A jelen boldogsága - 6. fejezet

6. DIAGNÓZIS



- CARLISLE… - motyogtam magam elé még mindig kissé zavartan. Az aranybarna szemek megilletődve néztek rám. – Bocsánat, én azt hittem, hogy Edward… - próbáltam magyarázkodni, de csak egy elnéző mosolyt kaptam válaszként. A kezeimet fixírozva vártam, hogy megszólaljon, de mikor ez nem történt meg, ismét ráemeltem a pillantásomat. A levegő hirtelen a tüdőmben akadt. Döbbenten meredtem Russelra. Az ágyam szélén ült – pont ott, ahol az előbb még Carlisle -, és dühösnek tűnt. Tudtam, hogy valami furcsa rajta, de az első pillanatban nem jöttem rá, hogy micsoda. Aztán a felismerés úgy vágott képen, mint egy pofon. A bőre hófehér volt, a szemei pedig… vörösek.

Összerezzentem, ahogy vicsorogni kezdett és a torka mélyéről halk, fenyegető morgás tört fel. A fogai éles pengeként csattantak össze. Aztán hirtelen a magasba emelte a fejét, és a levegőbe szimatolt. Az arca átszellemült, mintha valami csodálatosat érzett volna. A fémes vérszag behatolt az én orromba is. Pánikba esve rúgtam le magamról a takarót, és elkerekedett szemekkel figyeltem a hasamat. Olyan volt, mintha lenyeltem volna egy labdát. De nem ez ijesztett meg, hanem az ágyat elöntő vér. Először azt hittem, hogy a lábaim közül jön, aztán olyan hangot hallottam, mint mikor egy ruhaanyagot kettétépnek. A hasam felnyílt, pulzálva ömlött belőle továbbra is a vér, de nem éreztem fájdalmat. Aztán megláttam Őt.

Bármennyire is megijesztett a helyzet, abban a pillanatban, amikor rám nézett, tudtam, hogy minden rendben lesz. A melegbarna szemek kíváncsian kukucskáltak felém. Kinyújtottam a kezemet, és végigsimítottam a vértől kissé maszatos, hófehér bőrön és a bronzvörös fürtökön. Az érzés, amely végigszáguldott az ereimen, olyan volt, mint a forró láva. Az elsöprő ereje miatt hasonlított ahhoz, amit Edward látványa okozott mindig bennem, mégis más volt.

- Szeretlek – suttogtam a még sosem látott, mégis ismerős gyermeknek, és tudtam, hogy igazat mondok. A kis kezek erősen megszorították az ujjaimat.

- Isabella… - Meglepetten ráncoltam össze a szemöldökömet. A hang sehogyan sem illett egy babához. – Isabella…

Az ujjaim meg akarták ragadni az álomképet, de az füstként csúszott ki a kezemből. Csalódottan nyitottam fel a szemeimet.

- Isabella, jól vagy? – Edward hangja csak lassan jutott el a tudatomig, ahogyan az is, hogy olyan erővel markolom a hasamnál a takarót, hogy az ujjaim teljesen elzsibbadtak.

- Igen, jól vagyok – mormoltam.

A testem lassan ellazult, de a gyönyörű baba arca nem akart eltűnni a fejemből. Hirtelen rándult egyet a gyomrom. Arrébb löktem Edward karját, és kiugrottam az ágyból. Az utolsó pillanatban értem a vécéhez, és öklendezve szabadultam meg a gyomrom tartalmától. Mikor megmostam a csapnál az arcomat, és a tükörbe pillantottam, Edward aggódó, bűntudatos tekintetével találtam szemközt magam.

- Minden rendben – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem igazán vette be. – Sikerült Russelt hazavinni? – tereltem gyorsan másra a szót, miközben megtörölköztem.

- Persze, nem volt semmi gond. – Edward szája széle aprót rándult, mire egy gyanakvó pillantással ajándékoztam meg, de végül jobbnak láttam semmit sem kérdezni. – Le tudsz jönni? Carlisle vár minket az ebédlőben… - Vettem egy mély levegőt, hogy egy kicsit megnyugtassam magam. Biztos voltam benne, hogy a vizsgálatok eredményéről akar beszélni velünk, de abban már cseppet sem, hogy felkészültem-e már az igazságra.

- Mennyi az idő? – ráncoltam össze a homlokomat. Ez az éjszaka olyan sűrű volt, hogy teljesen elveszítettem az időérzékemet.

- Hat óra van – tájékoztatott Edward.

- Ó, miért nem keltettél fel, amikor visszaértél? – bosszankodtam.

- Nem volt szíve hozzá – hallottam meg Emmett jókedvű hangját, ahogy elhaladt a nyitott ajtó előtt. Kuncogva forgattam meg a szemeimet, aztán ellépve Edward mellett a földszintre indultam.

Carlisle az asztalfőn várt ránk. Mikor beléptünk Edwarddal, felállt, és kihúzott számomra egy széket. Edward kivételesen nem a saját, megszokott helyét választotta, hanem mellém ült le.

- Elvégeztem a vizsgálatokat – erősített meg Carlisle abban, hogy miről is lesz szó. A szívem a torkomba ugrott, ami nem segített abban, hogy leküzdjem az újra rám törő émelygést. – Tökéletesen biztos, hogy sem terhes nem vagy, sem a méreg nincs rád különösebb hatással, és egyéb ismert betegségre utaló jeleket sem találtam.

- Ó… - nyögtem fel halkan. Carlisle elénk tolt egy papírdarabot, amin különféle adatok voltak a vér- és egyéb vizsgálatokkal kapcsolatban. Én egy kukkot sem értettem belőlük, Edward ezzel szemben, orvosi szakértelemmel olvasta végig őket. Próbáltam leolvasni az arcáról valami érzelmet, de megint magára öltötte a hideg tárgyilagosság álarcát.

- Akkor maradt az álterhesség – bólintott végül, aztán az apjára nézett.

- És akkor most? – kérdeztem. – Mármint, mivel lehet ezt elmulasztani?

- Tudok adni pár gyógyszert, amik csökkentik a tüneteket. Hányinger elleni tablettát, és a vérnyomásodra egyet, hogy ne szédelegj. De… ezzel nem oldódik meg a dolog, mivel lelki eredetű – fűzte össze az ujjait Carlisle torokköszörülve.

- De én jól vagyok. Tényleg – bizonygattam, hogy aztán rögtön meg is cáfoljam önmagamat, néhány öklendező hanggal. A szék hátraborulva csapódott a padlóhoz, mikor kirúgtam magam alól, és bemutatva egy tökéletes sprintet a fürdőszoba felé rohantam ismét. Mikor megkönnyebbültem, a markomban egy halom kéztörlővel ültem le a csempékre, hogy aztán önkéntelenül induljanak meg a könnyeim. Fogalmam sem volt, miért is sírok pontosan, csak az ürességet éreztem, amitől fájóan összeszorult a torkom. Mikor kopogás nélkül kinyílt az ajtó, azonnal az arcomhoz kaptam, hogy eltűntessem a rossz kedvem nyomait.

- Nyugi, csak mi vagyunk… - dugta be a fejét Alice a résen. – Bejöhetünk? – kért engedélyt, de már be is szökellt mellém, és törökülésben helyet foglalt mellettem. Jasper becsukta az ajtót, és csatlakozott hozzánk. – Jól vagy?

- Muszáj mindenkinek ezt kérdeznie? – csattant a hangom élesebben, mint azt szerettem volna. Mélyet lélegeztem, aztán bűntudatosan pislogtam Alice-re és Jasperre. – Sajnálom…

- Akarod, hogy segítsek? – kérdezte Jasper. A hangján éreztem, hogy pont annyira zaklatott, mint én.

- Ha téged zavarnak az érzéseim, akkor csak nyugodtan – bólintottam beleegyezően, de hiába vártam a nyugalom érzését, nem jött.

- Ez nem rólam szól. Neked szükséged van rá? – mosolygott rám halványan, mikor értetlenül néztem rá.

- Nem tudom… - ráztam meg a fejemet. – Talán, jót tesz, ha kijön… Lassan már úgysem tudom, mit is érzek valójában – nevettem fel keserűen, miközben a kezem önkéntelenül tépdesni kezdte a korábban arctörlésre használt papírt. Leszaggattam egy darabkát belőle, hogy aztán vékony csíkká görgessem az ujjaim között.

- Vágyakozol, csalódott vagy, üres és ennek ellenére mégis boldog – sorolta a bennem kavargó érzelmeket Jasper. – Bonyolult lélek vagy.

- Tudom – vigyorogtam rá még mindig könnyes szemekkel.

- És ti hogy vagytok? – kérdeztem, de a pillantásom automatikusan Alice-re vándorolt. Mostanában nem sok lehetőségem volt beszélgetni velük, és ez nagyon hiányzott. – Hiányollak az iskolában…

- Jól… - Alice hangja elég halovány volt, de legalább egy apró mosoly kiült az arcára. – Jövő héten már valószínűleg megyek én is. Carlisle nem tud több igazolást adni, már így is kissé gyanús lehet a tanároknak a sok hiányzásunk – magyarázta, miközben Jasper pulóverének az ujját babrálta.

- Most, hogy Russel is megbékült, ebédelhetünk négyesben – vidultam fel a gondolattól. Még mindig nem adtam fel azt a tervemet, hogy Cullenéknak emberi barátokat szerzek az iskolában, és ehhez Russel volt az első lépés.

- Az jó lesz – bólintott Alice, és ő is mintha lelkesebbé vált volna. Először azt hittem, hogy a közös ebédek gondolatától, de aztán megláttam, hogy a jegygyűrűmet figyeli. – Tudod… arra gondoltam – kezdte óvatosan, mintha az ellenkezésemre számítana. -, hogy elkezdhetnénk tervezni az esküvőt. Még egy vámpírnak is szüksége van időre, hogy mindent megszervezzen, és nekünk már vészesen fogy… - ráncolta össze a homlokát.

- Már miért fogyna? Még ki sem jelöltük a napot… - értetlenkedtem.

- Még – hunyorgott rám.

- Mit láttál? – követeltem tőle a választ, miközben Jasper birizgálni kezdte a lábaim mellett heverő papírtörlőket.

- Csak, hogy még a tavaszi kollekcióból rendelem meg a ruhádat – vonta meg a vállát.

- Mi? De hát, most van tavasz… Hülyéskedsz! – fürkésztem gyanús jelek után kutatva, de csak annyit láttam, hogy jót mulat a kétkedésemen. – Nem, nem. Én férjhez fogok menni, de még nem most – tiltakoztam. Igaz, hogy minden vágyam az volt, hogy Edward felesége legyek, de előtte még annyi mindent el kéne intéznünk. Szeretnék egy házat, örökbe fogadni a testvéremet, és… - Még be kell fejeznem a gimit, le kell érettségiznem – mondtam ki a következő gondolataimat, bár ezek izgattak a legkevésbé. Fogalmam sem volt, honnan jött hirtelen ez a pánik és mi okozta, mégsem tudtam legyőzni. – Még nem is vagyok tizennyolc! – derült fel hirtelen az arcom a felismeréstől. – Amíg nem vagyok tizennyolc, nem mehetek férjhez.

- Kivéve, ha a törvényes gyámod engedélyt ad rá… Ezt pedig könnyű lesz elintézni. Ha Nate ellenkezne, majd én kezelésbe veszem. Bízd csak ide! – vigyorodott el most először tiszta szívből Alice.

- Talán, Isabella nem akarja ezt… - hagyta abba a kéztörlő hajtogatását egy pillanatra Jasper, és kérdőn nézett rám.

- Nem bántanám – szeppent meg egy pillanatra Alice. – Nem úgy értettem…

- Tudom – tettem a kezem Alice-ére nyugtatóan. – Csak túl gyors ez valahogy… Egyik sokkból zuhanok a másikba, és egy esküvő olyan zzzzzz… - csapkodtam a kezemmel, azt jelezve, hogy egy ilyen esemény tiszta őrület. – Csak pihennék egy kicsit… Pár hónapot… - Alice szemei a távolba meredtek, aztán megrázta a fejét. – Hetet? - néztem rá könyörgően, mintha rajta múlna a jövő változása.

- Talán… - felelte bizonytalanul. – De nyugalom, én mindent elintézek helyetted. Nem kell, hogy zzzzzz legyen számodra – utánozta a mozdulataimat. – Neked csak annyi dolgod lesz, hogy jelen legyél, és igent mondj – igyekezett megnyugtatni nem túl sok sikerrel.

- De én szeretnék részt venni benne – sóhajtottam fel bosszúsan. Nem akartam lemondani arról, hogy beleszólhassak a saját esküvőmbe. Egyszerűen csak szerettem volna egy kis nyugalmat, mielőtt ismét felbolydult volna az egész életem.

A halk kopogás akadályozta meg, hogy újra kiboruljak. A lábaim mellett már nagy halomban feküdt a széttépkedett papírhalom. Edward tétován kukkantott be, és a feldúltságomat látva még inkább elbizonytalanodott, hogy jól tette-e.

- Indulnunk kéne az iskolába, de ha nem vagy jól… - kezdte.

- Nem, minden rendben – pattantam fel, hogy aztán halk átkozódással szédelegve kapaszkodjak a mosdó szélébe.

- Talán, jobb lenne, ha itthon maradnánk – ajánlotta újra.

- Nem. Menni akarok! – szedtem össze magam. Még mielőtt elindulhattam volna, egy apró, fehér papírrózsa került a látóterembe. Meglepetten nyújtottam ki a kezem, és vettem át Jasper kezéből a papírtörlő origami-alkotást egy meleg mosoly kíséretében. – Köszönöm – motyogtam halkan. Mielőtt a folyosóra lépve becsukhattam volna magam mögött az ajtót, még láttam, hogy Alice is kap egy ugyanolyan rózsát, mint én – csak ő nyert mellé egy csókot is.

Az autóban ülve mosolyogva forgattam az ujjaim között a virágot, miközben a fejemet Edward vállára hajtottam. Az illata és a kis ajándékom újra eszembe juttatták életem legromantikusabb napját. Jasper valahogy mindig megtalálta a módját, hogy segítsen nekem, bár arról fogalmam sem volt, hogy ez most ösztönös vagy tudatos volt-e nála. De a lényeg úgyis a végeredmény volt.

Mire megérkeztünk az iskolába, már egészen jó kedvem volt, és még az sem tudott letörni, hogy Edward aggódva követte nyomon a hangulatváltozásaimat. Egy csókot nyomtam a szájára – kivételesen direkt kiélvezve a bámuló tekinteteket -, aztán elindultam matek órára. Mosolyogva léptem be a terembe, ami azonnal le is olvadt az arcomról, amint észrevettem, hogy Russel helye üres. Egészen addig reménykedve figyeltem az ajtót, amíg Mrs. Joyce meg nem érkezett, aztán végképp ideges lettem.

Alig bírtam végigülni az órát, és mikor megváltásként megszólalt a csengő, azonnal felpattantam, és Mrs. Joyce rosszalló pillantásával cseppet sem törődve siettem ki a teremből. Edward már a falnak dőlve várt rám, és amint észrevett, felvonta a szemöldökét.

- Beszélnünk kell – húztam magam után a parkoló felé.

- Mi történt? Rosszul vagy?

- Russel nem jött iskolába! – álltam meg egy pillanatra, hogy a nyomatékosság kedvéért Edwardra nézzek. A szemei azonnal elsötétültek.

- Elmegyek a házukhoz, te maradj itt! – indult az autója felé.

- Nem, nem. Én is menni akarok – tiltakoztam. – Az én hibám, hogy Russel olyan sokat megtudott rólatok.

- Én úgy tudtam, hogy az enyém. Végül is, én játszottam szuperhősöset – húzta el a száját, miközben kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót. Meglepett, hogy nem tiltakozik az ellen, hogy vele menjek, de inkább nem kérdeztem rá az okára. Talán, ő is úgy sejtette, hogy ha Russel valami hülyeséget akar csinálni, akkor én jobb alany vagyok arra, hogy lebeszéljem róla.

- Tegnap, mikor hazavitted, mikre gondolt? – jutott eszembe hirtelen.

- Zavarban volt, amiért látom a gondolatait, ezért össze-vissza járt az agya. Leginkább körülötted… - rándult meg Edward szája.

- Ezt meg hogy érted?

- Lényegtelen – rázta meg a fejét Edward. – És az apja haragjára gondolt… Hogy mennyire dühös lesz rá, amiért kilógott a házból éjszaka.

- Visszatetted a fegyvert a helyére? – Edward bólintásától furcsa súly nehezedett a mellkasomra. – És ha megint elvette? És valami ostobaságot akar csinálni?

- Nem akar meghalni. Most semmiképpen sem. – Edward hangja elég magabiztos volt ahhoz, hogy higgyek neki. – Túl kíváncsi, és örül, hogy életében először talált valakit, aki nem retteg a képessége miatt. Nem adná ezt fel.

- Remélem… - sóhajtottam.

Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mennyi idő, amíg odaérünk, mikor Edward lefékezett egy kisebb ház előtt.

- Kérlek, maradj a kocsiban – fordult felém, aztán mikor kelletlenül bólintottam, kiszállt, és a bejárati ajtó felé indult. Amikor bekopogott, és egy idős nő – valószínűleg, Russel nagymamája – ajtót nyitott neki, letekertem az ablakot, hogy minden szót tökéletesen halljak.

- Jó napot kívánok, Edward Cullen vagyok! Russelt keresem – Edward elővette a behízelgő énjét, ezért bár a hölgy megtartotta a távolságot, mégis mosolyogva válaszolt.

- Sajnálom, de ő ilyenkor az iskolában van. – Láttam, Edwardon, hogy egy pillanatig hezitál a válaszon, de végül biccentett egyet.

- Értem. Akkor elnézést a zavarásért! Viszontlátásra! – köszönt el, majd visszaindult hozzám.

- Ne adjak át neki valami üzenetet? – szólt utána a nő fél lábbal kilépve a verandára.

- Nem szükséges, de igazán köszönöm – fordult vissza Edward egy olyan mosollyal az arcán, ami miatt biztos voltam benne, hogy még az öreg hölgynek is jó pár percbe telik majd magához térni.

- Muszáj volt így flörtölnöd vele? – húztam fel az orromat, mikor Edward visszaült a kocsiba.

- Flörtölnöm? – nézett rám úgy, mintha megőrültem volna. – Nem mondod komolyan, hogy féltékeny vagy egy nagymamára? – nevetett fel jókedvűen.

- Korban inkább illik hozzád… – szúrtam oda gonoszul, de csak azt értem el vele, hogy még inkább nevetni kezdett. Magamban füstölögve figyeltem, ahogy letekeri a saját oldalán is az ablakot, és gázt ad.

- Most hazamegyünk, vagy mi lesz? – érdeklődtem.

- Nem. Érzem az illatát, talán, meg tudom találni – szimatolt a levegőbe. Nem foglalkoztam azzal, hogy Russel illatára figyeljek, ezt a vadászatot, most meghagytam Edwardnak. Hátradőltem az ülésen, és az óra előtt a táskámba rejtett rózsával kezdtem megint játszani. Valahogy megnyugtatott az, hogy a kezemben tarthattam.

- Hmmm… - Edward elmélkedő hümmögésére felpillantottam. Csak most vettem észre, hogy éppen egy erdei ösvényen járunk, nem messze a Cullen háztól.

- Gondolod, hogy…

- Hogy Russel hozzánk akart eljutni? – fejezte be a mondatomat. – Igen, nagyon úgy tűnik – helyeselt.

- De hát… - kezdtem értetlenkedve, de Edward most is közbevágott.

- Miért menne hozzánk, ha tudja, hogy éppen iskolában vagyunk?

- Igen, de ne lopd ki a szavakat a számból – dugtam ki a nyelvem. – Szóval, miért akarna akkor meglátogatni minket, amikor nem vagyunk otthon? – tettem fel újra a kérdést, mikor Edward túlságosan belemerülve a gondolataiba, elfelejtett válaszolni.

- Talán, pont azért, mert nem akarja, hogy otthon legyünk… Lehet, hogy kíváncsiskodni szeretne egy kicsit – vetette fel.

- De hát, a többiek otthon vannak. Esélye sincs bejutni mellettük a házba… Még csak a tisztás közelébe sem tud úgy menni, hogy ne tudjanak a jelenlétéről – csúsztam feljebb az ülésen.

- Ezt ő nem tudja – juttatta eszembe Edward.

Elképzeltem, ahogy Russel megpróbál észrevétlenül besurranni egy vámpírházba, és a rekeszizmom önkéntelenül működésbe lépett. Lopakodhatott volna hangtalanul, a saját testének zörejei – szívdobogás, lélegzés – is elegendőek lettek volna ahhoz, hogy elárulják. Aztán, mikor rájöttem, hogy ez a gondolat, bármilyen vicces is, azt jelenti, hogy Russel nem bízik bennem, és kémkedni akar a családom után, a jókedvem keserű pirulává változott.

- Az ember kíváncsi természet – szólalt meg Edward, mintha csak rájött volna az elkomorulásom okára.

- Tudom. Csak azt hittem, hogy bízik bennem és megértett – eresztettem ki fáradtan a levegőt a tüdőmből.

- Nem hiszem, hogy ennek köze lenne a bizalomhoz – fékezett le Edward az ösvény végén, ahol a fák már túl sűrűen álltak ahhoz, hogy kocsival menjünk tovább. – Te is bízol bennem, mégis képtelen vagy legyűrni a természetes emberi ösztöneidet, nem igaz? – simított végig az orromon, hogy aztán finoman megnyomja a hegyét. Mielőtt még játékosan beleharaphattam volna a kezébe, kipattant az autóból.

Tovább haladva a fák között már én is jobban figyeltem Russel nyomaira. Kicsit megnyugtatott a gondolat, hogy sem ő, sem a titkaink azon része, amelyről még nem tudott, nincsen veszélyben, így jobban tudtam koncentrálni a célunkra – vagyis, hogy rátaláljunk. Összerezzentem, mikor Edward telefonja megszólalt. Alig egy szemvillanásnyi időbe kerül, míg előkapta a zsebéből a készüléket.

- Alice?

- Edward… Hol vagytok? Mondd, hogy az iskolában, és nem az erdőben! – hallottam tompán Alice hangját, de így is biztos voltam benne, hogy valami baj történt. Túl idegesnek tűnt, és mikor Edward nem válaszolt, rémülten nyögött fel. – Tudtam… Akkor tényleg most történik meg.

- Mit láttál? – kérdezte gyorsan Edward.

- Egy vámpírt. És… Azt hiszem, meg fogja ölni Russelt. – Ahogy Alice befejezte a mondatot, az erdőből riadt kiáltás hangzott fel.

- Russel… - Nem láttam magam, de biztos voltam benne, hogy az arcomra kiült a totális pánik.