.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2011. december 14., szerda

Mi van a lámpa alatt? Váljon valóra minden álmod! - Karácsonyi Könyvszalon és első KönyvmolyCON

Nézz be a lámpa alá, ajándékok várnak!


Lámpagyújtás
Karácsonyi Könyvszalon és Első KönyvmolyCON
az arany hétvégén (dec. 16-18.), a WestEnd City Centerben


A könyvszeretet három napos ünnepe.
Három nap, három csoda! – mint a mesében.


1. csoda: csak itt kapsz ajándékot a hét legelismertebb és legkedveltebb kiadótól.


Könyvmolyképző, Agave, Ciceró, Gabo, Jaffa, Park, Ulpius-ház
A Lámpagyújtásra szóló ajándékaidat itt nézd meg:
www.lampagyujtas.hu


2. csoda: csak itt vár igazi sztárparádé – 14 bestseller szerző dedikál.
Legyen a karácsonyi ajándékod még különlegesebb és még személyesebb.


Hogy kikkel találkozhatsz, itt tudod meg:
www.lampagyujtas.hu


3. csoda: Ilyen még nem volt Magyarországon!
ARC-ot kaphatsz egy a jövő Könyvhétre megjelenő kötetből.
Mi az az ARC? Mi az a könyv?
Ide nézz be, és megtudod:
www.lampagyujtas.hu


+1 meglepetés, hogy még jobban érezd magad:
a Lámpagyújtáson nonstop könyves akadályversenyen vehetsz részt,
extra nyereményért, egy Twilight díszkötetért.


Ne hagyd ki! Ez az idei legizgalmasabb könyves esemény.


A könyv a legszebb ajándék!


Találd meg szeretteidnek és magadnak a tökéletes ajándékot
és a tökéletes olvasnivalót az ünnepekre és az utánra!


Tudod, az ajándékozást mi kezdjük.


20% kedvezmény
és exkluzív ajándékok várnak.


Lámpagyújtás


Váljon valóra minden álmod!


Regisztrálj itt az ajándékokért:


www.lampagyujtas.hu


Már csak ennyit kell aludnod
a Lámpagyújtásig:


2011. november 14., hétfő

Twilight novella

Pár hete, mikor még nagyon beteg voltam, és az agyam nem állt rá a Gyógyító pilleszárnyak írására és a Démoni érintés javítására, írtam egy Twilight fic novellát. :) Most elkezdem szép lassan kipakolni a részeit a honlapomra, hogy legyen mit olvasnotok, amíg a GYP új fejezeteire vártok. :) Nagyon örülnék, ha hagynátok nekem hátra valami véleményt, hogy tudjam, érdekel-e titeket a történet folytatása. :)


A történet egy újabb „Mi lett volna, ha…” sztori, mint A múlt árnyai is volt. :) A novella a New Moon közepéig veszi figyelembe az eredeti történetet, Edward elhagyta Bellát, Bella leugrott a szikláról, de Jacobbal együtt, ezért Alice nem látta őt, nem jött vissza, ahogyan Edward sem. Tudjátok, csak a szokásos… :D


Viszont! A végzet most nem vár olyan sokáig, mint A múlt árnyai esetében. Bella tovább éli az életét Edward nélkül, ám 7 évvel később a Sors ismét egymás útjába sodorja őket. De a helyzet bonyolult, Bella már feleség és anya. Vajon el tudja felejteni a múltat és képes a jelennek és a családjának élni? Vagy a végzet ismét Edwardhoz sodorja majd?


Bár csak egy novelláról van szó, garantálom az izgalmakat és fordulatokat. :) És azt is, hogy aki az eredeti könyvben utálta Bellát és Jacobot, az most szeretni fogja őket is, pedig karakterhű maradtam. :D


Itt elolvashatjátok az első részt: A kettéhasadt szív

2011. november 12., szombat

Gyógyító pilleszárnyak - 42. fejezet

42. VÁMPÍRÉRZÉSEK








ISIS SÓHAJTVA állt fel a sír mellől és hátat fordítva nekem a legszélső tölgyfához sétált. Egyik kezét a törzsre fektette és az erdő sűrűjébe bámult. A hallgatása óráknak tűnt, pedig csak percek teltek el. A mellkasomat furcsa érzés szorította össze – fogalmam sem volt, mi fog történni, de úgy éreztem, valami rossz vár ránk.


- Nem tudom, mit tegyek… - hallottam meg végül Isis halk hangját.


- Mit tegyél? – szaladtak végig ráncok a homlokomon.


- Az életemnél is jobban szeretlek téged. Annyira… annyira, hogy ha nem vagy velem, alig tudok lélegezni – szorultak ökölbe a kezei, miközben halkan zihálni kezdett. – De nem tudom, jó-e, ha magamhoz kötlek. Nem lehetek önző, annál mélyebb, amit érzek. Sokkal mélyebb. Még ha bele is halok – éreztem meg a könnyek sós illatát. Nem bírtam tovább, felpattantam, és három lépéssel mögötte termettem.


- Miről beszélsz? – fordítottam meg a vállánál fogva. A nedves szemeket látva a rossz érzésem, csak erősödött.


- Arról, hogy talán nem vagyok elég jó neked – sütötte le a tekintetét.


- Ennél nagyobb ostobaságot még sosem hallottam! – horkantam fel, de csak még elkeseredettebb képet vágott. – Isis! – ráztam rajta aprót, hátha észhez tudom téríteni.


- Esme volt a tökéletes társ számodra. Hogy érhetnék fel hozzá? Vanessa már felnőtt és többet tapasztalt, mint én. Ő már igazi nő. Igaz, ő sem pótolhatja soha a nagymamát, de több mindent tud adni neked, mint én. Tudom, nem sokára én is nagyobb leszek, de ő már most felnőtt és… vámpír. Olyan, mint te. Én csak egy korcs keverék vagyok. Egy genetikai mutáns, aki lehet, hogy pár év alatt száz évessé öregszik, aztán meghal – hadarta kétségbeesve a szavakat, amelyek bennem is rettegést keltettek. – Hogy várhatnám el, hogy szeress, ha bármikor elveszíthetsz? Hogy akarhatnám, hogy újra átéld, amit egyszer már át kellett? – pillantott a sír felé.


- Isis… - A reményvesztettség úgy söpört át rajtam, akár egy tornádó.


- Eddig nem gondolkoztam – szipogott. – Önző voltam. Akartalak és mindent megtettem azért, hogy meg is kapjalak. De hiba volt. Hatalmas hiba. Főleg most, hogy van számodra jobb társ is, aki akár örökre is melletted maradhat.


- Nem, Isis, nem! – ráztam a fejemet.


Annyi mindent el akartam mondani neki, de képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. Lehajtottam a fejem, hogy egy pillanatig ne lássam az arcát és mély lélegzetet vettem.


- Az öregedésetek lassulhat. Meg is állhat. Nem tudjuk, hogyan működik a szervezetetek, de bármit megteszek azért, hogy örökre velem legyél. Készítek egy szérumot vagy csodát teszek. Ha kell, eladom a talán még létező lelkemet is az ördögnek – néztem fel rá végül izzó tekintettel.


Képes lettem volna bármire, hogy megmentsem őt, ahogyan Esméért is odaadtam volna bármit. Másképp szerettem életem két asszonyát, de a szerelmem ereje és odaadása ugyanolyan erős volt.


- Orvos vagy, Carlisle, nem isten – ült ki szomorú mosoly Isis arcára.


- Akkor sem tudhatod, mi lesz! Ostobaság azért megfutamodni, mert félünk a jövőtől. Nem hagyom! – határoztam el magam. – Eddig is tisztában voltam azzal, ki vagy, és ismertem a veszélyeit. De nem érdekel, mert szeretlek!


- Akkor… miért nem tudtad levenni a gyűrűt? – csuklott el Isis hangja a kérdés végére. Lepillantottam a kezemre.


- Honnan tudod, hogy…? – akartam feltenni a kérdést, de még be sem fejeztem, már rájöttem a válaszra. A tekintetem az ég felé vándorolt. Elég fás volt ahhoz a terület, hogy ne vegyek észre egy madarat – főleg a gyász súlyának terhe alatt -, de a tisztásra simán be lehetett látni odafentről.


- Szeretek a közeledben lenni – festette komorrá a bűnbánat a gyönyörű arcocskát.


- Gyere! – fogtam meg Isis kezét és visszahúztam a sírhoz. – Esme… ő volt a korábbi életem szerelme. Sosem fogom elfelejteni és sosem fog megszűnni az iránta érzett szerelmem.


- Én ezt nem is várnám el soha! – tiltakozott azonnal.


- Tudom – mosolyodtam el. – De, ha ezt megérted, akkor hogy várhatod el, hogy az új életem szerelmét elfelejtsem és ne szeressem tovább? – simítottam végig az arcán, mire nagyra kerekedtek a szemei. Megértette. – Ha a megismerkedésünkkor tudtam volna, hogy Esme… Hogy mi történik majd vele… És hogy nem változtathatok rajta, bármit is teszek, akkor is őt választottam volna. Mert megérte! Ha csak egyetlen percre lehetett volna az enyém, akkor is megérte volna azért a percnyi boldogságért. Épp ezért nem hagyom, hogy eldobd a mi boldogságunkat. Mindegy, hogy egy percnyi lesz vagy örökké tart, én akarom!


Nem vártam meg, hogy válaszoljon, egyszerűen csak előre hajoltam és megcsókoltam. A könnyei íze beszivárgott az ajkaim közé édes-keserűvé téve a pillanatot.


- A gyűrűt tényleg nem tudtam levenni – szólaltam meg ismét a homlokomat az övének döntve. – De nem azért, mert nem szeretlek, vagy mert az érzéseim irántad gyengébbek, mint iránta. Egyszerűen csak… kell valami, ami emlékeztet arra, van remény – értettem meg. Ahogy kimondtam a szavakat, tényleg megvilágosodtam. Már pontosan tudtam, miért dermedtek le a tagjaim, mikor megpróbáltam lehúzni az ujjamról a jegygyűrűmet. – Ha szörnyen kilátástalannak tűnik minden és iszonyatosan szenvedsz a magánytól, akkor is jöhet valaki, aki fényt lop az életedbe. A gyűrű arra emlékeztet, hogy már itt vagy nekem. Hogy nem kell egyedül kuporognom egy sötét sarokban a múltamat siratva, hanem élhetek a boldog jövőért. Bármeddig is tartson!


- De, Carlisle…


- Semmi de! – szóltam rá. – Ha még egyszer olyan butaságot veszel a fejedbe, hogy elhagysz, én… - Az első ötlettől, ami eszembe jutott – el fogom fenekelni -, zavartan hagytam félbe a mondatot. Teljesen ártatlan gondolatnak indult, aztán rádöbbentem, Isis már nem kisgyerek, én pedig nem nagyapaként funkcionálok mellette.


- Te? – csillant végre élet a barna szempárban.


- Megkérem apádat, hogy jó alaposan mossa meg a konok fejedet! – váltottam tervet.


- Nem lehetsz ennyire gonosz velem! – A kuncogása zene volt füleimnek.


- Vámpír vagyok. Ha akarok, ennél még sokkal gonoszabb is tudok lenni.


- Azt nem hiszem – rázta meg a fejét, amitől a vörös tincsek ide-oda libbentek. – Te vagy a legeslegjobb lélek az egész világon! Olyan jó vagy, hogy még a benned élő vámpír ösztöneit is teljesen egyedül legyőzted.


- Ne becsülj túl! – figyelmeztettem.


Hosszú évekig meghagytam mindenkit abban a hitben magam körül, hogy tökéletes vagyok. Tökéletes ember, tökéletes orvos, tökéletes apa, tökéletes férj és tökéletes vámpír. Talán, mert így jobban össze tudtam tartani a családomat. Példaképre volt szükségük, hogy kitartsanak. Aztán Esme halála felborított mindent, amiben korábban hittünk.


Edward szép lassan beletanult a családfő szerepébe, és bár nem akart megfosztani a posztomtól, mégis átvette az irányítást. Nem mintha ez zavart volna, sőt! Büszkeséget éreztem, akárhányszor csak rápillantottam.


Az én nevelésem, az én fiam!


Valahol mélyen még hálás is voltam a szerepcseréért. A terhek szép lassan lepotyogtak a vállaimról, mert már nem várta el tőlem senki, hogy tökéletes legyek. Úgy bukkant elő az esendő énem, akár egy fuldokló, aki hosszú percek után jutott csak a felszínre levegőért. Egy akkora trauma után, amit átéltem, nem is ment csodaszámba, hogy nem tudtam tovább palástolni a hibáimat.


Talán Esme volt az egyetlen, aki igazán ismert. Gyenge pillanataimban neki megsúgtam a sötét gondolatokat, amik az én fejemben is ott zúgolódtak. Nem mintha ettől kevésbé tartott volna tökéletesnek, sőt. Talán ő volt az, aki leginkább ilyennek látott. A hibáimmal, vétkeimmel együtt tisztelt és szeretett. És bár korábban attól féltem, csalódást okozok majd a gyermekeimnek – főleg Edwardnak -, legnagyobb megkönnyebbülésemre úgy tűnt, mégis képesek elfogadni akkor is, ha hibázok.


- Olyan vagyok, mint bárki más – vallottam be neki. – Gyere, el kell mesélnem pár dolgot! – húztam arrébb a fűbe. Tiszta lappal akartam kezdeni, hogy megismerje a múltam minden részletét, és ezáltal engem is.


Tökéletesebb helyet nem is kívánhattam volna a vallomásomhoz. Ha Esme nem is lehetett jelen ténylegesen, hinni akartam benne, hogy velünk van. Segít engem, hogy őszintén elmondhassak mindent, ahogyan korábban neki is tettem.


- Amit most hallani fogsz, lehet, hogy kicsit ijesztő lesz, de azt akarom, hogy a társam legyél. Igazi társ. És csak remélni tudom, hogy nem ábrándulsz ki belőlem teljesen – mosolyodtam el, hogy a szavaim élét tompítsam. Pár pillanatig a kezét szorongattam, hogy erőt gyűjtsek, aztán beszélni kezdtem.


Az emberi életemmel kezdtem. Legalább is azzal, amire még emlékeztem belőle. Ennyi idő elteltével csak emlékfoszlányok maradtak, és valamiért – talán, mert túl sokkolóak voltak – inkább a rossz maradt meg tisztábban. Meséltem apámról, Geraldine-ról, az átváltozásomról. Azokról a pillanatokról, amikor egyetlen hajszálon múlt, hogy nem lett belőlem gyilkos.


Miközben beszéltem Isis csendesen hallgatott. Néha egy-egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha idő kéne neki feldolgozni a tényeket, de nem szakított félbe.


Bevallottam azt is, hány ember halálát néztem végig tétlenül a Volturinál vendégeskedve, és hogy a magány önzése vett rá Edward és Esme átváltoztatására. Felidéztem minden tettemet és döntésemet, amelyeket látszólag határozottan hoztam meg családfőként, de valójában rettegtem a következményektől.


Mire az utolsó szót is kimondtam, úgy éreztem magam, mint egy halandó, aki lefutotta a Maratont. Lelkileg kimerültem, de a megkönnyebbüléstől teljesen felszabadultam.


- Most már mindent tudsz rólam. Nincs titkom előtted – néztem Isisre. A homlokán apró ráncok mélyedtek, az ajkait egymáshoz préselte, a tartása pedig merev volt. Átfutott rajtam a gondolat, hogy a bevésődés ellenére mégis sikerült elrettentenem magamtól, de ahogy végül a szemébe néztem, rájöttem, hogy nem erről van szó.


- Köszönöm. – A következő pillanatban Isis már a nyakamba borulva ölelt magához. Olyan szorosan, hogy ha ember lettem volna, valószínűleg fuldokolni kezdek. – Köszönöm, szerelmem! Köszönöm.


- Mit köszönsz? – simítottam végig a haján és a hátán. A kezeit az arcomra simította, pont úgy, ahogyan gyerekkorában tette, az érzések pedig keresztüláramlottak rajtam. Megkönnyebbülés, elfogadás, szerelem és… önbizalom? – Kérdőn pislantottam fel rá, mire rám vigyorgott.


- Ha tudnád micsoda megkönnyebbülés, hogy vannak hibáid! – nevetett fel. – Igaz, még így is sokkal jobb vagy, mint én, de legalább van esélyem, hogy felérjek hozzád.


- Összebeszéltél apáddal? – vontam fel gyanakodva a szemöldökömet.


- Mármint miben?


- Lényegtelen – legyintettem, aztán újra magamhoz öleltem. – Akkor így is szeretsz? Ilyen tökéletlenül?


- Így még jobban! – biztosított róla. – Végül is a lányokat vonzzák a rosszfiúk, nem tudtad? – vágott ártatlan arcot.


- De tudtam. Ostoba egy ösztön – tréfálkoztam. – Még jó, hogy én annyira nem vagyok rosszfiú – fintorodtam el.


- Most meg le akarsz beszélni magadról? – rebegtette meg a szempilláit huncutul, mire kitört belőlem az önfeledt nevetés.


- Soha!.


A következő pár percet egymás csendes szeretgetésének szenteltük, de sajnos véget kellett vetnem neki. Nem akartam túl messzire menni és még meg kellett beszélnünk valamit.


- Beszélek Vaniával – játszadoztam Isis kezével. – Határozottan elmondom neki, hogy téged szeretlek, és nincs esély arra, hogy ez megváltozzon. De…


- Segítened kell neki, hogy ne váljon belőle gyilkos – fejezte be a mondatot helyettem. A hangja nyugodtnak tűnt, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg annak is érzi magát. Már nem használta rajtam a képességét, pedig az nagyban megkönnyítette volna a helyzetemet.


- Ha azt akarod, hogy küldjem el, megteszem. Nem akarom, hogy miattam szenvedj! – nyomtam csókot az ujjaira. – Te vagy a legfontosabb!


- Ha ezt kérném tőled, sosem bocsátanál meg magadnak, én pedig magamnak. Segítened kell neki! Vagyis segítenünk… - javította ki magát. – Beszélni szeretnék vele. – Az ötlettől hirtelen megmerevedtem, és megjelent a lelki szemeim előtt, ahogyan Vania fogai sólyom felé kapnak.


- Szó sem lehet arról, hogy a közelébe menj! – tiltakoztam. Ez volt a legőrültebb ötlet, amit valaha hallottam tőle.


- Carlisle… - mosolyodott el úgy, mintha valami butaságot mondtam volna. Hirtelen kihúzta a kezét az enyémek közül és feltérdelt. – Tudod… - indultak az ujjai felfedezőútra a mellkasomon lefelé. -, van a modern kornak egy csodás találmánya…


- Isis! – A lélegzetem elakadt, ahogy elérte a nadrágomat és a kezét a zsebébe fúrta. A szeme diadalittasan megvillant, aztán az orrom elé emelt valamit. Kellett a másodperc egy tizednyi része, hogy felfogjam, a mobilomat lengeti előttem.


- …telefonnak hívják. Arra jó, hogy beszélhess valakivel, aki jó messze van tőled – fejezte be a kiselőadását vigyorogva. Megforgattam a szemem és megkönnyebbülten kifújtam a tüdőmben tartott levegőt.


- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Még így sem – adtam hangot a kételyeimnek. – Jócskán benne vagyok a felnőttkorban, magamnak kell lezárnom a dolgaimat. – Isis pár pillanatig az arcomat fürkészte, aztán bólintott.


- Rendben, de még ma meg kell tenned. Azt akarom, hogy zárd le!


- Megteszem – biztosítottam róla. – Csak azt nem tudom, hogy vehetném rá Jonathanékat, hogy Vania itt maradhasson a közelben… Nem mehetek el, de nem hagyhatom őt sem magára – mondtam ki a legnagyobb aggodalmamat.


- Beszélek a falkával és anya is támogatni fog. Nate bácsi… hallgat rá – pirult el. Szóval, tudja, hogy a farkasok vezetője mit érez Isabella iránt. – Munkamegosztás. Te lezárod a dolgokat Vanessával, én pedig elrendezem a többit.


- Bár ennyire egyszerűen menne – kívántam a határozottságát látva.


- Egyszerű lesz! Holnapra minden rendben, ígérem! – nyújtotta felém az ajkait, aztán lelkesen talpra pattant. – Most pedig gyerünk, oldjuk meg a gondjainkat! – Megvárta, amíg én is felállok, aztán újabb csókot nyomott a számra búcsúként, majd elindult a fák közé.


- Isis! – A hangomra megtorpant és érdeklődve fordult vissza. Felemeltem a kezemet és a gyűrűmre mutattam. – Nemsokára leveszem – ígértem. A szája felfelé szaladt, aztán aprót bólintott.


- Amikor úgy érzed… - hagyta rám a döntést. Az elmúlt fél órában a beszélgetésünk alatt volt időm kitalálni, mikor és hogyan fogok megválni a gyűrűmtől. Mivel ez egy hatalmas lépés lesz az életemben, méltó módot kellett találnom rá.


Megvártam, amíg Isis teljesen eltűnik a szemem elől, aztán hazafelé indultam. Míg a házhoz értem, ezerféleképpen elpróbáltam, mit mondok majd pontosan Vaniának, de ahogy ténylegesen egy szobába kerültem vele, minden ostobaságnak tűnt. Edward az ablak mellől rám nézett, aztán bólintott. Kifelé menet még biztosított róla, hogy ha szükség lenne rá, a közelben lesz, aztán magunkra hagyott.


- Beszélnünk kell, nagyon komolyan! – csuktam be Edward mögött az ajtót, bár ő és Emmett is tökéletesen hallhatták így is, úgy is a szavainkat.


- Vele voltál, igaz? – vicsorodott el egy mély levegővétel után Vania.


- Tisztáznom kellett vele a helyzetet.


- Tisztázni? Elmondtad neki, hogy felelős vagy értem és nem hagyhatsz magamra?


- Ő kért arra, hogy segítsek neked továbbra is – próbáltam megértetni vele Isis önzetlenségét.


- Akkor rájött, hogy ideje lemondania rólad. – A női vonásokra látható megkönnyebbülés ült ki.


- Erről szó sincs! – tiltakoztam. – Vanessa… - léptem közelebb hozzá. – Emlékszel, mikor arról a könyvről beszélgettünk, amit ajánlottam? – jutott eszembe az ötlet, amivel elmagyarázhatom a helyzetet. – Szóba került, milyen az igazi szerelem, és hogy milyen férfira vágysz…


- Valakire, aki udvarias, kedves, odaadó és okos – húzódott mosolyra a szája, miközben elismételte azokat a jelzőket, amiket akkor is felsorolt. – Olyanra, mint te.


- Tévedsz – csóváltam meg a fejemet. – Mondtál még valamit… - elgondolkozva meredt maga elé. Az emberi életünk jó része azonnal kiesett, amint átváltoztunk, főleg, ha egyébként sem akartunk emlékezni rá. Rosalie esete volt erre a legjobb példa – mikor magához tért a házunkban, tudta, mit tett vele a vőlegénye és a barátai, de a részletek elmosódtak, hogy fel tudja dolgozni a történteket. – Azt mondtad, úgy szeressen téged, ahogy te szereted őt. Vania, én erre sosem leszek képes.


- De kedvelsz! – tört ki belőle.


- Igen, így van. Kedvellek. De ennek nincs köze a szerelemhez. És soha nem is lesz – mondtam ki végre, amire eddig csak finoman célozgattam. Nem akartam megbántani Vaniát, vagy ami még rosszabb, összetörni a szívét, de ez volt az a pont, ahol muszáj volt határozottnak lennem. Nem húzhattam tovább ezt a lépést. – Isis életem szerelme és vele akarok lenni, amíg csak meg nem szűnök létezni. Szörnyen sajnálom! – Vania kezei ökölbe szorultak és lehajtotta a fejét. Sötét haja az arcába omlott eltakarva előlem az érzéseit. – Ettől függetlenül segítek neked. Nem foglak magadra hagyni. Barátként…


- Nem a barátságod kell! – Edward keze odakint a kilincsre csúszott, én pedig aggódva léptem hátrébb egyet.


- Sajnálom, de csak azt adhatom! – feleltem határozottan. Pár pillanatra a vörös szempár az arcomra szegeződött.


- Nem hagyhatsz el! Szükségem van rád! – húzódtak hátra Vanessa ajkai elővillantva a fogsorát egy vicsor kíséretében. Kezdte megérteni, hogy tényleg komolyan gondolom, amit mondok.


- Nem hagylak el, segítek neked – ismételtem meg.


- Gyűlölöm őt! – Hirtelen ugrott a mellkasomnak, ettől pedig mindketten a földön kötöttünk ki. Azt hittem, belém fog marni, de a következő pillanatban eltűnt fölülem – Edward letépte rólam és a szoba másik felébe hajította.


Újabb támadásra számítva pattantam fel, de Vanessa csak remegve meredt rám – a tekintetében annyi vád volt, hogy szinte biztos voltam benne, mi lesz a következő mondata.


- És téged is gyűlöllek! – Az üvegszilánkok csilingelő hangja örökre bevésődött volna akkor is az elmémbe, ha nem vámpír vagyok. Vanessa a csukott ablakon át ugrott ki, és egy szempillantás alatt eltűnt az erdő fái között. Még láttuk, ahogy Emmett utána iramodik, aztán mi is ugrottunk Edwarddal.

2011. október 29., szombat

Gyógyító pilleszárnyak - 41. fejezet

Először is elnézést, amiért csak most kaptok új fejezetet. Tudom, hogy sokan hiányoljátok, mert mostanság nem hetente jön, ezért gondoltam, hogy előre szólok, hogy lelkileg fel tudjatok készülni a csúszásokra... Vizsgaidőszakom lesz, három szigorlat és nyolc vizsga vár rám, úgyhogy nincs fix időpont a frisselésre, hanem írom, ahogy tudom. Két héten belül biztosan jön majd fejezet mindig, lehet, hogy hetente is, szóval, érdemes mindig felnézegetni ide, de biztosat a vizsgaidőszak alatt nem tudok ígérni. A diplomám múlik most azon, hogy az összes szigorlatom és vizsgám sikerüljön, úgyhogy kérlek, legyetek türelmesek. Köszönöm. :)


A másik, hogy betegen írtam ezt a fejezetet, átnéztem, hogy ne legyen benne hiba, de ha mégis találnátok, akkor nézzétek el nekem. :) És persze, kíváncsian várom a véleményeket, biztos, hogy inspiráló és gyógyító hatással is lesznek rám. :) Jó olvasást! :)






41. DÖNTÉS








AGGÓDTAM. Nem csak a tanács döntése, hanem a tanácskozás lefolyása miatt is. Vanessa nem állt még készen arra, hogy élők közelében legyen. A farkasok vére nem volt túl vonzó, de egy szomjas újszülöttnek épp elég csábító volt, hogy gondot okozzon. Edward pont ugyanígy gondolhatta, mert amint alkonyodni kezdett, Vanessa elé sétált és belekezdett a szabályok felsorolásába.


- Menni fog – bólintott legújabb vámpírtagunk, mire Edward arcizma megrándult.


- Ne vedd félvállról a dolgot! Ha ezt teszed, hibázni fogsz, és a mi létezésünket is kockáztatod! – morogta dühösen.


- Mellettetek maradok, visszatartom a levegőt és nem szólalok meg, majd te beszélsz helyettem – ismételte el a hallottakat Vania. Edward pár pillanatig az arcát fürkészte, aztán hátrébb lépett. Valószínűleg elégségesnek gondolta az eltökéltséget a női elmében. Vanessa hozzám sétált és felmosolygott rám. Zavartan fordultam Edward felé.


- Indulunk?


- Igen, menjünk – nyitotta ki az ajtót előttünk.


Már az erdő közepén jártunk, mikor a vijjogó hang és a szárnyak surrogása jelezte, hogy nem vagyunk egyedül. Meglepetten emeltem az arcom az ég felé.


Mit keres itt? – szorult össze a gyomrom. Edward valószínűleg pont annyira nem örült a dolognak, mint én, mert hallottam magam mellett a morgását és bosszús tekintettel meredt a hívatlan kísérőre.


- Megmondtam neki, hogy maradjon otthon! Miért nem lehet csak egyetlenegyszer szót fogadni?


- Ez az a sólyom, aki megmentett? – torpant meg Vanessa meglepetten. Csak most jöttem rá, hogy vele nem közöltük még az információt, hogy léteznek más állati alakot öltött quileute-ok is, nem csak farkasok. Ahogyan azt sem, hogy egyikük Isis. – Mit keres itt?


- Ő is alakváltó – foglalta össze Edward. Valószínűleg direkt hagyta ki belőle a lényeget – nem akarta a találkozó előtt felzaklatni Vanessát. A női tekintet egy ideig még követte a felettünk köröző madarat, aztán tovább indultunk a hegyek felé. Nagyon ajánlottam Isisnek, hogy le ne merjen szállni, míg a helyzet veszélyes… Néha annyira makacs volt! Hiába tiltottunk neki valamit Edwarddal, csak azért is megtette. Akár egy gyerek…


Mert az is – emlékeztettem magam rá. Egy részem ujjongott, mikor megkaptuk az engedélyt: Isis biológiai tizenhét évessé válása után felnőtt szerelmi életet élhetünk. Egy másik pedig úgy érezte, hiába néz ki úgy, mint egy felnőtt, túl korai lenne… Annyira korai…


Mély levegőt vettem. Most nem elmélkedhettem ezen. Nem csak Edward miatt – nem jött volna túl jól, ha most elterelem a figyelmét -, hanem mert nekem is koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi gond. Amint a barlang közelébe értünk, lelassítottunk és szemmel tartottuk Vania minden egyes rezdülését – és a fiamnak köszönhetően minden gondolatát is.


- Mély levegő! – jött Edwardtól a figyelmeztetés, amint megláttuk a távolban a farkasokat. Hallottam, ahogy Vania éles lélegzetet vesz, aztán csend lett. Már rég tettem ilyesmit, de most elmormoltam magamban egy imát, hogy minden rendben menjen. A családomnak és nekem is szörnyű végkifejlet lenne, ha el kéne hagynunk La Push-t. Végre kezdtük összeszedni magunkat, Isabellának és az ikreknek pedig szükségük volt a rokonaik közelségére.


Ahogy megérkeztünk, előre akartam lépni, hogy felvegyem a tárgyalás fonalát, de végül félbehagytam a mozdulatot. Edward megelőzött ebben, és ösztönösen átvette az irányítást.


- Üdv! – lépett Jonathan elé, aki farkas alakban várakozott társaival együtt. Marcust és Alice-t nem láttam, valószínűleg a barlangban hagyták őket. Jasper is velük lehetett, mert éreztem az illatát és a hatását is. Hirtelen valahogy sokkal nyugodtabbnak éreztem magam és gyanítottam, hogy ezzel a többiek is így vannak.


- Igen, de én fogok tolmácsolni. A biztonság kedvéért – szólalt meg ismét Edward. Kicsit zavaró volt a számomra a hiányos kommunikáció. Ilyen érzés lehet egy ember számára végighallgatni egy telefonbeszélgetést. Azt hallja, mit mond a mellette álló, de a vonal másik végéről kapott válasz már nem jut el a füléig.


- Jonathan arra kér, meséld el, mi történt – fordult hátra Vaniához. Pár pillanatig csak néztek egymásra, aztán Edward megszakította a szemkontaktust. A hangja érzelemmentessé vált, csak közvetítette az általa hallottakat.


- Azt hiszem, megzavarodtam teljesen. Csak azt tudtam, hogy tennem kell valamit, ha nem akarom elveszíteni Carlisle-t. Nem a vámpír hibája és nem is Alice-é. Csak az enyém. Megvágtam magam, hogy a vámpír ne tudjon ellenállni nekem. Tudtam, hogy ha megérzi a vérem illatát, akkor nem állíthatja majd meg senki és semmi. Én akartam ezt. Én vagyok a felelős.


A vámpír. Vania úgy beszélt Marcusról és Alice-ről, mintha külön fajba tartoznának. Ezt már korábban is észrevettem nála. Engem – annak ellenre, hogy tudta, mi vagyok – emberként kezelt, ahogyan a családom tagjait is. Viszont, ha más vámpírokról beszélgettünk, láttam a tekintetében a félelmet, amit egy démon felismerése okoz.


Csak most utólag fogtam fel, hogy valószínűleg az egész helyzetet rosszul kezeltem. Elhitettem vele, hogy különbség van vámpír és vámpír között. Persze, nem vagyunk mind egyformák. Mi próbálunk uralkodni magunkon, helyesen élni. De ettől még éppolyan veszélyesek vagyunk, mint egy nomád. Marcus sem gonosz, nem olyan, mint Aro volt. Vagy Jane. Ők élvezték a gyilkolást, a fájdalmat, a könnyeket. Mégis mind öltek embert. Még én is, bár csak átváltoztatás céljából. De megtettem Edwarddal, Esmével, Rosalie-val és Emmettel is.


El kellett volna magyaráznom neki, hogy mit jelent ez az egész. Meg kellett volna értetnem vele, ki is vagyok. És akkor most nem tartanánk itt.


Vanessa téved, én vagyok az egyetlen felelős. Én és senki más.


Pár pillanatra nyomasztó csend ereszkedett ránk. A farkasok hangtalanul beszélték meg a hallottakat.


- Csak egy ostoba lány! – csattant fel hirtelen Edward, mire Vanessa összerezzent mellettem. Ösztönösen közelebb lépett hozzám, mintha védelmet keresne.


- Neked kéne a legjobban tudni, miféle perverz, őrült dolgokra tudja az embert rávenni a szerelem… - szorult ökölbe a fiam keze. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e, ha továbbra is ő folytatja a tárgyalásokat. Tartottam tőle, hogy a vita hevében olyasmit találnak mondani egymásnak a falka alfájával, amit nem kéne. Részéről az újabb gondolat egy morgás kíséretében tört elő, ami szintén nem jósolt túl sok jót. Nem igazán volt ínyére, amit Edward az orra a alá dörgölt, még ha igaz is volt.


- Nem, tényleg nem ugyanaz! – bólintott Edward, de fogalmam sem volt, mire helyesel. Jonathan is meglepődhetett a hirtelen jött egyetértéstől, mert félredöntött fejjel kérdőn fürkészte a márványarcot. Mikor Edward ismét szólásra nyitotta a száját, már sejtettem, hogy az előbbi mondata csak színtiszta irónia volt. Halovány mosoly ült ki az ajkai szegletére. Egy ismeretlen azt gondolta volna, hogy élvezi a gonoszkodást, de én tudtam, hogy csak muszájból teszi.


- Te tisztában voltál azzal, mit teszel. Tudtad, hogy mivel jár együtt. Ő nem gondolkozott. Fogalma sem volt róla, mibe vág. Ez a különbség! – foglalta össze kemény hangon, miközben egyenesen a farkasszemekbe nézett.


Ahogy megéreztem az apró kezet a tenyerembe csúszni, odafentről hangos vijjogás hasította keresztül az eget. Vanessára pislantottam, úgy tűnt, tényleg fél – valószínűleg most jutottak el a lehetséges következmények a tudatáig. Tudtam, hogy Isisnek rosszul eshet, de most nem ereszthettem el őt. Az én felelősségem volt vigyázni rá, és ha már eddig nem tettem, most helyesen kellett cselekednem. Szüksége volt rám. Isis majd megérti. Majd beszélek vele később.


- Rendben, azt hiszem, ez elfogadható büntetés – született végül néma megegyezés. Mikor Edward felénk fordult, a női ujjak még erősebben kapaszkodtak belém, szinte már fájt a szorításuk.


- Alice és mi nem vagyunk felelősök. Minden lehetséges lépést megtettünk, hogy elővigyázatosak legyünk. Nem fognak megbüntetni minket – közölte.


- És Marcus? – pillantottam aggódva a barlang bejárata felé.


- Ő is vétlen. Ha egy oroszlán elé húst dobsz, ne csodálkozz, ha megeszi… - vonta meg a vállát. – Az egyetlen kikötés, hogy amint sikerült leszoktatni az embervérről, azonnal el kell hagynia a környéket.


- Eddig is ez volt a terv – nyugodtam meg kissé, de ahogy a mézszín tekintet Vanessára vándorolt, ez az érzés nyomtalanul elpárolgott. Edward róla még nem ejtett szót és valószínűleg nem ok nélkül hagyta utoljára.


- Vanessával mi lesz?


- Elismerik, hogy csak ostobaság volt, amit tett és megérdemli az esélyt – közölte Edward. – De… - Az ernyedni kezdő kéz ismét megfeszült.


- De?


- El kell mennie most azonnal a környékről. – Vania szemei elkerekedtek, aztán heves fejrázásba kezdett. – Ez a legjobb megoldás. Életben maradsz, újrakezdheted…


- Nem! – szakadt ki a női torokból a korábban beszívott levegővel együtt. Edward azonnal éberebb lett én pedig felkészültem rá, hogy ha kell visszatartsam Vanessát a karja árán is. Megmarkoltam a kezét és igyekeztem visszahúzni. Ha a farkasokra támad, az életét nem tudom visszaadni, de egy leszakadt végtagot bármikor a helyére teszek.


- Nyugalom! – próbálkozott Edward, miközben egy láthatatlan nyugtató hullám szaladt keresztül rajtunk Jaspernek köszönhetően. Még mindig nem bújt elő a barlangból – valószínűleg a farkasok parancsoltak rá és Alice-re, hogy ha a tárgyalások pozitív végkimenetelére vágynak, akkor vigyázzanak Marcusra -, de hallott minket és megpróbált segíteni.


- Carlisle-lal maradok. Vele maradok! – Vanessa ösztönösen mélyet lélegzett, ahogy elfogyott az utolsó csepp oxigén is a tüdejéből. A vonásai rögtön megváltoztak. A düh helyét ellágyult, vágyakozó arckifejezés váltotta fel.


- Tünés! – Edward megragadta Vania másik karját, én pedig a parancsnak engedelmeskedve húzni kezdtem magam után.


Minden erőnket be kellett vetnünk, hogy el tudjuk őt távolítani a farkasoktól, miközben arra is figyelnünk kellett, hogy ne marjon belénk, miközben megpróbál kiszabadulni. Meg sem próbáltunk beszélni hozzá, tudtuk, hogy teljesen felesleges. Jelen pillanatban a saját bátyját is gondolkodás nélkül megölné, a vérszomj átvette a tudata felett a teljes hatalmat.


Már az erődben jártunk, mikor Isis hangos vijjogása egy pillanatra elvonta a figyelmemet. Csak nehezítette volna a dolgunkat, ha leszáll és Vanessa megérzi az ő vérének az illatát is. El akartam mondani neki, hogy maradjon odafent, de a vállamba hasító fájdalom kiáltásra késztetett. A következő másodpercek gyorsan peregtek. Edward letépte rólam Vanessát és a földre hajtotta, de mielőtt lefoghattuk volna, a sólyom eltökélten rontott neki. Pengeéles fogak a hegyes csőr és karmok ellen.


A látványtól, ahogyan Isis egy vámpírral harcol miattam, lefagytam egy pillanatra. Nem tudtam, hogyan lépjek közbe úgy, hogy ne legyen belőle még nagyobb baj, ezért csak az ösztöneimre hagyatkoztam.


Előrelendülve átkaroltam és magamhoz öleltem a sólymot, hogy a saját testemmel védjem. Reméltem, hogy Edward le tudja majd fogni Vaniát annyi időre, míg biztonságban nem lesz. Háttal csapódtam be a földbe, apró darabkákat szakítva ki belőle, amelyek mellettünk hullottak alá.


Rögtön talpra pattantam még mindig óvatosan szorítva Isist, aztán megragadtam két oldalról és az ég felé lendítettem, ahogyan egy postagalambot szoktak útjára indítani. Egy ekkora madárnál ez elég bizarrul nézhetett ki, de kevés volt az időnk, én pedig azonnal a magasban akartam tudni. Gépiesen tárta szét a szárnyait, de azonnal megfordult a levegőben és ahelyett, hogy elrepült volna, ismét felénk tartott.


- Maradj! – Edward hangján éreztem, hogy nagy erőfeszítésébe kerül a földön tartani Vanessát, ezért nem udvariaskodhattam.


- Menj innen! – kiáltottam Isisre. Egy pillanatra meglepetten merevedtek meg a szárnyai. – Hallod? Tűnj el innen! – ismételtem meg.


Visszafojtott lélegzettel vártam, hátha ismét el kell kapnom, mielőtt Vanessának nekimenne, de végül egy kört leírva hátat fordított nekünk és távolodni kezdett. Gondolkodás nélkül ugrottam Edwardék mellé, és elkaptam Vania kiszabadult kezét még mielőtt belemarkolhatott volna a vörösesbarna tincsekbe, megszabadítva a skalpjától a fiamat.


– Maradj! – szóltam most már én a foglyunkra. A rángatózás végeláthatatlan percek múlva enyhült csak – ha mindhárman emberek lettünk volna, már rég feladjuk Edwarddal a próbálkozást.


Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, mikor az alattunk lévő test végre elernyedt és a vörös tekintetbe visszatért az értelem.


- Mit… mit tettem? – szörnyedt el, ahogy észrevette a vállamon a felszakadt inget. Szerencsére nem tépett ki belőlem húsdarabot, de a fognyoma biztosan megmarad örök emlékként.


- Nyugodj meg, semmi baj! – szólaltam meg halkabb hangon.


- Megtámadtalak – remegett meg a szája, mintha a sírás fojtogatná.


- Elvesztetted a fejedet. A legjobbakkal is előfordult – adtam meg számára a felmentést, de a lelkifurdalásán ez nem sokat segített.


- Elereszthetünk? – érdeklődött Edward. Még mindig görcsösen markolta a női alkart.


- I… igen – jött a lassú bólintás. Készenlétben maradva visszahúzódtunk, de Vanessa a földön maradt és nem mozdult. Mintha ültében kövült volna meg. Aztán egyszer csak kitört belőle a kétségbeesett szóáradat. – Nem mehetek el innen nélküled! Inkább öljenek meg, az sem érdekel, de melletted akarok maradni! Carlisle, kérlek, segíts! – A női karok hirtelen a nyakam köré tekeredtek és ölelésbe húztak.


Adjanak egy hetet! – kértem fel Edwardot az üzenetközvetítő szerepére. Egyelőre fogalmam sem volt, mi lenne a helyes cselekedet, de abban biztos voltam, nem az, hogy kilököm Vanessát a nagyvilágba. Az sem vele, sem a leendő áldozataival szemben nem lenne túl tisztességes. – Hazaviszem őt, beszélj Jonathannal!


- Gyere, hazamegyünk! – fejtettem le a karokat a nyakamból, aztán felhúztam Vanessát a földről. – Mindent elrendezek, de most induljunk – fogtam meg a kezét.


A házig csendben voltunk mindketten. Nekem fogalmam sem volt, mihez kezdjek, Vaniát pedig valószínűleg gyötörte a bűntudat. Az arcáról szinte olvasni lehetett az érzelmeket. A szája lebiggyedt, a szemeit lesütötte, ha nem lett volna vámpír, biztos, hogy futás közben nekiszalad egy fának, annyira máshol jártak a gondolatai.


Mikor beléptünk a lakásba, elsétált a lépcsőkorlátig, ráhelyezte a kezét, aztán mélyet sóhajtott. Becsuktam magam mögött az ajtót és nekidőltem.


- Ugye, nem hagyod, hogy elszakítsanak minket egymástól? – jött az aggódó kérdés.


- Vanessa…


- Nem hagyhatsz magamra! Meg kell tanítanod arra, hogyan legyek vegetáriánus! – perdült meg hirtelen és a tekintetével az enyémbe kapaszkodott.


- Meg foglak tanítani, bármi is legyen – ígértem meg. Nem volt más választásom. Vanessa az én felelősségem, tennem kell azért, hogy a lehető legjobban felkészítsem a mi utunkra. Nem csak azért, hogy megmentsem a leendő áldozatai életét, hanem hogy megmentsem a lelkét. Annyira érzékeny volt, nem akaszthattam a nyakába a gyilkosságok terhét, amelyeket biztosan elkövetne, ha nem állnék mellette.


- Köszönöm – termett előttem és mire észbe kaptam volna a szája már az enyémet kereste. Megragadtam a karjait és eltoltam magamtól.


- Ez nem jelenti, hogy van olyan: mi. Vanessa… Szerelmes vagyok Isisbe. Amit tettél… teljesen felesleges volt – komorult el az arcom.


- Ne mondd ezt! – csattant fel. – Még belém szerethetsz. Még van időm… - motyogta inkább magának, mint nekem, aztán mielőtt még ismét tiltakozásba kezdhettem volna, felrohant az emeletre. Hallottam, ahogy leül az ablak alá – a háta súrolta a falat. Nem mentem utána, helyette a lépcső második fokát választottam. Ott vártam meg, míg Edward végre hazaér.


Az elmémet teljesen kiürítettem, nem akartam gondolkozni. Sem Vanessán, sem Isisen, sem semmi máson. Kellett egy kis szünet, mielőtt meghozom a fontos döntéseket.


- Mit mondtak? – kérdeztem, amint Edward átlépett a küszöbön. Emmett odakint dudorászott mély hangon – a testvére megkérhette, hogy odakint őrködjön, amíg beszél velem.


- Egy hét, nem több.


- Köszönöm.


- Carlisle, ezt le kell zárnod – nézett rám nagyon komolyan.


- Tudom. El fogom intézni a dolgot… valahogyan… - túrtam bele a hajamba.


- A valahogyan nekem nem elég jó. Úgy oldd meg, hogy Isisnek ne fájjon! – A hangja határozott volt. Tudtam, hogy ez most nem kérés, hanem elvárás, amelyet ha nem teljesítek, annak súlyos következményei lehetnek.


- Nem fogok neki szenvedést okozni – bólintottam.


- Akkor menj és keresd meg, én vigyázok addig rá – biccentett az emelet felé. – Isis eléggé kiborult, mikor elzavartad. Ostobaság volt beleavatkoznia, de csak téged védett.


- Tudom – álltam fel lassú mozdulatokkal, majd az ajtóhoz sétáltam.


- Carlisle!


- Igen? – fordultam hátra a verandáról.


- Egy sírnál keresd… - ráncolta össze a homlokát, majd mikor értetlenül pislogtam rá, folytatta. – A fejében egy elhagyatott sírt láttam. Egy kis dombocskát márványkővel.


- Tudom, tudom hol van – dadogtam. Fogalmam sem volt, Isis honnan szerzett tudomást a sírról, de biztos voltam benne, hogy az Esmének állított emlékhelyről van szó.


Ahogy futni kezdtem a sír felé, az elmém teljesen kikapcsolt. A száguldás mindig jót tett nekünk, ellazított. Ezt valószínűleg még az emberi életünkből örököltük. A halandók is sokszor a futást választják, ha zsong a fejük a gondolatoktól. Vagy felpattannak egy motorra – esetleg beülnek az autóba -, és órákon át csak élvezik a gondtalan szabadságot.


Csak akkor lassítottam, amikor már pár méternyire voltam a sírtól. Isis emberi alakban térdelt előtte, ujjai a követ simogatták. A mellkasom összeszorult a látványtól. Tartottam tőle, hogy esetleg féltékenység támad benne Esme iránt, de úgy tűnt, a szeretet, amit tőle kapott, erősebbnek bizonyult.


- Hiányzik a nagyi – törte meg a csendet Isis hangja. Megérezte a jelenlétemet, de nem fordult felém.


- Nekem is – vallottam be. Mellé sétáltam és letérdeltem. A barna tekintet lassan fordult felém és az arcomról azonnal a karomra vándorolt.


- Jól vagy? – érintette meg az ingemet a szakadás fölött.


- Igen, már begyógyult. Semmi bajom – biztosítottam róla. – Sajnálom, hogy rád kiabáltam – sütöttem le a szemem bűntudatosan. Pár pillanatig nem kaptam választ, aztán Isis felsóhajtott.


- Igazad volt. Nem tudta, mit tesz, nem kellett volna bántanom őt. Csak megvédted.


- Azt hiszed, őt védtem? – szaladt össze a szemöldököm.


- Miért, nem? – bizonytalanodott el a vékonyka hang.


- Persze, hogy nem! – simítottam a tenyeremet Isis arcára. – Nem akartam, hogy bajod essen. Halálra rémültem a gondolattól, hogy egy őrjöngő vámpír közelében vagy.


- Én pedig a látványtól, hogy az a vámpír beléd mar – simítottak végig az ujjai a hegemen. A gyengéd érintésbe beleremegtem. – Mi lesz most? Vanessával? Velünk?


- Nem tudom még. Időre van szükségem, hogy mindent átgondoljak. De meg fogom oldani! – tettem hozzá gyorsan az aggódó homlokráncok láttán. Előre hajoltam, hogy nyugtató csókot nyomjak a meggypiros ajkakra, de Isis pont úgy húzódott el tőlem, ahogyan nemrég én Vaniától. Kellemetlenül facsarodott össze a halott szív a mellkasomban.

2011. október 15., szombat

Gyógyító pilleszárnyak - 40. fejezet

Szeretettel várok mindenkit jövő hét szombaton (október 22.) 15 órakor Pesten az A38-as hajóra, ahol az új könyvem, a Kígyók sziszegése könyvbemutatója lesz. :) 


Ha valaki nem tud eljönni, de szeretne dedikált könyvet vásárolni, az 20% kedvezménnyel (+postaköltség) megrendelheti, ha ír egy mailt a spiritbliss24@gmail.com címre. :) A szállítás ingyenes, ha más könyveket is rendeltek mellé (például Kitti és Benina új könyveit), és így 10000 Ft felett vásároltok. :)






40. HALÁLOSAN KOMOLY








KELLETT EGY KIS friss levegő, ezért lesétáltam a kertbe. Edward odafent maradt Vanessával, Isis pedig éppen vadászott – neki gyakrabban volt szüksége a táplálkozásra, mint nekünk. Telefonon azt a hírt kaptuk, hogy a quileute tanács meg akarja hallgatni a mi véleményünket is Marcus tettéről, mielőtt döntésre jut. Azt reméltem, hogy mindenféle gond nélkül megértik majd, hogy nem volt választása, de úgy tűnt, besokalltak.


Azok után, hogy befogadtak minket La Push-ba, biztosan azt várták, hogy kiemelkedően odafigyelünk, semmi hasonló ne történhessen meg. Igazuk volt, de a hibás nem Marcus volt vagy Alice, hanem én. Egyedül én. Felkészültem rá, hogy amint Vanessa átváltozik, elmondom ezt nekik, és vállalom, ha száműznek a területükről.


A női sikolyok lehallatszottak, én pedig legszívesebben elrohantam volna jó messzire, hogy ne halljam őket. A Harlannal való beszélgetést még mindig húztam-halasztottam. Gyerekkora óta ismertem és kedveltem őt, sokszor számíthattam rá, és megígértem neki, hogy vigyázok a húgára. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki ezek után. Miféle mentséget találhatnék magamnak.


Persze, vádolhatnám Vaniát. Ő sebesítette meg magát, ő akart átváltozni. De csak egy összezavarodott emberlány, akinek én kavartam fel a gondolatait és a lelkét. A szavaimmal elmondtam neki, hogy nem érzek semmit, de a szavak nem mindig jutnak el az emberi fülhöz, ha a szívben vágyak ülnek. Ezt tudnom kellett volna.


A szárnysuhogásra felkaptam a fejemet és a pillantásom azonnal Isist kereste. Végül a hátam mögül hallottam meg a zajokat, a következő másodpercben pedig ott ült már a vállamon. Ő volt most az egyetlen, aki egy kis boldogságot tudott lopni a zűrzavaros órákba.


- Jó, hogy itt vagy… Már kezdtél hiányozni – simogattam meg a nyakát, mire olyan hangot hallatott, mintha dorombolna. – Sikeres volt a vadászat? – érdeklődtem. Elégedetten felvijjogott, amit igenként értelmeztem.


Olyan jó lett volna hallani a hangját, látni az arcát. Így is kellemes volt a közelsége, de emberként még inkább vágytam rá. Halk sóhaj hagyta el a számat, mire érdeklődve kezdte fürkészni az arcomat.


- Semmi baj – próbáltam megnyugtatni. Hirtelen felemelkedett a vállamról, és eltűnt a ház másik oldalán. Elindultam utána, de mielőtt még megkerülhettem volna a házfalat, a halk suttogás megállított.


- Maradj ott!


- Isis? – szaladt össze a szemöldököm meglepetten.


- Csak maradj. Nincs ruhám… - motyogta. Az első hőhullám után, ami végigszaladt a testemen, aggódva emeltem a tekintetemet az emeleti ablak felé.


- Változz vissza, az apád meg fog ölni mindkettőnket! – simultam a falhoz, hogy a lábaim önkéntelenül se tegyenek olyasmit, amit nem kéne. Csodálkoztam, hogy Edward még nem jelent meg, hogy Isist helyre tegye, engem pedig… Mivel nem tettem semmit, talán megúsznám egy szigorú atyai pillantással.


- Beszélni akarok veled… Gyere ide… - nyúlt ki a fal mögül a csupasz karja. Ellenkezni akartam, mégis odaaraszoltam a fal széléhez és megfogtam a kezét. A szíve hangosan dübörögni kezdett, nekem pedig minden tagom görcsösen megfeszült az önuralom okozta erőlködéstől. A gondolat, hogy Isis ott áll mellettem teljesen meztelenül, több volt, mint amit még nyugodtan el tudtam volna viselni. – Mi lesz ezek után? Ha az a nő átváltozott? – jött a kérdés, ami kicsit segített, hogy koncentrálni tudjak.


- Ez a quileute-októl függ. Bárhogy döntenek, elfogadom. – Nem akartam belegondolni, mi lesz, ha elkergetnek a területükről, de úgy tűnt, Edward már meghozta a döntést a család nevében. Rólunk beszélt, nem csak rólam. Ez számomra azt jelentette, hogy ha nekem mennem kell, ők is csatlakoznak hozzám. Nem voltam biztos abban, hogy elvárhatok tőlük ekkora áldozatot…


- Ők is tudják, hogy nem vagyunk hibásak. Nem erre gondoltam… Mi lesz a nővel? És veled… Velünk… - remegtek meg az ujjai az enyémek között.


- Ha a mi utunkat választja, segítem benne. Ennyivel tartozom neki és a bátyjának. De ez semmin nem változtat! Szeretlek… - vallottam be. A halk szipogástól ösztönösen elő akartam lépni a fal rejtekéből, csak a határozott figyelmeztetés mozdulat közben megállított.


- Maradj! Jól vagyok.


- Isis…


- Tényleg. Jól vagyok. Csak…


- Csak?


- Annyira félek, hogy valami miatt elveszítelek. Abba belehalnék. – A halovány hang máris olyan volt, mintha erre készülne. Buta, buta lány!


- Nem fogsz elveszíteni, hallod? Erre itt és most szent esküt teszek neked! – szorítottam meg a kezét. – Nem fogsz elveszíteni!


- Oké… - jött a válasz, de nem volt valami meggyőző.


Sok mindenben bizonytalan voltam, hogy mi lesz velem, a családunkkal, hogyan tudnék segíteni Marcusnak és Vaniának, de egy valamihez nem volt kétségem. Hogy az Isis iránt érzett szerelmem az utolsó leheletemig fog tartani bármikor is jöjjön el az a pillanat.


- Szeretlek – ismételtem meg. Lehajoltam a kezéhez és egy csók erejéig hozzáérintettem a számat. Edward odafent mozgolódni kezdett, ezért szinte azonnal visszahúzódtam. – Változz vissza, mielőtt apád tényleg megöl – kuncogtam fel.


A keze lassan, kelletlenül csúszott ki a markomból. A következő pillanatban a sólyom hangosan visongva jelent meg a ház fölött, aztán ismét rám telepedett. Mintha csak hazaérkezett volna vagy a testem egy újdonsült kinövése lenne, valami hozzám tartozó.


Vagy egy óráig csak csendesen üldögéltünk. A kezem simogatta a puha tollakat, Isis pedig néha hozzádörgölte a fejét az arcomhoz. A benti hangok ellenére egy kicsit sikerült megnyugtatnia.


Mikor a neszek elég közel értek hozzá, hogy meghalljam őket, először nem értettem semmit. A tudatom mélyén persze, emlékeztem rá, hogy mire kértem a fiaimat, de a felszínen már teljesen máshol jártak a gondolataim. Jelen helyzetben kit érdekel egy ember, aki sem nekünk, de most már Vaniának sem tud igazán ártani?


Isisszel a vállamon mentem Jasper és Emmett elé, hogy az egyik nagy fa mellett bevárjam őket. Jasper tekintete azonnal az emeleti ablak felé vándorolt. Igazi hadvezér volt, akinek az első dolga felmérni a terepet. Ez a berögzülése még ennyi évszázad után sem halványult el.


- Tényleg igaz, amit Isabella mondott? Marcus volt?


- Igen.


- És most?


- A tanács meghallgat, miután letelt a három nap – közöltem. Szinte láttam a tekintetében, ahogy elkezdtek forogni az agytekervényei, hogy minden lehetséges jövőváltozathoz tervet készítsen. – Alice-nek semmi baja nem lesz. Ő nem hibás – tettem gyorsan hozzá.


- Tessék! – nyújtott át Emmett egy mappát, amire eddig nem is igazán figyeltem fel. – Néhány szép irat azokról a csalásokról és bűntettekről, amiket a legújabb ismerősünk elkövetett. Drog, prostik és más egyéb nyalánkságok… Tudtam, hogy nem tiszta a tag, de még annál is több mindent találtunk, mint vártam.


- Köszönöm – vettem át a mappát, és belekukkantottam. Emmettnek igaza volt, ennyivel a markomban tartom azt a fickót. Bár most már úgyis mindegy…


- Carlisle, van még valami… - vonta el a figyelmemet Emmett a gépelt sorokról.


- Micsoda?


- Pontosan nem tudjuk, de suttogtak valamit az emberek. Egy pletykát.


- Miféle pletykát? – csuktam be a mappát.


- Hááát…


- Állítólag Vanessának és Readennek volt valami közös ügylete.


- Ne már! Én akartam elmondani! – mordult fel Emmett. – Miért kell minden jó titkot lenyúlnotok előlem? Mindig ezt csináljátok! – fonta össze maga előtt a karjait durcásan. Úgy nézett ki, mint egy mogorva mackó, aki elől elcsenték a mézesbödönt.


- Máskor ne húzd az időt feleslegesen – forgatta meg a szemét Jasper. Isis megrázkódott a vállamon, mintha nevetne, és ha nem aggódtam volna túlságosan az előbbi információ miatt, lehet, hogy még én is felkuncogok.


- Mit értesz közös ügylet alatt? – szakítottam félbe a testvéri civódást.


- Nem tudom… Állítólag Vanessa átverte valamivel a tagot, de azt senki nem tudta, hogy mivel – vonta meg a vállát Jasper. – Viszont Edwardnak tudnia kell – intett a ház felé. Elgondolkozva fordultam hátra – ha tényleg van valami, miért nem szólt nekem róla?


- Beszélek vele – bólintottam.


- Én meg megkeresem Alice-t – ült ki újra az aggodalom Jasper vonásaira.


- Rendben, menjetek csak, köszönöm – biccentettem feléjük. Egyetlen pillanat alatt tűntek el a szemem elől.


Elgondolkozva indultam vissza a házba, és mikor beléptem a dolgozószobámba, meg sem kellett szólalnom, hogy választ kapjak.


- Ez az ő dolga, nem fogom elmondani, mert nem áll jogomban.


- Ennyi az egész? – vontam fel a szemöldökömet. Egy tizednyi másodpercre a lánya felé rebbent a tekintete, mintha neki is köze lenne a dologhoz, de nem értettem, hogyan lehet Vanessa titka összefüggésben Isisszel. Mikor rájött, hogy önkéntelenül is elárulta magát, azonnal kiült a bosszúság a vonásaira.


- Ennyi – jelentette ki. Hazudott.


- Rendben – ültem vissza a földre mellé. Isis leugrott a lábaimra és a mellkasomnak dőlt. Ha Vanessa tényleg valami igazán szörnyű bűnt követett volna el, Edward biztosan elmondaná. Nem keverne bajba minket a hallgatásával. De nem tudtam nyugodni ettől az egésztől.


Milyen ügylet lehetetett Vania és aközött az alak között? Ha Vania nem esküdött volna meg nekem, hogy sosem volt Readen szeretője, erre gyanakodtam volna, de úgy éreztem, az igazat mondta. Bár mennyire ismerhetem, ha még az sem tűnt fel, annyira kiborította a szakításunk, hogy vámpíreledelként veti magát Marcus elé?


Isis aprókat borzongott az ölelésemben, ez visszarántott a valóságba a gondolataim közül. Megpróbáltam kicsit eltolni magamtól, hogy ne fázzon a testemből áradó hidegtől, de nem hagyta magát. Csak még közelebb bújt hozzám.


Edward sanda pillantást vetett felénk, ezért kicsit határozottabban tessékeltem arrébb a konok kis sólymomat, hogy aztán a cuccaim közül előhalásszak egy pulóvert. Isisnek nem tetszett a közénk préselt ruhaanyag, mert csalódott pillantással helyezkedett el rajtam ismét, miután visszaültem.


A következő nap még az előzőnél is csendesebben telt. Mind tudtuk, hogy eljött az idő és ez nyomottá tette az eddig sem túl rózsás hangulatunkat. Edward sóhajtva lökte el magát a faltól én pedig felkeltem a padlóról. Majdnem letelt a három nap, Vania kiáltozásának sűrűségéből pedig kikövetkezhettük, hogy nemsokára itt a vég.


- Most menned kell! – pillantottam Isisre.


Nem maradhatott, a saját biztonsága miatt. Amint az átalakulás befejeződik, Vaniára olyan erővel fog rátörni a vérszomj, amit potenciális áldozat jelenléte nélkül is nehéz lesz majd kontrollálnia. Edward nem szólt közbe, rájöttünk, hogy Isis sokkal inkább hallgat rám, mint rá. Ha Edward akart tőle valamit, akkor ösztönös ellenkezésbe fogott, ha én kértem, majdnem azonnal teljesítette.


A sólyom kedvetlenül állt lábra, aztán ellökve magát a talajtól a karomon landolt. Kinyitottam az ablakot és óvatosan kisegítettem rajta.


- Minden rendben lesz – simogattam meg a fejét, aztán nógató mozdulattal indulásra késztettem. Ahogy a magasba emelkedett, máris hiányozni kezdett. Figyeltem, hogy tesz pár kört a ház fölött, aztán eltűnik az erdő fái között. Le mertem volna fogadni, hogy a közelben marad és nem megy haza. De a lényeg az volt, hogy Vaniától távol és biztonságban legyen.


Még egy teljes órát kellett várnunk. Csak hallgattam az egyre lassuló szívverést és egyáltalán nem vártam a végét. Bár meg tudtam volna állítani az átalakulást, bár vissza tudnám csinálni. Mikor végül az utolsó dobbanások is elhaltak, Edward és én készenlétbe helyezkedtünk.


Ez volt a sokadik átalakulás, amit végignéztem – Edward, Esme, Rosalie és Emmett előtt, mikor a Volturinál vendégeskedtem, jó néhány újszülött „világra jövetelét” láthattam -, mégis ideges voltam.


A női ajkak hirtelen éles levegőt szívtak maguk közé, aztán Vania szemei felpattantak. Láttam bennük a zavarodottságot. Ahogy az illatunk egy újabb, most már orron át beszívott, levegő kíséretében figyelmeztette, nincs egyedül, felpattant és ösztönösen a sarokba húzódott. A legtöbb vámpír ezt tette az első másodpercben, mielőtt kitisztult volna teljesen az elméje. A túlélőösztön vezetett minket is, akárcsak az emberek nagy részét.


- Nyugalom, semmi baj – emeltem fel a kezeimet és igyekeztem a lehető legnyugodtabban beszélni. Vania egy pillanatig csak bámult ránk, aztán megértette. Kinyújtotta maga elé a kezeit és úgy nézett rájuk, mintha valaki máshoz tartoznának. Megmozgatta az ujjait, aztán ökölbe szorította őket.


- Olyan vagyok, mint te – emelkedett rám a vöröslő tekintet. A zaklatottság szép lassan eltűnt belőle, a helyét pedig elégedettség vette át. – Olyan vagyok, mint te – ismételte meg maga elé motyogva, miközben mosolyra húzódott a szája. Nem kellett sok idő hozzá, hogy a mosoly fintorrá váljon. Vania a torkára fonta a kezét és nagyot nyelt. Már azelőtt tudtam, hogy mit fog mondani, mielőtt megszólalt volna. – Szomjas vagyok. Szörnyen szomjas vagyok…


- Kiviszünk vadászni az erdőbe – döntöttem el. Ha szomjazni hagyjuk, fokozatosan növekszik majd az agressziója, jobb, csírájában elfojtani. Edward egyetérthetett velem, mert nem szólt közbe. Gondolatban megmutattam neki a tisztást, ahová menni akartam. Távol feküdt minden kitaposott emberi útvonaltól és táplálékban gazdag volt. – Elmondom a szabályokat… Nem távolodsz el tőlünk, nem próbálsz megszökni, nem támadsz meg senkit!


- Rendben – bólintott hevesen. Beszélni akartam vele Readenről, az ostobaságról, amit elkövetett, a vámpíréletről, de tudtam, hogy jelen pillanatban csak egy valami érdekli: a vér. Képtelen lenne igazán koncentrálni rám, míg szomjas.


Edwarddal közrefogva őt elindultunk. Egyetlen másodpercre sem téveszthettük szem elől, és nem hagyhattuk, hogy letérjen más irányba, mint amerre menni akarunk. Láthatóan élvezte a rohanást, széttárta a karjait, mintha repülne és úgy kerülgette a fákat. Akár egy gyerek, aki repülőset játszik.


Abban a pillanatban, ahogy megtorpant, én is megéreztem az őzek illatát. Hárman voltak és tőlünk északra tartózkodtak. Mielőtt még engedélyt adhattunk volna rá, Vania ösztönösen utánuk indult – Edwarddal tartottuk az iramot.


Nem kellett elmagyaráznunk, hogyan vadássza le a prédát. Ez olyan automatikusan működött a fiatal vámpíroknál, akár egy csecsemőnél a tejszopás reflexe. Az őzek megérezték a veszélyt, de még mielőtt menekülőre foghatták volna, a női lábak elrugaszkodtak a földtől és ráugrottak az egyik állat hátára. A küzdelemnek gyorsan vége lett. Az őz rángatózva rogyott le, ahogy az éles fogak belemartak.


Edwarddal félrehúzódva vártuk, hogy az állat teljesen kivérezzen, aztán ismét rohanni kezdtünk Vania után. Egyetlen őz nem volt elég, hogy megszűntesse a szomjúságát. Emmett első alkalommal tizenhét vadat ejtett – hat medvét, hét szarvast és négy nyulat -, azt hittük, kipusztítja az erdő teljes vadállományát a hely mellett, ahol akkoriban éltünk. Rosalie nyolc szarvassal kezdett, Edward pedig hét szarvassal, aztán rátalált egy hegyi oroszlánra, rádöbbent, hogy annak jobb az íze, és rögtön le is terített belőlük hatot. Még Esme is öt szarvast és két őzet fogyasztott el, mire végül nagyjából megnyugodott. Hosszú napnak néztünk elébe…


- Van még valahol? – egyenesedett fel Vania végül a harmadik őz mellől. Az orrát az ég felé szegezte és vadul szimatolt, a szája körül tiszta vér volt, a ruhájáról nem is beszélve. Ha a vadászatot nem is, azt, hogy tiszták maradjunk a vadászat során, még nekünk is időbe telt elsajátítani.


- Menjünk tovább északra, ott bizto… - kezdtem bele a mondatba, de mielőtt befejezhettem volna, már meg is indult a mondott irányba. Sóhajtva Edwardra pillantottam, aztán utána vetettük magunkat.


A következő pár óra valamint hat őz és három szarvas után, Vania végre megállt és úgy tűnt egy rövid időre képes mással is foglalkozni, mint a vérrel. Leguggolt a folyó mellé és elvileg lemosakodott, gyakorlatilag nézegette az új valóját a víztükörben. A mutató- és hüvelykujja közé csippentette a felső ajkát és megvizsgálta a fogait, aztán végigtapogatta az arcbőrét és sokáig meredt a saját tükörkép-tekintetébe.


- Miért csináltad? – léptem hozzá közelebb. Edward hátrébb maradt egy fa mellett, hogy viszonylag nyugodtan tudjunk beszélni. Vania zavarodottan nézett fel rám, mintha olyasmit kérdeztem volna, amire nyilvánvaló a válasz.


- Hogy boldog lehessek veled. Így már egyenlők vagyunk… mindhárman… Újra van esélyem – vonta meg a vállát.


Kezdtem úgy érezni, egy sükethez beszéltem eddig. Vania semmit sem fogott fel a szavaimból, vagy teljesen félreértelmezte őket. El akartam mondani neki ismét, hogy Isist szeretem és ezen nem változtat semmi, de Edward figyelmeztetően megrázta a fejét. Talán látott valamit Vanessa gondolataiban, ami miatt úgy vélte, nem jó ötlet most, újjászületése első napján leszedni a hályogot a szeméről és feldühíteni.


Kifújtam a levegőt, amit a beszédhez szívtam be, és inkább visszanyeltem a szavakat. Majd később megbeszéljük, ha már megszokta az új helyzetet.


- Tudod, mindig azt hittem, hogy vámpírnak lenni szörnyű. Ahogy meséltél róla… De jó érzés – igazgatta meg a haját. – Még sosem éreztem magam ennyire erősnek, egészségesnek. Sosem volt bennem ekkora energia – egyenesedett fel.


- Igen, ez a jó oldala… - hagytam rá.


- A szomjúság nehezebb, de ha van elég őz és szarvas az erdőben, akkor megleszek – nevetett fel.


- Vanessa, ez nem ennyire egyszerű! – figyelmeztettem.


- Dehogynem! Tényleg jól bírom – bizonygatta.


- Mert még nem érezted egyetlen ember illatát sem – szólt közbe Edward. Lassan sétált közelebb hozzánk és egyenesen Vanessa szemébe nézett. – Ha megtörténik, az önuralmadnak nyoma sem lesz. Hiába ettél előtte tíz, húsz vagy száz őzet. Annyira kívánni fogod az embervért, hogy egyszerűen képtelen leszel ellenállni. Nincs jobb érzés, mint átharapni egy ember torkát. A fogad úgy hatol át a bőrön, a húson és az érfalon, mintha vaj lenne. Aztán az édes-fémes íz elönti a szádat. Olyan, mint egy ezerszeresére felerősített orgazmus. De tudod, mi jön ezután? – Vanessa összepréselt szájjal rázta meg a fejét. – A tudat, hogy megöltél egy embert. Valakinek az apját, férjét, fiát… Valakit, akit szerettek. Gyilkos. Ez lett belőled. Megérte? – vonta fel a szemöldökét. Kegyetlenül hangzottak a szájából a szavak, de úgy tűnt, hatottak. Vanessa lesütötte a tekintetét és még jobban elsápadt.


- Nem fogok embert ölni – motyogta maga elé.


- Az nem olyan egyszerű. Nem lesz választásod.


- Segítsetek! – vándorolt a vörös pillantás az arcomról Edwardéra, aztán vissza.


- Ahhoz az kell, hogy komolyan vedd az egészet. Ez nem játék! Hajlandó vagy erre? – Edward határozottsága igazi vezető jellemre vallott. Mivel közel álltam Vaniához, én képtelen lettem volna így viselkedni vele, épp ezért kellett Edwardnak átvennie az irányítást.


- Igen, hajlandó vagyok – jött a halk válasz.


- Rendben, akkor most visszamegyünk a házhoz és mindent megoldunk. Indulhatunk! – nyújtotta ki Edward a karját utat adva Vaniának. Lassan haladt el mellettünk, aztán néhány lépést után futni kezdett, mi pedig követtük.