Varázslatos realitás 106. + Hírek

Új blogot indítottam egy Vizet az elefántnak fanficnek. :) Tudom, hogy néhányan lesznek, akik megint azt mondják, hogy miért kell új dologba belekezdenem, de örülnék, ha támogatnátok engem. :) Egyszerűen, ha jön az ihlet, akkor nem lehet szembe szállni vele. Ha nem írnám ki magamból, nem tudnék a többi történetemre koncentrálni. Ígérem, hogy csúszás az új fic miatt nem lesz. Ha csúszom, akkor annak biztosan más oka van.

A Vizet az elefántnak ficem blogja: http://vizetazelefantnakfanfic.blogspot.com

Csütörtökön vagy pénteken este lesz friss a Gyógyító pilleszárnyakból, hétvégén pedig Edward szemszögből. :)

A Varázslatos realitás csúszásokat pedig nézzétek el nekünk. Magánokok miatt csúszunk mostanában, semmi köze nincs a többi írásomhoz. Köszönöm a megértéseteket! :)

Peternek fogalma sem volt arról, hogy mit kéne mondania. Kicsit szánalmasnak érezte magát, ahogy ott feküdt betakargatva Charlotte ágyában és a lány a haját simogatta. Talán aludt is, fogalma sem volt az idő múlásáról. Valahol kikapcsolt az agya, és úgy döntött, nem vesz tovább részt a dolgokban.

- Először csak fájt a feje – kezdte lassan mondani. Nem nézett fel, magának beszélt. A barátainak se volt könnyű elmondani az eseményeket folyamatosan, de ahogy Charlotte-nak próbálta formálni a szavakat, mintha megakadt volna benne a mondanivaló. Először akarta kimondani a kimondhatatlant. – Aztán pont veled voltam, emlékszem, és el kellett mennem. A kórházból hívtak, hogy elájult, akkor még semmi biztosat nem lehetett tudni, most meg mire biztos lett, azt mondták, nem lehet mit tenni. Én nem is értem, hogy nem derült előbb ki. Voltam benn nála… Eddig magánál volt, most nem, és ha magához is térne, azt mondta a doktor… De nem egészen értettem… Az se lenne már sok idő. Valami csonkolást emlegetett, de nem értettem. Csonkolás, milyen fura, az rossz szokott lenni. Megcsonkít, de ez jó lenne, hiszen daganat… én… El fogom őt veszíteni. Charlotte, az anyám meg fog halni.