A jelen boldogsága - 18. fejezet

18. ROSSZ OPERA EGY TÖKÉLETES NAPRÓL




TÍZ ÓRA HELYETT éjfél előtt pár perccel értünk csak vissza a saját esküvői partynkra, mert az elégedett kimerültségtől elszundikáltam Edward karjai között. Miután kisegített a kocsi hátsó üléséről, észrevettem Alice-t bosszús arccal közeledni felénk. A szemei szikrákat szórtak, és csípőre tett kézzel állt meg előttünk. Elvörösödve húztam be a nyakamat, de végül nem az enyémbe zúdult a szitokáradat.

- Hol a fenében jártatok? Ne - emelte fel Alice a kezét szinte Edward arcába tolva. -, ne válaszolj! Értem én, hogy friss házasok, szerelem meg szenvedély, de az ígéret, az mégis csak ígéret! – fúrta a tekintetét testvére szemébe.

- Nem volt kedvem kiereszteni a feleségemet a karjaim közül, már ez is bűn? – vonta fel a szemöldökét Edward teljesen nyugodtan, mire még inkább elpirultam. Egyfelől, mert zavaró volt, hogy mindenki pontosan tudja, miért is tűntünk el pár órára, másfelől, mert Edward magára vállalta az én bűnömet.

- Az igazság az… - kezdtem volna bele a vallomásba, de Edward karja a derekamra fonódott.

- Az igazság az, hogy ha most nem veszekednél velünk, már rég odabent lehetnénk… - szólt közbe, aztán a hátsó kert felé kezdett húzni. Alice bosszúsan fújt egyet, aztán követett minket.

Mikor megjelentünk, mindenki próbált fesztelenül viselkedni, és úgy tenni, mintha el sem hagytuk volna az ünnepség helyszínét, de ez csak még inkább zavarba hozott. A fiúk továbbra is az asztal mellett falatoztak – Alice megalomániáját bizonyította, hogy még mindig nem fogyott el az összes étel a farkasok étvágya ellenére sem -, de össze-összevigyorogtak, mikor úgy hitték, nem figyelem őket. Esme és Carlisle pedig, mikor Russel nagymamája odahívott minket magukhoz beszélgetni, somolyogva kerülte a pillantásomat. Egyedül Tanya volt az, aki nyíltan beismerte, hogy merre is járnak a gondolatai, és széles mosoly jelent meg az arcán, valahányszor véletlenül összetalálkozott a tekintetünk.

- Figyelem! – Alice csilingelő hangja olyan hatással volt ránk, mintha egy kristálypoharat kocogtatott volna meg egy kiskanállal. Minden tekintet felé fordult, én pedig kissé félve pislantottam fel Edwardra, aki visszamosolygott rám, és egy apró puszit nyomott a fejemre.

- Ne félj, megvédelek – suttogta a fülembe, amitől megborzongtam.

- Először is hallgassuk meg a pohárköszöntőt… - biccentett Emmettnek, akivel valószínűleg, előre le volt beszélve ez, mert egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Elvigyorodott, aztán egy pezsgőspohárral a kezében előrébb lépett, hogy mindenki jól láthassa.

- Ígérem, gyors és rövid leszek. A kíméletesre nem merek megesküdni – kezdett bele jókedvűen, mire aggódva toporogni kezdtem. Emmett humorát ismerve, nehéz perceknek néztünk elébe Edwarddal. – Nos, először is hadd köszöntsem az ifjú párt – álcázott Emmett egy röhögést torokköszörülésnek, mire Edward halkan felmordult mellettem a korára tett célzás miatt, de fivére nem zavartatta magát. – Örülünk, hogy ismét a körünkben üdvözölhetünk titeket – kacsintott rám. Az arcom lángokba borult, és lesütöttem a szememet – Edward keze nyugtatóan simított egyet a csípőmön.

- Most beszélhetnék arról, hogy milyen is a házasság, de egyfelől nem akarom elvenni a kedvetek, másfelől Rosalie itt áll mellettem, és férfiasan bevallom, félek tőle – nevetett fel, mire egy női könyök préselődött az oldalába. – És mint láthatjátok, nem ok nélkül – tért ki egy újabb támadás elől szerencsésen úgy, hogy egyetlen csepp pezsgőt sem lötyögtetett ki.

Rose pillantása nem kecsegtette semmi jóval. Apró örömet éreztem a civódásuk miatt, mivel így legalább elterelődött a figyelem rólunk, ugyanis a legtöbben vagy nyíltan kacarásztak vagy éppen azzal voltak elfoglalva, hogy a Rosalie iránti együttérzésből – vagy talán, ők is félelemből – próbálták visszafogni a jókedvüket.

- Nos, ha túlélem a ma éjszakát kettesben az én kedves, szelíd angyalommal, akkor azt szeretném látni, hogy hosszú-hosszú évekig boldogan, békességben és szeretetben éltek együtt. Míg a halál el nem választ… - rezzent meg a hasfala egy újabb elfojtott nevetéstől. - És végül…

- Azt mondtad, hogy gyors és rövid leszel – döntötte félre a fejét Edward jól szórakozva.

- Már csak két mondat, öcsi, aztán tovább élvezheted a házas életet – villantotta ki a fogait Emmett, mikor a szája fülig szaladt. – Szóval… Végül hadd adjam át mindenki jókívánságait összefoglalva. Legyetek olyan boldogok mindig, mint az elmúlt pár órában – emelte meg a kezében tartott poharat, mire mindenki más keze is a magasba lendült, de csak a társaság emberi fele kortyolt bele ténylegesen az italba.

- Ennyi volt? – kérdeztem suttogva Edwardtól, de legnagyobb elkeseredésemre megrázta a fejét. Alice azonnal bizonyította is, hogy nem tévedett, mivel visszavette magához a szót.

- Most pedig következzen, amire mind vártunk, az első tánc – csapta össze a kezeit boldogan. De az én arcomról lefagyott az eddig ráerőltetett mosoly.

- Táncolnunk kell? – néztem aggodalmasan Edwardra. – De én nem tudok táncolni… - kezdtem harapdálni a számat, miközben a többiek hátrébb húzódtak egy nagyobb kört alkotva körülöttünk, és minden szem ránk szegeződött.

- Nyugalom, csak bízd rám magad – simított végig az arcomon, aztán mikor megszólalt a zene, szembefordított magával. Az egyik keze a derekamon maradt, míg a másik finoman megfogta az én kezemet. Lehajtott fejjel, a szívemmel a torkomban kezdtem lépkedni esetlenül, és a harmadik lépés után meg is bicsaklott a lábam.

- A szemembe nézz… - hallottam meg Edward hangját elég közelről ahhoz, hogy a lélegzetem elakadjon. Ráemeltem a tekintetemet, és tökéletesen elvesztem. Mintha egy fekete lyuk magába szippantotta volna az elmémet.

Szédelegve kapaszkodtam Edward vállába és kezébe, miközben úgy éreztem, a levegőben lebegünk együtt. Le akartam pillantani, hogy tényleg így van-e, de képtelen voltam elszakadni az aranyszín pillantástól. Mintha egy vékony, láthatatlan fonál indult volna ki belőlem, amely elszakíthatatlanul összekötött vele.

Fogalmam sem volt, meddig táncoltunk így egy tökéletes álomvilágban lebegve, de mikor Edward hirtelen megállt, és elfordította tőlem a pillantását, szinte fizikai fájdalmat éreztem. Zavartan és bosszúsan kerestem az okot, amely megzavart minket, de mikor megláttam Carlisle mosolygó arcát, elszállt belőlem minden neheztelés.

- Lekérhetem egy kicsit a hölgyet? – kérdezte Edwardtól, aki biccentett egyet, aztán átadott neki, ő maga pedig Esmével kezdett táncolni. – Boldoggá tesz, hogy most már hivatalosan is a családunk tagja vagy – húzott magához Carlisle, és óvatosan lépkedni kezdett velem. Először féltem, hogy orra bukom, és a lábaimat figyeltem, nehogy félrelépjek, de végül fellélegezve konstatáltam, hogy sokkal könnyebben megy a tánc, mint vártam.

- Én is boldog vagyok – emeltem fel egy pillanatra a tekintetemet, de azonnal rá is léptem Carlisle lábára. – Bocsánat… - pirultam fülig.

- Csak nyugodtan, úgysem fáj – nevetett fel halkan. Mikor véget ért a dal, lehajtotta a fejét, és halk hangon szólalt meg. – Előre is bocsánat Alice miatt… Próbáltam lebeszélni róla, de tudod milyen… - veregette meg bátorítóan a kezemet, aztán átengedett Edwardnak, aki már várakozva állt mellettünk.

Egy újabb gyönyörű dal szólalt meg, mi pedig ismét táncolni kezdtünk, így egy időre megint teljesen átadhattam magam a rózsaszín ködnek. Aztán a fiúk sorban jöttek lekérni engem. Emmett és Jasper tökéletes táncosok voltak, akár csak az apjuk és Edward, míg Benjamin többször lépett az én lábamra, mint fordítva. Joshuával, Daniellel és Aidannal is táncoltam egyet – Jonathan úgy tűnt, még nincs felkészülve arra, hogy ismét túl közel jöjjön hozzám -, aztán ismét visszaadtak Edwardnak.

Reménykedtem benne, hogy megszólal egy újabb zeneszám, de a Carlisle keltette félelmeim valósággá váltak. Alice leállította a cd-lejátszót, aztán elénk lépett egy kis tálcával a kezében.

- Most pedig játsszunk! – vigyorgott ránk lelkesen. A tálcán lévő tálkába pillantva apró, piros koktélcseresznyéket láttam, de az, hogy nem mozgó férgekkel vagy bogarakkal volt tele, csak egy cseppnyit nyugtatott meg. – Ezeket a cseresznyéket kell átvinnetek ebből a tálból abba a tálba – mutatott az asztalon lévő edénykére. – Természetesen nem kézzel! - magyarázta izgatottan. – Edward kivesz egyet a szájával a tálból, átadja a te szádba, és neked kell megtenned az utat az asztalig.

- Oké, mi a csapda? – nézett Edward kérdőn Alice-re, aztán halkan felnyögött.

- Nincs csapda – vonta meg a vállát Alice a szempilláit rebegtetve. – Csak két percetek lesz az egészre, és ahány gyümölcs ebben a tálban marad, annyi falat tortát kell ennetek mindkettőtöknek. Gondoltam, ha már ennyit késtetek, és lemaradtatok a vacsoráról, így legalább jóllakhattok – villantak meg a szemei Edward felé, miközben a bosszútól elégedett mosolyra húzódtak az ajkai. A farkasok halkan felröhögtek a háttérben, míg Russel nagymamája és Lupe értetlenül néztek egymásra – fogalmuk sem volt, miért büntetés az, hogy tortát kell ennünk.

- Legyen – vállalta Edward az én lustaságom következményeit, nekem pedig lelkiismeret-furdalásom támadt. Tudtam, hogy számára a tortaevés felér azzal, mintha velem sarat etetne valaki, és elhatároztam, hogy ha rajtam múlik, akkor bizony egy falat tortát sem kell majd megkóstolnia.

- Rendben, akkor kezdhetjük? – nyújtotta a tálat Edward felé Alice, miközben intett Emmettnek, hogy mérje az időt. – Vigyázz, kész, rajt! – mondta ki a vezényszavakat.

Az elhatározásom, miszerint a legjobb formámat fogom nyújtani a játékban, az első pillanatban megingott, amint megéreztem Edward ajkait az enyémen. Megpróbálkoztam egy mély levegővétellel, de ez csak még inkább megnehezítette a dolgomat. Edward kellemesen hűs illatától szédülni kezdtem, a következő pillanatban pedig már csak arra eszméltem, hogy egy széken ülök, és egy hűvös kéz tapogatja az arcomat.

- Mi történt? – pislogtam laposakat.

- Elájultál – hallottam meg Carlisle aggódó hangját. – Leesett a vércukorszinted.

- Ó, bocsánat – tornáztam feljebb magam a széken Edward kezét szorongatva. – Már jól vagyok, játszhatunk tovább… - próbáltam meg felkelni, de Carlisle visszanyomott a székre.

- Pihenj csak inkább…

- De jól vagyok – makacskodtam, miközben eltoltam magamtól a kezét, aztán azonnal fel is pattantam. – Látjátok, semmi bajom! Hol van az a cseresznye? – kerestem Alice-t a pillantásommal.

- Már lényegtelen. Letelt a két perc – fordult Edward a húga felé ellentmondást nem tűrő pillantással, mikor az elindult felénk a tállal a kezében. Alice rám pillantott, aztán bólintott egyet, és a játékunk kellékét az asztalra tette.

- Csak nem akarod, hogy folytassuk, mert aggódsz értem, valld be! – sóhajtottam fel. Nem mintha annyira végig akartam volna játszani a játékot, csak nem szerettem, ha pátyolgattak.

- De igen, folytathatjuk a tortaevéssel. Maradt egy csomó cseresznye a tálban… – simított végig az arcomon Edward, aztán az asztalhoz vezetett, és ismét leültetett. – Jöhet a torta – intett Alice-nek. Kellett pár pillanat, mire rájöttem, hogy csak a vércukromat akarja növelni ezzel.

- Nem, neked nem kell enni – próbáltam megkímélni őt a felesleges szenvedésektől. – Eszem anélkül is – súgtam oda neki.

- Azt hiszem, épp elég, hogy a késéssel felbosszantottuk Alice-t, hadd örüljön. Na meg, nem akarom, hogy furcsállják, hogy neked adom az egész tortát – pislantott Lupéék felé. – De semmi baj, megleszek… - mosolygott rám haloványan.

- De én… - kezdtem volna bele, de a látvány elterelte egy pillanatra a figyelmemet. Emmett és Jasper egy tálcán egyensúlyozva hoztak be egy háromemeletes csokoládé tortát, amelynek a látványára is megkordult a gyomrom – pedig Edward pihenésképpen tényleg megetetett még otthon.

- Tessék! – nyújtott át egy hatalmas kést Alice végül, mikor elénk került a sütemény. Edward a kezemre fektette az övét, aztán a kést a tortához irányította, és ketten belevágtunk a piskótatésztába. Az első vágás után átvettem az irányítást, és egy vékony szeletke tortát helyeztem a tányérjára, míg az enyémre egy jó vastagot. Aggódva figyeltem az arcát, miközben az első falatot a szájához emelte. Az arcán nem látszott undor, mégis rossz volt nézni őt. Hirtelen előre dőltem, mintha egy szalvétát akarnék szerezni, és bár a szívem majd megszakadt a finom falatok miatt, a karommal pusztulásba sodortam a tányérjainkat és a maradék tortát.

- Ó, jaj! Bocsánat! – ugrottam fel, hogy a krém ne piszkolhassa be a ruhámat. – Úgy sajnálom, így már nem tudjuk megenni… - vágtam bánkódó arcot, bár ez az érzés csak félig volt igaz. Éhes tekintettel meredtem a fűbe, de Edward hálás pillantása végül biztosított arról, hogy megérte elpusztítani azt a finom tortát.

- Tudom, hogy direkt volt… - motyogta Alice halkan, miközben megpróbálta eltakarítani a romokat a lábam mellől. Leguggoltam hozzá, hogy segítsek. – De megbocsátom, mert szerelmes vagy… Nem tudtad, mit cselekszel – sóhajtott fel színpadiasan, aztán halványan rám mosolygott. – Na, menj már innen! Nem illő, hogy a menyasszony a földön térdelve takarítson, milyen lesz a szép ruhád? – intett meg tréfálkozó hangon, mire megkönnyebbülve kifújtam a levegőt.

- Sajnálom. Nem bírtam nézni, ahogy szenved – vontam meg a vállamat, aztán felálltam, és Edwardhoz léptem, aki az asztal mellett álldogálva figyelt minket.

- Köszönöm – hálálkodott Edward, miután a karjába bújtam. – De akkor is enned kell valamit… - lépkedett velem arrébb, hogy elérjen egy tál almás pitét. – Gyere, nyisd ki a szád! – emelte az arcomhoz az egyik szeletet, én pedig engedelmesen haraptam belőle egyet. – Ízlik? – nézett le rám a pillantásával végigsimogatva az arcomat.

- Ühüm – bólintottam, aztán lenyeltem a falatot, és újabbért nyitottam a számat.

- Sajnálom a tortát… - kaptam egy apró csókot. Mikor Edward visszahúzódott, felkuncogtam – a szája porcukros lett az enyémtől. Érdeklődve nyújtotta ki a nyelvét, és megérintette a hegyével a felső ajkát, aztán elfintorodott.

- Ez is finom, legalább is, a számomra – emelkedtem kissé lábujjhegyre, hogy aztán eltűntessem az édes port Edwardról egy újabb csók segítségével, aztán visszahajtottam a fejemet a mellkasára, és hagytam, hogy tovább etessen.

Már kezdtem volna elpilledni a hűvös karokban, mikor Juliette, Lupe és Saore megilletődve Edward jelenlététől odasompolyogtak a közelünkbe, és a pillantásaikból sejtettem, hogy velem szeretnének beszélni, csak nem mernek megszólítani. Egy ideig magamban kuncogva figyeltem, ahogy az asztalról szemezgetnek – és éreztem, ahogy Edward mellkasa is sűrűn megemelkedik a hangtalan nevetéstől -, aztán megszántam őket.

- Milyen az a hús? – érdeklődtem Juliette-re pillantva. Egy másodpercre lemerevedett a meglepettségtől, aztán Edwardra pislantott, majd lesütötte a szemét.

- Finom, csak már kicsit hideg… De ha szeretnél, megkérem a fiúkat, hogy süssenek még… - nézett rám kérdőn.

- Á, nem kell! Hidegen is jó lesz. Hoznál nekem egyet? – kértem, mire bólintott. Megpakolt egy tányért hússal és zöldségekkel, aztán Lupéval és Saoréval együtt közelebb jöttek hozzánk.

- Köszi – vettem át mosolyogva a tányért. – És… miről beszélgettetek eddig? – érdeklődtem, mire mindhárman elpirultak egy kissé.

- Nos… Csak azon gondolkoztunk, hogy nem volt csokrod, amit eldobhatnál, de… szóval, a fiúk megküzdhetnének a… harisnyakötődért – halkult le Juliette hangja az utolsó szót kimondva.

- Ó, persze – pillantottam fel Edwardra. – Így kiderül, ki lesz a következő vőlegény… - vigyorodtam el a gondolattól. Persze, tudtam, hogy ez csak egy esküvői babona, mégis felkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon a Sors kit választana ki. – Tereljétek össze a fiúkat, addig megeszem ezt – pillantottam le mohón a tányéromra, mire a lányok lelkesen elvonultak.

Körülbelül negyed óra elég volt ahhoz, hogy jóllakjak nagyjából, és a játékhoz mindenki összegyűljön. Igaz, Jonathan és Joshua szájhúzva álldogáltak a többiek mellett, de a többség, ha nem is mutatta ki – a férfibüszkeségnek köszönhetően -, azért elég izgatottnak látszott. Jasper is beállt a többiek mellé – megtartva egy kis távolságot -, egyfelől mert hivatalosan a városlakók nem tudtak arról, hogy már házas, másfelől mert Alice azt akarta, hogy vegyen részt a játékban.

A lányok, Carlisle-lal és Emmettel – akik már házasok voltak – oldalra állva figyelték az eseményeket, míg Esme a fiúk elé vezetett engem. Zavartam tettem fel a lábamat a székre, amit nekem készítettek oda, aztán lélegzet-visszafojtva vártam, hogy Edward odajöjjön hozzám. Lassan ereszkedett féltérdre előttem, hogy aztán felhajtsa a ruhám alját, szabaddá téve a lábamat a harisnyakötőig. Elpirulva figyeltem, ahogy lehajtja a fejét, és nagyot nyeltem, mikor megéreztem a fogait a combomon. Óvatosan húzta le rólam az apró ruhadarabot, nehogy megsebezzen vagy elszakítsa az anyagot, én pedig igyekeztem mozdulatlan maradni, annak ellenére, hogy minden egyes idegvégződésem bizsergett.

Mikor a harisnyakötő a bokámhoz ért, Edward finoman megemelte a lábamat, és teljesen megszabadított tőle, hogy aztán gyorsan a helyére igazgathassa a ruhámat. Ahogy a magasba emelte a kék anyagot, kaptunk egy kisebb tapsot, én pedig zavartan sütöttem le a tekintetemet.

- Rendben, akkor háromra… - fordított hátat a többieknek Edward, és Alice-re pillantott, aki elkezdett számolni. Érdeklődve figyeltem a harisnyakötő ívét a levegőben, aztán azt, ahogy megállapodott egy férfikézben anélkül, hogy az illető nagyon törte volna magát – szinte úgy tűnt, hogy csak ösztönösen nyúlt a felé repülő ruhanemű felé. Meglepetten pillantottam Jonathanra, aki legalább annyira döbbenten bámult a kezében tartott harisnyakötőre. A fiúk hangos huhogás kíséretében csapkodták hátba, miközben ő zavartan szorongatta az anyagdarabot.

- Bár úgy lenne – motyogtam pár perccel később Edwardnak, mikor kissé szétszéledt a vendégsereg. – Örülnék, ha tényleg találna valakit…

- Majd fog – bólintott Edward. – Rendes fiú.

- Hű, ha elmondom neki, hogy ezt mondtad… - nevettem fel, mire Edward is felkuncogott. – Köszönöm – sóhajtottam.

- Mit? – emelkedett a magasba Edward egyik szemöldöke.

- Hogy a feleséged lehetek – magyaráztam a teljesen nyilvánvalót. Mikor Edward ismét felkuncogott, morcosan néztem fel rá. – Ne nevess ki…

- Nem rajtad nevetek – fogta a két keze közé az arcomat. – Hanem azon, hogy én tartoznék neked köszönettel, amiért hozzám jöttél. Egy épeszű nőszemély sem tette volna meg – rándult meg a szája széle.

- Hát, akkor mázlid, hogy nem vagyok épeszű – nyújtottam ki a nyelvemet. – Nagyon boldogok leszünk. Te, én és… Nevet kell találnunk – döbbentem rá. Eddig mindig csak úgy gondoltam a hasamban növekvő életre, mint a gyermekünkre. Egy név nélküli, apró lényre, aki Edwardból és belőlem származik.

- Nevet… - motyogta Edward, miközben a pillantása a hasamra csúszott, és felemelkedett egy kicsit a karja, aztán bizonytalanul megállt a levegőben. Finoman megfogtam a csuklóját, és magamra fektettem a kezét.

- Nemsokára már rugdosni fog – mosolyogtam fel Edwardra, de ő nagyon komoly arcot vágott. – Kisfiú lesz, és pont olyan lesz, mint te – meséltem tovább, hogy feloldjam a benne lévő feszültséget.

- Nem lehetne inkább pont olyan, mint te? – nézett rám szinte könyörgően, mintha az életünk múlna azon, hogy a kicsi minél jobban hasonlítson rám. Talán, Edward így is gondolta... De én nem.

- Én azt akarom, hogy rád hasonlítson. Ő is egy angyal lesz… - simítottam végig a hasamon egy pillanatra eleresztve Edward kezét.

- Angyal? – szakadt fel egy kételkedő nevetés Edwardból, mire összeráncolódott a homlokom. – Tényleg valami baj van idebent… - kopogtatta meg a szabad kezével a halántékomat finoman, aztán ellágyult a tekintete. – Túl jó vagy hozzám, meg sem érdemellek.

- Ez így van, öcsi – csapkodta meg Emmett Edward hátát. Annyira elmerültem a beszélgetésben, hogy eddig észre sem vettem, hogy felénk tart Alice-szel és Jasperrel együtt.

- Köszönöm a mai napot – fogtam meg Alice kezét, miután a fiúk elkezdtek beszélgetni egymással.

- Igazán nincs mit. Úgyis elszúrtam majdnem mindent – sóhajtott fel.

- Elszúrtál? – ráncoltam össze a homlokomat értetlenül.

- Hát, először is, korábban lepleződött le a tervem, mint szerettem volna – emelte fel a hüvelykujját, hogy számolni tudjon. – Aztán hagytam Edwardnak, hogy megszöktessen. – Tiltakozni akartam, hogy nem csak Edward a hibás ebben, de Alice folytatta. – Utána később hozott vissza, így csak egyetlen játékra volt időnk, de az is félbe szakadt. A Sors keze… – sóhajtott ismét. – Majd a sort a torta halála zárta. Mint egy rossz opera – rázta a fejét. – Pedig olyan szépen elterveztem mindent. Sajnálom… - nézett rám bocsánatkérően, én pedig hitetlenkedve ráztam meg a fejemet.

- Alice, hát nem érted? – néztem a szemeibe. – Minden úgy volt tökéletes, ahogyan történt. Ez volt életem legszebb napja. Köszönöm neked! – öleltem magamhoz.

- Igazán nincs mit – motyogta a fülem mellett meghatott hangon.

- Tudod, mit? – engedtem el őt végül. – Játsszunk még valamit… Kit érdekelnek a szabályok meg a sorrend! – intettem fesztelenül, aztán észrevettem, hogy valami nem stimmel. – Alice? – érintettem meg a karját, de mintha nem is érezte volna. A tekintete elhomályosulva meredt a távolba.

- Alice, mit látsz? – fordult felénk azonnal Jasper, amint észrevette, hogy mi történik.

- Giannát – kaptuk meg a választ, amint véget ért a látomása. Összeránduló gyomorral néztem Edwardra. Az egész teste megfeszült, fejét pedig még azelőtt a kerítés felé kapta, hogy Alice izgatottan odasiethetett volna. Alice végül egyetlen mozdulattal húzta fel magát a lécekbe kapaszkodva, hogy körbepillanthasson felettük. – Itt van és minket figyel – állapodott meg a tekintete egy ponton arrafelé, amerre az otthonunkat sejtettem.