.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. április 29., csütörtök

A jelen boldogsága - 17. fejezet

A fejezet előtt csak annyit szeretnék mondani, hogy nézzétek mindig az oldal fejléce alatt található sávot, mert oda minden fontos hírt, frissítést, egyéb érdekességet ki szoktam írni. Csak azért gondoltam, hogy szólok, mert észrevettem, hogy sokszor olyasmire kérdeztek rá, ami oda ki van írva. :) Valamint az aloldalamat, a saját írásos oldalamat, és a hivatalos "írói" oldalamat is érdemes nézegetni, mert azokra is kerülnek fel érdekességek. Például Isa menyasszonyi ruhájáról is találhattok képet. :) A három másik oldalam linkjeit bal oldalon találhatjátok. :)




17. PEZSGŐ ÉS EPER



A GRATULÁLÓK SORA, MINTHA SOSEM AKART VOLNA VÉGETÉRNI. Annyi puszit és ölelést kaptam alig negyed óra alatt, amennyit egész életemben együttvéve. Mikor elfogytak a családtagok, és a barátok is átadták a jókívánságaikat, azt hittem, végre túl vagyok mindenen, de tévedtem. Meglepetten pislogtam Tanyára és a testvéreire. Eddig annyira el voltam kábulva, hogy fel sem tűnt a jelenlétük.

- Hát, gratulálok! – lépett elém Tanya, miközben beletúrt a hajába. Egy vérvörös, rövidke ruhát viselt, ami tökéletesen kiemelte az alakját. – Remélem, tudod, hogy milyen szerencsés vagy… - mérte végig Edwardot, aki éppen Eleazarral rázott kezet.

- Igen, tudom – pirultam el. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem érdemlek meg egy olyan férfit, mint Edward, épp ezért hálát adtam a Sorsnak, amiért mégis engem választott.

- De nehogy azt hidd, hogy ez a háború vége – hajolt Tanya a fülemhez, miközben megölelt és két hűvös puszit nyomott az arcomra. A háta mögött elnézve észrevettem Jonathant, ahogy elhagyatottan ácsorog a ház fala mellett, és engem figyel. Mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy még lesz vele egy valószínűleg, nem túl fesztelen beszélgetésem, aztán elszakítottam tőle a pillantásomat. – Csak egy csatát nyertél meg, farkaslány – eresztett el Tanya végül. Hitetlenkedve kuncogtam fel, mikor ellépett tőlem, és cinkosan rám kacsintott. A régen érzett féltékenységem teljesen elszállt – nem is értettem, miért tartottam korábban Tanyától. Ő volt a tipikus példája az ugató kutyának – vagy inkább vicsorgó vámpírnak -, aki nem harap.

- Nem félek tőled – néztem az aranybarna szemekbe, mire azok elismerően felcsillantak.

- Tudom. Pont ezért kedvellek – küldött felém egy utolsó mosolyt, aztán mielőtt megszólalhattam volna, egy puszit nyomott Edward arcára, és elsietett Alice-ék felé.

- Komolyan azt mondta nekem, hogy kedvel, vagy hallucináltam? – pillantottam fel az újdonsült férjemre vigyorogva – már gondolatban is jól esett kimondani. A férjem…

- Azt mondta – erősített meg Edward halkan kuncogva. A tekintete szinte beleolvadt az enyémbe, én pedig egy másodpercre teljesen elfelejtettem, hogy hol is vagyunk éppen. – Szóval… Nem bánod? – zökkentett ki a kérdés.

- Mit? – sóhajtottam összezavarodva.

- Alice kis összeesküvését. – Edward a kezébe vette az arcomat, és kutakodva nézett a szemembe. – Hogy így házasodtunk össze…

- Bevallom, reggel még el sem tudtam volna képzelni, hogy délutánra a feleséged leszek – fektettem a tenyeremet Edward kézfejére. Apró ráncok jelentek meg a homlokán, én pedig gyorsan folytattam, mielőtt még túlságosan elkezdett volna aggódni. – Most viszont, nem tudnám elképzelni, hogy ne legyek a feleséged – húztam a számhoz a tenyerét, és egy puszit leheltem bele. – Ez volt a legjobb ötlet, ami valaha megszületett Alice fejében – biztosítottam róla, mire megrándult a szája széle.

- Azt hiszem, most tetted tökéletesen boldoggá Alice-t – felelte a kérdő pillantásomat látva, és fejével a húga felé intett. Alice nem nézett felénk, de az arcán olyan elégedett vigyor ült, amely egy friss lottónyertes mosolyát is lepipálta volna.

- Kis kíváncsi – forgattam meg a szemeimet. – De hadd legyen ennyi öröme, ha már neki köszönhetem életem legboldogabb napját – fűztem a karjaimat Edward nyaka köré, és már éppen meg akartam csókolni, mikor a halk torokköszörülés megzavart.

- Ellophatnám egy pár percre a feleségedet? – Jonathan hangja komoly volt, én pedig hirtelen nagyon feszültnek éreztem magam. Edward teste egy pillanatra megmerevedett az ölelésemben, aztán bólintott.

- Itt várom – közölte. Kissé csalódottan engedtem ki az ölelésemből, majd egy mély lélegzet után követtem Nate-et. Olyan tökéletes volt most minden, és annyira boldognak éreztem magam, hogy önző módon nem akartam, hogy elrontsa a kedvemet egy beszélgetés vele.

Előre vezetett, ahol leparkoltunk a kocsikkal, aztán lehajtott fejjel nekitámaszkodott Aidan furgonjának. Összeszoruló gyomorral vártam, hogy megszólaljon, és már éppen ki akart törni belőlem egy ideges „Mondj már valamit!”, mikor végre beszélni kezdett.

- Hát, erre egyáltalán nem számítottam ma reggel, mikor felkeltem – túrt a hajába, aztán kissé oldalra döntve a fejét, rám nézett.

- Elhiheted, hogy én sem…

- Igen, tudom. Esme elmagyarázta, hogy meglepetés volt az egész. Alice őrült ötlete – nevetett fel halkan.

- Nem volt őrültség! – tiltakoztam azonnal. – Vagyis… Hirtelen volt, de…

- Boldog vagy, hogy így történt – bólintott Jonathan. – Tudod, egy másodpercig megfordult a fejemben, hogy szabotálom valahogyan az egészet, de aztán ahogy kiértünk, és Edwarddal egymásra néztetek… Azt hiszem, bármit megadnék azért, hogy valaki így nézzen rám és valakire így nézhessek – mosolyodott el szomorúan.

- Lesz majd valaki – próbáltam eltűntetni a képzeletbeli szürke felhőt Nate feje fölül. – Csak türelmesnek kell lenned…

- Remélem – lökte el magát az autótól. – De nem ezért hívtalak félre. Ezt a születésnapodon akartam odaadni, de mivel nem volt lehetőségem nászajándékot venni, ezért tessék – nyújtotta ki felém tenyerét, amin egy apró, fehér farkas feküdt kőből kifaragva.

- Ez gyönyörű… - vettem át tőle a szobrocskát, aztán hirtelen elkerekedtek a szemeim. Ahogy közelebbről is megnéztem a követ, ismerősnek tűnt. Kérdőn pillantottam fel a sötétbarna szemekbe, melyek azonnal elárulták szavak nélkül is a választ. Nate azt a követ használta a farkashoz, amellyel a tengerparton játszadoztam, és aminek csak úgy nyoma veszett hirtelen. Most már tudtam, hová lett…

Elpirulva zártam össze az ujjaimat a farkas körül, hogy a markomba rejtsem. Úgy éreztem magam, mintha valami titkos, intim ajándékot kaptam volna, amelynek csak mi ketten értjük a jelentését.

- Köszönöm – suttogtam.

- Most jobb, ha visszamész a férjedhez – köszörülte meg a torkát Nate.

- Te nem jössz? – néztem fel rá aggódva.

- Előbb kiszellőztetem egy kicsit a fejemet – mosolyodott el. – Menj csak! – intett a hátsó kert felé, én pedig nehéz szívvel hallgattam rá. Még egy utolsó aggódó pillantásra megálltam a ház mellett – mire alig láthatóan biccentett egyet, jelezve, hogy rendben lesz -, aztán magára hagytam.

Ahogy visszaértem a násznéphez, a tekintetemmel azonnal Edwardot kerestem. Még mindig ugyanott állt, ahol akkor, amikor Nate elkért tőle, és éppen Lupéval és Benjaminnal beszélgetett. Sóhajtottam egy nagyot, hogy megszűnjön a szorítás a mellkasomban, aztán odasétáltam hozzájuk.

- Sziasztok! – bújtam Edwardhoz, aki azonnal körém fonta a karját. Olyan otthonos érzés volt befészkelnem magam mellé, mintha a testünket úgy tervezte volna valaki, hogy pontosan passzoljon egymáshoz. – Miről maradtam le? – érdeklődtem.

- Lupe éppen azt mesélte, hogy milyen volt egy idegen városban tanulni – fordult felém Edward, miközben a szája széle megrándult.

- Biztosan nagyon izgalmas lehetett egy új helyen… - próbáltam meg visszafojtani egy kuncogást. Le mertem volna fogadni, hogy Edward épp arra gondol, hányszor és hány különböző helyen is járta már ki a gimnáziumot és az egyetemet a testvéreivel együtt.

- Hát, én jobban szeretek itthon lenni – vonta meg a vállát Lupe. – Itt vagyok a legboldogabb – szegezte a tekintetét a földre, én pedig megint éreztem a bizsergető energiát, amely hirtelen körbevett minket.

- Ezzel Benjamin is így van, nem igaz? A múltkor azt mondtad, hogy a világ minden kincséért sem hagynád el La Push-t – próbáltam meg segíteni egy kicsit abban, hogy Lupe észrevegye, azonos jövőbeli vágyak irányítják az ő farkasával.

- Hogy mit mondtam? – nyögött fel Benji elvörösödve, és a tekintete zavarosnak tűnt.

- Hogy La Push-ban akarsz maradni az iskola után. Itt szeretnél majd letelepedni, mert fontos számodra az őseid földje – magyaráztam neki lassan, hogy felfogja a szavaimat.

- Igen… Igen, ezt szeretném – bólogatott, bár kételkedtem benne kissé, hogy tényleg tudja-e, mire helyesel, mert közben a tekintetét le sem vettem Lupe szederjessé vált arcáról.

- Már csak egy rendes feleséget kell találnod, és újabb esküvőt tarthatunk – kacsintottam rá, és majdnem elnevettem magam, mikor Lupe és Benji is elkerekedett szemekkel néztek rám.

- Alig egy percbe telt, hogy elüldözd őket. Csak most jöttem rá, hogy valójában egy ravasz boszorkányt vettem feleségül – fonta a derekamra Edward a karjait, miután Benjaminék valami átlátszó kifogással elmenekültek a kert másik végébe előlünk.

- Én csak a helyes irányba terelgetem őket… - pislogtam fel rá ártatlan arcot vágva.

- És közben a frászt hozod rájuk – kuncogott Edward, aztán hirtelen együttérzővé váltak a vonásai. – Ha tudnád, szegény Lupe mennyit aggodalmaskodik az érzései miatt… Szörnyű lelkiismeret-furdalása van, amiért nem elég erős legyőzni önmagát.

- Majd rájön, hogy nem is kell megtennie – fontam a karomat ismét Edward nyaka köré. – Ahogyan te is rájöttél… - néztem fel rá gyengéden.

- Szerencsére, kitartó voltál - hajolt le hozzám Edward mosolyogva, hogy egy csókot nyomjon a számra, de mielőtt elérhette volna az ajkaimat, megállt mozdulat közben. – Jaj, ne… - nyögött fel, aztán visszahúzódott. Csalódottan sóhajtottam fel.

- Mi az? – követtem Edward pillantását. Alice-t figyelte összeráncolt homlokkal, aki nagyon lelkesen sugdolózott valamiről Tanyával és Carmennel. Bár én nem láttam bele a fejébe, sejtettem, hogy készül valamire.

- Egy pillanat – eresztette el Edward a kezemet – mire furcsa hiányérzet fogott el -, aztán elsietett az asztalok felé. Kíváncsian figyeltem, ahogy felemel egy nagyobb tányért, megpakolja mindenfélével, aztán megragad egy üveget és egy poharat. Miután végzett, ismét Alice felé pillantott, aztán intett nekem a fejével.

- Mit csinálsz? – sántikáltam oda hozzá. A cipő, bár gyönyörű volt, kezdte törni a lábam.

- Alice-t most lefoglalják, tűnjünk el, mielőtt késő lenne… - suttogta.

- Te meg akarsz lógni? – kerekedtek el a szemeim, mire Edward vonásai bizonytalanná váltak.

- Nem, ha te nem akarsz – fürkészte a reakcióimat. – Csak gondoltam, zavarba hozna az a sok pikáns játék, amit Alice kitalált a számunkra, hogy szórakoztassa a vendégsereget… De ha van kedved hozzá… - visszakozott.

- Pikáns játékok? – rándult össze a gyomrom. Edward a fülemhez hajolt, és elmesélte Alice terveit, amelyekben szerepelt a tejszínhab, a jégkocka valamint a nyelvünk és a fogaink használata is. A lehelete végigbizsergette minden porcikámat, a szavai pedig forrósággal öntöttek el. – Menjünk innen! – nyögtem, bár valójában nem Alice játékai ellen volt kifogásom.

- Biztos?

- Tökéletesen – karoltam bele Edwardba. – És hová akar vinni, Mr. Cullen? – érdeklődtem, miközben hagytam, hogy maga után húzzon.

- Meglepetés, Mrs. Cullen. – A mosoly amelyet kaptam, biztosította Edwardot arról, hogy egyetlen puhatolózó kérdést sem fogok feltenni, míg oda nem értünk. Örültem, hogy még a nevem egyáltalán eszembe jutott…

Mire észbe kaptam, már az autóban ültünk, és egy mellékúton száguldottunk valahová. Edward a combjain egyensúlyozta a telepakolt tányért, az üveg – amelyben alkoholmentes pezsgő volt az állapotom miatt – és a pohár pedig az én kezeim között pihent. Úgy éreztem magam, mintha egy lányregény szöktetéses jelenetében vennék részt főszereplőként. A szívem a torkomban dobogott, a pillantásomat pedig nem tudtam levenni Edwardról. Jó párszor ő is felém nézett, és a tekintetünk összekapcsolódott néhány pillanatra, de aztán – főleg az én megnyugtatásomra – mindig visszafordult az út felé.

- Alice meg akar ölni minket – kuncogott fel, mikor megcsörrent a mobiltelefonja a hátsó ülésen, ahol néhány ruha hevert – valószínűleg, ezeket viselte, mielőtt felvette volna az öltönyét.

- Teszek róla, hogy megérje meghalni – vigyorodtam el, mire Edward ádámcsutkája hullámzott egyet a száraz nyeléstől – Mikor érünk oda? – dőltem hátra az ülésen.

- Hamarosan – csúsztak a hűvös ujjak a tenyerembe. Lehunytam a szemeimet, és finoman cirógatni kezdtem a márványszerű bőrt – Edward kezének apró remegése mosolyt csalt az arcomra. Ahogy az ő ujjai is megmozdultak, a lélegzetem elakadt, a szívverésem pedig az ezerszeresére gyorsult. Mintha apró kis szikrák pattogtak volna ott, ahol a testünk érintkezett. Nem mertem felnézni, nehogy elmúljon ez az érzés, így csak tovább mozgattam az ujjaimat tökéletes harmóniában Edward érintéseivel.

Mikor az ujjbegye végigsiklott a kézfejemen, meglepetten felnyögtem. Igaz, alig értünk egymáshoz, mégis az egész testem felforrósodott és lüktetett. Mintha a kezeink egymással szerelmeskedtek volna…

A szemeim végül azért nyíltak fel, mert tudnom kellett, vajon Edward is érzi-e azt, amit én. A pillantása azonnal elnyelte az enyémet, és hallottam, ahogy a fogain keresztül mélyen beszívja a levegőt. Elbódulva hajoltam ismét oldalra, mintha valami láthatatlan mágnes vonzott volna magához, mikor a halk csörömpölő hang magamhoz térített.

- Ne mozdulj! – Edward parancsoló hangjára hirtelen megmerevedtem. Beletaposott a fékbe, kipattant az autóból, és a tányért az ülésre tette. Mire észbe kaptam volna, már a kocsi másik oldalán állt, és nyúlt is be értem, hogy a karjaiba kapva kiemeljen az ülésről. Zavarodottan pislogtam rá még mindig teljesen elkábulva. – Hát, ennek annyi… - sóhajtott fel.

- Minek? – pillantottam be az autóba. – Ó… - nyögtem fel, mikor megláttam a földön a ripityára tört pohár mellett a pezsgős üveget is, amelynek letört a felső része, és a padlóra szivárgott belőle a finom nedű.

- Sajnálom. – Edward hangja legalább olyan bűnbánó volt, mintha ő vágta volna direkt a földhöz az üveget.

- Én sajnálom, béna vagyok – haraptam be az ajkamat elpirulva. – Teljesen megfeledkeztem arról, hogy törékeny dolgok vannak az ölemben.

- Én is – ismerte be Edward, mire meglepetten néztem fel rá. – Igen, ilyen hatással vagy rám – nevetett fel fesztelenül.

- Nem is sajnálod az autót? – kérdeztem félve. Emlékeztem még rá, hogy az első „randinkról” azért nem tudott elmenekülni, mert nem akart kárt tenni a kocsijában. Cullenék legalább annyira féltették az autóikat, mintha családtagok lettek volna.

- Ma semmit sem sajnálok – kaptam válaszul egy ragyogó mosolyt. – Csak azért aggódtam, nehogy megvágd magad… - tett le a földre Edward. Bizonytalanul meginogtam egy pillanatra, de végül talpon maradtam. – Gyere, ülj be hátra – nyitotta ki nekem a hátsó ajtót. Ügyetlenül bekászálódtam, aztán eligazgattam a ruhámat, Edward pedig visszaszállt, és ismét a gázba taposott.

Most, hogy nem vonta már el teljesen a figyelmemet, kipillantottam az ablakon, és rádöbbentem, hogy merre is járunk éppen…

- Hazamegyünk? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn.

- Ah, rájöttél… - sóhajtott fel Edward csalódottan.

- Alice ránk fog találni – aggodalmaskodtam, mire az aranybarna szemek rám mosolyogtak a visszapillantó-tükörből.

- Már tudja, hová tartunk, de lefizettem valamivel…

- Valamivel? – dőltem előre kíváncsian.

- Mikor hívott, akkor döntöttem el, hogy hazamegyünk, és cserébe megígértem neki gondolatban, hogy tízre visszaviszlek. Így legalább az egyik tervét valóra válthatja… - magyarázta Edward. – És mivel azóta nem hív percenként, valószínűleg, látta az ígéretem következményét, és belenyugodott a dologba.

- Ó… És… Mi az a terv? – kíváncsiskodtam kissé félve a választól. Alice-nél sosem lehetett tudni, hogy mit eszel ki…

- Az meglepetés – hallottam meg Edward mély nevetését.

- Ez nem ér… - motyogtam magam elé, mire egy újabb nevetés volt a válasz.

Mikor lefékeztünk a Cullen ház előtt, a szívem a torkomba csúszva kezdett dobogni, és elöntött az izgatottság érzése. Edward egy pillanat alatt elhagyta a kocsit, hogy kinyissa előttem az ajtót, és amint kiszálltam, megint eltűnt a talaj a lábaim alól.

- Most már mindig cipelni fogsz mindenhová? – kapaszkodtam bele Edward nyakába.

- A feleségem vagy. A tenyeremen kell, hogy hordozzalak – indult el a ház felé velem Edward. Boldogan fúrtam a fejem a nyakához, hogy belélegezhessem az illatát, aztán a szám ösztönösen meg is ízlelte a hűvös bőrt.

- Lassabban, Mrs. Cullen… - sóhajtott fel Edward, mikor a szobánkba értünk. – Lehet, hogy a pezsgőnek annyi, de egy finom vacsorával még tartozom… - tett le az ágyra. Épp csak rádöbbentem volna, hogy a magunkkal hozott ételt lent hagyta a kocsiban, mikor már ott is állt előttem kezében a tányérral.

Elakadt a lélegzetem, mikor lassan letérdelt elém, és egy eperszemet nyújtott felém.

- Azt mondják, ez finom – nézett rám bizonytalanul Edward. Elmosolyodtam, és leharaptam az eper alsó felét.

- De még milyen finom… - nyeltem le, miközben kiélveztem az édes gyümölcs ízét a számban. – Megkóstolod? – érdeklődtem, mire Edward egy undorodó fintorral az arcán meredt a kezében lévő darabkára.

- Ezt inkább kihagynám…

- Biztos? – kérdeztem meg lágy hangon, miközben a kezét a számhoz emeltem, és lecsókoltam róla egy csepp kicsordul gyümölcslevet. Edward halkan felnyögött, mire a szempilláim rejtekéből felpillantottam rá.

- Most már semmiben sem vagyok biztos… - rázta meg a fejét, miközben a tekintete az ajkaimra siklott. Kihasználva a gyengeségét kivettem a kezéből a tányért, és félretettem az éjjeliszekrényre, aztán a számat finoman az övére nyomtam. Először csak bizonytalanul kóstolgatott, de pár pillanat múlva elmélyítette a csókunkat.

- Nos, milyen? – ziháltam, mikor az oxigénhiány miatt muszáj volt elszakadnom Edwardtól. A homlokomat az övéhez nyomtam, hogy egy kissé lehűtsem magam.

- A te ízeddel keveredve nem is rossz… - simítottak végig a hosszú ujjak a nyakamon.

- Nem is rossz? – tettettem felháborodást, miközben hátrébb húzódtam tőle. – Újabb próbát kell tennünk férjuram, mert a nem is rossz, nem elég jó! – tettem csípőre a kezeim kihívóan.

- Ahogy akarod, drágám! – mozdult felfelé Edward szája annak ellenére, hogy megpróbált nagyon komoly arcot vágni, mintha szörnyen koncentrálna valamire.

- Ezt az engedelmességet meg tudnám szokni – kuncogtam fel, mielőtt megcsókolhatott volna.

- Ó, igen? – szaladt össze újdonsült férjem szemöldöke. A következő pillanatban már éreztem is az erős kezet a derekamon, és mire észbe kaptam volna, már háton is feküdtem az ágyon, miközben Edward fölém gördült. – Szóval, papucsférjet szeretnél?

- Az attól függ… - gondolkoztam el.

- Mitől? – érdeklődött Edward csillogó szemekkel.

- Hogyha igent mondok, akkor végre megint megcsókolsz-e… - túrtam az ujjaimmal a bronz tincsekbe.

- Igenis, asszonyom! Itt egy csók… - hajolt az ajkaimra engedelmesen, hogy aztán még ezer más kívánságomat is teljesítse.

Pár óra múlva egy fáradt, de boldog sóhajjal hajtottam a fejemet Edward mellkasára, miközben ő egyik kezével a karomat, a másikkal az oldalamat cirógatta. Olyan kellemes és álmosító volt így összebújva, hogy teljesen elpilledtem, a gondolat pedig, hogy fel kell kelnem Edward mellől, egyáltalán nem tetszett.

- Alice nagyon haragudna, ha késnénk egy kicsit? – kérdeztem álmos hangon, miután ásítottam egy nagyot.

- Majd kiengesztelem – nyomott egy csókot Edward a fejem búbjára, és a hangja mosolygós volt. Egy újabb ásítás után lehunytam a szemeimet.

- Csak egy kicsit alszom… - motyogtam, aztán Edward illatával az orromban álomba merültem.

2010. április 22., csütörtök

A jelen boldogsága - 16. fejezet

Hát, ez megint egy nehéz szülés volt... Bizonytalanság, lelki válság, alkotói válság, sírásközeli állapot, sőt, még Szandival is vitáztunk, szóval, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá, mert rendesen megszenvedtünk vele. :D


16. A LEGTÖKÉLETESEBB PILLANAT




AZ AUTÓÚT KISSÉ FESZÜLTÉ VÁLT, AMINT FELVETTÜK Lupe-t is. Igaz, Benjamin megtartotta a szavát, és a köszönésen kívül egy szót sem szólt bevésődése tárgyához – rápillantani is csak akkor pillantott, amikor Lupe nem figyelt -, mégis az egész kocsit megbizsergette az elektromosság. Mintha a két testet egy láthatatlan energiamező vette volna körül, és én pont ennek a mezőnek a kellős közepén ültem.

Vajon, ha Edward és én egymás mellett vagyunk, körülöttünk is érzékelik a többiek ezt? – elmélkedtem a kezemben lévő szatyrot gyűrögetve. Felnéztem a visszapillantó tükörbe, mire Carlisle aranybarna szemei néztek vissza rám gyengéden. Elpirulva fordultam az ablak felé, de halk kuncogása eljutott a fülemig. Igen, valószínűleg, körülöttünk is érzékelik…

- És hogy áll a mi Benjaminunk a tanulmányaival? – törte meg a csendet egy torokköszörülés után Jonathan. Lupe tekintete az ölében pihenő kezeire szegeződött, és nem úgy tűnt, mint aki hallotta a kérdést. Finoman megböktem a karját, mire felkapta a fejét, és zavarodottan pislogott rám.

- Tessék? – lepte el halvány pír az arcát.

- Az iránt érdeklődtem, hogy Benji jegyei milyenek… - ismételte meg Nate, és láttam, hogy a szája széle megrándul.

- Ó! – Lupe vetett egy röpke pillantást a tanítványára – akinek a fülei vörösebbek voltak, mint alkonyatkor a lemenő napsugarak festette égalja -, majd tördelni kezdte az ujjait. – Benjamin… igazán ügyes. Látni rajta, hogy nagyon igyekszik. Lelkes és kitartó. A többi tanár is csak dicséri – fejtette ki a véleményét kissé dadogva.

- Ennek igazán örülök – bólintott Jonathan. – Gondolom, matematikán különösen jól teljesít… - villantak meg a szemei a visszapillantó-tükörben, miközben az ajka ismét felfelé rezdült. Benjamin kényelmetlenül mocorogni kezdett a jobb oldalamon, míg Lupe lélegzete és szívverése a háromszorosára gyorsult, és idegesen megremegtek a kezei.

- Én nagyon béna vagyok matekból – szóltam közbe gyorsan megmentve ezzel Lupét a választól. Hálás tekintettel nézett fel rám, mire elmosolyodtam. – Russel azt ígérte, hogy majd korrepetál egy kicsit.

- Ha szükséged van segítségre, én is nagyon szívesen… - kezdett bele az ajánlatába Lupe.

- Ez kedves tőled… Majd még megfontolom. Lehet, hogy mostanában nem nagyon lesz időm az iskolára – csúszott a kezem a hasamra.

- Ó, miért? – vonta fel a szemöldökét Lupe. – A mai világban nagyon fontos, hogy az ember minél többet tanuljon – jött elő belőle a tanár énje.

- Igen, tudom. Csak… - elgondolkozva pillantottam Jonathan felé, és úgy döntöttem, jobb, ha most nem hozom fel a témát. – Mondjuk úgy, már más terveim vannak. Egyelőre – tettem hozzá. Végül is, szülés után lesz még bőven időm, hogy leérettségizzek, esetleg egyetemre menjek. Egy egész örökkévalóságnyi… Egyáltalán nem kell sietnem.

- Mindjárt ott vagyunk – hallottam meg Carlisle izgatottnak tűnő hangját. Nem hittem volna, hogy ő is ennyire várni fogja ezt a kis sütögetést, bár érthető volt. Valószínűleg, rég csinált már valamit, ami izgalmas volt, de mégsem életveszélyes, és nem csak a család tagjai vettek részt benne.

Ahogy lefékeztünk Russelék háza előtt, már láttam, hogy Alice megint egy kissé túlzásba esett. A hátsó kerthez vezető kőutat valami fehér dolog fedte. Először meghökkentem, mert azt hittem, Alice képes volt havat hozatni valahonnan a világ végéről, de mikor kiszálltam a kocsiból, már láttam, hogy a hónak hitt fehérség valójában „csak” virágszirom. Több zsáknyi virágszirom… A narancssárga lámpásokon már meg sem lepődtem, amelyeket valószínűleg, sötétedés után tervezett meggyújtani.

- Isabella! – A bejárati ajtó kinyílt, és Russel integetett felénk fél kézzel egyensúlyozva egy tálcát. A nagymamájával együtt sietett elénk, és nagyon boldognak tűnt. – Bocsánat, megölelnélek, de… - emelte kissé feljebb a kezében tartott süteményt, ami, ha a szaglásom nem csalt, almás pite volt. A nyál összefutott a számban, és szinte már éreztem az ízét is.

- Azért én megölelgethetlek, kedvesem? – mosolygott rám Agatha néni csillogó szemekkel, aztán a válaszomat meg sem várva magához ölelt. Zavartan feszengtem a barátságos ölelésben. Úgy egy percig szorongatott, én pedig már kezdtem azt hinni, el sem akar ereszteni.

- Gyertek hátra. Alice… Hát… Majd meglátjátok – rázta meg a fejét elpirulva Russel, miközben zavart nevetést hallatott.

A kertbe sétáltunk mindannyian, és a látványtól még nekem is tátva maradt a szám. A sarokban lévő grill, és a rajta sülő húsok és egyéb finomságok megszokottak voltak, de a hosszú felállított asztal, amely roskadozott az édességektől, péksüteményektől, gyümölcsöktől és italoktól, már kevésbé tűnt kerti sütéshez illőnek – inkább egy királyi lakomának felelt volna meg. A porcelántányérok és kristálypoharak látványa pedig csak fokozta ezt az érzést bennem.

- Azt a… - hallatott Benjamin mellettem egy vágyakozó nyögést, majd hatalmasat nyelt. – Valaki mondja már meg, miért csak most kezdtünk el barátkozni Cullenékkal… - nevetett fel halkan.

- Hát, itt vagytok végre! – sietett elénk Alice hatalmas vigyorral az arcán, és egy húsvillával a kezében. – Késtetek! – fordult összeráncolt homlokkal Carlisle felé, mire az bocsánatkérő pillantással válaszolt. Nem igazán értettem, hogy miért gond az a negyed óra késés, de Alice izgatottságát elnézve csodáltam, hogy nem futott elénk, kapta vállára az autónkat, és rohant el velünk idáig, hogy időben ideérjünk. – De a lényeg, hogy most már mindenki itt van! – csillantak fel a szemei. Kissé nyugtalanul néztem körbe, mert hiányérzetem támadt.

- Hol van Edward? – Alice egy pillanatig zavartan nézett rám.

- Ó, őt elküldtem venni még valamit, de hamarosan itt lesz – mondta végül, de volt egy olyan érzésem, hogy hazudik. Összeszűkült szemekkel fürkésztem az arcát, de ő nem nézett rám egyáltalán. Valami folyik itt! – futott át rajtam a gondolat.

- Mikor hamarosan? – érdeklődtem tovább nem hagyva magam.

- Isabella, drágám! Segítenél, kérlek? – sietett mellénk Esme. – Gyere, nézd meg, szerinted, jó már ez a hús? – fogta meg a csuklómat, és maga után húzott anélkül, hogy akár egyet nyikkanhattam volna.

- Ennek még biztosan sülnie kell – néztem a teljesen nyers hússzeletre, amit alig fél perce dobhattak a forró rácsra, és még egy emberi ételt sosem fogyasztó vámpír is láthatta rajta, hogy ehetetlen. Most már biztos, hogy itt folyik valami! – kapcsolódott be a képzeletbeli vészjelzőm. Lehet… Lehet, hogy Edwarddal történt valami? Mi van, ha a Volturi az oka? Ha most valami miatt velük van, csak nem merik nekem elmondani? – öntött el hirtelen a pánik.

- Hol van Edward? – néztem kétségbeesve Esmére.

- Mindjárt itt lesz, ahogy Alice mondta. Valami baj van? – nézett rám aggódva, aztán megkereste Carlisle-t a szemeivel, aki azonnal hozzánk sietett.

- Mi történt? – nézett rám fürkésző szemekkel, aztán az arcom felé nyúlt, de elléptem az érintése elől.

- Nem tudom… Hirtelen elsápadt és kapkodni kezdte a levegőt – felelt helyettem Esme. Csak most vettem észre, hogy zihálok a rémülettől. – Hozok egy széket! – sietett el.

- Isabella, rosszul érzed magad? Fájdalmaid vannak? – próbált meg ismét megvizsgálni Carlisle, de nem hagytam magam. Közben egyre többen gyűltek körénk, és tompán hallottam a suttogásaikat – mi történt, mi baja, rosszul lett?

- Semmi bajom! – ütöttem félre a kezét. – Csak mondja meg valaki, hol van Edward! – követeltem.

- Alice! – Carlisle hangja nyugtalan volt, Alice arcán pedig csalódottságot láttam, mikor mellénk ért. – Mondd el neki. Még a végén túlságosan felidegesíti magát feleslegesen… Nem tenne jót neki az ő állapotában.

- Jaj, de még nincs minden kész! – nyöszörögte Alice, aztán nagyot sóhajtott. – Oké, oké. Rosalie, te tedd fel a virágokat, Jasper hívd fel Edwardot, mikor érnek ide, Esme, kérlek, gatyába ráznád egy kicsit Jonathant? – adott parancsokat Alice, és most már végképp fogalmam sem volt, mi folyik körülöttem. Értetlenül vártam a magyarázatot, de ahelyett, hogy megkaptam volna, Alice karon ragadott, és maga után húzott.

- Mi a fene történik itt? – botladoztam utána.

- Gyere, és meglátod. Legalább ennyi örömöm hadd legyen – vezetett az emelet felé, aztán kinyitotta az egyik ajtót.

- Nem mehetünk csak úgy be ide, ez nem a mi házunk – suttogtam felé bosszúsan, mintha épp egy betörésről próbáltam volna lebeszélni, és feszengve körülpillantottam.

- Nyugalom, Agatha mondta, hogy ide jöhetünk – toloncolt be a szobába, ami valószínűleg a háló volt. Már vettem a levegőt, hogy ismét rápirítsak, mikor a lélegzetem elakadt. A háló fala melletti állótükör szélére egy hófehér ruha volt akasztva.

- Alice? – nyeltem egy nagyot, miközben egyszerre vert ki a víz és rázott végig a hideg.

- Na, mit szólsz? Ugye, milyen gyönyörű? Macerás volt ilyen gyorsan beszerezni, de végül sikerült… Ha egy vámpír akar valamit, hát ember legyen a talpán, aki megállítja – vigyorodott el elégedetten, és a reakciómat várva nézett rám. – Isabella? – harapta be végül az alsó ajkát idegesen, mikor nem válaszoltam, és a hangja kétségbeesett tónust vett fel. – Nem tetszik?

- De… - nyögtem ki, aztán reszkető lábakkal az ágyhoz mentem, és leültem a szélére.

- Akkor? – sétált elém Alice, és az arcáról leolvadt a lelkesedés.

- Nem tudom, hogy készen állok-e erre. Ez olyan hirtelen, és… - Mély levegőt vettem, mert forogni kezdett velem a szoba. Az egész életem olyan volt, mint egy ringlispíl, amely egy másodpercre sem akart megállni. Pedig nekem levegőre lett volna szükségem és arra, hogy az ujjaim, amelyekkel görcsösen kapaszkodom, végre pihenhessenek egy kicsit – markoltam bele az alattam lévő ágytakaróba.

- Oké, oké, lélegezz mélyeket! – nyomott Alice az orrom alá egy pohár vizet, amit fogalmam sem volt, honnan szerzett. Ittam pár kortyot, és igyekeztem eleget tenni annak, amit mondott. Jó pár percbe beletelt, mire úgy, ahogy sikerült abbahagyni a zihálást.

- Hol van Edward? – kérdeztem ismét, most már kissé nyugodtabban.

- Elment, hogy elhozza azt, aki összead majd titeket – húzta el a száját Alice. – Jaj, Isabella, miért kellett elrontani az egészet? Pedig olyan szépen megterveztem… - siránkozott.

- Sajnálom. Megijedtem, hogy Edwardnak baja esett – fúrtam a hajamba az ujjaimat – a gondolattól még mindig reszkettek.

- Szerinted, ha baja esett volna, itt buliznánk? – vonta fel a szemöldökét Alice, mire nagyon hülyének éreztem magam. Megráztam a fejemet, aztán ismét a ruha felé pislantottam. A gyomrom hirtelen görcsbe rándult – egyszerre voltam ideges és izgatott.

- Szóval… Ma hozzámegyek Edwardhoz? – kérdeztem inkább magamtól, mint Alice-től. A tekintete egy pillanatra elhomályosult, aztán csillogni kezdett.

- Azt hiszem, ezt már eldöntötted, nem igaz? – mosolygott rám. Mély levegőt vettem. Eldöntöttem volna? – néztem le a kezemen lévő gyűrűre, aztán pedig ismét a menyasszonyi ruhára, miközben a kezem önkéntelenül a hasamra csúszott. Edward el akar venni engem, nem sokára vár rám odakint, hogy a feleségévé tegyen. Mindörökre. Sosem lennék képes nemet mondani neki. A felesége akarok lenni.

- Segítesz? – álltam fel az ágyról, és a ruhához léptem, hogy most először közelebbről is megvizsgáljam.

A hosszú, hófehér ruha pánt nélküli volt, felső része kecsesen simult a derékra. Fentről lefelé csipke és gyöngyminták futottak csigavonalban végig rajta, és az alja is ki volt rakva gyöngyökkel. Olyan volt, mint egy hercegnő ruhája – el sem tudtam képzelni magamon. Milyen esetlenül és bénán fog kinézni rajtam egy ilyen gyönyörű anyag…

Mielőtt még túlságosan belemerülhettem volna az önbizalomhiányba, Alice megfogta a kezemet, és egy a szobából nyíló ajtóhoz húzott.

- Először le kell fürdened, hajat kell mosnod, aztán felöltözünk és a többi… - magyarázta, miközben finoman belökdösött a fürdőbe.

Alice procedúrájának az első két pontja még könnyen ment, csak azután jöttek a macerásabb részek. A hajamat laza kontyba fogta fel, és apró fehér virágokat tűzött bele, a sminkelésnél féltem, hogy túlzásokba esik, de szerencsére, most az egyszer visszafogta magát. Végül idegesen simítottam végig a ruhán, miután nagy nehezen sikerült Alice-nek belepréselnie és eligazgatnia rajtam, aztán belebújtam a kikészített cipőbe.

- Nos, milyen? – kérdeztem félve Esmét és Rosalie-t, akiket Alice hívott fel elvileg azért, hogy segítsenek neki a végső simításokban – de én arra gyanakodtam, hogy csak látni akarta az arcukon a végeredmény okozta hatást. Ők is már átöltöztek valahol, és szemkápráztatóan néztek ki. Egy halványlila, hosszú ruha volt rajtuk, amely a combkörnyéken kezdett bővülni, és melyet a derékrésznél egy arany színű szalag díszített.

- Te… Gyönyörű vagy, kincsem! – Esme szemei meghatottan mértek végig, aztán hozzám lépett, és óvatosan megölelt. Nem tudtam, hogy csak az anyai elfogultság beszél-e belőle, ezért Rosalie-ra pillantottam.

- Igazán szép vagy – bólintott felém, mire megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Akkor legalább elviselhető a kinézetem, ha már a többi jelenlévő szépségével nem vetekedhetek. Főleg Edwardéval… - Tessék, ezt neked hoztam – nyújtott felém egy hosszú, fekete dobozkát.

- Istenem, ez… - nyögtem fel, ahogy kinyitottam, és megláttam a benne lévő nyakéket.

- Ezt viseltem, mikor először összeházasodtunk Emmettel. Gondoltam… Szerencsét hoz, és úgyis kell valami kölcsönbe – vonta meg a vállát Rose, mintha ez csak valami semmiség lett volna. Éreztem, ahogy könnyek öntik el a szememet.

- Köszönöm – suttogtam, aztán előrébb lépve megöleltem őt. A teste megfeszült pár pillanatra, aztán az egyik kezét a hátamra fektette.

- Jól van, jól van – köszörülte meg a torkát zavartan, ahogy eltolt magától, én pedig bármennyire is igyekeztem visszafogni magam, elvigyorodtam. – Gyere, segítek feltenni… - intett, hogy forduljak meg. A hűvös ujjak alig egy pillanatig babráltak a nyakamnál, és a nyakék már a helyén is volt.

- És ezzel letudtuk a régit is – bólintott elégedetten Alice, mire Rosalie elfintorodott. – Most már csak valami kék kell – emelt ki az ágyon lévő táskából egy kék harisnyakötőt. – Fel a jobb lábbal! – parancsolta, aztán mikor teljesítettem, felhúzta a combomig a ruhámat. Kissé zavartan pirultam el, de hagytam, hogy feladja rám a vékony kis anyagdarabot. – Ez pedig az új – cserélte ki végül a megszokott fülbevalómat két gyöngyformájúra, aztán ismét végignézett rajtam. – Tökéletes – fújta ki a tüdejében tartott levegőt. Ismét a tükör felé fordultam, és hitetlenkedve bámultam önmagamra. Mintha egy idegen nő nézett volna vissza rám. Hamupipőke a bálban… Csak sose legyen éjfél – futott át az agyamon a gondolat.

- Edward itt van már? – kérdeztem izgatottan, miközben a szívverésem felgyorsult.

- Odalent vár rád – bólintott Esme mosolyogva.

- Adjatok egy percet – nyújtotta fel a mutatóujját Alice, aztán kiszáguldott a szobából. A fali óra szerint, másfél perc múlva érkezett vissza egy ugyanolyan ruhát viselve, mint ami az anyján és a nővérén is volt.

- Késtél fél percet – vontam fel a szemöldökömet, aztán felnevettem a rám nyújtott nyelv láttán.

- Akkor… Mehetünk? – nyújtotta felém a kezét Alice. A nevetésem kínosan elhalt, és éreztem, hogy a szívem a torkomba ugrik. Mély levegőt vettem, és igyekeztem megállítani a lábaim remegését – reménytelen próbálkozás volt. Még mindig fel sem fogtam, hogy mi is történik valójában, csak sodródtam az eseményekkel.

- Nem tudom, hogy képes vagyok-e magamtól járni – vallottam be.

- Vigyelek le karban? – villantotta rám a fogait Alice egy fülig érő vigyor kíséretében.

- Ne! – nyögtem fel ijedten. Alice-től kitelt volna, így gyorsan összeszedtem magam amennyire csak tudtam jelen esetben. – Oké, menjünk… - egyeztem bele. Mire leértem a földszintre, rájöttem, hogy a menni szó erős túlzás volt az esetemben. A tántorogni sokkal kifejezőbb lett volna…

Olyan volt, mintha túl sokat ittam volna. Vagy legalább is, ilyennek képzeltem el azt az állapotot, mert átélni még sosem éltem át. A világ elmosódott előttem, a hangok, mintha valami szűrőn keresztül hatoltak volna a fülembe.

Éreztem, ahogy Alice helyét a földszinten átveszi Carlisle és Nate, de nem láttam az arcukat. Tudni akartam, hogy Nate milyen állapotban van – hogy viseli, hogy csak úgy belecsöppent Alice-nek köszönhetően az esküvőm kellős közepébe az alig pár órával ezelőtti veszekedésünk után -, de képtelen voltam most ezzel foglalkozni. Csak görcsösen kapaszkodtam jobbról a hűvös, balról pedig a forró férfikarba, mintha az életem múlna azon, hogy elég erősen szorítsam őket.

Abból tudtam, hogy már kiléptünk a kertbe, hogy megéreztem a kellemes tavaszi szellőt az arcomon. Ez egy kicsit segített, mert a fejem kitisztult annyira, hogy a tekintetemet felemeljem és megkeressem vele Edwardot. A lélegzetem azonnal elakadt, a pulzusom pedig felgyorsult.

Csak pár pillanat után vettem észre, hogy a szám is nyitva maradt, így gyorsan összezártam. Edward úgy nézett ki a fekete, régi szabású öltönyben, mintha egy tizenkilencedik században játszódó lányregény oldalairól lépett volna le, hogy megtestesítse a tökéletes férfit, aki után minden lány könnyezve epekedik. Nem… Ez nem fejezte ki tökéletesen a látványt. Hiszen ő inkább volt isteni, mint emberi. Egy emberbőrbe bújt angyal. Az én őrangyalom… - tudatosult bennem a birtokló érzés, amely kellemes melegséggel töltötte el a mellkasomat.

Mire észbe kaphattam volna, a pillantása már foglyul is ejtette az enyémet. Mintha a világ összes ígéretét, amelyet csak nőnek adni lehet – szerelem, biztonság, tisztelet, gyengédség -, egyetlen szempárba sűrítette volna valaki. A halk zene, amely megszólalt, nem a megszokott nászinduló volt – bár még nem hallgattam meg az ajándék cd-met, szinte biztos voltam benne, hogy arról szól egy dal -, de a lágy dallamok tökéletesen illettek az alkalomhoz. Minden egyes hang az érzéseinket volt hivatott az egész világ tudtára adni.

Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart az Edwardhoz vezető pár méter. Egyszerre örültem ennek – mert olyan tökéletes volt ez a pillanat -, és siettettem volna az időt – hogy végre Edward kezét az enyémen érezhessem. Végül odaértünk elé, én pedig rájöttem, fogalmam sincs, mit is kéne most tennem. Egy másodpercre átfutott rajtam a pánik, és meg akartam keresni Alice-t a pillantásommal, de képtelen voltam elfordítani a tekintetemet Edwardról. Aztán a kavargó méz ismét magába olvasztott, én pedig rádöbbentem, hogy ha összedőlne most körülöttünk a világ, az sem érdekelne.

- Ha boldogtalanná teszed, vagy valami baja esik, darabokra téplek – hallottam meg Jonathan hangját, és csak most vettem észre, hogy a karja már kicsúszott az enyémből. Felháborodottan szívtam a levegőt a tüdőmbe, hogy megvédjem Edwardot, de ő megelőzött a válaszával.

- Ha így lesz, magam megyek el hozzád önként – felelte, miközben egyetlen pillanatra sem szakította el a pillantását az enyémtől. Meginogtam egy másodpercre, ahogy a Carlisle nyújtotta támaszt is elvesztettem. Finoman leemelte az ujjaimat a karjáról, és a tenyerébe vette a kezemet.

- Vigyázz a lányomra, fiam… - nézett Edwardra, aztán az ő kezébe helyezte az enyémet – az ujjaim bizseregve érkeztek meg az otthonukba. Edward tekintete megbabonázott, teljesen elfelejtettem, hol is vagyunk éppen. Rajtunk kívül senki és semmi nem létezett. Olyanok voltunk, mint Ádám és Éva, az első emberpár a Paradicsomban.

A kiűzetés végül egy halk torokköszörülés formájában érkezett meg, én pedig összezavarodva fordítottam a fejem a hang irányába. Meglepetten tudatosult bennem, hogy egy pap vagy anyakönyvvezető helyett Seth nagypapa áll előttünk.

- Azért gyűltünk itt össze, hogy a quileute törzs legidősebb tagjaként rám ruházott… - kezdett bele a hivatalos szöveg egy átírt változatába, mikor Edward ujja finoman végigsimított a kézfejemen, ismét magára vonva minden figyelmemet.

A szertartás ezek után, mintha csak szélzúgás lett volna. Az egyetlen pillanat, amelyre tökéletesen emlékeztem, az volt, mikor Edward halvány mosollyal az arcán és csillogó szemekkel kimondta az „Igen”-t, a következő pillanatban pedig már arra eszméltem, hogy férjjé és feleséggé nyilvánítottak minket – később megkérdeztem Alice-től, hogy én is tényleg kimondtam-e a kis szócskát, és megesküdött rá, hogy igen, de egyáltalán nem rémlett semmi.

Mikor Seth nagypapa engedélyezte számunkra az első hitvesi csókot, Edward közelebb lépett hozzám. Ahogy lehajtotta a fejét, elakadt a lélegzetem. Ajkai hűvösen tapadtak az enyémekre, miközben megéreztem a kezeit a csípőmön. Karjaim ösztönösen a nyaka köré fonódtak, hogy még közelebb tudjam húzni magamhoz, az ajkaim pedig elnyíltak. Az íze hűvös és friss volt, teljesen elkábított. Aztán az ujjai vándorútra indultak, míg végül a tenyere a hasamra simult.

A könnyeim kissé sóssá tették a csókunk folytatását, de ez egyáltalán nem zavart, mert éreztem Edward mosolyát és a keze simogatását. Ebben a másodpercben biztosan tudtam, hogy minden rendben lesz, mert egyszerűen nem lehet másként. Mindörökké boldogok leszünk. Hármasban.

Ez volt életem legtökéletesebb pillanata.



Azt hiszem, a Breaking Dawn párhuzamoknak ezennel vége. A baba és az esküvő kellett ahhoz, hogy A jelen boldogsága tényleg boldog legyen. :) Természetesen eddig is törekedtem arra, hogy más legyen minden, mint a BD-ban, de ezután már tényleg teljesen más irányt vesznek a cselekmények majd. :) Ha érdekel titeket, akkor tudok feltenni képeket Isa ruhájáról, Alice-ék ruhájáról és arról a nyakékről, amit Rose adott Isának. :)

2010. április 14., szerda

A jelen boldogsága - 15. fejezet

Megkért egy olvasóm, hogy tegyem ki egy petíció linkjét, amelyet írjon alá mindenki, aki szeretné, ha a Breaking Dawnt könyvhűen forgatnák le. Itt lehet aláírni: http://www.reelzchannel.com/movie-news/6340/twilight-fans-petition-for-an-r-rated-breaking-dawn



15. ELŐKÉSZÜLETEK





- NEM! EZ TELJESSÉGGEL KIZÁRT! – Edward hangja határozottan – és kifejezetten dühösen – csengett, de Jasper és Carlisle sem tűnt túl boldognak az ötletemtől. – Teljesen elment az eszed? Hogy képzelheted, hogy ilyen életre kényszerítünk valakit? Ez… Carlisle, mondd meg neki, kérlek… - vett mély levegőt, majd a hajába túrva tett pár lépést a szoba másik fala felé.

- Nézd, Isabella – kezdte Carlisle sokkal nyugodtabb hangon, mint életem szerelme. – Ez nem egy játék… Ez halálosan komoly. – Bosszúsan villant meg a szemem. Egyik sem tetszett. Sem az, hogy ordibáltak velem, sem az, hogy úgy beszéltek hozzám, mint egy gyerekhez.

- Szóval, ha valaki haldoklik, akkor megteszed, de ha valakit meg akarnak ölni, akkor már nem? Mi a különbség? – vontam fel a szemöldökömet úgy, ahogyan Edwardtól tanultam. Carlisle nagyot sóhajtott, aztán leült mellém az ágy szélére.

- Olyannak lenni, mint mi, nem kiváltság – nézett a szemeimbe. – Minden másodperc harc önmagunkkal. A szomjúság, az ösztöneink elfojtása, hogy… sosem alkothatunk teljes családot a párjainkkal, nem élhetünk szabadon, és nem ismerhetjük meg a világ legnagyobb titkát, a halált… Ezek olyan dolgok, amelyeket nehéz elfogadni számunkra, és csak kivételes esetekben fosztanék meg tőlük valakit. Akkor is szörnyű lelkiismeret-furdalással kísérve.

- És mi alapján döntöd el, mi a kivételes eset? Russel miért nem az? Az én hibám, hogy bajba került. Én tehetek róla. Én…

- Én, én, én, én – Rosalie hangja ostorként csattant az ajtóból, miközben a szemei szikrákat szórtak felém. – Hallod te egyáltalán önmagadat? Folyton csak arról beszélsz, mit akarsz te! – lépett beljebb, mire önkéntelenül a vállaim közé húztam a nyakamat. – Mi a jó neked, mi a rossz neked… Megkérdezted a barátodat, hogy akar-e elátkozott életet élni? Hogy el akarja-e veszíteni a lelkét? Gondolsz néha arra is, mások mit akarnak? – állt meg előttem elsötétülő tekintettel.

- Én… - kezdtem megint, aztán elvörösödtem. – Nem, azt hiszem, nem gondoltam – vallottam be szégyenkezve.

- Rosalie, elég lesz! – lépett közelebb Edward, hogy megvédjen, bár egyáltalán nem érdemeltem meg. Rose egy pillanatra lehunyta a szemét, és mikor ismét felnézett, már aranybarna volt az írisze.

- Rendben, sajnálom – emelte fel a kezeit bocsánatkérően. – Magunkra hagynátok egy kicsit? Ígérem, hogy csak beszélek, semmi más… - kért engedélyt Edwardtól, akinek megfeszült az arca.

- Menjetek csak – bólintottam. Edward egy másodpercig fürkésző tekintettel nézett rám, aztán elindult az ajtó felé. Carlisle és Jasper követték.

- Odakint leszek a közelben – morogta Edward a küszöbről, mire Rosalie halkan felhorkant.

Az ujjaimat tördelve vártam, hogy Rosalie belekezdjen a fejmosásomba, de ehelyett az ablakhoz sétált, és csak figyelte a tájat. Minden idegsejtem megfeszült, mintha valamiféle kínzásra vártam volna. Fájdalomra, amely bármelyik másodpercben lecsaphat rám, de nem tudom pontosan, mikor érkezik.

- Mondj valamit! – szólaltam meg végül ideges hangon úgy ötpercnyi várakozás után.

- Fogalmad sincs róla, milyen nehéz ez nekünk… - fordult felém lassan Rosalie. A szemeiben lévő szomorúságtól hirtelen mintha gyomron vágtak volna. – Ne hidd azt, hogy panaszkodni akarok. Szeretem Emmettet, a családomat, de ez csak egy része a létünknek.

- Tudom – motyogtam magam elé. – De mi lesz Russellel? Tényleg jobb lenne hagyni, hogy végezzenek vele, minthogy olyan legyen, mint ti? Ennyire szörnyű lenne nektek? – kérdeztem kétségbeesve. A gondolat, hogy Edward, Alice és a többiek annyira szenvednek a létezésüktől, hogy inkább a halált választanák, megrendített.

- Nem szörnyű. Csak vannak szörnyű részei – sétált oda hozzám Rosalie, majd egy sóhajtás után leült az ágyra. Pillantása a hasam tájékára szegeződött, amitől zavarba jöttem. – Szerencsés vagy…

- Sajnálom – kértem azonnal elnézést valami miatt, amiről kivételesen tényleg nem tehettem.

- A lényeg, hogy ha választhattam volna régen, megkértem volna Carlisle-t, hogy ne tegye… Hogy hagyjon meghalni. Az emberek folyton a halhatatlanság után vágyakoznak, és nem is tudják, mennyire szerencsések.

- Meg akarsz halni? – szorult össze a torkom.

- Nem. Emberként akarok élni, és aztán akarok meghalni. Öregen, ráncosan, az unokáimmal körülvéve. De ez most már lehetetlen… Figyelj rám, Isabella! – Rosalie gyengéd érintése a kezemen meglepett. Csak ritkán volt velem kedves, de ilyenkor tényleg úgy éreztem, mintha a sosem létezett nővéremmel beszélgetnék, akivel folyton marjuk egymást, de azért szeretjük is. – Bár lett volna valaki, aki engem is így megvéd még emberként! Nem dönthetsz mások élete felett, mert az olyanná tenne téged, mint amilyenek mi vagyunk.

- Nem akartam dönteni, csak… Nem látok más lehetőséget – ráztam meg elkeseredve a fejemet.

- Ez nem jelenti azt, hogy nincs is. Csak azt jelenti, hogy nem akarod elfogadni a másikat.

- Mert az elfogadhatatlan! – csattantam fel kétségbeesve. A halál számomra a világ legrémisztőbb dolga volt. Meghalni, megszűnni létezni, érezni, gondolkozni… Mi lehet ennél szörnyűbb?

- Számodra. Lehet, hogy Russel számára nem. Az övé kell, hogy legyen a döntés.

- És ha úgy dönt, közénk akar tartozni? – kérdeztem halovány reménnyel a hangomban.

- Ezt már Carlisle-lal kell megbeszélned – fordította félre a tekintetét Rosalie. – Elfogadom apám döntését, bármi is legyen az.

- Beszélni fogok Russellel – ígértem. – És én tényleg nagyon saj… - próbálkoztam ismét egy bocsánatkéréssel, de Rosalie hirtelen felpattant.

- Ennyit akartam csak. Gondolkozz el azon, amit mondtam – suhant ki az ajtón anélkül, hogy meghallgatott volna. Épp csak egy sóhajnyi időm volt, amíg megjelent Edward. Átkísért a saját szobánkba, hogy rendesen ki tudjam aludni magam, de sokáig nem jött álom a szememre.

- Tényleg önző vagyok? – kérdeztem két óra forgolódás és sötétbe bámulás után.

- Ember vagy – jött Edward válasza a hátam mögül. Egyik keze a feje alatt nyugodott, a másik pedig a combomon. Még véletlenül sem érintette volna meg a hasamat, ahogyan az álmomban tette. Halk sóhaj hagyta el a számat.

- Vagyis önző vagyok…

- Nem ezt mondtam – könyökölt fel. Megfordultam az ölelésében, hogy a szemébe tudjak nézni. – Csak nem értheted, mit jelent olyannak lenni, mint mi. És benned van a haláltól való félelem is, amit nem tudsz legyőzni. Másképp látod a világot…

- De ez fordítva is igaz. Már nem tudjátok, milyen volt embernek lenni. És nem féltek a haláltól, mert nincs okotok rá – ültem fel az ágyban. – De ha titeket akarna valaki elpusztítani, küzdenétek, mert nem akartok megszűnni létezni. Bármennyire is tagadjátok, élni akartok!

- Ez így van – bólintott félpercnyi gondolkodás után Edward. – A különbség csak annyi, hogy ha meg kéne halnunk, nem félnénk.

- Én sem félnék! – húztam ki magam, mire kaptam egy kétkedő pillantást. – Na jó, félnék… De megtenném, ha kell… - Edward arca megfeszült, a pillantása pedig a hasamra vándorolt. – De sosem kell majd meghoznom ezt a döntést! – tettem hozzá gyorsan.

- Holnap el fogsz aludni a kerti sütésen… - hajtotta vissza a párnára a fejét Edward. Engedelmesen visszafeküdtem mellé. Nem akartam felzaklatni őt a babatémával. Tudtam, hogy jelenleg a legtöbb, amit elvárhatok tőle, hogy csendesen támogat, aztán majd később kialakul a többi. Ha látja, hogy minden rendben van, ki fogja majd mutatni a gyermekünk iránti szeretetét – nyugtattam magam, miközben szépen lassan elszenderedtem.

- Ébresztő, álomszuszék! – Alice hangja élesen hatolt a fülembe. Halk nyögés hagyta el a számat, aztán megpróbáltam kinyitni a szemeimet. A hasamon feküdtem, és a fejemen lévő hajnak nevezett kóc az arcomba zúdult, így csak foltokban láttam a szobát megvilágító napsugarakat.

- M’van? – motyogtam, miközben kezemmel megtapogattam magam mellett az ágyat. Már meleg volt a lepedő, ezért tudtam, hogy Edward jó pár órával korábban felkelhetett.

- Lassan dél van. Indulnod kéne Nate-ékért, mert el fogtok késni! – Kellett pár másodperc, mire eszembe jutott, miről is beszél Alice, de mikor beugrott, felültem az ágyban. Lassú mozdulatokkal söpörtem ki a tincseimet az arcomból, aztán pislogva igyekeztem ráfókuszálni a világra.

- Hol van Edward?

- Befogtam őt, Jaspert és Emmettet. Segítenek a díszítésben – csacsogta Alice. – Gyerünk, gyerünk, menj mosakodni, öltözz fel, aztán indulás! – fogta meg a karomat, és egy laza mozdulattal talpra húzott. Nyűgösen nyögtem fel.

- Tudod, hogy néha nagyon idegesítő vagy? – pislogtam rá fáradtan, mire elvigyorodott.

- Igen. Ezért szerencse, hogy imádni való is vagyok. Így sosem tudtok utálni – kacagott fel, aztán kiszökdécselt az ajtón. Hitetlenkedve megráztam a fejemet, de az önkéntelen mosolyt nem tudtam eltüntetni az arcomról.

A fürdőszobában kivételesen hamar végeztem, és körülbelül fél óra múlva már a földszinten voltam. Csak mikor leértem az előtérbe, akkor jutott eszembe, hogy nem tudom, hogyan fogok eljutni La Push-ba. Fogalmam sem volt róla, hogy jó ötlet lenne-e átváltozni áldott állapotban, de nem igazán mertem megkockáztatni a dolgot. Már az is örömmel töltött el, hogy ma reggelre nyoma sem volt az émelygésemnek és a zuhanynak köszönhetően a szédülésem és a fáradtságérzetem is elmúlt. Nem akartam ismét ágynak esni, csak mert megpróbálom felvenni a farkasalakomat.

- Alice! – kiáltottam. Még pislogni sem volt időm, már előttem is állt.

- Carlisle kint vár a kocsiban, elvisz – felelte meg a kérdést, amit ki sem mondtam hangosan. – Szerinte, nem jó ötlet, ha farkassá változol… - erősítette meg, amit én is gondoltam.

- Rendben, akkor megyek. Találkozunk Russelnél – intettem vissza az ajtóból.

Féltem, hogy az autóban majd Carlisle-tól is fejmosást fogok kapni, de végül csendben telt az út. Csak bámultam ki az ablakon, miközben igyekeztem semmire sem gondolni. A mai napra meg akartam feledkezni a kisbabám különlegességéről, a Volturiról, arról, hogy Russel veszélyben van… Egyszerűen csak élvezni akartam a családom és a barátaim társaságát, mint egy normális, tizenhét éves lány.

- Isabella! – Benjamin hatalmas vigyorral az arcán rohant elénk, miután Carlisle lefékezett La Push közepén, és kiszálltunk a kocsiból. Mielőtt még észbe kaphattam volna, Benji felkapott a karjaiba, és pörgött velem egyet. Szédelegve próbáltam letolni magamról a karjait, és megkönnyebbültem, mikor végre ismét szilárd talajt fogott a lábam.

- Uh… - nyögtem fel.

- Doki – biccentett Carlisle felé, majd ismét rám fordította minden figyelmét. – Tényleg igaz? Nagybácsik leszünk? – tette az egyik kezét a hasamra, aztán csalódottan lebiggyesztette az alsó ajkát. – Nem érzek semmit.

- Még csak pár napos – nevettem fel. – Mit hittél, hogy majd hatalmas hassal érkezem meg?

- Neeem… - vörösödött el a kisfiús arc. – És jól vagy? Nate eléggé ki volt borulva. Attól fél, hogy valami bajod esik…

- Mint láthatod, tökéletesen vagyok. Csak némi szédelgés, hányinger és éhség. Akárcsak más nőknél – vontam meg a vállamat játszva a flegmát. Semmi szükség nem volt arra, hogy mindenki aggódjon miattam.

- Persze, meg rosszullétek, fájdalom és görcsök. – Jonathan hangjára hátrafordultam, és azonnal tudtam, hogy nincs éppen szórakozáshoz való kedve. Az arcizmai megfeszültek, mint aki minden erejével azon van, hogy visszanyelje a kitörni készülő mondandóját, a tekintete pedig keményen mért végig. Ennyit a ma normális, tizenhét éves lány leszek tervről…

- Már jól vagyok. Tényleg – bizonygattam. – Semmi okod rá, hogy aggódj értem!

- Persze… - horkant fel Nate. – Tudod, mit, hitegesd csak magad. Játszd, hogy minden rendben van. Élvezd a kerti sütögetést. Nekem ezt már nem veszi be a gyomrom, sajnálom! – került ki minket, aztán nagy lépésekkel a háza felé igyekezett. Dühösen néztem utána egy pillanatig, aztán Carlisle kezébe nyomtam a szatyrot, amit Alice rám bízott.

- Mindjárt jövök, addig szedjétek össze a többieket! – mondtam, aztán Jonathan után futottam. Mire utolértem, már bevágta maga után a bejárati ajtót. Kopogás nélkül téptem fel, és egyenesen a konyha felé mentem, ahol motozott.

- Ki mondta, hogy bejöhetsz? – fordult a hűtőtől felém.

- Korábban nem kellett engedélyt kérnem… - emlékeztettem. Amikor La Push-ban laktam, ki-be járkálhattam nála akár úgy is, hogy éppen nem volt otthon.

- Korábban minden más volt… - morogta maga elé, miközben előhúzott az egyik polcról egy üveget, és egyetlen mozdulattal kinyitotta.

- Mi volt más? – komorult el a hangom. Mielőtt Nate válaszolt volna, a szájához emelte az üveget, és meghúzta azt.

- Akkor még nem haldokoltál. – A hangja keményen csattant a konyha csendjében. Egy másodpercig még a lélegzetünket is visszafojtva bámultunk egymásra, aztán törtem csak ki.

- Szerinted, mit kéne tennem, ha? – léptem közelebb hozzá dühösen. – Talán, azt várod, hogy megöljem a saját gyerekemet? Ezt akarod? – Mikor újra meg akarta húzni az üvegben lévő folyadékot, aminek erősen alkohol illata volt, kikaptam a kezéből az üveget, és lecsaptam az asztalra. Nem tört el, de felborult, és a benne lévő ital beborította a falapot és a padlóra is lecsöpögött, émelyítő szaggal telítve meg az egész konyhát. Jonathan olyan tekintettel mért végig, amitől a legtöbben sírva szaladtak volna el, de engem nem tudott megijeszteni. – Azt hittem, a quileute-ok tisztelik az életet. Hogy számukra mindennél fontosabb védeni azt, vagy nem így van?

- De igen, de ez most más! – sziszegte Jonathan az arcomba.

- Miért más? Mert a kisbabám apja egy vámpír? Emiatt már nem fontos az élete? Nyugodtan meg lehet ölni, akkor is, ha csak egy ártatlan lélek? Az sem lényeges, hogy az én testem és vérem? – üvöltöttem teljesen kikelve magamból.

- Nem, azért más, mert szeretlek! – Jonathan halk hangja belém fojtotta a szót. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, miközben a levegő a tüdőmben rekedt. Tudtam, hogy ez a szó most nem a testvéri szeretetre vonatkozott, és bár eddig is tisztában voltam tudat alatt Nate felém táplált érzéseivel, sejteni és hallani a saját szájából két különböző dolog volt.

- Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük… Ez egyszerűen lehetetlen – túrtam a hajamba reszkető kézzel.

- Tudom – hajtotta le Nate a fejét, és a padlón egyre nagyobbá duzzadó alkoholtócsát kezdte szuggerálni. – Elfogadtam, hogy bevésődtél, hogy egy vámpírt választottál párodnak, hogy össze fogtok házasodni. De hogyan tehetném túl magam azon, hogy az undorító, perverz vágyai miatt kénytelen vagy kihordani a gyerekét és ezáltal halálra vagy ítélve?

- Ez nem Edward hibája! – hunytam le a szemem egy pillanatra, hogy Jonathan durva szavait figyelmen kívül tudjam hagyni. – Szeretjük egymást, természetes dolog, amit tettünk.

- A vágyai fontosabbak voltak neki, mint az életed. Ez természetes? – szorultak ökölbe a férfikezek.

- Nem tudhattuk, hogy ez lesz a vége. Mind azt hittük, hogy lehetetlenség, hogy egy vámpírnak gyereke legyen. De tudod, mit? – néztem a sötét szemekbe. – Hálát adok az égnek, amiért tévedtünk! Akarom ezt a kisbabát. Szeretem őt. Imádom a gondolatot is, hogy anya leszek, és egy csodálatos életet fogok a világra hozni. – Nate hitetlenkedő tekintettel hallgatta a lelkes monológomat, de nem foglalkoztam vele. – Mert igenis tudom, hogy a gyermekem csodás lény lesz, hiszen az apja is az. Kedves, jó, becsületes és önfeláldozó. Az egyik legjobb lélek, akivel valaha találkoztam, még ha ti szörnyetegnek is gondoljátok – teltek meg könnyel a szemeim, és bárhogy igyekeztem visszatartani őket, éreztem, ahogy egy csepp végigcsordul az arcomon. – És tudod, mit? Az nem természetes, hogy azt mondod, szeretsz, közben pedig fájdalmat okozol minden egyes szavaddal és tetteddel – indultam el hátat fordítva neki az ajtó felé, de két kar hirtelen a derekam köré fonódva megállított.

- Sajnálom. – A hátam Jonathan mellkasához szorult, ő pedig lehajolva egy kissé közvetlenül a fülembe suttogott. – A gondolat, hogy bajod eshet… Hogy meghalsz… Bele fogok őrülni! – Reszketett meg mögöttem az erős férfitest.

- Nem fogok meghalni – próbáltam megnyugtatni.

- Edward elmondta, mit írnak azok a könyvek… - A hosszú ujjak még erősebben szorítottak magukhoz.

- Én pedig neki is megmondtam, hogy nem gyenge emberlány vagyok már. Farkas vagyok. Erősebb, mint azok a nők voltak. Érzem… Nem. Tudom, hogy nem fogok meghalni! – jelentettem ki magabiztosan, és abban a pillanatban tényleg úgy gondoltam, az igazat mondom. Az élni akarásom olyan erős volt, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy meghalhatok.

- Ha meg mersz halni, én esküszöm, utánad megyek, bárhová is kerülj, és… - kezdte Jonathan, de a hangja egyáltalán nem volt fenyegető, inkább szomorkás.

- És?

- Azt még nem találtam ki, de hidd el, jobb, ha nem is kell kitalálnom – morogta a fülembe.

- Rendben – bólintottam. – Ugye, eljössz velem Russelhez? – kérdeztem halkan.

- Azt akarod, hogy ott legyek? Akkor is, ha idióta vagyok, és szemét dolgokat mondtam? – Megérintettem Nate karját, mire enyhült az ölelése, és megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Testvérek vagyunk. Összeveszünk, kibékülünk. De szeretjük egymást.

- Igen, szeretjük – fúrta a tekintetét az enyémbe. Zavartan ráztam meg a fejem, mikor az arca furcsa kirakós játékként esett darabokra a szemeim előtt. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy ha férfiként próbálok nézni valakire, azonnal ez történik.

- Akkor megyünk? – fogtam meg a kezét, és távolabb léptem tőle.

- Igen – sóhajtott megadóan, aztán hagyta, hogy kihúzzam magam után a házból.

Carlisle kocsija mellé beállt Aidan is a furgonjával, és Lupén kívül már mindenki jelen volt – őt a házuknál szándékoztunk felvenni -, mire visszaértünk. Egy öleléssel köszöntöttem a jelenlevőket, akik legnagyobb megkönnyebbülésemre – valószínűleg, Saore miatt – nem kérdezősködtek a terhességemről, aztán elkezdtünk bekászálódni az autókba.

- Sikerült lenyugtatnod? – hajolt oda hozzám suttogva Benjamin, miközben kinyitotta előttem az ajtót, és Nate felé sandított.

- Nagyjából… - mosolyodtam el halványan. Hirtelen egy kéz csattant az autó tetején mellettünk, mire ijedten rezzentünk össze. A szívem a torkomba ugrott, és egy hajszál választott el attól, hogy elkáromkodjam magam.

- Nem pletykálni az alfánkról, gyerekek! – nevetett fel Daniel a riadalmunkat látva.

- Idióta, majdnem frászt kaptam! – lökte oldalba morogva Benjamin, mire kapott egy ütést a vállába.

- Csak nyugi, öcsi, különben még megtalálom kérni Jonathant, hogy ültessen át a másik autóba… - húzta elégedett mosolyra az ajkait Daniel, mire a testvére elsápadt. Úgy tervezte, hogy a mi autónkkal jön. Carlisle-é volt a vezető-, Nate-é az anyósülés, hátra pedig mellém és Benjamin mellé Lupe lett beosztva – miután Benji állítólag vagy két órán át könyörgött az alfájának, és megesküdött, hogy normálisan fog viselkedni.

- Akkor én meg elmondom Juliette-nek a tudod mit – vágott vissza néhány másodperc után, mire Danielen volt a sor, hogy színben hasonuljon az öccséhez.

- Akkor kitekerem a nyakadat! – morogta, aztán gyorsan Aidan furgonjához sietett.

- Ez meg, mi volt? – kérdeztem halkan, miután beültünk az autóba. Vajon, mi lehet olyan nagy titok, amit egy farkas el akar titkolni a bevésődése elől…

- Semmi. Néha utálom, hogy van testvérem – fonta össze maga előtt a karját Benjamin bosszankodva. – Olyan undok tud lenni. Elegem van! Azt hiszi, hogy mindent jobban tud, és irányíthat, miközben… Áh, mindegy! – legyintett, aztán az ablak felé fordult, és összevont szemöldökkel bámulta az egyelőre még mozdulatlan tájat.

- Oké, de ha beszélgetni akarsz, tudod, hol találsz – hajoltam oda hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. Felém fordult egy mosolyra, aztán tovább folytatta a csendes elmélkedést.

Miután mindenki elhelyezkedett végre, Carlisle beindította az autót, és elindultunk, hogy részt vegyük egy tökéletesen átlagos, baráti eseményen.

2010. április 9., péntek

Rob és én Budapesten - Beszámoló a második hétről

Hát, ez a hét sokkal fárasztóbb volt, mint az előző. Az igazság az, hogy már mind hulla fáradtak és lestrapáltak voltunk, és mivel én voltam ébren és odakint a legtöbbet eddig, ezért szerintem, én voltam a legfáradtabb most már. Ezt mutatja, hogy ma hajnalban annyira rosszul voltam, hogy éreztem, bármennyire is imádom Robot, a várakozást rá, a barátaimmal töltött időt, nem bírnám végigállni és –várni a mai napot, mert a végén baj lenne belőle, ezért győzött a felnőtt énem, és ma reggel vonatra szálltam (bár a sírás kerülgetett, mert ez lett volna Rob utolsó napja Pesten, és este tuti el akar majd köszönni tőlünk, és én már nem leszek ott *sír* ). Ezeket a sorokat is lábzsibbadva, hasfájósan, szédelegve és émelyegve írtam eredetileg egy papírfecnire a vonaton hazafelé, és most csak bemásolom őket… De még így is azt mondom, hogy megérte ez a majdnem két hét. Életem nagy kalandja volt, és nem csak hogy „megismerhettem” Robot egy kicsit jobban, de olyan barátokat is szereztem, akikhez remélem, hogy örök szálak fűznek most már, rájöttem, hogy nem is vagyok valójában antiszociális, otthonülő, unalmas lány, hanem nagyon is képes vagyok élni és másokkal együtt élni.

Na, de jöjjön a beszámoló…

Kedd reggel felültem a vonatra, és mikor leszálltam, fura módon olyan érzésem volt, mintha hazaérkeztem volna. Annyira megszoktam és megszerettem Fummie, Aby, Unio, Stigu és Kriszti (vele kedden találkoztam először, és utána minden nap velünk volt ő is) társaságát, hogy már most hiányoznak, pedig alig pár órája váltunk csak el.

Szóval, Kriszti és Fummie kijöttek elém a vonathoz, aztán teljesen véletlenül összefutottunk Unióval a metrón, majd felszedtük Abyt a Keletiben. Kimentünk a Bazilikához, aztán rájöttünk, hogy a Bazilika rossz oldalán állunk, így csomagostul átrohantunk a másik oldalra, ahol már nagyban folytak az előkészületek. Képzeljétek, láttam esőcsináló gépet! Annyira király volt! :D

Aztán Rob is előkerült, és Csámpikám kétszer futott oda-vissza a forgatáson. Fummie és Aby azt akarták, hogy még fusson, mert az olyan cuki, és halkan megszólaltak, hogy „Fuss, Edward, fuss!”, erre Rob pont abban a pillanatban megint futni kezdett. Mintha csak a kérésre reagált volna. :D Ekkor csak messziről láttuk őt, de már ez is egy élmény volt. És képzeljétek, az agyam felismeri Robot. :D Mármint, a bal szememre majdnem teljesen vak vagyok, és mégis, mikor Rob beszállt a lovas kocsiba, tökéletesen láttam őt, pedig jó messze volt. Az agyam ráfókuszált a rossz szememmel is. Nagyon vicces volt, hogy annyira látni akarom, hogy még az agyam is felpörög tőle, és ilyen furán működik. :D

Aztán vége lett itt a forgatásnak, de megtudtuk, hogy az Egyetem téren folytatódik. Átmentünk oda, és láttuk, ahogy Rob megérkezik. Aztán belső forgatás volt, így csak vártunk és vártunk, aztán kiderült, hogy Robot kicsempészték valahol hátul, és már nincs is ott. Ezután fényképezkedtünk az ott dolgozókkal, majd hazamentünk Fummie-hoz.

Egyébként várakozás közben nagyon jól összebarátkoztunk a forgatáson dolgozó, biztonságra felügyelő emberkékkel (főleg eggyel). Már megismernek minket – a kemény magot. Rob ránk is aggatta a „Kitartó lányok” (Tough girls) kifejezést, szóval, ezek lennénk mi, vagyis, eredetileg Aby és Fummie, de most már szerintem, mindenkiről elmondhatjuk, hogy benne van a csapatban, amennyit szenvedtünk érte közösen… Az egyik biztonsági vezető tegnap, mikor kora reggel megérkeztünk a forgatási helyszínre, már azt kérdezte, hogy aláírtuk-e mi is a jelenléti ívet. :D És kitaláltuk, hogy az utolsó napra készítünk neki egy jelenléti ívet, amire beírjuk, hogy ki, melyik nap, mennyi időt töltött kint a forgatáson. Egyelőre én vezetek. :D Bár, ha most Abyék tényleg mennek a vidéki forgatásokra is, akkor le fognak előzni. :)

A második napon viszont nagyon elszomorodtunk. Ugyanis, a forgatási helyszín egy általános iskola mellett volt, és bár mi napközben nagyon rendesen és csendesen viselkedtünk, aminek Rob szörnyen örült (látszott rajta, hogy vidám, és mindig mosolygott), délutánra vége lett a tanításnak, és nagy tömeg lett, mert kijött közénk egy csomó visítozó, hülye ***. A csillag helyére gondolom, tudjátok, mit kell képzelni. Bocsánat, de az ilyen idiótákra nem lehet szebb szavakat kitalálni, én pedig nem szoktam csúnyán beszélni, szóval, maradnak a csillagok.

A múlt héten felépítettünk egy képet a magyar rajongókról – egy nagyon is pozitív képet -, erre jöttek ezek a ***-ok, és egy másodperc alatt elrontottak mindent. Szegény Rob, ahogy sikítottak utána, meg néhány *** az autója után futott, olyan rémült képet vágott, hogy esküszöm, közel álltunk a síráshoz – főleg, Aby. Nagyon szívszaggató volt az a riadtság és a kényszeredett-kínos mosoly, amit akkor láttunk Robon. Jaj, még mindig szörnyen elkeserít az egész. A területfelügyelők vezetőjének még mondtuk is, hogy inkább vigyék be rejtve Robot egy hátsó ajtón, ne is lássuk, csak többet ne kelljen ilyen élményt átélnie itt Magyarországon.

A bosszantó az volt, hogy ezek a ***-ok, még csak nem is szeretik Robot. Csak „Júj, itt van Edward… De helyes…”. Ennyit fogtak fel az egészből. Pedig Rob nem Edward. Rob, egyszerűen csak Rob. Egy ember, aki tehetséges, és akinek olyan iszonyatos élményei voltak már rajongókkal (hallottuk, hogy külföldön egy szállodában egy lány fentről az erkélyről próbált lemászni hozzá, egy másik helyen pedig megsérült Rob lába egy idióta rajongó miatt), hogy szerintünk ha rémálmai vannak, tuti sikoltozó lánytömegekről álmodik, akik üldözik őt.

Este láttuk Robot megjönni és elmenni, akkor próbáltuk csitítani a tömeget, és valószínűleg, hallotta, hogy megint pisszegünk, és fegyelmezünk, mert tegnap reggel, mikor megérkezett, egyenesen ránk nézett (rám és Stigura), és felénk biccentett felhúzott szemöldökkel. Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről. :D Az esti távozásakor pedig felénk integetett. Szóval, tudta már, hogy merre van a törzshelyünk – mert nekünk az is volt ott a négy napos forgatási helyszínen :D -, és mindig felénk intett, biccentett, nézett, mosolygott. El sem hiszem, hogy tudta, hogy egyáltalán létezünk… :D A reggeli biccentés után Stigunak el kellett rohannia dolgozni. Elszaladt, aztán fél perc múlva rohanás közben hívott telefonon, hogy: „Ránk nézett és biccentett.” Nem hitte el, hogy tényleg megtörtént, pedig Unio még videóra is felvette, amit tegnap 200-szor néztem meg, hogy tudatosuljon bennem is, nem csak hallucináltam… :D Annyira édes volt Stigu lelkesedése. :D Olyan jól lehet vele rajongani. :D

Délutánra sajnos, megint hatalmas tömeg lett, és visszajöttek tanítás végeztével a ***-ok, ezért a biztonságiak úgy vitték el Robot ebédelni a belső garázson át, hogy nem is láthattuk egyáltalán. A vicces az, hogy mi, a kemény mag, még örültünk is ennek. Inkább ne lássuk, elég a tudat, hogy biztonságban van, és nem kell rossz emlékeket hazavinnie tőlünk.

Aztán mialatt Rob ebédelt, a lányok (Aby és Leia) nekiálltak megfegyelmezni a tömeget. :D Annyira király volt! :D Felálltak egy pad tetejére, és szószólóként kiálltak Rob mellett. És szerencsére, mi, a normális rajongók voltunk többségben, szóval, amint sikítást hallottunk, olyan erővel kezdtünk tapsolni, hogy majdnem teljesen elnyomtuk azt, plusz pisszegtünk is rendesen, és olyan csúnyán néztünk a ***-okra, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy nem bizonyítottuk a „Ha pillantással ölni lehetne…” mondást. :D A biztonságiak vezetője pedig azt mondta Abynek, hogy ad neki mindjárt egy biztonságis mellényt, és felemelte a hüvelykujját felé, mutatva, hogy jól csinálta. :D Nagyon klassz volt! :D

Stigunak pedig takarítói állást ajánlottak fel a forgatáson. :D Mindenki össze-vissza szemetelt, senki nem törődött azzal, hogy összetakarítson maga után, Stiguék pedig véletlenül kiöntöttek valamit, és szóltak az egyik a forgatáson dolgozó takarítónak, hogy adja oda nekik a seprűt. A takarító pasi meg csak nézett, mert nem hitte el, hogy nem azt várjuk el, hogy ő takarítson utánunk, hanem valaki van olyan rendes, és megteszi, hogy eltűnteti a saját maga által okozott koszt. Szóval, miután Stigu felsepert, a takarító közölte, hogy keresnek még munkaerőt, mire mind jelentkezni akartunk. :D

Aztán megjött Rob, és mivel a biztonságra felügyelők látták, hogy a kezünkben tartjuk a dolgokat, ezért megint úgy hozták be, hogy láthattuk őt. :) És Rob, mikor meghallotta a pisszegést, és hogy elcsendesítünk mindenkit, meglepődött, majd hálásan mosolygott. Annyira jó érzés volt… :)

Tegnap este láttam utoljára Robot, amikor elment a forgatás végeztével. Istenien nézett ki a fehér ingben és mellényben. Jaj, az a pasi tényleg gyönyörű. És ez csak egy apróság, ami miatt szeretem, mert ennél sokkal több van benne…

A tegnapi távozáskor tapsoltunk neki, ő a kocsi felé menet megvakarta az orrát, aztán felénk mosolygott, intett egyet, majd beszállt a kocsiba, és elhajtottak vele. Igazi, őszinte mosoly volt az arcán, és olyan jó, hogy így láthattam utoljára őt. Még mindig veszettül dobog a szívem, ha visszaemlékszem a vele kapcsolatos pillanatokra. Tényleg élmény volt egy egész életre.

Erről jut eszembe… Tegnapelőtt este totál kész voltam, fájt a lábam, fáradt voltam meg minden, de forgatás után még a többiek be akartak ülni valahová, így mentünk mind. Aztán hazafelé, már csak vonszoltam magam. Abyék beszélgettek előttem, és Aby azt mondta, hogy olyan élményeket szerzett, amelyeket még a gyerekeinek és az unokáinak is mesélni fog. Erre én megszólaltam: „Én meg elmesélem az ortopéd sebészemnek.” :D Annyira készek voltunk… :D Imádom a bandánkat! Még akkor is, ha fáradtan nyűgös és morcos vagyok. :D Bocsi, lányok… :D

Még két dolog… Beszélgettünk egy normális fotóssal a forgatáson (nem zaklató paparazzival), és azt mondta, hogy míg külföldön egy-egy fotóért 180 ezer Ft-ot fizetnek kb. átszámítva, addig Magyarországon ők, egy darab képért 3000 Ft-ot kapnak. Nagyon durva!

A másik, amit még el akartam mondani, hogy tegnap az egyik csatornán azt mondták be este, hogy Kristen az országba érkezett, és hogy Rob kocsijával vitték a forgatás helyszínére titokban. Nos, azt nem tudom, hogy Kristen tényleg itt van vagy volt-e, de az biztos, hogy Rob kocsijával nem hozhatták, mert egész nap ott álltunk előtte, ugyanis figyeltük, mert ha a sofőr beült a kocsiba, akkor tudtuk, hogy Rob fél perc múlva fel fog bukkanni. Szóval, ha ez kamu volt, akkor valószínűleg, a hír többi része is, sajnos. :( Pedig én örülnék a legjobban, ha Rob és Kristen tényleg együtt lennének… De hát, mi a saját szemünkkel láttuk, hogy az a kocsi nem ment sehová egész nap, csak mikor Robot enni vitték, és visszahozták (de akkor egyedül ült benne).

A lényeg, hogy nagyon-nagyon jó volt ez a két hét, és ha jövő héten újra kezdhetném egy hétvégényi pihenés után, hát, megtenném. Kívánom, hogy mindenkinek legyen legalább egyszer ilyen élménye az életében. :) Nos, azt hiszem, ennyi lenne az összefoglalóm… :) Biztosan kifelejtettem még pár dolgot (és van, amit nyilvánosan sajnos, nem mesélhetek el, mert olyan emberek kerülnének bajba, akiket megkedveltünk a forgatás alatt), de remélem, hogy egy kicsit át tudtam adni abból az örömből, amit éreztünk és még mindig érzünk. :)

Holnaptól visszaáll a rendes kerékvágás. Ismét írok, tanítok, és megpróbálok visszaállni itthoni üzemmódra. :) Szóval, nem sokára jön az új fejezet. :)

2010. április 5., hétfő

A jelen boldogsága - 14. fejezet

Holnaptól valószínűleg péntekig megint nem leszek elérhető. Bocsánat érte... Fummie és Aby hibája, mert a vállamra ültették a kisördögöt, én pedig túl gyenge vagyok ellenállni a kísértésnek. :D Nem lenne belőlem jó vega vámpír. :D A lényeg, hogy ha hülyének is néz valaki miatta, megyek vissza Pestre a forgatás utolsó napjaira. :) Az egész kis csapat fent lesz, akik múlt héten, és nem bírom ki, hogy kimaradjak belőle. :D A kreatív írás órákat természetesen pótolni fogom, meg hát, a legtöbb diákomtól még úgysem kaptam meg az ehavi tandíjat, szóval, elvileg addig nincs is óránk. De a lényeg, hogy mindenkinek meg lesz tartva az ígért óraszám. :) Drukkoljatok, hogy lássam még legalább egyszer Robot. :) És addig olvassátok a fejezetet, és írjatok nekem hsz-eket. :) Hétvégén pedig már frisselek is nektek újra, amint hazaértem. :)





14. ÁLOMKÉP





LASSÚ LÉPTEKKEL MENTEM LE a lépcsőn Carlisle-lal az oldalamon. Éreztem, magamon az aggódó tekintetét, de most nem tudtam a félelmeivel foglalkozni. Persze, engem is megviseltek azok a képek a könyvben, mégis amint kimondtam hangosan is a döntésemet, már csak a boldogság érzése maradt bennem. Anya leszek! A lélegzetem felgyorsult erre a gondolatra, és izgatottan csúszott a kezem a hasamra.

- Te nem vagy normális! – Jonathan hangja zökkentett ki az édes álomképekből. Carlisle felé pillantottam, majd mindketten felgyorsítottunk.

- Hidd el, nem így akartam, én… - Edward a kanapén ült, fejét a kezébe hajtva. Ujjai a bronzos tincseket szorították. Esme a jobb oldalán ült kezét fia térdén nyugtatva, miközben aggódó tekintetét le sem vette róla. A többiek a szoba két oldalán várakoztak – a farkasok az ablak felőlin, Cullenék velük szemben.

- Nem így akartad? – Régi alfám feldúltan szelte át a nappalit, mire mindenki egy emberként feszült meg. Keze kinyúlt Edward felé – aki mozdulatlanul ült továbbra is -, de végül csak ökölbe zárult a levegőben. – Megölted őt! Felfogtad? – suttogta maga elé gyűlölettel teli hangon. Edward teste rándult egyet, miközben engem elöntött a harag. Így is éppen eléggé szenved, miért kell még vádaskodni is, mikor semmiről sem tehet!

- Nem fogok meghalni! – csattantam fel átlépve a küszöböt. A szobában lévő összes tekintet úgy fordult felém, mintha egy szellemet láttak volna besétálni.

- Az a… valami benned, belülről fog széttépni – borzongott meg Nate, és az iszonyattól eltorzult az arca.

- Nem fog bántani engem – jelentettem ki teljes magabiztossággal, miközben gyengéden végigsimítottam a hasamon. A legtöbb szempár szánakozó aggodalommal mért végig engem, mintha attól tartottak volna, elment az utolsó csepp józan eszem is. – És nem valami. Ő a kisbabám.

- Te teljesen megőrültél! – Jonathan dühösen túrt bele a hajába, miközben remegni kezdett. Szinte fel sem fogtam mi történik, már el is vágtatott mellettem. A bejárati ajtó hatalmasat dördülve csapódott be. A padlót fürkészve álltam, teljesen kiürült fejjel. Megértettem Jonathan érzéseit, de nem volt választásom, csak az, hogy hiszem, a gyermekem nem bántana engem.

- Utána megyünk, te rendben leszel? – éreztem meg Aidan érintését a vállamon. Ahogy felpillantottam rá, a tekintetéből együttérzés sugárzott. Lassan bólintottam egyet, miközben ujjaim megszorították a kezét.

Miután ő és Joshua kisiettek a házból, elkeseredett sóhaj hagyta el a számat. Szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, amiért ennyire megkínzom azokat, akiket szeretek. Főleg Edwardot… - pillantottam ismét rá. Még mindig lehajtott fejjel ült, én pedig úgy éreztem, megszakad a szívem a látványtól.

- Magunkra… magunkra hagynátok minket? – pislantottam Esme felé.

- Persze – indult el felém, aztán végigsimítva az arcomon elhagyta a nappalit Carlisle-t magával húzva. Alice és Jasper bíztató mosollyal az arcukon vonultak ki, Emmett és Rosalie pedig – karjában az öcsémmel – követték őket. A női szempár felém sem pillantott, így nem tudtam megállapítani, hogy Rose mire is gondolhat. A kezem ösztönösen kinyúlt, hogy megállítsa őt. Ahogy hozzáértem a karjához, megdermedt, és lassan fordította felém a fejét.

- Én… Csak bocsánatot akartam kérni azért, ahogyan a szobádban viselkedtem – szólaltam meg rekedtes hangon zavaromban. – Nem gondoltam komolyan. Tudom, hogy nálad jobb kezekben nem is lehetne a testvérem… - ismertem be.

- Nem haragszom – biccentett Rosalie kimérten, de valahogy nem tűnt teljesen őszintének a kijelentése.

- Én tényleg szörnyen… - akartam megismételni a bocsánatkérésemet, de a pillantása elhallgattatott.

- Tényleg nem haragszom. Csak… - Egy pillanatra lehajtotta a fejét, és mély levegőt vett, majd ismét rám nézett. – Nézd, ez most túl nehéz nekem. Időre van szükségem.

- Rendben – szorult össze a torkom. Emmett halványan rám mosolygott Rosalie mellől, aztán ők is felmentek az emeletre. Nagyot sóhajtva ültem le Edward mellé a kanapéra. – Jól vagy? – kérdeztem halkan. Iszonyatos érzés volt látni őt szenvedni. Szinte bármit megadtam volna azért, hogy elmúljanak a félelmei, de a szavamon kívül – hogy nem lesz semmi bajom -, nem tudtam más biztosítékot nyújtani a számára.

- Persze – jött a válasz.

- Edward, kérlek, nézz rám! – húztam fel a bal lábamat a kanapén, hogy felé fordulhassak a törzsemmel. Olyan lassan mozdult meg, hogy először azt hittem, nem is akar engedelmeskedni a kérésemnek. Gépiesen mozgott, mintha csak valami érzések és gondolatok nélküli robot lett volna. Egy váz… Az ujjaim összeszorultak a kanapé szélén, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve előre hajoltam, és megcsókoltam őt. Lassan reagálva csókolt vissza végül, aztán meglepett arcot vágva húzódott el, és a tenyerét a homlokomra simította.

- Lejjebb ment a lázad – felelte a kérdő pillantásomat látva.

- Tényleg? – tapogattam meg én is magam. Észre sem vettem, hogy elmúlt a szédelgés. – Valahogy erősebbnek érzem magam. Talán, mostantól már könnyebb lesz – mosolyodtam el halványan, mire kaptam egy kétkedő fintort. – Így lesz, csak hinni kell benne! – makacskodtam.

- Te komolyan nem félsz? – szorították meg a kezemet a hűvös ujjak.

- Bolond lennék, ha nem félnék – vontam meg a vállamat, aztán hirtelen eszembe jutott egy emlék, ami szomorú mosolyt csalt az arcomra. – Tudod, mikor anyu Edwardot várta, már elég idősnek számított. Aggódott amiatt, hogy ez bajt okozhat. Szerintem, minden nőnek átfut a fején, hogy mi van, ha… - gondolkoztam el. – De anyu mindig azt mondta, hogy minden csak hozzáállás kérdése. Az ember igenis tudja irányítani bizonyos határokon belül a saját testét. Ha nem hagyod el magad, könnyebb minden. Nem szabad azon rágódni, mi sülhet el rosszul, mert akkor önkéntelenül is ártunk magunknak az aggódással. Arra kell gondolni, milyen jó lesz. Hogy… minden rendben lesz, érted? – fúrtam az aranybarna tekintetbe a sajátomat. – Segíts nekem, hogy erre tudjak gondolni. Hogy élvezzem ezt a csodát. – A lelkesedéstől kipirulva fogtam meg a kezét, és a hasamhoz húztam. Tudtam, hogy még semmit sem érezni, mégis volt ebben a pillanatban valami, amitől könnyek gyűltek a szemembe. – Egy kisbaba. A mi kisbabánk – suttogtam magam elé Edward arcát fürkészve. – Tudom, hogy szereted őt. – Annyi ellentétes érzelem szaladt át rajta, hogy egyszerűen képtelen voltam olvasni belőle.

- Gyere! – pattant fel hirtelen, és óvatosan meghúzta a kezemet, hogy kövessem őt.

- Mi az? – vontam fel a szemöldökömet, de hagytam, hogy felsegítsen a kanapéról.

- Megkérem Alice-t, hogy segítsen. Minden egyes lépést végiggondolunk, amit csak szüléskor tennünk kellhet, és megnézzük, mi a végeredménye – mondta el a tervét a lépcsőn felfelé.

- De nem látta a babát… - gondolkoztam el.

- Nem. De az esküvőt halványan igen. Mert a neveltetésem garantálja, hogy biztonságot, szeretetet és a nevemet nyújtsam annak a nőnek, aki a gyermekemet várja.

- Nem kell elvenned, csak mert terhes vagyok – ráncolódott össze a homlokom a gondolattól. Az, hogy Edward ne szerelemből és önként vegyen el, összerántotta a gyomromat.

- Mindenképpen elvennélek, mert szeretlek – állt meg a folyosó közepén, hogy a kezei közé vegye az arcomat. – Csak még adnék egy kis időt neked… Hogy kiélvezd az életet – mosolygott rám úgy, hogy a lábaim reszketni kezdtek. – A baba csak előre hozta azt, amire a világon a legjobban vágyom – magyarázta. Kábultan eresztettem ki egy reszketeg levegőt a tüdőmből, de még mielőtt teljesen elgyengülhettem volna, Edward tovább indult. – Ha Alice rám koncentrál és nem rátok… - hunyta le Edward egy pillanatra a szemeit. – Akkor talán, lát valamit halványan. De ha nem látná egyáltalán a jövőmet, az is jel…

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejemet, aztán hirtelen megtorpantam és élesen beszívtam a levegőt. – Edward! Ezt nem… Ezt nem teheted! – kerekedtek el a szemeim rémülten, miközben az ujjaim az ingébe martak a mellkasán. – Ígérd meg, hogy ez eszedbe sem fog jutni! Gyerünk! Ígérd meg! – követeltem tőle.

Csak csendben állt, és nem volt hajlandó felnézni rám. Zihálva próbáltam megnyugtatni magam, hogy értelmesen tudjak beszélni vele, de ez volt életem legnehezebb dolga. A gondolat, hogy Edward megszűnjön létezni – még akkor is, ha én már halott vagyok -, mindennél fájdalmasabb volt.

- Mi lenne a kisbabánkkal, ha egyikőnk sem lenne mellette? – szólaltam meg reszkető hangon. – Hiszem, hogy semmi gond sem lesz. Hogy mindketten végignézhetjük, ahogyan felnő. De… ha mégsem… Ha… Szüksége lesz rád!

- Hogyan létezhetnék nélküled? – Edward tekintetében mélységes fájdalom kavargott, ahogy felemelte végül a fejét.

- Nem kell nélkülem létezned. A gyermekünkben élnék tovább. A részem. Ahogyan… ahogyan Bella nagyiból is van bennem – mondtam ki kissé félve Edward reakciójától. Nem akartam felkavarni őt még jobban, csak azt akartam, hogy megértse, miért kell léteznie mindenképpen. – Muszáj, hogy vele legyél, hogy megvédd, szeresd, mert csak így maradhatna fenn belőlem valami… - A számat harapdálva vártam, hogy Edward feldolgozza a hallottakat.

- Adj egy kis időt, hogy átgondoljam – kérte végül. Igyekeztem pozitívan felfogni, hogy legalább nem mondott azonnal nemet nekem. Így még megvolt az esélyem arra, hogy meggyőzzem az igazamról. Nem mintha szükség lenne rá… Élni fogok – hajtogattam magamban mantraként.

Az egész délutánt Jasper szobájában töltöttük vele és Alice-szel. Miközben ők próbálták megfejteni, mi lenne a következménye a különböző orvosi döntéseknek – a szülés korábbi megindítása, császár metszés, természetes szülés és így tovább -, nekem az ágyon kellett feküdnöm, hogy pihenjek. A lázam egyre lejjebb ment, és a szédelgésem is elmúlt teljesen, mire elérkezett az alkonyat.

Edward éppen azt várta, mit lát Alice, ha úgy döntene, hogy epidurális érzéstelenítéssel próbálja csökkenteni a fájdalmaimat, mikor megcsörrent a telefonja. A kijelzőre pillantott, aztán megnyomott egy gombot, és a füléhez emelte a készüléket.

- Szia! Russel vagyok… - hallottam meg a bizonytalan hangot a másik oldalon. – Én csak azt szeretném kérdezni, hogy holnap hányra jöttök?

- A kerti sütés – bólintott Edward. – Én nem hiszem, hogy… - kezdett volna bele, de felültem az ágyban, és intettem neki, hogy adja oda a mobilt. Teljesen kiment a fejemből, hogy holnap már vasárnap van, de nem okozhattam újra csalódást.

- Megyünk mindenképpen. Olyan fél három és három között érünk majd oda – pillantottam a többiek felé. Edward arcán rosszallást láttam, Alice-én viszont izgatottságot. – Alice valószínűleg, már korábban be fog nézni – kuncogtam fel.

- Rendben, akkor várlak titeket. – Tisztán hallottam Russel hangján a megkönnyebbült boldogságot. Biztosan félt attól, hogy megint lemondjuk az egészet.

- Ott leszünk – mosolyodtam el. – Szia! – szakítottam meg a vonalat, majd – kijavítva eddigi feledékenységemet – gyorsan bepötyögtem Juliette-ék számát, hogy a képzeletbeli vendéglistámon szereplő emberek mindegyikét meghívjam végre.

- Pihenned kéne… - szólalt meg Edward, miután befejeztem a rövid beszélgetést, amelyben megegyeztünk, hogy hol és mikor találkozunk majd.

- Azt teszem – vontam meg a vállamat, és visszadőltem az ágyra. Persze, tudtam, hogy nem a mostanra gondol… Megrázta a fejét, aztán visszafordult Alice-hez. Valószínűleg rájött, hogy nem tudja megakadályozni, hogy elmenjek a kerti sütésre.

A rövid telefonálás után a figyelmem új problémára terelődött át. Russel hangját hallva elszégyelltem magam, amiért eddig eszembe sem jutott az őt érintő probléma. Pedig az életéről volt szó… A gondolat, hogy a Volturi miattam fogja megölni iszonyatos volt a lelkiismeretem számára, de fogalmam sem volt, hogyan védhetnénk meg őt úgy, hogy közben senkinek sem esik baja. Talán, meggyőzhetnénk őket valamivel, hogy Russel ártalmatlan a titkainkra nézve… Vagy esetleg, ha cserében felajánlanánk valamit… Bárhogy törtem a fejemet, elképzelésem sem volt, mire vágyhatna egy vámpír uralkodócsalád a véren kívül.

Edward aggódó pillantást vetett felém, mire én elbújtattam az arcomat Alice takarójába. Nem kell, hogy még egy plusz dolog miatt aggódjon. Pontosan tudtam, hogy ő azt gondolja, nincs esélyünk. De biztos voltam benne, hogy majd én kitalálok valamit.

A gondolatok egyre lassabban pörögtek a fejemben, miközben a takaró melege kellemesen körbeölelt és elkábított. Csak akkor tértem egy kissé magamhoz, mikor Edward és Alice felpattantak a földről, és kisiettek a szobából. Csodálkozva emeltem fel a fejemet.

- Csak beszélnek Carlisle-lal – hallottam meg Jasper hangját a sarokból, ahová bekuporodott.

- Alice látott valamit?

- Lehet… Úgy tűnik, hogy egy korai császárral minden rendben lesz… - magyarázta Jasper, mire elégedetten bólintottam.

- Tudtam, hogy megoldjuk.

- Tudod… Igazán bátor vagy – nyomta fel magát Jasper egy könnyed mozdulattal a földről, aztán az ágyhoz sétált, és leült a szélére mellém.

- Mások szerint, inkább botor – jelent meg az arcomon egy keserű mosoly. – Köszönöm, hogy segítettél – utaltam arra, amikor elcsalta Carlisle-t a dolgozószobájától, hogy telefonálni tudjak Aidannak.

- Tudtad, hogy direkt volt? – vonta fel a szemöldökét.

- Sejtettem – pislogtam rá hálásan. – Miért tetted? – kérdeztem meg kíváncsian.

- A képességem miatt. Tudtam, mit éreztél, mikor azt hitted, nem lehet kisbabád, és azt is, milyen boldog voltál a gondolattól is, hogy talán, tévedtél. Nem bírtad volna elviselni, ha elveszik tőled őt – feszült meg a teste, mintha csak megint átérezte volna a kétségbeesett rettegésemet. – Az rosszabb lett volna a halálnál is – emelte rám a tekintetét. Bólintottam. Pontosan tudtam, mire gondol. A felvetéstől is, hogy elveszíthetem a kisbabámat, üresnek és halottnak éreztem magam. Mintha valami elszívta volna az összes boldogságot és melegséget belőlem. – Nem fog megtörténni – borzongott meg velem együtt Jasper is, aztán küldött felém egy kis nyugtató hullámot.

- Jasper… - szólaltam meg bizonytalanul. – Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Szerinted, van valami, amit a Volturi akarhat, és mi meg tudjuk nekik adni? – tértem vissza az elpilledés előtti gondolataimhoz. Jasper arcára kiült a feszültség, és már azt hittem, hogy nem hajlandó válaszolni nekem, mikor végre megszólalt.

- Amit szeretnének, olyasmi, amit úgysem adhatunk meg nekik.

- A farkasok szolgálata és ti, akiknek képességetek van? – kérdeztem elszoruló torokkal.

- Igen. De egyik sem elfogadható alkuajánlat – rázta meg a fejét határozottan Jasper.

- Akkor is kell lennie valaminek, amivel megmenthetjük Russelt. Egyszerűen nem nézhetjük tétlenül, hogy… - kezdtem széles kézmozdulatokkal gesztikulálni a feldúltságtól.

- Nem fogjuk – tette a kezét nyugtatóan a vállamra Jasper. – Kitalálok valamit – nézett a szemeimbe, én pedig biztos voltam benne, hogy tényleg így lesz. Jasper alapszemélyiségéhez tartozott, hogy jó stratéga volt, így ha valakinek támadhatott egy használható ötlete a Volturi ellen, akkor az ő volt. – Pihenj egy kicsit, ez sokáig el fog tartani… - fordította a fejét az ajtó felé. Halkan hallottam, ahogyan Edward éppen magyaráz valamit Carlisle-nak, de ahogy ismét letettem a fejemet a párnára, már csukódtak is le a szemeim.

Mikor hirtelen egy erdőben találtam magam, biztos voltam benne, hogy csak álmodom, mégis minden olyan valóságosnak tűnt. Mélyet lélegeztem a friss éjszakai levegőből, miközben a fák leveleinek zizegését hallgattam. Olyan megnyugtató volt az egész. Aztán mozgolódást éreztem a hasam tájékán. Meglepetten néztem lefelé, és csúsztattam a kezemet a hatalmas pocakra, amely hozzám tartozott. Egy újabb finom mocorgástól mosolyognom kellett. Boldoggá tett a tudat, hogy valakinek biztonságot és melegséget nyújthatok a testemmel.

- Hogy van az én két szerelmem? – csúszott két kar körém, miközben egy hűvös puszit kaptam a nyakamra. A mosolyom vigyorgássá szélesedett, miközben megfordultam az ölelésben. Furcsa érzés volt, hogy ekkora hassal nem tudtam rendesen Edwardhoz bújni, de a tekintetünk összeolvadása tökéletesen kárpótolt mindenért.

- Edward… - motyogtam magam elé. Lehajtotta a fejét, és egy lágy csókot nyomott az ajkaimra, miközben keze a kisbabánk ideiglenes otthonát simogatta.

- Gyere! – fűzte össze végül az ujjainkat, és maga után húzott. Döcögve próbáltam lépést tartani vele, de mikor látta, hogy ez nehezen megy, lassított egy kicsit.

- Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

- Majd meglátod… - somolygott felém, én pedig nem kérdezősködtem tovább. Pár percnyi séta után torpant meg, aztán a hátam mögé lépett. – Csukd be a szemed, majd én vezetlek – kért engem. Kissé aggódva pillantottam a göröngyös földre. Nem tűnt jó ötletnek vakon sétálgatni. Még a végén megbotlanék valamiben, és megütném a hasamat. – Bízz bennem! – suttogta a fülembe olyan hangon, amitől minden félelmem elmúlt.

- Rendben – teljesítettem a kérését. Egyik keze az oldalamra csúszott, a másikkal pedig a karomat fogta, miközben lassan araszoltunk előre. – Mindjárt ott vagyunk, már csak pár lépés – bizsergette meg a mély hang az egész testemet. Alig egy perc múlva végre megálltunk ismét, és Edward elengedett engem. – Kinyithatod a szemedet – adta meg az engedélyt a számomra. Pislogva próbáltam meg ráfókuszálni újra a világra a sötétség után, és mikor kitisztult a kép, tátott szájjal néztem körbe.

A tisztásunkon voltunk, de most egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogyan megszoktam. A közepén egy hatalmas ágy állt hófehér selyemágyneművel, és az odáig vezető utat gyertyák övezték a lábamtól kezdve. A méregzöld fűben pedig mindenütt virágok pompáztak. Azt sem tudtam eddig, hogy ennyiféle szín és árnyalat létezik a világon. A tekintetem bepárásodott a meghatottságtól és a látvány gyönyörűségétől, annak ellenére, hogy tudtam, csak az én fantáziám hozta létre ezt az egészet.

- Ó, Edward… - suttogtam elhaló hangon.

- Tetszik? – kérdezte bizonytalan hangon.

- Hogy tetszik-e? Ez csodálatosan szép – sóhajtottam fel, miközben nekidőltem a mellkasának a hátammal. Mutatóujjával az állam alá nyúlt, és addig tolta felfelé a fejemet, amíg el nem érte az ajkaimat. Sóhajtva engedtem beljebb a kutakodó nyelvet, miközben a lábaim reszketve próbáltak talpon tartani. Éreztem, ahogy az erős kar a combjaim alá siklik, és magához ölelve felkap, aztán megindulunk előre, de nem nyitottam fel a szemeimet, csak élveztem, az édes, zamatos keringő ízét.

A selyem simogató hűvössége megborzongatott, mikor Edward letett az ágyra. Hátradőlve hagytam, hogy levetkőztessen, még a reccsenő anyag halk zajával sem foglalkoztam. Az egész testem lángokban állt, nőiességem középpontja pedig lüktetve kívánta az összeolvadást.

Meglepődtem, amikor Edward ahelyett, hogy fölém gördült volna, az oldalamra fordított, és mögém feküdt, de aztán rájöttem, hogy a hasam miatt másképp nem tudna a közelembe férni. Keze végigsimított a bal combomon, és a sajátjára húzta a lábamat. Meztelen ágyéka keményen feszült hozzám. Fogalmam sem volt róla, mikor vetkőzött le, de nem is nagyon érdekelt. Egy álomban – főleg, ha ilyen csodálatos -, bármi lehetséges…

Halk sóhaj hagyta el a számat, ahogy belém hatolt. A testem valahogy sokkal intenzívebben érezte őt, mintha az érzékelésem felerősödött volna. Az illata eltöltötte az orromat, a számat elöntötte a csókja íze, a bőrömnek pedig minden egyes sejtje pulzált és bizsergett.

Lassú mozgásba kezdett, miközben keze a mellemet simogatta. A bimbóm szinte fájóan meredt előre az ujjai között. Nyöszörögve kapkodtam a levegőt, miközben percek alatt a gyönyör kapujáig jutottam, Edward kéjesen morgó hangja a fülem mellett pedig csak siettette a robbanást. A testemen reszketés futott át, ahogy a kéj végigrobajlott rajta. Nem hittem volna, hogy lehetséges ilyet érezni egy egyszerű álomban. Olyan elsöprő volt, hogy azt hittem, belehalok.

Talán emiatt nem fogtam fel időben a halk morgást, amelyet a szél hozott felénk, csak akkor, amikor már közelebb ért hozzánk. Riadtan ültem fel az ágyban – miközben magam elé rántottam a takarót –, és körbenéztem. Az egyik fa mögül egy alak lépett elő. Egy emberi szemnek túl messze lett volna ahhoz, hogy felismerje, de én azonnal rájöttem, kit is látok.

- Russel? – vörösödtem el annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, még mindig alszom, és ő valójában nem látott semmi illetlent. Hátrafordultam, hogy megnézzem az álomkép-Edward mit szól a felbukkanásához, de egyedül voltam az ágyban. Bár ez nem a valóság volt, csalódottság öntött el.

A tekintetem ismét az álmom új látogatója felé fordult, aki mozdulatlanul meredt rám pár méternyi távolságból.

- Russel? – szólítottam meg ismét. Pár másodpercig semmi sem történt, aztán felsikkantottam, ahogy hirtelen egy pillanat alatt előttem termett, és a vörös szemek egyenesen rám meredtek. – Ó, istenem! – szorítottam a szám elé a kezemet.

- Ezt te tetted velem! – Russel hangja gyűlölettel teli volt, nekem pedig önkéntelenül is potyogni kezdtek a könnyeim.

- Isabella… Isabella, ébredj fel! – Éreztem, hogy valaki rázogatni kezd, de csak percek múlva voltam képes kiszakadni az álomképből.

- Jasper? – néztem körbe zavarodottan. Éreztem, hogy az arcom nedves, de mielőtt letörölhettem volna a könnyeimet, kivágódott az ajtó, és Edward ijedten sietett be a szobába, egyenesen hozzám.

- Mi történt? – tolta arrébb Jaspert, hogy megvizsgáljon. – Rosszul érzed magad?

- Nem, én csak… álmodtam… - ráztam meg a fejemet, aztán hirtelen úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna. – Azt hiszem, tudom, hogyan mentsük meg Russelt – emeltem Edwardra a tekintetemet összeszoruló gyomorral.

2010. április 3., szombat

Rob és én Budapesten

Nem, még nem értem haza, itt vagyok Pesten, csak már nem bírtam ki, hogy ne írjam meg nektek mi is történt velem az elmúlt pár napban. Kezdem az elején...

Szombat este megtudtam a netről, hogy Rob már megérkezett Budapestre. Eredetileg úgy volt, hogy csak húsvét után jön, és én addigra szereztem szállást meg minden... Szóval, 10 percig ültem a monitort bámulva, és arra gondoltam, hogy basszus, nem fogom látni Robot (megjegyzem, évente kb. egyszer szoktam káromkodni...). Aztán 10 perc után megszállt valami fura érzés, és egy óra alatt megszerveztem az utazásomat. Ezer hála Verocsnak és Stigunak, akik befogadtak engem ilyen váratlanul. :)

Vasárnap reggel anyu felébredt, én pedig közöltem vele, hogy másnap egy hétre Pestre megyek. Az ő válasza pedig ez volt: "Te nem vagy normális, édes kislányom!" :D

Anyu megjegyzése ellenére, én fogtam magam, és elindultam hétfőn Pestre. Felszálltam a buszra, hogy kimenjek a vonathoz, és volt nálam egy két literes kóla az útra. A buszon, fogalmam sincs, hogyan, a kólás üveg alja kilyukadt, a kóla pedig szembe spriccelt egy srácot. Szerencsére, csak röhögött a dolgon. :D Szóval, átfutott az agyamon, hogy jobb lenne otthon maradni, mert ha így kezdődik az utazás, hogyan folytatódhat. :D De én mindig szembe megyek a sorsommal, elég makacs tudok lenni, úgyhogy felszálltam végül a vonatra, és elindultam Pestre Robot nézni. :) Ekkor még úgy gondoltam, hogy hétfőn kimegyek a forgatási helyszínre, maximum messziről látni fogom hangyatávlatból, vagy még úgy sem, aztán a többi napot a barátokkal töltöm majd. Nah, ebből csak annyi lett igaz, hogy barátok közt voltam minden egyes nap. :)

Amikor megérkeztem, Fummie várt rám a Keleti Pályaudvaron, hogy elvigyen a forgatás helyszínére. Nah, ez úgy történt meg, hogy először is telefonos segítséget kért. :D Aztán végül odataláltunk. :)

Rob már ott volt a helyszínen. A lakókocsija egy étteremmel szemben állt meg, és az étterem melletti épületben forgatott. Beálltunk a tömegbe, de így semmit sem láttunk belőle. Épp kezdtem feladni, mikor egyszer csak szemből felém sétált egy ismeretlen lány, és megszólított. "Szia! Ott ülünk az étteremben, odajöttök hozzánk? Közelről látni Robot." Körbenéztem először, hogy hozzám beszél-e. :D Aztán megkérdezte, hogy ugye, én vagyok Spirit Bliss, mert felismert egy fényképről. Mondtam, hogy igen, én vagyok, és Fummie-val együtt követtük őt az étteremhez. Kiderült, hogy ő Nikita, az egyik blogos lányzó. Nagyon-nagyon rendes volt tőle, hogy ismeretlenül odahívott magukhoz, ezer hálám érte neki és a barátnőjének! :)

A tömegben maradó rajongók valószínűleg, utáltak minket, de hát, ilyen lehetőséget, senki sem hagyott volna ki, és drágán meg is fizettünk érte, de megérte. :D Ugyanis, az étterem kerthelyiségében úgy lehetett csak maradni, ha az ember rendelt is. Márpedig iszonyatosan drága volt a legolcsóbb rendelhető étel és ital is. :-/ Fogalmam sincs, megint mi jött rám, mert nagyon nem akartam pénzt költeni, de elkapott valami érzés, hogy nekem látnom kell Robot, ezért rendeltem magamnak és Fummie-nak is, mert nála nem volt semmi pénz, de nem hagyhattam, hogy kimaradjon az élményből.

Aztán rendelés után eltelt 15-20 perc, és kiderült, hogy a világ legbunkóbb pincérét sikerült megtalálnunk. Két asztalnál ültünk, mindketten 5000 Ft-ért rendeltünk, és 10 percet vártunk kb. a kajára, aztán 5-10 perc eszegetés után már az asztalunknál is volt, hogy közölje, tudja, hogy csak Rob miatt vagyunk itt, úgyhogy együnk és húzzunk el, mert pörgetni kell az asztalokat. Még egyszer mondom, összesen kb. 10000 Ft-ért rendeltünk, és 10 perce volt előttünk az étel. Rohadtul felhúzott! nem mindegy neki, hogy miért ülünk ott, ha egyszer fizetünk rendesen? Ha egy 250 Ft-os ásványvíz felett ültünk volna 2 órán át, azt mondom, igaza van, de így? Szóval, a Szabadság téren lévő olasz étterembe ne menjetek, mert a kaja drága, és pocsék (majdnem hánytam tőle, de komolyan!), a pincér pedig egy tahó. :P

Végül megérte a pénzt kiadni és a pincért elviselni, mert Rob 3-szor sétált el tőlem 3 lépésnyire. Jól halljátok! :D Nem lehetett hozzá szólni, de láttuk őt testközelből. :D Annyira, de annyira édes, tökéletes, gyönyörű (igen, tudom, hogy pasira nem szokás ilyet mondani, de az volt!) férfi, hogy azt hittem, kiugrik a szívem a helyéből. Azt a korhű ruhát viselte, amelyet a külföldi forgatásokon is korábban. Nagyon jól állt neki. :) Egy képet készítettem róla, amelyről egy fotós később azt mondta, hogy jobb lett, mint amilyet nekik sikerült készíteni (amint Szandi feltöltötte nekem a képeket a gépre, megmutatom nektek), aztán csak a szememmel ittam a látványt, mert ha a fényképezővel voltam elfoglalva, akkor nem tudtam jól megfigyelni Robot. :)

Miután harmadszor is elsétált Rob előttünk (a házból ment a lakókocsijába és vissza), muszáj volt mennünk az étteremből, szóval visszaálltunk a tömegbe. Megint csak azt hittem, hogy ennyi volt a nagy élmény egész hétre, de tévedtem. :)

Mikor befejeződött a belső forgatás, elkezdtek a külsőhöz készülődni. A biztonságiak közül valaki (a nevét nem mondhatom, hogy ne kerüljön bajba), azt ígérte nekünk rajongóknak, hogy ha a járdán maradunk, nem vakuzunk és csendesek leszünk, akkor végignézhetjük. Mi betartottuk a szavunkat, később mégis jött a paraván a rendező utasítására. :-/ Az említett biztonsági odajött hozzánk, és bocsánatot kért tőlünk, amiért nem tudta tartani a szavát. Nagyon rendes volt ez tőle, és ő végig nagyon rendesen viselkedett velünk. :)

Szóval, a rendező miatt jött a paraván, és megint csak azt hittük, hogy ennyi volt, nem látunk többet Robból, de mivel nekem csak negyed 9-re kellett mennem a barátomhoz, akinél szállást kaptam, mert ő még dolgozott, ezért jobb dolgunk nem lévén, a helyszínen maradtunk. Leültünk a járdára, és az időközben megérkezett Kisildikóval és Stiguval meg a többi a helyszínen megismert fannal beszélgettünk, nevetgéltünk, énekeltünk, amíg odabent a paraván mögött készülődtek a fogatáshoz.

Mikor elkezdődött a forgatás, csendben maradtunk, és valamiért elindultunk lefelé, és megtaláltuk az egyetlen helyet, ahol be lehetett látni a forgatásra. :D Természetesen, a lyuk előtt állt egy biztonsági őr, de ő is annyira rendes volt, hogy megengedte, hogy maradjunk és végignézzük a felvételeket. Rob pont szembe sétált velünk a jelenetben. :D Tökéletesen láttuk őt, és megint csak ahhhhhhhhh... :D Négyszer vették fel a jelenetet, és mi mindegyiket láttuk. :D Annyira klassz volt! :D Mikor végeztek, megköszöntem a biztonsági őrnek, hogy ennyire rendes volt, és láttam rajta, hogy jól esett neki. :) Aztán sajnos, el kellett jönnünk, mert nekem találkoznom kellett Veroccsal, akinél a szállásom volt, és később tudtam meg, hogy kb. 10-15 perccel maradtunk le arról, hogy Rob magyarul azt mondta a rajongóknak, hogy: "Köszönöm, hogy csendben voltatok!" Váááááá, azt hittem, megőrülök! Ekkor tört ki rajtam a fanatizmus. Márpedig én akkor is hallom beszélni Robot, és még látnom kell őt! Esküszöm, sosem voltam rajongó típus, sosem jártam koncertekre, nem mentem egy híres ember miatt sem sehová, de Rob... Rob más... Nem Edward miatt szeretem, hanem azért a kedves, szerény, szeretetre méltó és tisztelettudó Robért, aki ő valójában.

Kedden úgy tudtam, hogy nem lesz forgatás, ezért Veroccsal és Fummie-val töltöttem a napot. Először Fummie-val várost néztünk egy kicsit, aztán délután Verocs, Fummie és én dvd-n megnéztük a Little Ashest és a Speaket. :)

Szerdán azt az infót kaptuk, hogy a Nemzeti Múzeum háta mögött lesz majd forgatás délelőtt. Az eső esett, hideg volt, de engem ez nem tarthatott vissza. Fummie kísért megint egész nap, aztán Eper csatlakozott hozzánk, majd Mesketéék csoportjával találkoztunk, és végül befutott Aby is, aki a mi telefonos segítségünkkel (az én telefonomat használva, Fummie irányította :D ) jutott el a helyszínre. Unio véletlenül csapódott hozzánk, nem olvasta korábban a blogomat, és nem is ismert engem, de végül háborús hadirokkant sorstárs lett belőle is… Hogy ez mit is jelent pontosan, nem sokára megtudhatjátok… :D Mindenki nagyon aranyos volt, és jókat nevettünk, nagyon klassz volt. :) Igazán örültem, hogy megismerhettem őket. :) Reggel egy riporter is megtalált a tv2-től, de szerencsére, úgy tűnik, hogy nem adták le végül a velem készült riportot. Nem szeretem, ha filmeznek. :D

Vártunk, vártunk, eltelt a délelőtt, aztán délután jöttek a munkások, felállították a forgatási díszlethez tartozó korhű lámpákat, így reménykedni kezdtünk, hogy hamarosan Rob is megérkezik majd. Végül a munkások elmentek, csak egy rendőrautó és mi maradtunk. Szegény Mesketééknek pedig menniük kellett haza vonattal, így nem láthatták Robot. Annyira sajnáltam őket. :( Először olyan infókat kaptunk, hogy este kezdődik a forgatás, aztán éjjel 2, 4, 6 óra lett belőle. Végül, fogalmunk sem volt, hogy most lesz-e forgatás vagy sem, és ha igen, mikor, de az előző nap történtek után (lemaradtunk Rob magyar mondatáról), nem akartuk megkockáztatni, hogy lemaradunk még valamiről. Inkább legyünk kint feleslegesen, minthogy legyen forgatás, és mi otthon szundizzunk helyette - döntöttük el végül, és maradtunk.

Még olyan 7-8 óra körül Szandi is befutott, és elmentünk egy teázóba, aminek már nem emlékszem a nevére, de majd megkérdezem Szanditól. Azt a helyet viszont nagyon ajánlom, mert olcsó és nagyon-nagyon kedves a személyzet. :) Szandi teázás után hazament, de Fummie, Aby, Unio és én maradtunk. Szóval, ott vártunk szerda reggel 9-től csütörtök este 11-ig (nekem akkor kellett elmennem, mert Verocs reggel elutazott, és nekem el kellett hoznom a cuccaimat tőle, de a többiek hajnali 6 körülig maradtak).

A szerda éjszakai várakozás maga volt a földi pokol – iszonyúan szenvedtünk, de jó társaságban. Annyira hideg volt, hogy elfagyott a lábunk, reszkettünk, az arcunkon és az orrunkon fagyási sérülések voltak, és annyira fájt már létezni is, hogy mind közel álltunk a síráshoz. Átfutott az agyamon, hogy a hajléktalanok hogyan bírják elviselni ezt az egészet hosszú távon. Szörnyű… :-/ Szóval, odakint éjszakázni borzalmas volt a hideg miatt. Az ébrenlétet jól viseltük, mert szórakoztattuk egymást, biztonságban is voltunk, mert a forgatási helyszín közelében maradtunk, ahol egész éjszaka állt egy rendőrautó. Szóval, csak azzal volt gondunk, hogy olyan hideg volt, mint az Északi-sarkon.

Várakozás közben beszélgettünk pár másik fannal, köztük három osztrák lánnyal, egy három gyerekes anyával, és egy Judit nevű lánnyal, aki odaadta a kocsijából a lábtörlőt, hogy ne a földön kelljen ülnünk, és csütörtök délután, miután vége volt a munkaidejének, egy hatalmas üveg forró kávét hozott nekünk a forgatásra. Értitek? Egy idegen, akivel előző este ismerkedtünk meg, annyira törődött velünk, hogy forró kávét hozott másnap! Esküszöm, ez alatt a pár nap alatt megerősödött az emberiségbe vetett hitem. Olyan összetartást mutattunk mi, Rob jelen lévő rajongói, amilyet én még sosem tapasztaltam. Önzetlenül segítettünk egymásnak, és Robot is támogattuk azzal, hogy kifogástalanul viselkedtünk!

Várakozás közben feltűnt egy, azt hiszem, nyolc tagból álló fiúcsoport is, akik szerenádot adtak nekünk. :D Esküszöm, ez volt az éjszaka fénypontja. :D Felvettem az előadásukat videóra, de ezt is csak később tudom megmutatni, ha Szandi feltöltötte nekem a gépre. :)Valamikor hajnali 5 körül annyira fáztunk már, hogy lementünk a forgatási helyszínen lévő elhagyatott autógarázsba, ahol elvileg volt mosdó, gyakorlatilag nem találtuk meg. :D Viszont, az egész olyan volt, mint egy szellemkastély valami horrorfilmből. Addigra már annyira készen voltunk szellemileg, hogy mikor a lépcsőn ülve krákogást hallottunk valahonnan az emeletről, gyorsan elhagytuk a garázst. Inkább a hideg vigyen el minket, mint egy baltás gyilkos. :D

Végül lesétáltunk a közeli McDonald’shoz, mert azt hittük, hogy 6 órakor nyit, de mikor odaértünk, láttuk, hogy csak 7-kor, a Burger King pedig csak 8-kor. Végül találtunk egy kis cukrászda szerűséget, ami nyitva volt, szóval, beültünk melegedni, enni, inni és mosdót használni. Egy kis pihenés és felfrissülés után visszamentünk a forgatási helyszínre.

Ekkor már kezdett melegedni az idő, és végül elkezdtek megint szállingózni az emberek. Megérkezett Kisildikó is, aki volt olyan rendes, hogy hozott nekünk egy jó meleg pokrócot. Mi éjszakázók lehuppantunk a fal mellett a földre, és bebugyoláltuk magunkat a pokrócba. Aztán odajött egy fiatal nő hozzánk, hogy a Meglepetés magazintól van, nem fényképezhetne-e le minket is. Mondtuk neki, hogy végül is, ha már 24 órát itt töltöttünk, miért ne… Erre elképedt, de nem olyan módon, hogy „Jesszus, ti hülyék vagytok!”, hanem inkább csak hitetlenkedve, hogy tényleg vannak olyan emberek, akik halálra fagyni is képesek Rob miatt. :D Szóval, elvileg benne leszünk a Meglepetésben. Közben telefonszámot is cseréltem az újságíró hölggyel a könyvem miatt – kellenek a kapcsolatok… :) Mellesleg, ő is iszonyatosan rendes volt. A fotózás után átment a másnapi forgatás helyszínére, hogy megnézze, milyen is, és aztán csak azért visszajött a Múzeumhoz, hogy nekünk szóljon, merre lesz a forgatás pénteken, és hogy elég durva a környék, szóval, vigyázzunk magunkra.

Csütörtök délután végre elkezdték a munkások a díszlet további felépítését, és hát… Azt kell mondanom, hogy iszonyatosan bénák voltak… Kivágták a képbe nem illő zöld szemetesládákat, de úgy, hogy a munkás először majdnem átvágta a fémvágó drótját, aztán pedig beleállt egy víztócsába, és úgy használta az elektromos szerszámot. Nézni is ijesztő volt… Mondjuk, hétfőn is összedőlt egyszer a paraván, amit felépítettek, szóval, már meg sem voltunk lepve, hogy bénáznak. :D

Aztán vártunk, és várakozás közben kihallgattam egy biztonsági őrt és egy stábtagot, amint arról beszélgetnek, hogy ki fognak küldeni minket az utca végébe majd, ha Rob megérkezik és forgatni kezdenek. Szóval, kicsit beparáztunk, hogy meddig is zavarnak majd ki minket, és hogy láthatjuk-e egyáltalán Robot.

Mikor megérkeztek a lovas kocsik, és elkezdték felállítani a kamerákat, az egyik szervező odajött hozzánk (a pléden ültünk még mindig a földön), és azt mondta, hogy ott lesz pont a kamera, ahol ülünk, úgyhogy menjünk vagy 5 méterrel balra vagy 5 méterrel jobbra. Na, mi jobbra mentünk, meg is kérdeztük, hogy itt már oké? Azt felelte, oké. Másfél perc múlva, jönnek a biztonságiak, hogy mindenki menjen balra. :D Tökéletesen összehangolva dolgoztak. :D

Kitereltek minket a kordon mögé. A forgatási helyszínnel szemben volt egy kert, ahová be lehetett menni, és egy csomóan oda igyekeztek, hogy lássanak valamit, de én megállítottam Abyéket, és mondtam, hogy a kordon mögött megállunk, és nem mozdulunk, ha a fene fenét eszik sem. Biztos voltam benne, hogy a kertből is valahogy kiterelik majd az embereket, és ha felmegyünk oda, akkor a kiterelés után hátra kerülünk, és semmit sem fogunk látni. És végül igazam volt. 9 körül zárt a kert, és mindenkit kiküldtek. Mi viszont a kordon mögött az első sorban álltunk, és mindent láttunk. :D Azt hiszem, sikerült kitapasztalnom a napok során, hogyan kell úgy taktikázni, hogy lássuk Robot. :D

Végül megjelent Rob. A jelenet, amit felvettek, abból állt, hogy a lovaskocsik mentek egy kört, megálltak, emberek szálltak ki, felmentek az épület lépcsőjén valami bálba, aztán megjelent Rob is, és felsietett ő is a lépcsőkön. Végig láttuk őt, és mikor a felvételek végeztével visszafelé ment a rendezői sátorhoz, még az arcát is jól láthattuk. A harmadik felvételnél olyan édesen mosolygott, hogy megremegett a lábam, és kivételesen nem a fájdalomtól. :D És a sétapálcával a kezében annyira aranyosan csámpázott, hogy el is neveztem Csámpikának. :D Annyira cuki, ahogyan megy. Nagyon kis béna, de pont ettől, ahhhhhhh… Imádom a kacsázó, hosszú lábait. :D

9-10 óra körül már iszonyatosan fájtak a lábaim, egyfelől, mert sokat álltam, másfelől, mert megint teljesen elfagytak. Nagyon magas a fájdalomtűrő küszöböm – két vesekőzúzást kibírtam fájdalomcsillapító nélkül, pedig az olyan, mintha másodpercentként rúgna oldalba egy ló -, de esküszöm, hogy majdnem elsírtam már magam. Egy hajszálnyira voltam tőle…

Aztán fél 11-11 körül el kellett mennem, hogy elhozzam a cuccaimat Verocstól. Így le is maradtam a forgatás további részeiről, de azt tudom, hogy Fummie-ék beszélgettek Rob közvetlen asszisztensével, aki azt mondta, hogy Rob egy teljesen egyszerű, kedves, szerény ember, aki szinte szégyelli, ha kérnie kell valamit. Azt is mondta, hogy Rob tudja, hogy mi virrasztottunk miatta egész éjszaka, és azt mondta, hogy kitartó lányok vagyunk, és szobrot kéne emelni nekünk. :D És Aby volt olyan rendes – ezúton köszönöm neki -, hogy megkérte Rob asszisztensét, hogy mondja el Robnak, hogy írtam egy könyvet, amit ki fognak adni, és ő ihlette a főszereplőjét. :D Szóval, Rob tud az Árnyékvilágról nagy valószínűséggel. :D Már a tudat is ááááááááááááááá! :D

Másnap minden csomagomat magammal cipelve indultam 3 órányi alvás után az olvasói találkozóra, ami végül inkább baráti teázásba fajult. Megismerkedhettem végre személyesen is Truskával, és Kisildikó is eljött. Szóval, Szandi és én velük voltunk a Zöld Teknősben, aztán pedig valami plázaszerűségben megebédeltünk. A többi olvasónk nem jött teázni, velük később futottunk össze a következő forgatási helyszínen. :D Hiába, no, Robot látni mégis csak nagyobb szám, mint engem. :D

Végül Stigut felszedve a metrónál elindultunk a forgatás új helyszínére. Az utcának most nem jut eszembe a neve – nézzétek el, 4 nap alatt 4 órát aludtam -, de tényleg elég lepukkant környék volt. Fummie később csatlakozott hozzánk, aztán találkoztunk még pár olvasómmal, és végül egész nagy csoportot alkottunk.

Az előző forgatásoknál már kitapasztaltam, hogy mindig Rob lakókocsijával ellentétes utcában kell állni, és hogy kb. hová szokták rakni a kordonokat, ezért a velem lévőknek elmondtam egy stratégiát, aminek köszönhetően végül megint elől álltunk a kordonnál, és egész jól láthattunk mindent. A mi oldalunkon érkezett meg Rob a kocsival, amivel szállították, és a külső jelenetekre egészen jól ráláttunk. A jelenet lényege az volt, hogy Rob valakit kilök a kapun át a földre, aztán elsétál mellette – valószínűleg, meg is ütötte az illetőt, nem csak lökte, de ez nem biztos…). Vagy ezerszer felvették ezt a jelenetet, és Rob felszabadultnak tűnt. Egyáltalán nem kiabáltunk vagy zajongtunk, és ettől egyre jobban érezte magát. :)

Aztán mikor a forgatásnak vége lett, beszállt az őt szállító autóba, ami arra ment, amerre mi álltunk. Az autó megállt mellettünk, és hátulról kiszállt egy ember, aztán előre ült. De nem ez volt a lényeg… Hanem hogy a hátsó ülésen Rob lehúzott ablak mellett mosolygott, intett egyet, és azt mondta: Good Night! :D Mi csak álltunk halálra fagyva, sokkosan, és gépiesen integettünk, mert egyszerűen nem hittük el, hogy ott áll mellettünk a kocsi, ő pedig mosolyog ránk, és hozzánk beszél. A sokkos roham után, mikor már elment, kitört belőlünk a röhögés, és tisztára megvesztünk. Az élmény elvette az eszünket. :D Bementünk egy kisboltba, és vettünk innivalót, az eladósrác pedig elnézően mosolygott ránk, mert hát, elég érdekes, felajzott állapotba kerültünk, és nevettünk, csacsogtunk, újra és újra elmeséltük egymásnak azt, amit átéltünk, mert olyan hihetetlen volt. :D Mondtam távozáskor a srácnak, hogy nem mindig vagyunk ilyen őrültek. :D

Ezután megint mosdót kerestünk egy McDonald’sban, aztán mentünk a következő helyszínre. Nos, ez egy elég forgalmas helyen volt, és az arra haladó emberek megálltak megnézni, mi történik, úgy, hogy azt sem tudták, kicsoda Rob. Nagyon idegesítő volt, hogy ők nem is szeretik, de elfoglalják azok elől a helyet, akik napokig virrasztottak, halálra fagytak és szenvedtek, csak hogy lássák Robot. :P Szóval, olyan nagy volt a tömeg, hogy hátulra szorultunk, és semmit sem láttunk. Elkullogtunk egy étterem lépcsőjéhez, és ott szenvedtünk csendesen. Megint összefagytunk, és a fagyástól a lábaink nagyon fájtak. Újra sírás közeli állapotban voltunk mind, de helyette inkább csak kínunkban röhögtünk azon, hogy nem vagyunk normálisak. :D

Megjelent négy részeg idióta is, akik ordibálni kezdtek, mert nem tetszett nekik, hogy Robert híres és odavannak érte a lányok, míg ők szánalmasak és senkinek sem kellenek. :P Szerencsére, a biztonságiak úgy kidobták őket, hogy élvezet volt nézni. Minden elismerésem a biztonságiaké, mert gyorsan és hatásosan intézkedtek.

Végül mikor már feladtuk majdnem, és annyira fájt mindenünk, hogy azt hittük, meghalunk, kezdett oszlani a tömeg, és sikerült beállnunk az első sorba. De ez már a forgatás vége felé volt… Szandi és Stigu látta, hogy Rob az orrnyergét vakargatta és a hajába túrt forgatási szünetben, valamint azt is, hogy miután megérkezett a stábtagoknak az étel, Rob egy pogácsát tömött egészben a szájába. :D Kis hörcsög… :D

Végül elkezdtek venni egy jelenetet, amelynek a lényege az volt, hogy Rob egy kirakatban megnéz valamit, aztán elsiet. A második ilyen felvétel végénél Rob mielőtt bement volna az étterembe, amiben gyülekeztek a stábtagok, kidugta egy kicsit a nyelvét. Nekem valahogy olyan érzésem volt ettől, mintha valamit elrontott volna, és ezért dugdosná a nyelvét, de nem biztos… Minden esetre, édes volt. :D

Aztán vége lett a forgatásnak, és Rob megállt előttünk. Addigra már alig voltunk ott, így az első sorban álltam, úgyhogy tökéletesen láttam őt. Látszott rajta, hogy nagyon örül, hogy ott vagyunk még, és hogy hálás nekünk, amiért rendesen viselkedtünk, nem kiabáltunk, nem sikoltoztunk, és tényleg kimutattuk iránta a szeretetünket és a tiszteletünket. Felénk fordult, integetett, és olyan mosolyt villantott, amitől a szívem olyan heves verdesésbe kezdett, mint Belláé, ha Edward rámosolygott, aztán édes akcentussal, magyarul azt mondta nekünk: Jó éjszakát! :D Még most is hallom a fülemben, ahogyan kiejti ezt a két szót. Végül az autójához ment, újra integetett és mosolygott, és én komolyan elfelejtettem a fagyást, a fájdalmat, mindent, és legszívesebben mentem volna azonnal az újabb forgatásra. Istenem, ennek a pasinak a mosolya tényleg babonázó. Én ilyet még sosem éreztem. De komolyan. Még most is remegek, ha rágondolok. Huhh… Ezt nem lehet szavakkal leírni. Ezt látni kell. Rob olyan férfi, aki egyszerűen megbabonázza a nőket… És a vicces az, hogy ő maga ezt fel sem fogja. Annyira ártatlan és egyáltalán nem használja ki a helyzetét. Megmaradt egy teljesen egyszerű, naiv, 23 éves fiúnak. Azt hiszem, pont ezért szeretjük őt annyian.

Ez volt az utolsó találkozásom Roberttel. A mai napot Stigunál töltöttem, megint megnéztem ezúttal vele a Little Ashest és a Speaket. A családja egyébként annyira klassz. Nagyon kedvesek voltak velem, és olyan igazi családi ebéd részese lehetettem. Nagyon jó érzés volt. :) Imádok Stiguéknál lenni. :D Ma délután hazajöttem, és már itthonról írtam meg a beszámolóm végét. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne írjam meg még ma a beszámolót, pedig már szédülök a fáradtságtól, de ezt muszáj volt azonnal megosztanom veletek, amint tudom. :)

Amit még el szeretnék mondani… A bulvárlapok megint baromságokat irkálnak, ne higgyetek nekik! A szerdai forgatás nem a rajongók miatt maradt el. A lehető legjobban viselkedtünk. Csendben voltunk, tettük, amit a biztonságiak mondtak nekünk. Tiszteletben tartottuk, hogy Robert éppen dolgozik, és egyáltalán nem zavartuk őt. Robert ezért is köszönte meg nekünk első nap, hogy csendben maradtunk, és később, ezért lett a napok múlásával egyre közvetlenebb velünk. Látta, hogy mi nem vagyunk olyan őrültek, mint az amerikai, angliai stb. rajongók, és kezdett feloldódni és megbízni bennünk. :) Szerintem, vissza fog még jönni hozzánk a forgatáson kívül is. ;) A forgatások során a biztonságiak a fotósokat dobták ki mindig elsőként (láttam hétfőn és csütörtökön is, ahogy kikísérik őket a forgatás területéről), nekünk viszont hagyták, hogy nézzük a forgatást. Ha nem megfelelően viselkedtünk volna, akkor minket is elzavartak volna. Szóval, a bulvár nem tudott Rob közelébe jutni, míg mi, rajongók igen, és ez baromira bosszantja őket. :P Úgy kell nekik. :P

Szeretném megköszönni Leiának és a többieknek a segítséget, amit a napokban az infóikkal nyújtottak, és mindenki másnak is, aki bármiben segített. Öröm volt látni, hogy milyen összetartóak és segítőkészek tudunk lenni. Esküszöm, büszke voltam arra, hogy magyar vagyok, és arra, hogy Rob magyar rajongói ennyire érettek, összetartóak, ilyen mértékben segítenek egymásnak, és tényleg annyira szeretik Robot, hogy képesek Rob érdekeit a saját érdekeik elé helyezni. :) Egy élmény volt, hogy megismerhettem ezeket az embereket, és hiányozni fognak. Megszoktam, hogy jelen vannak az életemben személyesen, és már a vonaton olyan honvágyam volt… Mert kezdtem úgy érezni, hogy a forgatásokra szinte már hazamegyek… Életem legnagyobb élménye volt ez a pár nap, és még jobban megszerettem Robot. Sokan mondták, hogy mi van, ha mégsem olyan, mint amilyennek elképzeltük, és bevallom, egy kicsit féltem, hogy igazuk lesz… De Rob tényleg a világ legaranyosabb, legcsodásabb embere, és szeret minket, a rajongóit. Ezt azt hiszem, mind érezhettük, akik kitartóan megvártuk a forgatások végét. :)

A képeket és videókat felteszem, amint Szandi elküldte őket. Most viszont megyek aludni, mert mindjárt leszédülök a székről. :D Remélem, Robbal álmodom majd… :D