A jelen boldogsága - 17. fejezet

A fejezet előtt csak annyit szeretnék mondani, hogy nézzétek mindig az oldal fejléce alatt található sávot, mert oda minden fontos hírt, frissítést, egyéb érdekességet ki szoktam írni. Csak azért gondoltam, hogy szólok, mert észrevettem, hogy sokszor olyasmire kérdeztek rá, ami oda ki van írva. :) Valamint az aloldalamat, a saját írásos oldalamat, és a hivatalos "írói" oldalamat is érdemes nézegetni, mert azokra is kerülnek fel érdekességek. Például Isa menyasszonyi ruhájáról is találhattok képet. :) A három másik oldalam linkjeit bal oldalon találhatjátok. :)




17. PEZSGŐ ÉS EPER



A GRATULÁLÓK SORA, MINTHA SOSEM AKART VOLNA VÉGETÉRNI. Annyi puszit és ölelést kaptam alig negyed óra alatt, amennyit egész életemben együttvéve. Mikor elfogytak a családtagok, és a barátok is átadták a jókívánságaikat, azt hittem, végre túl vagyok mindenen, de tévedtem. Meglepetten pislogtam Tanyára és a testvéreire. Eddig annyira el voltam kábulva, hogy fel sem tűnt a jelenlétük.

- Hát, gratulálok! – lépett elém Tanya, miközben beletúrt a hajába. Egy vérvörös, rövidke ruhát viselt, ami tökéletesen kiemelte az alakját. – Remélem, tudod, hogy milyen szerencsés vagy… - mérte végig Edwardot, aki éppen Eleazarral rázott kezet.

- Igen, tudom – pirultam el. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem érdemlek meg egy olyan férfit, mint Edward, épp ezért hálát adtam a Sorsnak, amiért mégis engem választott.

- De nehogy azt hidd, hogy ez a háború vége – hajolt Tanya a fülemhez, miközben megölelt és két hűvös puszit nyomott az arcomra. A háta mögött elnézve észrevettem Jonathant, ahogy elhagyatottan ácsorog a ház fala mellett, és engem figyel. Mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy még lesz vele egy valószínűleg, nem túl fesztelen beszélgetésem, aztán elszakítottam tőle a pillantásomat. – Csak egy csatát nyertél meg, farkaslány – eresztett el Tanya végül. Hitetlenkedve kuncogtam fel, mikor ellépett tőlem, és cinkosan rám kacsintott. A régen érzett féltékenységem teljesen elszállt – nem is értettem, miért tartottam korábban Tanyától. Ő volt a tipikus példája az ugató kutyának – vagy inkább vicsorgó vámpírnak -, aki nem harap.

- Nem félek tőled – néztem az aranybarna szemekbe, mire azok elismerően felcsillantak.

- Tudom. Pont ezért kedvellek – küldött felém egy utolsó mosolyt, aztán mielőtt megszólalhattam volna, egy puszit nyomott Edward arcára, és elsietett Alice-ék felé.

- Komolyan azt mondta nekem, hogy kedvel, vagy hallucináltam? – pillantottam fel az újdonsült férjemre vigyorogva – már gondolatban is jól esett kimondani. A férjem…

- Azt mondta – erősített meg Edward halkan kuncogva. A tekintete szinte beleolvadt az enyémbe, én pedig egy másodpercre teljesen elfelejtettem, hogy hol is vagyunk éppen. – Szóval… Nem bánod? – zökkentett ki a kérdés.

- Mit? – sóhajtottam összezavarodva.

- Alice kis összeesküvését. – Edward a kezébe vette az arcomat, és kutakodva nézett a szemembe. – Hogy így házasodtunk össze…

- Bevallom, reggel még el sem tudtam volna képzelni, hogy délutánra a feleséged leszek – fektettem a tenyeremet Edward kézfejére. Apró ráncok jelentek meg a homlokán, én pedig gyorsan folytattam, mielőtt még túlságosan elkezdett volna aggódni. – Most viszont, nem tudnám elképzelni, hogy ne legyek a feleséged – húztam a számhoz a tenyerét, és egy puszit leheltem bele. – Ez volt a legjobb ötlet, ami valaha megszületett Alice fejében – biztosítottam róla, mire megrándult a szája széle.

- Azt hiszem, most tetted tökéletesen boldoggá Alice-t – felelte a kérdő pillantásomat látva, és fejével a húga felé intett. Alice nem nézett felénk, de az arcán olyan elégedett vigyor ült, amely egy friss lottónyertes mosolyát is lepipálta volna.

- Kis kíváncsi – forgattam meg a szemeimet. – De hadd legyen ennyi öröme, ha már neki köszönhetem életem legboldogabb napját – fűztem a karjaimat Edward nyaka köré, és már éppen meg akartam csókolni, mikor a halk torokköszörülés megzavart.

- Ellophatnám egy pár percre a feleségedet? – Jonathan hangja komoly volt, én pedig hirtelen nagyon feszültnek éreztem magam. Edward teste egy pillanatra megmerevedett az ölelésemben, aztán bólintott.

- Itt várom – közölte. Kissé csalódottan engedtem ki az ölelésemből, majd egy mély lélegzet után követtem Nate-et. Olyan tökéletes volt most minden, és annyira boldognak éreztem magam, hogy önző módon nem akartam, hogy elrontsa a kedvemet egy beszélgetés vele.

Előre vezetett, ahol leparkoltunk a kocsikkal, aztán lehajtott fejjel nekitámaszkodott Aidan furgonjának. Összeszoruló gyomorral vártam, hogy megszólaljon, és már éppen ki akart törni belőlem egy ideges „Mondj már valamit!”, mikor végre beszélni kezdett.

- Hát, erre egyáltalán nem számítottam ma reggel, mikor felkeltem – túrt a hajába, aztán kissé oldalra döntve a fejét, rám nézett.

- Elhiheted, hogy én sem…

- Igen, tudom. Esme elmagyarázta, hogy meglepetés volt az egész. Alice őrült ötlete – nevetett fel halkan.

- Nem volt őrültség! – tiltakoztam azonnal. – Vagyis… Hirtelen volt, de…

- Boldog vagy, hogy így történt – bólintott Jonathan. – Tudod, egy másodpercig megfordult a fejemben, hogy szabotálom valahogyan az egészet, de aztán ahogy kiértünk, és Edwarddal egymásra néztetek… Azt hiszem, bármit megadnék azért, hogy valaki így nézzen rám és valakire így nézhessek – mosolyodott el szomorúan.

- Lesz majd valaki – próbáltam eltűntetni a képzeletbeli szürke felhőt Nate feje fölül. – Csak türelmesnek kell lenned…

- Remélem – lökte el magát az autótól. – De nem ezért hívtalak félre. Ezt a születésnapodon akartam odaadni, de mivel nem volt lehetőségem nászajándékot venni, ezért tessék – nyújtotta ki felém tenyerét, amin egy apró, fehér farkas feküdt kőből kifaragva.

- Ez gyönyörű… - vettem át tőle a szobrocskát, aztán hirtelen elkerekedtek a szemeim. Ahogy közelebbről is megnéztem a követ, ismerősnek tűnt. Kérdőn pillantottam fel a sötétbarna szemekbe, melyek azonnal elárulták szavak nélkül is a választ. Nate azt a követ használta a farkashoz, amellyel a tengerparton játszadoztam, és aminek csak úgy nyoma veszett hirtelen. Most már tudtam, hová lett…

Elpirulva zártam össze az ujjaimat a farkas körül, hogy a markomba rejtsem. Úgy éreztem magam, mintha valami titkos, intim ajándékot kaptam volna, amelynek csak mi ketten értjük a jelentését.

- Köszönöm – suttogtam.

- Most jobb, ha visszamész a férjedhez – köszörülte meg a torkát Nate.

- Te nem jössz? – néztem fel rá aggódva.

- Előbb kiszellőztetem egy kicsit a fejemet – mosolyodott el. – Menj csak! – intett a hátsó kert felé, én pedig nehéz szívvel hallgattam rá. Még egy utolsó aggódó pillantásra megálltam a ház mellett – mire alig láthatóan biccentett egyet, jelezve, hogy rendben lesz -, aztán magára hagytam.

Ahogy visszaértem a násznéphez, a tekintetemmel azonnal Edwardot kerestem. Még mindig ugyanott állt, ahol akkor, amikor Nate elkért tőle, és éppen Lupéval és Benjaminnal beszélgetett. Sóhajtottam egy nagyot, hogy megszűnjön a szorítás a mellkasomban, aztán odasétáltam hozzájuk.

- Sziasztok! – bújtam Edwardhoz, aki azonnal körém fonta a karját. Olyan otthonos érzés volt befészkelnem magam mellé, mintha a testünket úgy tervezte volna valaki, hogy pontosan passzoljon egymáshoz. – Miről maradtam le? – érdeklődtem.

- Lupe éppen azt mesélte, hogy milyen volt egy idegen városban tanulni – fordult felém Edward, miközben a szája széle megrándult.

- Biztosan nagyon izgalmas lehetett egy új helyen… - próbáltam meg visszafojtani egy kuncogást. Le mertem volna fogadni, hogy Edward épp arra gondol, hányszor és hány különböző helyen is járta már ki a gimnáziumot és az egyetemet a testvéreivel együtt.

- Hát, én jobban szeretek itthon lenni – vonta meg a vállát Lupe. – Itt vagyok a legboldogabb – szegezte a tekintetét a földre, én pedig megint éreztem a bizsergető energiát, amely hirtelen körbevett minket.

- Ezzel Benjamin is így van, nem igaz? A múltkor azt mondtad, hogy a világ minden kincséért sem hagynád el La Push-t – próbáltam meg segíteni egy kicsit abban, hogy Lupe észrevegye, azonos jövőbeli vágyak irányítják az ő farkasával.

- Hogy mit mondtam? – nyögött fel Benji elvörösödve, és a tekintete zavarosnak tűnt.

- Hogy La Push-ban akarsz maradni az iskola után. Itt szeretnél majd letelepedni, mert fontos számodra az őseid földje – magyaráztam neki lassan, hogy felfogja a szavaimat.

- Igen… Igen, ezt szeretném – bólogatott, bár kételkedtem benne kissé, hogy tényleg tudja-e, mire helyesel, mert közben a tekintetét le sem vettem Lupe szederjessé vált arcáról.

- Már csak egy rendes feleséget kell találnod, és újabb esküvőt tarthatunk – kacsintottam rá, és majdnem elnevettem magam, mikor Lupe és Benji is elkerekedett szemekkel néztek rám.

- Alig egy percbe telt, hogy elüldözd őket. Csak most jöttem rá, hogy valójában egy ravasz boszorkányt vettem feleségül – fonta a derekamra Edward a karjait, miután Benjaminék valami átlátszó kifogással elmenekültek a kert másik végébe előlünk.

- Én csak a helyes irányba terelgetem őket… - pislogtam fel rá ártatlan arcot vágva.

- És közben a frászt hozod rájuk – kuncogott Edward, aztán hirtelen együttérzővé váltak a vonásai. – Ha tudnád, szegény Lupe mennyit aggodalmaskodik az érzései miatt… Szörnyű lelkiismeret-furdalása van, amiért nem elég erős legyőzni önmagát.

- Majd rájön, hogy nem is kell megtennie – fontam a karomat ismét Edward nyaka köré. – Ahogyan te is rájöttél… - néztem fel rá gyengéden.

- Szerencsére, kitartó voltál - hajolt le hozzám Edward mosolyogva, hogy egy csókot nyomjon a számra, de mielőtt elérhette volna az ajkaimat, megállt mozdulat közben. – Jaj, ne… - nyögött fel, aztán visszahúzódott. Csalódottan sóhajtottam fel.

- Mi az? – követtem Edward pillantását. Alice-t figyelte összeráncolt homlokkal, aki nagyon lelkesen sugdolózott valamiről Tanyával és Carmennel. Bár én nem láttam bele a fejébe, sejtettem, hogy készül valamire.

- Egy pillanat – eresztette el Edward a kezemet – mire furcsa hiányérzet fogott el -, aztán elsietett az asztalok felé. Kíváncsian figyeltem, ahogy felemel egy nagyobb tányért, megpakolja mindenfélével, aztán megragad egy üveget és egy poharat. Miután végzett, ismét Alice felé pillantott, aztán intett nekem a fejével.

- Mit csinálsz? – sántikáltam oda hozzá. A cipő, bár gyönyörű volt, kezdte törni a lábam.

- Alice-t most lefoglalják, tűnjünk el, mielőtt késő lenne… - suttogta.

- Te meg akarsz lógni? – kerekedtek el a szemeim, mire Edward vonásai bizonytalanná váltak.

- Nem, ha te nem akarsz – fürkészte a reakcióimat. – Csak gondoltam, zavarba hozna az a sok pikáns játék, amit Alice kitalált a számunkra, hogy szórakoztassa a vendégsereget… De ha van kedved hozzá… - visszakozott.

- Pikáns játékok? – rándult össze a gyomrom. Edward a fülemhez hajolt, és elmesélte Alice terveit, amelyekben szerepelt a tejszínhab, a jégkocka valamint a nyelvünk és a fogaink használata is. A lehelete végigbizsergette minden porcikámat, a szavai pedig forrósággal öntöttek el. – Menjünk innen! – nyögtem, bár valójában nem Alice játékai ellen volt kifogásom.

- Biztos?

- Tökéletesen – karoltam bele Edwardba. – És hová akar vinni, Mr. Cullen? – érdeklődtem, miközben hagytam, hogy maga után húzzon.

- Meglepetés, Mrs. Cullen. – A mosoly amelyet kaptam, biztosította Edwardot arról, hogy egyetlen puhatolózó kérdést sem fogok feltenni, míg oda nem értünk. Örültem, hogy még a nevem egyáltalán eszembe jutott…

Mire észbe kaptam, már az autóban ültünk, és egy mellékúton száguldottunk valahová. Edward a combjain egyensúlyozta a telepakolt tányért, az üveg – amelyben alkoholmentes pezsgő volt az állapotom miatt – és a pohár pedig az én kezeim között pihent. Úgy éreztem magam, mintha egy lányregény szöktetéses jelenetében vennék részt főszereplőként. A szívem a torkomban dobogott, a pillantásomat pedig nem tudtam levenni Edwardról. Jó párszor ő is felém nézett, és a tekintetünk összekapcsolódott néhány pillanatra, de aztán – főleg az én megnyugtatásomra – mindig visszafordult az út felé.

- Alice meg akar ölni minket – kuncogott fel, mikor megcsörrent a mobiltelefonja a hátsó ülésen, ahol néhány ruha hevert – valószínűleg, ezeket viselte, mielőtt felvette volna az öltönyét.

- Teszek róla, hogy megérje meghalni – vigyorodtam el, mire Edward ádámcsutkája hullámzott egyet a száraz nyeléstől – Mikor érünk oda? – dőltem hátra az ülésen.

- Hamarosan – csúsztak a hűvös ujjak a tenyerembe. Lehunytam a szemeimet, és finoman cirógatni kezdtem a márványszerű bőrt – Edward kezének apró remegése mosolyt csalt az arcomra. Ahogy az ő ujjai is megmozdultak, a lélegzetem elakadt, a szívverésem pedig az ezerszeresére gyorsult. Mintha apró kis szikrák pattogtak volna ott, ahol a testünk érintkezett. Nem mertem felnézni, nehogy elmúljon ez az érzés, így csak tovább mozgattam az ujjaimat tökéletes harmóniában Edward érintéseivel.

Mikor az ujjbegye végigsiklott a kézfejemen, meglepetten felnyögtem. Igaz, alig értünk egymáshoz, mégis az egész testem felforrósodott és lüktetett. Mintha a kezeink egymással szerelmeskedtek volna…

A szemeim végül azért nyíltak fel, mert tudnom kellett, vajon Edward is érzi-e azt, amit én. A pillantása azonnal elnyelte az enyémet, és hallottam, ahogy a fogain keresztül mélyen beszívja a levegőt. Elbódulva hajoltam ismét oldalra, mintha valami láthatatlan mágnes vonzott volna magához, mikor a halk csörömpölő hang magamhoz térített.

- Ne mozdulj! – Edward parancsoló hangjára hirtelen megmerevedtem. Beletaposott a fékbe, kipattant az autóból, és a tányért az ülésre tette. Mire észbe kaptam volna, már a kocsi másik oldalán állt, és nyúlt is be értem, hogy a karjaiba kapva kiemeljen az ülésről. Zavarodottan pislogtam rá még mindig teljesen elkábulva. – Hát, ennek annyi… - sóhajtott fel.

- Minek? – pillantottam be az autóba. – Ó… - nyögtem fel, mikor megláttam a földön a ripityára tört pohár mellett a pezsgős üveget is, amelynek letört a felső része, és a padlóra szivárgott belőle a finom nedű.

- Sajnálom. – Edward hangja legalább olyan bűnbánó volt, mintha ő vágta volna direkt a földhöz az üveget.

- Én sajnálom, béna vagyok – haraptam be az ajkamat elpirulva. – Teljesen megfeledkeztem arról, hogy törékeny dolgok vannak az ölemben.

- Én is – ismerte be Edward, mire meglepetten néztem fel rá. – Igen, ilyen hatással vagy rám – nevetett fel fesztelenül.

- Nem is sajnálod az autót? – kérdeztem félve. Emlékeztem még rá, hogy az első „randinkról” azért nem tudott elmenekülni, mert nem akart kárt tenni a kocsijában. Cullenék legalább annyira féltették az autóikat, mintha családtagok lettek volna.

- Ma semmit sem sajnálok – kaptam válaszul egy ragyogó mosolyt. – Csak azért aggódtam, nehogy megvágd magad… - tett le a földre Edward. Bizonytalanul meginogtam egy pillanatra, de végül talpon maradtam. – Gyere, ülj be hátra – nyitotta ki nekem a hátsó ajtót. Ügyetlenül bekászálódtam, aztán eligazgattam a ruhámat, Edward pedig visszaszállt, és ismét a gázba taposott.

Most, hogy nem vonta már el teljesen a figyelmemet, kipillantottam az ablakon, és rádöbbentem, hogy merre is járunk éppen…

- Hazamegyünk? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn.

- Ah, rájöttél… - sóhajtott fel Edward csalódottan.

- Alice ránk fog találni – aggodalmaskodtam, mire az aranybarna szemek rám mosolyogtak a visszapillantó-tükörből.

- Már tudja, hová tartunk, de lefizettem valamivel…

- Valamivel? – dőltem előre kíváncsian.

- Mikor hívott, akkor döntöttem el, hogy hazamegyünk, és cserébe megígértem neki gondolatban, hogy tízre visszaviszlek. Így legalább az egyik tervét valóra válthatja… - magyarázta Edward. – És mivel azóta nem hív percenként, valószínűleg, látta az ígéretem következményét, és belenyugodott a dologba.

- Ó… És… Mi az a terv? – kíváncsiskodtam kissé félve a választól. Alice-nél sosem lehetett tudni, hogy mit eszel ki…

- Az meglepetés – hallottam meg Edward mély nevetését.

- Ez nem ér… - motyogtam magam elé, mire egy újabb nevetés volt a válasz.

Mikor lefékeztünk a Cullen ház előtt, a szívem a torkomba csúszva kezdett dobogni, és elöntött az izgatottság érzése. Edward egy pillanat alatt elhagyta a kocsit, hogy kinyissa előttem az ajtót, és amint kiszálltam, megint eltűnt a talaj a lábaim alól.

- Most már mindig cipelni fogsz mindenhová? – kapaszkodtam bele Edward nyakába.

- A feleségem vagy. A tenyeremen kell, hogy hordozzalak – indult el a ház felé velem Edward. Boldogan fúrtam a fejem a nyakához, hogy belélegezhessem az illatát, aztán a szám ösztönösen meg is ízlelte a hűvös bőrt.

- Lassabban, Mrs. Cullen… - sóhajtott fel Edward, mikor a szobánkba értünk. – Lehet, hogy a pezsgőnek annyi, de egy finom vacsorával még tartozom… - tett le az ágyra. Épp csak rádöbbentem volna, hogy a magunkkal hozott ételt lent hagyta a kocsiban, mikor már ott is állt előttem kezében a tányérral.

Elakadt a lélegzetem, mikor lassan letérdelt elém, és egy eperszemet nyújtott felém.

- Azt mondják, ez finom – nézett rám bizonytalanul Edward. Elmosolyodtam, és leharaptam az eper alsó felét.

- De még milyen finom… - nyeltem le, miközben kiélveztem az édes gyümölcs ízét a számban. – Megkóstolod? – érdeklődtem, mire Edward egy undorodó fintorral az arcán meredt a kezében lévő darabkára.

- Ezt inkább kihagynám…

- Biztos? – kérdeztem meg lágy hangon, miközben a kezét a számhoz emeltem, és lecsókoltam róla egy csepp kicsordul gyümölcslevet. Edward halkan felnyögött, mire a szempilláim rejtekéből felpillantottam rá.

- Most már semmiben sem vagyok biztos… - rázta meg a fejét, miközben a tekintete az ajkaimra siklott. Kihasználva a gyengeségét kivettem a kezéből a tányért, és félretettem az éjjeliszekrényre, aztán a számat finoman az övére nyomtam. Először csak bizonytalanul kóstolgatott, de pár pillanat múlva elmélyítette a csókunkat.

- Nos, milyen? – ziháltam, mikor az oxigénhiány miatt muszáj volt elszakadnom Edwardtól. A homlokomat az övéhez nyomtam, hogy egy kissé lehűtsem magam.

- A te ízeddel keveredve nem is rossz… - simítottak végig a hosszú ujjak a nyakamon.

- Nem is rossz? – tettettem felháborodást, miközben hátrébb húzódtam tőle. – Újabb próbát kell tennünk férjuram, mert a nem is rossz, nem elég jó! – tettem csípőre a kezeim kihívóan.

- Ahogy akarod, drágám! – mozdult felfelé Edward szája annak ellenére, hogy megpróbált nagyon komoly arcot vágni, mintha szörnyen koncentrálna valamire.

- Ezt az engedelmességet meg tudnám szokni – kuncogtam fel, mielőtt megcsókolhatott volna.

- Ó, igen? – szaladt össze újdonsült férjem szemöldöke. A következő pillanatban már éreztem is az erős kezet a derekamon, és mire észbe kaptam volna, már háton is feküdtem az ágyon, miközben Edward fölém gördült. – Szóval, papucsférjet szeretnél?

- Az attól függ… - gondolkoztam el.

- Mitől? – érdeklődött Edward csillogó szemekkel.

- Hogyha igent mondok, akkor végre megint megcsókolsz-e… - túrtam az ujjaimmal a bronz tincsekbe.

- Igenis, asszonyom! Itt egy csók… - hajolt az ajkaimra engedelmesen, hogy aztán még ezer más kívánságomat is teljesítse.

Pár óra múlva egy fáradt, de boldog sóhajjal hajtottam a fejemet Edward mellkasára, miközben ő egyik kezével a karomat, a másikkal az oldalamat cirógatta. Olyan kellemes és álmosító volt így összebújva, hogy teljesen elpilledtem, a gondolat pedig, hogy fel kell kelnem Edward mellől, egyáltalán nem tetszett.

- Alice nagyon haragudna, ha késnénk egy kicsit? – kérdeztem álmos hangon, miután ásítottam egy nagyot.

- Majd kiengesztelem – nyomott egy csókot Edward a fejem búbjára, és a hangja mosolygós volt. Egy újabb ásítás után lehunytam a szemeimet.

- Csak egy kicsit alszom… - motyogtam, aztán Edward illatával az orromban álomba merültem.