward nem válaszolt, rémülten nyögött fel. – Tudtam… Akkor tényleg most történik meg.

- Mit láttál? – kérdezte gyorsan Edward.

- Egy vámpírt. És… Azt hiszem, meg fogja ölni Russelt. – Ahogy Alice befejezte a mondatot, az erdőből riadt kiáltás hangzott fel.

- Russel… - Nem láttam magam, de biztos voltam benne, hogy az arcomra kiült a totális pánik.

2010. január 19., kedd

A jelen boldogsága - 5. fejezet

5. FÉLIGAZSÁGOK




MIKOR BELÉPTEM AZ EBÉDLŐBE, Carlisle éppen elégette a véres gézdarabokat egy hamutartóban, aztán nekiállt megtisztítani és elpakolni az orvosi eszközöket. A keze gyorsan és biztosan dolgozott jelezve a – mások számára elképzelhetetlenül – sok éves gyakorlatot. Russel gyanakvó tekintettel figyelte, de nem kérdezett semmit. Ahogy a hosszú, fehér ujjak lezárták az orvosi táskát, Carlisle felnézett, és halványan rám mosolyodott, Russel arcán pedig számomra beazonosíthatatlan érzelem suhant végig. A kezeimet tördelve mentem beljebb, aztán megálltam nem messze az asztaltól.

- Hogy vagy? – kérdeztem a szemöldökétől a homloka felé futó öltéseket látva. Dave-ék jól ellátták a baját, mielőtt Edward megérkezett volna. Az összevarrt seben kívül az álla is be volt lilulva.

- Jól – érkezett a rövid és velős válasz. Carlisle megköszörülte a torkát, miközben kezébe vette az orvosi táskáját.

- Nekem van fent egy kis dolgom… - pillantott felém bíztatóan, aztán elhagyta az ebédlőt. Mély levegőt véve húztam ki a Russel mellett lévő széket, és szembefordítva vele leültem rá. A pár pillanatnyi csend, amíg próbáltam összeszedni a gondolataimat, zavaróan fülsüketítő volt.

- Szóval, Supermannel jársz? – hallottam meg hirtelen Russel hangját. Felpillantva rá, próbáltam rájönni, mi járhat a fejében, de nem sikerült.

- Valahogy úgy… - próbálkoztam meg egy halvány mosollyal.

- Mindig sejtettem, hogy Cullenék nem emberek… - ugrott összébb a két vörös szemöldök, hogy aztán Russel arca eltorzuljon a fájdalomtól. – Melyik bolygóról jöttek? – érdeklődött teljesen komolyan. Ideges kuncogás hagyta el a számat, miközben megráztam a fejemet.

- Nem földönkívüliek.

- Hanem? Genetikai mutánsok? – A kuncogásom nevetéssé erősödött, ahogy meghallottam az emeletről Emmett jókedvének halk, mormogó hangjait, és Rose bosszankodását, amiért párja nem kezeli elég éretten a helyzetet.

- Nem.

- Akkor? – nézett rám várakozó bosszúsággal Russel. Gyorsan megpróbáltam helyretenni a vonásaimat, és komolyságot erőltetni magamra.

- Figyelj, Russel… - nyúltam felé, de mikor összerándult, meggondolva magam az ölembe ejtettem a kezemet. – Hidd el, hogy az a te érdeked is, hogy minél kevesebbet tudj rólunk. Már az is túl veszélyes, amit eddig tudsz. Éppen ezért nem mondhatod el senkinek! – kértem őt szinte könyörgő hangon.

- Szóval, csak emiatt aggódsz? – préselte össze az ajkait. – Félted a kis titkotokat. Más miatt nem is foglalkoznál velem, ahogyan eddig sem tetted – emlékeztetett az állítólagos bűneimre.

- Ez egyáltalán nem így van. Ha nem foglalkoztunk volna veled, akkor Edward nem ment volna, hogy segítsen neked – juttattam eszébe, hogy megmentették az életét.

- Ezer hálám… - vicsorodott el. – Nem mintha kértem volna a segítségét – morogta a fogai között.

- Meghaltál volna, ha nincs ott – öntött el egy pillanatra a düh.

- Nem mintha bárkinek is hiányoznék – vonta meg a vállát Russel olyan közönyösen, hogy az már ijesztő volt.

- Ez megint csak nem így van. Nekem fontos, hogy mi van veled – próbáltam meggyőzni.

- Akkor mondd el az igazat! – fúródtak a zöld szemek a tekintetembe.

- Nem tehetem… - hajtottam le a fejem bűnbánóan. Meglepetten rezzentem össze, ahogy a szék lábai csikordulva végigcsúsztak a padlón. Russel dühösen felpattant, és gyors léptekkel az előtér felé indult. Pár pillanatnyi fáziskéséssel ugrottam fel én is, hogy utána siethessek. – Várj, most meg hová mész? – ragadtam meg a karját, mire villámló szemekkel fordult felém.

- Talán, a rendőrségre… - sziszegte az arcomba.

- Kérlek, Russel… Úgysem hinnének neked. – Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, már szívtam is volna vissza a mondatot. A Russel szemeiből sugárzó csalódottság szinte fizikailag fájt. – Nem úgy értettem… Csak… Gondolj bele. Tényleg nem hinnének neked. Neked is jobb lenne, ha úgy tennénk, mintha mi sem történt volna – próbáltam meggyőzni.

- Azt hiszed, hogy ezek után csak úgy el tudom felejteni az egészet? Végre… végre találtam valakiket, akik… - ökölbe szorultak a kezei, és tehetetlenül elhallgatott. Az együttérzés hullámai végigjárták a mellkasomat.

- Akik olyan különlegesek, mint te – fejeztem be a mondatát. Elkerekedett szemekkel pislogott rám. – Tudom, hogy mire vagy képes… - vontam meg a vállamat. Mikor továbbra sem szólalt meg, szemforgatva folytattam. – Törölni tudod az emberek memóriáját.

- De… Honnan… - motyogta zavartan, miközben olyan ijedten nézett rám, mintha bármelyik pillanatban előránthatnék egy keresztet a hátam mögül, hogy a pokolra küldjem. Azt akartam, hogy tudja, nincsen egyedül. Igaz, hogy megígértem Edwardéknak, hogy nem árulom el magunkról az igazságot, de másképp is éreztethetném Russellel, hogy számíthat ránk.

- Kipróbáltad rajtam az iskolaudvaron, mikor Dave-ék megjelentek.

- Emlékszel rá… - suttogta maga elé hitetlenkedve. – Még soha senki…

- Rám nem hatott, amit csináltál. De nyugi, nem te vagy az egyetlen, akire immunis vagyok – vontam meg a vállam. – Nem mondhatom el a teljes igazságot, de… Nekünk is vannak képességeink. Akárcsak neked.

- Képességek? – Russel tekintete izgatottan felcsillant. Rosalie halk morgása ellenére is biztos voltam benne, hogy helyes, amit teszek. – Edward… ő a semmiből bukkant fel a híd alatt, és fél kézzel elkapott és megtartott.

- Hát igen… Edward elég gyors és erős.

- És a többiek? – Valószínűleg, mindenki számára nyilvánvaló lett volna, hogy Cullenék különcsége és a családon belüli hasonlóságok nem véletlenek. Russel is sejtette, hogy ha Edward különleges, a többiek is az kell, hogy legyenek. Bólintottam.

- Ők is azok.

- És még? Képességekről beszéltél… Többesszámban.

- Képes olvasni a gondolatokban. Tudta, hogy mire készülsz, ezért ment utánad, és vigyázott rád – magyaráztam.

- Gondolatolvasó – derült fel Russel arca, hogy aztán rögtön kétségbeesetté váljon. – Jaj… - nyögött fel.

- Mi az? – ráncoltam össze a homlokomat. Russel ijedten pillantott a lépcsők felé, mintha valamire várna.

- Nekem… voltak gondolataim… Mindegy… - rázta a fejét, miközben az arca lángvörössé változott. – A többiek is képesek erre? – terelte el a szót.

- Nem. Csak Alice-nek és Jaspernek van még külön képessége, de az nem a gondolatolvasás. Na és, persze, ott van az én mentális pajzsom – fogtam meg a kezét, hogy visszahúzzam az ebédlőbe.

- Ami megvéd az emlékezettörléstől. Edwardtól is véd? – kíváncsiskodott. Annyira izgatta a téma, hogy még ellenkezni is elfelejtett velem, mikor visszanyomtam a székre, amin korábban ült.

- Igen. Hála az égnek! – borzongtam meg, aztán én is helyet foglaltam. Nem voltak igazi titkaim Edward előtt, de a gondolat, hogy minden szégyentelen fantáziámat és kínos bevillanásomat kiolvashatná a fejemből, elég bizarr volt. Russel halk torokköszörülése zökkentett ki az elmélkedésemből.

- Miért vagyunk képesek ezekre? – nézett rám olyan szemekkel, mintha tőlem várná a világmindenség összes titkára a választ.

- Nem tudom. – Szívesen kifejtettem volna neki, hogy a vámpírképességeket honnan eredezteti Carlisle egy elmélet szerint, de ahhoz el kellett volna mondanom, hogy Cullenék és én, ha különlegesek is vagyunk, mégis mások, mint ő.

- Kár… - komorult el ismét azonnal.

- Talán, ez egy áldás… - próbáltam jobb kedvre deríteni.

- Áldás? – horkant fel hitetlenkedve. Tudtam, hogy mit érezhet. Néha én is tehernek éreztem a farkasságomat, de mindent összevetve, nem szívesen mondtam volna le róla. Lehet, hogy bizonyos szempontból könnyebbséget jelentene szimpla embernek lenni – hiszen, nem kellene hazudnom senkinek sem, és szabadabban élhetném az életemet -, de más szempontból viszont, ijesztő gondolatnak tűnt. Mert mi lett volna, ha az egyik szerettem bajba kerül, én pedig csak egy gyönge ember vagyok? Hogyan segíthettem volna nekik erőtlenül?

- Igen. Miért ne… Kitörölhetsz rossz dolgokat az emberek fejéből, hogy ne szenvedjenek.

- Te kitöröltetnél valamit? – nézett kutakodóan a szemembe.

- Nem tudom… - gondolkoztam el. – Nem hiszem…

- Pedig voltak rossz dolgok az életedben. – A múltamról mindenki tudott az iskolában – legalább is, a nyilvánosságra hozható változatról -, de még mindig pofoncsapásként ért, ha valaki fel is emlegette.

- Azok hozzám tartoznak. Emlékeznem kell rájuk.

- Na látod! – nézett rám diadalmas szomorúsággal Russel, én pedig rájöttem, hogy megcáfoltam önmagamat.

- De lehet, hogy más nem így gondolja. Nem vagyunk egyformák.

- Igen, ezt tudom. Még a kívülállók között is kívülállónak számítok… – A sötét, ironikus nevetés, amely elhagyta Russel száját, szíven ütött. – Cullenékkal sem barátkozik soha senki, de még ők is megvetnek és elutasítanak. Ennél mélyebbre már nem süllyedhet az önbecsülésem.

- Ugye… Nem akarod többé megpróbálni azt a butaságot? – haraptam be a számat. Megijesztett Russel hangvétele. Az önsajnálaton és dühön kívül volt benne még valami, amiből úgy éreztem, tényleg úgy gondolja, nincs miért vagy kiért élnie.

- Az ugrásra gondolsz? – komorult el az arca. – Nem.

- Akkor jó – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

- Tériszonyom van – kapirgálta lehajtott fejjel az asztallapot. – Ki kell találnom valami hatásosabb módszert… - toldotta meg a mondatát hideg öniróniával.

- Sehogyan sem teheted meg! – csattantam fel, miközben lefogtam az ujjait.

- Nem mindegy az neked! – húzta el hirtelen a karját, és a viselkedése újra elutasító lett.

- Nem, egyáltalán nem mindegy! – pattantam fel, hogy aztán Russel fölé magasodva a tekintetem az övébe fúrjam. A fenyegető testtartásom és a szememből felé pattogó, dühös szikrák ellenére úgy tűnt, egyáltalán nem tart tőlem. – Ha kell, megkötözlek, vagy mindenhová követni foglak, de nem hagyom, hogy árts magadnak! – fenyegetőztem.

- Miért olyan fontos ez neked? Ha nem élnék, legalább biztonságban lenne a kis titkotok. Legalább is, az a része, amiről tudok – állta Russel rezzenéstelenül a pillantásomat.

- Mert a barátod akarok lenni – ismertem be.

- Miért? – Bosszúsan felsóhajtottam.

- Nem kellett volna már kinőnöd a „miért?” korszakot? – ráncoltam össze az orromat.

- Lehet… Sosem voltam olyan, mint a többiek – kaptam egy vállrándítást válaszként, de a zöld szemek tovább várták tőlem a választ.

- Jelen pillanatban, magam sem tudom – morogtam, aztán visszaültem a székre. Vettem egy mély levegőt, aztán megpróbáltam összegezni a gondolataimat. – Mert hasonlítunk abban, hogy mások vagyunk. És tudom, milyen egyedül lenni.

- Szóval, szánalomból. Nincs szükségem rá! – próbált meg Russel megint felállni, de még időben elkaptam a karját, és az ellenkezését figyelmen kívül hagyva visszanyomtam a székre.

- Nyughass már, az istenért! – tartottam lenyomva, amíg le nem nyugodott. – Nem szánalomból, hanem azért, mert szükségem van egy emberi barátra – csúszott ki a számon.

- Emberi barát? – hagyta abba a kapálózást Russel elnyíló szájjal, én pedig legszívesebben fejbe vágtam volna magam.

- Úgy értem… Mindegy! – csattantam fel. – A lényeg, hogy azért akarok jóban lenni veled, mert szükségem van egy barátra – próbáltam meg elterelni a figyelmet az elszólásomról. Szerencsére, Russel valószínűleg rájött, hogy úgysem mondok ennél többet, mert nem kérdezősködött tovább.

- Ha így van, miért vágtál át? Bíztam benned!

- Mondtam már, megsérültem – sétáltam bosszúsan az ablakhoz. Utáltam ezt a titkolózást még akkor is, ha tudtam, ez szolgálja mindannyiunk biztonságát és Cullenék nyugalmát. Én megbíztam Russelben, de a többiek nem érezték ugyanezt, és nem akartam nekik felesleges aggodalmat okozni azzal, hogy nem tartom a számat. Ha csak a saját titkomról lett volna szó, már valószínűleg, mindent bevallottam volna, de így hallgatnom kellett. Főleg, hogy külön meg is ígértem…

- Aham, a láthatatlan sérülés, amit senki sem látott még… És persze, olyannyira rosszul voltál, hogy a nagy szenvedések közepette alig volt erőd kiélvezni a lánykérést, igaz? – pillantott az ujjamon lévő gyémántra, amin árulóan megcsillant a lámpa fénye.

- Mikor ez történt – emeltem fel a kezemet. -, már jobban voltam. De előtte napokig nem kelhettem fel az ágyból.

- Ha már nem mondhatod el az igazat, legalább hallgass, és ne hazudj! – Russel keze ökölbe szorult az asztalon. A vádtól felzaklatva léptem újra elé, és felrántottam a hálóingemet - még az sem zavart, hogy a fehérneműm is láthatóvá vált. Russel elvörösödve bámulta az oldalamat.

- Elégedett vagy? – engedtem le az anyagot dühösen.

- Én azt hittem, hogy… De mi történt? – nézett fel rám bűnös tekintettel.

- Nem hittél nekem, és hazugnak neveztél. Azt hiszem, az a minimum, hogy nem kérdezősködsz! – használtam fel ellene az előbbi pár mondatát. Szégyenkezve bólintott egyet, bár láttam rajta, hogy majd megőrül a kíváncsiságtól. Ennyi szenvedést megérdemelt azért, mert azt hitte, nem mondok igazat…

- Sajnálom – suttogta a padlót fixírozva. – Csak annyiszor kellett csalódnom már…

- Én is sajnálom, hogy akaratomon kívül csalódást okoztam – néztem rá megenyhülve. – Tényleg meg akartuk szervezni azt a partyt.

- Elhiszem… - bólintott Russel, aztán a rajta lógó farmernadrág zsebéhez kapott. Kiemelte a mobilját, és ránézve halk káromkodásba kezdett. – Mennem kell! Az apám meg fog ölni. Észrevette, hogy nem vagyok otthon… - fehéredett el teljesen.

- Edward hazavisz – ajánlottam fel, remélve, hogy az említett nem lesz mérges miatta.

- Nem szükséges – rázta a fejét Russel, és kisietve a folyosóra csak az ajtó előtt torpant meg. – Én… Nem mondok senkinek semmit – emelte rám a tekintetét.

- Tudom – mosolyodtam el. A halk léptek hangjára a lépcső felé fordultam. Edward kezében a kocsikulccsal igyekezett felénk.

- Tényleg nem szükséges – tiltakozott Russel. Még mindig éreztem rajta a feszültséget, amit az emberekből általában előcsalt Cullenék közelsége.

- Veletek megyek – ajánlottam fel, hogy könnyebbé tegyem a kocsiutat mindenkinek, de Edward megrázta a fejét.

- Szó sem lehet róla. Holnap iskola, te pedig amúgy is fáradt voltál. Minden rendben lesz – nézett Russelre az utolsó mondatánál, aki végül beleegyezően bólintott, mégsem indult el Edward után, mikor az kilépett a tornácra.

- Valami baj van? – kérdeztem.

- Vissza… visszakaphatnám a pisztolyt? – dadogta, de még mielőtt válaszoltam volna, Edward megelőzött.

- Szó sem lehet róla!

- De hát… - fordult felé Russel tiltakozva hirtelen megfeledkezve az Edward okozta félelmeiről.

- A fegyverek veszélyesek. Nem fogom újra a kezedbe adni. – Edward olyan határozott hangon beszélt, hogy biztos voltam benne, semmi sem győzheti meg az ellenkezőjéről. Kivételesen, tökéletesen egyetértettem vele.

- De az apám tényleg megöl, ha észreveszi, hogy eltűnt – nyüszkölt fel Russel. Edward felém pillantott, aztán mélyet sóhajtott.

- Hol tartja a pisztolyt az apád? – jött az egyszerű kérdés.

- A szekrényében alul van egy doboz… - motyogta Russel. – Esküszöm, hogy csak visszateszem oda. Nem csinálok hülyeséget! – pislogott reménykedve Edwardra, aki megrázta a fejét.

- Nem fogom visszaadni – jelentette ki újra.

- Akkor meg, miért érdekel? – húzta fel az orrát kissé sértődötten Russel.

- Az, hogy nem adom vissza, nem jelenti azt, hogy nem fog visszakerülni a helyére – lendítette lazán a vállára a kabátját Edward, aztán sürgetően intett egyet.

- Holnap a suliban… - szóltam Russel után, aki kilépve az ajtón visszanézett még rám, és bólintott egyet. Edward egy lágy pillantással búcsúzott, amitől apró bizsergés szaladt végig rajtam. – Légy kedves! – tátogtam oda neki, mire elvigyorodott. Szemforgatva csuktam be utánuk az ajtót, aztán gyorsan felsiettem Edward szobájába. Tudtam, hogy Rosalie majd lenyugszik, ha látja, hogy nincs miért tartanunk Russeltől, de addig is jobb ötletnek tűnt elkerülni őt.

Végigheveredtem az ágyon, és magamhoz öleltem a párnámat. Valamiért sokkal könnyebbnek éreztem magam. Lehet, hogy nem mondhattam el mindent Russelnek, de most már legalább megbízik bennem, és a lényeget tudja – mi is mások vagyunk, éppen ezért hasonlít ránk.

Az, hogy egy ember barátságát sikerült elnyernem farkasként, boldoggá tett. Elég nagy teher volt a titkainkat hordozni, és ha nem is mondtam soha ki hangosan, féltem, hogy ez majd teljesen el fog szigetelni mindenkitől, aki nem vámpír vagy farkas.

Nem mintha nem lettem volna boldog az én kis valós csodavilágomban. Egyszerűen csak szükségem volt arra, hogy valaki mellett átlagosabbnak érezhessem magam, és azóta, hogy Russelt igazán megismertem, rájöttem, hogy ő az, aki megadhatja ezt nekem barátként. A különcsége miatt képes elfogadni, hogy különleges vagyok, mégis elég normális ahhoz, hogy én is normálisnak érezhessem magam, mikor vele töltöm az időmet. Cserébe pedig igaz barátságot adhatok neki, és megszüntethetem a magányát.

Meg akartam várni Edwardot, de végül elnyomott megint az álom. Tényleg kimerített az utóbbi pár nap, és most, hogy végre kicsit megnyugodhattam, a testemen átvette az uralmat a fáradtság.

Hűvös érintésre ébredtem. Mosolyogva nyúltam az ismerős kéz után, és egy gyengéd puszi után a fejem alá húztam, hogy ismét álomba szenderedhessek. Csak pár lélegzetet követően jöttem rá, hogy a kéz illata más, mint általában. A felismeréstől kissé zavarodottan nyitottam fel a szemeimet, hogy aztán fülig vörösödve húzzam feljebb magamon a takarómat.

2010. január 16., szombat

Árnyékvilág összefoglaló

Itt az összefoglaló, amit ígértem. Ezt felhasználhatjátok a videókhoz. :)


Árnyékvilág ajánló:

A regény egy krimiszálakkal átszőtt romantikus történet, mely elsősorban az emberi érzésekre fektet nagy hangsúlyt, de tele van humorral, szenvedéllyel, feszültséggel, és meg van fűszerezve némi kis akcióval és erotikával is. A történet egy olyan világot próbál bemutatni, amely kívülről csillogónak, izgalmasnak, boldognak tűnik, de valójában árnyék fedi.

Adam Swanson egész életében az árnyék közelében élt, de az egyik pillanatról a másikra kebelezte be őt. Az újságok, a rajongói, de még a környezetében élők nagy része sem ismeri igazán. Azt hiszik, hogy az élete a lehető legboldogabb, és nem is tudják, milyen távol állnak a valóságtól. Adam a paparazzik és a rajongók zaklatását is elég nehezen viseli, de ezt még tetézi az is, hogy elkezd furcsa üzeneteket, ajándékokat és telefonhívásokat kapni.

A zűrzavar közepén feltűnik egy lány az életében, Camilla Jones, akinek semmi köze az Árnyékvilághoz, mégis bezárkózva, napfény nélkül éli az életét valami miatt, ami a múltban történt vele. Camilla boldog az ő szürke kis világában, egészen addig, míg meg nem ismeri Adamet. Egy véletlen találkozásnak köszönhetően az egész élete felfordul, és rádöbben, hogy a múltbeli sérelmek ellenére van valami, amire mégis csak szüksége van, és hogy ezt csak Adamtől kaphatja meg.

Egymást segítik ki a világosságra hosszú és nehéz küzdelmek árán, melyek során önmaguk kétségeivel, bizonytalanságával és a külvilág emberi „démonjaival” kell megküzdeniük.


És szlogenek, jelmondatok, amiket beletehettek (ezek csak ötletek, ehhez hasonlóakat is írhattok):

"Találd meg a fénysugarat, ami megment, mielőtt az Árnyékvilág teljesen elnyelne."

"Csillogás, szépség, gazdagság. Vér, szenvedés és magány. Lásd meg az igazi Árnyékvilágot!"



Egyelőre ez a kettő jutott eszembe. :)

Jah igen, még valami... Én Robként, és Kristen/Ashley-ként tudnám elképzelni a főszereplőket, viszont, ettől még ti másokat is beletehettek a videókba, ha akartok. :) Katona Ildikó még nem írt vissza névtelen hsz.írónk hozzászólását illetően, és szerintem, az, hogy a színészeket felhasználjátok rajongóként a fanvideókhoz (hangsúlyozom, ezek fanvideók, hiszen, nincs bennük felhívás, hogy vedd meg a könyvet, ennyibe kerül, és itt kaphatod meg stb.), lehetetlenség, hogy tilos legyen.
Viszont, akkor a youtube-ra, mikor felteszitek a videót, ne írjátok a keresőszavak közé a Twilightot, vagy bármi a könyvvel kapcsolatos címszót (hangsúlyozom csak a Twilight sagával és Meyerrel kapcsolatos címszavak lehetnek esetleg nem felhasználhatók, bár ebben is kételkedem...), hadd legyen mindenki nyugodt, boldog és elégedett. Enélkül is épp elég hatásosan tudjuk közösen híresztelni a könyvem létezését, és így legalább senki nem gondolkodik azon, hogy ezt lehet-e vagy sem.
És akkor ezen címszavak nélkül tényleg semmi, de semmi köze nincs konkrétan a Twilighthoz vagy Meyerhez a videóknak, szóval, nincs miről tovább elmélkedni ebben a témában. :)
Azért köszi, hogy aggódnak egyesek a jogtisztaság miatt, de szerintem, akik pl. nagyüzemben ajándéktárgyakat adnak el a Twilighttal kapcsolatban, minimum 20x annyit keresnek jogtalanul, mint én jogszerűen a könyvemmel, és őket sem perli senki... Szóval, szerintem, tényleg vicc lenne, ha ezeken a videókon, és a címszavakon, amiken felteszitek akadna ki valaki, de jobb nem vitázni ezen, ezért kerüljük inkább ezeket a címszavakat. :)


Egyébként, tudtátok, hogy Katona József Bánk bánjában egy csomó átvétel van? Külföldi művek fordításának részleteit vette át szó szerint. :D Most tanultam, és az jutott eszembe, hogy milyen vicces, hogy mennyit problémázunk most a szerzői jogon, mikor régen ilyesmi is megengedett volt. :D Bocsi, ez csak úgy eszembe jutott, és gondoltam, megosztom érdekességképpen. :)

2010. január 14., csütörtök

Könyvkiadáshoz segítség

A kiadó most írt vissza, hogy szerződjünk le ténylegesen is. Ha aláírtuk a szerződést, akkor már halálbiztos a kiadás, szóval, már alig várom, hogy odabiggyeszthessem a nevemet a kipontozott részre. :D Ami remélhetőleg, hamarosan megtörténik. :)

Szóval, Katona Ildikóval beszélgettünk a reklámozási módokról, és mivel, én nem értek a számítástechnikához, ezért szeretném a ti segítségeteket kérni valamiben... :) Fanvideót vagy slideshowt kéne csinálni a youtube-ra a saját könyvemről, vagyis az Árnyékvilágról. Tudom, hogy ez nehéz úgy, hogy még nem olvastátok a regényt, de remélhetőleg az a pár kis részlet, amibe belekukkanthattatok, segít valamennyit. Valamint, az is, hogy a férfi főszereplőt én Robert Pattinsonként, a nőit pedig vagy Kristen Stewartként vagy Ashley Greene-ként tudnám elképzelni. De ha nem is őket teszitek be a videókba, akkor is valami hasonlóan egyszerű, de mégis szép női karakternek képzelem Camillát. :)

A youtube-ra olyan címszavakkal kéne feltenni, amik elég keresettek, hogy rátaláljanak, vagyis mondjuk Robert Pattinson, attól függően, hogy kit választotok női szereplőnek Kristen Stewart vagy Ashley Greene. A videón mindenképpen legyen rajta a Spirit Bliss és a Hujder Adrienn név is, a könyvem címe, az Árnyékvilág, a könyvem két főszereplőjének a keresztneve (Adam és Camilla) és az, hogy nem sokára megtalálható lesz majd a könyvesboltok polcain a Könyvmolyképző kiadó által. Az sem ártana, ha a videó végén megadnátok a blogom linkjét: http://twilightfic.blogspot.com

Előre is nagyon köszönöm annak, aki segíteni tud. :) Sok-sok puszi érte! :)

2010. január 12., kedd

A jelen boldogsága - 4. fejezet

4. ZUHANÁS




EDWARD MEGKÖSZÖRÜLTE A TORKÁT, majd zavartan megfogta a kezemet. A szívem erőteljesen kalapált a bordáim között, és éreztem, hogy remegni kezdek. Fogalmam sem volt, mit is akarhat pontosan mondani, csak két dologban voltam biztos. Hogy a baba-kérdésről van szó, és hogy enyhén szólva is kellemetlen perceknek nézünk most elébe.

- Miért nem mondtad, hogy szeretnél gyereket? – forgatta a jegygyűrűt az ujjamon elgondolkozva. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy ezt nem jelként, hanem csak egyszerű pótcselekvésként kell felfogni, de a rettegésem cseppet sem enyhült. Reszketeg levegőt szívtam a tüdőmbe, mielőtt válaszoltam volna.

- Mert nem akarok.

- Isabella… - sóhajtott fel Edward, és olyan szemekkel nézett rám, amitől bűntudatom támadt. Bár én nem voltam gondolatolvasó, tudtam, hogy mire gondol. Ha álterhes vagyok, az lelki okokra vezethető vissza, ami azt jelenti, hogy az előbbi mondatom füllentés volt.

- Vagyis… Nem tudatosan… Sajnálom – javítottam ki önmagam lesütött szemekkel.

- Sajnálod, hogy szeretnél anya lenni, mint a legtöbb nő? Ez teljesen normális – dörzsölgette tovább a kezemet Edward. – Nekem kéne ezerszer is bocsánatot kérnem, amiért nem tudok egy ilyen fontos dolgot megadni neked, és mégis magamhoz kötlek. Mondanám, hogy ha nem lenne a bevésődés, képes lennék elengedni téged, de… Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnám tenni. A gondolata is… - aprót rázkódott, mintha el akarná kergetni a fejében keringő kép felhőit. Megnyugodva sóhajtottam fel. Ha Edward nem akar elhagyni, akkor bármit is mondjon, már nem lehet annyira tragikus.

- Nekem csak egy dologra van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek – simítottam a tenyerem az arcára. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és oldalra döntötte a fejét, hogy minél közelebb legyen az érintésemhez. Halvány mosollyal az arcomon hajoltam oda hozzá, hogy megcsókoljam, de mielőtt megtehettem volna, felnézett rám, és tiltakozva megrázta a fejét.

- Még nem fejeztem be, ne tereld el a figyelmemet – nevetett fel halkan, és a karjaimnál fogva visszanyomott egyenes helyzetbe.

- Pedig lehet, hogy jobb lenne inkább valami mást csinálni… - rebegtettem meg a szempilláimat. Semmi kedvem nem volt komoly dolgokról beszélni. Főleg nem úgy, hogy nem változtathattunk semmin. Edward volt az egyetlen férfi, akit akartam, és tőle nem lehetett gyerekem. Ezzel a téma le is volt zárva. Nem értettem, miért kell boncolgatni.

- Mindent meg akarok adni neked, amire csak vágysz, a tőlem telhető legjobb módon. Ha gyereket szeretnél… - hajtotta le a fejét egy pillanatra, aztán ismét rám nézett. - …akkor lehet gyereked.

- Ezt most nem értem – ráncoltam össze a homlokomat zavarodottan.

- Én végiggondoltam a lehetőségeket, és három megoldás is az eszembe jutott. Az lesz, amit te szeretnél – simított a fülem mögé egy hajtincset.

- Még mindig nem értem, miről beszélsz…

- Először is, ott van az öcséd. Ha családra vágysz – hivatalos családra –, örökbe fogadhatnánk. Ha akarod, a nevemre veszem. Az apja leszek, ahogyan Carlisle nekem – magyarázta. Meg akartam szólalni, de a hideg mutatóujj letapasztotta a számat. – Aztán ott van a további örökbe fogadás lehetősége – állt fel az ágyról, és fel-alá kezdett sétálni, mintha ez segítene neki megfogalmazni, amire pontosan gondol. – Nehéz lenne egy kívülálló embergyereket nevelni, de ha mellettünk nőne fel, elfogadná, hogy mik is vagyunk, nem igaz? Csak szeretnünk kell…

- Edward… - próbáltam közbe szólni, de mintha észre sem vette volna.

- És van egy harmadik lehetőség is. Az lenne a legnehezebb számomra, de ha te saját gyereket szeretnél, tökéletesen megérteném, és támogatnálak mindvégig – állt meg előttem, és nagyon komoly szemekkel nézett le rám.

- Harmadik lehetőség… – ismételtem meg gépiesen Edward szavait. A gondolataim és az érzéseim túl kuszák voltak, és még fel sem fogtam teljesen, amiket eddig mondott.

- Lehetne gyereked egy másik férfitól. – Kellett pár pillanat, mire eljutott a tudatomig, hogy ez mit is jelent pontosan. Felháborodottan pattantam fel az ágyról, de hirtelen még arra sem voltam képes, hogy egy épkézláb mondatot összerakjak.

- Mi? Ezt nem… Ezt te nem… - ráztam a fejem eszelősen. Az ötlet, hogy egy másik férfi érintsen meg, nemhogy bizarr, hanem egyenesen ijesztő és undorító volt. A karjaimat önkéntelenül magam köré fontam, mikor a kellemetlen, hideg érzés végigborzongatott. – Komolyan hagynád, hogy egy másik férfival… Ezt nem mondhatod komolyan!

- Nem! Mármint, nem úgy! – tiltakozott azonnal Edward.

- Nem úgy? Akkor mégis, hogy a fenébe gondoltad? – sziszegtem oda neki még mindig teljesen kiborulva.

- Carlisle megoldaná a dolgot. Mesterségesen… Ha ezt akarod… - lépett oda hozzám, és nyugtatóan végigsimított a karjaimon.

- Dehogy akarom! – léptem hátrébb az érintésétől.

- Akkor fogadjunk örökbe? – Edward értetlenül nézett rám, én pedig bosszúsan sétáltam az ablakhoz, hogy aztán visszafordulva felé megpróbáljam elmagyarázni a fejemben járó gondolatokat.

- Nem. Örökbe sem akarok fogadni. Legalább is, most biztosan nem – jelentettem ki. – A testvéremet majd a tizennyolcadik születésnapom után én akarom nevelni, de nem azért, mert gyereket akarok, hanem mert ő az öcsém. Ennyi.

- Nem kell, hogy miattam lemondj az anyaságról. Én tényleg támogatlak benne – lépett közelebb hozzám Edward. – Ha… ember lennék, én is akarnék gyereket.

- Ha ember lennél? – vontam fel a szemöldökömet.

- Ha nem történt volna ez velem – mutatott végig magán. -, akkor valószínűleg, megházasodtam volna, és lettek volna gyerekeim. – Hirtelen, mintha minden eddigi bosszúságomat valami teljesen eltörölte volna, és a helyét együttérzés vette át. Eddig csak azon gondolkoztam, hogy én mit szeretnék, de az eszembe sem jutott, hogy talán, Edward az, aki meg szeretné tapasztalni, milyen is apának lenni.

- Szeretnél kisbabát? – lágyult el a pillantásom.

- Én nem ezt mondtam – jött zavarba Edward. – Belenyugodtam már, hogy nekem sosem lehet saját gyermekem. Csak azt akarom, hogy tudd, neked van választásod. Azt akarom, hogy a lehető legboldogabb legyél mellettem.

- Gyere… - fogtam meg a kezét, és visszahúztam az ágyhoz. Amint leült, az ölébe fészkeltem magam, és a karjait magam köré vontam. – Azt hiszem, még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy az anyasággal foglalkozzak. Ha eszembe is jutott tudat alatt, az nem azért van, mert most azonnal erre vágyom. Az egyetlen, amit jelenleg akarok az, hogy veled lehessek – nyomtam apró csókot a szájára. – Lehetséges… Hogy az eljegyzés miatt öntudatlanul is megfordult a fejemben ez a téma, és emiatt tört rám ez az egész álterhesség, de esküszöm, hogy tökéletesen boldog vagyok melletted – fúrtam a tekintetemet az aranybarna szemekbe.

- Biztos vagy ebben? – Edward halovány hangjától összerándult a szívem. Tudtam, hogy ha megesküszöm, akkor is ott lesz a kétség benne. Az önmarcangolás legalább annyira a lényéhez tartozott, ahogyan én őhozzá.

- Tökéletesen biztos vagyok.

- De olyan boldognak tűntél, mikor Carlisle azt mondta, hogy esetleg terhes vagy…

- Az is voltam – vallottam be, de mielőtt még Edward ismét hangot adhatott volna a kételkedésének, folytattam. – A gondolat, hogy a te gyermekedet várom, hogy a karjaimban tarthatom a közös kisbabánkat, jó érzés volt – hajtottam a fejemet a hófehér nyakhajlatba. Nem akartam, hogy Edward észrevegye, a szomorúságomat. Az elmém önkéntelenül megtelt képekkel arról a sosem létezett csecsemőről és a megvalósíthatatlanul tökéletes családunkról. – De az, hogy örülnék egy közös kisbabának, nem jelenti azt, hogy nem vagyok boldog veled kettesben – erőltettem mosolyt az arcomra. Irigyeltem Rosalie-t amiatt, hogy milyen tökéletesen játszotta mindig a szerepét. Soha egy pillanatra sem lehetett észrevenni rajta, ha valami baja volt. Maximum az láthatott az álcája mögé, aki tudta, hogy a csípős nyelve csak védekezési mechanizmus.

- Azért gondolkozz el azon, amiket mondtam… - próbált meg lecsúsztatni magáról Edward.

- Hé, hé – kapaszkodtam a nyakába makacsul. – Hová mész?

- Én csak, gondoltam, szükséged lenne egy kis alvásra. Azt mondtad, mikor hazaértél, hogy fáradt vagy.

- Te meg azt mondtad, hogy akkor ágyba kéne bújnunk – emlékeztettem a többes számra. Az arcán a mostanában szokásos vágyódás helyett, most az aggodalom halvány árnyéka jelent meg.

- Nem biztos, hogy ez most jó ötlet… Előbb Carlisle hadd vizsgálja meg a véredet, aztán majd… - kezdett bele, de a számat az ajkaira nyomva elhallgattattam. A keze tétován simított végig a derekamon, hogy aztán halk nyögéssel húzzon még közelebb magához. – Isabella…

- Megéri azt a kis szédülést… - motyogtam a szájába.

- Miért nem tudok neked nemet mondani? – sóhajtott fel, miközben a karjaimat a magasba simogatva megszabadított a hálóingemtől.

- Mert túl kívánatos vagyok… - vigyorodtam el elégedetten. Edward válasz helyett csak mormolva csókolgatta a kulcscsontomat, de ezt helyeslésnek vettem. A következő pillanatban már a hátamon feküdtem, és próbáltam lerángatni a fölöttem támaszkodó testről a ruhákat. Éreztem, ahogy Edward hirtelen megdermed, de a fülembe hatoló hangot csak pár pillanatnyi késedelemmel fogtam fel.

- Edward! – Alice a folyosón állva szólította testvérét a csukott ajtón keresztül.

Edward lepattant rólam, de csak azután nyitotta ki az ajtót, miután felkaptam magamra a hálóingemet. Alice a küszöbön állt Jasper kezét szorongatva, és a tekintete kissé zavart volt.

- Láttad? – kérdezte Alice, mire Edward bólintott egyet, és mindhárman a földszint felé indultak.

- Mit? – siettem utánuk.

- Menj vissza, és aludj egyet – nyomott egy puszit a homlokomra Edward. Tétován toporogva pislogtam rá, mire elmosolyodott. – Semmi komoly gond, csak el kell intéznem valamit. Ne aggódj! Nem sokára itthon leszek!

- Gyere, menjünk vissza! – fogta meg a kezem Alice. Kényszerűen bólintottam. Szerettem volna tudni, hogy mi történt, de nem akartam megint olyasmibe ütni az orromat, ami nem az én dolgom. Bíznom kellett Edward szavában – nem történt semmi komoly.

Ahogy Edward mögött becsukódott az ajtó, hagytam, hogy Alice és Jasper visszakísérjenek a szobámba, de tudtam, hogy úgysem fogok tudni elaludni, amíg Edward vissza nem jön.

- Mondd el neki… - hallottam meg Jasper hangját a küszöbről, miközben bebújtam a takaró alá. – Túl izgatott, és csak egész éjszaka forgolódna – kuncogott fel halkan. Ülő helyzetbe húztam magam, és kérdőn néztem Alice-re. Végigsimított Jasper karján, aztán az ágyamhoz sétált, és leült a szélére.

- Tényleg nincs miért aggódnod – paskolta meg finoman a kézfejemet.

- Mit láttál? – kérdeztem.

- Russel belekeveredik egy kis balhéba, aminek rosszul sül el a vége – vonta meg a vállát lazán.

- Rosszul? Ezt meg, hogy érted? – húztam idegesen törökülésbe a lábaimat.

- Azok a srácok megint piszkálni fogják, nála pedig van egy pisztoly – mesélte ezt Alice olyan csevegő hangon, mintha csak arról lenne szó, hogy Russel aprót botlik majd a járdaszegélyen.

- Honnan szerzett fegyvert? – löktem le magamról a takarót, és oldalra fordulva a lábaimmal a papucsomat kezdtem keresni.

- Az apja anno biztonsági főnök volt egy multi cégnél. Most meg mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét, mikor kimásztam az ágyból.

- Természetesen, odamegyek. Hol is van az az oda? – torpantam meg az ajtó felé menet.

- Nem mondhatom el – rázta meg a fejét Alice.

- Nem hagyhatod, hogy megsebezzen valakit… vagy önmagát! – keltem ki magamból. Segélykérően pillantottam Jasperre, aki bocsánatkérően nézett vissza rám.

- Nem is hagyom. Ezért szóltam Edwardnak. Ő majd elintézi – próbált meg visszaterelni az ágyhoz Alice.

- Hogyan? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Alice egy pillanatra az ablak felé nézett, és elhomályosult a tekintete.

- Azt csak ködösen látom. Túlságosan bezavarsz… - szusszantott egyet bosszúsan. – De abban biztos vagyok, hogy mindenki élve fog távozni a helyszínről – jelentette ki magabiztosan.

- Ha most odamennél, lehet, hogy megváltoztatnád ezt – szólt közbe Jasper. Kivételesen utáltam, hogy igaza van. Merev tagokkal sétáltam vissza az ágyhoz, és leültem, aztán hirtelen furcsa nyugalomhullám öntött el.

- Pihenj… - Jasper hangja lágy volt és kellemes – ásítanom kellett tőle. Engedelmesen dőltem végig az ágyon, és a szemeim azonnal lecsukódtak. Az utóbbi pár nap miatt tényleg fáradt voltam. Nem volt erőm felnézni, de éreztem, ahogy egy hűvös kéz betakargat. Mivel a nyugalom érzése is megmaradt, ezért tudtam, hogy Jasper velem maradt – és valószínűleg, Alice is.

- Ha Edward hazaért, keltsetek fel – motyogtam magam elé, aztán belesüppedtem a meleg sötétségbe.

Mikor felébredtem, először csak feküdtem az öntudatlanság szélén egyensúlyozva a puha párnán, aztán ostorcsapásszerűen tértek vissza az emlékeim. Szédelegve ültem fel, és megrémültem, ahogy rájöttem, egyedül vagyok. A szoba félhomályából nem tudtam megállapítani, hogy mennyi az idő, ezért lassú mozdulatokkal felkeltem, és az ablakhoz sétáltam. Odakint még sötét volt, de ez Forksban nem sokat jelentett. Ami meggyőzött arról, hogy még éjszaka van, az a fényesen világító telihold volt. Nem tudtam, hogy pontosan mennyit aludhattam, de azt muszáj volt tudnom, hogy Edward hazaért-e már.

Gyors léptekkel mentem le a földszintre, és az előszobában apró megkönnyebbülés futott végig rajtam, mikor meghallottam Edward halk hangját az ebédlőben. Aztán ennek az érzésnek a helyét átvette az izgatottság, mert az orromat elöntötte egy illat, amit nem kellett volna ebben a házban éreznem.

- Edward – siettem be a helyiségbe. Azonnal rám pillantott, és pár lépéssel előttem termett. A vonásai arról tanúskodtak, hogy valami miatt ideges. Russel az egyik széken ült háttal nekem, és láttam, hogy összerezzen a hangomra, de nem fordult meg. Carlisle vele szemben ült, és a kezében tűt és orvosi cérnát tartott.

- Megsérült? – kérdeztem azonnal Edwardot. Finoman megfogta a felkaromat, és kihúzott magával a folyosóra. – Mi történt?

- Az emberek bolondok! – rázta meg a fejét Edward feldúltan. Mikor felvontam a szemöldökömet, elindult az emelet felé, és úgy beszélt tovább. Tettem pár kocogó lépést, hogy beérjem. – Ez az ostoba kölyök azt hitte, hogy ha fegyverrel fenyegetőzik, akkor majd békén hagyják – horkant fel.

- De nem bántott senkit, ugye? – kérdeztem a számat harapdálva. Ha Russel bajba kerül, az csak és kizárólag az én hibám lesz. Ha elmondtam volna neki, mi is vagyok, akkor inkább hozzám fordult volna segítségért, és talán, nem hitte volna azt, hogy ez az utolsó lehetősége.

- Nem. Az a másik három idióta elvette tőle a pisztolyt, és helyben hagyták. Késtem egy fél percet… - lépett be a szobánkba Edward. – De nem ez a lényeg – rázta meg a fejét.

- Hanem? – vontam fel a szemöldökömet. Nem értettem, hogy mitől borult ki ennyire Edward. Mármint, persze, hatalmas ostobaság volt Russeltől, hogy fegyvert vett a kezébe, de valószínűleg, Edward látott ennél már rosszabb dolgokat is. Furcsa volt, hogy ennyire aggasztotta Russel sorsa.

- Miután elkergettem Dave-et és a haverjait, Russel elrohant. A gondolataiban láttam, hogy mi jár a fejében, ezért utána mentem. Egyszerűen csak szemmel akartam tartani. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, és nem fogja megtenni – túrt bele a hajába Edward.

- Megtenni? Mégis mit? – mordultam fel bosszúsan. Idegesített, hogy mindent harapófogóval kell kihúznom Edwardból.

- Az öngyilkosságon gondolkozott.

- A pisztollyal? – sápadtam el.

- Nem. Azt eltettem, miután elvettem Dave-től – húzta elő a fegyvert a kabátzsebéből Edward, mire kellemetlenül rándult egyet a gyomrom. Tudtam, hogy nem árthat nekem vagy a családomnak ez a szerkezet, mégis felzaklatott a látványa. – Elment a hídhoz, és le akart ugrani. – Borzongva jutott eszembe, mikor én terveztem meg hasonlóan a halálomat, mert azt hittem, csak így menekülhetek meg a rám váró szörnyűségektől, amiket a szüleim gyilkosa akart tenni velem. Még mindig elöntött az élni akarás pánikja, mikor eszembe jutottak a történtek. Nem tudtam elképzelni, hogy valaki képes legyen csak úgy eldobni az életét, ha van más választása. Ahhoz nagyon elkeseredettnek kell lennie… - Figyeltem, hogy mit csinál. Csak álldogált a korláton pár percig, aztán vissza akart mászni.

- Hála az égnek! – sóhajtottam fel. – Akkor nincs semmi gond…

- Azt nem mondtam, hogy vissza is mászott – feszült meg Edward arca. – Megcsúszott, és lezuhant.

- Mi? De hát, odalent van… - pislogtam értetlenül a folyosó felé. Próbáltam visszaidézni, hogy milyen magas is az a híd, és biztos voltam benne, hogy egy egyszerű ember nem élhet túl ép bőrrel egy ilyen zuhanást. Ha nem is hal bele, minimum a csontja nagy részét ripityára töri.

- Mert elkaptam a híd alatt, mielőtt még becsapódott volna – húzódtak hátra Edward ajkai, ahogy dühében elvicsorodott.

- El… Akkor… - hirtelen megértettem, hogy mitől ilyen ideges.

- Tudja, hogy valami nem stimmel velem – szorultak ökölbe a fehér ujjak. – Ha valakinek elmondja, akkor…

- Nem fogja! – szóltam közbe azonnal.

- Persze, mert most annyira kedvel minket… - fintorodott el Edward. – Most is azon gondolkozik, hogy mit kéne tennie.

- Lehet, hogy dühös ránk a kerti sütés miatt, de megmentetted az életét, és… Tudom, hogy meg fogja érteni. Ő is különleges – Hirtelen a kellemetlen nyugtalanságot izgatottság vette át a mellkasomban. – Hadd beszéljek vele… - néztem fel Edwardra.

- Ki van zárva! – intett a kezével határozottan.

- De miért? – préseltem össze a számat durcásan.

- Mert a végén elkotyognál neki valamit, amit nem lenne szabad.

- Esküszöm, hogy nem fogok! – írtam a mutatóujjammal egy keresztet a szívem fölé. – Kérlek, Edward! Meg tudom győzni őt anélkül, hogy elmondanám, mik vagyunk! Legalább hadd próbáljam meg! Kérlek! – néztem rá a lehető legkönyörgőbb tekintetemmel.

- Ezt még meg fogom bánni… - hagyta el egy fáradt sóhaj Edward mellkasát. Mosolyogva léptem közelebb hozzá.

- Nem fogod, ígérem! – nyomtam apró csókot az idegességtől még mindig összeszorított ajkakra, aztán megfogtam a kezét, és a földszint felé húztam. Rosalie, Emmett és Alice-ék a korlátnál álltak, és mikor kiléptünk a folyosóra, biztos voltam benne, hogy nem csak a földszinten lévők után hallgatóztak.

- Komolyan hagyod, hogy beszéljen vele? – Rose hangja halk volt, és bár dühösnek tűnt, szinte biztos voltam benne, hogy csak a félelmeit igyekszik leplezni.

- Nem lesz semmi gond – ígértem nekik is, mire kételkedve felhorkantott.

- Ha legközelebb valaki bajban van, fordíts hátat, és sétálj el! – nézett villámló szemekkel Edwardra, aztán megfogadva a saját tanácsát, a szobája felé indult. – Egyszer már megúsztunk egy ilyen mentőakciót, de neki muszáj a szerencsénket kísértenie… - morgolódott tovább félhangosan. Emmett bocsánatkérően pislogott felénk, aztán követte a párját. Felpillantottam Edward arcára, aki mereven a korlátra szegezte a tekintetét. Tudtam, hogy Rosalie a nagymamám autóbalesetéről beszélt, és fájt látni, hogy Edward elszomorodik az emléktől.

- Alice… - fordultam a barátnőm felé kérdőn.

- Nem látok semmi konkrétat. Még nem döntötte el, mit kéne tennie – felelt a kimondatlan kérdésemre.

- Ráveszem, hogy hallgasson – bólintottam inkább magamat győzködve most már, mint őket, aztán bíztatóan végigsimítva Edward kezén, elindultam lefelé a lépcsőn.