.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2011. január 31., hétfő

Varázslatos realitás 97.

Charlotte-nak minden erejére szüksége volt, hogy bekopogjon az ajtón. Még megvoltak a régi kulcsai, de úgy döntött, inkább nem használja őket. Már nem itt lakott. Nem ez volt az otthona. Igyekezett magában és az apjában is tudatosítani ezt.
Ahogy kinyílt az ajtó, és megjelent a jól ismert arc a résben, Charlotte pulzusa az egekbe ugrott, és úgy érezte, valamit letuszkoltak a torkán, amitől most alig kap levegőt. A fekete szempár meglepetten meredt rá, mintha azt sem tudná kicsoda.
- Azt hittem, nem fogsz eljönni… - mondta végül a férfi, és teljesen kitárta az ajtót.
- Volt más választásom? – motyogta maga elé Charlotte, aztán belépett a lakásba. Miközben elhaladt az apja mellett, mély levegőt vett. Kissé megnyugtatta a tudat, hogy most nem érzett alkohol szagot. Egyenesen a nappali felé vette az irányt, de ahelyett, hogy leült volna a kanapéra, megállt a szoba közepén. – Mit akarsz tőlem? – nézett fel végül.
- Látni.
- Az már tegnap megvolt… - rándult meg Charlotte arca. Még mindig utálta magát azért, amit Peterrel tett. A fiú nem hívta fel sem este, sem reggel. Valószínűleg többé nem is fogja.
- Tudom, hogy nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna… - köszörülte meg az apja a torkát. – A fiúkkal az irodából előkarácsonyoztunk, és azt hiszem, túl sokat ittam… Hiányoztál. – Ez csak valami trükk vagy csel. Hogy még jobban fájjon.
- Hazudsz. Mit akarsz tőlem? – ismételte meg a kérdést.
- Költözz haza.
- Nem.
- Miért? Amiatt a kis mitugrász miatt? – mélyült el a férfihang a haragtól.
- Peternek ehhez semmi köze.
- Akkor miért?
- Miért akarod egyáltalán, hogy visszajöjjek? – csattant fel Charlotte. Nem akarta ezt. Túlságosan fájt. Levette a sálat a nyakából – olyan levegőtlen volt a szoba.
- Mert a lányom vagy – jött az egyszerű kijelentés, amitől nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen.
- És ez mikor tűnt fel?
- Amikor elmentél és egyedül hagytál. – Charlotte szeme meglepetten kerekedett el. Azt hitte, az apja majd azt hazudja, mindig is így volt, vagy csak hallgat, mint legutóbb, mikor megkérdezte, miért nem szereti. Ehelyett valami olyat mondott, ami talán az igazság is lehet.
- Ha így lenne, nem aláztál volna meg – rázta meg a fejét Charlotte. Erős akart maradni. Annyira akart. Mégis szinte látta, ahogyan a védelmi pajzsán apró rések hasadnak.
- Sajnálom. Részeg voltam.
- És ez mindig kifogás marad? – fonta össze maga előtt védelmezően a karjait.
- Igazad van. Nem kifogás.
- Még mindig nem tudom, mit szeretnél tőlem…
- Töltsd velem a karácsonyt. – Charlotte szája megremegett, és érezte, hogy a könnyek szúrják a szemét. Hányszor kívánta, hogy az apja valami ilyesmit mondjon neki. Hány éjszaka képzelte el, milyen lenne egy igazi családi ünnep. Most mégis azt érezte, túl késő.
- Peterrel leszek karácsonykor – hazudta. Szíve szerint tényleg így tett volna, de nem beszéltek meg semmit, és a történtek után valószínűleg már nem is fognak. A férfi nem válaszolt, csak nézett rá. Charlotte nem bírta tovább elviselni a pillantását. Mintha ő taszította volna el, ő bántotta volna meg annyiszor, ő tagadta volna meg az apját és nem fordítva. – Mennem kell! – indult el gyors lépésekkel az ajtó felé.
- Várni foglak szenteste! – jutott el hozzá a férfi hangja már a lépcsőház folyosójának végén.

2011. január 30., vasárnap

Varázslatos realitás 96.

Hesz üzenete nektek: Sziasztok! Nagyon, nagyon hihetetlenül sajnálom a hatalmas kihagyást, de mentségemre szolgáljon jobban szívták a tanárok a véremet, mint egy D kategóriás horrorfilmben, a széplányokat a vámpírok… Köszönöm a türelmet meg a drukkot, majdnem minden vizsgám meg is lett. :) Innentől meg vissza a rendes kerékvágásba. És még egyszer, köszi a türelmet. :)




Peter fel-alá járkált a lakásában. Ha dohányzott volna, rágyújt. Ha iszákos, iszik. Ha drogos… nos. Hát igen. Mivel egyik sem volt, levette a pulóverét és nekilátott festeni. A színek, mintha maguk kívánkoztak volna vászonra. A rengeteg sötét szín között, mintha maga Isten nyitott volna egy sávot, és tiszta fehérség került középre.
Mikor már a kávéját kevergetve állt a vászon előtt – hosszú órák után az volt az első pihenője -, sóhajtva vette tudomásul a kép nagyon egyszerű, szinte szájbarágós értelmét. Kezébe vette a telefont és felhívta Katet.
- HAJNALI NÉGY VAN TE ESZEMENT! – Peter elcsodálkozott a köszönés helyett hallott üvöltésen. Fel sem tűnt neki, hogy ennyire eltelt az idő, mikor utoljára körülnézett még alig múlt dél.
- Ezek szerint te nem az a barátom vagy, akit az éjszaka közepén felhívhatok? – egy próbát megért. A lány halkan káromkodott, majd ágyneműsuhogás hallatszott.
- Szerencséd, hogy de, az a barátod vagyok. – Kattant az öngyújtó, a lány mély levegőt vett. – Na, mi a gond?
Peter röviden összefoglalta, mi történt, nem hagyta ki a szégyenletes majdnem megütést, meg Charlotte szemlesütését se, ahogyan elküldte. Próbált gyorsan mindent elmondani.
- Ezért hívtál ilyenkor?!
- Igen...?
- Nézd. Nem haragszik rád, sőt. Ő érzi magát kellemetlenül. A csávó az apja, természetes hogy védi, de úgy érzi, téged megbántott azzal, hogy hátrapasszolt másodiknak. Ne akadj ki, holnap vidd el neki a képet, amit festettél, és ennyi.
- Ennyi?
- Ennyi. Jó éjt! – És a megszokott bíp-bíp.
Peter a képet nézte. Ha ennyi. Hát ennyi.

2011. január 28., péntek

Gyógyító pilleszárnyak 14.

14. HEGYI OROSZLÁN



ÖSSZEVONT SZEMÖLDÖKKEL vizsgálgattam Edant, miközben Isabella a száját rágcsálva toporgott a küszöbön. Pontosan tudtam, mennyire aggódik. Nem csak a fia miatt. Ha Isis tényleg megtette – ivott a testvéréből -, akkor az utolsó tartógerendánk is megroppan. Jelen pillanatban leginkább az ikrek voltak azok, akik összetartottak minket, és ezt mindketten tudtuk.

Óvatosan döntöttem félre Edan fejét és megvizsgáltam a nyaki vénát bár biztos voltam benne, hogy Isis okosabb annál, semmint hogy látható helyről igyon. Igazából tudtam jól, hogy felesleges megnéznem, de amíg a nyakát tapogattam, nem kellett más, rejtettebb helyeken felfedeznem a szörnyű igazságot. Vagy a megnyugtatót… A bizonytalanság legalább reményt adott.

- Vesd le kérlek, a felsődet! – utasítottam. Edan morcosan fordult hátra.

- Anya, erre semmi szükség – jelentette ki. Isabella arca megkeményedett.

- Hallottad a nagyapádat, vesd le a ruhádat! – erősítette meg a kérésemet. Edan egy ideig farkasszemet nézett az anyjával, aztán nagyot sóhajtott.

- A húgom sosem bántana engem! – landolt a kék pulóver a földön. Megfogtam a vékonyka karokat, és megvizsgáltam őket, aztán a mellkasa és a háta következett. – Gondolom, a nadrágot is… - forgatta meg a szemét.

- Igen, kérlek – bólintottam. Az újabb vizsgálódást megkönnyebbülés követte. – Semmi… Tévedtem – ültem le és az ujjaimmal végigszántottam a tincseim között. Mintha ezer mázsányi kőszikla szakadt volna le a mellkasomról.

- Hála az égnek! – Isabella elsétált a mellettem lévő székig, aztán lerogyott rá. – Sajnálom, kicsim! – nézett fel Edanre pár perc múlva. Nehézkes mozdulatokkal kelt fel és összeszedte a földön heverő ruhadarabokat. – Gyere, öltözzünk fel… - intette magához a kisfiút.

- Egyedül is menni fog – pásztázta a földet Edan, aztán átvette a ruháit, és felvonult az emeletre. Isabella bűnbánóan követte a tekintetével.

- Sajnálom, az én hibám – ismertem be. – Nem is tudom, hogy juthatott ilyesmi az eszembe… - öntött el a szégyenkezés. Utólag tényleg fogalmam sem volt róla. Lehet, hogy Isis nagyon akaratos, az is biztos, hogy néha nehéz vele, de abban sosem lett volna szabad kételkednem, hogy szereti a testvérét.

- Én is elhittem – sütötte le a tekintetét Isabella. – Pocsék anya vagyok…

- Csak szereted a gyerekeidet és aggódsz értük. És tudod, hogy néha a jó gyerekek is tesznek rossz dolgokat. Nem vagy pocsék anya – biztosítottam róla. Halványan elmosolyodott, de tudtam, hogy nem sikerült meggyőznöm. Ahogyan magamat sem. Szerettem Isist, mégsem hittem benne. Pedig soha nem kételkedtem egyetlen gyermekemben sem, még azután sem, ha hibát vétettek.

Ahogy meghallottam a közeledő lépteket, feszülten rándultam össze. Hogy nézzek az unokám szemébe ezek után…

Nem kellett ezen sokáig tűnődnöm, mivel ahogy kinyílt az ajtó, Isis puskagolyóként lőtt ki, és felrohant az emeletre, anélkül, hogy egy pillantást is pazarolt volna ránk. Edward gondterhelt arccal sétált be hozzánk, aztán egy szó nélkül leült mellénk. Egy ideig csend volt, aztán Isabella végül nem bírta tovább.

- Mondd már el, hogy mi van! – csattant fel türelmetlenül. Nem hibáztattam. Én is pont annyira aggódtam, mint ő, csak nagyobb volt az önuralmam.

- Semmi.

- Semmi? – Isabella hangja a magasba szökött. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. Nem igazán szerettem beleszólni a házastársi vitákba, de kínosabb lett volna felállni és kivonulni, mint mozdulatlan szobornak tettetni magam.

- Megígértem Isisnek, hogy nem mondom el. És betartom a lányomnak tett ígéretemet! Beszéltem vele, nagyjából minden rendben van, nem kell aggódnod – felelte komolyan a fiam.

Isabella arca egyetlen másodperc alatt váltott át halvány rózsaszínből pipacspirosra. Egy hatalmas elefánt képtelen lett volna agyontaposni, most mégis önkéntelenül behúztam a nyakamat. Edward ezzel szemben meg sem rezdült, mikor Isabellából kitört a szavak fortyogó lávája. Pontosan tudta, hogyan kezelje a feleségét.

- Legalább annyira az én lányom is, mint a tiéd! Jogom van tudni, hogy mi baja!

- Tudom – bólintott Edward.

- Tudod… - Isabella úgy préselte ki a szavakat a fogai között. – Akkor?

- Ha elárulom most Isist, soha többé nem fog megbízni egyikünkben sem. Mikor később bajba kerül, nem mondja majd el. Nem lehetünk mellette. Nem segíthetünk neki. Egyedül lesz. Ha azt akarod, hogy így legyen, most azonnal elmesélem, miről beszéltünk – jelentette ki Edward csendesen. Isabella lélegzete egy pillanatra elakadt, és szinte láttam a fejében pergő képeket a jövőről. Lassan kiszaladt a feszültség a testéből, és kissé lenyugodott.

- Rendben. Igazad van.

- Sajnálom, szívem… - állt fel Edward, hogy magához ölelje. – Tudod, hogy elmondanám, ha megtehetném. Viszont… Van valami más, amiről tudnod kell…

- Micsoda? – kezdett megint gyorsabb dobogásba Isabella szíve.

- Edan, kérlek, gyere le! – fordult az emelet felé Edward. Pár pillanat múlva egy aggódó arcocska kukucskált át a lépcsőkorláton. A fiam intett neki, hogy jöjjön még lejjebb, mire Edan a küszöbig somfordált. Pár pillanatig csak nézték egymást, aztán a barna szempár ijedten kikerekedett.

- Elmondta? – cincogott a vékonyka hang, miközben csalódottság ült ki a gyermeki arcra. – Isis megígérte, hogy…

- Nem az ő hibája – felelte azonnal Edward. Kérdőn pislantottunk össze Isabellával, de ő sem tudott többet, mint én. – Kiborult, és így esélye sem volt elrejteni előlem.

- Megtudhatnánk, hogy miről van szó? Vagy ez is titok?

- Elmondod te, fiam? – adta meg a lehetőséget Edward.

Edan pár pillanatig csak állt lesütött szemmel, aztán bólintott. Lassú mozdulatokkal újra vetkőzni kezdett, mire Isabella felém kapta a fejét. Tudtam, hogy mire gondol, de biztos voltam benne, hogy teljesen átvizsgáltam Edant, és ha harapásnyom lett volna rajta, azt észreveszem. Ennek ellenére Isabella lesápadt, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket.

- Nem lesz baj – biztatta Edward, mikor már csak az alsónemű maradt az unokámon. Edan egy ideig nem mozdult, aztán hirtelen remegni kezdett.

- Edan! – Isabella ijedten tett felé egy lépést, de Edward karja sorompóként állította meg.

- Várj!

A reszketés egyre erősebb lett, aztán a változás olyan gyorsan következett be, hogy emberi szemmel képtelenség lett volna felfogni. Edan négykézlábra görnyedt, a végtagjai kicsit megnyúltak és vastagabbak lettek. Az arca kigömbölyödött, a füle pedig feljebb csúszott a fején, de az orra nem nyúlt meg úgy, mint a farkasoké. A testén homokbarna szőr nőtt ki, a fejét viszont fekete foltok tarkították. Mire az átváltozás befejeződött, rájöttem, hogy tátva van a szám. Ahogyan Isabelláé is. Egy apró hegyi oroszlánkölyök nézett szembe velünk.

- Mi a…? Hogyan? – kapta a fejét Isabella Edwardra.

- Alakváltó. Igaz, hogy a quileute-ok farkassá változnak, de csak mert annyira bennetek él a régi legenda. Egyébként bármilyen állati alakot választhattatok volna az első átalakuláskor – magyarázta a fiam.

Edan lomha léptekkel közelített meg minket, aztán megállt az édesanyja előtt és lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát. Isabella óvatosan guggolt le hozzá, hogy aztán lassan kinyújtsa a kezét, és megsimogassa a puhának tűnő szőrt a feje tetején.

- Miért nem mondtad el? És hogy nem vettük eddig észre? – telt meg önváddal a női hang.

- Valamiért jobban kontrollálja az átváltozást, mint egy fiatal farkas. Talán a vámpírgének lehűtik a farkasokra jellemező forrófejűséget… - mosolyodott el halványan Edward. Azt vártam, hogy Isabella majd felmordul a játékos piszkálódásra, de annyira lefoglalta a kisfia új alakjának megismerése, hogy valószínűleg nem is hallotta. – Az illata már megszokott a számunkra, Isisszel pedig jól tudnak titkot tartani – váltott át feddő hangnembe, mire a kis oroszlán lefeküdt, és a mancsival eltakarta az arcát. – Ezzel már anyád is próbálkozott nálam, de neki sem jött be… - nevetett fel Edward, aztán ő is lehajolt egy simogatásra.

Érdeklődve figyeltem a családi jelenetet. Ez igazán érdekes tudományos felfedezés volt. Tudomásom szerint ennyire fiatalon még sosem ment végbe átváltozás egyetlen la push-i farkas esetében sem, ahogyan az is kivételes esetnek számított, hogy Edan új alakot választott magának. De vajon miért az oroszlánt? És mivel járhat ez együtt?

Ő is képes lesz a bevésődésre? Tud kommunikálni a többiekkel, annak ellenére, hogy oroszlán lett? Vajon miért lett belőle azonnal alfa – mert Black vér csordogál az ereiben, vagy mert más fajhoz tartozik az állati alakja? Abban biztos voltam, hogy alfa, hiszen ha beolvadt volna akármelyik itteni falkába, akkor már korábban tudomást szereztünk volna a helyzetről.

A bennem élő nagyapa gyönyörködött az apró, aranyos kölyökben, de a tudós azonnal meg akarta kapni a kérdéseire a választ. Isabella, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, aggódva emelte rám a tekintetét.

- Ez azt jelenti, hogy nem fog tovább öregedni? – jutott eszébe az a kérdés, ami eddig elkerülte a gondolataimat.

- Tudnom kéne, mikor változott át először… - feleltem.

- Két hónapja – hallottuk meg Isis hangját a lépcsők felől. Bűnbánó arccal markolászta a korlátot, és bár nekem válaszolt, nem nézett rám. – Sajnálom, Edan – kért bocsánatot valószínűleg azért, mert bármennyire is szerette volna, képtelen volt az apja előtt megtartani a titkot.

- Akkor továbbra is rendesen fejlődik – gondoltam végig a múlt hónapban mért adatokat. – De ha megengeditek, akkor kivizsgálom őt.

- És te, Isis? – nézett a lányára Isabella.

- Én nem tudok ilyet – biggyedtek le a cseresznyeajkak a csalódottságtól.

- De miért nem szóltatok azonnal? – Isis a bátyjára nézett engedélykérésként, és csak aztán válaszolt.

- Edan nem akart ezzel is terhelni titeket. A költözés így is eléggé felborított mindent, és… Nos, kicsit félt is… - rejtette el a tekintetét Isis előlünk a szempillái mögé.

- Félt? Mitől? – döbbent meg Isabella, de minket is meglepett a válasz.

- Hááát… - A tétovázásra a vékonyka oroszlánfarok finoman végigcsapott a padlón. – Most már úgyis mindegy, igaz? Elmondhatom? – kérdezte. Újabb farokcsóválás volt a válasz. – Edan különcnek érezte magát. Nem igazi vámpír, nem farkas, de most már tőlem is különbözik… Félt attól, hogy mit szóltok majd. Meg azt hiszem, kisebbségi komplexusa is van – csúszott ki Isis száján, mire vinnyogó morgás töltötte be a szobát.

Önkéntelenül rándult felfelé a szám a hangra. Tudtam, hogy a fiatal oroszlánok még nem hallatnak olyan mély morgást, mint egy kifejlett példány, de ez inkább aranyos volt, semmint ijesztő. Láttam a többiek arcán is a kényszerűen elfojtott mosolyt, nehogy megbántsák Edan érzéseit.

- Kisebbségi komplexus? Mert kölyökoroszlán lettél? – Isabella együttérzően dédelgette Edant, aki lehunyt szemmel, dorombolva bújt oda a tenyeréhez.

- Nem. Azért, mert… Hát… Ő is csak apa egyik kedvenc étele lett… – mondta el az öccse félelmeit Isis. Isabella ajkait halk szisszenő hang hagyta el.

- Hogy mondhatsz ilyet? – csattant fel. Isis összerándult, és megilletődve pislogott az anyjára.

- Nem én mondtam! Edan volt. Én próbáltam neki megmagyarázni, hogy ez butaság, de… Megígértette velem, hogy nem árulom el. A farkasok legalább nagyok, és az erejük felér egy vámpíréval, ő viszont csak egy kis vámpír nasi. Még csak nem is felnőtt oroszlán… Ezt is ő mondta! – tette gyorsan hozzá, még mielőtt ismét leszidták volna.

Amióta lejött a földszintre, most először pillantott rám, de azonnal tovább is kapta a tekintetét az öccsére, és elvörösödött. Újra eszembe jutott a faház és a memóriatörlés, amit rajtam végzett. Nem igazán értettem, mi történhetett. Mit törölhetett ki a fejemből… Talán…

A gondolat, hogy esetleg teljesen rossz irányba indultam a megfejtés nyomába, elbizonytalanított. Lehet, hogy nem is Isis tett valamit, hanem én? Hogy az én egyik ballépésemet törölte az emlékeim közül? De mit tehettem? Akárhogy kutattam a fejemben, egyszerűen képtelen voltam rájönni, mégis kínosan éreztem magam.

- Tudod… - szólaltam meg, csak hogy eltereljem a figyelmemet. – A farkasok valószínűleg azért olyan hatalmasok és erősek, mert emberként is felnőttek. Ha jól megfigyeled őket, a fiatalabb falkatagok farkasként is kisebbek. Ha nem állt meg a növekedésed – márpedig úgy tűnik, hogy nem állt meg -, akkor minél idősebb leszel, annál fejlettebb lesz az állati alakod. Meglátod, hipp-hopp hatalmasabb oroszlán leszel, mint egy igazi – biztattam. Edan nagy szemekkel pislogott rám, aztán lelkesen ide-oda csapkodott megint a farkával.

- Tényleg azt hitted, hogy úgy tekintek majd rád, mint egy egyszerű ételre? – láttam meg Edward tekintetében a fájdalmat. Edan aprót rándult, mintha bizonytalanul meghúzta volna a vállát. – De hát, hogy hihetted ezt? Annyira okosak vagytok, de néha olyan butaságokat tudtok gondolni – csóválta meg a fejét Edward, aztán letérdelt, és egy finom mozdulattal magához húzta a fiát. – Felőlem akár kisegerek is lehettek, akkor is az én egérkéim lennétek – mosolyodott el. Az egyik kezével az oroszlánsörényt simogatta, a másikat pedig kinyújtotta Isis felé, aki azonnal az ölelésébe futott. – Bármit is tesztek, én és anyátok szeretni fogunk titeket. Ne akarjatok nekünk megfelelni, csak legyetek boldogok. Még akkor is, ha beleőrülünk az aggodalomba – motyogta nekik – bár inkább mintha Isisnek szánta volna az utolsó mondatait. – Na, most pedig sipirc fel az emeletre. Te meg, Edan, változz vissza, mert Alice nénéd egész este téged akar majd dögönyözni, ahogy a lelkesedését ismerem. – Az oroszlánszáj egy pillanatra elnyílt, aztán Edan felpattant a földről, és úgy iszkolt fel a lépcsőkön, mintha máris üldöznék. Isis nyomott egy puszit az apja arcára, aztán követte a testvérét.

- Beszélnünk kell Jonathanékkal erről. Megígértük, hogy minden fontos dologról informáljuk őket – szólalt meg Isabella, amint magunkra maradtunk. Sejtettem, hogy nem ez a legfontosabb teendő, ami eszébe jutott, de talán a legegyszerűbben megoldható.

- Majd átmegyek hozzá – vállaltam át a feladatot. – Úgyis meg kell beszélnem vele néhány dolgot a kórházi munkáról, amit ajánlott. Így minél előbb igénybe vehetem a labort is, és megvizsgálom Edant.

- Miért változott át ilyen korán? És meddig fog tovább fejlődni? – törtek elő a kérdések végül Isabellából, hogy aztán megállíthatatlanul zúduljanak rám. – A farkasok is egy ideig tovább nőnek, de aztán megállnak az öregedésben. Benjamin tizennégy éves volt, mikor átváltozott, de úgy néz ki, mintha húsz lenne. Mi van, ha Edan nem nő meg? Vagy megnő, de nem áll le ez a gyors fejlődés? Mi van, ha… - Ahogy Edward megszorította a női vállakat, Isabella hirtelen elhallgatott.

- Nyugalom – nézett a szemébe. A halk zihálás csak lassan csillapodott. – Nem lesz semmi baj.

- Tudom, csak… Tudom – csukódott le egy pillanatra a csokoládébarna szempár.

- Megyek, és megkérdezem, mikor vehetném használatba azt a labort – próbáltam megnyugtatni Isabellát. Bólintott, aztán hálásan rám mosolygott.

Ahogy végigsétáltam La Push-on, végig magamon éreztem a tekinteteket. Volt néhány férfi, aki tartott tőlem, de mivel próbáltam kedves arcot ölteni magamra, az emberek többsége csak érdeklődve tanulmányozott – a nők közül páran túl behatóan. Ha nem lettem volna az, ami, biztos, hogy elpirulok.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy csak túl későn hallottam meg a hangokat. Azonnal megtorpantam, és vissza akartam fordulni, de már túl késő volt – Jonathan halkan káromkodva indult el az emeletről a földszint felé. Hogy engem hallott-e meg, vagy a nyitott ablakon át az illatomat érezte csak – a szél pont kelet felé fújt -, azt nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy az én közeledésemet fedezte fel.

Kelletlenül mentem tovább, aztán megálltam a verandán. Jonathan alsónadrágban nyitott ajtót, és még mindig magában dühöngött. Zavartan megköszörültem a torkomat.

- Bocsánat, hogy rosszkor… Ha gondolod, visszajöhetek később is – ajánlottam.

- Már mindegy – vonta meg a vállát morcosan, aztán belebújt a kezében lévő pólóba. – Jöjjön be! – tárta ki előttem az ajtót.

Tétován léptem be, aztán követtem a nappaliba. Még mielőtt leülhettem volna a kanapéra, a lépcső megreccsent. Egy fiatal lány jött le az emeletről. Az ismerősnek tűnő bronzvörös tincsek kicsit ziláltak voltak, de legalább fel volt öltözve.

- Gondolom, már nem jössz fel – húzta el a száját, mikor meglátott. Jonathan biztosan nem a jólneveltsége miatt volt vele. Gyanítottam, hogy inkább a külseje fogta meg. Jobban mondva a bizarr hasonlóságok – vontam össze a szemöldökömet.

- Mint látod, vendégem van – mordult rá Nate. A lány még egy ideig mozdulatlanul állt a legalsó lépcsőfokon – mintha várt volna valamire -, aztán bosszúsan fújtatva vágtatott ki a házból.

- Tényleg sajnálom – ismételtem meg a bocsánatkérésemet.

- Nem számít – lépett túl rajta úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné. Elég sok mindent láttam már ahhoz, hogy elfogadjam, de elég régimódi voltam, hogy ne értsem meg a helyzetet. Aprót ráztam a fejemen. Nem az én dolgom… - És miért jött, doki? – zökkentett végül vissza a valóságba a férfihang.

- Edan miatt. – A kérdő pillantás, ahogy mesélni kezdtem hitetlenkedővé vált. Mire a történet végére értem, Jonathan teljesen ledöbbenve meredt rám.

- Oroszlánkölyök? – kérdezett rá újra, mintha nem jól hallana.

- Igen – erősítettem meg. – Sok monda szól arról, hogy az alakváltók több állat képét is fel tudták venni.

- A mi mondáink csak farkasokról szólnak.

- Mert a farkas volt a törzs jelképe, és ösztönösen erre gondoltatok az első átváltozásnál. Edan, ha jól sejtem az apjára gondolt és… Talán az aprócska önbecsülése is hozzájárult tudatalatt a választásához – tippeltem meg az okokat. – A labor mennyire felszerelt?

- Az előző orvosunk nyolcvankét éves volt, mikor két hónapja visszavonult… Szóval, sejtheti… De megvannak még azok a műszerek, amiket ön hagyott még itt a kísérletezések idején. És a törzsi tanács is fel tud ajánlani némi pénzt a fejlesztésekhez.

- Erre nem lesz szükség. Majd én megoldom a fejlesztéseket – biztosítottam róla.

- A mi kórházunk, és nekünk is hasznos dolgokat fog ott kifejleszteni – jelentek meg ráncok Jonathan orrának tövénél.

- Ti adjátok az épületet és a farkas-tesztalanyokat a kísérletekhez. Ez is bőven sok. A pénzt inkább költsétek mondjuk az iskolára… Lehet, hogy egyszer az én unokáim is oda fognak járni – igyekeztem meggyőzni. Elgondolkozva nézett rám, aztán bólintott.

- Rendben.

- Szóval egy oroszlán… És tudja uralni az átváltozásait – hümmögött maga elé.

- Úgy tűnik. De ha nem tudná, akkor sem árthatna senkinek. Elég aprócska szegénykém… - ült ki együttérző mosoly az arcomra.

- Pedig nem jönne rosszul egy hatalmas oroszlán a falkában. Nem mintha nem lennénk így is elég erősek, de egy plusz katonát nem utasítanék vissza – fejtette ki a nézeteit.

- Talán majd pár hónap vagy év múlva, ha megnőtt. De ha a falkád tagjának akarod tudni, akkor számíts egy nagy meccsre Isabellával. Nem hiszem, hogy olyan könnyen elengedné a fiát a szoknyája mellől.

- Na igen, őt meggyőzni kemény menet lesz – nevetett fel öblös hangon Jonathan, és a beszélgetésünk alatt először felcsillant a szeme. – Elég makacs egy nőszemély.

- El kéne engedned – csúszott ki a számon. A mosoly leolvadt a férfiarcról.

- Fogalmam sincs, miről beszél – érkezett kemény hangon a válasz.

- Szerintem tudod – pislantottam a lépcső felé. – Isabella nem hülye, és ha ő látta volna meg a lányt… Lépj túl rajta, különben elveszíted teljesen.

- Tudom, hogy csak jót akar, doki, de ez az én dolgom. Maga csak törődjön a kórházzal és a laborral – állt fel Jonathan, aztán a fal mellett álló kis szekrényhez lépett, és kihúzta a fiókját. Felém hajított valamit, én pedig elkaptam. – A kulcsok a kórházhoz. Magára bízom a dolgokat, de ha segítség kell, nyugodtan szóljon – fordított hátat nekem jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetésünket. Megcsóváltam a fejem, aztán magára hagytam.

2011. január 18., kedd

Varázslatos realitás 95. + Hírek + Olvasói találkozó

Először is előrejelzések a frissekről. :) Tegnap letudtam az utolsó vizsgámat is, úgyhogy igyekszem visszazökkenni a rendes kerékvágásba. :) Legkésőbb csütörtök este frisselek Edward szemszögből, vasárnap környékén jön a Gyógyító pilleszárnyak új fejezete, aztán jövő hét elején pedig Démoni érintés. :)

Aztán... Ha szeretnétek részt venni kicsit az Árnyékvilág - Kígyók sziszegése megírásában, akkor kukkantsatok be az olvasói klubba . :) Most éppen Julie zenekarának keresünk közösen nevet. :) Akár a ti ötletetek is bekerülhet a könyvbe. :)

És végül... Február 4-5-6-án Pécsett olvasói találkozót tartunk, amelyre mindenkit szeretettel várok. :) Nem muszáj mindhárom napra jönni, a főprogram február 5-én lesz, valószínűleg egy teázóban, ahol beszélgethetünk, játszhatunk. :) A Könyvmolyképző Kiadó felajánlotta, hogy február 5-én tőlem is lehet venni az Árnyékvilágból majd 20% kedvezménnyel, vagyis 2399 Ft-ért 2999 Ft helyett. :) De ha már van könyvetek, és elhozzátok, azt is szívesen aláírom nektek. :) Aki viszont tőlem szeretne a helyszínen venni, az szóljon előre a spiritbliss24@gmail.com címen, hogy tudjam, hány könyvet kérjek a kiadótól. :)
Ha valaki mindhárom napra szeretne jönni, és messziről utazna, az minél hamarabb szóljon, hogy a szálláskérdést is el tudjuk időben intézni. :)
Aki szeretne jönni, az szintén írjon egy mailt a spiritbliss24@gmail.com címre. Köszönöm. :)


Charlotte reszketve ült le a konyhaasztal mellé, és a könnyei még mindig potyogtak. Nagy nehezen sikerült rávennie az apját, hogy menjen haza. Kénytelen volt megígérni neki, hogy majd beugrik hozzá, és megbeszélik, amiért jött. A férfi elégedett és fölényes mosollyal távozott. Mint aki azt üzeni Peternek: „Én nyertem. Ő az enyém. Ne is álmodj róla, hogy valaha téged fog választani helyettem.”
A szörnyű az volt, hogy Charlotte maga bizonyította a szavai igazságát. Utólag fogalma sem volt róla, mit miért csinált. Miért féltette az apját, miért állította meg Petert, aki kiállt mellette és megvédte…
Megalázta a fiút. Teljesen. Legalább is ő így érezte. Hogy Peter mit gondolt, arról fogalma sem volt, mivel ahogy az apja távozott, őt is elküldte. Képtelen volt a történtek után a szemébe nézni.
Miért kellett mindennek elromlania? Miért nem lehet ő is egy kicsit boldog? Miért?

2011. január 17., hétfő

Varázslatos realitás 94

- Nekem te ne parancsolgass, mégis mit gondolsz ki vagy te?! – Charlotte apjának arca eltorzult a dühtől. Peter lassan nem tudta, mit tegyen a férfival. Valójában nem akarta bántani, nem csak azért nem, mert elítélte az erőszakot, hanem azért sem, mert Charlotte apja volt és ezt nem hagyhatta figyelmen kívül.
- Kérem ne üvöltözzön és távozzon az épületből! A lánya nem akar magával beszélni!
- Te nekem ne mondd meg, hogy mit akar a lányom és mit nem! Jobban ismerem, mint te és most takarodj az ajtóból! – Meglökte Petert, aki csak azért nem tántorodott meg, mert egy ideje már készült erre. – Lehet, hogy mégis hagynom kéne benneteket, biztos alig várja, hogy visszamászhasson veled az ágyba!
A fiú úgy gondolta, ezt már nem kell eltűrnie, így is sokkal többet hallott, mint amennyit szeretett volna. Elengedte Charlotte kezét, meglökte a férfit, majd a jobb kezével a falnak szorította, a balt pedig ökölbe szorítva felemelte. Még mindig nem akarta megütni, csak azt akarta elérni, hogy csöndben maradjon és elkotródjon végre. Nem akarta a lányt sírni látni, nem akart több üvöltözést, nem akart több problémát. A férfi felemelt fejjel várta az ütést, ő pedig kezdte kínosnak érezni a helyzetet, mikor Charlotte belekapaszkodott a karjába.
- Ne! Ne bántsd, kérlek! Ne bántsd! – mondta a lány és Peter meglepődve nézett rá. Megértette az érzelmeit.
- Nem akartam bántani, nem ütném meg az apádat… Csak reméltem megrémül és elmegy. – Zavartan leengedte a kezét és nem tudta, mit kellene tennie, mindenesetre borzasztóan szégyellte magát, hogy a lány arcán patakzó könnyek, már nem az apja miatt voltak, hanem az apjáért.

2011. január 16., vasárnap

Varázslatos realitás 93.

- Ne, ne, ne! Kérem! Hagyják! – Charlotte a kanapéra szorult. Az előtte álló nagydarab férfit akkor sem tudta volna arrébb taszajtani egy millimétert sem, ha minden erejét beleadja. Így csak figyelte, ahogy a két társa a saját nappalijuk közepén töri be az apja orrát.
- Két hét! – Az alacsonyabbik úgy köpködte a szavakat a másik vérben úszó arcába. – Ha két hét múlva nincs meg a pénz, akkor visszajövünk, és ennyivel nem úszod meg. Remélem, felfogtad… - vonta fel a szemöldökét.
- Fel – nyögte a férfi.
- Helyes. Gyerünk, itt végeztünk! – intett a fejével a társainak. Ahogy elengedték, az apja a földre rogyott. Charlotte visszafojtott lélegzettel figyelt és reszketett. Ahogy a mellette álló férfi hirtelen felé fordult és elvigyorodva az ujjai közé vette az egyik hajtincsét, hogy aztán az orrához emelje és megszagolja, felkavarodott a gyomra.
- Ha másképp nem megy, a kislány elég csinos, hogy összeszedje az összeget – tanácsolta az apjának. A barna szempár kikerekedett a rémülettől, ahogy felfogta a mondat értelmét.
- Meglesz a pénz, hagyja békén! – csattant keményen az apja hangja. A férfi visszahúzta a kezét, és elindult a társai után, de búcsúzásképpen még gyomron rúgta a földön fekvőt.
- Apa! – Ahogy becsukódott a bejárati ajtó, Charlotte felugrott, és az apja mellé térdelt. Meg akarta nézni a sebeit, de a következő pillanatban félreütötték a kezét.
- Jól vagyok. És megszerzem a pénzt, ne aggódj! – tápászkodott fel a férfi a padlóról, és a fürdőszoba felé botorkált.
Charlotte szédült. A világ ringlispílként forgott és elmosódott körülötte. Az egyetlen, ami szilárd kapaszkodót nyújtott számára, az Peter keze volt. Hallotta, hogy a két férfi vitatkozik, de nem értette a szavakat. Aztán hirtelen eltűnt a támasz, ő pedig a falnak tántorodott nélküle. A hangok felerősödtek, kiabáltak.
Kellett pár pillanat, míg Charlotte rádöbbent, mi történik. Peter egyik keze a folyosó falához szorította az apját, a másik pedig ökölbe szorulva emelkedett a magasba.
- Ne! – Belecsimpaszkodott Peter karjába, hogy visszatartsa. Nem gondolta át, mit tesz, a benne lévő kislány cselekedett, akinek az apját – legyen az bármilyen is – meg akarták ütni. A sötétbarna szempár meglepetten fordult felé. – Ne bántsd, kérlek! Ne bántsd! – tört ki belőle a könyörgés.

2011. január 15., szombat

Varázslatos realitás 92.

- … Le sem tagadhatnád az anyádat! – Peternek összeugrott a gyomra. Annyiszor hallotta már ezt a hangsúlyt, látta a megvetően villanó tekintetet.
Tizennyolc évesen megszökött. Persze ez túlzás, nem ment messzire. Az egyik barátja felpiszkálta, hogy nagykorú, inni nem ihat, de nem kötelező hazamennie. Nem is tette meg egy hétig. Azonban egyik nap iskola után megállt a családi limuzin a középiskolája előtt, kiszállt belőle az anyja és halk hangon közölte, hogy üljön be és fejezze be a gyerekeskedést.
Egy szó nélkül követte az anyját. Otthon a nagyapjától azt kapta, amit mindig:
- Most már el is szöksz? A legegyszerűbb lenne kitagadni téged, csak egy korcs vagy. Egy koszfolt a családunk tökéletességén. Egy szabadelvű hippi vagy, le sem tagadhatnád az apádat!
Rezzenéstelen arccal hallgatta végig azt a nagymonológot, addigra nem tudta bántani a nagyapja és azóta soha többé nem tudja. Charlotte viszont remegve állt mellette. Őt még bántották a szavak.
- Nézze Uram én próbáltam kedves lenni, de maga próbára teszi a türelmemet. Jól gondolta, pocsék apa! Nem vagyok ficsúr és nem élek a lányával közös lakásban, csak egy házban, de ehhez magának semmi köze! És most vigye a lábát az ajtóból vagy rávágom, eltörik és ugrálhat fél lábon az orvoshoz!

2011. január 14., péntek

Varázslatos realitás 91.

Charlotte-nak volt egy szép, fehér hálóingje, ami pont úgy nézett ki, mint az egyik mesekönyvében a királylány hálóruhája. Mikor először felvette, szentül hitte, hogy ha kinyitja az ablakát, akkor éjszaka majd egy szárnyas, fehér ló hátán bevágtat hozzá a szőke herceg és megmenti. Felülteti maga elé a nyeregbe, erős karjával átkarolja őt, és elviszi a kastélyába, ahol boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mikor reggel felébredt, kicsit csalódott volt, de nem adta fel. Éjszakáról éjszakára várta az ő hercegét. Mindhiába.
Ahogy a forró kéz Charlotte tenyerébe csúszott, valami megváltozott. Életében most először érezte azt, hogy tényleg nincs egyedül. Hogy a herceg nem feledkezett meg róla, nem választott egy igazi királylányt helyette, és még csak nem is kitalált mesefigura.
A herceg ott állt mellette.
Igaz, hogy Peternek nem volt lova és koronája, de kivonta a kardját, hogy megküzdjön a gonosz sárkánnyal és megmentse őt.
- A barátja? – Az apja zökkentette vissza a kábult álmodozásból a megrázó valóságba. Charlotte megremegett, ahogy a fekete szempár felé fordult. Pontosan látta a férfi arcán, hogy mi következik most. Annyiszor volt már része benne, hogy megszámolni sem tudta volna. – Szép… - húzta el a száját az apja sértetten. – Szóval, ezért tűntél el otthonról. Nekem meg még lelkifurdalásom volt, amiért elüldöztelek, és aggódtam is érted – nevetett fel reszelős hangon. – Azt hittem, olyan pocsék apa vagyok, hogy annyit sem érdemlek az egy szem lányomtól, hogy karácsony táján bedugja az orrát hozzám. Én ostoba! Tudhattam volna, hogy csak azért mész el, hogy összefeküdhess valami ficsúrral. Le sem tagadhatnád az anyádat! – Charlotte lehunyta a szemét, és megpróbálta visszanyelni a könnyeit. Már igazán hozzászokhatott volna, miért fáj neki még mindig…

2011. január 13., csütörtök

Varázslatos realitás 90.

- Én az a fene vagyok, aki törődik a lányával! – Peter ezt akarta mondani, de aztán meggondolta magát. Ha gorombáskodik, még magára haragítja a férfit. A remegő Charlotte-ra nézett, aki szorosan a falhoz simult. Talán azt hitte, ha elég közel van hozzá, beleolvadhat. Fogalma sem volt mit kéne tennie. A lány arcán olyan érzelmeket látott, amik fájdalmat okoztak neki. Valahogy nem értette, az ajtóban álló férfi ezt miért nem látja.
Az emberre meredt, aki Charlotte apjának mondta magát, és hirtelen megértette, a lány miért remeg. A férfiból alkoholszag áradt. Nem olyan sok napos állott szag, hanem a friss berúgás bűze.
Rá akarta vágnia az ajtót, hogy jöjjön vissza, ha kijózanodott. Üvölteni akart, hogy mégis milyen jogon rémiszti így meg a lányát? Mert az apja? Az semmit sem jelent, mert ennél egy spermadonor is apaszerűbb.
Végül Charlotte-hoz fordult:
- Akarsz vele beszélni? – A lány csak rázta a fejét. Száját összeszorította.
- Rendben. Uram, meg kell kérnem, hogy távozzon, a lánya nem akar magával beszélni.
- Te nekem ne parancsolgass! És nem a kérdésre válaszolsz, kölyök, ki a fene vagy te?
- Peter Williams vagyok. A lánya barátja.
A fiú maga is meglepődött milyen természetesen csúszott ki a száján. Bátorítóan Charlotte-ra mosolyogott és megfogta a kezét. Akarta, hogy a lány tudja, nincs egyedül. A sápadt arcon átfutó halvány mosoly tanulsága szerint tudta, és ettől Peter megállíthatatlannak érezte magát.

2011. január 9., vasárnap

Gyógyító pilleszárnyak - 13. fejezet

13. SÚLYOS DOLOG



- Isis! – Kihajoltam a félkész játszóház ablakán, hogy megtudakoljam az unokámtól, hány polcot is szeretne a szemközti falra, de sehol sem láttam őt. A karórámra pislantottam. Alig negyed kettő volt. Pár óra alatt majdnem teljesen kész lettem az alapokkal, pedig emberi tempóban dolgoztam. Nem akartuk, hogy az itt lakók még furcsábbnak tartsanak minket, ezért a kisház építését és a nagyházon a bővítéseket is lassabban végeztük.

- Isis! – hívtam ismét, mikor nem kaptam választ. A szívdobogását közvetlenül a nagyház felől hallottam Edanével és még pár helyi gyerekével együtt. Volt egy-két család, akik mindenben támogatták Jonathan döntését, bár a többség még mindig – ha nem is ellenséges, de – tartózkodó volt.

Papírzörgést és halk surrogó hangot hallottam, amit a toll szokott kiadni írás közben, aztán Isis feje egyszer csak előbukkant a tornác alatti lyukból, ami elég nagy volt ahhoz, hogy egy gyerek kényelmesen elüldögélhessen ott, de túl kicsi, hogy beférjen egy felnőtt.

- Ne, várj, áll meg! – Edan kinyúlt a húga szoknyája felé, ahogy az előmászott, de már nem érte el. A hangja halk volt és elég rémültnek tűnt, de nem tudtam pontosan, miért.

Még mindig volt egy olyan sejtésem, hogy Isis rosszban sántikál. A kocsiban is furcsán viselkedett, az elmúlt pár hétben pedig ő és Edan nagyon sokat pusmogtak. Vagyis csak írásban. Előszeretettel használták a papírt és a tollat, hogy ne hallgathassuk ki a beszélgetéseiket.

- Ne csináld, hallod? Ezt nem szabad! – szólt újra Edan Isis után, de ő mintha meg sem hallotta volna, a fa felé igyekezett. Az arca olyan eltökélt volt, amilyennek csak ritkán láttam eddig.

- Itt vagyok, nagypapa! – intett fel nekem, aztán a létrához sietett. – Ó, ez csodaszép lett! – tátotta el a száját, mikor felért, és őszinte csodálat sugárzott belőle.

- Örülök, hogy tetszik – mosolyodtam el elégedetten. – Hány polcot szeretnél oda a könyveidnek? – mutattam a hátsó falra. – Építhetek három egysorosat, vagy két kétsorosat, és akkor alá férne egy kis asztalka is esetleg. Mit gondolsz?

- Legyen két soros asztalkával – döntötte el azonnal.

- Rendben – fordultam a szerszámosláda felé.

- Nagypapi… - Isis a sarkán táncikált a háta mögött összekulcsolt kézzel, és nagyon izgatottnak tűnt.

- Valami baj van? – érdeklődtem gyanakodva.

Miután megtaláltam az apró szegeket tartalmazó dobozt, a lecsiszolt fadeszkákhoz sétáltam. Kalapács nélkül sokkal könnyebb volt dolgozni, mert nem kellett arra koncentrálnom, hogy ne lendítsem meg túlságosan a szerszámot. Így csak az ujjam hegyével benyomtam a megfelelő helyre a szeget, és már kész is volt.

- Nincsen baj, csak… kérdeznék valamit… - felelte Isis olyan hangon, amiből tudtam, hogy most komoly beszélgetésről lesz szó.

Utoljára, mikor így szólt hozzám, a vámpírságról és a farkasságról kérdezősködött. Kíváncsi volt, hogy milyen következményei lehetnek annak, hogy hibrid. Tartottam tőle, hogy meghallhatta, mikor valamelyikünk a túl gyors növekedésükről beszélt. Minket is halálra rémisztettek a következmények, nem is akartam belegondolni, hogy ő mennyire megrettenhetett. Nem igazán tudtam értelmes választ adni neki, de arról biztosítottam, hogy tanulmányozni fogom a génjeiket, és nem hagyom, hogy bármi rossz érje őket.

Bár állva is tökéletesen kényelmes lett volna, mégis odahúztam magamhoz az egyik fadobozt, hogy Isisnek emberibb környezetet biztosítsak a beszélgetéshez. Általában a halandókat megnyugtatta, ha ülve, nyugodtan beszélgethettek, mert biztonságérzetet nyújtott számukra ez a testhelyzet. Megütögettem magam mellett az ülőalkalmatosságot, mire Isis mellém sétált, és helyet foglalt.

- Hallgatlak, kincsem! – Egy mély sóhaj volt a válasz, aztán Isis arca még pirosabb színbe borult. Jó pár percig csendben volt, de igyekeztem türelmesen kivárni, míg összeszedi a gondolatait és – az ujjtördelését nézve – a bátorságát.

- Azon gondolkoztam, hogy… - szólalt meg végül, de aztán az ajkába harapott. Azt hittem már, hogy meggondolta magát, mikor hirtelen elhadarta a kérdését. – Miből tudja valaki, hogy szerelmes? – Egy pillanatig meghökkenve pislogtam rá, aztán megpróbáltam helyretenni a fejemben kavargó zűrzavart. A kérdés kicsit felkavart. Isis lassan egész nagylány lett, de olyan gyors volt a fejlődése, hogy mind igyekeztünk ezt nem tudomásul venni. Talán megtetszhetett neki az egyik la push-i kölyök…

- Lehet, hogy ezt édesanyáddal kéne megbeszélned… - vetettem fel, bár nem voltam biztos benne, hogy nem önző érdekekből akartam-e áthárítani ezt a kínos élményt Isabellára.

- Én veled szeretném – nézett rám még mindig a választ várva. Zaklatottan beletúrtam a hajamba, aztán bólintottam.

- Szóval, ha valakibe szerelmes leszel, az… beindít bizonyos testi reakciókat. Gyorsabban dobog a szíved, ha meglátod vagy ha hozzád ér. Felgyorsulhat a légzésed is, vagy éppen ellenkezőleg, elakad. Hirtelen meleged lesz és úgy érzed, apró pillangók táncolnak a gyomrodban – próbáltam megragadni az orvosi szemmel kevésbé kellemetlen oldalán a témát.

- De honnan tudom, hogy Ő az Igazi? – ugrott meg Isis pulzusa. Felpattant mellőlem, de végül nem kezdett sétálgatásba, csak megállt előttem és várta a válaszomat.

Szóval tényleg egy létező fiúról beszélünk… A mellkasom furcsán összeszorult a gondolattól, bár örülnöm kellett volna a dolognak. Ha Isis szerelembe esik, még eggyel több támasza lesz, ha én már nem tudok mellette lenni.

- Nos… Nem is tudom… Azt megérzi az ember. Ránézel, és tudod, hogy Ő az – komorodtam el. Pont így volt Vele is. Már akkor tudtam, mikor törött lábbal bejött hozzám a kórházba kislányként, csak magamnak sem mertem bevallani – késztett szomorú mosolygásra az emlék. – Bárhogy is próbálkozol, egyszerűen képtelen vagy kiverni a fejedből, mert örökre az életed része lett – feleltem rekedten.

- Ezt érezted a nagymama iránt, igaz? – simult az apró kéz az arcomra vigasztalóan. Bólintottam, mert képtelen lettem volna most megszólalni. – És van, hogy valaki többször is érez ilyesmit? – Próbáltam rájönni, hogy miért is ilyen kíváncsi erre Isis, aztán hirtelen megvilágosodtam.

- Igen, vannak szerencsések, akik többször is találnak valakit, aki ilyesfajta érzéseket kelt bennük. Ugye, meséltek neked a szüleid Belláról? – kérdeztem rá a gyanúmra.

- Aham.

- Az apukád szerette őt, de a sors úgy hozta, hogy elveszítették egymást. Aztán felbukkant Isabella, egymásba szerettek Edwarddal, és most itt vagytok ti, életünk két igazi kincse.

- És Vanessa? – A kérdés összezavart.

- Vanessa?

- Szerelmes vagy belé? – Döbbenten akadt a levegő a tüdőmben. Gyorsan elsöpörtem ezt az érzést, és igyekeztem határozottan felelni.

- Először is, kisasszony, ez nem olyan dolog, ami rád tartozna. Másodszor pedig nem. Vania… Ő egy lány, aki bajban volt, és akinek segítek. Mint a betegeknek a kórházban – füllentettem. Isis arcán olyan érzések suhantak át, amiket nem tudtam igazán értelmezni. Mikor észrevette, hogy figyelem, gyorsan hátat fordított, és tett két lépést az ablak felé.

- Honnan tudhatom meg, hogy az a valaki érez-e irántam valamit? – ragadta meg hirtelen a beszélgetésünk korábbi szálát. Szinte erőszakot kellett elkövetnem magamon, hogy szerelmi ügyben tanácsot tudjak adni neki. Egy részem féltékenyen őrizte volna magamnak a kislány létét, míg a racionálisabb tisztában volt azzal, hogy el kell engednem a benne növekedő nőt.

- Talán mondd el neki – javasoltam a legegyszerűbb megoldást. Isis pár pillanatig csendben fürkészte a padlót – valószínűleg a szavaimat emésztgetve -, aztán rám emelte a tekintetét.

- Rendben – fogadta el az ötletemet. Megkönnyebbülve – hogy ezen is túl vagyunk – fel akartam állni a dobozról, de Isis hirtelen megint előttem termett, és az apró kéz visszatartott.

- Van még valami kérdésed? – döntöttem félre a fejem.

- Nem. Mondanom kell valamit – köszörülte meg a torkát.

- Akkor mond – biztattam.

- Én azt hiszem, megtaláltam azt, akit örökre szeretni fogok – motyogta.

Hát tényleg erről van szó… Szerelmes. Bár az örökkében kételkedtem. Az első szerelmek, általában nedves homokszemként tapadtak meg az ember szívében, amíg átitatta őket a vágyakozás és a kíváncsiság, aztán mikor a nap kiszárította őket, azonnal tovább is repültek egy másik helyre a korábbi szerelemnek csak halovány emlékét hordozva magukban.

- Igazán? – kérdeztem somolyogva.

- Igen. – A kissé elnéző mosoly szép lassan leolvadt az arcomról, amint megláttam a határozottságot a barna szempárban. Megint mintha egy felnőtt arcát láttam volna felderengeni a gyermeki maszk alatt.

Egészen eddig nem fogtam fel, mennyire komolyan is kéne vennem ezt a beszélgetést –  csak gyermeki érdeklődésnek és hóbortnak tartottam -, de most kezdtem rájönni, hogy valószínűleg tévedtem, és ez a frászt hozta rám. Próbáltam meggyőzni magam, hogy még jó időbe beletelik, míg Isis a szerelem minden élményét megtapasztalhatja, de pontosan tudtam, milyen hamar elrepülnek a hónapok és az évek.

- Ez igazán… csodás – kényszerítettem ki magamból a szavakat. Isis észrevehette, hogy csak megjátszom az örömöt, mert felfelé rándult a szája.

- Tényleg örülnél neki, ha valakibe szerelmes lennék? Egy idegenbe? – fektette a kezét az enyémre. Önkéntelenül megrándultam, de aztán el is szégyelltem magam a reakciómtól.

- Ha boldoggá tudna tenni, igyekeznék megszokni a gondolatot – ismertem el az ellenérzéseimet erősen szépítve a nagyapai féltékenységemet Isis előtt.

- Nem vagyok szerelmes egy idegenbe – rázott aprót a fején, mire összefutott a szemöldököm.

- De az előbb… - Akartam kideríteni ezt a kusza helyzetet, de Isis belém fojtotta a szót. Szó szerint. Az apró, meggypiros ajak ügyetlenül a számra tapadt egy másodpercre, aztán visszahúzódott, a barna tekintet pedig ijedten meredt rám várva a reakciómat. A reakciót, ami késlekedett.

Hirtelen lefagytam. A szemem elkerekedett, és nem voltam képes megmozdulni. Mintha egy filmet kétszer játszottak volna le a főszereplésemmel, csak a női partneremet váltották le időközben. De ez a szereposztás helytelen volt. Több szempontból is. Helytelenebb, mint bármi más, amit valaha létezésem alatt tettem.

- Carlisle? – Az, ahogyan Isis megszólított, felrázott a döbbenetből.

- Mit… mit csináltál? – A kérdést nem költőinek szántam. Tényleg szinte fel sem tudtam fogni. Egy hallucináció volt. Csak megbotlott és előre esett. Elaludtam és álmodtam. Ő… Nem. Rázni kezdtem a fejem, mint aki megőrült, és a kézfejemmel megtöröltem a számat.

Isis kínjában az ajkát harapdálta, aztán előre vetette magát a karomba. Létezésemben először elhúzódtam tőle. A szívem szakadt bele, de olyan hidegen toltam el magamtól, ahogyan csak képes voltam rá. Edwardnak igaza volt. Ez szörnyű! Ennél iszonyatosabb dolog nem is történhetett volna. Miféle játékot űznek velem odafent?

- Ezt ki kell verned a fejedből most azonnal! – ragadtam meg Isist a vállainál fogva és megráztam. Kétségbeesve pislogott rám, és eleredtek a könnyei.

- Carlisle, ez fáj… - nyöszörögte. Annyira elesettnek tűnt, hogy magamhoz akartam ölelni, de mikor rádöbbentem erre a vágyamra, csak még jobban kiborultam.

- Ne szólíts így még egyszer! – fogtam satuba az arcát. Meg kellett vele értetnem, hogy ne szenvedjen miattam! – A nagyapád vagyok, érted? Mindig is az voltam, és mindig is az leszek. Az unokám vagy! – próbáltam a fejébe verni, amiről eddig úgy hittem, magától is tisztában van.

- De én…

- Nincs de! – ráztam meg határozottan a fejem.

- Ér… értem… - szipogta. Elengedtem és feldúltan hátat fordítottam neki. Már éppen el akartam zavarni, mikor hirtelen furcsa érzés fogott el. Kellemes bizsergés, melegség, biztonság. – Carlisle? – hallottam meg az angyali hangot magam mögött. Halk sóhaj szakadt fel a számról, mikor felé fordultam. A gyönyörű szempár könnytől csillogva fúródott a tekintetembe. – Azt akarom, hogy soha többé ne gondolj az előbbi beszélgetésünkre. Felejtsd el, amit tettem! – szipogta az előttem álló angyal. Életem értelme. A kezem kinyúlt felé, hogy letörölje a könnyeket. Úgy éreztem, belehalok a kedves arc szomorúságába. – Megértetted, amit kértem tőled? – érkezett a kérdés. Zavarodottan próbáltam visszaidézni a szavait. Elfelejteni. A beszélgetést. A csókot. Nem is történt meg. Azt tenni, amit csak akar.

- Igen… - feleltem gépiesen.

- Most pedig dolgozz tovább, mintha mi sem történt volna! – Lassan bólintottam, aztán megragadtam a második deszkát, elővettem egy szeget a dobozból és munkához láttam.

- Nagypapa, hívtál? – A hirtelen hangtól összerezzentem. Isis hangja rekedt volt, mintha sírt volna – összeráncolt homlokkal fordultam felé. Talán összeveszett a testvérével? – Gyönyörű lett a faház – nézett körbe, de nem igazán éreztem rajta a korábbi lelkesedést. Mikor elmondta az ötletét és én rábólintottam, madarat lehetett volna fogatni vele.

- Örülök, hogy tetszik – mosolyodtam el, aztán zavartan néztem a már feltett polcra. Még meg sem kérdeztem, hogy milyet szeretne Isis, pedig azért hívtam. Furcsa érzés fogott el, mintha…

- Nagypapa? – zökkentett ki a rágódásomból Isis.

- Felteszek… felteszek két polcot, alá pedig egy íróasztalt – magyaráztam.

- Az úgy jó lesz – kaptam meg a szűkszavú feleletet. Most már biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel. És nem csak Isisszel!

Kipillantottam a kis ablakon, aztán a biztonság kedvéért az órámat is megnéztem. Fél kettő. Igyekeztem rájönni, mit csinálhattam az elmúlt negyed órában, de fogalmam sem volt róla. Gyanakvóan tettem le a kezemben tartott deszkát, aztán mélyet szippantottam a levegőből és fülelni kezdtem. Semmi.

- Isis, kérlek, bemennél most a házba a többiekkel? – kértem tőle, miközben a szeges dobozkára visszahelyeztem a tetejét. Úgy vettem észre, aggódik valami miatt – biztosan megijesztettem a viselkedésemmel -, de végül lesuhant a létrán.

Követtem őt le a talajra, de én megálltam a tornácon, és előhúztam a mobiltelefonomat.

- Gyertek haza! – közöltem komolyan, mikor Edward hangját meghallottam a másik oldalon. Ő és Isabella éppen Aidanéknál ebédeltek, és mivel Rosalie megint nem volt itthon, Alice pedig bevitte a fiúkat Port Angelesbe tapétát és festékeket vásárolni, ezért a gyerekek rám voltak bízva. Azonnal kattant a vonal, és tudtam, hogy hamarosan itthon lesznek.

Az érzékeim egyszerre figyeltek a házra és a környező tájra, de még mindig nem észleltem semmi különöset. Nem igazán értettem, hogy mi történhetett. Az egyetlen, amit el tudtam képzelni, az teljes lehetetlenségnek tűnt.

Russel kitörölhetett belőlem egy negyed órányi emléket, de miért tette volna, és hogy kerülne La Push-ba úgy, hogy senki nem veszi észre? Hacsak nem manipulált mindenkit, de ehhez még rengeteget kellett volna fejlesztenie a képességét és az több időbe telt volna. Remélhetőleg. Az egész olyan zavaros volt. Sehogy sem állt össze a kép.

Az ezüst autó nagy port kavarva fékezett le a kerítés előtt, és ahogy megállt, Edward azonnal kipattant belőle. Az arcán láttam, hogy felzaklatják a gondolataim őt is.

- Nem érzem a közelben – rázta meg a fejét anélkül, hogy hangosan el kellett volna mondanom a gyanúmat.

- Én sem – ismertem be. Lehet, hogy tényleg kezdek megőrülni…

- Azt kétlem. – Edward elgondolkozva pislantott a ház felé, homlokára mély ráncokat vésett a bosszúság. – Mindjárt jövök! – fordult Isabella felé, aki épp ekkor érte be, majd eltűnt a házban. Pár perc múlva az ikrek két kis barátja iszkolt ki a házból, aztán Edward is feltűnt Isis karját szorongatva. Edan aggódva állt meg az ajtófélfa mellett, és figyelte a szüleit és a testvérét.

- Mit csinálsz? – sietett hozzájuk Isabella.

- Beszédem van a lányunkkal! – lódította fel Edward a kislányt a hátára, aki tétova pillantást vetett felém, aztán elpirult. Nem értettem, mi köze ennek az egésznek Isishez…

- De hát… - próbált tiltakozni Isabella, miközben aggódva emelte a kezét Isis felé, mintha azon gondolkozna levegye-e férje hátáról őt engedély nélkül, vagy hagyja, hogy elmenjenek.

- Nem kell aggódnod! – nyomott csókot Edward az ajkára, hogy megnyugtassa, aztán hátrafordult. – Ez rád nem vonatkozik, kisasszony! Te nagy bajban vagy! És örülj, hogy nem itt vonlak kérdőre! – Isis bűntudatos arccal húzta be fülét-farkát, aztán belekapaszkodott az apja nyakába.

- Mi történhetett? – nézett Isabella az ujjait tördelve utánuk, ahogy elindultak az erdő felé egyelőre emberi tempóban.

- Nem igazán értem én sem – biztosítottam róla, hogy hasonló cipőben járunk. – De ne izgulj, bármi is az, Edward megoldja – próbáltam én is lecsillapítani az anyai aggodalmat, aztán a pillantásom Edan felé vándorolt, aki még mindig aggodalmasan nézett az apja és a testvére után. Isabella követte a pillantásomat.

- Edan, gyere ide, szívem! – intett neki. A kisfiú tétovázva indult meg felénk, és mikor elénk ért, a lábával a poros földet kezdte rugdosni. – Tudsz valamit arról, hogy mi történt a húgoddal? – érdeklődött Isabella, mire egy fejrázást kapott válaszként. A női ujj Edan álla alá csúszott, és feljebb tolta a fejét. – Edan… Biztos ez? – fonódott össze a két melegséggel teli pillantás.

- Tényleg nem tudok semmit – rebbent meg szégyenlősen a sűrű szempilla felfedve az igazságot.

- Rendben – hagyta rá Isabella, pedig biztos voltam benne, hogy rájött a füllentésre. Azt hittem, hogy Edan majd megkönnyebbül, amiért látszólagos bizalmat kapott, de az arca csak még nagyobb elkeseredettséget tükrözött. – Akkor menjünk be. Ebédeltél már, kincsem? – indult el az édesanyja a ház felé, mintha semmi sem történt volna. Csak három lépést tudott megtenni, az alacsony test hátulról máris nekicsapódott, és magához ölelte. – Na, mi a baj? – fordult meg az ölelésben Isabella – halvány mosoly játszott a száján, mire én is elmosolyodtam. Az unokám lelkiismeretére bízta a döntést, és úgy tűnt, nem kell csalódnia. Okos…

- Azt hiszem, Isis használta rajtunk a képességét – motyogta az anyja hasába halkan Edan.

- A képességét? De… Azzal csak irányítani tud titeket – szaladt össze Isabella szemöldöke.

- Rá… rájöttünk, hogy ha azt parancsolja, hogy ne emlékezzünk valamire, az ugyanúgy működik, mint a vámpírbarátod képessége. Ő adta az ötletet… - magyarázta Edan. – De ennél többet nem tudok, ugye, hiszel nekem? – emelkedett fel a tiszta tekintet.

- Hiszek – simult Isabella tenyere a feje tetejére. – Köszönöm, hogy elmondtad. Na, gyere ebédelni! – fogta meg a kicsi kezet és biztató mosolyt küldött Edan felé, de nekem úgy tűnt, hogy a gyerek még mindig elég ideges.

Követtem őket be a házba, és miközben Isabella megterített, azon elmélkedtem, mit törölhetett ki Isis a fejemből. Egy apró csíny miatt nem tett volna ilyesmit. Akkor korábban is ezt az utat választotta volna, mikor lebukott egy-egy kis bűntette után. Mi lehetett az a szörnyűség – legalább is az ő szemében tényleg súlyos dolog -, ami miatt megszegte a szülei által hozott szabályt?

Az Edan száját elhagyó sóhaj olyan gondterhelt volt, hogy azonnal magára vonta a figyelmemet. Mintha az egész világ súlyát neki kellett volna cipelnie. Nehéz lehetett választani az anyja és a húga között, valószínűleg úgy érezte, elárulta a testvéri bizalmat. Próbáltam bátorítóan nézni rá, de azonnal lesütötte a tekintetét, mintha zavarta volna, hogy figyelem.

Az étel sem igazán érdekelte. Gyorsan bekanalazott pár falatot, hogy az anyjának örömet okozzon, aztán már tolta is félre a tányért.

- Valami baj van vele – csóválta meg a fejét Isabella, miután Edan engedélyt kért tőle, hogy felmenjen a szobájába játszani. – Napok óta olyan sápadt, alig eszik és mikor nem Isisszel vonul félre, akkor csak kóvályog, mint aki nem találja a helyét – panaszkodott nekem. – Fogalmam sincs, mit csináljak. Isis nem használhatja fel a kis játékaihoz, mert teljesen kikészíti – temette az arcát a tenyerébe, miközben nekem elakadt a lélegzetem, ahogy a kirakós kezdett összeállni a fejemben.

Edan fáradékony és sápatag. Isisszel titkolóznak. Valami olyan súlyos ügyről van szó, ami miatt Isis képes manipulálni minket a képességével.

- Ó, te jó ég! – nyögtem fel teljesen kétségbeesve, ahogy a szemem előtt megjelent egy kép. Isis vértől maszatos szájjal, miközben letépem őt Vaniáról. Az nem lehet… Az egész az én hibám! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie!

- Mi az?

- Azt hiszem, tudom, mi folyik itt! – szorult össze a torkom, de nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy hangosan is kimondjam.

- Mondd már, Carlisle, az istenért! – csattant fel Isabella és türelmetlenül megragadta a kezemet.

- Isis a testvéréből táplálkozik – feleltem végül remegő hangon. Isabella riadt tekintettel meredt rám, aztán felpattant, és az emeletre rohant.

2011. január 8., szombat

Varázslatos realitás 89.

Charlotte sápadt arccal lépett ki a szobájából. Legszívesebben élete végéig odabent maradt volna, de nem mert lógni az iskolából. Gyorsan a nyaka köré tekerte a sálát, aztán belebújt a kabátjába. Már azt hitte, hogy megúszta az apjával való találkozást, mikor a férfi feltűnt az előszobában. A tekintete kerülte lánya pillantását. Azok után, amiket a fejéhez vágott – még ha éppen nem is volt józan állapotban -, ez nem is igazán számított csodának.
Egy szót sem szólt, csak Charlotte felé nyújtott valamit. Az ajándéktasak annyira meglepte őt, hogy gondolkodás nélkül vette át. A férfi bólintott egyet felé, aztán megkönnyebbülten eltűnt a dolgozószobájában.
Vagy öt percbe telt, mire Charlotte magához tért annyira, hogy belenézzen a tasakba. A könyv remegett az ujjai között, mikor elolvasta a címét. Az egyetlen, akinek beszélt arról, hogy mennyire vágyik erre a regényre, az Mrs. Ewald volt, a szomszédban lakó öreg hölgy. Néha átjárt hozzá, mert aranyosnak találta a Hógolyót, Pamacsot, Turcsit és Kóbort, a néni macskáit és kutyáit, és mert sajnálta a nőt, aki legalább annyira egyedül volt, mint ő maga.
Az apja utánakérdezett, hogy mit szeretne, és megvette neki. Charlotte azonnal kitörölte a fejéből az összes sértést és bántást, amit rázúdítottak múlt este. Sokszor megtette ezt. Felejtett. De csak egy ideig működött a dolog, nem örökre.
- Beszélnem kell a lányommal. Különben is, ki a fene vagy te? – Charlotte azt hitte, hogy már túl van ezen. Hogy az apja már nincs hatással rá. Nem fél tőle, nem vágyik a szeretetére, nem bántja a sok tüske, nem is emlékszik rá. Erre fél év után megint itt áll az ajtajában, hogy visszahozza, amit el akart felejteni. A pánikját pedig csak fokozta, hogy Peter is itt volt. Ha rajta múlt volna, soha nem ismerteti össze a két férfit.
Peter eddig nem menekült el tőle valami csoda folytán, de az apja majd eléri, hogy el akarjon, ebben szinte biztos volt. Mindig csak fájdalmat kapott tőle, miért lenne ez most másképp? És mi mással bánthatta volna meg még jobban, minthogy elüldözi Petert…

2011. január 7., péntek

Varázslatos realitás 88.

Mikor Charlotte elment lefőzni a kávét, Peter bevetette magát a fürdőszobába. Megmosta az arcát, a kezét szúrta a borosta. A tükörnek vágott egy grimaszt, és a csap melletti fogmosó pohárból kivette a fogrémet. Először az ujjára kenve bénázott, majd úgy döntött, ez kivitelezhetetlen, és csak öblögetett a mentolos géllel. Nem érezte magát sokkal üdébbnek, de jól esett a hideg víz az arcának.
Mire kilépett a fürdőből, a kávé már lefőtt, és bögrébe öntve várta, hogy Peter megmondja, mivel issza. Elfészkelte magát a széken, kényelmesen hátradőlt és két kézzel megfogta a forró bögrét. Kicsit égette a tenyerét, de ez sem zavarta.
Mikor Charlotte kiment kinyitni az ajtót, egy pillanatig végre elmerengett. Békesség. Ezt érezte. Végre nem volt zaklatott a szíve, persze mindig egy kicsit nagyobbat dobbant, ha a lányra nézett, de végre nem halmozta a bénaságokat és a kávét se öntötte magára, addig a pillanatig, amíg meg nem hallotta Charlotte zaklatott hangját és pánikszerű zihálását.
Úgy pattant fel, mint aki véletlenül tüzes kályhára ült. Két pislogás és már az ajtónál volt, védelmezően félre tolva a lányt és beállt az ajtóba közvetlenül az idegen elé.
- Valami gondja van? – kérdezte határozott hangon.

2011. január 6., csütörtök

Varázslatos realitás 87.

Ne feledjétek az eggyel lejjebbi bejegyzésben a nyomozós játékot. :)


Charlotte életébe mindig akkor csapott be a villám, amikor már kezdett reménykedni. A sors megadta neki Pamela barátságát röpke két hétre, hogy aztán mikor elveszíti, tudja, milyen lehetett volna. Adott neki egy apát, aki hősként védte meg a tíz éves kislányát egy részeg zaklatótól a buszon, hogy aztán később ugyancsak részegen a szemébe vágja, hogy ő volt a hibás, mert olyan, mint az anyja – egy lotyó, akire minden férfi rámászna. Megadta neki Petert, aztán…
Charlotte az asztalnál ült és belélegezte a frissen kifőzött kávé illatát, ami Peter felől szállt felé. Annyira kellemes volt ez az egész. A csendes ücsörgés, a meleg, ami a radiátorból áradt felé, az ablak mögötti hóesés és a csészét szorongató férfi. Tökéletes.
Halk kopogás zökkentette ki Charlotte-ot az idillből. Meglepetten kapta fel a fejét, aztán felállt az asztal mellől.
- Bocsáss meg, biztosan a postás – akasztotta le a kulcsát a kis fali tartóról, aztán anélkül, hogy kinézett volna a kukucskálón, elfordította a zárban. Máskor mindig kilesett a folyosóra, ha kopogtak, de most túlságosan biztonságban érezte magát. Peter itt van, mi baj lehet?
Mikor Charlotte kitárta az ajtót, ugyanazzal a lendülettel be is akarta csukni, de egy láb megakadályozta benne.
- Menj innen, hallod? – taszigálta az ajtót hiába, miközben rémülten zihálni kezdett.