Gyógyító pilleszárnyak 16.

Mivel már két napja fáj a szemem és a fejem, így most nem tudtam utólag átolvasni a fejezetet, hogy ne maradjon benne hiba. Remélem, hogy ettől függetlenül nincs benne. Ha mégis, akkor bocsánat, és szóljatok nyugodtan. :)

16. RUSNYA SZÉPSÉG

- HOGY VAGYUNK, HOGY VAGYUNK? – léptem be a kórterembe. A fiú feje egy pillanatra felém fordult, aztán ismét a fehér falra szegezte a tekintetét. A száját összepréselte, a keze pedig ökölbe szorult.

Nokomis azt mondta, nem könnyű eset. Mikor megpróbált bekötni neki egy infúziót, olyan szavakkal küldte el egy bizonyos helyre, amelyeket semmilyen helyzetben nem illő kimondani, de főleg nem egy nő előtt. Még az volt a szerencse, hogy Nokomis a felét sem értette, mert Dave nem tudta rendesen kinyitni a száját a sérülései miatt.

Mosollyal az arcomon sétáltam az ágyához, amivel úgy tűnt, még inkább felbosszantom. Levettem a kórlapját az ágy végéből, bár pontosan tudtam, hogy semmi új információ nem vár rajta. Csak hagyni akartam egy kis időt neki, hogy lehiggadjon. Miután átforgattam az üres lapokat, még mindig jó kedvűen néztem fel rá.

- Azt hallottam, nem kedveled a tűket… - döntöttem félre a fejem. – Ha úgy gondolod, megpróbálkozhatsz szájon át is vizet és ételt venni magadhoz – ajánlottam neki, bár biztos voltam benne, hogy ez még nem menne. A fél arca lila színben pompázott és fel volt dagadva. – Sok ember fél a tűtől, nincs ebben szégyellni való – játszottam meg az együttérzőt, mert pontosan tudtam, mi lesz rá a reakciója. A tekintete egy pillanatra elsötétült, aztán felém nyújtotta a karját.

- Rendben… - szúrtam be a tűt egyetlen mozdulattal, aztán leragasztottam, hogy ne mozduljon el. – A bordáid miatt pihenned kell egy ideig. A koponyád szerencsére nem sérült meg, a duzzanatoknak szintén kell egy kis idő, míg lelohadnak. Ezúttal szerencséd volt. Már ha lehet ezt szerencsének nevezni… - fürkésztem az arcát. – Nem akarod elmondani, hogy ki volt? Vagy kik voltak? Segíthetnék… - ajánlottam fel, de nem kaptam választ. Dave ismét a fal felé fordította a fejét, és tudomást sem vett rólam. Sóhajtva indultam az ajtó felé. – Legközelebb nem biztos, hogy szerencsés leszel… Gondold át! – szóltam még vissza neki a küszöbről, aztán magára hagytam.

- Gondolom, fárasztó éjszakája volt… Nyugodtan menjen haza és pihenje ki magát estig – engedtem el Nokomist. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, és az előbb is láttam, hogy ásítozott. – Később ellenőrzöm, hogy van a betegünk – indultam a folyosó hátsó része felé. – És köszönöm szépen a munkáját! – fordultam vissza egy pillanatra hálás csillogást varázsolva a barna szempárba.

A laborban eltöltött időt valahogy jobban élveztem, mint eredetileg számítottam rá. Bár mindig is érdekelt a tudomány, a kísérletezés, azt hittem, hogy nem fog lefoglalni azok után… Nos, ami történt. Esme nélkül valahogy értelmetlennek tűnt majdnem minden. Mégis izgatott lettem, ahogy Edan DNS-ét vizsgálgattam.

- Huszonöt. Akár nekünk – néztem Edwardra, miközben a mintákat visszatettem a helyükre. Gondterhelten sóhajtott. Tudtam, hogy azt szeretné, ha a gyerekek egyáltalán nem hasonlítanának rá. A vámpírsága átörökítése csak még egy hatalmas kupacnyi önvádat jelentett az amúgy is épp elég magas bűntudathegye tetején.

- Úgy tűnik a vámpírgének erősebbek, mint a farkasgének. Talán, mert nem kell nekik idő az aktiválódásra… - próbáltam tudományosan megmagyarázni.

- És ez mit jelenthet? – jelentek meg gondterhelt ráncok a márványhomlokon.

- Fogalmam sincs róla. Valószínűleg ki kell várnunk, mennyiben befolyásolja ez a fejlődésüket, ahogyan azt is, hogy a farkasgének aktiválódnak-e ilyen esetben, és ha igen, miféle módon.

- Az ikrek már most is jobban szeretik a vért, mint az emberi ételt… Nem akarom, hogy szenvedjenek miattam – túrt bele a hajába egy fáradt sóhajjal.

- Nem a te hibád – jelentettem ki, és így is gondoltam. Kételkedve nézett fel rám. – Isis és Edan igazi csoda. Az ég adta őket nekünk. – Közelebb léptem hozzá, és a kezem a vállára fektettem. – Én hiszem, hogy minden rendben lesz.

A halk kopogástól összerezzentem. Annyira belemerültem a munkámba, hogy meg sem hallottam a közeledő léptek zaját. Gyorsan mindent a helyére tettem, aztán az ajtóhoz siettem.

- Isabella? – vontam össze a szemöldökömet. Olyan hamar elrepült a délelőtt, hogy szinte észre sem vettem. Csak a tudatom egy nagyon távoli szeglete volt tisztában azzal, hány óra is lehet. – Gyere be! – léptem arrébb és beinvitáltam a karomat kinyújtva. Hallottam a folyosón az ikrek motozását, de mivel nem jelentek meg, így feltételeztem, az anyjuk arra kérte őket, várják meg kint. Isabella tétován állt meg az asztalom mellett, miközben a laborfelszerelésem felé pislogott. – Gondolom, térjünk a tárgyra, igaz? – mosolyodtam el.

- Bocsánat, csak aggódom… - harapta be az alsó ajkát. – Találtál valamit?

- Ami azt illeti, igen – bólintottam. A barna tekintetbe hirtelen rémület költözött, ezért azonnal mentegetőzni kezdtem. – De ne ijedj meg! Egyelőre semmi okunk az aggodalomra!

- Egyelőre? – vékonyodott el a hangja.

- Lehet, hogy egyáltalán. Meg kell értenetek Edwarddal, hogy Isis és Edan egy új faj tagjai. Vannak emberi, farkas és vámpírtulajdonságaik is, és… Sajnos nem tudhatjuk előre, mire hogyan reagál majd a szervezetük.

- De mit találtál? – szólt közbe Isabella.

- Edan kromoszómaszerkezete változásokon ment keresztül.

- Változásokon?

- Mutálódott. Nézd csak… - mutattam meg neki a vizsgálatok eredményét. – Ez Edan-é. Látod ezt itt? – mutattam rá a fehérjeszerkezet egyik részére, aztán felemeltem egy másik papírt. – Ez pedig egy emberi DNS – közöltem.

- Az emberiben nincs ilyen.

- Nincs. És a vámpírokéban sincs. Ez viszont, az egyik fiatal farkas eredménye – került elő egy újabb lelet. – Nézd, ott a mutáció – mutattam rá a megfelelő helyre.

- És ez mit jelent? – vizsgálgatta a papírokat Isabella, bár nem hiszem, hogy sokat értett volna belőlük.

- Mikor megszületett, a vámpírgének voltak az erősebbek benne. Most pedig aktiválódtak a farkasgének is. Vagyis alakváltó gének, ha pontosak akarunk lenni – mosolyodtam el, ahogy felrémlett előttem az apró hegyi oroszlánkölyök.

- Mert túl sok vámpír van a közelében? Ezért változott át ilyen korán? – emelkedett rám a barna szempár, de egyáltalán nem láttam vádat benne, csak aggodalmat és érdeklődést.

- Nem. Nem hiszem… - fontam össze magam előtt a kezemet. – Ha így lenne, a testvéred már rég aprócska alakváltó lenne. Sokkal inkább a saját testében lévő vámpírgének aktiválhatták a farkasgéneket.

- És most? Mi lesz most? – Isabella megváltásként várta tőlem a választ.

- Edan egyelőre továbbra is szépen növekszik. Ami jó – tettem hozzá. – Ha megállt volna a növekedésben, akár egy farkas, és gyerektestbe lenne zárva az örökkévalóságig, vagy amíg le nem tud mondani az alakváltásról, az senkinek sem lett volna túl kellemes. – Isabella megborzongott és bólintott. – Ugyanolyan ütemben fejlődik, akár a testvére. Se nem gyorsult, se nem lassult. Ez megint csak jó.

- Akkor nincs semmi gond?

- Egyelőre nincs – biztosítottam róla.

- Akkor jó – fújta ki a bent tartott levegőt. – És Isis? Nála is ott ez a… mutáció?

- Fogalmam sincs róla – ismertem be. Úgy látszik, Edward nem mesélte el Isabellának a vizsgálat alatt történteket. – Az igazság az, hogy nem tudtam megnézni, mivel nem kaptam meg a megfelelő mintákat.

- Hogyhogy?

- Isis… megijedt vizsgálat közben. Vagy nem is tudom… - vontam meg a vállam. – Nem akartam erőltetni a dolgot, mert túl riadtnak tűnt. Majd megkérem Edwardot, hogy vegyen le tőle egy kis vért – jutott eszembe a megoldás. Ha tényleg miattam rémült meg – bár fogalmam sem volt arról, mivel adhattam erre okot -, akkor csak így juthatok a vizsgálandó mintákhoz.

- Nem értem, mi van vele mostanában. Edward pedig nem mond semmit! – fonta össze durcásan a karjait a mellkasa előtt Isabella. – Persze, értem én, miért nem teszi, csak…

- Tudom, mit érzel – biztosítottam róla, aztán hirtelen felkaptam a fejemet. Isabella észlelte a reakciómat, és ő is fülelni kezdett, aztán fáradtan felsóhajtott.

- Ne haragudj… Megmondtam, hogy maradjanak a váróban! – sietett ki a szobámból, én pedig követtem. A váróterem vagyis inkább szobácska összesen négy székből állt. Az egyiken Edan ült, és amint meglátta az anyját, felpattant.

- Megpróbáltam itt tartani – pislogott fel Isabellára bűntudatosan.

- Semmi baj – simult a női tenyér a kisfiú hátára, hogy így terelje tovább a folyosón a betegszoba felé. – Ha Isis akar valamit, a jó isten sem állíthatja meg! – forgatta meg a szemét.

Ahogy kinyitottam az ajtót, hirtelen mindhárman ledermedtünk. Nem tudtam eldönteni, hogy meg kéne ijednem vagy inkább nevessek a látványon.

Isis a betegágy szélén térdelt, és szikrázó szemekkel meredt az ágyban fekvő betegre, aki legalább ugyanilyen dühös pillantással ajándékozta meg a kislányt. Az apró gyerekujj az arca előtt mutogatott, miközben Isis úgy szidta, akárcsak egy rossz kisfiút szokás.

- Az anyukádnak ki kéne mosni szappannal a szádat! De úgy ám, hogy csak habozzon! Ilyen csúnya szavakat… - bosszankodott.

- Mit csinálsz itt? Azt mondtam, hogy maradjatok kint! – sietett Isabella az ágyhoz, és azonnal leemelte róla a lányát.

- Én csak épphogy bekukkantottam, hogy beszélgessek vele, ő viszont olyan csúnyákat mondott! Azt mondta, hogy… - kezdett volna bele Isis a hallottak visszamondásába, de Isabella keze a szájára szorult.

- Elhiszem, ne ismételd meg! – kérte, aztán eleresztette a kislányt. Isis lesimítgatta a szoknyáját, aztán csípőre tette kezekkel fordult ismét az ágy felé, hogy továbbra is szemmel verhesse áldozatát. – De neked akkor sem kellett volna bejönnöd. Dave beteg és pihenésre van szüksége. Biztosan zavartad… - feddte meg Isabella. Isis egy pillanatig még mozdulatlanul állt, aztán nagyot fújtatva hátrasétált a bátyjához és hozzám. – Szörnyen sajnálom, hogy vagy? – fordult Isabella Dave-hez.

- Sokkal jobban lennék, ha végre eltűntetné valaki ez a rusnya kis vakarcsot a szobámból! És ha végre mindenki békén hagyna! – morogta dühösen a fogai között, miközben fájón megrándult a szája. Hallottam, ahogy a levegő egyszerre akad mindenki tüdejében – az enyémben is. Isabella arca azonnal megkeményedett, nekem pedig ökölbe szorult a kezem.

- Ezt szíves örömest megtesszük! Gyerünk, gyerekek! – fordított azonnal hátat az ágynak, aztán kézen fogva az ikreket kisétált. Nekem is szükségem volt pár mély levegőre, hogy a sértés ellenére orvosként tudjak viselkedni.

- Az a kislány csak jó kedvre akart deríteni, ugye, tudod? – léptem az infúziós állványhoz.

- Teszek rá! – jött válaszként a mormolás, és Dave feje megint a fal felé fordult. A bennem lévő orvos háttérbe szorult, és nagyapaként legszívesebben lekevertem volna két pofont ennek a kis suhancnak, amiért megbántotta Isist.

- Igen, azt látom… Akkor további jó magányt! - állítottam át a csöpögés gyorsaságát, hogy kevesebb fájdalomcsillapítót kapjon, majd kisiettem a szobából. Volt már dolgom néhány nehéz esettel, de most először veszítettem el a türelmemet.

- Jól vagytok? – kérdeztem már a váróteremben. Isabella éppen feladta Edanre az esőköpenyét, mert odakint zuhogott. Isis a kapucnija alá bújva toporgott a sarokban, így nem láthattam az arcát, de éreztem a könnyek sós illatát.

- Igen, csak… Nem is tudom, miért akartam egyáltalán meglátogatni ezt az idiótát… - fújtatott Isabella. – Még hogy rusnya meg vakarcs! – dühöngött magában. Tökéletesen megértettem. – Mi lenne, ha megvonnád tőle a fájdalomcsillapítót… Hadd szenvedjen egy kicsit! – gyulladt gonosz kis láng Isabella tekintetében. Ha képes lettem volna rá, most biztos, hogy elpirulok. Zavartan sütöttem le a pillantásomat, amit Isabella valószínűleg félreértelmezett. A keze megérintette a karomat. – Tudom, hogy nem teheted, sajnálom. Csak… Dühös vagyok. Este találkozunk! – mosolygott rám.

Ahogy kiléptek az ajtón, mély levegőt vettem, aztán visszasétáltam a betegszobához, hogy megfelelően beállítsam a fájdalomcsillapító adagolását. Szerencsére Dave elaludt, így nem vette észre, hogy újra besurrantam. Miután végeztem, döbbenten ültem le a szobámban lévő íróasztalhoz. Még sosem csináltam ilyesmit. Sosem akartam megbüntetni egyetlen beteget sem akármilyen hisztisek vagy elviselhetetlenek is voltak. Mi a fene ütött belém?

Folytatni akartam a kísérletezést Edan és a farkasok vérével, de végül nem volt hozzá kedvem. Még mindig bosszantottak annak a fiúnak a szavai. Hogy nevezhette rusnyának a világ leggyönyörűségesebb lényét. Mintha a rózsára azt mondaná valaki, hogy büdös vagy a selyemre, hogy érdes…

Az orromban még mindig ott éreztem a könnyek illatát. Más esetben legyintve túlléptem volna egy ilyen eseten, de egy gyermeki lélek annyira érzékeny. Ki tudja, hogy eshetett Isisnek ez a gonosz bánásmód… A kislányok olyan könnyen a szívükre veszik az ilyesmit…

A gyerekzsivajt már messziről hallani lehetett. Körbenéztem, de egyetlen felnőttet sem láttam a közelben, így elindultam az iskola felé, ami a kórház szomszédjában állt. Mr. Kenster mostanában hajlamos volt el-eltünedezni, ha Miss Katie feltűnt a közelben. Úgy futott a nő után, akár egy farkcsóváló kiskutya.

- Felfújt béka, felfújt béka! – ugrált Michael Orson egy kis palatáblát lóbálva a kezében, miközben röhögött.

Ő és még pár gyerek körbevettek egy kislányt, Celia Cathmore-t, aki kétségbeesve próbálta visszaszerezni a tulajdonát, ám az mindig gazdát váltott, mielőtt elérhette volna. Nem először zaklatták már szerencsétlent, a múltkor is majdnem nekem kellett közbelépnem, csak akkor a tanító hamarabb feltűnt, mint megtehettem volna.

- Adjátok vissza! – buggyantak ki hatalmas könnycseppek a szeméből.

- Akkor ugorj, béka! Ugorj! – emelte a magasba a táblát a fiú. Dühösen siettem feléjük.

- Elég volt! Tűnjetek onnan! – kiáltottam el magam, mire a palatábla a földön landolt, a gyerekek pedig úgy pucoltak be az iskola épületébe, mintha maga az ördög üldözné őket. Egyedül Celia maradt összeszedegetni a kiborított cuccait. – Jól vagy? – guggoltam le hozzá, és szedegetni kezdtem a füzeteit. Nem válaszolt, csak az öklével törölgetni kezdte a szemét.

Előhúztam a zsebemből a fehér zsebkendőmet, és odanyújtottam neki. Meglepett tekintettel nézett fel rám, aztán lassan kinyújtotta a kezét, és elvéve tőlem az anyagot felitatta a könnyeit.

- Gyere… - segítettem fel a földről, aztán odakísértem az iskola lépcsőjéhez. Szó nélkül követett, aztán szomorú sóhajjal ült le az egyik alsóbb fokra. – El kéne mondanod a szüleidnek…- tanácsoltam neki, de csak egy fejrázást kaptam válaszul. – Segítenének…

- Nem. Az én hibám… - indult útnak egy újabb könnycsepp a kerekded arcon.

- Miért lenne a te hibád? – érdeklődtem tőle kedvesen.

- Tényleg olyan vagyok, mint egy felfújt béka. Kövér és csúnya – szipogott.

Meglepetten néztem végig rajta. Tényleg nem volt nádszálvékony, de az arca igazán szép volt, és kövér helyett inkább a nőiesen kerekded jelzőt használtam volna rá – már amennyire egy tizenkét éves lány már nőies lehet…

Meg akartam vigasztalni valahogyan, de nem ez volt a megfelelő pillanat rá. Mr. Kenster éppen felénk közeledett az úton, és elég dühös képet vágott. Miss Katie valószínűleg sokadszorra is visszautasította.

- Mutatok neked valamit, rendben? – fordultam Celia felé. – Iskola után gyere be a kórházba – kértem, aztán odaintettem a tanítónak, és elsiettem. Hallottam, hogy a férfi megpróbálja kihúzni a kislányból, miről is beszélgettünk, de ő azt füllentette, hogy elesett játék közben az udvaron, én pedig csak megvizsgáltam, hogy jól van-e.

Már késő délután volt, mikor Celia szembe jött velem a kórház folyosóján. Gyorsan odaadtam Mrs. Valentine-nek a gyógyszereit, aztán intettem a kislánynak, hogy jöjjön velem. Az ujjait tördelve toporgott előttem, ahogy felé nyújtottam a könyvet.

Érdeklődve nyitotta ki a bejelölt oldalnál, de az arcára fagyott a mosoly, mikor meglátta a festményeket. Telt idomú nők portréi voltak. Váddal teli pillantással nézett fel rám. Úgy tűnt, teljesen félreértett.

- Várj! – kaptam el a karját, mikor ki akart rohanni a szobából. – Nem látod a lényeget! – vettem fel a könyvet a szőnyegről, ahová ejtette, és újra fellapoztam. – Nézd csak meg őket, milyen szépek… Látod ezt a mosolyt? És az ő tekintetét? – mutattam egy másik képre. – Ezek a nők gyönyörűek. Akkoriban igazi szépségideálok voltak… És a festőjük számára igazi múzsák, istennők voltak, nem gondolod? – igyekeztem elmagyarázni. Celia ismét megfogta a könyvet, hogy jobban megfigyelhesse a vonásokat, aztán rám emelte a tekintetét és hálásan elmosolyodott.

Már sötétedett, mikor felálltam a székemből, hogy kicseréljem a mostanra lassan elfogyó infúziót és ellenőrizzem a beteg állapotát. Dave tudomást sem vett a jelenlétemről, még akkor sem, mikor vizsgálni kezdtem. Nem mintha bántam volna. Tartottam tőle, hogy még egy rossz szó, és megint elvesztem a fejem. Még mindig gyötört a lelkifurdalás, amiért ilyesmi megtörténhetett velem.

Mire végeztem, Nokomis éppen megérkezett. Gyorsan elmondtam neki éjszakára a feladatait, aztán felkaptam a kabátomat, és hazamentem. Kivételesen mindenki otthon volt. Rosalie az új szobájában üldögélt csendesen – csak a lélegzését hallottam -, miközben Emmett, Jasper és Alice a nappaliban töltötte az időt Benjaminnal és az egyik új farkassal, Dillonnal, aki már megbékélt a létezésünkkel és jelenlétünkkel. Egy új videojátékról beszélgettek – nem igazán érdekelt a téma.

Isabella még a konyhában volt a gyerekekkel és Edwarddal, ezért tettem pár kört a ház körül. Nem akartam addig bemenni, amíg Isis nincs ágyban. Kerülnöm kell őt – győzködtem magam, mire elöntött a teljes letargia. Fogalmam sem volt, hogyan bírom majd ki ezt az egészet. Igaz csak pár óra várakozás után titokban újra láthatom majd, de az mégsem ugyanaz.

- Szép estét, doki! – lépett ki a házból végül Benjamin Dillonnal a nyomában. – Maga meg miben settenkedik itt a sötétben? – nevetett fel. Viccnek szánta, én mégis összerándultam. Persze, nem tudhatta, hogy arra várok, mikor lopakodhatok be végre az unokám hálószobájába, ennek ellenére kényelmetlenül éreztem magam.

- Csak sétálok – feleltem végül.

- Végre elállt az eső… - nézett fel, mintha meg akarna bizonyosodni róla. – Ühm… Doki… - lépett közelebb hozzám, miközben intett a társának, hogy nyugodtan menjen tovább. Az előre sétált pár lépést, de végül megállt, hogy bevárja Benjamint.

- Segíthetek valamiben? – érdeklődtem. A barna szemek hátrapislantottak.

- Holnap bemennék magához a kórházba, ha nem gond… - Ráncokba szaladt a homlokom.

- Valami baj van?

- Nem. Nem igazán… Csak tanács kéne… És… Huh… - vakargatta a tarkóját zavartan. – Nem nagyon tudom, kihez fordulhatnék, ön pedig segített még a múltkor… - utalt arra a régi beszélgetésünkre, mikor azt tanácsoltam neki, valami olcsó, kedves ajándékkal fejezze ki az érzéseit bevésődése tárgyának.

- Akkor holnap várlak a rendelőmben – biztosítottam róla.

- Kösz, doki! – bólintott, miközben megkönnyebbülve kifújta a levegőt a tüdejéből. – További jó… sétát… - biccentett felém.

Még vagy fél óráig élveztem a friss levegőt, mire Isis végre lefeküdt, újabb egy órán át pedig a saját szobám padlójába róttam ösvényt, mígnem el is aludt az öccsével egyetemben. Halkan nyomtam le a kilincset, bár biztos voltam benne, hogy mindenki tudatában van annak, hogy mit csinálok éppen. Ez igazán zavaró volt. Most már tökéletesen meg tudtam érteni, Edward miért zárkózott be előttünk akkoriban, mikor Isabellát még épphogy csak megismerte.

Óvatosan osontam be a gyerekszobába, és térdeltem le megint Isis ágya mellé. A szempillái álmában meg-megrebbentek, az arca kipirult, és aranyosan szuszogott. Rusnya… Hogy is lehetne rusnya…

- Te vagy a legszebb, akivel valaha találkoztam – hajoltam a füléhez. Reméltem, hogy a szavaim eljutnak hozzá egy álom keretében, és eltörlik azt, amit délután hallott.