.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2011. február 28., hétfő

Gyógyító pilleszárnyak - 17. fejezet

Most nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi vagyok minden reakcióra az egész fejezettel kapcsolatban, úgyhogy nagyon-nagyon-nagyon örülnék, ha minél többen elmondanátok a gondolataitokat, érzéseiteket. *-* Köszönöm! :) 

Jah igen, én ma délután 5 órától játék lesz a facebook olvasói klubban, ahol különleges ajándékot lehet majd nyerni. :)




17. BOSSZÚ



AZ ESŐ MEGÁLLÍTHATATLANUL ZUHOGOTT már majdnem egy hete, így félbe kellett hagynunk a ház kibővítését. Nem mintha gondot okozott volna számunkra a rossz időben való munka, csak furán néztek volna ránk a la push-iak, ha viharban odakint serénykedünk.

Alice-szel és Jasperrel az asztalra kiterített tervrajzokat nézegettük, és azon gondolkoztunk, hogyan lehetne még egy szobával kibővíteni hátul a házat, hogy itthon is legyen egy hely, ahol dolgozni tudok. Alice azt akarta, hogy az alsó és felső szinthez is építsünk egy helyiséget, a fentit kapnám én, az alsót pedig kialakíthatnák a lányok közös gardróbszobájának. Nem szálltam vitába vele, úgyis tudtam, hogy végül eléri, amit szeretne.

- Szerintem, ez a homokbarna legyen. Nézd csak, mit gondolsz? – Isis a nappali közepén ült, és a festékmintákat mutogatta Edannek, amiket én hoztam haza, de Edward adott oda neki. Napközben nem szóltam hozzá, nem mentem a közelébe, nem érintettem meg. Az éjszaka volt az én keserű boldogságom. – Vagy inkább a zöld? Azt írta ez a könyv, hogy annak nyugtató a hatása…

- Neked melyik tetszik jobban? – kérdezett vissza Edan. Isis elgondolkozva pillantott hol az egyik, hol a másik színre, miközben az alsó ajkát rágcsálta.

- A barna. Az valahogy… Nem is tudom… Szebb – döntötte el végül. Edan a vállát megvonva adta áldását a választásra.

- Carlisle… - jelent meg egy apró kéz a látóteremben.

- Diófa – válaszoltam az Alice által korábban feltett kérdésre, amit csak most utólag értelmezett az agyam, aztán gyorsan fel is firkantottam a tervrajzra néhány ötletet, amivel megoldhatnánk a támpillérek gondját.

- Üsd meg! Balegyenes, balegyenes! Ez az, nyírd ki! – Emmett hangja hirtelen betöltötte a szobát.

Ő Benjamin és Daniel a tévé előtt ültek a földön, és valami videojátékot játszottak. A farkasfiúk egyszerre hördültek fel, mikor játékbeli hősüknek Emmett karaktere akkorát behúzott, hogy virtuális vércseppek fröcsköltek mindenfelé. Nem igazán örültem, hogy a gyerekek előtt ilyesmivel játszanak, de úgy tűnt, az ikreket egyáltalán nem foglalkoztatja az egész.

- Itt a Volturi. – A figyelmeztetés kintről szűrődött be – Edward a verandán üldögélt Isabellával -, de mind ledermedtünk hirtelen. Csak Isis csacsogott tovább – valószínűleg nagy elfoglaltságában nem hallotta meg az apját. – Ajándékot hoztak… - Edward azonnal megjelent a nappali bejáratában, mi pedig mind felé kaptuk a fejünket.

- Carlisle… - nézett rám egyenesen. A Volturi ajándékot hoz… Nekem? Istenem… - Elhozták nekünk Őt! – mondta ki Edward, amit tudat alatt már rég sejtettem. Szükség sem volt arra, hogy kimondja a nevét.

A toll kicsúszott az ujjaim közül, és a padlón landolt. A fémes koppanás felerősödve hatolt a fülembe. Mintha valaki harangot kongatott volna közvetlenül a fejem mellett. Vészharangot… Még azt a buta kis dallamot is majdnem teljesen elnyomta, amit Emmették játéka ismételgetett.

- Az erdőben várnak minket, a határon kívül – folytatta Edward. Meglepetten néztem fel rá, nem vettem észre, hogy mikor sétált mellém.

- Értem – bólintottam, de még mindig nem tettem egy lépést sem. Minden fej felém fordult, azt fürkészve, hogy jól vagyok-e.

Annyiszor elképzeltem, mit teszek majd, ha Arót a kezem közé kaparintom. Hogyan fogom megkínozni és megölni… Mert igen, ezt terveztem. Hiába próbáltam elhitetni önmagammal és másokkal, hogy ember vagyok, a kegyetlenség, ami a vámpírokra oly jellemző tulajdonság volt, ott pislákolt bennem is. Most mégis, mintha lebénultam volna. Egyetlen sejtem sem kívánta a korábban hőn áhított találkozást. Nem akartam látni őt, nem akartam érezni a szagát, nem akartam a létezéséről sem tudni!

- Veled megyünk! – pattant fel Emmett a földről, és a kanapét átugorva állt meg mellettünk. Rémülten kaptam fel a fejem.

- Nem! – jelentettem ki. A gondolat, hogy a családom bármelyik tagja végignézze, hogyan válok azzá, ami soha nem akartam lenni – kegyetlen, állatias ösztönlénnyé -, halálra rémisztett.

- Ez nem kérés, Apa! – Edward keze több tonnás súlyként nehezedett a vállamra. A tekintete kemény és elszánt volt. Ugyanazt a vágyat láttam benne, amit korábban én is éreztem. Bosszúvágyat.

- Igen, nekünk is ott a helyünk! – helyeselt Alice. Felhördülve léptem hátrébb. Nem. Ezt nem hagyhatom. Nem lehet. Nem fertőzhetem meg az egész családomat a gyűlölet mételyével.

Ahogy végignéztem az arcokon, rájöttem, hogy máris elkéstem. Isis, Edan és Isabella volt az egyetlen – a farkasokon kívül -, akinek a pillantásában aggodalmat láttam, a többiek mind eltökélten néztek vissza rám. Biztos voltam abban, hogy Edwardot nem tudnám visszatartani, és ha ő jön, Jasper és Emmett is követik.

- Csak a férfiak – jelentettem ki. Alice csípőre vágta a kezét, és már meg akart szólalni, mikor megelőztem. – Nem azért, mert gyengébbek vagytok, hanem mert nem akarom, hogy így lássatok engem. Kérlek… Nem tudnék a szemetekbe nézni, ha… - fordítottam a föld felé a tekintetemet.

- Rendben – suttogta Alice.

Az igazat megvallva abban sem voltam biztos, hogy így képes leszek-e újra bárki szemébe belenézni. Aro csak egy mocskos gyilkos volt, de a bosszúm által én is pont olyanná válok majd, mint ő. Valakivé, aki ha nem is élvezi más fájdalmát és halálát, de legalább is, vágyja a megtorlást.

- Menjünk, már várnak… - Edward hangja halk volt, én mégis túl hangosnak éreztem.

Minden olyan zavaros volt. Mintha a fülem, az orrom és a szemem hirtelen soknak találta volna a befogadni való ingereket és információkat. Legszívesebben bekuporodtam volna a sarokba, hogy aztán mozdulatlanságba fagyva töltsem a következő párszáz évet.

- Nagypapa… - Hirtelen szakadtam ki a kábult zavarodottságból. Ahogy lenéztem a nagy, barna szemekbe, hirtelen elakadt a lélegzetem.

- Gyönyörű vagy… - fektettem mindkét tenyeremet Esme arcára. – Annyira gyönyörű vagy! – A tekintete úgy fénylett, akár egy csillag. Olyan tiszta szerelem sütött belőle, amely elakasztotta a lélegzetemet, végigbizsergette fagyott porcikáimat és majdhogynem beindította halott szívemet.

Csak rövid szertartás volt, amelyen egy tiszteletesen és Edwardon kívül senki más nem vett részt. Jó két órás rábeszélés után tudtam csak rávenni a tiszteletest, hogy adjon össze minket, mert bár nem tudta, mik vagyunk, érezte, hogy valami nincs rendben velünk.

De Esme immár az enyém volt, én pedig az övé. Most már Isten előtt is. A halál elszakította attól a férfitól, aki nem érdemelte meg őt, és odaajándékozta nekem. Szentesítenünk kellett ezt, hogy minden létező – legyen ember, vámpír vagy maga az Úristen – tudja, egymáshoz tartozunk.

- Esme… - suttogtam magam elé, aztán lehunytam a szememet egy pillanatra. Mikor ismét felnéztem, már újra Isis arcát láttam, de az emlékképem ráébresztett, mit is kell tennem. Összepréselt fogakkal szakítottam el a tekintetemet az unokámétól, aztán szó nélkül elhagytam a házat.

A lakott területről kiérve kezdtem csak rohanni. Bár nem néztem hátra, tisztában voltam azzal, hogy a fiaim jönnek utánam. Azt is érzékeltem, hogy Rosalie megjelenik mellettünk. Valószínűleg megérezte az illatunkat, és furcsának találta, hogy kijöttünk mind az esőbe. Egy ideig velünk futott, de Emmett végül hazaküldte.

Már majdnem a hegyeknél jártunk, mikor megéreztem Vladimir, Giana, néhány idegen vámpír és Aro illatát. Morgást hallottam, de beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, hogy én magam adom ki. A felső ajkam felhúzódott, a szám pedig megtelt méreggel. A gyűlölet újra elöntötte minden egyes sejtemet. Elvette tőlem életem szerelmét! Megölte Esmét! – ismételgettem magamban, hogy tudjam, miért is teszem, amit teszek.

Ahogy kiértünk a fák közül, hirtelen torpantam meg. Aro látványa váratlanul ért. Tudtam, hogy ott lesz, mégis meglepődtem. Egy részem pusztán rossz álomnak gondolta az egészet, és most döbbenten tapasztalta, hogy ez a rémálom mégis a valóság.

- A tiétek! – Vladimir kinyújtotta felénk a karját – tenyere felfelé fordult, akár egy uralkodóé, aki épp ajándékot ad a népének -, aztán hátrébb lépett, és intett a testőreinek is, hogy tegyék ugyanezt. Csodálkoztam, hogy Aro mozdulatlanul mered ránk, de morogva és vicsorogva közelítettem meg. Az izmaim megfeszültek, és ugrásra készek voltak.

Már majdnem előre vetettem magam, mikor a felismerés megállított. Aro nem hajolt védekező állásba, nem próbált elfutni, még csak az arcizma sem rezdült. Nem azért, mert ennyire bátor volt, a tekintetében láttam a rettegést. Azért, mert képtelen volt rá. Valami – vagy valaki – megbénította. Gianna…

Az elmém hirtelen tisztult ki. Bármennyire is gyűlölöm, képtelen lennék rátámadni, amíg védtelen. Ez teljesen ellentmondana mindennek, ami én vagyok. Persze, az állatok is védtelenek, mikor megtámadjuk őket, de mégis ott egy halovány esély a számukra. Ha elrohannak, minket pedig az üldözésben megzavar egy másik, ínycsiklandóbb préda, ők megmenekülhetnek. De egy lebénított ellenfél teljesen más.

- Ereszd el! – sziszegtem oda a fogaim közül Giannának. Meglepetten rándult meg, aztán Vladimirre pillantott utasításért.

- Biztos vagy benne? – hagyott számomra pár pillanatot az erdélyi, hogy átgondoljam a dolgot.

- Carlisle, minek kockáztatni? – hallottam meg Jaspert a hátam mögül. Ő most is taktikusként gondolkozott, és bár tudtam, hogy igaza van, önmagam akartam maradni.

- Igen – feleltem Vladimir kérdésére, figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetést. – Figyeljetek rá, de az enyém! – szóltam hátra a fiaimnak. Ők háromszöget alkotva körbevettek minket Aróval, hogy ne szökhessen meg.

Gianna egy pillanatig még engem fürkészett, aztán bólintott. A következő pillanatban Aro felnyögött és összerezzent. Azonnal felém fordult, a mellkasa előre dőlt, a karjait védelmezően kinyújtotta. Hiába voltunk halottak, az életösztön még mindig ott munkálkodott bennünk.

- Carlisle… Beszéljük meg! – A könyörgése megrökönyödéssel töltött el. Ennyire nem jelent számára a szeretet semmit? Hogy azt hiszi, a történtek után még beszélhetünk? – Meg kell értened. Mindent elvettél tőlem. Dühös voltam. Meg akartalak bántani… - A torkom mélyéről tört elő a morgás, amely egészen az elátkozott lelkem mélyéről fakadt. Megbántani? Ennyi volt számára Esme élete? Egy játékbaba, aminek bosszúból letépheti a fejét? Egy kisautó, amit eltaposhat?

Ösztönösen vetettem rá magam, hogy elpusztíthassam. A kezem épphogy súrolta a karját, ahogy kitért előlem. Dühösen fordultam újra felé, és megmerevedtem, hogy becserkészhessem. Esme arca újra és újra bevillant, ahogyan a máglya fekete füstje is. Aro is pont úgy fog elhamvadni. De csak miután apró darabokra cincáltam!

- Játékbaba? – szólalt meg halkan. Megrándult az egyik arcizmom. Utáltam, hogy belém lát, mintha megerőszakolta volna a gondolataimat. – Végül is, igen. Olyan könnyen végeztem vele, mintha csak egy baba lett volna. Jobban meg kellett volna tanítanod harcolni, barátom… - mosolygott rám. A vörös köd teljesen elöntötte az agyamat.

- Menj a pokolba! – ugrottam ismét felé. Ezúttal sikerült oldalba vágnom, de a következő csapásomat már kivédte és ismét arrébbiszkolt. Igaz, hogy nem volt túl jó harcos, de a képessége segítette a védekezésben.

- A farkas elmesélte, hogy történt? Elmondta, hogyan könyörgött nekem a te Esméd, hogy ne öljem meg? – folytatta csúfondáros hangon. Tisztában voltam azzal, hogy fel akar dühíteni, hogy hibázzak, mégsem tudtam uralkodni magamon. Az, ahogy kiejtette Esme nevét, a hazugságai…

A következő ütésem gyomorszájon találta. Már nem terveztem meg előre, hogyan fogom támadni, csak rávetettem magam az ösztöneimre hagyatkozva. A fogaim belemartak a karjába, és addig nem eresztették, míg valahogy le nem tépett magáról.

A földhöz csapódtam, de azonnal fel is pattantam. Valami adrenalinhoz hasonló száguldott keresztül rajtam teljesen elnyomva a józan eszemet. Mintha kívülről szemléltem volna saját magamat…

Ismét támadtam. Olyan gyorsan mozogva, hogy az emberi szem csak elmosódott foltot látott volna belőlem. Ahogy Aro felém nyúlt, átugrottam a feje felett, hogy aztán megperdülve hátulról ragadjam meg a karjait. Hallottam, ahogy a márványtest recsegni kezd a szorításomban, de a következő pillanatban a levegőbe emelkedtem, és Aro előtt értem földet tompa puffanással. A bal karját még mindig a kezemben szorongattam. Gyűlölködve nézett rám, ahogy egyszerűen csak félrehajítottam.

- Egy kar? Ennyi, amit tudsz? Én fél perc alatt apró darabokra kaptam a feleségedet… - villant meg a szeme gúnyosan.

Nem hagytam időt neki a további beszédre. Újra és újra nekimentem, igyekezve kikerülni az érintéseket, hogy összezavarhassam. Élvezettel haraptam bele, mikor végre sikerült jól helyezkednem. Egyik kezem a torkát szorította, a másik pedig tőből szakította ki a jobb karját is.

Erővel kényszerítettem térdre, hogy megadhassam neki a kegyelemdöfést – az ujjaim egyre szorosabban markolták a nyakát.

- Ügyes vagy, barátom… Tedd meg! – hagyta el gurgulázó nevetés Aro száját. A gúny még mindig kiült az arcára annak ellenére, hogy vesztett. Vesztett?

Úgy engedtem el őt, mintha az érintése megfertőzhetne. Nem egy gyilkos kórral, hanem azzal a métellyel, amely ott burjánzik a lelkében már ki tudja, mióta. Talán mindig is ott volt. Nem akartam olyan lenni, mint ő. Nem akartam kegyetlenül megölni valakit, akiből nem táplálkozni szeretnék és már védtelen rám nézve.

- Carlisle? – Edward hangja nem volt vádló vagy megvető, csak bizonytalan. Ahogy felé fordultam, láttam a tekintetében, hogy megértette. – Ő sem várná el tőled… - bólintott. Igen, reméltem, hogy igaza van. Esme sem akarná, hogy olyasmit tegyek, amivel elveszíthetem önmagamat. Vagy legalább is, ami még megmaradt belőlem.

Már szólni akartam Vladimirnek, hogy hagyják futni Arót, mikor Edward szeme hirtelen megvillant. A következő pillanatban reccsenést hallottam. Olyat, amit a testünk hallat, mikor valaki megfoszt az egyik végtagunktól. Az első, ami beugrott, hogy kár volt hátat fordítanom Arónak, és vártam, mikor pottyan le a fejem, de végül nem történt meg.

Lassan fordultam hátra. Aro teste a földön feküdt, Gianna pedig mellette állt kezében a fejével. Egy pillanatra a tekintetünk egymásba fonódott, aztán eldobta a fejet és egy öngyújtót húzott elő a köpenye alól. A lángok azonnal a magasba csaptak elemésztve Esme gyilkosát.

- Ennyivel tartoztam neki! – vonta meg a vállát Gianna. Lassan fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt, aztán hálásan biccentettem. Megtette helyettem azt, amire én nem voltam képes, de vágytam rá.

- Sajnálom, hogy nem tetszett az ajándékunk – szólalt meg Vladimir. Igyekeztem minél kevesebbet lélegezni, mert a fekete füstben szálló pernye undorított.

- Hálás vagyok érte! – biztosítottam róla.

Így volt lehetőségem Aro szemébe nézni, és dönteni. Nem az ő sorsáról, hanem önmagamról. Nem mintha ez sokat segített volna… Azt hittem, hogy ha végzünk vele, könnyebb lesz majd, de a lángok látványa egyáltalán nem könnyített a súlyon, amit a mellkasomon cipeltem.

A fekete füst előhozta az emlékeket. Ismét azon a réten álltam Volterra mellett, ahol elvesztettem a számomra legfontosabbat. Meg kellett volna mentenem, az én dolgom lett volna. Megígértem neki Isten színe előtt, hogy mindig vigyázni fogok rá, de cserben hagytam.

- Russel üdvözli Isabellát! – hallottam tompán Gianna Edwardnak szánt üzenetét. – És arról érdeklődik, hogy a nagymamája hogy van…

- Mondd meg neki, hogy hiányolja őt, de jól van. És hogy átadom az üdvözletét – hangzott a felelet.

- Akkor mi haza is térünk. Minden jót nektek! – köszönt el Vladimir. Válaszolni akartam neki, de képtelen voltam megszólalni. Ez is Edwardra maradt. A következő pillanatban már egyedül is voltunk. Anélkül, hogy bármit mondtam volna, futni kezdtem La Push felé.

Olyan zavaros volt minden. Az egyik pillanatban örültem Aro halálának, a másikban szégyenkeztem, amiért képtelen voltam én a pokolra küldeni. Fogalmam sem volt, helyesen cselekedtem-e vagy csak úgy, ahogyan egy gyáva ember cselekedett volna.

Mikor beléptünk a házba, Isabella, Alice és Rosalie azonnal megjelentek. Aggódó-kérdő tekintettel fürkésztek minket, de én most nem voltam alkalmas arra, hogy elmondjam, mi történt. Azt hittem, hogy majd a fiaim elmesélik, de ugyanúgy hallgattak, ahogyan én. Nem tudtam, hogy miattam vagy maguk miatt nem beszélnek az egészről, de jobb volt így.

Örökre el akartam rejteni a tudatom mélyére az utóbbi pár órát. Sőt, az utóbbi pár hónapot is. Bezárkóztam a szobámba és nyugtalanul fel-alá róttam a köröket a szőnyegen. Valami nem volt rendben. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi, csak éreztem. Odabent. Esme kísértete olyan valóságosan lebegett a szemem előtt, hogy már szinte meg is érinthettem volna. Ujjaim a hajamba túrtak – féltem, hogy megőrülök.

Vajon egy vámpír képes rá? Képes teljesen elveszíteni a józan eszét?

A halk léptek zajára úgy fordultam meg, mintha egy démon készülne rám vetni magát hátulról. Visszafojtott lélegzettel meredtem a csukott ajtóra, mikor a lépések megálltak előtte. Szinte láttam magam előtt a kopogásra emelkedő tétova kezet, ami végül megáll a levegőben. Két lépéssel teremtem az ajtó előtt, de ahelyett, hogy feltéptem volna, letérdeltem elé. A kezem kinyúlt és megérintette a fát.

Annyira szükségem lett volna most a vékonyka karok ölelésére. Az ujjakból áradó szeretetre, amely az arcom érintése által eltölti minden sejtemet. Remegve vágytam a megváltásra, de végül az ajtó előtt álló lányka sarkon fordult és magamra hagyott.

Próbáltam mélyeket lélegezni, de a mellkasomban lévő szorítás végül ordítás formájában tört elő. Nem érdekelt, hogy ki hallja, nem érdekelt, hogy mit gondolnak, csak üvöltöttem torkom szakadtából. Nem állati hang volt ez, amelyet harc közben adunk ki magunkból, hanem halovány emberi énem legmélyéről felszakadó fájdalmas kinyilatkoztatás.

Nem emlékeztem, mikor álltam fel a földről, mikor hagytam el a szobámat és rohantam el a családom mellett, akik döbbenten álltak mind az előtérben. Csak arra eszméltem, hogy már odakint vagyok és rohanok, ahogy csak bírok. Egy utolsó józan gondolattal megkértem Edwardot, hogy ne kövessenek, de nem voltam biztos benne, hogy hallgat-e majd rám.

Meglepetten álltam meg, mikor kiérve az erdőből a város határán találtam magam. Magam sem értettem, miért az emberek felé vettem az irányt. Ahhoz is kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy még csak nem is Forks, hanem Port Angeles képe tárul a szemem elé.

Kábán indultam el emberi tempóban, hogy aztán az egymást keresztező utcákon bolyongjak. Nem figyeltem tudatosan, merre is tartok, csak mentem, amerre a lábam vitt. Az emberek elhúzódtak a közelemből, valószínűleg félőrült képét festhettem. Talán az is voltam… Vagy már egész?

Sajnálom, Szerelmem… Annyira sajnálom! Olyan szörnyen sajnálom!

Hogy magamban mormoltam-e vagy hangosan, nem tudtam volna megmondani. Ezerszer is bocsánatot kértem mindenért. Hogy nem védtem meg őt, hogy nem bosszultam meg, hogy nem követtem őt még mindig és nem vagyok mellette… Annyi bűnt követtem el már vele szemben. Olyan sok bűnt. Méltatlan voltam a szerelmére.

- Carlisle? – Az ismerős női hangra összerezzentem. Körbepillantottam, de már nem az utcán álltam. Egy házban voltam, egy nyitott ajtó előtt. Én kopogtam be?

Vanessa tágra nyílt szemekkel meredt rám. A pillantása olyan mély és kavargó volt, egyszerűen magába vonzott.

- Carlisle, jól vagy? Atyaég, mi történt veled? – nyúlt ki felém a női kéz, hogy megérintse az arcomat. Az ujjaim úgy kapták el a csuklóját, akár egy kobra a vacsoráját. Láttam a rémületet Vania vonásain, de nem érdekelt. Beljebb toltam a lakásba, és egy mozdulattal becsaptam magam mögött az ajtót. – Carlisle, kérlek, megijesztesz… - kúszott a fülembe a suttogó hang.

A falhoz szegezve őt az arcát fürkésztem. A vére illata sokkal ínycsiklandóbb volt így, hogy az adrenalintól még édesebbé vált. Közelebb hajoltam hozzá, és mélyet lélegeztem, a következő pillanatban pedig lecsaptam rá. A szám az ajkait falta olyan hevesen, ahogyan csak a törékenysége engedte.


2011. február 27., vasárnap

Varázslatos realitás 114.

Peter zavarban volt, ahogy Charlotte karját dörzsölte a hidegben. Hirtelen fele annyira sem tűnt jó ötletnek beszélni a lánnyal, elvégre mit mondjon neki? Nem az ő dolga dönteni ebben. Charlotte-nak kell tudni, hol akarja tölteni az ünnepet ő csak… És megint látta a lány arcát, ahogy maga elé bámul.
- Láttam a cetlit, és szerintem el kéne mennünk az apádhoz. – Látta, hogy a lány tiltakozni akar. – Várj, ne mondj semmit. Ha akarsz, mehetsz egyedül is, vagy megvárlak lenn, amíg felugrasz megölelni őt, de tedd meg. Ne várd meg, amíg késő lesz, mert én… én nem tudnék elszámolni ezzel neked. Kérlek!
- De Kat… - kezdte volna Charlotte.
- Felhívom. Megvárnak. A te döntésed, de muszáj ezt jól átgondolnod. Ne felejtsd el, amit tett, de egyszer meg kell bocsátanod és ezt jobb lenne addig, amíg nem késő. Nem?

2011. február 26., szombat

Varázslatos realitás 113.

Charlotte tudta, hogy az ilyen beszélgetések sosem kellemes témáról szólnak. Ha valaki azt mondja az embernek, valamit meg kell beszélnünk, már rég rosszul kezdődik. Valahogy azt is érezte, hogy Peter a reggeli kérdésére kapott válasszal elégedetlen. Fogalma sem volt, honnan tudhatott a fiú az apjával kapcsolatos dilemmájáról – talán azt az ostoba cetlit láthatta meg az íróasztalán -, de nem akart erről beszélni. Nagyon nem akart.
Peter megfogta a kesztyűs kezét, és magával vonta a kórház udvarából nyíló kis kávézó felé, valószínűleg azért, hogy ne fagyjanak halálra. Csak mikor odaértek, akkor vették észre a zárva táblát. Peter mormogott valamit a karácsonyról, meg hogy ilyenkor semmi sincs nyitva, aztán behúzta Charlotte-ot a kőlépcső melletti kis kiugróba, ahol legalább a széltől védve voltak.
- Mit szeretnél? – vacogta Charlotte. Peter közelebb húzta magához, és dörzsölni kezdte a kabáton keresztül a karjait, hogy legalább egy kicsit felmelegítse.

2011. február 25., péntek

Varázslatos realitás 112.

- Sajnos, nem tudok semmi jót mondani. – Peter első gondolata az volt, hogy szól a doktornak, ebben az esetben a legjobb dolog az lenne, ha nem is mondana semmit, de visszafogta magát. Elvégre karácsony van, az orvos pedig csak azért volt ott, mert súlyos összegekkel támogatták hosszú ideje a kórházat.
- Mennyi idő?
- Nem lehet pontosan megmondani… Maximum két hónap.
- Szóval maximum. Rendben. Köszönöm, Doktor úr! – A fiú visszaindult az anyja szobájába és közben próbált nem gondolni semmire sem. Nem fogta fel a két hónapot, nem fogott fel semmit a mondatig, ami a kilincsre fagyasztotta a kezét.
- Szereted a fiamat, Charlotte? – szívdobogva várta a választ.
- Igen, asszonyom. – Peter megkönnyebbültem fújta ki a levegőt. Nem mintha nem tudta volna addig is, hogy Charlotte szereti, csak jó volt ezt hallani. Meglepte a lány bátorsága és az anyja kuncogása.
- Helyes. Ő is téged. – És mint egy zárszóra a fiú belépett az ajtón, mielőtt még az anyja több dolgot mondd el, mint amennyit szeretne, ha a lány tudna.
Fél órával később már a kórház előtt álltak, de Peternek még mindig az asztalon hagyott cetli jutott eszébe. Mit tenne, ha nem tudta volna meg, hogy van az édesanyja? Ha egyszerűen elment volna az együtt töltött idő nélkül? Charlotte apjával bármikor történhet valami, egy autó, egy tégla. Ezt nem hagyhatta.
- Charlotte, valamit meg kéne beszélnünk.

2011. február 24., csütörtök

Varázslatos realitás 111.

Charlotte feszengve ült a kórházi ágy mellé tett széken. Mikor Peter megkérdezte tőle, hogy nincs-e más dolga, egyszerűen csak összepréselte a száját és megrázta a fejét. Nem akart elgyengülni és újra engedni az apjának. Egyszerűen erősnek kellett maradnia. De most nem csak emiatt volt feszült. Peter kiment beszélni az orvossal, ő pedig egyedül maradt az édesanyjával. A nő sápatag és sovány volt, de felébredt és szellemileg teljesen magánál volt. Fogalma sem volt, mit mondhatna, és úgy tűnt, a nő ugyanebben a helyzetben van. Charlotte az ujjait tördelve próbált kitalálni valami jó kezdőmondatot a beszélgetéshez, de csak butaságok jutottak az eszébe.
„Hogy van, Mrs. Williams?” Vajon, hogy is lehetne…
„A fia nagyon sokat jelent nekem, Mrs. Williams.” Ajtóstul a házba. Csodás gondolat…
„Ugye, milyen szép időnk van, Mrs. Williams?” Igaz, hogy Ön sajnos, nem élvezheti a szemerkélő havat és a karácsonyt.
Charlotte mély levegőt vett, és már a száját is kinyitotta, de végül nem jött ki rajta hang. Aztán rájött, hogy milyen ostobán is nézhet ki tátott szájjal, ezért gyorsan becsukta.
- Szóval… Charlotte, igaz? – hallotta meg a reszelős, női hangot.
- Igen, asszonyom – felelt gyorsan.
- Szereted a fiamat, Charlotte? – A lány szeme elkerekedett és kipirult az arca. A női tekintet lázasan fürkészte őt, mintha a vonásairól akarná leolvasni a választ. Talán, hogy tudja, jó helyen van a gyermeke, mielőtt…
- Igen, asszonyom. – Bár Charlotte hangja halk volt, a tekintete határozottan fúródott a nő pillantásába. Egy pillanatra melegség járta át, mert életében először érezte az anyai szeretetet. Igaz, hogy nem neki szólt, mégis teljesen átjárta.

2011. február 23., szerda

Varázslatos realitás 110.

Peter egész délelőtt érezte a Charlotte-ból áradó feszültséget. Együtt tervezték el a programot, vele volt, mikor felhívta a többieket, hogy megbeszéljék, mikor találkozzanak, mégis a lány egész nap görcsösnek tűnt. Mintha valójában teljesen máshol járna. Persze a fiú sem volt a helyzet magaslatán. Mikor Charlotte be akarta zárni az ajtót, akkor jött rá, hogy az ajándékok egy részét a lány szobájában felejtette.
Visszament értük, és akkor pillantott meg Charlotte íróasztalán egy cetlit. A programjuk volt ráírva, meg egy szó, kérdőjellel a végén és középen áthúzva.
Apa?
Sóhajtva vette fel az ágy mellett heverő ajándékszatyrot. Az ajtón kilépve azt látta, ahogy Charlotte a falat bámulja. Azt a helyet, ahol Peter megszégyenült. Az incidens helyszínét, amiről azóta sem ejtettek egy szót sem.
- Charlotte! – szólította meg halkan a lányt, aki úgy kapta fel a fejét, mintha a fiú rákiáltott volna. – Biztos, hogy nincs ma más dolgod?

2011. február 21., hétfő

Varázslatos realitás 109.

Charlotte egész nap ideges volt. Ki akarta élvezni, hogy végre igazi karácsonya van, de képtelen volt rá. Apró kaviccsal a gyomrában ébredt, ami az órák múlásával először dombbá, majd heggyé nőtte ki magát.
- Mehetünk… - igazgatta el halk sóhajjal a kezére húzott zöld kesztyűt, amit előző nap vett magának. Peterrel azt tervezték, hogy először beugranak a kórházba az édesanyjához, aztán összefutnak Katékkel, hogy Peter odaadhassa a barátainak szánt ajándékokat, végül Charlotte lakásában töltik a szentestét kettesben.
Már a Peterrel közös ünneplés is épp elég ok volt arra, hogy aggódjon és izguljon, de erre még rátett egy lapáttal a fejében újra és újra felhangzó mondat: „Várni foglak szenteste!”
Nem akart erre gondolni, el akarta felejteni, mégis felderengett előtte a kanapén ülő apja képe, ahogy az órát lesi, vajon Charlotte mikor érkezik már meg. Persze az is lehet, hogy már rég elfelejtette az egész beszélgetésüket, és egyáltalán nem is várja őt.
Halk sóhaj hagyta el a száját, miközben a lakáskulccsal megpróbált beletalálni a zárba, de még mielőtt sikerülhetett volna, Peter keze megállította.

2011. február 20., vasárnap

Varázslatos realitás 108.

Peternek gyomorgörcse volt. Tudta, hogy ez az egész butaság, de leginkább hirtelen furcsának találta a dolgot. Bemutatni Charlotte-ot az anyjának? Mikor nincs is magánál? Persze azt mondta nem lesz nehéz és ez igaz is volt, hiszen szerette a lányt, és azt akarta, hogy megismerje az anyja, de így?
Elfordult a lánytól és az ajtót nézte. Érezte Charlotte forró, apró kezét a sajátjában. Megszorította. Nem volt egyedül. Sóhajtott és belépett az ajtón. Pár lépés után ott álltak kézen fogva az édesanyja ágyánál.
- Szia, anya! Ő itt Charlotte. Gondoltam, ideje megismerned. Kedves lány és nagyon okos, képzeld matekos. Fura nem?
- Örülök, hogy megismerhetem. Vigyázni fogok a fiára! – mondta a lány, és Peterre mosolygott.
Igen. Vigyázni fognak egymásra.
- Mr. Williams, örülök, hogy ennyiszer látom itt, de mindjárt nagyvizit… - szólt be a nővér az ajtón.
- Egy perc és megyünk! – válaszolt a fiú. Elengedte Charlotte kezét, és megfogta az anyjáét. – Jövök vagy jövünk holnap is. Szeretlek. Bármi volt, mindegy, szeretlek.
Az egyik gép furcsa hangot adott ki, mikor Peter anyjának szemhéja megrezdült, majd lassan kinyitotta a szemét.
- Mr. Williams az előbb…
- Nővér! – Peter hangja remegett, mikor megszólalt, és úgy kapaszkodott az édesanyja kezébe, mintha kisfiú lenne. - Magához tért!

2011. február 19., szombat

Gyógyító pilleszárnyak 16.

Mivel már két napja fáj a szemem és a fejem, így most nem tudtam utólag átolvasni a fejezetet, hogy ne maradjon benne hiba. Remélem, hogy ettől függetlenül nincs benne. Ha mégis, akkor bocsánat, és szóljatok nyugodtan. :)



16. RUSNYA SZÉPSÉG



- HOGY VAGYUNK, HOGY VAGYUNK? – léptem be a kórterembe. A fiú feje egy pillanatra felém fordult, aztán ismét a fehér falra szegezte a tekintetét. A száját összepréselte, a keze pedig ökölbe szorult.

Nokomis azt mondta, nem könnyű eset. Mikor megpróbált bekötni neki egy infúziót, olyan szavakkal küldte el egy bizonyos helyre, amelyeket semmilyen helyzetben nem illő kimondani, de főleg nem egy nő előtt. Még az volt a szerencse, hogy Nokomis a felét sem értette, mert Dave nem tudta rendesen kinyitni a száját a sérülései miatt.

Mosollyal az arcomon sétáltam az ágyához, amivel úgy tűnt, még inkább felbosszantom. Levettem a kórlapját az ágy végéből, bár pontosan tudtam, hogy semmi új információ nem vár rajta. Csak hagyni akartam egy kis időt neki, hogy lehiggadjon. Miután átforgattam az üres lapokat, még mindig jó kedvűen néztem fel rá.

- Azt hallottam, nem kedveled a tűket… - döntöttem félre a fejem. – Ha úgy gondolod, megpróbálkozhatsz szájon át is vizet és ételt venni magadhoz – ajánlottam neki, bár biztos voltam benne, hogy ez még nem menne. A fél arca lila színben pompázott és fel volt dagadva. – Sok ember fél a tűtől, nincs ebben szégyellni való – játszottam meg az együttérzőt, mert pontosan tudtam, mi lesz rá a reakciója. A tekintete egy pillanatra elsötétült, aztán felém nyújtotta a karját.

- Rendben… - szúrtam be a tűt egyetlen mozdulattal, aztán leragasztottam, hogy ne mozduljon el. – A bordáid miatt pihenned kell egy ideig. A koponyád szerencsére nem sérült meg, a duzzanatoknak szintén kell egy kis idő, míg lelohadnak. Ezúttal szerencséd volt. Már ha lehet ezt szerencsének nevezni… - fürkésztem az arcát. – Nem akarod elmondani, hogy ki volt? Vagy kik voltak? Segíthetnék… - ajánlottam fel, de nem kaptam választ. Dave ismét a fal felé fordította a fejét, és tudomást sem vett rólam. Sóhajtva indultam az ajtó felé. – Legközelebb nem biztos, hogy szerencsés leszel… Gondold át! – szóltam még vissza neki a küszöbről, aztán magára hagytam.

- Gondolom, fárasztó éjszakája volt… Nyugodtan menjen haza és pihenje ki magát estig – engedtem el Nokomist. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, és az előbb is láttam, hogy ásítozott. – Később ellenőrzöm, hogy van a betegünk – indultam a folyosó hátsó része felé. – És köszönöm szépen a munkáját! – fordultam vissza egy pillanatra hálás csillogást varázsolva a barna szempárba.

A laborban eltöltött időt valahogy jobban élveztem, mint eredetileg számítottam rá. Bár mindig is érdekelt a tudomány, a kísérletezés, azt hittem, hogy nem fog lefoglalni azok után… Nos, ami történt. Esme nélkül valahogy értelmetlennek tűnt majdnem minden. Mégis izgatott lettem, ahogy Edan DNS-ét vizsgálgattam.

- Huszonöt. Akár nekünk – néztem Edwardra, miközben a mintákat visszatettem a helyükre. Gondterhelten sóhajtott. Tudtam, hogy azt szeretné, ha a gyerekek egyáltalán nem hasonlítanának rá. A vámpírsága átörökítése csak még egy hatalmas kupacnyi önvádat jelentett az amúgy is épp elég magas bűntudathegye tetején.

- Úgy tűnik a vámpírgének erősebbek, mint a farkasgének. Talán, mert nem kell nekik idő az aktiválódásra… - próbáltam tudományosan megmagyarázni.

- És ez mit jelenthet? – jelentek meg gondterhelt ráncok a márványhomlokon.

- Fogalmam sincs róla. Valószínűleg ki kell várnunk, mennyiben befolyásolja ez a fejlődésüket, ahogyan azt is, hogy a farkasgének aktiválódnak-e ilyen esetben, és ha igen, miféle módon.

- Az ikrek már most is jobban szeretik a vért, mint az emberi ételt… Nem akarom, hogy szenvedjenek miattam – túrt bele a hajába egy fáradt sóhajjal.

- Nem a te hibád – jelentettem ki, és így is gondoltam. Kételkedve nézett fel rám. – Isis és Edan igazi csoda. Az ég adta őket nekünk. – Közelebb léptem hozzá, és a kezem a vállára fektettem. – Én hiszem, hogy minden rendben lesz.

A halk kopogástól összerezzentem. Annyira belemerültem a munkámba, hogy meg sem hallottam a közeledő léptek zaját. Gyorsan mindent a helyére tettem, aztán az ajtóhoz siettem.

- Isabella? – vontam össze a szemöldökömet. Olyan hamar elrepült a délelőtt, hogy szinte észre sem vettem. Csak a tudatom egy nagyon távoli szeglete volt tisztában azzal, hány óra is lehet. – Gyere be! – léptem arrébb és beinvitáltam a karomat kinyújtva. Hallottam a folyosón az ikrek motozását, de mivel nem jelentek meg, így feltételeztem, az anyjuk arra kérte őket, várják meg kint. Isabella tétován állt meg az asztalom mellett, miközben a laborfelszerelésem felé pislogott. – Gondolom, térjünk a tárgyra, igaz? – mosolyodtam el.

- Bocsánat, csak aggódom… - harapta be az alsó ajkát. – Találtál valamit?

- Ami azt illeti, igen – bólintottam. A barna tekintetbe hirtelen rémület költözött, ezért azonnal mentegetőzni kezdtem. – De ne ijedj meg! Egyelőre semmi okunk az aggodalomra!

- Egyelőre? – vékonyodott el a hangja.

- Lehet, hogy egyáltalán. Meg kell értenetek Edwarddal, hogy Isis és Edan egy új faj tagjai. Vannak emberi, farkas és vámpírtulajdonságaik is, és… Sajnos nem tudhatjuk előre, mire hogyan reagál majd a szervezetük.

- De mit találtál? – szólt közbe Isabella.

- Edan kromoszómaszerkezete változásokon ment keresztül.

- Változásokon?

- Mutálódott. Nézd csak… - mutattam meg neki a vizsgálatok eredményét. – Ez Edan-é. Látod ezt itt? – mutattam rá a fehérjeszerkezet egyik részére, aztán felemeltem egy másik papírt. – Ez pedig egy emberi DNS – közöltem.

- Az emberiben nincs ilyen.

- Nincs. És a vámpírokéban sincs. Ez viszont, az egyik fiatal farkas eredménye – került elő egy újabb lelet. – Nézd, ott a mutáció – mutattam rá a megfelelő helyre.

- És ez mit jelent? – vizsgálgatta a papírokat Isabella, bár nem hiszem, hogy sokat értett volna belőlük.

- Mikor megszületett, a vámpírgének voltak az erősebbek benne. Most pedig aktiválódtak a farkasgének is. Vagyis alakváltó gének, ha pontosak akarunk lenni – mosolyodtam el, ahogy felrémlett előttem az apró hegyi oroszlánkölyök.

- Mert túl sok vámpír van a közelében? Ezért változott át ilyen korán? – emelkedett rám a barna szempár, de egyáltalán nem láttam vádat benne, csak aggodalmat és érdeklődést.

- Nem. Nem hiszem… - fontam össze magam előtt a kezemet. – Ha így lenne, a testvéred már rég aprócska alakváltó lenne. Sokkal inkább a saját testében lévő vámpírgének aktiválhatták a farkasgéneket.

- És most? Mi lesz most? – Isabella megváltásként várta tőlem a választ.

- Edan egyelőre továbbra is szépen növekszik. Ami jó – tettem hozzá. – Ha megállt volna a növekedésben, akár egy farkas, és gyerektestbe lenne zárva az örökkévalóságig, vagy amíg le nem tud mondani az alakváltásról, az senkinek sem lett volna túl kellemes. – Isabella megborzongott és bólintott. – Ugyanolyan ütemben fejlődik, akár a testvére. Se nem gyorsult, se nem lassult. Ez megint csak jó.

- Akkor nincs semmi gond?

- Egyelőre nincs – biztosítottam róla.

- Akkor jó – fújta ki a bent tartott levegőt. – És Isis? Nála is ott ez a… mutáció?

- Fogalmam sincs róla – ismertem be. Úgy látszik, Edward nem mesélte el Isabellának a vizsgálat alatt történteket. – Az igazság az, hogy nem tudtam megnézni, mivel nem kaptam meg a megfelelő mintákat.

- Hogyhogy?

- Isis… megijedt vizsgálat közben. Vagy nem is tudom… - vontam meg a vállam. – Nem akartam erőltetni a dolgot, mert túl riadtnak tűnt. Majd megkérem Edwardot, hogy vegyen le tőle egy kis vért – jutott eszembe a megoldás. Ha tényleg miattam rémült meg – bár fogalmam sem volt arról, mivel adhattam erre okot -, akkor csak így juthatok a vizsgálandó mintákhoz.

- Nem értem, mi van vele mostanában. Edward pedig nem mond semmit! – fonta össze durcásan a karjait a mellkasa előtt Isabella. – Persze, értem én, miért nem teszi, csak…

- Tudom, mit érzel – biztosítottam róla, aztán hirtelen felkaptam a fejemet. Isabella észlelte a reakciómat, és ő is fülelni kezdett, aztán fáradtan felsóhajtott.

- Ne haragudj… Megmondtam, hogy maradjanak a váróban! – sietett ki a szobámból, én pedig követtem. A váróterem vagyis inkább szobácska összesen négy székből állt. Az egyiken Edan ült, és amint meglátta az anyját, felpattant.

- Megpróbáltam itt tartani – pislogott fel Isabellára bűntudatosan.

- Semmi baj – simult a női tenyér a kisfiú hátára, hogy így terelje tovább a folyosón a betegszoba felé. – Ha Isis akar valamit, a jó isten sem állíthatja meg! – forgatta meg a szemét.

Ahogy kinyitottam az ajtót, hirtelen mindhárman ledermedtünk. Nem tudtam eldönteni, hogy meg kéne ijednem vagy inkább nevessek a látványon.

Isis a betegágy szélén térdelt, és szikrázó szemekkel meredt az ágyban fekvő betegre, aki legalább ugyanilyen dühös pillantással ajándékozta meg a kislányt. Az apró gyerekujj az arca előtt mutogatott, miközben Isis úgy szidta, akárcsak egy rossz kisfiút szokás.

- Az anyukádnak ki kéne mosni szappannal a szádat! De úgy ám, hogy csak habozzon! Ilyen csúnya szavakat… - bosszankodott.

- Mit csinálsz itt? Azt mondtam, hogy maradjatok kint! – sietett Isabella az ágyhoz, és azonnal leemelte róla a lányát.

- Én csak épphogy bekukkantottam, hogy beszélgessek vele, ő viszont olyan csúnyákat mondott! Azt mondta, hogy… - kezdett volna bele Isis a hallottak visszamondásába, de Isabella keze a szájára szorult.

- Elhiszem, ne ismételd meg! – kérte, aztán eleresztette a kislányt. Isis lesimítgatta a szoknyáját, aztán csípőre tette kezekkel fordult ismét az ágy felé, hogy továbbra is szemmel verhesse áldozatát. – De neked akkor sem kellett volna bejönnöd. Dave beteg és pihenésre van szüksége. Biztosan zavartad… - feddte meg Isabella. Isis egy pillanatig még mozdulatlanul állt, aztán nagyot fújtatva hátrasétált a bátyjához és hozzám. – Szörnyen sajnálom, hogy vagy? – fordult Isabella Dave-hez.

- Sokkal jobban lennék, ha végre eltűntetné valaki ez a rusnya kis vakarcsot a szobámból! És ha végre mindenki békén hagyna! – morogta dühösen a fogai között, miközben fájón megrándult a szája. Hallottam, ahogy a levegő egyszerre akad mindenki tüdejében – az enyémben is. Isabella arca azonnal megkeményedett, nekem pedig ökölbe szorult a kezem.

- Ezt szíves örömest megtesszük! Gyerünk, gyerekek! – fordított azonnal hátat az ágynak, aztán kézen fogva az ikreket kisétált. Nekem is szükségem volt pár mély levegőre, hogy a sértés ellenére orvosként tudjak viselkedni.

- Az a kislány csak jó kedvre akart deríteni, ugye, tudod? – léptem az infúziós állványhoz.

- Teszek rá! – jött válaszként a mormolás, és Dave feje megint a fal felé fordult. A bennem lévő orvos háttérbe szorult, és nagyapaként legszívesebben lekevertem volna két pofont ennek a kis suhancnak, amiért megbántotta Isist.

- Igen, azt látom… Akkor további jó magányt! - állítottam át a csöpögés gyorsaságát, hogy kevesebb fájdalomcsillapítót kapjon, majd kisiettem a szobából. Volt már dolgom néhány nehéz esettel, de most először veszítettem el a türelmemet.

- Jól vagytok? – kérdeztem már a váróteremben. Isabella éppen feladta Edanre az esőköpenyét, mert odakint zuhogott. Isis a kapucnija alá bújva toporgott a sarokban, így nem láthattam az arcát, de éreztem a könnyek sós illatát.

- Igen, csak… Nem is tudom, miért akartam egyáltalán meglátogatni ezt az idiótát… - fújtatott Isabella. – Még hogy rusnya meg vakarcs! – dühöngött magában. Tökéletesen megértettem. – Mi lenne, ha megvonnád tőle a fájdalomcsillapítót… Hadd szenvedjen egy kicsit! – gyulladt gonosz kis láng Isabella tekintetében. Ha képes lettem volna rá, most biztos, hogy elpirulok. Zavartan sütöttem le a pillantásomat, amit Isabella valószínűleg félreértelmezett. A keze megérintette a karomat. – Tudom, hogy nem teheted, sajnálom. Csak… Dühös vagyok. Este találkozunk! – mosolygott rám.

Ahogy kiléptek az ajtón, mély levegőt vettem, aztán visszasétáltam a betegszobához, hogy megfelelően beállítsam a fájdalomcsillapító adagolását. Szerencsére Dave elaludt, így nem vette észre, hogy újra besurrantam. Miután végeztem, döbbenten ültem le a szobámban lévő íróasztalhoz. Még sosem csináltam ilyesmit. Sosem akartam megbüntetni egyetlen beteget sem akármilyen hisztisek vagy elviselhetetlenek is voltak. Mi a fene ütött belém?

Folytatni akartam a kísérletezést Edan és a farkasok vérével, de végül nem volt hozzá kedvem. Még mindig bosszantottak annak a fiúnak a szavai. Hogy nevezhette rusnyának a világ leggyönyörűségesebb lényét. Mintha a rózsára azt mondaná valaki, hogy büdös vagy a selyemre, hogy érdes…

Az orromban még mindig ott éreztem a könnyek illatát. Más esetben legyintve túlléptem volna egy ilyen eseten, de egy gyermeki lélek annyira érzékeny. Ki tudja, hogy eshetett Isisnek ez a gonosz bánásmód… A kislányok olyan könnyen a szívükre veszik az ilyesmit…

A gyerekzsivajt már messziről hallani lehetett. Körbenéztem, de egyetlen felnőttet sem láttam a közelben, így elindultam az iskola felé, ami a kórház szomszédjában állt. Mr. Kenster mostanában hajlamos volt el-eltünedezni, ha Miss Katie feltűnt a közelben. Úgy futott a nő után, akár egy farkcsóváló kiskutya.

- Felfújt béka, felfújt béka! – ugrált Michael Orson egy kis palatáblát lóbálva a kezében, miközben röhögött.

Ő és még pár gyerek körbevettek egy kislányt, Celia Cathmore-t, aki kétségbeesve próbálta visszaszerezni a tulajdonát, ám az mindig gazdát váltott, mielőtt elérhette volna. Nem először zaklatták már szerencsétlent, a múltkor is majdnem nekem kellett közbelépnem, csak akkor a tanító hamarabb feltűnt, mint megtehettem volna.

- Adjátok vissza! – buggyantak ki hatalmas könnycseppek a szeméből.

- Akkor ugorj, béka! Ugorj! – emelte a magasba a táblát a fiú. Dühösen siettem feléjük.

- Elég volt! Tűnjetek onnan! – kiáltottam el magam, mire a palatábla a földön landolt, a gyerekek pedig úgy pucoltak be az iskola épületébe, mintha maga az ördög üldözné őket. Egyedül Celia maradt összeszedegetni a kiborított cuccait. – Jól vagy? – guggoltam le hozzá, és szedegetni kezdtem a füzeteit. Nem válaszolt, csak az öklével törölgetni kezdte a szemét.

Előhúztam a zsebemből a fehér zsebkendőmet, és odanyújtottam neki. Meglepett tekintettel nézett fel rám, aztán lassan kinyújtotta a kezét, és elvéve tőlem az anyagot felitatta a könnyeit.

- Gyere… - segítettem fel a földről, aztán odakísértem az iskola lépcsőjéhez. Szó nélkül követett, aztán szomorú sóhajjal ült le az egyik alsóbb fokra. – El kéne mondanod a szüleidnek…- tanácsoltam neki, de csak egy fejrázást kaptam válaszul. – Segítenének…

- Nem. Az én hibám… - indult útnak egy újabb könnycsepp a kerekded arcon.

- Miért lenne a te hibád? – érdeklődtem tőle kedvesen.

- Tényleg olyan vagyok, mint egy felfújt béka. Kövér és csúnya – szipogott.

Meglepetten néztem végig rajta. Tényleg nem volt nádszálvékony, de az arca igazán szép volt, és kövér helyett inkább a nőiesen kerekded jelzőt használtam volna rá – már amennyire egy tizenkét éves lány már nőies lehet…

Meg akartam vigasztalni valahogyan, de nem ez volt a megfelelő pillanat rá. Mr. Kenster éppen felénk közeledett az úton, és elég dühös képet vágott. Miss Katie valószínűleg sokadszorra is visszautasította.

- Mutatok neked valamit, rendben? – fordultam Celia felé. – Iskola után gyere be a kórházba – kértem, aztán odaintettem a tanítónak, és elsiettem. Hallottam, hogy a férfi megpróbálja kihúzni a kislányból, miről is beszélgettünk, de ő azt füllentette, hogy elesett játék közben az udvaron, én pedig csak megvizsgáltam, hogy jól van-e.

Már késő délután volt, mikor Celia szembe jött velem a kórház folyosóján. Gyorsan odaadtam Mrs. Valentine-nek a gyógyszereit, aztán intettem a kislánynak, hogy jöjjön velem. Az ujjait tördelve toporgott előttem, ahogy felé nyújtottam a könyvet.

Érdeklődve nyitotta ki a bejelölt oldalnál, de az arcára fagyott a mosoly, mikor meglátta a festményeket. Telt idomú nők portréi voltak. Váddal teli pillantással nézett fel rám. Úgy tűnt, teljesen félreértett.

- Várj! – kaptam el a karját, mikor ki akart rohanni a szobából. – Nem látod a lényeget! – vettem fel a könyvet a szőnyegről, ahová ejtette, és újra fellapoztam. – Nézd csak meg őket, milyen szépek… Látod ezt a mosolyt? És az ő tekintetét? – mutattam egy másik képre. – Ezek a nők gyönyörűek. Akkoriban igazi szépségideálok voltak… És a festőjük számára igazi múzsák, istennők voltak, nem gondolod? – igyekeztem elmagyarázni. Celia ismét megfogta a könyvet, hogy jobban megfigyelhesse a vonásokat, aztán rám emelte a tekintetét és hálásan elmosolyodott.

Már sötétedett, mikor felálltam a székemből, hogy kicseréljem a mostanra lassan elfogyó infúziót és ellenőrizzem a beteg állapotát. Dave tudomást sem vett a jelenlétemről, még akkor sem, mikor vizsgálni kezdtem. Nem mintha bántam volna. Tartottam tőle, hogy még egy rossz szó, és megint elvesztem a fejem. Még mindig gyötört a lelkifurdalás, amiért ilyesmi megtörténhetett velem.

Mire végeztem, Nokomis éppen megérkezett. Gyorsan elmondtam neki éjszakára a feladatait, aztán felkaptam a kabátomat, és hazamentem. Kivételesen mindenki otthon volt. Rosalie az új szobájában üldögélt csendesen – csak a lélegzését hallottam -, miközben Emmett, Jasper és Alice a nappaliban töltötte az időt Benjaminnal és az egyik új farkassal, Dillonnal, aki már megbékélt a létezésünkkel és jelenlétünkkel. Egy új videojátékról beszélgettek – nem igazán érdekelt a téma.

Isabella még a konyhában volt a gyerekekkel és Edwarddal, ezért tettem pár kört a ház körül. Nem akartam addig bemenni, amíg Isis nincs ágyban. Kerülnöm kell őt – győzködtem magam, mire elöntött a teljes letargia. Fogalmam sem volt, hogyan bírom majd ki ezt az egészet. Igaz csak pár óra várakozás után titokban újra láthatom majd, de az mégsem ugyanaz.

- Szép estét, doki! – lépett ki a házból végül Benjamin Dillonnal a nyomában. – Maga meg miben settenkedik itt a sötétben? – nevetett fel. Viccnek szánta, én mégis összerándultam. Persze, nem tudhatta, hogy arra várok, mikor lopakodhatok be végre az unokám hálószobájába, ennek ellenére kényelmetlenül éreztem magam.

- Csak sétálok – feleltem végül.

- Végre elállt az eső… - nézett fel, mintha meg akarna bizonyosodni róla. – Ühm… Doki… - lépett közelebb hozzám, miközben intett a társának, hogy nyugodtan menjen tovább. Az előre sétált pár lépést, de végül megállt, hogy bevárja Benjamint.

- Segíthetek valamiben? – érdeklődtem. A barna szemek hátrapislantottak.

- Holnap bemennék magához a kórházba, ha nem gond… - Ráncokba szaladt a homlokom.

- Valami baj van?

- Nem. Nem igazán… Csak tanács kéne… És… Huh… - vakargatta a tarkóját zavartan. – Nem nagyon tudom, kihez fordulhatnék, ön pedig segített még a múltkor… - utalt arra a régi beszélgetésünkre, mikor azt tanácsoltam neki, valami olcsó, kedves ajándékkal fejezze ki az érzéseit bevésődése tárgyának.

- Akkor holnap várlak a rendelőmben – biztosítottam róla.

- Kösz, doki! – bólintott, miközben megkönnyebbülve kifújta a levegőt a tüdejéből. – További jó… sétát… - biccentett felém.

Még vagy fél óráig élveztem a friss levegőt, mire Isis végre lefeküdt, újabb egy órán át pedig a saját szobám padlójába róttam ösvényt, mígnem el is aludt az öccsével egyetemben. Halkan nyomtam le a kilincset, bár biztos voltam benne, hogy mindenki tudatában van annak, hogy mit csinálok éppen. Ez igazán zavaró volt. Most már tökéletesen meg tudtam érteni, Edward miért zárkózott be előttünk akkoriban, mikor Isabellát még épphogy csak megismerte.

Óvatosan osontam be a gyerekszobába, és térdeltem le megint Isis ágya mellé. A szempillái álmában meg-megrebbentek, az arca kipirult, és aranyosan szuszogott. Rusnya… Hogy is lehetne rusnya…

- Te vagy a legszebb, akivel valaha találkoztam – hajoltam a füléhez. Reméltem, hogy a szavaim eljutnak hozzá egy álom keretében, és eltörlik azt, amit délután hallott.

2011. február 18., péntek

Varázslatos realitás 107.

Gond megoldva! :)

FONTOS!!! GONDOK A BLOGSPOTTAL! Szóval, valami gond van az üzenetküldéssel, mint láthattátok... Anélkül, hogy átállítottam volna bármit, nem jeleníti meg a hsz-eket, csak engedélyeztetés után, fogalmam sincs miért. Megpróbálok rájönni, addig is írhattok, én pedig engedélyezek külön minden hozzászólást, és utána az összes megjelenik. Amint lehet visszaállítom valahogy az egészet, hogy bárki engedély nélkül tudjon hsz-t írni.



- Gyere! – Charlotte bátorítóan szorongatta Peter kezét, és szinte úgy húzta magával a kórház folyosóján. Közben folyton fel-felpillantott a szemébe, hogy még inkább megnyugtassa. Már majdnem eljutottak a megfelelő ajtóig, mikor Peter hirtelen megtorpant, kihúzta magát a lány ujjai közül, és a hátát a fehér csempés falnak vetette.
- Nem, ez nem jó ötlet! – rázta a fejét hevesen. – Ez egyáltalán nem jó ötlet!
Charlotte mély levegőt vett, aztán közelebb lépett hozzá, és a tenyerét a borostás arcra simította. Pár pillanatig csend volt közöttük, aztán összeszedte magát annyira, hogy végül tudja, mit is szeretne elmondani.
- Egyszer láthattam volna, hogy néz ki az édesanyám. – Peter szempillái megrebbentek, végül felpillantott Charlotte-ra. – Egy fényképen. De én nem néztem meg, mert halálra rémültem a gondolattól, hogy mostantól mindig vele fogok álmodni, hogy még jobban hiányzik majd, mit korábban – sóhajtott fel a lány. – De tévedtem. Elszalasztottam az alkalmat, hogy „megismerhessem”, és búcsút mondhassak neki.
- Én… Csak… Nem tudom, mit mondhatnék… Beszéltem hozzá, de az, hogy búcsút… - akadt el Peter hangja. Az ajkai összepréselődtek, ahogy azon erőlködött, hogy elfojtsa a könnyeit.
- Egyelőre csak mutass be neki, jó? – mosolyodott el halványan Charlotte. Peter egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán a keze az arcán nyugvó kézre siklott.
- Ez az egy nem fog nehezemre esni – mondta végül a lányra nézve.

2011. február 16., szerda

Varázslatos realitás 106. + Hírek

Új blogot indítottam egy Vizet az elefántnak fanficnek. :) Tudom, hogy néhányan lesznek, akik megint azt mondják, hogy miért kell új dologba belekezdenem, de örülnék, ha támogatnátok engem. :) Egyszerűen, ha jön az ihlet, akkor nem lehet szembe szállni vele. Ha nem írnám ki magamból, nem tudnék a többi történetemre koncentrálni. Ígérem, hogy csúszás az új fic miatt nem lesz. Ha csúszom, akkor annak biztosan más oka van.

A Vizet az elefántnak ficem blogja: http://vizetazelefantnakfanfic.blogspot.com

Csütörtökön vagy pénteken este lesz friss a Gyógyító pilleszárnyakból, hétvégén pedig Edward szemszögből. :)

A Varázslatos realitás csúszásokat pedig nézzétek el nekünk. Magánokok miatt csúszunk mostanában, semmi köze nincs a többi írásomhoz. Köszönöm a megértéseteket! :)




Peternek fogalma sem volt arról, hogy mit kéne mondania. Kicsit szánalmasnak érezte magát, ahogy ott feküdt betakargatva Charlotte ágyában és a lány a haját simogatta. Talán aludt is, fogalma sem volt az idő múlásáról. Valahol kikapcsolt az agya, és úgy döntött, nem vesz tovább részt a dolgokban.
- Először csak fájt a feje – kezdte lassan mondani. Nem nézett fel, magának beszélt. A barátainak se volt könnyű elmondani az eseményeket folyamatosan, de ahogy Charlotte-nak próbálta formálni a szavakat, mintha megakadt volna benne a mondanivaló. Először akarta kimondani a kimondhatatlant. – Aztán pont veled voltam, emlékszem, és el kellett mennem. A kórházból hívtak, hogy elájult, akkor még semmi biztosat nem lehetett tudni, most meg mire biztos lett, azt mondták, nem lehet mit tenni. Én nem is értem, hogy nem derült előbb ki. Voltam benn nála… Eddig magánál volt, most nem, és ha magához is térne, azt mondta a doktor… De nem egészen értettem… Az se lenne már sok idő. Valami csonkolást emlegetett, de nem értettem. Csonkolás, milyen fura, az rossz szokott lenni. Megcsonkít, de ez jó lenne, hiszen daganat… én… El fogom őt veszíteni. Charlotte, az anyám meg fog halni.

2011. február 13., vasárnap

Varázslatos realitás 105.

Charlotte-nak először fogalma sem volt arról, mit is kéne tennie. Csak becsukta az ajtót, aztán beljebb húzta a lakásba Petert. Először a konyhába akarta vinni, ám végül úgy döntött, hogy jobb, ha ágyba fekteti.
Még sosem látott senkit ilyen állapotban, de visszagondolt arra, ő mire vágyott volna a gyenge pillanataiban, ha van mellette valaki. Melegre, pihenésre, nyugalomra és legfőképpen arra, hogy szorosan átöleljék, és biztosítsák arról, hogy nem lesz semmi baj. Hát ő is ezt tette…
Mivel a lakás hideg volt, így jól bebugyolálta Petert a takarójával, aztán mellé csusszant, és átölelte. Meg akarta tudni, hogy mi történt, de nem mert rákérdezni. Majd ha akarja, úgyis elmondja. Most még amúgy is túl zaklatottnak tűnt ahhoz, hogy beszéljenek. Talán, ha megnyugodott egy kicsit…
A keze kedveskedve simogatta a férfiarcot, ami nedves volt a könnyektől. Peter már nem sírt, csak nézte őt. Szomorú, fáradt tekintettel. Mint akiből kiszippantották a lelket.
- Veled vagyok… - suttogta Charlotte a „minden rendben lesz” helyett. Ez sokkal igazabb volt, mint bármi, amit mondhatott volna.

2011. február 12., szombat

Varázslatos realitás 104.

Peter a kórház előtt fékezett le. Nem állt meg, de a futását gyors sétára mérsékelte. Önkéntelenül eszébe jutott, amit az édesanyja mondott arról, hogyan illik egy kórházban közlekedni.
Tudta az utat, a nővérpulttól elkapott pár szánakozó tekintetet, gyorsan odabiccentett, de nem akart velük törődni. Fontosabb dolga volt.
Az anyja szobájába érve az első, ami feltűnt neki, hogy sokkal több gép van benn, mint a legutóbb. Leült az ágy mellett lévő székre.
- Szia! A nővér azt mondta, úgysem hallasz, de sohasem lehetnek ebben biztosak. Jó lenne, ha magadhoz térnél. Meg kell egy csomó dolgot beszélnünk… Anya… kérlek…
Mikor az orvos az esti vizit kapcsán megjelent, egy csomó érthetetlen dolgot mondott. Peter semmit sem fogott fel belőle, csak azt, hogy amíg nem jönnek meg az eredmények, addig pontos dolgot nem lehet tudni. Csak bólogatott és nem engedte el az édesanyja kezét.
Hajnalban hagyta ott a kórházat, mikor az éjszakás ápolónő rátalált. Mint egy zombi, úgy ment ki az épületből. Hazáig sétált. Fogalma sem volt arról, mit csinál, de azt vette észre, hogy egy olyan ajtó előtt áll, amihez nincs kulcsa. Addig kopogott, amíg a lány meg nem jelent.
- Peter? Mit… - A fiú nem hagyta, hogy Charlotte végigmondja. Csak hozzálépett, átölelte és hagyta, hogy eleredjenek a könnyei.

2011. február 10., csütörtök

Varázslatos realitás 103.

Bumm, bumm…
Charlotte a fejére húzta a takaróját, és potyogni kezdtek a könnyei. Az ajtaja recsegve remegett meg minden egyes ütésnél és rúgásnál. Ez a pillanat azok közé tartozott, amikor Charlotte kivételesen örült volna annak, ha az apja inkább láthatatlannak tekinti. De az alkohol olyan volt, mint egy varázsszer. Láthatóvá tette őt.
- Nyisd már ki az ajtót, te átkozott! – A férfi hangja tompán hatolt csak a fülébe.
Charlotte riadtan ült fel az ágyában. Egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy már nem gyerek. Hogy nem abban a régi lakásban van. Először azt hitte, hogy csak álmodott, de mikor az újabb dörömbölés felhangzott, a szíve a torkába ugrott. Reszkető lábakkal lopakodott ki az előszobába, és úgy érezte, menten elájul. Halkan nyitotta fel a kukucskálót – a szemöldöke meglepetten szaladt össze -, aztán gondolkodás nélkül fordította el a kulcsot a zárban.
- Peter? Mit… - kezdett volna bele, de végül nem tudta befejezni a mondatot. A fiú arckifejezése az ajkára fagyasztotta a szavakat.

2011. február 9., szerda

Varázslatos realitás 102.

- Szóval ez a jó döntés?
- Jó?! Jó?!
- Igen.
- Ez a helyes. Évek óta együtt vagyunk itt az idő ezt megmutatni a világnak.
Peter és Kat egy kávézóban ültek, mindkettejüknek apró doboz lapult a zsebében. Kat megvette a két karikagyűrűt, míg Peter a láncot.
- Helyes döntés pénzt adni egy koldusnak, karikagyűrűt venni helyességből baromság! – mondta Ben, miközben levette a kabátját.
- Hát te mit keresel itt?
- Peter írt egy sms-t még az ékszerboltból. Nem hiszem el, hogy ezt akarod tenni. Legalább ismernéd be, hogy azért mert akarod!
- Én nem akarom, csak…
Peter telefonja megrezdült a zsebében, mikor előszedte és meglátta a hívót elsápadt.
- Baj van? – A fiú oda sem figyelt a lány kérdésére, csak benyomta a zöld gombot a készüléken.
- Igen? Igen. Mondja meg neki, hogy azonnal ott leszek. Kérem. Tudom, de… Köszönöm – pillanatokig csak ült a kezében tartott telefonra meredve.
- Peter?
- A kórház volt. Anya… mennem kell.
- Menjek veled?
- Nem, ezt most egyedül kell. A számlát meg…
- Fizetem, menj csak – mondta Ben. Peter csak biccentett. Mikor kiért a kávézóból, mintha hirtelen megértette volna, miért is hívták. Futva rohant a kórház felé.

2011. február 8., kedd

Gyógyító pilleszárnyak 15.

15. HOMOKSZEMEK



EDAN NYUGODTAN ÜLDÖGÉLT a vizsgálóasztalon és a lábát lóbálta. Az előbb vettem tőle egy kis vért, de meg sem rezzent. Már hozzászokott, hogy időről időre megvizsgálom őt és Isist. Lezártam és a nevével felcímkéztem a kémcsövet, aztán betettem az asztalon lévő tartóba.

- Jól van, egyelőre végeztünk – mosolyogtam rá. – Beküldheted a húgodat.

- Rendben – mászott le az asztalról, aztán magamra hagyott.

Hallottam, ahogy ismét kinyílik az ajtó, de előbb még felírtam pár értéket. Nem mintha nem tudtam volna megjegyezni Edan vérnyomását, magasságát vagy súlyát, de úgy gondoltam, ha én már nem leszek, akkor is jól jöhetnek még a méréseim és észrevételeim.

- Ülj fel, kérlek, az asztalra! – motyogtam oda Isisnek anélkül, hogy megfordultam volna.

Ahogy leírtam az utolsó számot is, a vizsgálóasztalhoz léptem. Isis pulzusa túl magas volt, de nem értettem, miért.

- Jól van. Nem kell félned. Nem csinálok semmit olyat, ami fájna – ígértem neki, hogy megnyugtassam. Összeráncolta az orrát, de nem válaszolt.

Gyorsan átestünk a szokásos dolgokon, megvizsgáltam a torkát, végigtapogattam a nyakát, megmértem a súlyát és a magasságát, aztán a mellkasi vizsgálat következett volna. A rózsaszín póló széle alá nyúltam, hogy lehúzzam Isisről, mint bármikor korábban, de úgy lökött el magától, mintha az ujjaim égették volna. Riadt tekintettel ugrott le a padlóra, aztán egy pillanat alatt a sarokban termett.

Meglepetten pislogtam rá. Jelen pillanatban olyan volt, mint egy apró őzike, aki halálra rémült a rá vicsorgó farkastól. Csakhogy sehol sem láttam a farkast…

- Mi a baj? – léptem közelebb felemelt kézzel, mire a falhoz lapult, és védelmezően maga köré fonta a karjait.

- Nem akarom – felelte elvörösödve.

- Mit? – kérdeztem teljesen őszintén.

Fogalmam sem volt, mit csináltam rosszul, mivel ijesztettem meg. Még sosem viselkedett így egyetlen vizsgálat során sem. Az átlagos embergyerekektől megszoktam már a hasonló viselkedést. Még hozzájuk sem értem, máris sírva fakadtak. Nem mintha a vámpír énem ijesztette volna meg őket, épp elég volt számukra, hogy én vagyok a doktor bácsi. De Isis teljesen más volt. Ezerszer megvizsgáltam már, és tudta, hogy sosem okoznék neki fájdalmat.

- Levetni a felsőmet… - motyogta maga elé lesütött szemekkel. Egy pillanatig döbbenten néztem rá, aztán megértettem. Együttérző mosollyal guggoltam le, hogy nagyjából egy szintben legyünk.

- Már nagylány vagy, igaz? – kérdeztem tőle kedvesen. Ebben a korban kezdtek el a lányok szégyenlőssé válni. Már haloványan megértették a különbséget nő és férfi között, és kialakulóban volt a női önképük. – A nagylányok is levetkőznek az orvos előtt. Ez megszokott dolog. Tudod, kell ahhoz, hogy észrevegyük, ha valami baj van. Akár egy apró folt is sokat elárulhat. De ígérem, hogy hamar végzünk, rendben? – nyújtottam ki felé a kezem, de csak a fejét rázta, és még szorosabbra fonta maga körül a karjait.

Felsóhajtottam, és leültem a földre törökülésben.

- Rendben, akkor csak elüldögélek itt… - vontam meg a vállam. Nem akartam semmire rákényszeríteni. Reméltem, hogy majd magától is megnyugszik és rájön, hogy bután viselkedett. Vagy fél óráig vártunk csendben, miközben a gondolataim el-elkalandoztak.

Az arcom véres volt, és a torkomat marta a szomjúság, de most nem foglalkozhattam vele. Rég ízleltem emberi vért, és most sem úgy tettem, ahogyan korábban. Isabella felnyitva feküdt előttem, én pedig átrágva a kemény magzatburkot, kiemeltem az első csecsemőt, aki a kezembe került. Kisfiú volt. Edward megrezdült, de a pillantása nem szakadt el Isabella arcától. Az én elmém által nézte meg elsőként a gyermekét.

A baba, Edan nem sírt fel, ahogyan az emberi csecsemők, hanem gőgicsélve szemlélte a világot, de úgy láttam, hogy teljesen egészséges. Gyorsan letettem a kicsit, aztán visszafordultam Isabellához.

A kezem újra eltűnt a hasában, hogy gyengéden megfogja a másik kis lényt. Ahogy előbukkant, hirtelen csak egy hatalmas, barna szempárt láttam, ami kíváncsian pislogott rám. Megbabonázva figyeltem a gyönyörű arcocskát. Jó pár gyermeket segítettem már világra, de ez most teljesen más volt. Éreztem, nem, tudtam, hogy egy igazán különleges teremtményt tartok a kezemben. Valakit, aki mindent megváltoztat.

Az apró ujjak felém nyúltak, én pedig magasabbra emeltem a gyermeket, hogy elérhesse az arcomat. Ahogy a forró, puha bőr az én kemény, hideg bőrömhöz ért, hirtelen összerándultam. Szeretet, félelem, izgatottság, aggodalom, és még vagy ezernyi érzés száguldott keresztül rajtam, miközben a lélegzetem elakadt.

Edward meglepetten nyögött fel, de még mindig nem nézett ránk. Éreztem a vér illatát, és hallottam Isabella szívverésének egyre lassuló ütemét.

- Carlisle… - figyelmeztetett Edward is aggódó hangon. Tudtam, hogy le kéne tennem a kislányt, hogy aztán befejezzem a munkámat, de alig bírtam rávenni magam erre. Isisnek sem tetszett az elválás, mert ahogy lefektettem a testvére mellé, sírni kezdett. Mély levegőt vettem, aztán igyekeztem ismét a munkámra koncentrálni.

- Tudod, hogy engem láttál meg először, mikor megszülettél? – mondtam ki hangosan. Nem tudom, miért kezdtem el mesélni neki, csak valahogy úgy éreztem, muszáj tudnia, mennyire fontos is számomra. A pillantása az arcomra szegeződött, ezért folytattam. – Olyan aprócska voltál és annyira gyönyörű. Azonnal tudtam, hogy mennyire különleges vagy! – mosolyodtam el. – Teljesen megváltoztattad az életemet. Megmentettél – vallottam be az igazat. Tényleg már rég nem lettem volna, ha Isis nem húz vissza az őrület mélységes szakadékának a széléről. – Te jelented számomra a mindenséget. Épp ezért nem értem mostanában a viselkedésedet… - sóhajtottam fel.

Isis távolságtartása rosszabb volt mindennél. Vania is hiányzott, de az elviselhető hiány volt. Viszont Isis elvesztése mintha kivágott volna egy hatalmas darabot a szívem még megmaradt részéből. Az, hogy ott volt mellettem, mégis úgy viselkedett, mintha idegen lenne, vagy mintha félne tőlem, kínzóbb volt a lángok nyaldosásánál is.

- Emlékszel, mikor régen befészkelted magad a karomba, szorosan hozzám bújtál, és csak ültünk hosszú órákon át mozdulatlanul? – juttattam eszébe azokat az időket. Csak pár hónap telt el azóta, mégis mintha évek repültek volna el. – Nekem nagyon hiányzik, neked nem? – nyújtottam ki a karjaimat, mintha egy képzeletbeli Isist próbálnék megfogni. Tudtam, hogy nem fog odajönni hozzám, mégis reménykedtem. Csalódottan engedtem le a kezem. – Nem értem, mi a baj! – ráztam meg a fejem elkeseredve. – Tettem valamit? Megbántottalak? Isis… - Éreztem meg a sós illatot a levegőben. A nagy barna szemekből úgy potyogtak a könnyek, hogy a szívem, bár nem dobogott, közel állt ahhoz, hogy megszakadjon.

Képtelen voltam uralkodni magamon és továbbra is figyelembe venni Isis elutasítását. Felpattantam és magamhoz öleltem őt. Egy pillanatra megfeszült a karjaimban, aztán végül átfonta a nyakamat és az arcát a mellkasomba fúrta.

- Jól van, semmi baj… - simogattam a puha tincseket. – Annyira szeretnék segíteni rajtad. Bármit megtennék… Bármit… - motyogtam.

- Szeretlek – hallottam meg a gyenge hangocskát. Boldog mosoly ült ki az arcomra.

- Én is szeretlek, kincsem. Az unokám vagy, és… - A meleg test hirtelen szakadt ki a karomból, és mire észbe kaptam már egyedül is voltam a vizsgálóban. Lemerevedve bámultam a nyitott ajtó felé. Mi rosszat tettem?

Gondterhes hangulatban kezdtem el vizsgálni Edan vérét. Egész délután a laborban tevékenykedtem, de még így sem tudtam elfelejteni Isist. Tudnom kell, mi ütött belé! Legszívesebben otthagytam volna csapot-papot, hogy utána menjek és addig faggassam, amíg be nem vall mindent, de tudtam, hogy ez nem lenne célravezető. Egyetlen ember volt, aki segíthetett rajtam…

Félretettem a vérmintát, aztán bezárva a labor ajtaját kivágtattam a kórház épületéből. Már majdnem a kocsimhoz értem, mikor felhangzott a kiáltás.

- Doktor úr! Doktor Cullen! – Nem messze az úton Ouray rohant felém. A múltban történt dolgok miatt egy pillanatra megfeszültek az izmaim. Az eszem tudta, hogy csak egy befolyásolható kölyök, akinek fogalma sem volt arról, mit tesz, de az ösztöneim még emlékeztek, hogy a családom életére akart törni. Ahogyan mindig, most sem hagytam, hogy az ösztöneim győzzenek.

- Mi történt? – fordultam felé.

- Találtam… találtam egy fiút. Megsérült. Jöjjön! – állt meg biztonságos távolságra tőlem, miközben a kezével maga után hívott.

- Egy pillanat – bólintottam, aztán az autóból kivettem az orvosi táskámat.

Mire a kis házhoz értünk, már fél La Push ott nyüzsgött körülötte, hogy megtudják, mi is történt. Jonathan volt az első, aki elénk sietett. Kinyújtotta felém a kezét, aztán megrázta.

- Az egyik kölyök Forksból. Bevittem volna a városi kórházba, de gondoltam, jobb, ha nem furikázok vele, míg meg nem nézi – magyarázta, miközben felvezetett az emeletre.

A fehér lepedős ágyon egy fiatal fiú feküdt. Ismertem a városból, néha két haverjával a kórház körül lógott. Dave-nek hívták, és nem a jól nevelt forksi gimnazisták közé tartozott. Hallomásból tudtam, hogy elég sok kétes ügy részese volt – többek között Russelt is ők zaklatták, amikor még ember volt.

Valószínűleg most is belekeveredhetett valamibe, mert szépen helyben hagyták. Az arca jobb oldala egy hatalmas zúzódás volt és a bordái közül is eltört legalább kettő. Ahogy végigtapogattam, fájdalmas sziszegés hagyta el a száját és néha egy-egy elmotyogott káromkodást is ki tudtam venni.

- Mindenképpen át kell vinnünk a kórházba, hogy CT-n megnézzem a koponyáját és megröntgenezzük a mellkasát – mondtam végül Jonathannak.

Megpróbáltam nagyon óvatosan felemelni a fiút, de még így is ordított a fájdalomtól. Csak akkor nyugodott meg egy kissé, mikor már a karomban volt, mert teljesen mozdulatlanul tartva indultam meg vele.

- Nos? – érdeklődött Nate, mikor kiléptem a kis kórházi szobából, ahol végül elhelyeztem az első itteni betegemet.

- Szerencsére nincs belső sérülése. Csak ágyban kell maradnia, amíg beforrnak a csontjai, de helyre jön – biztosítottam róla.

- Értesítem a családját, hogy nálunk van. Kösz, doki! – biccentett, aztán elsietett.

Gyorsan elmondtam az utasításaimat Nokomisnak, a kórház egyetlen ápolónőjének, aki a nevéhez hűen tényleg nagymamakorú volt. Elég lassan mozgott már szegény és a látása sem volt túl jó, de reméltem, hogy egyetlen beteggel még el fog bírni. Végül is, ha bármi gond van, itt vagyok egy köpésnyire. Megkértem, hogy óránként nézzen be a betegünkhöz, és ha megérkeznének a szülei, akkor értesítsen engem.

Már kezdett sötétedni, mikor végre hazaértem. Kissé megörültem, ahogy észrevettem Edwardot a verandán ücsörögni. Egész nap beszélni akartam vele, hogy végre tisztán láthassak.

- Tudod, hogy nem mondhatok semmit… - kezdte köszönés helyett, ahogy leültem mellé.

- Megígérted Isisnek, tudom – sóhajtottam fel. – De legalább tanácsot adhatnál, mit csinálok rosszul… Isis ma is egy egyszerű orvosi vizsgálat közben úgy rohant el, mintha halálosan rettegne tőlem – komorult el az arcom. – Nem tudom, mit tehettem…

- Semmit – ült ki szomorú mosoly Edward arcára. – Nem tőled fél.

- Nem tőlem? – kaptam azon, amit mondott. – De valaki mástól igen? – Edward halkan felnevetett, aztán pár percig csak némán merengve figyelte a fák koronája mögé lebukó napot.

- Csak adj neki egy kis időt, és hagyd, hogy távolságot tartson. Idővel jobb lesz… - tért ki a kérdésem elől. A mellkasomban lévő hideg mintha az ezerszeresére erősödött volna – már szinte fájt.

- Hogy maradjak távol tőle? – szorítottam meg a lépcső szélét.

Isis volt az egyetlen, aki még megmaradt nekem. Esme… Elment. Vaniától én menekültem el. A családom tagjainak épp elég dolog miatt kellett aggódniuk nélkülem is. Egyedül Isisre számíthattam eddig. Egyedül ő volt az, aki tartotta bennem a lelket.

- Nem tudom… - rázta meg Edward a fejét. Lassú mozdulatokkal álltam fel mellőle, aztán leléptem a verandáról.

- Elmegyek vadászni. Majd jövök… - közöltem vele. – Ha gond lenne a kórházban, rád bízom a dolgot – mutattam meg neki a délután történteket, aztán elkocogtam az erdő felé.

Ahogy kiértem a városból, azonnal gyorsabb tempóra kapcsoltam. Csak rohantam a hegyek felé, hogy átléphessem a régi határvonalat és vadászhassak. Jonathanék egyik kikötése a beköltözésünkkel kapcsolatban az volt, hogy továbbra is csak a határon kívül táplálkozunk.

Mikor megéreztem a puma illatát, megborzongtam az izgatottságtól. Nem játszottam vele, nem kínoztam. Egyszerűen csak a hátára vetettem magam, és a nyakának estem. Pár másodpercbe telt, hogy a vérveszteségtől összerogyjon. A vére forró és édes volt, mohón szívtam magamba kielégítve a szomjúságomat. Ahogy végeztem, eleresztettem a halott állatot, és megtöröltem a számat.

Isis olyan sok mindent látott már… Vámpírok, farkasok között nőtt fel, találkozott a halállal is, mitől félhet? Mi ijesztheti meg annyira, hogy az elűzze tőlem?

Egy újabb puma után vettem csak hazafelé az irányt, és az utam egyenesen a gyerekszobához vezetett. Hallottam Edward mocorgását a mellettünk lévő szobából, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy mit gondol, mégis képtelen voltam békén hagyni Isist. Minél messzebb éreztem magamtól, annál közelebb akartam kerülni hozzá.

Edan és ő már mindketten aludtak, a sötétben is tisztán láttam őket. Halk, egyenletes szuszogás hangja töltötte be a szobát. Óvatos léptekkel osontam Isis ágyához, aztán letérdeltem mellé, hogy egy szintben legyek vele.

Az arca gondterheltnek tűnt még így alvás közben is. Apró ráncocskák futottak végig a homlokán, a telt ajkak pedig egymáshoz préselődtek. Ujjaival úgy szorongatta a takaró szélét, mintha az életéért kapaszkodna. Nem tetszett, hogy még ilyenkor sincs nyugta valamitől.

Az ujjaim finoman cirógatták végig a halántékát, mire halk sóhaj szakadt fel a mellkasából. Annyira szerettem ezt a kislányt. Olyan mély kötődéssel, amit szavakkal képtelen lettem volna kifejezni. Egy részem helyesnek tartotta, hogy elszakad tőlem lelkileg, mielőtt én búcsút vennék ettől a világtól – így kevesebb szenvedés vár rá -, de egy másik részem azt akarta, hogy én is olyan fontos legyek neki, mint amennyire ő nekem.

Az önzőség újra és újra fellobbant bennem, de a szeretet keményen harcolt vele. Edward szerint jobb lenne, ha távolságot tartanék Isistől, és ő is menekül előlem. Az okát el sem tudtam képzelni, de így volt. Mi van, ha csak rosszat teszek azzal, hogy próbálok a közelébe kerülni? Hogy újra igyekszem elnyerni a szeretetet, amitől nem tudtam, miért fosztottak meg? Mindennél jobban vágytam most Edward képességére, hogy megismerhessem Isis indokait.

Talán el kéne engednem őt, hogy magától jöjjön vissza… Lehet, hogy túl fojtogató volt számára a kötődésem, és emiatt utasít most el? Akár a homokszemek… Ha túl erősen szorítod őket, kiperegnek az ujjaid közül, ha viszont kinyitod az öklödet, ott maradnak a tenyereden. Észszerű lépés lett volna megfogadni ezt a régi tanácsot, csak fogalmam sem volt róla, hogyan tegyem. Isis nélkül nem tudok gondolkozni, lélegezni, létezni.

Az ötlet úgy jött, akár egy villámcsapás. Megrándult tőle az egész testem. Talán az juttatta eszembe, hogy Edward fel-le kezdett mászkálni odaát, de az is lehet, hogy igazi isteni sugallat volt.

Mikor a fiam nem lehetett Bellával és Isabellával, kihasználta az éjszaka áldott leplét. Sokan elítélték volna emiatt, de én megértettem. Nem gonoszság vagy perverz vágyak vezérelték, hanem tiszta érzelmek. Ha valakit igazán szeretsz, az is elég, hogy a tudta nélkül láthatod. Talán én is lehetnék úgy az unokámmal, hogy ő ne érezze a fojtogató szeretetemet, én mégis érezhessem a közelségét.

Őrültségnek tűnt, de nem láttam más választást. Nem akartam foggal-körömmel ragaszkodni Isishez, és ezzel még jobban eltaszítani magamtól, de azt sem bírtam volna ki, ha teljes távolságot kell tartanom.

Ugye, ez nem bűn? – kérdeztem Edwardot. Nem tudtam eldönteni, hogy csak az őrültség vezetett el ehhez a kétségbeesett gondolathoz, vagy tényleg nincs benne semmi rossz. Szükségem volt a megerősítésére.

- Csak annyira, amennyire az én esetemben az volt – szűrődött át a válasza a falon keresztül. – Mihez kezdjek veletek? – Az ujjai halk súrlódó hangot hallattak, ahogy végigsiklottak a tincsei között. Szinte láttam magam előtt, ahogy gondterhelten beletúr a hajába.

Ha tudnám, mi Isis baja, talán tehetnék ellene valamit… - próbálkoztam.

- Ez nem olyasmi, ami ellen tehetsz, hidd el! Ha olyan lenne, elmondanám – dünnyögte. – Vagy elmúlik magától, vagy csak rosszabb lesz. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy várunk.

Várni… Csalódottan hajtottam a fejemet a párnára úgy, hogy Isis arca szemközt került az enyémmel. Nemrég még volt egy tündéri, apró unokám, aki rajongásig imádott, és ugyanolyan szüksége volt rám, mint nekem rá. Most pedig itt fekszik előttem egy fiatal, gyönyörű lány, aki valamiért eltaszít magától. Hogy változhatott meg minden ilyen gyorsan? Minden, kivéve engem.

Az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy Isist figyeltem. Valahányszor ő vagy Edan megmoccantak, megfeszülő izmokkal készültem arra, hogy kiszáguldjak a szobából, de végül egészen hajnalig maradhattam. Ahogy a nap sugarai bekukucskáltak az ablakon át, kelletlenül felálltam, és egy utolsó homlokcsókra visszahajolva búcsút vettem kis időre Isistől.

Mikor lementem a földszintre, Edward és Isabella már a nappaliban ültek. Köszöntem nekik, de kerültem a fiam pillantását. Bár nem haragudott rám és nem ítélt el, mégis úgy éreztem, mintha valami rossz és szégyenletes dolgot tettem volna.

- Dave tényleg itt van a la push-i kórházban? – törte meg a csendet Isabella. Nem tudtam, hogy Edward elmondta-e neki az éjszakai beszélgetésünket, de a női hang elég nyugodt volt ahhoz, hogy azt gyanítsam, inkább hallgatott róla.

- Igen, valaki jól helyben hagyta – húztam elő a telefonomat, de nem volt üzenet rajta. – Viszont úgy tűnik, hogy a szülei még nem érdeklődtek iránta. Jonathan azt mondta, hogy értesíti őket… - vontam össze a szemöldökömet. Ha az én tizennyolc éves fiam tűnt volna el egy egész éjszakára, én már valószínűleg felforgattam volna az egész környéket utána.

- Nem is valószínű, hogy jelentkezni fognak – szólalt meg Edward is. Kíváncsian fordultunk felé. – Az apja lelépett, mikor ő öt éves volt, az anyja pedig gyógyszerfüggő. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy ennyire elvadult…

- De hát, drága motorja van és mindig menő cuccokban járt az iskolába. Úgy viselkedett, mint egy igazi kiskirály – lepődött meg Isabella.

- Az anyai nagyapja jelentős vagyont hagyott a családra, mikor meghalt. Abból élnek. Valószínűleg a pénz az egyetlen, amit a családja ad annak a fiúnak.

- Ó… Hát, ezt nem gondoltam volna… - hümmögött Isabella elgondolkozva. Mielőtt még megszólalhattam volna halk léptek hangzottak fel a lépcső felől. Megfeszültem, ahogy Isis és Edan elsétáltak mellettem. Mindketten köszöntöttek egy „jó reggelt!”-tel, de Isis rám sem nézett.

- Akkor én megyek a kórházba – szorult össze a torkom.

- Carlisle… - állított meg Isabella hangja. Gyorsan felpattant az asztaltól, aztán az ajtóig kísért. A verandán szólalt csak meg, és akkor is halk hangon. – Edan leleteivel minden rendben? – kérdezte.

- Még nem tudom… Tegnap közbejött egy pár dolog, és nem fejeztem be a vizsgálatokat. De ma pótlok mindent, és este beszélünk – igyekeztem megnyugtatni.

- Inkább délután bemegyek hozzád… - harapta be a száját Isabella. – Lehet, hogy benézek Dave-hez…

- Azt hittem, nem kedveled – szaladt össze a szemöldököm.

- Hát, nem is. De egy iskolába jártunk, ismerem, és… Nem is tudom… - vonta meg a vállát.

- Megsajnáltad? – mosolyodtam el. Elpirulva bólintott. – Jó ember vagy – szorongattam meg finoman a vállát. – Akkor délután beszélünk – egyeztem bele, aztán elindultam dolgozni.