Gyógyító pilleszárnyak - 17. fejezet

Most nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi vagyok minden reakcióra az egész fejezettel kapcsolatban, úgyhogy nagyon-nagyon-nagyon örülnék, ha minél többen elmondanátok a gondolataitokat, érzéseiteket. *-* Köszönöm! :) 

Jah igen, én ma délután 5 órától játék lesz a facebook olvasói klubban, ahol különleges ajándékot lehet majd nyerni. :)

17. BOSSZÚ

AZ ESŐ MEGÁLLÍTHATATLANUL ZUHOGOTT már majdnem egy hete, így félbe kellett hagynunk a ház kibővítését. Nem mintha gondot okozott volna számunkra a rossz időben való munka, csak furán néztek volna ránk a la push-iak, ha viharban odakint serénykedünk.

Alice-szel és Jasperrel az asztalra kiterített tervrajzokat nézegettük, és azon gondolkoztunk, hogyan lehetne még egy szobával kibővíteni hátul a házat, hogy itthon is legyen egy hely, ahol dolgozni tudok. Alice azt akarta, hogy az alsó és felső szinthez is építsünk egy helyiséget, a fentit kapnám én, az alsót pedig kialakíthatnák a lányok közös gardróbszobájának. Nem szálltam vitába vele, úgyis tudtam, hogy végül eléri, amit szeretne.

- Szerintem, ez a homokbarna legyen. Nézd csak, mit gondolsz? – Isis a nappali közepén ült, és a festékmintákat mutogatta Edannek, amiket én hoztam haza, de Edward adott oda neki. Napközben nem szóltam hozzá, nem mentem a közelébe, nem érintettem meg. Az éjszaka volt az én keserű boldogságom. – Vagy inkább a zöld? Azt írta ez a könyv, hogy annak nyugtató a hatása…

- Neked melyik tetszik jobban? – kérdezett vissza Edan. Isis elgondolkozva pillantott hol az egyik, hol a másik színre, miközben az alsó ajkát rágcsálta.

- A barna. Az valahogy… Nem is tudom… Szebb – döntötte el végül. Edan a vállát megvonva adta áldását a választásra.

- Carlisle… - jelent meg egy apró kéz a látóteremben.

- Diófa – válaszoltam az Alice által korábban feltett kérdésre, amit csak most utólag értelmezett az agyam, aztán gyorsan fel is firkantottam a tervrajzra néhány ötletet, amivel megoldhatnánk a támpillérek gondját.

- Üsd meg! Balegyenes, balegyenes! Ez az, nyírd ki! – Emmett hangja hirtelen betöltötte a szobát.

Ő Benjamin és Daniel a tévé előtt ültek a földön, és valami videojátékot játszottak. A farkasfiúk egyszerre hördültek fel, mikor játékbeli hősüknek Emmett karaktere akkorát behúzott, hogy virtuális vércseppek fröcsköltek mindenfelé. Nem igazán örültem, hogy a gyerekek előtt ilyesmivel játszanak, de úgy tűnt, az ikreket egyáltalán nem foglalkoztatja az egész.

- Itt a Volturi. – A figyelmeztetés kintről szűrődött be – Edward a verandán üldögélt Isabellával -, de mind ledermedtünk hirtelen. Csak Isis csacsogott tovább – valószínűleg nagy elfoglaltságában nem hallotta meg az apját. – Ajándékot hoztak… - Edward azonnal megjelent a nappali bejáratában, mi pedig mind felé kaptuk a fejünket.

- Carlisle… - nézett rám egyenesen. A Volturi ajándékot hoz… Nekem? Istenem… - Elhozták nekünk Őt! – mondta ki Edward, amit tudat alatt már rég sejtettem. Szükség sem volt arra, hogy kimondja a nevét.

A toll kicsúszott az ujjaim közül, és a padlón landolt. A fémes koppanás felerősödve hatolt a fülembe. Mintha valaki harangot kongatott volna közvetlenül a fejem mellett. Vészharangot… Még azt a buta kis dallamot is majdnem teljesen elnyomta, amit Emmették játéka ismételgetett.

- Az erdőben várnak minket, a határon kívül – folytatta Edward. Meglepetten néztem fel rá, nem vettem észre, hogy mikor sétált mellém.

- Értem – bólintottam, de még mindig nem tettem egy lépést sem. Minden fej felém fordult, azt fürkészve, hogy jól vagyok-e.

Annyiszor elképzeltem, mit teszek majd, ha Arót a kezem közé kaparintom. Hogyan fogom megkínozni és megölni… Mert igen, ezt terveztem. Hiába próbáltam elhitetni önmagammal és másokkal, hogy ember vagyok, a kegyetlenség, ami a vámpírokra oly jellemző tulajdonság volt, ott pislákolt bennem is. Most mégis, mintha lebénultam volna. Egyetlen sejtem sem kívánta a korábban hőn áhított találkozást. Nem akartam látni őt, nem akartam érezni a szagát, nem akartam a létezéséről sem tudni!

- Veled megyünk! – pattant fel Emmett a földről, és a kanapét átugorva állt meg mellettünk. Rémülten kaptam fel a fejem.

- Nem! – jelentettem ki. A gondolat, hogy a családom bármelyik tagja végignézze, hogyan válok azzá, ami soha nem akartam lenni – kegyetlen, állatias ösztönlénnyé -, halálra rémisztett.

- Ez nem kérés, Apa! – Edward keze több tonnás súlyként nehezedett a vállamra. A tekintete kemény és elszánt volt. Ugyanazt a vágyat láttam benne, amit korábban én is éreztem. Bosszúvágyat.

- Igen, nekünk is ott a helyünk! – helyeselt Alice. Felhördülve léptem hátrébb. Nem. Ezt nem hagyhatom. Nem lehet. Nem fertőzhetem meg az egész családomat a gyűlölet mételyével.

Ahogy végignéztem az arcokon, rájöttem, hogy máris elkéstem. Isis, Edan és Isabella volt az egyetlen – a farkasokon kívül -, akinek a pillantásában aggodalmat láttam, a többiek mind eltökélten néztek vissza rám. Biztos voltam abban, hogy Edwardot nem tudnám visszatartani, és ha ő jön, Jasper és Emmett is követik.

- Csak a férfiak – jelentettem ki. Alice csípőre vágta a kezét, és már meg akart szólalni, mikor megelőztem. – Nem azért, mert gyengébbek vagytok, hanem mert nem akarom, hogy így lássatok engem. Kérlek… Nem tudnék a szemetekbe nézni, ha… - fordítottam a föld felé a tekintetemet.

- Rendben – suttogta Alice.

Az igazat megvallva abban sem voltam biztos, hogy így képes leszek-e újra bárki szemébe belenézni. Aro csak egy mocskos gyilkos volt, de a bosszúm által én is pont olyanná válok majd, mint ő. Valakivé, aki ha nem is élvezi más fájdalmát és halálát, de legalább is, vágyja a megtorlást.

- Menjünk, már várnak… - Edward hangja halk volt, én mégis túl hangosnak éreztem.

Minden olyan zavaros volt. Mintha a fülem, az orrom és a szemem hirtelen soknak találta volna a befogadni való ingereket és információkat. Legszívesebben bekuporodtam volna a sarokba, hogy aztán mozdulatlanságba fagyva töltsem a következő párszáz évet.

- Nagypapa… - Hirtelen szakadtam ki a kábult zavarodottságból. Ahogy lenéztem a nagy, barna szemekbe, hirtelen elakadt a lélegzetem.

- Gyönyörű vagy… - fektettem mindkét tenyeremet Esme arcára. – Annyira gyönyörű vagy! – A tekintete úgy fénylett, akár egy csillag. Olyan tiszta szerelem sütött belőle, amely elakasztotta a lélegzetemet, végigbizsergette fagyott porcikáimat és majdhogynem beindította halott szívemet.

Csak rövid szertartás volt, amelyen egy tiszteletesen és Edwardon kívül senki más nem vett részt. Jó két órás rábeszélés után tudtam csak rávenni a tiszteletest, hogy adjon össze minket, mert bár nem tudta, mik vagyunk, érezte, hogy valami nincs rendben velünk.

De Esme immár az enyém volt, én pedig az övé. Most már Isten előtt is. A halál elszakította attól a férfitól, aki nem érdemelte meg őt, és odaajándékozta nekem. Szentesítenünk kellett ezt, hogy minden létező – legyen ember, vámpír vagy maga az Úristen – tudja, egymáshoz tartozunk.

- Esme… - suttogtam magam elé, aztán lehunytam a szememet egy pillanatra. Mikor ismét felnéztem, már újra Isis arcát láttam, de az emlékképem ráébresztett, mit is kell tennem. Összepréselt fogakkal szakítottam el a tekintetemet az unokámétól, aztán szó nélkül elhagytam a házat.

A lakott területről kiérve kezdtem csak rohanni. Bár nem néztem hátra, tisztában voltam azzal, hogy a fiaim jönnek utánam. Azt is érzékeltem, hogy Rosalie megjelenik mellettünk. Valószínűleg megérezte az illatunkat, és furcsának találta, hogy kijöttünk mind az esőbe. Egy ideig velünk futott, de Emmett végül hazaküldte.

Már majdnem a hegyeknél jártunk, mikor megéreztem Vladimir, Giana, néhány idegen vámpír és Aro illatát. Morgást hallottam, de beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, hogy én magam adom ki. A felső ajkam felhúzódott, a szám pedig megtelt méreggel. A gyűlölet újra elöntötte minden egyes sejtemet. Elvette tőlem életem szerelmét! Megölte Esmét! – ismételgettem magamban, hogy tudjam, miért is teszem, amit teszek.

Ahogy kiértünk a fák közül, hirtelen torpantam meg. Aro látványa váratlanul ért. Tudtam, hogy ott lesz, mégis meglepődtem. Egy részem pusztán rossz álomnak gondolta az egészet, és most döbbenten tapasztalta, hogy ez a rémálom mégis a valóság.

- A tiétek! – Vladimir kinyújtotta felénk a karját – tenyere felfelé fordult, akár egy uralkodóé, aki épp ajándékot ad a népének -, aztán hátrébb lépett, és intett a testőreinek is, hogy tegyék ugyanezt. Csodálkoztam, hogy Aro mozdulatlanul mered ránk, de morogva és vicsorogva közelítettem meg. Az izmaim megfeszültek, és ugrásra készek voltak.

Már majdnem előre vetettem magam, mikor a felismerés megállított. Aro nem hajolt védekező állásba, nem próbált elfutni, még csak az arcizma sem rezdült. Nem azért, mert ennyire bátor volt, a tekintetében láttam a rettegést. Azért, mert képtelen volt rá. Valami – vagy valaki – megbénította. Gianna…

Az elmém hirtelen tisztult ki. Bármennyire is gyűlölöm, képtelen lennék rátámadni, amíg védtelen. Ez teljesen ellentmondana mindennek, ami én vagyok. Persze, az állatok is védtelenek, mikor megtámadjuk őket, de mégis ott egy halovány esély a számukra. Ha elrohannak, minket pedig az üldözésben megzavar egy másik, ínycsiklandóbb préda, ők megmenekülhetnek. De egy lebénított ellenfél teljesen más.

- Ereszd el! – sziszegtem oda a fogaim közül Giannának. Meglepetten rándult meg, aztán Vladimirre pillantott utasításért.

- Biztos vagy benne? – hagyott számomra pár pillanatot az erdélyi, hogy átgondoljam a dolgot.

- Carlisle, minek kockáztatni? – hallottam meg Jaspert a hátam mögül. Ő most is taktikusként gondolkozott, és bár tudtam, hogy igaza van, önmagam akartam maradni.

- Igen – feleltem Vladimir kérdésére, figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetést. – Figyeljetek rá, de az enyém! – szóltam hátra a fiaimnak. Ők háromszöget alkotva körbevettek minket Aróval, hogy ne szökhessen meg.

Gianna egy pillanatig még engem fürkészett, aztán bólintott. A következő pillanatban Aro felnyögött és összerezzent. Azonnal felém fordult, a mellkasa előre dőlt, a karjait védelmezően kinyújtotta. Hiába voltunk halottak, az életösztön még mindig ott munkálkodott bennünk.

- Carlisle… Beszéljük meg! – A könyörgése megrökönyödéssel töltött el. Ennyire nem jelent számára a szeretet semmit? Hogy azt hiszi, a történtek után még beszélhetünk? – Meg kell értened. Mindent elvettél tőlem. Dühös voltam. Meg akartalak bántani… - A torkom mélyéről tört elő a morgás, amely egészen az elátkozott lelkem mélyéről fakadt. Megbántani? Ennyi volt számára Esme élete? Egy játékbaba, aminek bosszúból letépheti a fejét? Egy kisautó, amit eltaposhat?

Ösztönösen vetettem rá magam, hogy elpusztíthassam. A kezem épphogy súrolta a karját, ahogy kitért előlem. Dühösen fordultam újra felé, és megmerevedtem, hogy becserkészhessem. Esme arca újra és újra bevillant, ahogyan a máglya fekete füstje is. Aro is pont úgy fog elhamvadni. De csak miután apró darabokra cincáltam!

- Játékbaba? – szólalt meg halkan. Megrándult az egyik arcizmom. Utáltam, hogy belém lát, mintha megerőszakolta volna a gondolataimat. – Végül is, igen. Olyan könnyen végeztem vele, mintha csak egy baba lett volna. Jobban meg kellett volna tanítanod harcolni, barátom… - mosolygott rám. A vörös köd teljesen elöntötte az agyamat.

- Menj a pokolba! – ugrottam ismét felé. Ezúttal sikerült oldalba vágnom, de a következő csapásomat már kivédte és ismét arrébbiszkolt. Igaz, hogy nem volt túl jó harcos, de a képessége segítette a védekezésben.

- A farkas elmesélte, hogy történt? Elmondta, hogyan könyörgött nekem a te Esméd, hogy ne öljem meg? – folytatta csúfondáros hangon. Tisztában voltam azzal, hogy fel akar dühíteni, hogy hibázzak, mégsem tudtam uralkodni magamon. Az, ahogy kiejtette Esme nevét, a hazugságai…

A következő ütésem gyomorszájon találta. Már nem terveztem meg előre, hogyan fogom támadni, csak rávetettem magam az ösztöneimre hagyatkozva. A fogaim belemartak a karjába, és addig nem eresztették, míg valahogy le nem tépett magáról.

A földhöz csapódtam, de azonnal fel is pattantam. Valami adrenalinhoz hasonló száguldott keresztül rajtam teljesen elnyomva a józan eszemet. Mintha kívülről szemléltem volna saját magamat…

Ismét támadtam. Olyan gyorsan mozogva, hogy az emberi szem csak elmosódott foltot látott volna belőlem. Ahogy Aro felém nyúlt, átugrottam a feje felett, hogy aztán megperdülve hátulról ragadjam meg a karjait. Hallottam, ahogy a márványtest recsegni kezd a szorításomban, de a következő pillanatban a levegőbe emelkedtem, és Aro előtt értem földet tompa puffanással. A bal karját még mindig a kezemben szorongattam. Gyűlölködve nézett rám, ahogy egyszerűen csak félrehajítottam.

- Egy kar? Ennyi, amit tudsz? Én fél perc alatt apró darabokra kaptam a feleségedet… - villant meg a szeme gúnyosan.

Nem hagytam időt neki a további beszédre. Újra és újra nekimentem, igyekezve kikerülni az érintéseket, hogy összezavarhassam. Élvezettel haraptam bele, mikor végre sikerült jól helyezkednem. Egyik kezem a torkát szorította, a másik pedig tőből szakította ki a jobb karját is.

Erővel kényszerítettem térdre, hogy megadhassam neki a kegyelemdöfést – az ujjaim egyre szorosabban markolták a nyakát.

- Ügyes vagy, barátom… Tedd meg! – hagyta el gurgulázó nevetés Aro száját. A gúny még mindig kiült az arcára annak ellenére, hogy vesztett. Vesztett?

Úgy engedtem el őt, mintha az érintése megfertőzhetne. Nem egy gyilkos kórral, hanem azzal a métellyel, amely ott burjánzik a lelkében már ki tudja, mióta. Talán mindig is ott volt. Nem akartam olyan lenni, mint ő. Nem akartam kegyetlenül megölni valakit, akiből nem táplálkozni szeretnék és már védtelen rám nézve.

- Carlisle? – Edward hangja nem volt vádló vagy megvető, csak bizonytalan. Ahogy felé fordultam, láttam a tekintetében, hogy megértette. – Ő sem várná el tőled… - bólintott. Igen, reméltem, hogy igaza van. Esme sem akarná, hogy olyasmit tegyek, amivel elveszíthetem önmagamat. Vagy legalább is, ami még megmaradt belőlem.

Már szólni akartam Vladimirnek, hogy hagyják futni Arót, mikor Edward szeme hirtelen megvillant. A következő pillanatban reccsenést hallottam. Olyat, amit a testünk hallat, mikor valaki megfoszt az egyik végtagunktól. Az első, ami beugrott, hogy kár volt hátat fordítanom Arónak, és vártam, mikor pottyan le a fejem, de végül nem történt meg.

Lassan fordultam hátra. Aro teste a földön feküdt, Gianna pedig mellette állt kezében a fejével. Egy pillanatra a tekintetünk egymásba fonódott, aztán eldobta a fejet és egy öngyújtót húzott elő a köpenye alól. A lángok azonnal a magasba csaptak elemésztve Esme gyilkosát.

- Ennyivel tartoztam neki! – vonta meg a vállát Gianna. Lassan fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt, aztán hálásan biccentettem. Megtette helyettem azt, amire én nem voltam képes, de vágytam rá.

- Sajnálom, hogy nem tetszett az ajándékunk – szólalt meg Vladimir. Igyekeztem minél kevesebbet lélegezni, mert a fekete füstben szálló pernye undorított.

- Hálás vagyok érte! – biztosítottam róla.

Így volt lehetőségem Aro szemébe nézni, és dönteni. Nem az ő sorsáról, hanem önmagamról. Nem mintha ez sokat segített volna… Azt hittem, hogy ha végzünk vele, könnyebb lesz majd, de a lángok látványa egyáltalán nem könnyített a súlyon, amit a mellkasomon cipeltem.

A fekete füst előhozta az emlékeket. Ismét azon a réten álltam Volterra mellett, ahol elvesztettem a számomra legfontosabbat. Meg kellett volna mentenem, az én dolgom lett volna. Megígértem neki Isten színe előtt, hogy mindig vigyázni fogok rá, de cserben hagytam.

- Russel üdvözli Isabellát! – hallottam tompán Gianna Edwardnak szánt üzenetét. – És arról érdeklődik, hogy a nagymamája hogy van…

- Mondd meg neki, hogy hiányolja őt, de jól van. És hogy átadom az üdvözletét – hangzott a felelet.

- Akkor mi haza is térünk. Minden jót nektek! – köszönt el Vladimir. Válaszolni akartam neki, de képtelen voltam megszólalni. Ez is Edwardra maradt. A következő pillanatban már egyedül is voltunk. Anélkül, hogy bármit mondtam volna, futni kezdtem La Push felé.

Olyan zavaros volt minden. Az egyik pillanatban örültem Aro halálának, a másikban szégyenkeztem, amiért képtelen voltam én a pokolra küldeni. Fogalmam sem volt, helyesen cselekedtem-e vagy csak úgy, ahogyan egy gyáva ember cselekedett volna.

Mikor beléptünk a házba, Isabella, Alice és Rosalie azonnal megjelentek. Aggódó-kérdő tekintettel fürkésztek minket, de én most nem voltam alkalmas arra, hogy elmondjam, mi történt. Azt hittem, hogy majd a fiaim elmesélik, de ugyanúgy hallgattak, ahogyan én. Nem tudtam, hogy miattam vagy maguk miatt nem beszélnek az egészről, de jobb volt így.

Örökre el akartam rejteni a tudatom mélyére az utóbbi pár órát. Sőt, az utóbbi pár hónapot is. Bezárkóztam a szobámba és nyugtalanul fel-alá róttam a köröket a szőnyegen. Valami nem volt rendben. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi, csak éreztem. Odabent. Esme kísértete olyan valóságosan lebegett a szemem előtt, hogy már szinte meg is érinthettem volna. Ujjaim a hajamba túrtak – féltem, hogy megőrülök.

Vajon egy vámpír képes rá? Képes teljesen elveszíteni a józan eszét?

A halk léptek zajára úgy fordultam meg, mintha egy démon készülne rám vetni magát hátulról. Visszafojtott lélegzettel meredtem a csukott ajtóra, mikor a lépések megálltak előtte. Szinte láttam magam előtt a kopogásra emelkedő tétova kezet, ami végül megáll a levegőben. Két lépéssel teremtem az ajtó előtt, de ahelyett, hogy feltéptem volna, letérdeltem elé. A kezem kinyúlt és megérintette a fát.

Annyira szükségem lett volna most a vékonyka karok ölelésére. Az ujjakból áradó szeretetre, amely az arcom érintése által eltölti minden sejtemet. Remegve vágytam a megváltásra, de végül az ajtó előtt álló lányka sarkon fordult és magamra hagyott.

Próbáltam mélyeket lélegezni, de a mellkasomban lévő szorítás végül ordítás formájában tört elő. Nem érdekelt, hogy ki hallja, nem érdekelt, hogy mit gondolnak, csak üvöltöttem torkom szakadtából. Nem állati hang volt ez, amelyet harc közben adunk ki magunkból, hanem halovány emberi énem legmélyéről felszakadó fájdalmas kinyilatkoztatás.

Nem emlékeztem, mikor álltam fel a földről, mikor hagytam el a szobámat és rohantam el a családom mellett, akik döbbenten álltak mind az előtérben. Csak arra eszméltem, hogy már odakint vagyok és rohanok, ahogy csak bírok. Egy utolsó józan gondolattal megkértem Edwardot, hogy ne kövessenek, de nem voltam biztos benne, hogy hallgat-e majd rám.

Meglepetten álltam meg, mikor kiérve az erdőből a város határán találtam magam. Magam sem értettem, miért az emberek felé vettem az irányt. Ahhoz is kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy még csak nem is Forks, hanem Port Angeles képe tárul a szemem elé.

Kábán indultam el emberi tempóban, hogy aztán az egymást keresztező utcákon bolyongjak. Nem figyeltem tudatosan, merre is tartok, csak mentem, amerre a lábam vitt. Az emberek elhúzódtak a közelemből, valószínűleg félőrült képét festhettem. Talán az is voltam… Vagy már egész?

Sajnálom, Szerelmem… Annyira sajnálom! Olyan szörnyen sajnálom!

Hogy magamban mormoltam-e vagy hangosan, nem tudtam volna megmondani. Ezerszer is bocsánatot kértem mindenért. Hogy nem védtem meg őt, hogy nem bosszultam meg, hogy nem követtem őt még mindig és nem vagyok mellette… Annyi bűnt követtem el már vele szemben. Olyan sok bűnt. Méltatlan voltam a szerelmére.

- Carlisle? – Az ismerős női hangra összerezzentem. Körbepillantottam, de már nem az utcán álltam. Egy házban voltam, egy nyitott ajtó előtt. Én kopogtam be?

Vanessa tágra nyílt szemekkel meredt rám. A pillantása olyan mély és kavargó volt, egyszerűen magába vonzott.

- Carlisle, jól vagy? Atyaég, mi történt veled? – nyúlt ki felém a női kéz, hogy megérintse az arcomat. Az ujjaim úgy kapták el a csuklóját, akár egy kobra a vacsoráját. Láttam a rémületet Vania vonásain, de nem érdekelt. Beljebb toltam a lakásba, és egy mozdulattal becsaptam magam mögött az ajtót. – Carlisle, kérlek, megijesztesz… - kúszott a fülembe a suttogó hang.

A falhoz szegezve őt az arcát fürkésztem. A vére illata sokkal ínycsiklandóbb volt így, hogy az adrenalintól még édesebbé vált. Közelebb hajoltam hozzá, és mélyet lélegeztem, a következő pillanatban pedig lecsaptam rá. A szám az ajkait falta olyan hevesen, ahogyan csak a törékenysége engedte.