A jelen boldogsága - 20. fejezet

Szandi eltűnt msn-ről valahová már két órája, szóval, ezt a fejezetet kivételesen Fummie bétázta át. :) Köszönöm neki, hogy a segítségemre volt ilyen késői órán, hogy még most frisselni tudjak. :) Bár lehet, hogy már mindenki alszik... :D Nah mindegy... Aki még ébren van, annak jó olvasást most, aki már alszik, annak pedig holnap. :)

Utólagos kiegészítés (május 29.): Szandi is átolvasta ma reggel, úgyhogy részéről is megvolt a bétázás. :)



20. BIZALOM




MÉG MIELŐTT EDWARD megállíthatott volna, kiugrottam az ágyból, és azonnal a földszint felé rohantam. Juliette és Saore legalább olyan rémülten meredtek az ablaknál álló fekete farkasra, mint én. Joshua teste megfeszült, mintha valakire rá akarná vetni magát, fogai pedig fenyegetően villantak ki a szájából, ahogy morogni kezdett.

- Mi történt? – kérdeztem azonnal, de a lányok megrázták a fejüket. A farkas megmozdult, és tett egy lépést az ajtó felé, de Edward hangja megállította.

- Várj még! Úgysem érnél oda időben, és… Azt hiszem, nem akarja bántani őket. – Visszafojtott lélegzettel pillantottam felváltva Edwardra és Joshuára, és azt kívántam, bár én is átváltozhatnék, hogy láthassam, amit ők. – Fogd vissza magad! Én is aggódom! – mordult fel Edward, és összehúzott szemekkel meredt a farkasra.

- Mi az? Mi történik? – tettem fel újra a kérdést. Juliette kinyúlt, és belekapaszkodott Saore kezébe. Mindketten sápadtan remegtek a félelemtől.

- Gianna használja a képességét – kaptam meg a választ anélkül, hogy Edward rám nézett volna. A szívem eszeveszett tempóra váltott, és a tehetetlenségtől zihálni kezdtem.

- Miért? Mit akar? – jöttek belőlem az újabb kérdések. Meg akartam kérdezni, hogy bántani akarja-e Carlisle-ékat, de nem mertem ezt így hangosan kimondani a lányok miatt.

- Hagyd már abba! Így nem tudom, hogy mit gondolsz te és mi történik valójában! – csattant fel Edward idegesen. A farkas bosszús szemekkel méregette, de aztán lefeküdt a földre, és mancsait az orrára téve próbált lenyugodni és koncentrálni. – Gianna csak kísérletezik. Aro tudni akarta, hogy hat-e a képessége a farkasokra is… Nem fogja bántani őket. Már… Vége is – sóhajtott fel Edward megkönnyebbülve. – Nem tart sokáig a képessége hatása – pillantott a lányokra, hogy megnyugtassa őket. – És egyáltalán nem fájdalmas. Most már minden rendben. – Juliette könnyes szemekkel bólintott egyet, Saore pedig kifújta az eddig bent tartott levegőt. – Ez… érdekes – döntötte oldalra a fejét Edward elgondolkozva.

- Mi? Mondd már! – kezdtem egyre idegesebb és türelmetlenebb lenni. Igazán frusztráló érzés volt, hogy nem tudhattam biztosan, mi történik, és a szeretteim biztonságban vannak-e.

- Jonathan hagyta, hogy Gianna kipróbálja rajta a képességét. A többiek nem voltak lebénítva, csak ezt eddig nem láttam Nate mozdulatlansága miatt. A francba! – mordult fel Edward és Joshua egyszerre. Már majdnem megint rákérdeztem, hogy mit látott, de most Edward megelőzött a válasszal. – Megint emberi alakot öltött, nem látunk semmit.

- Hogyhogy Jonathan belement a kísérletezésbe? Ez őrültség! Miért hagyta volna? – túrtam bele a hajamba.

- Gianna valószínűleg, így is, úgy is kipróbálta volna a dolgot. Így Nate elérte, hogy csak rajta tegye, és a többiek szabadok maradhattak gond esetére – magyarázta el Edward.

- Oda akarok menni – nyöszörögtem, miközben tettem két lépést az ajtó felé.

- Arról szó sem…

- …szó sem lehet! Igen, tudom – fejeztem be Edward mondatát. – Tudom… - sóhajtottam fel. A tenyeremet a hasamra fektettem, hogy ismét emlékeztessem magam, miért is kell a fenekemen maradnom. Ez segített abban, hogy visszafogjam magam, de abban nem, hogy tényleg megnyugodjak. Zaklatottan vágtattam ki a konyhába, hogy ott a konyhapultra tenyerelve mély levegőket véve próbáljam megszűntetni a gyomromban lévő csomót.

- Jól vagy? – hallottam meg Edward hangját a hátam mögül. Gyorsan mosolyt erőltettem az arcomra, aztán a teáskannáért nyúltam.

- Persze – töltöttem meg egy bögrét.

- Biztosan? – éreztem meg a lepkeszárnynyi érintést a vállamon.

- Igen, csak aggódom – fordultam meg a teámat a pulton hagyva. – Rossz érzés, hogy nem lehetek ott, nem segíthetek, és fogalmam sincs róla, mi történik.

- Tudom – felelte Edward szemeivel a padlót fürkészve. Hirtelen elöntött a bűntudat.

- Sajnálom, hogy visszafoglak… - pirultam el. Nekem a kisbabám miatt muszáj volt vigyáznom önmagamra, de Edward csak azért nem ment Carlisle-ékkal, mert én erre kértem. Valószínűleg, ugyanazt érezhette, amit én is, csak neki kevésbé volt jó oka itt maradni.

- Bolond, kisfarkasom – csúszott a nyakamra a hűvös tenyér, és a mézszín szemek az enyémekbe fúródtak. – Szeretem a családomat, szeretném megóvni őket, de most már nem ők az elsők. A feleségem vagy – fogta meg a másik kezével az enyémet, és végigsimított a jegygyűrűmön. - Azért maradtam itt veled, mert te vagy a világon a legfontosabb számomra. Az elsődleges dolgom mostantól az, hogy rád vigyázzak, hogy téged boldoggá tegyelek és hogy melletted legyek.

- De… - kezdtem volna tiltakozni.

- Nincs semmi de – nyomott egy csókot az ajkamra, aztán elgondolkozva nézett rám. – Gondolom, már nem tudnál visszaaludni… Gyere, ülj le, és idd meg azt a teát… A kamilla jót fog tenni – szimatolt bele a levegőbe, aztán felemelte a bögrémet, és az asztalhoz húzott.

Jó pár órán keresztül csak üldögéltünk csendesen egymást és az odakint egyre éledező világot figyelve. Már éppen hajnalodott, mikor Edward hirtelen felkapta a fejét, a nappaliból pedig egy halk vakkantás hangzott fel.

- Közelednek – állt fel Edward a székről. – Nate és Aidan.

- És a többiek? – kérdeztem gyorsan.

- Otthon vannak, elvileg biztonságban. Gianna elment.

- Visszament Volterrába? – lepődtem meg. Furcsa lett volna, ha minden ilyen könnyen megy…

- Nem. Csak meghúzza magát a környéken, mert… - Edward szemei tágra nyíltak, mintha valamin meglepődött volna.

- Mert? – néztem rá nyomatékosan.

- Egyezséget kötött Carlisle-lal és a falkával… - ráncolódott össze a márványhomlok, aztán Edward felhorkantott. – Ha megölném Russelt, elválnál tőlem? – vonta fel a szemöldökét bosszúsan.

- A mosdós incidens után lehet, hogy még segítenék is neked… - forgattam meg a szemeimet. – Mit csinált már megint?

- Mesélt Giannának a képességéről.

- Mi? – pattantam fel én is a székről. – Ez akkor… mit jelent? Mi lesz most?

- Jonathan majd mindjárt elmondja… - pillantott az ablak felé Edward, majd megfogva a kezemet a nappali felé indult.

Amint beléptünk, már nyílt is az ajtó, és megjelent Nate Aidannal. Joshua vakkantott egyet, aztán kisietett a konyhába, hogy nem sokkal később már emberként térhessen vissza.

- Mondd már! – siettetettem Jonathant, ahogy leült a kanapéra. Aidan Saore mellé lépett, és megölelte őt.

- A Volturi ki akar csinálni titeket mindenképpen. Túl veszélyesnek tartanak. Sokan vagytok, képességekkel, farkasbarátokkal… - nézett fel Nate Edwardra. A gyomrom ugrott egyet, és görcsösen kapaszkodtam Edward karjába.

- Aro azt hiszi, idővel át akarjuk venni a hatalmat tőlük… - bólintott Edward. A hangja hideg volt és érzelemmentes, én pedig nem értettem, hogy tud ilyen nyugodtan beszélni arról, hogy meg akarnak ölni mindannyiunkat. – Sejthető volt, hogy egyszer majd eljön ez a nap. Nem érti mi köt össze minket, és ez megijeszti őt. Csak indokot kell találnia, hogy jogosan végezhessenek velünk. De mi nem fogunk adni. A farkasokkal való szövetséget egy törvényünk sem tiltja.

- De azt igen, hogy embereket avassatok a titkotokba – sütötte le a szemeit Nate.

- Russel… - értettem meg.

- Aro azt akarja, hogy adjuk át neki őt vagy végezzünk vele magunk. A lényeg, hogy meg kell halnia. Ha megvédjük… - szorultak ökölbe a férfikezek. Bár Jonathan nem mondhatta magát Russel barátjának úgy, mint én, mégis ugyanaz a háború dúlt benne, mint bennem. A farkasok arra esküdtek fel, hogy megvédenek minden egyes embert a vámpíroktól, de ha most is megtennénk, lehet, hogy az végzetes lenne nem csak ránk, hanem egész La Push-ra vagy akár Forksra nézve is.

- Nem hagyhatjuk… - motyogtam magam elé. – Az nem lehet…

- Nem is fogjuk – állt fel Jonathan kihúzva magát. A tekintete eltökélt volt.

- Akkor az egyenlő lesz a halálos ítéletünkkel – szorította meg a kezemet Edward ösztönösen. – Nem fog sikerülni…

- Micsoda? – pislogtam a két fiúra. A lábaim reszketni kezdtek, és a többiek sem voltak túl jó állapotban. Aidan leültette az egyik fotelbe Saore-t, míg Joshua Juliette-et ölelte magához, hogy támaszt nyújtson neki.

- Gianna azt mondta, hogy van egy terve, de még nem mondhatja el. És hogy a barátodnak, Russelnek a képessége még a hasznunkra lehet – osztotta meg Nate a határ másik oldalán hallottakat velünk.

- Gianna segítene nekünk? – kerekedtek el a szemeim.

- Ő nem feltétlenül ért egyet a Volturi… életmódjával – szólalt meg halkan Edward, miközben Nate-et figyelte, hogy a gondolatait tolmácsolja.

- Vegetáriánus akar lenni? – lepődtem meg.

- Nem.

- Akkor nem értem… - haraptam be a számat.

- Csak megválogatná, hogy kit… fogyaszt el, és kit nem. És lazítana egy-két szabályon… - magyarázta Edward.

- Ezt ő mondta? – hitetlenkedtem, mire Nate és Edward is bólintottak. – Biztos, hogy hazudik… Hiszen, ha így lenne, miért lenne velük?

- Nem olyan könnyű megszabadulni a Volturitól – rándult meg Edward szája. – Ha egyszer valakit bekebeleztek, hatalmas szerencse kell hozzá, hogy élve szabadjára engedjék. Csak keveseknek sikerült eddig…

- De ha Gianna tényleg szembe akarna fordulni a Volturival, Aro nem ölte volna már meg? – próbáltam végiggondolni logikusan.

- Nem feltétlenül – rázta meg a fejét Edward. – Ha tudja is, hogy Gianna mit érez, Aro túl magabiztos. Nem tudná elképzelni, hogy az egyik híve ellenük forduljon. Hiszen, ki merne szembeszállni a Volturival? A legtöbb tag a haláláig hűséges Aróhoz. Különlegesen erősek és képzettek, valamint sokaknak van képessége is… Veszélyes képessége… Ha valaki ellenük fordulna, az lenne az utolsó tette. Csak az tenne ilyesmit, aki megőrült vagy öngyilkos akar lenni – halkult el a hangja, nekem pedig elszorult a torkom. Az ujjaim önkéntelenül szorosabban fonódtak Edward karjára.

- De Gianna ellenük akar fordulni – mutattam rá, mikor egy kissé összeszedtem a gondolataimat.

- Talán, mikor elindult, még nem volt biztos benne, hogy mit is akar… - vonta meg a vállát Nate. – Vagy talán, tényleg csak csapdába akar csalni minket.

- A lényeg, hogy van három hónapunk – olvasta ki Edward Jonathan fejéből az információt. – Ezalatt Gianna itt marad Aro megbízására, és elvileg figyeli és tanulmányozza a farkasokat. Mi pedig eldönthetjük, hogy átadjuk-e Russelt vagy sem.

- Ezen nincs mit eldönteni – jelentette ki Jonathan. – Addig kidolgozunk egy tervet, amivel meg tudjuk védeni Russelt és magunkat is. – Félve pillantottam fel Edwardra, mire ő összepréselt szájjal nézett vissza rám. Biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, mire gondolok, és nagyon nem ért velem egyet. Nagyot sóhajtottam.

- Mi az? – vette észre Jonathan a néma párbeszédet közöttünk.

- Semmi – motyogtam, de a tekintete bosszúsan fogva tartott.

- Isabellának van egy őrült ötlete… De ez csak végső megoldásként szerepelhet a terveink listáján – jelentette ki Edward.

- Hallhatnám?

- Isabella úgy gondolja, hogy ha vámpírrá tennénk Russelt, az mindent megoldana – feszült meg Edward arca. A szobában egy pillanatra teljes csend lett, aztán Jonathan felhördült.

- Te megőrültél? – nézett rám hitetlenkedő szemekkel. – Nem hiszem el, hogy komolyan ilyen sorsot szánnál a barátodnak…

- Miért, talán a halál jobb lenne számára? Komolyan nem hiszem el, hogy mindenki ilyen szűklátókörű… - fontam össze magam előtt a karomat elengedve Edwardot, miközben mindenki engem bámult.

- Ha nekem választanom kéne, én inkább a halált választanám – torzult el Nate arca az undortól.

- Hát én nem! – csattantam fel, mire újabb döbbent pillantásokat kaptam válaszként.

- Mindegy, ez nem vitatéma – szólt közbe Edward. – Van három hónapunk, hogy kitaláljunk valamit, és akkor ez az abszurd ötlet teljesen felesleges – közölte. Már nyitottam a számat, hogy kikérjem magamnak az abszurd jelzőt, mikor megcsörrent a mobilja. Ahogy felvette, hátat fordítva mindenkinek felvágtattam az emeletre.

Elegem volt abból, hogy mindenki engem tart őrültnek az ötletem miatt, miközben ők azok, akik a vakhit miatt kockára tesznek mindent. Honnan tudhatná bárki is, mi történik egy vámpír lelkével? Vagy hogy egyáltalán az emberi lélekkel mi lesz a halál után? És különben is, ki a fenét érdekel, mi lesz később? A lényeg az élet, nem pedig az, hogy mi történik velünk, miután vége. Főleg, ha az ember halhatatlan, és jó sokára jut el odáig, már ha egyáltalán eljut… Hülyeség az egész! – morogtam bele a párnába, miután az ágyra vetettem magam.

Arra bezzeg nem gondolnak, hogy mi lesz, ha nem tudjuk megállítani a Volturit. Ha nem jut eszünkbe más terv… Akkor két választási lehetőségünk lesz csak: vagy örökre azzal a tudattal élünk, hogy odadobtunk egy embert – egy barátot – a saját biztonságunkért, vagy megpróbáljuk megvédeni Russelt, és mind meghalunk. Mind… - simítottam végig a hasamon. Ez az, amit nem hagyhatok semmiképpen! – határoztam el magam. Pontosan tudtam, hogy mit kell majd tennem, ha nem lesz más választásom. Még akkor is, ha ezzel mindkét családom akaratát megkerülöm…

- Ne félj, megvédelek… - motyogtam a kisbabámnak. Tudtam, hogy még egy szót sem fog fel abból, ami körülötte történik, mégis úgy éreztem, muszáj ezt megígérnem neki.

- Ahogyan én is. Mindkettőtöket. – Összerezzentem Edward hangjára, mintha rajta kapott volna valami tiltott dolgon, pedig még csak a gondolataimban szegültem ellen neki – és mindenki másnak.

- Nem vagy mindenható – húztam fel magam ülő helyzetbe. – Az akarat nem mindig elég – mondtam ki a félelmeimet. Éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy, aztán egy ujj kúszott az állam alá.

- Meg foglak védeni titeket, esküszöm – nézett a szemembe Edward. – Ha kell… - fordította el a fejét, mintha szégyellne valamit.

- Ha kell? – kérdeztem rá feszülten.

- Ha kell, bármit megteszek, ami szükséges.

- A bármibe beletartozik Russel átváltoztatása is? – akadt el a lélegzetem egy pillanatra, miközben szégyelltem a megkönnyebbülést, amit ez a gondolat váltott ki belőlem.

- Mint mondtam, ezt csak a legvégső esetben fontolnám meg… - rázta a fejét. Csalódottan nyeltem egyet.

- Akkor, mit tervezel? – ragadtam meg egy párnát, és magamhoz öleltem.

- Több mindent. De meg kell vitatnom Carlisle-lal és Jasperrel is – kezdte el piszkálni a párna csücskét Edward, aztán megfogta, és kihúzta a kezemből. – De nincs okod félni. Bízz bennem! – kérte, miközben megfogta a kezeimet. Kényelmetlenül mocorogva néztem rá.

Tudtam, hogy azt várja, mondjam ki neki hangosan, hogy hiszek benne, de a kétségek – hiába nem akartam őket -, ott voltak bennem. Tisztában voltam vele, hogy bíznom kéne benne, hiszen a férjem. Kötelességem lett volna ezt érezni, és ha minden csak azon múlt volna, hogy Edward mennyire szeret minket, vagy mekkora önfeláldozásra képes értünk, akkor azonnal és gondolkodás nélkül a szemébe mondtam volna, de így… Hogyan is biztosíthatna arról, hogy nem lesz semmi baj, hiszen a Sorsot nem ő irányítja.

- Én… - próbáltam meg elmagyarázni neki az érzéseimet, de a tekintetét látva képtelen voltam folytatni. – Bízom benned – mondtam ki remegő hangon. A hazugság savként égette végig a torkomat, és amint kicsúszott, már meg is bántam. Aztán ahogy megláttam Edward szemeiben a tiszta szerelmet és megnyugvást, amelyet a szavaim okoztak, képtelen voltam visszavonni őket. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Miért kéne fájdalmat okoznom neki az igazsággal, ha egy kis füllentés boldoggá teheti… Nem igaz? – szorult össze a torkom, ahogy a hűvös ajkak megkeresték az enyémet.

- Nem lesz baj – ígérte újra, miközben magához ölelt. Az ujjaim veszettül kapaszkodtak a hátán az ingbe, mintha máskülönben kámforrá válhatna. – Akarsz pihenni egy kicsit vagy hazamenjünk? – kérdezte végül.

- Menjünk haza – suttogtam. Nem bírtam volna most egy üres szobában kettesben ücsörögni Edwarddal. Úgy éreztem, a homlokomra van írva, hogy a közös életünk első napján a szemeibe hazudtam. Nem is értettem, hogy nem vette észre…

Miután elbúcsúztunk lent a többiektől, Edward elővette a csomagtartóból a babaülést, és betette hátra az autóba. Beleültettem a testvéremet, aki nyugodtan szundikált tovább, aztán bekuporodtam mellé, és igyekeztem visszafojtani a sírást. Füllentettem már Edwardnak korábban is apróságokról, de az más volt… Akkor nem ilyen fontos dologról volt szó, és nem kellett a szemébe hazudnom. Nem érdemlem meg őt… - csordult végig egy akaratos könnycsepp az arcomon.

- Mi a baj? – Edward azonnal a fékbe taposott, amint rájött, hogy sírok. – Rosszul érzed magad? – fordult hátra aggódva. Összepréselt szájjal megráztam a fejemet, aztán hirtelen felpattantam, és sírva próbáltam meg átvergődni az első ülésre, hogy Edward nyakába vethessem magam.

- Sajnálom – sírtam a vállába, miközben éreztem, hogy meglepődve a hátamra helyezi a kezét.

- Isabella? – simított ki pár tincset az arcomból, mikor felnéztem rá.

- Félek, és szeretnék hinni benned, de hát, honnan tudhatnád biztosra, mit hoz majd a jövő? Mi lesz, ha történik valami… Ha bajod esik? Vagy a kisbabánknak? Ha a Volturi mindenkivel végez majd? Nem akarlak elveszíteni! Bocsáss meg, kérlek! – tört ki belőlem minden, miközben átkoztam magam, amiért nem voltam képes áldott tudatlanságban tartani Edwardot az aggodalmaimat illetően. Edward vállait szorítva próbáltam meg lecsillapítani a zihálásomat, de túlságosan fel voltam dúlva.

- Van egy tervem. – Edward hangja halk volt és karcos, mintha ő sírt volna, nem pedig én. – Olyasmi, amit soha semmilyen körülmények között nem akarnék megtenni, de ha ezzel megvédhetlek majd titeket – már pedig tudom, hogy megvédhetlek -, akkor megteszem.

- Miről beszélsz? – suttogtam. Éreztem, hogy valami nagyon rossz dologról van szó, de fogalmam sem volt, mire gondolhat Edward. Mi lehet az, ami jobb, mint Russel vámpírrá változtatása, de olyan borzalmas, hogy még Edwardot is megijeszti…

- Azt nem mondhatom el – rázta meg a fejét.

- Miért? – töröltem meg az arcomat a kézfejemmel.

- Mert nem akarom, hogy ezen rágódj, amíg semmi sem biztos. Felesleges.

- Így is rágódom rajta, és hidd el, szörnyűségek járnak a fejemben – néztem aggódva rá. Ismét félrefordította a fejét, és az ablakon át egy másodpercig a fákat bámulta, aztán visszafordult felém.

- Lehet, hogy nem tudok mindent irányítani. Beismerem – sóhajtott fel. – De Aro meggyőzésére megvan a módszerem. Nem mondhatom el, hogy mi, kérlek… Bízz bennem, mert tudom, mit csinálok – mondta határozottan.

- Olyan módszer, amitől neked sem esik bajod? – kérdeztem rá félve a legrémisztőbb gondolatomra.

- Olyan. Esküszöm, hogy sem neked, sem a kisbabánknak, sem a testvérednek, sem nekem nem fog bajom esni – fúrta a tekintetét az enyémbe, miközben összefűzte az ujjainkat – a gyűrűink egymás mellé simultak.

- Bízom benned – mondtam most már teljesen komolyan.