Varázslatos realitás 97.

Charlotte-nak minden erejére szüksége volt, hogy bekopogjon az ajtón. Még megvoltak a régi kulcsai, de úgy döntött, inkább nem használja őket. Már nem itt lakott. Nem ez volt az otthona. Igyekezett magában és az apjában is tudatosítani ezt.

Ahogy kinyílt az ajtó, és megjelent a jól ismert arc a résben, Charlotte pulzusa az egekbe ugrott, és úgy érezte, valamit letuszkoltak a torkán, amitől most alig kap levegőt. A fekete szempár meglepetten meredt rá, mintha azt sem tudná kicsoda.

- Azt hittem, nem fogsz eljönni… - mondta végül a férfi, és teljesen kitárta az ajtót.

- Volt más választásom? – motyogta maga elé Charlotte, aztán belépett a lakásba. Miközben elhaladt az apja mellett, mély levegőt vett. Kissé megnyugtatta a tudat, hogy most nem érzett alkohol szagot. Egyenesen a nappali felé vette az irányt, de ahelyett, hogy leült volna a kanapéra, megállt a szoba közepén. – Mit akarsz tőlem? – nézett fel végül.

- Látni.

- Az már tegnap megvolt… - rándult meg Charlotte arca. Még mindig utálta magát azért, amit Peterrel tett. A fiú nem hívta fel sem este, sem reggel. Valószínűleg többé nem is fogja.

- Tudom, hogy nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna… - köszörülte meg az apja a torkát. – A fiúkkal az irodából előkarácsonyoztunk, és azt hiszem, túl sokat ittam… Hiányoztál. – Ez csak valami trükk vagy csel. Hogy még jobban fájjon.

- Hazudsz. Mit akarsz tőlem? – ismételte meg a kérdést.

- Költözz haza.

- Nem.

- Miért? Amiatt a kis mitugrász miatt? – mélyült el a férfihang a haragtól.

- Peternek ehhez semmi köze.

- Akkor miért?

- Miért akarod egyáltalán, hogy visszajöjjek? – csattant fel Charlotte. Nem akarta ezt. Túlságosan fájt. Levette a sálat a nyakából – olyan levegőtlen volt a szoba.

- Mert a lányom vagy – jött az egyszerű kijelentés, amitől nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen.

- És ez mikor tűnt fel?

- Amikor elmentél és egyedül hagytál. – Charlotte szeme meglepetten kerekedett el. Azt hitte, az apja majd azt hazudja, mindig is így volt, vagy csak hallgat, mint legutóbb, mikor megkérdezte, miért nem szereti. Ehelyett valami olyat mondott, ami talán az igazság is lehet.

- Ha így lenne, nem aláztál volna meg – rázta meg a fejét Charlotte. Erős akart maradni. Annyira akart. Mégis szinte látta, ahogyan a védelmi pajzsán apró rések hasadnak.

- Sajnálom. Részeg voltam.

- És ez mindig kifogás marad? – fonta össze maga előtt védelmezően a karjait.

- Igazad van. Nem kifogás.

- Még mindig nem tudom, mit szeretnél tőlem…

- Töltsd velem a karácsonyt. – Charlotte szája megremegett, és érezte, hogy a könnyek szúrják a szemét. Hányszor kívánta, hogy az apja valami ilyesmit mondjon neki. Hány éjszaka képzelte el, milyen lenne egy igazi családi ünnep. Most mégis azt érezte, túl késő.

- Peterrel leszek karácsonykor – hazudta. Szíve szerint tényleg így tett volna, de nem beszéltek meg semmit, és a történtek után valószínűleg már nem is fognak. A férfi nem válaszolt, csak nézett rá. Charlotte nem bírta tovább elviselni a pillantását. Mintha ő taszította volna el, ő bántotta volna meg annyiszor, ő tagadta volna meg az apját és nem fordítva. – Mennem kell! – indult el gyors lépésekkel az ajtó felé.

- Várni foglak szenteste! – jutott el hozzá a férfi hangja már a lépcsőház folyosójának végén.