Varázslatos realitás 104.

Peter a kórház előtt fékezett le. Nem állt meg, de a futását gyors sétára mérsékelte. Önkéntelenül eszébe jutott, amit az édesanyja mondott arról, hogyan illik egy kórházban közlekedni.

Tudta az utat, a nővérpulttól elkapott pár szánakozó tekintetet, gyorsan odabiccentett, de nem akart velük törődni. Fontosabb dolga volt.

Az anyja szobájába érve az első, ami feltűnt neki, hogy sokkal több gép van benn, mint a legutóbb. Leült az ágy mellett lévő székre.

- Szia! A nővér azt mondta, úgysem hallasz, de sohasem lehetnek ebben biztosak. Jó lenne, ha magadhoz térnél. Meg kell egy csomó dolgot beszélnünk… Anya… kérlek…

Mikor az orvos az esti vizit kapcsán megjelent, egy csomó érthetetlen dolgot mondott. Peter semmit sem fogott fel belőle, csak azt, hogy amíg nem jönnek meg az eredmények, addig pontos dolgot nem lehet tudni. Csak bólogatott és nem engedte el az édesanyja kezét.

Hajnalban hagyta ott a kórházat, mikor az éjszakás ápolónő rátalált. Mint egy zombi, úgy ment ki az épületből. Hazáig sétált. Fogalma sem volt arról, mit csinál, de azt vette észre, hogy egy olyan ajtó előtt áll, amihez nincs kulcsa. Addig kopogott, amíg a lány meg nem jelent.

- Peter? Mit… - A fiú nem hagyta, hogy Charlotte végigmondja. Csak hozzálépett, átölelte és hagyta, hogy eleredjenek a könnyei.