.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2011. október 29., szombat

Gyógyító pilleszárnyak - 41. fejezet

Először is elnézést, amiért csak most kaptok új fejezetet. Tudom, hogy sokan hiányoljátok, mert mostanság nem hetente jön, ezért gondoltam, hogy előre szólok, hogy lelkileg fel tudjatok készülni a csúszásokra... Vizsgaidőszakom lesz, három szigorlat és nyolc vizsga vár rám, úgyhogy nincs fix időpont a frisselésre, hanem írom, ahogy tudom. Két héten belül biztosan jön majd fejezet mindig, lehet, hogy hetente is, szóval, érdemes mindig felnézegetni ide, de biztosat a vizsgaidőszak alatt nem tudok ígérni. A diplomám múlik most azon, hogy az összes szigorlatom és vizsgám sikerüljön, úgyhogy kérlek, legyetek türelmesek. Köszönöm. :)


A másik, hogy betegen írtam ezt a fejezetet, átnéztem, hogy ne legyen benne hiba, de ha mégis találnátok, akkor nézzétek el nekem. :) És persze, kíváncsian várom a véleményeket, biztos, hogy inspiráló és gyógyító hatással is lesznek rám. :) Jó olvasást! :)






41. DÖNTÉS








AGGÓDTAM. Nem csak a tanács döntése, hanem a tanácskozás lefolyása miatt is. Vanessa nem állt még készen arra, hogy élők közelében legyen. A farkasok vére nem volt túl vonzó, de egy szomjas újszülöttnek épp elég csábító volt, hogy gondot okozzon. Edward pont ugyanígy gondolhatta, mert amint alkonyodni kezdett, Vanessa elé sétált és belekezdett a szabályok felsorolásába.


- Menni fog – bólintott legújabb vámpírtagunk, mire Edward arcizma megrándult.


- Ne vedd félvállról a dolgot! Ha ezt teszed, hibázni fogsz, és a mi létezésünket is kockáztatod! – morogta dühösen.


- Mellettetek maradok, visszatartom a levegőt és nem szólalok meg, majd te beszélsz helyettem – ismételte el a hallottakat Vania. Edward pár pillanatig az arcát fürkészte, aztán hátrébb lépett. Valószínűleg elégségesnek gondolta az eltökéltséget a női elmében. Vanessa hozzám sétált és felmosolygott rám. Zavartan fordultam Edward felé.


- Indulunk?


- Igen, menjünk – nyitotta ki az ajtót előttünk.


Már az erdő közepén jártunk, mikor a vijjogó hang és a szárnyak surrogása jelezte, hogy nem vagyunk egyedül. Meglepetten emeltem az arcom az ég felé.


Mit keres itt? – szorult össze a gyomrom. Edward valószínűleg pont annyira nem örült a dolognak, mint én, mert hallottam magam mellett a morgását és bosszús tekintettel meredt a hívatlan kísérőre.


- Megmondtam neki, hogy maradjon otthon! Miért nem lehet csak egyetlenegyszer szót fogadni?


- Ez az a sólyom, aki megmentett? – torpant meg Vanessa meglepetten. Csak most jöttem rá, hogy vele nem közöltük még az információt, hogy léteznek más állati alakot öltött quileute-ok is, nem csak farkasok. Ahogyan azt sem, hogy egyikük Isis. – Mit keres itt?


- Ő is alakváltó – foglalta össze Edward. Valószínűleg direkt hagyta ki belőle a lényeget – nem akarta a találkozó előtt felzaklatni Vanessát. A női tekintet egy ideig még követte a felettünk köröző madarat, aztán tovább indultunk a hegyek felé. Nagyon ajánlottam Isisnek, hogy le ne merjen szállni, míg a helyzet veszélyes… Néha annyira makacs volt! Hiába tiltottunk neki valamit Edwarddal, csak azért is megtette. Akár egy gyerek…


Mert az is – emlékeztettem magam rá. Egy részem ujjongott, mikor megkaptuk az engedélyt: Isis biológiai tizenhét évessé válása után felnőtt szerelmi életet élhetünk. Egy másik pedig úgy érezte, hiába néz ki úgy, mint egy felnőtt, túl korai lenne… Annyira korai…


Mély levegőt vettem. Most nem elmélkedhettem ezen. Nem csak Edward miatt – nem jött volna túl jól, ha most elterelem a figyelmét -, hanem mert nekem is koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi gond. Amint a barlang közelébe értünk, lelassítottunk és szemmel tartottuk Vania minden egyes rezdülését – és a fiamnak köszönhetően minden gondolatát is.


- Mély levegő! – jött Edwardtól a figyelmeztetés, amint megláttuk a távolban a farkasokat. Hallottam, ahogy Vania éles lélegzetet vesz, aztán csend lett. Már rég tettem ilyesmit, de most elmormoltam magamban egy imát, hogy minden rendben menjen. A családomnak és nekem is szörnyű végkifejlet lenne, ha el kéne hagynunk La Push-t. Végre kezdtük összeszedni magunkat, Isabellának és az ikreknek pedig szükségük volt a rokonaik közelségére.


Ahogy megérkeztünk, előre akartam lépni, hogy felvegyem a tárgyalás fonalát, de végül félbehagytam a mozdulatot. Edward megelőzött ebben, és ösztönösen átvette az irányítást.


- Üdv! – lépett Jonathan elé, aki farkas alakban várakozott társaival együtt. Marcust és Alice-t nem láttam, valószínűleg a barlangban hagyták őket. Jasper is velük lehetett, mert éreztem az illatát és a hatását is. Hirtelen valahogy sokkal nyugodtabbnak éreztem magam és gyanítottam, hogy ezzel a többiek is így vannak.


- Igen, de én fogok tolmácsolni. A biztonság kedvéért – szólalt meg ismét Edward. Kicsit zavaró volt a számomra a hiányos kommunikáció. Ilyen érzés lehet egy ember számára végighallgatni egy telefonbeszélgetést. Azt hallja, mit mond a mellette álló, de a vonal másik végéről kapott válasz már nem jut el a füléig.


- Jonathan arra kér, meséld el, mi történt – fordult hátra Vaniához. Pár pillanatig csak néztek egymásra, aztán Edward megszakította a szemkontaktust. A hangja érzelemmentessé vált, csak közvetítette az általa hallottakat.


- Azt hiszem, megzavarodtam teljesen. Csak azt tudtam, hogy tennem kell valamit, ha nem akarom elveszíteni Carlisle-t. Nem a vámpír hibája és nem is Alice-é. Csak az enyém. Megvágtam magam, hogy a vámpír ne tudjon ellenállni nekem. Tudtam, hogy ha megérzi a vérem illatát, akkor nem állíthatja majd meg senki és semmi. Én akartam ezt. Én vagyok a felelős.


A vámpír. Vania úgy beszélt Marcusról és Alice-ről, mintha külön fajba tartoznának. Ezt már korábban is észrevettem nála. Engem – annak ellenre, hogy tudta, mi vagyok – emberként kezelt, ahogyan a családom tagjait is. Viszont, ha más vámpírokról beszélgettünk, láttam a tekintetében a félelmet, amit egy démon felismerése okoz.


Csak most utólag fogtam fel, hogy valószínűleg az egész helyzetet rosszul kezeltem. Elhitettem vele, hogy különbség van vámpír és vámpír között. Persze, nem vagyunk mind egyformák. Mi próbálunk uralkodni magunkon, helyesen élni. De ettől még éppolyan veszélyesek vagyunk, mint egy nomád. Marcus sem gonosz, nem olyan, mint Aro volt. Vagy Jane. Ők élvezték a gyilkolást, a fájdalmat, a könnyeket. Mégis mind öltek embert. Még én is, bár csak átváltoztatás céljából. De megtettem Edwarddal, Esmével, Rosalie-val és Emmettel is.


El kellett volna magyaráznom neki, hogy mit jelent ez az egész. Meg kellett volna értetnem vele, ki is vagyok. És akkor most nem tartanánk itt.


Vanessa téved, én vagyok az egyetlen felelős. Én és senki más.


Pár pillanatra nyomasztó csend ereszkedett ránk. A farkasok hangtalanul beszélték meg a hallottakat.


- Csak egy ostoba lány! – csattant fel hirtelen Edward, mire Vanessa összerezzent mellettem. Ösztönösen közelebb lépett hozzám, mintha védelmet keresne.


- Neked kéne a legjobban tudni, miféle perverz, őrült dolgokra tudja az embert rávenni a szerelem… - szorult ökölbe a fiam keze. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e, ha továbbra is ő folytatja a tárgyalásokat. Tartottam tőle, hogy a vita hevében olyasmit találnak mondani egymásnak a falka alfájával, amit nem kéne. Részéről az újabb gondolat egy morgás kíséretében tört elő, ami szintén nem jósolt túl sok jót. Nem igazán volt ínyére, amit Edward az orra a alá dörgölt, még ha igaz is volt.


- Nem, tényleg nem ugyanaz! – bólintott Edward, de fogalmam sem volt, mire helyesel. Jonathan is meglepődhetett a hirtelen jött egyetértéstől, mert félredöntött fejjel kérdőn fürkészte a márványarcot. Mikor Edward ismét szólásra nyitotta a száját, már sejtettem, hogy az előbbi mondata csak színtiszta irónia volt. Halovány mosoly ült ki az ajkai szegletére. Egy ismeretlen azt gondolta volna, hogy élvezi a gonoszkodást, de én tudtam, hogy csak muszájból teszi.


- Te tisztában voltál azzal, mit teszel. Tudtad, hogy mivel jár együtt. Ő nem gondolkozott. Fogalma sem volt róla, mibe vág. Ez a különbség! – foglalta össze kemény hangon, miközben egyenesen a farkasszemekbe nézett.


Ahogy megéreztem az apró kezet a tenyerembe csúszni, odafentről hangos vijjogás hasította keresztül az eget. Vanessára pislantottam, úgy tűnt, tényleg fél – valószínűleg most jutottak el a lehetséges következmények a tudatáig. Tudtam, hogy Isisnek rosszul eshet, de most nem ereszthettem el őt. Az én felelősségem volt vigyázni rá, és ha már eddig nem tettem, most helyesen kellett cselekednem. Szüksége volt rám. Isis majd megérti. Majd beszélek vele később.


- Rendben, azt hiszem, ez elfogadható büntetés – született végül néma megegyezés. Mikor Edward felénk fordult, a női ujjak még erősebben kapaszkodtak belém, szinte már fájt a szorításuk.


- Alice és mi nem vagyunk felelősök. Minden lehetséges lépést megtettünk, hogy elővigyázatosak legyünk. Nem fognak megbüntetni minket – közölte.


- És Marcus? – pillantottam aggódva a barlang bejárata felé.


- Ő is vétlen. Ha egy oroszlán elé húst dobsz, ne csodálkozz, ha megeszi… - vonta meg a vállát. – Az egyetlen kikötés, hogy amint sikerült leszoktatni az embervérről, azonnal el kell hagynia a környéket.


- Eddig is ez volt a terv – nyugodtam meg kissé, de ahogy a mézszín tekintet Vanessára vándorolt, ez az érzés nyomtalanul elpárolgott. Edward róla még nem ejtett szót és valószínűleg nem ok nélkül hagyta utoljára.


- Vanessával mi lesz?


- Elismerik, hogy csak ostobaság volt, amit tett és megérdemli az esélyt – közölte Edward. – De… - Az ernyedni kezdő kéz ismét megfeszült.


- De?


- El kell mennie most azonnal a környékről. – Vania szemei elkerekedtek, aztán heves fejrázásba kezdett. – Ez a legjobb megoldás. Életben maradsz, újrakezdheted…


- Nem! – szakadt ki a női torokból a korábban beszívott levegővel együtt. Edward azonnal éberebb lett én pedig felkészültem rá, hogy ha kell visszatartsam Vanessát a karja árán is. Megmarkoltam a kezét és igyekeztem visszahúzni. Ha a farkasokra támad, az életét nem tudom visszaadni, de egy leszakadt végtagot bármikor a helyére teszek.


- Nyugalom! – próbálkozott Edward, miközben egy láthatatlan nyugtató hullám szaladt keresztül rajtunk Jaspernek köszönhetően. Még mindig nem bújt elő a barlangból – valószínűleg a farkasok parancsoltak rá és Alice-re, hogy ha a tárgyalások pozitív végkimenetelére vágynak, akkor vigyázzanak Marcusra -, de hallott minket és megpróbált segíteni.


- Carlisle-lal maradok. Vele maradok! – Vanessa ösztönösen mélyet lélegzett, ahogy elfogyott az utolsó csepp oxigén is a tüdejéből. A vonásai rögtön megváltoztak. A düh helyét ellágyult, vágyakozó arckifejezés váltotta fel.


- Tünés! – Edward megragadta Vania másik karját, én pedig a parancsnak engedelmeskedve húzni kezdtem magam után.


Minden erőnket be kellett vetnünk, hogy el tudjuk őt távolítani a farkasoktól, miközben arra is figyelnünk kellett, hogy ne marjon belénk, miközben megpróbál kiszabadulni. Meg sem próbáltunk beszélni hozzá, tudtuk, hogy teljesen felesleges. Jelen pillanatban a saját bátyját is gondolkodás nélkül megölné, a vérszomj átvette a tudata felett a teljes hatalmat.


Már az erődben jártunk, mikor Isis hangos vijjogása egy pillanatra elvonta a figyelmemet. Csak nehezítette volna a dolgunkat, ha leszáll és Vanessa megérzi az ő vérének az illatát is. El akartam mondani neki, hogy maradjon odafent, de a vállamba hasító fájdalom kiáltásra késztetett. A következő másodpercek gyorsan peregtek. Edward letépte rólam Vanessát és a földre hajtotta, de mielőtt lefoghattuk volna, a sólyom eltökélten rontott neki. Pengeéles fogak a hegyes csőr és karmok ellen.


A látványtól, ahogyan Isis egy vámpírral harcol miattam, lefagytam egy pillanatra. Nem tudtam, hogyan lépjek közbe úgy, hogy ne legyen belőle még nagyobb baj, ezért csak az ösztöneimre hagyatkoztam.


Előrelendülve átkaroltam és magamhoz öleltem a sólymot, hogy a saját testemmel védjem. Reméltem, hogy Edward le tudja majd fogni Vaniát annyi időre, míg biztonságban nem lesz. Háttal csapódtam be a földbe, apró darabkákat szakítva ki belőle, amelyek mellettünk hullottak alá.


Rögtön talpra pattantam még mindig óvatosan szorítva Isist, aztán megragadtam két oldalról és az ég felé lendítettem, ahogyan egy postagalambot szoktak útjára indítani. Egy ekkora madárnál ez elég bizarrul nézhetett ki, de kevés volt az időnk, én pedig azonnal a magasban akartam tudni. Gépiesen tárta szét a szárnyait, de azonnal megfordult a levegőben és ahelyett, hogy elrepült volna, ismét felénk tartott.


- Maradj! – Edward hangján éreztem, hogy nagy erőfeszítésébe kerül a földön tartani Vanessát, ezért nem udvariaskodhattam.


- Menj innen! – kiáltottam Isisre. Egy pillanatra meglepetten merevedtek meg a szárnyai. – Hallod? Tűnj el innen! – ismételtem meg.


Visszafojtott lélegzettel vártam, hátha ismét el kell kapnom, mielőtt Vanessának nekimenne, de végül egy kört leírva hátat fordított nekünk és távolodni kezdett. Gondolkodás nélkül ugrottam Edwardék mellé, és elkaptam Vania kiszabadult kezét még mielőtt belemarkolhatott volna a vörösesbarna tincsekbe, megszabadítva a skalpjától a fiamat.


– Maradj! – szóltam most már én a foglyunkra. A rángatózás végeláthatatlan percek múlva enyhült csak – ha mindhárman emberek lettünk volna, már rég feladjuk Edwarddal a próbálkozást.


Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, mikor az alattunk lévő test végre elernyedt és a vörös tekintetbe visszatért az értelem.


- Mit… mit tettem? – szörnyedt el, ahogy észrevette a vállamon a felszakadt inget. Szerencsére nem tépett ki belőlem húsdarabot, de a fognyoma biztosan megmarad örök emlékként.


- Nyugodj meg, semmi baj! – szólaltam meg halkabb hangon.


- Megtámadtalak – remegett meg a szája, mintha a sírás fojtogatná.


- Elvesztetted a fejedet. A legjobbakkal is előfordult – adtam meg számára a felmentést, de a lelkifurdalásán ez nem sokat segített.


- Elereszthetünk? – érdeklődött Edward. Még mindig görcsösen markolta a női alkart.


- I… igen – jött a lassú bólintás. Készenlétben maradva visszahúzódtunk, de Vanessa a földön maradt és nem mozdult. Mintha ültében kövült volna meg. Aztán egyszer csak kitört belőle a kétségbeesett szóáradat. – Nem mehetek el innen nélküled! Inkább öljenek meg, az sem érdekel, de melletted akarok maradni! Carlisle, kérlek, segíts! – A női karok hirtelen a nyakam köré tekeredtek és ölelésbe húztak.


Adjanak egy hetet! – kértem fel Edwardot az üzenetközvetítő szerepére. Egyelőre fogalmam sem volt, mi lenne a helyes cselekedet, de abban biztos voltam, nem az, hogy kilököm Vanessát a nagyvilágba. Az sem vele, sem a leendő áldozataival szemben nem lenne túl tisztességes. – Hazaviszem őt, beszélj Jonathannal!


- Gyere, hazamegyünk! – fejtettem le a karokat a nyakamból, aztán felhúztam Vanessát a földről. – Mindent elrendezek, de most induljunk – fogtam meg a kezét.


A házig csendben voltunk mindketten. Nekem fogalmam sem volt, mihez kezdjek, Vaniát pedig valószínűleg gyötörte a bűntudat. Az arcáról szinte olvasni lehetett az érzelmeket. A szája lebiggyedt, a szemeit lesütötte, ha nem lett volna vámpír, biztos, hogy futás közben nekiszalad egy fának, annyira máshol jártak a gondolatai.


Mikor beléptünk a lakásba, elsétált a lépcsőkorlátig, ráhelyezte a kezét, aztán mélyet sóhajtott. Becsuktam magam mögött az ajtót és nekidőltem.


- Ugye, nem hagyod, hogy elszakítsanak minket egymástól? – jött az aggódó kérdés.


- Vanessa…


- Nem hagyhatsz magamra! Meg kell tanítanod arra, hogyan legyek vegetáriánus! – perdült meg hirtelen és a tekintetével az enyémbe kapaszkodott.


- Meg foglak tanítani, bármi is legyen – ígértem meg. Nem volt más választásom. Vanessa az én felelősségem, tennem kell azért, hogy a lehető legjobban felkészítsem a mi utunkra. Nem csak azért, hogy megmentsem a leendő áldozatai életét, hanem hogy megmentsem a lelkét. Annyira érzékeny volt, nem akaszthattam a nyakába a gyilkosságok terhét, amelyeket biztosan elkövetne, ha nem állnék mellette.


- Köszönöm – termett előttem és mire észbe kaptam volna a szája már az enyémet kereste. Megragadtam a karjait és eltoltam magamtól.


- Ez nem jelenti, hogy van olyan: mi. Vanessa… Szerelmes vagyok Isisbe. Amit tettél… teljesen felesleges volt – komorult el az arcom.


- Ne mondd ezt! – csattant fel. – Még belém szerethetsz. Még van időm… - motyogta inkább magának, mint nekem, aztán mielőtt még ismét tiltakozásba kezdhettem volna, felrohant az emeletre. Hallottam, ahogy leül az ablak alá – a háta súrolta a falat. Nem mentem utána, helyette a lépcső második fokát választottam. Ott vártam meg, míg Edward végre hazaér.


Az elmémet teljesen kiürítettem, nem akartam gondolkozni. Sem Vanessán, sem Isisen, sem semmi máson. Kellett egy kis szünet, mielőtt meghozom a fontos döntéseket.


- Mit mondtak? – kérdeztem, amint Edward átlépett a küszöbön. Emmett odakint dudorászott mély hangon – a testvére megkérhette, hogy odakint őrködjön, amíg beszél velem.


- Egy hét, nem több.


- Köszönöm.


- Carlisle, ezt le kell zárnod – nézett rám nagyon komolyan.


- Tudom. El fogom intézni a dolgot… valahogyan… - túrtam bele a hajamba.


- A valahogyan nekem nem elég jó. Úgy oldd meg, hogy Isisnek ne fájjon! – A hangja határozott volt. Tudtam, hogy ez most nem kérés, hanem elvárás, amelyet ha nem teljesítek, annak súlyos következményei lehetnek.


- Nem fogok neki szenvedést okozni – bólintottam.


- Akkor menj és keresd meg, én vigyázok addig rá – biccentett az emelet felé. – Isis eléggé kiborult, mikor elzavartad. Ostobaság volt beleavatkoznia, de csak téged védett.


- Tudom – álltam fel lassú mozdulatokkal, majd az ajtóhoz sétáltam.


- Carlisle!


- Igen? – fordultam hátra a verandáról.


- Egy sírnál keresd… - ráncolta össze a homlokát, majd mikor értetlenül pislogtam rá, folytatta. – A fejében egy elhagyatott sírt láttam. Egy kis dombocskát márványkővel.


- Tudom, tudom hol van – dadogtam. Fogalmam sem volt, Isis honnan szerzett tudomást a sírról, de biztos voltam benne, hogy az Esmének állított emlékhelyről van szó.


Ahogy futni kezdtem a sír felé, az elmém teljesen kikapcsolt. A száguldás mindig jót tett nekünk, ellazított. Ezt valószínűleg még az emberi életünkből örököltük. A halandók is sokszor a futást választják, ha zsong a fejük a gondolatoktól. Vagy felpattannak egy motorra – esetleg beülnek az autóba -, és órákon át csak élvezik a gondtalan szabadságot.


Csak akkor lassítottam, amikor már pár méternyire voltam a sírtól. Isis emberi alakban térdelt előtte, ujjai a követ simogatták. A mellkasom összeszorult a látványtól. Tartottam tőle, hogy esetleg féltékenység támad benne Esme iránt, de úgy tűnt, a szeretet, amit tőle kapott, erősebbnek bizonyult.


- Hiányzik a nagyi – törte meg a csendet Isis hangja. Megérezte a jelenlétemet, de nem fordult felém.


- Nekem is – vallottam be. Mellé sétáltam és letérdeltem. A barna tekintet lassan fordult felém és az arcomról azonnal a karomra vándorolt.


- Jól vagy? – érintette meg az ingemet a szakadás fölött.


- Igen, már begyógyult. Semmi bajom – biztosítottam róla. – Sajnálom, hogy rád kiabáltam – sütöttem le a szemem bűntudatosan. Pár pillanatig nem kaptam választ, aztán Isis felsóhajtott.


- Igazad volt. Nem tudta, mit tesz, nem kellett volna bántanom őt. Csak megvédted.


- Azt hiszed, őt védtem? – szaladt össze a szemöldököm.


- Miért, nem? – bizonytalanodott el a vékonyka hang.


- Persze, hogy nem! – simítottam a tenyeremet Isis arcára. – Nem akartam, hogy bajod essen. Halálra rémültem a gondolattól, hogy egy őrjöngő vámpír közelében vagy.


- Én pedig a látványtól, hogy az a vámpír beléd mar – simítottak végig az ujjai a hegemen. A gyengéd érintésbe beleremegtem. – Mi lesz most? Vanessával? Velünk?


- Nem tudom még. Időre van szükségem, hogy mindent átgondoljak. De meg fogom oldani! – tettem hozzá gyorsan az aggódó homlokráncok láttán. Előre hajoltam, hogy nyugtató csókot nyomjak a meggypiros ajkakra, de Isis pont úgy húzódott el tőlem, ahogyan nemrég én Vaniától. Kellemetlenül facsarodott össze a halott szív a mellkasomban.

2011. október 15., szombat

Gyógyító pilleszárnyak - 40. fejezet

Szeretettel várok mindenkit jövő hét szombaton (október 22.) 15 órakor Pesten az A38-as hajóra, ahol az új könyvem, a Kígyók sziszegése könyvbemutatója lesz. :) 


Ha valaki nem tud eljönni, de szeretne dedikált könyvet vásárolni, az 20% kedvezménnyel (+postaköltség) megrendelheti, ha ír egy mailt a spiritbliss24@gmail.com címre. :) A szállítás ingyenes, ha más könyveket is rendeltek mellé (például Kitti és Benina új könyveit), és így 10000 Ft felett vásároltok. :)






40. HALÁLOSAN KOMOLY








KELLETT EGY KIS friss levegő, ezért lesétáltam a kertbe. Edward odafent maradt Vanessával, Isis pedig éppen vadászott – neki gyakrabban volt szüksége a táplálkozásra, mint nekünk. Telefonon azt a hírt kaptuk, hogy a quileute tanács meg akarja hallgatni a mi véleményünket is Marcus tettéről, mielőtt döntésre jut. Azt reméltem, hogy mindenféle gond nélkül megértik majd, hogy nem volt választása, de úgy tűnt, besokalltak.


Azok után, hogy befogadtak minket La Push-ba, biztosan azt várták, hogy kiemelkedően odafigyelünk, semmi hasonló ne történhessen meg. Igazuk volt, de a hibás nem Marcus volt vagy Alice, hanem én. Egyedül én. Felkészültem rá, hogy amint Vanessa átváltozik, elmondom ezt nekik, és vállalom, ha száműznek a területükről.


A női sikolyok lehallatszottak, én pedig legszívesebben elrohantam volna jó messzire, hogy ne halljam őket. A Harlannal való beszélgetést még mindig húztam-halasztottam. Gyerekkora óta ismertem és kedveltem őt, sokszor számíthattam rá, és megígértem neki, hogy vigyázok a húgára. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki ezek után. Miféle mentséget találhatnék magamnak.


Persze, vádolhatnám Vaniát. Ő sebesítette meg magát, ő akart átváltozni. De csak egy összezavarodott emberlány, akinek én kavartam fel a gondolatait és a lelkét. A szavaimmal elmondtam neki, hogy nem érzek semmit, de a szavak nem mindig jutnak el az emberi fülhöz, ha a szívben vágyak ülnek. Ezt tudnom kellett volna.


A szárnysuhogásra felkaptam a fejemet és a pillantásom azonnal Isist kereste. Végül a hátam mögül hallottam meg a zajokat, a következő másodpercben pedig ott ült már a vállamon. Ő volt most az egyetlen, aki egy kis boldogságot tudott lopni a zűrzavaros órákba.


- Jó, hogy itt vagy… Már kezdtél hiányozni – simogattam meg a nyakát, mire olyan hangot hallatott, mintha dorombolna. – Sikeres volt a vadászat? – érdeklődtem. Elégedetten felvijjogott, amit igenként értelmeztem.


Olyan jó lett volna hallani a hangját, látni az arcát. Így is kellemes volt a közelsége, de emberként még inkább vágytam rá. Halk sóhaj hagyta el a számat, mire érdeklődve kezdte fürkészni az arcomat.


- Semmi baj – próbáltam megnyugtatni. Hirtelen felemelkedett a vállamról, és eltűnt a ház másik oldalán. Elindultam utána, de mielőtt még megkerülhettem volna a házfalat, a halk suttogás megállított.


- Maradj ott!


- Isis? – szaladt össze a szemöldököm meglepetten.


- Csak maradj. Nincs ruhám… - motyogta. Az első hőhullám után, ami végigszaladt a testemen, aggódva emeltem a tekintetemet az emeleti ablak felé.


- Változz vissza, az apád meg fog ölni mindkettőnket! – simultam a falhoz, hogy a lábaim önkéntelenül se tegyenek olyasmit, amit nem kéne. Csodálkoztam, hogy Edward még nem jelent meg, hogy Isist helyre tegye, engem pedig… Mivel nem tettem semmit, talán megúsznám egy szigorú atyai pillantással.


- Beszélni akarok veled… Gyere ide… - nyúlt ki a fal mögül a csupasz karja. Ellenkezni akartam, mégis odaaraszoltam a fal széléhez és megfogtam a kezét. A szíve hangosan dübörögni kezdett, nekem pedig minden tagom görcsösen megfeszült az önuralom okozta erőlködéstől. A gondolat, hogy Isis ott áll mellettem teljesen meztelenül, több volt, mint amit még nyugodtan el tudtam volna viselni. – Mi lesz ezek után? Ha az a nő átváltozott? – jött a kérdés, ami kicsit segített, hogy koncentrálni tudjak.


- Ez a quileute-októl függ. Bárhogy döntenek, elfogadom. – Nem akartam belegondolni, mi lesz, ha elkergetnek a területükről, de úgy tűnt, Edward már meghozta a döntést a család nevében. Rólunk beszélt, nem csak rólam. Ez számomra azt jelentette, hogy ha nekem mennem kell, ők is csatlakoznak hozzám. Nem voltam biztos abban, hogy elvárhatok tőlük ekkora áldozatot…


- Ők is tudják, hogy nem vagyunk hibásak. Nem erre gondoltam… Mi lesz a nővel? És veled… Velünk… - remegtek meg az ujjai az enyémek között.


- Ha a mi utunkat választja, segítem benne. Ennyivel tartozom neki és a bátyjának. De ez semmin nem változtat! Szeretlek… - vallottam be. A halk szipogástól ösztönösen elő akartam lépni a fal rejtekéből, csak a határozott figyelmeztetés mozdulat közben megállított.


- Maradj! Jól vagyok.


- Isis…


- Tényleg. Jól vagyok. Csak…


- Csak?


- Annyira félek, hogy valami miatt elveszítelek. Abba belehalnék. – A halovány hang máris olyan volt, mintha erre készülne. Buta, buta lány!


- Nem fogsz elveszíteni, hallod? Erre itt és most szent esküt teszek neked! – szorítottam meg a kezét. – Nem fogsz elveszíteni!


- Oké… - jött a válasz, de nem volt valami meggyőző.


Sok mindenben bizonytalan voltam, hogy mi lesz velem, a családunkkal, hogyan tudnék segíteni Marcusnak és Vaniának, de egy valamihez nem volt kétségem. Hogy az Isis iránt érzett szerelmem az utolsó leheletemig fog tartani bármikor is jöjjön el az a pillanat.


- Szeretlek – ismételtem meg. Lehajoltam a kezéhez és egy csók erejéig hozzáérintettem a számat. Edward odafent mozgolódni kezdett, ezért szinte azonnal visszahúzódtam. – Változz vissza, mielőtt apád tényleg megöl – kuncogtam fel.


A keze lassan, kelletlenül csúszott ki a markomból. A következő pillanatban a sólyom hangosan visongva jelent meg a ház fölött, aztán ismét rám telepedett. Mintha csak hazaérkezett volna vagy a testem egy újdonsült kinövése lenne, valami hozzám tartozó.


Vagy egy óráig csak csendesen üldögéltünk. A kezem simogatta a puha tollakat, Isis pedig néha hozzádörgölte a fejét az arcomhoz. A benti hangok ellenére egy kicsit sikerült megnyugtatnia.


Mikor a neszek elég közel értek hozzá, hogy meghalljam őket, először nem értettem semmit. A tudatom mélyén persze, emlékeztem rá, hogy mire kértem a fiaimat, de a felszínen már teljesen máshol jártak a gondolataim. Jelen helyzetben kit érdekel egy ember, aki sem nekünk, de most már Vaniának sem tud igazán ártani?


Isisszel a vállamon mentem Jasper és Emmett elé, hogy az egyik nagy fa mellett bevárjam őket. Jasper tekintete azonnal az emeleti ablak felé vándorolt. Igazi hadvezér volt, akinek az első dolga felmérni a terepet. Ez a berögzülése még ennyi évszázad után sem halványult el.


- Tényleg igaz, amit Isabella mondott? Marcus volt?


- Igen.


- És most?


- A tanács meghallgat, miután letelt a három nap – közöltem. Szinte láttam a tekintetében, ahogy elkezdtek forogni az agytekervényei, hogy minden lehetséges jövőváltozathoz tervet készítsen. – Alice-nek semmi baja nem lesz. Ő nem hibás – tettem gyorsan hozzá.


- Tessék! – nyújtott át Emmett egy mappát, amire eddig nem is igazán figyeltem fel. – Néhány szép irat azokról a csalásokról és bűntettekről, amiket a legújabb ismerősünk elkövetett. Drog, prostik és más egyéb nyalánkságok… Tudtam, hogy nem tiszta a tag, de még annál is több mindent találtunk, mint vártam.


- Köszönöm – vettem át a mappát, és belekukkantottam. Emmettnek igaza volt, ennyivel a markomban tartom azt a fickót. Bár most már úgyis mindegy…


- Carlisle, van még valami… - vonta el a figyelmemet Emmett a gépelt sorokról.


- Micsoda?


- Pontosan nem tudjuk, de suttogtak valamit az emberek. Egy pletykát.


- Miféle pletykát? – csuktam be a mappát.


- Hááát…


- Állítólag Vanessának és Readennek volt valami közös ügylete.


- Ne már! Én akartam elmondani! – mordult fel Emmett. – Miért kell minden jó titkot lenyúlnotok előlem? Mindig ezt csináljátok! – fonta össze maga előtt a karjait durcásan. Úgy nézett ki, mint egy mogorva mackó, aki elől elcsenték a mézesbödönt.


- Máskor ne húzd az időt feleslegesen – forgatta meg a szemét Jasper. Isis megrázkódott a vállamon, mintha nevetne, és ha nem aggódtam volna túlságosan az előbbi információ miatt, lehet, hogy még én is felkuncogok.


- Mit értesz közös ügylet alatt? – szakítottam félbe a testvéri civódást.


- Nem tudom… Állítólag Vanessa átverte valamivel a tagot, de azt senki nem tudta, hogy mivel – vonta meg a vállát Jasper. – Viszont Edwardnak tudnia kell – intett a ház felé. Elgondolkozva fordultam hátra – ha tényleg van valami, miért nem szólt nekem róla?


- Beszélek vele – bólintottam.


- Én meg megkeresem Alice-t – ült ki újra az aggodalom Jasper vonásaira.


- Rendben, menjetek csak, köszönöm – biccentettem feléjük. Egyetlen pillanat alatt tűntek el a szemem elől.


Elgondolkozva indultam vissza a házba, és mikor beléptem a dolgozószobámba, meg sem kellett szólalnom, hogy választ kapjak.


- Ez az ő dolga, nem fogom elmondani, mert nem áll jogomban.


- Ennyi az egész? – vontam fel a szemöldökömet. Egy tizednyi másodpercre a lánya felé rebbent a tekintete, mintha neki is köze lenne a dologhoz, de nem értettem, hogyan lehet Vanessa titka összefüggésben Isisszel. Mikor rájött, hogy önkéntelenül is elárulta magát, azonnal kiült a bosszúság a vonásaira.


- Ennyi – jelentette ki. Hazudott.


- Rendben – ültem vissza a földre mellé. Isis leugrott a lábaimra és a mellkasomnak dőlt. Ha Vanessa tényleg valami igazán szörnyű bűnt követett volna el, Edward biztosan elmondaná. Nem keverne bajba minket a hallgatásával. De nem tudtam nyugodni ettől az egésztől.


Milyen ügylet lehetetett Vania és aközött az alak között? Ha Vania nem esküdött volna meg nekem, hogy sosem volt Readen szeretője, erre gyanakodtam volna, de úgy éreztem, az igazat mondta. Bár mennyire ismerhetem, ha még az sem tűnt fel, annyira kiborította a szakításunk, hogy vámpíreledelként veti magát Marcus elé?


Isis aprókat borzongott az ölelésemben, ez visszarántott a valóságba a gondolataim közül. Megpróbáltam kicsit eltolni magamtól, hogy ne fázzon a testemből áradó hidegtől, de nem hagyta magát. Csak még közelebb bújt hozzám.


Edward sanda pillantást vetett felénk, ezért kicsit határozottabban tessékeltem arrébb a konok kis sólymomat, hogy aztán a cuccaim közül előhalásszak egy pulóvert. Isisnek nem tetszett a közénk préselt ruhaanyag, mert csalódott pillantással helyezkedett el rajtam ismét, miután visszaültem.


A következő nap még az előzőnél is csendesebben telt. Mind tudtuk, hogy eljött az idő és ez nyomottá tette az eddig sem túl rózsás hangulatunkat. Edward sóhajtva lökte el magát a faltól én pedig felkeltem a padlóról. Majdnem letelt a három nap, Vania kiáltozásának sűrűségéből pedig kikövetkezhettük, hogy nemsokára itt a vég.


- Most menned kell! – pillantottam Isisre.


Nem maradhatott, a saját biztonsága miatt. Amint az átalakulás befejeződik, Vaniára olyan erővel fog rátörni a vérszomj, amit potenciális áldozat jelenléte nélkül is nehéz lesz majd kontrollálnia. Edward nem szólt közbe, rájöttünk, hogy Isis sokkal inkább hallgat rám, mint rá. Ha Edward akart tőle valamit, akkor ösztönös ellenkezésbe fogott, ha én kértem, majdnem azonnal teljesítette.


A sólyom kedvetlenül állt lábra, aztán ellökve magát a talajtól a karomon landolt. Kinyitottam az ablakot és óvatosan kisegítettem rajta.


- Minden rendben lesz – simogattam meg a fejét, aztán nógató mozdulattal indulásra késztettem. Ahogy a magasba emelkedett, máris hiányozni kezdett. Figyeltem, hogy tesz pár kört a ház fölött, aztán eltűnik az erdő fái között. Le mertem volna fogadni, hogy a közelben marad és nem megy haza. De a lényeg az volt, hogy Vaniától távol és biztonságban legyen.


Még egy teljes órát kellett várnunk. Csak hallgattam az egyre lassuló szívverést és egyáltalán nem vártam a végét. Bár meg tudtam volna állítani az átalakulást, bár vissza tudnám csinálni. Mikor végül az utolsó dobbanások is elhaltak, Edward és én készenlétbe helyezkedtünk.


Ez volt a sokadik átalakulás, amit végignéztem – Edward, Esme, Rosalie és Emmett előtt, mikor a Volturinál vendégeskedtem, jó néhány újszülött „világra jövetelét” láthattam -, mégis ideges voltam.


A női ajkak hirtelen éles levegőt szívtak maguk közé, aztán Vania szemei felpattantak. Láttam bennük a zavarodottságot. Ahogy az illatunk egy újabb, most már orron át beszívott, levegő kíséretében figyelmeztette, nincs egyedül, felpattant és ösztönösen a sarokba húzódott. A legtöbb vámpír ezt tette az első másodpercben, mielőtt kitisztult volna teljesen az elméje. A túlélőösztön vezetett minket is, akárcsak az emberek nagy részét.


- Nyugalom, semmi baj – emeltem fel a kezeimet és igyekeztem a lehető legnyugodtabban beszélni. Vania egy pillanatig csak bámult ránk, aztán megértette. Kinyújtotta maga elé a kezeit és úgy nézett rájuk, mintha valaki máshoz tartoznának. Megmozgatta az ujjait, aztán ökölbe szorította őket.


- Olyan vagyok, mint te – emelkedett rám a vöröslő tekintet. A zaklatottság szép lassan eltűnt belőle, a helyét pedig elégedettség vette át. – Olyan vagyok, mint te – ismételte meg maga elé motyogva, miközben mosolyra húzódott a szája. Nem kellett sok idő hozzá, hogy a mosoly fintorrá váljon. Vania a torkára fonta a kezét és nagyot nyelt. Már azelőtt tudtam, hogy mit fog mondani, mielőtt megszólalt volna. – Szomjas vagyok. Szörnyen szomjas vagyok…


- Kiviszünk vadászni az erdőbe – döntöttem el. Ha szomjazni hagyjuk, fokozatosan növekszik majd az agressziója, jobb, csírájában elfojtani. Edward egyetérthetett velem, mert nem szólt közbe. Gondolatban megmutattam neki a tisztást, ahová menni akartam. Távol feküdt minden kitaposott emberi útvonaltól és táplálékban gazdag volt. – Elmondom a szabályokat… Nem távolodsz el tőlünk, nem próbálsz megszökni, nem támadsz meg senkit!


- Rendben – bólintott hevesen. Beszélni akartam vele Readenről, az ostobaságról, amit elkövetett, a vámpíréletről, de tudtam, hogy jelen pillanatban csak egy valami érdekli: a vér. Képtelen lenne igazán koncentrálni rám, míg szomjas.


Edwarddal közrefogva őt elindultunk. Egyetlen másodpercre sem téveszthettük szem elől, és nem hagyhattuk, hogy letérjen más irányba, mint amerre menni akarunk. Láthatóan élvezte a rohanást, széttárta a karjait, mintha repülne és úgy kerülgette a fákat. Akár egy gyerek, aki repülőset játszik.


Abban a pillanatban, ahogy megtorpant, én is megéreztem az őzek illatát. Hárman voltak és tőlünk északra tartózkodtak. Mielőtt még engedélyt adhattunk volna rá, Vania ösztönösen utánuk indult – Edwarddal tartottuk az iramot.


Nem kellett elmagyaráznunk, hogyan vadássza le a prédát. Ez olyan automatikusan működött a fiatal vámpíroknál, akár egy csecsemőnél a tejszopás reflexe. Az őzek megérezték a veszélyt, de még mielőtt menekülőre foghatták volna, a női lábak elrugaszkodtak a földtől és ráugrottak az egyik állat hátára. A küzdelemnek gyorsan vége lett. Az őz rángatózva rogyott le, ahogy az éles fogak belemartak.


Edwarddal félrehúzódva vártuk, hogy az állat teljesen kivérezzen, aztán ismét rohanni kezdtünk Vania után. Egyetlen őz nem volt elég, hogy megszűntesse a szomjúságát. Emmett első alkalommal tizenhét vadat ejtett – hat medvét, hét szarvast és négy nyulat -, azt hittük, kipusztítja az erdő teljes vadállományát a hely mellett, ahol akkoriban éltünk. Rosalie nyolc szarvassal kezdett, Edward pedig hét szarvassal, aztán rátalált egy hegyi oroszlánra, rádöbbent, hogy annak jobb az íze, és rögtön le is terített belőlük hatot. Még Esme is öt szarvast és két őzet fogyasztott el, mire végül nagyjából megnyugodott. Hosszú napnak néztünk elébe…


- Van még valahol? – egyenesedett fel Vania végül a harmadik őz mellől. Az orrát az ég felé szegezte és vadul szimatolt, a szája körül tiszta vér volt, a ruhájáról nem is beszélve. Ha a vadászatot nem is, azt, hogy tiszták maradjunk a vadászat során, még nekünk is időbe telt elsajátítani.


- Menjünk tovább északra, ott bizto… - kezdtem bele a mondatba, de mielőtt befejezhettem volna, már meg is indult a mondott irányba. Sóhajtva Edwardra pillantottam, aztán utána vetettük magunkat.


A következő pár óra valamint hat őz és három szarvas után, Vania végre megállt és úgy tűnt egy rövid időre képes mással is foglalkozni, mint a vérrel. Leguggolt a folyó mellé és elvileg lemosakodott, gyakorlatilag nézegette az új valóját a víztükörben. A mutató- és hüvelykujja közé csippentette a felső ajkát és megvizsgálta a fogait, aztán végigtapogatta az arcbőrét és sokáig meredt a saját tükörkép-tekintetébe.


- Miért csináltad? – léptem hozzá közelebb. Edward hátrébb maradt egy fa mellett, hogy viszonylag nyugodtan tudjunk beszélni. Vania zavarodottan nézett fel rám, mintha olyasmit kérdeztem volna, amire nyilvánvaló a válasz.


- Hogy boldog lehessek veled. Így már egyenlők vagyunk… mindhárman… Újra van esélyem – vonta meg a vállát.


Kezdtem úgy érezni, egy sükethez beszéltem eddig. Vania semmit sem fogott fel a szavaimból, vagy teljesen félreértelmezte őket. El akartam mondani neki ismét, hogy Isist szeretem és ezen nem változtat semmi, de Edward figyelmeztetően megrázta a fejét. Talán látott valamit Vanessa gondolataiban, ami miatt úgy vélte, nem jó ötlet most, újjászületése első napján leszedni a hályogot a szeméről és feldühíteni.


Kifújtam a levegőt, amit a beszédhez szívtam be, és inkább visszanyeltem a szavakat. Majd később megbeszéljük, ha már megszokta az új helyzetet.


- Tudod, mindig azt hittem, hogy vámpírnak lenni szörnyű. Ahogy meséltél róla… De jó érzés – igazgatta meg a haját. – Még sosem éreztem magam ennyire erősnek, egészségesnek. Sosem volt bennem ekkora energia – egyenesedett fel.


- Igen, ez a jó oldala… - hagytam rá.


- A szomjúság nehezebb, de ha van elég őz és szarvas az erdőben, akkor megleszek – nevetett fel.


- Vanessa, ez nem ennyire egyszerű! – figyelmeztettem.


- Dehogynem! Tényleg jól bírom – bizonygatta.


- Mert még nem érezted egyetlen ember illatát sem – szólt közbe Edward. Lassan sétált közelebb hozzánk és egyenesen Vanessa szemébe nézett. – Ha megtörténik, az önuralmadnak nyoma sem lesz. Hiába ettél előtte tíz, húsz vagy száz őzet. Annyira kívánni fogod az embervért, hogy egyszerűen képtelen leszel ellenállni. Nincs jobb érzés, mint átharapni egy ember torkát. A fogad úgy hatol át a bőrön, a húson és az érfalon, mintha vaj lenne. Aztán az édes-fémes íz elönti a szádat. Olyan, mint egy ezerszeresére felerősített orgazmus. De tudod, mi jön ezután? – Vanessa összepréselt szájjal rázta meg a fejét. – A tudat, hogy megöltél egy embert. Valakinek az apját, férjét, fiát… Valakit, akit szerettek. Gyilkos. Ez lett belőled. Megérte? – vonta fel a szemöldökét. Kegyetlenül hangzottak a szájából a szavak, de úgy tűnt, hatottak. Vanessa lesütötte a tekintetét és még jobban elsápadt.


- Nem fogok embert ölni – motyogta maga elé.


- Az nem olyan egyszerű. Nem lesz választásod.


- Segítsetek! – vándorolt a vörös pillantás az arcomról Edwardéra, aztán vissza.


- Ahhoz az kell, hogy komolyan vedd az egészet. Ez nem játék! Hajlandó vagy erre? – Edward határozottsága igazi vezető jellemre vallott. Mivel közel álltam Vaniához, én képtelen lettem volna így viselkedni vele, épp ezért kellett Edwardnak átvennie az irányítást.


- Igen, hajlandó vagyok – jött a halk válasz.


- Rendben, akkor most visszamegyünk a házhoz és mindent megoldunk. Indulhatunk! – nyújtotta ki Edward a karját utat adva Vaniának. Lassan haladt el mellettünk, aztán néhány lépést után futni kezdett, mi pedig követtük.

2011. október 2., vasárnap

Gyógyító pilleszárnyak - 39. fejezet

39. OSTOBA LÁNY








A lelkiismeret több ok miatt is gyötört. Megbántottam Vanessát és az Edwardnak tett ígéretemnek sem tettem teljesen eleget. Az egész létemet úgy töltöttem, hogy megpróbáltam jó lenni és senkinek sem ártani, de mostanában minden korábbi erőfeszítésemet sikerült semmissé tennem a hibáimmal.


Letörten ültem le a szobám padlójára, a könyökömet a felhúzott lábamnak támasztottam, a tenyeremmel pedig eltakartam az arcomat. Alice és Marcus még nem jöttek vissza a vadászatról, valószínűleg messzebbre elkalandozhattak és estig vissza sem érnek majd.


Ahogy megcsörrent a mobilom, sóhajtva nyúltam a zsebemhez – Edward neve a kijelzőn összerántotta a gyomromat. Mély levegőt vettem, aztán fogadtam a hívást. Nem bújhattam el előle, mint egy gyáva féreg. Vállalnom kell a tetteim következményét – bármi is a büntetés, amit kitalált számomra.


- Szia! – szólaltam meg halkan. A feszültségtől alig bírtam lélegezni, mintha egy több százezer tonnás kőszikla ülne a mellkasomon.


- Elmentél, mire visszaértünk – jött a vád. Igaza volt, megfutamodtam, bár nem tudatosan. Meg kellett volna várnom őt, hogy személyesen beszéljek vele és valljam be a bűneimet.


- Sajnálom. Nem tudom, Isistől mennyit tudsz, de gyenge voltam. Nem történt semmi végzetes, csak…


- Tudom – szakított félbe. – Isis mindent elmesélt. Azt is, hogy az ő hibája volt, te mindent megtettél, hogy távol tartsd magadtól.


- Ez így nem teljesen igaz – ült ki szomorú mosoly az arcomra. Az, hogy Isis meg akart védeni, felmelengette a mellkasomat, de nem hagyhattam. – Én vagyok a hibás. Nemet kellett volna mondanom vagy egyszerűen csak felállni és eljönni, mielőtt… Szóval felnőttként kellett volna viselkednem, ahogyan kérted. De nem tettem. – A másik oldalról tompa nevetés hallatszott fel. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet.


- Carlisle… Tény, hogy elfogult vagyok, ha a lányomról van szó, ahogyan az is, hogy a hideg kiráz a gondolattól, hogy te és ő… - köszörülte meg halkan a torkát. – De ismerem Isist. Neki ellentmondani felér egy lehetetlen küldetéssel. Megtetted, amire kértelek. A lányom ép és sértetlen.


- Isabella korteskedett értem, igaz? – tippeltem meg.


- Igen – nevetett fel Edward újra. – Elsőre meg akartalak fojtani, de másodikra… Igaza van. Mint mindig… - Szinte láttam magam előtt, ahogy a férfiajak fintorba rándul. – De ezt ne áruld el neki – halkította le a hangját.


- Nem fogom – biztosítottam róla. Néhány pillanatnyi bátorságmerítés után szólaltam meg ismét. – Megígértem Isisnek, hogy megkérdezem, holnap találkozhatunk-e, de ha nemet mondasz, tökéletesen megértem…


- Gyere át vacsorára! Családi vacsorára – nyomta meg a szót. – Talán így könnyebb lesz mindenkinek.


- Rendben. Ennem ugye, azért nem kell? – kérdeztem rá aggódva. Bár megérdemeltem volna, hogy Edward legyömöszöljön a torkomon egy háromfogásos menüt.


- Jó büntetés lenne! – kuncogott bele a telefonba kitalálva a gondolataimat. – De nem, nem kell. Csak végignézzük, ahogy a többiek megvacsoráznak. És esetleg utána beszélhetnénk… Edanről – tette hozzá. – Bevallom, aggódom érte. Mások fejéből olvasok ki gondolatfoszlányokat arról, mi lehet vele, de velem semmit sem oszt meg. Ma beszélni akartam vele, de meg sem hallgatott.


- Nehéz korszakon megy most át.


- De veled beszélt. Sőt, még Dave-vel is beszélt. Nem értem, miért nem bízik bennem… Valamit rosszul csinálok, de fogalmam sincs, mit. Segítenél? – tette fel bátortalanul a kérdést.


- Nem vagyok biztos benne, hogy tudok-e. Mostanában… nem vagyok túl jó apa – komorultam el kissé. Amíg Esme élt, összetartotta a családunkat. Együtt éltünk, nem egymás mellett. Idejét sem tudtam, mikor beszélgettem csak úgy minden ok nélkül valamelyik gyerekemmel. Elhanyagoltam őket, Edwardot pedig egyenesen hátba szúrtam.


- Jó apa vagy. Csak… Már nem tökéletes.


- Sajnálom – sóhajtottam csalódottan. Nem Edward szavai bántottak – igaza volt -, hanem hogy nem tudtam megfelelni a saját elvárásaimnak és a gyermekeim igényének.


- Ne tedd! Tudod… Elmúlt a lelkifurdalásom.


- Ezt nem értem – ráztam aprót a fejemen.


- Furán fog hangzani, de amíg azt gondoltam, tökéletes vámpír, apa és férj vagy, mindig igyekeztem megfelelni neked. De persze, sosem érhettem fel hozzád. Tudod, milyen frusztráló ez? – érdeklődött derűsnek tűnő hangon. – Mióta tudom, hogy te sem vagy hibátlan, úgy érzem, nem vagyok olyan szörnyen gonosz.


- Nem tudtam, hogy így érzel – ültem feljebb gondterhelten.


- Én sem tudtam, míg meg nem változott minden. Bevallom, először fájt, hogy lezuhantál a piedesztálomról, de aztán… megkönnyebbültem. Így nincs akkora nyomás. És azt hiszem, egész jól boldogulok. El tudom fojtani a vámpír énemet, jó férj vagyok, a családot is egészen jól elirányítottam eddig… Csak ez az apaság nehezebb, mint hittem.


- Az apaság mindenkinek nehéz – mosolyodtam el. – De hidd el, ügyesen csinálod. És Edannel is rendbe jönnek majd a dolgok. Csak rá kell találnia önmagára.


- Gondolod, hogy tényleg… más az érdeklődése?


- Nem tudom. De ha így van, mit számít?


- Semmit. Azt akarom, hogy tudja – jött a határozott válasz.


- Szerintem a szíve mélyén tudja. Csak önmagával is tisztáznia kell, kicsoda és mit szeretne. Nem lesz gond – ígértem meg.


- Akkor holnap?


- Holnap – erősítettem meg. – Viszlát, fiam! – köszöntem el.


Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen fog menni ez a beszélgetés. És hogy Edward végre ismét megnyílik majd előttem. Pont olyan helyzetben voltam vele, mint ő Edannel. Eltávolodtunk és idő kellett, hogy újra egymásra találjunk. De most ismét igazán beszéltünk. Nem csak az illedelmes formalitások miatt, hanem mert jól esett. Alig negyed órája még nem hittem volna, hogy ma még jól érezhetem magam a bőrömben, de most így volt.


Felpattantam és kisétáltam a hátsó kertbe. Csak most jöttem rá, hogy egy jó ideje nem érzékeltem már Esmét. Régebben, mikor csak ültem a szobámban nagyrészt egyedül, sokszor láttam felderengeni az alakját, éreztem az illatát az orromban, vagy véltem felfedezni a függöny lebbenésében a tincsei selymességét. Ez segített elviselni a hiányát. A tény, hogy mostanra már nem volt szükségem képzelődésre, édeskeserű ízt hagyott maga után.


Már csak egyetlen dolog volt hátra, hogy tényleg le tudjam zárni a múltat. Kellett egy hely, ahol bármikor felidézhettem őt és elmondhattam, hogy ha tovább is léptem, nem felejtem el soha. Egy hely, ami életben tartja mindenki számára az emlékét az örökkévalóságig. Az ötlet hirtelen jött, de azonnal véghez akartam vinni – átszökellve a kerten futni kezdtem a hegyek irányába.


Ahogy a fölém magasló kőóriáshoz értem, lelassítva jártam körbe, hogy megtaláljam a megfelelő felületet. Végül ráleltem egy sima márványfalra, ami jónak tűnt. Úgy vájtam ki a nekem kellő formát, mintha vajban nyúlkáltam volna. A morzsalék a lábam mellé potyogott, de végül kiemelhettem a sziklafalból a kőtáblát. Még pár mozdulattal simává csiszoltam a felszínét, aztán óvatosan írni kezdtem bele az ujjamat finom vésőként használva.


Mikor elkészültem elérzékenyülve szemléltem meg a művemet. Olyan tökéletes volt, amilyet csak Esme érdemelt. Kissé nehéz szívvel emeltem fel és rohantam vissza vele az erdőbe. Emlékeztem egy helyre, amit kedvelt. Tele volt apró sárga és kék virágokkal és méregzöld fűvel.


A sírkövet pár centire lenyomtam a földbe, hogy biztosan megálljon a talpán, aztán kikapartam előtte egy kis lyukat. A földtől mocskosak lettek a körmeim, de nem igazán érdekelt.


Felemeltem a kezemet és csak bámultam az egyszerű aranyjegygyűrűt, ami Esmét hozzám kötötte és engem hozzá. Míg a halál el nem választ. Ezt mondtuk. Akkor még úgy véltem, az örökkévalóságot értjük ez alatt és bíztam benne, hogy a halál nem talál ránk soha. Ha a világ elpusztul, mi akkor is összekapaszkodva szeretjük egymást a semmi közepén lebegve. Nem így történt.


Megfogtam a gyűrűt, de képtelen voltam lehúzni az ujjamról. Olyan volt, mintha hozzám tartozna. A testem részévé vált az évtizedek során. Összeszorítottam a fogaimat és koncentráltam. Leveszem. Le tudom venni. Képes vagyok rá!


Remegni kezdtem a lelki megerőltetéstől, de a gyűrű ott maradt a helyén. Kétségbeesett mordulással dőltem hátra a földön és a hajamba fúrtam az ujjaimat. Miért nem megy? Szeretem Isist. Miért nem megy?


Már kezdett besötétedni, mikor feladtam a próbálkozást. Egyszerűen nem értettem önmagam. Le akartam zárni az előző életemet, de az agyam mintha lefagyasztotta volna a testemet, hogy megakadályozza a tényleges cselekvésben.


El akartam köszönni Esmétől, miután feltápászkodtam a földről, de ez sem ment. Amíg a gyűrű rajtam van, magammal hordozom őt. Éppen ezért ostobaságnak tűnt egy kőtáblához és egy kitúrt üreghez beszélni. Ezért is akartam otthagyni az egyetlen dolgot, ami ténylegesen megmaradt tőle. Talán majd holnap… - biztattam magam.


Az újabb telefoncsörgés még azelőtt állított meg, hogy hazaindulhattam volna. Azonnal tudtam, hogy valami baj van, mert Jonathan nem szokott csak társalgás céljából hívogatni.


- Igen?


- Doktor, magával van a lány? – jött a kérdés minden bevezető nélkül.


- Vanessa? – fogtam fel pár pillanat után. – Nem, nincs.


- Eltűnt a cuccaival együtt, míg nem voltam otthon. Körbekérdeztem mindenkit, de senki nem látta.


- Azonnal indulok! – vágtam rá. Az én hibám! Nem lett volna szabad csak így az arcába mondanom az igazat és elengedni ennyire zaklatottan.


- Igen? – emeltem ismét a fülemhez a mobilt, mikor újra megszólalt. Alice hangjától meglepődtem, nem rá számítottam.


- Baj van! Későn láttam meg, azt hiszem, mert bizonytalan és változtatja a döntéseit. Egyedül nem biztos, hogy… - hadarta. – A fenébe! Csak nyugalom! Ne gyere közelebb, hallod? Ez őrültség! – Tartottam tőle, hogy az utolsó pár mondat már nem nekem szólt.


- Alice, merre vagytok pontosan? Alice! – kiabáltam a telefonba, de a hívás már megszakadt. Dühösen vágtam zsebre, aztán rohanni kezdtem arra, amerre Alice általában vadászni ment. Ha okos, olyan helyre vitte Marcust, amit jól ismer. De mi a fene történhetett? Kiről beszélt Alice?


Tisztában voltam vele, hogy La Push felé kéne tartanom, hogy segítsek megkeresni Vanessát, de nem hagyhattam Alice magára a bajban. Ha Marcus rátámad… Megtippelni sem tudtam volna, hogyan végződne egy ilyen harc, de mindenképpen szörnyű kimenetele lenne. Miért is kellett ráhagynom a vadászatot? Ennél őrültebb döntést még soha az életben nem hoztam! A gondolat, hogy Isis közelében tölthetek egy délutánt, teljesen elvette a józan eszemet!


Az aggodalomtól elszorult torokkal fordultam le az ismerős ösvényre, és átfutott rajtam a megkönnyebbülés. Alice és Marcus illata beszivárgott az orromba. A közelben kell lenniük.


- Alice! – futottam tovább, és megpróbáltam hívni őt, hátha meghallja és válaszol nekem. – Alice, merre vagy? Alice!


- Carlisle, erre! – jött végül a kiáltás tőlem jobbról. Az első, amit megéreztem, a vérillat volt, aztán kiérve a fák takarásából megláttam Alice-t is. Fel-alá járkált vértől mocskos kezeit maga előtt tartva. Mikor észrevett, megtorpant és felém fordult. – Sajnálom. Sajnálom, próbáltam megállítani, de nem ment. Ezt elszúrtam – pillantott a háta mögé.


Elakadt a lélegzetem, ahogy tudatosult bennem, hogy egy test fekszik az egyik fa mellett. Csak egyetlen tizedmásodpercig tétováztam, aztán kikerülve a lányomat, odaguggoltam a sebesült mellé. Már az illatából tudtam, hogy kicsoda, de ahogy megfordítottam, mégis sokkolt a látvány.


- Mi a fenét csináltál? – motyogtam magam elé.


- Szörnyen sajnálom. – Alice valószínűleg azt hitte, hozzá beszélek, pedig a dühös kérdést Vaniának szántam.


Levettem az ingemet, aztán a nyakára szorítottam, amelyből még mindig ömlött a vér. Ájultságából hirtelen tért magához, valószínűleg a fájdalom ébresztette fel. A zöld tekintet kikerekedve bámult rám, aztán a női ajkat elhagyta az első kínnal teli sikoly.


- Carlisle, segíts! Ez nagyon fáj! Ég a fejem, égek! – csapkodott felém a kezeivel. Megpróbáltam finoman lefogni, miközben a gondolataim zavarodottan kavarogtak. Most még végezhetnék vele. Megakadályozhatnám, hogy hozzánk hasonló legyen belőle.


- Hogy történt? Hogy került ide? – fordultam Alice-hez megfeszülő arccal.


- Reggel talán meghallhatta, hová jövök, és… Egyszer csak felbukkant. Szörnyen feldúlt volt. Mondtam neki, hogy menjen el, de csak azt hajtogatta, hogy emberként semmit sem ér, esélye sincs. Amíg meg nem vágta magát, én le tudtam fogni Marcust, de utána… Az én hibám! Figyelnem kellett volna a gondolatait, de én csak Marcusra koncentráltam!


- Át akart változni? – szörnyedtem el. Mert emberként esélye sincs… Isisszel szemben. – Ostoba! Ostoba lány! – morogtam, de a sikoltozása miatt valószínűleg nem hallotta. – Hol van Marcus? – jutott eszembe hirtelen.


- Mikor sikerült leszednem róla és rájött, mit tett, elmenekült. Utánamegyek! – jött az elsietett ajánlat.


- Szó sem lehet róla! Egyedül semmiképpen! – ráztam meg a fejemet. – Hívd a bátyádat és mondd el neki, mi történt! – adtam ki az utasítást. Alice bólintott egyet, aztán elővette a telefonját és távolabb sietett.


- Carlisle, meghalok… - vonta ismét magára a figyelmemet Vania. A vonásai eltorzultak, a homlokára pedig verejtékcseppek ültek ki.


- Meg akarsz halni? – kérdeztem halkan. A szemébe a fájdalom mellé rémület költözött. – Most még megóvhatlak az átváltozástól. Véget vethetek a szenvedésednek. – Egyszerűen csak le kell vennem a nyakáról a kezemet. Biztosan elvérezne, mielőtt a mérgezés visszafordíthatatlanná válik.


- Nem, nem. Nem akarok meghalni – rázta a fejét, miközben a teste újra és újra görcsbe rándult. – Ne hagyj meghalni! – kapaszkodtak bele az ujjai a vállamba, aztán visszahanyatlott a földre.


- Tudod, mi lesz akkor? Nézz rám! Vanessa! – fogtam meg az állát, de a zöld írisz már zavaros volt a szenvedéstől. Valószínűleg azt sem tudta, hol van és ki vagyok.


- Edward idejön. Mi lesz most? – guggolt le mellénk Alice.


- Visszaviszem Vaniát a régi házba, ti pedig keressétek meg Marcust – foglaltam össze a terveimet, aztán óvatosan a karjaimba vettem a női testet. Emberként erre nem lettem volna képes a rángatózás és csapkodás miatt, de még így vámpírként is nehezemre esett a művelet. Féltem tőle, hogy összetöri magát, ha véletlenül megüt – bár valószínűleg meg sem érezné a törött csont fájdalmát a mostani lángolás mellett. – Alice – torpantam meg az első lépés után. – Nem a te hibád. – Aprót bólintott, de nem igazán hitt nekem.


A kezemről már csöpögött a vér, mire a házhoz értem. Reméltem, hogy Marcus nem érzi meg a magam után hagyott nyomokat, mert nem örültem volna, ha most ránk tör. Épp elég gondot okozott az, hogy Vaniát biztonságba helyezzem. Lefektettem őt a dolgozószobám padlójára és egy újabb ruhadarab után néztem az áthozott cuccaim között, amire kicserélhetem a szétázott ingemet. Az övemmel nyomókötést készítettem, hogy a kezeim szabadon maradhassanak. Ennél többet nem tehettem.


A sarokba kuporodva figyeltem az átváltozást, és csak azért nem fogtam be a füleimet, mert úgysem segített volna semmin. Olyan ostoba voltam. Azt hittem, Vanessa majd elfogadja a döntésemet és egyszerűen továbblép. Meg sem kérdeztem, mit érez, mit akar, kihasználtam, aztán elhajítottam. Szemétláda! Az vagyok. Erre nincs jobb szó.


Hallottam, ahogy odalent kinyílik az ajtó, de nem mozdultam. Edward volt az. Ezer közül is felismertem volna a lépéseit. Az ajtó nyikorgás nélkül tárult fel, aztán csak megállt a küszöbön és tudomásul vette a szeme elé táruló képet.


- Ezt elszúrtam – néztem fel rá.


- …tuk. Egy család vagyunk – jelentette ki.


- Marcus?


- Jonathanékkal feltereltük a barlanghoz, ahol régen Russelt őriztük. Megadta magát harc nélkül. Iszonyatosan sajnálja, hogy cserben hagyott és elárult – közvetítette Edward a kiolvasott gondolatokat. – Alice elmondta a falkának, hogy pontosan mi is történt, remélhetőleg megértik, hogy nem a mi hibánk volt – préselte össze az ajkait. Pár másodpercig csend volt, aztán hirtelen kitört belőle a düh. – Mi a fene ütött ebbe a bolondba?


- Én. Az én hibám. Megmondtam neki, hogy köztünk vége mindennek. Azt mondta, ő csak egy ember. Isishez képest semmi. Tudnom kellett volna, mire készül – szorult ökölbe a kezem. Vania felordított és a testvérét hívta, hogy segítsen neki. Harlan… Hogy mondom majd el neki, mi történt a húgával?


- Én is figyelhettem volna a gondolatait. Vagy Alice a döntéseit. És Jonathannak sem kellett volna egyedül hagynia. Marcus pedig visszafoghatta volna magát – sorolta Edward.


- Honnan tudhattátok volna a húgoddal, hogy figyelnetek kell rá, és Jonathan feladatai közé sem tartozott, hogy a nap minden percét vele töltse. Azt hittük, La Push-ban biztonságban van, nem kell felügyelni. Marcus pedig minden erejével próbálkozik, de még nem elég erős. Ha egy kiéhezett ember elé ételt vetnek, nem kérdezi meg, honnan van.


- Te pedig nem láthattál a fejébe. Ez az ő döntése volt. Az ő hibája – fordult Vania felé.


- Ha a falka nem így gondolná, vállalom a teljes felelősséget – jelentettem ki határozottan. Halkan felhorkantott.


- Mostanában újra és újra emlékeztetnem kell téged erre, de nincs olyan, hogy te, csak olyan van, hogy mi – lépett beljebb. Tiltakozni akartam, de tudtam, hogy úgyis felesleges. Edward odasétált hozzám és leült mellém.


- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – sóhajtottam fel.


- Most már mindegy. Visszacsinálni úgysem tudjuk. Azt kell kitalálnunk, mi legyen ezután – jött a bölcs felelet.


Mély csendbe merültünk mindketten, csak a sikoltozó, kérlelő hang töltötte be a szobát. Igazság szerint fogalmam sem volt arról, mihez kéne kezdenem. Mostantól Vanessa még inkább az én felelősségem. Eddig bármikor hazaküldhettem volna a bátyjához, de most már nem tehetem meg ezt. Nekünk kell vigyázni rá, megtanítani, hogy kezelje a vérszomjat és ha nem sikerül, vagy végezni vele, vagy útjára engedni a tudattal, hogy minden általa megölt ember vére a lelkemen szárad.


És Isis… Az első pillanattól vetélytársak. Isis még az illatát sem bírja elviselni. Hogyan tehetném a családunk részévé anélkül, hogy mindkettejüknek fájdalmat okoznék?


A halk kaparászó hangra mindketten az ablak felé fordultunk. A sólyomtest nem bírta sokáig egyensúlyban tartani magát a vékony párkányon, ezért ellökte magát, tett egy kört, aztán ismét visszaszállt bezörgetni az üvegen.


- Mondtam neki, hogy maradjon otthon! – pattant fel Edward. Kitárta az ablakot, és mire felálltam, már be is segítette a szobába Isist. Karmai lyukakat martak a fehér ingujjba, ahogy elhelyezkedett az apja kinyújtott alkarján. A sólyomszemek nem foglalkoztak velünk, egyenesen a földön hánykolódó testre szegeződtek. Vania fekete haja izzadtan tapadt az arcába, a fogai pedig már véresre marták az ajkait.


- Mit csinálsz itt? – jött az atyai kérdés szigorú hangon, mire Isis lassan felé fordult. – Nem érdekel, arra kértelek, maradj otthon a testvéreddel! – A madár megrebbentette a szárnyát.


Úgy szerettem volna én is hallani a gondolatait. Haragszik most rám? Aggódik, amiért ilyen helyzetbe hoztam? Fél a következményektől, amik a falka döntésével együtt járnak?


- Tudod, hogy három napig úgysem tehetünk semmit, de nem lesz baj. – A hangos vijjogás egy pillanatra majdnem elnyomta Vania hangját. – Menj haza és maradj ott! – fordult megint az ablak felé Edward és a karját előemelte. Azt hittem, Isis majd kivergődik a szűk ablakon, ehelyett, újra vad csapkodásba kezdett, és leugrott a padlóra.


- Isis! – sóhajtott fel Edward türelmetlenül, de a szólított nem foglalkozott vele. Leült a lábam mellé, szépen eligazgatta a szárnyait, aztán ismét Vanessát kezdte bámulni.