.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. július 31., szombat

A jelen boldogsága - 30. fejezet

30. GYÁVA




IDEGESEN JÁRKÁLTAM FEL-ALÁ a gyerekeim és a barlang bejárata között. Edward odabent éppen közölte Russellel, hogy ha bármivel próbálkozik, apró darabokra fogja cincálni – kivételesen pedig egyáltalán nem kételkedtem abban, hogy be is váltaná a fenyegetését, mert én is képes lettem volna bármire a gyerekeimért. Akár még arra is, hogy megöljem egy barátomat.

Jasper az egyik szikla mellett állt mozdulatlanul, mint valami őr. A karjait összefonta maga előtt, és az arcára koncentráció ült ki. Gyanítottam, hogy ha nem igyekezne ennyire, akkor még ennél is nyugtalanabb lennék, bár a képessége nagy részét valószínűleg, Russelre fordította.

Mikor odabent a barlangban mozgolódás támadt, megfeszült minden porcikám és felborzolódott a szőr a hátamon. Tudtam, hogy a háttérben a falka is figyel, de mégsem éreztem biztonságban Edant és Isist. Minden érzékem kiélesedett, hogy ha szükséges, meg tudjam védeni a gyerekeimet. A farkammal még egyszer óvatosan a kicsik felé legyintettem, de beleütközött félúton a védőpajzsba, amellyel Edan körbevette önmagukat. A kisfiam barna szemei felemelkedtek rám, és biztató mosoly ült ki az arcára. Bólintottam egyet felé, hogy ügyes és csak így tovább, aztán ismét a barlangra figyeltem.

Először a családom hátrált ki odabentről, és félkör alakot formálva megálltak a bejárattól pár méternyire. Edward olyan volt, mint egy igazi kőszobor – minden egyes izma megfeszült és a tekintetét le sem vette a kilépő Russelről. Pontosan tudtam, mit érez…

Veszélybe sodorni a gyermekeinket… Két rossz közül választani nekik… Ez volt életünk legnehezebb döntése. És csak remélni tudtam, hogy tényleg ez a kevésbé rossz.

Russel lassú léptekkel jött ki a barlang bejáratához, aztán megállt. Gianna közvetlenül mellé lépett, és biztatóan megszorította a kezét. Önkéntelenül vicsorogni kezdtem a látványra, de megpróbáltam visszafogni magam. Russel vöröslő tekintete egy ideig a földet pásztázta, aztán rám emelkedett.

- Sajnálom… a múltkorit. – A hangja halk volt, és bűnbánattal teli. – Szívesen mondanám, hogy nem akartam bántani a lányodat, de nem vagyok benne biztos, hogy meg tudtam volna állni – sóhajtott fel. – Annyira csábító az illata – lélegzett mélyet a levegőből, miközben a szemei egy pillanatra lecsukódtak.

- Fegyelmezd magad! – Edward hangja keményen csattant, mire Russel ismét felnézett, és bólintott.

- Sajnálom – kért elnézést reszelős hangon ismét. – Így könnyebb, hogy ő itt van – pillantott Jasperre.

Kezdjük már! Túl akarok lenni rajta! – mordultam fel Edwardnak üzenve.

- Nézz Isisre! – utasította Edward Russelt. Ahogy a vörös tekintet éhesen fürkészni kezdte a lányom arcát, kirázott a hideg. Próbáltam megkeresni a márványvonásokban a barátomat, hogy egy kicsit lenyugtassam magam, de ez elég nehezen ment. – Isis, kicsim, tedd a dolgod – kérte Edward a lányunkat, mire Isis orrocskája összeráncolódott és a szemei összeszűkültek a fókuszálástól.

Mielőtt ide jöttünk volna, otthon már kipróbáltuk ezt az egészet, mert nem voltunk biztosak benne, hogy Edan pajzsán át Isis képes-e használni az erejét. De úgy tűnt, hogy a burok csak befelé nem enged semmit és senkit, kifelé áthatolható. Napokba telt, míg Isis képes lett Carlisle-t – vele kísérleteztünk – szemkontaktus nélkül is irányítani, de végül sikerrel járt.

Feszülten vártuk a hatást Russelen, és mikor a tekintete kábulttá vált, kicsit fellélegeztünk.

- Utasítsd valamire! – Edward hangja halk volt, de határozott. Isis elgondolkodva döntötte oldalra a fejét.

- Ülj le a földre! – kérte. Russel azonnal törökülésbe ereszkedett. – Most… emeld fel a kezedet. – A férfikar a magasba emelkedett, mire Emmett halkan röhögni kezdett.

- Mondd neki, hogy vakarja meg a fejét, ahogy a majmok – szólalt meg prüszkölve, mire én és Isis is dühös tekintettel fordultunk felé. Russel megzavarodva nézett körbe, és azonnal felpattant, de nem tett semmi mást.

- A képességem nem játék! – szólalt meg bosszankodva Isis, miközben megrovóan meredt a nagybátyjára. Emmett bocsánatkérően felemelte mindkét kezét, én pedig büszkén csóváltam meg a farkamat. Igaz, Isis is használta már apróságokra az erejét, de most pontosan tudta, hogy ez halál komoly, és eszerint is viselkedett. Az én apró, okos, kisbabám…

- Újra! – tért vissza a figyelme ismét Russelre, és egyenesen a szemeibe nézett. – Most koncentrálj csak rám! Parancsolom, hogy miután elfordítottam a tekintetemet rólad, akkor is, tedd, amit mondok! – Az apró ujjak ökölbe szorultak az erőlködéstől, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam az eredményt. Isis lassan oldalra fordította a fejét, és lehunyta a szemeit. – Most ülj le a földre! – adta utasításba. Pár másodpercig csendben vártunk, de semmi nem történt. Isis bánatos sóhajjal nézett fel. – Nem megy, mami – rázta meg a fejét elkeseredve.

Mondd meg neki, hogy semmi baj – pillantottam Edwardra.

- Nem gond, hercegnőm, csak próbáld újra – mosolygott rá Edward. Isis mélyen beszívta a levegőt a tüdejébe, aztán bólintott.

Egész nap próbálkoztunk – kisebb-nagyobb pihenőkkel -, de nem jártunk szerencsével. Isis a végére olyan elkeseredett arcot vágott, hogy úgy éreztem, megszakad a szívem a látványtól. Teljesen kimerülten ült fel a hátamra végül Edannel együtt, mikor úgy döntöttünk, mára bőven elég lesz ennyi, és mire hazaértünk, már a nyakamra dőlve szundikált.

- Sikerülni fog neki, csak idő kell hozzá – állt meg Edward a gyerekágy végénél, miközben én betakargattam Isist és egy puszit nyomtam a homlokára. Békésen szuszogva fordult az oldalára, miközben motyogott valamit egy nyusziról – gyanítottam, hogy Joshua házi állatáról lehet szó, akit pár napja Juliette-ék áthoztak hozzánk játszani, míg a gazdája járőrözött.

- Annyira segíteni akar – mosolyodtam el szomorúan.

- Gyere, neked is pihenned kell – húzott a kezemnél fogva az ágyunk felé Edward. Egy óvó pillantást vetettem még a kicsik felé, aztán követtem őt.

Amíg a párnámra nem hajtottam a fejemet, és a hűvös kar át nem fonta a derekamat, fel sem fogtam, hogy milyen fáradt vagyok én is. A szemeim azonnal lecsukódtak, és elaludtam.

Dörgő hang ébresztett. Egy másodpercig azt hittem, hogy még mindig álmodom, és megrettentem – verekedő vámpírokról szólt az álmom, akiknek a teste úgy csapódott egymáshoz, mintha kősziklák omlottak volna le egy földrengés következtében -, de aztán rájöttem, hogy csak vihar van odakint.

Ahogy a hátam mögött Edward megmozdult, álmosan pislogva nyitottam fel a szemeimet, majd meglepetten könyököltem fel, mikor felfogtam, hogy Isis és Edan ott állnak az ágyunk mellett.

- Reggel van már? – dünnyögtem.

- Nem, még nem is hajnalodik – felelte Edward a hátam mögül.

- Akkor ti miért vagytok fent? – nyúltam ki a jobb kezemmel, hogy megérintsem Isis karját.

- Veletek alhatunk, mami? – Edan hangja vékonyka volt, és mikor megdörrent ismét az ég, riadtan kapták az ablak felé a tekintetüket. Csak most vettem észre, hogy Isis a bátyja kezébe kapaszkodik.

Meglepetten fordultam hátra Edward felé, aki halványan elmosolyodott. A gyerekeim félnek a vihartól… - döbbentem rá, miközben lelkiismeret-furdalásom támadt a kellemes érzés miatt, ami elöntött. Most pont olyanok voltunk, mint egy emberi család, ahol a gyerekek bemásznak a szüleik ágyába, mikor megijednek a dörgéstől és villámlástól.

- Persze, gyertek – egyeztem bele boldogan, mire a kis lábak és karok villámgyorsan felkapaszkodtak az ágyra, és az ikrek befészkelték magukat Edward és közém. Szorosan egymáshoz bújtunk, és Edward karja a takaró felett magához ölelt minket. Halk sóhaj hagyta el a számat a tökéletes pillanattól, és ahogy az aranybarna tekintet megtalálta a félhomályban az enyémet, átjárt a melegség.

Másnap a reggeli alatt is folytatódott az idillünk. Edward bár nem evett, leült mellénk az asztalhoz, és újságot olvasgatott. Én főztem egy jó nagy adag kávét, csak azért, hogy az illata betöltse a helyiséget, pont ahogyan a gyerekkoromban a családi reggeleken volt szokás, a gyerekek pedig nevetgélve eszegettek – bár gyanítottam, hogy az emberi ételből több került bizonyos titkos helyekre, mint a gyomrukba.

Nemrég észrevettem, hogy a gyorsaságukat kihasználva, amint elfordítom a fejemet, az étel egy része azonnal egy virágcserében vagy a szemetesben landol, de nem szóltam rájuk. El kellett fogadnom, hogy ők mások, mint a többi gyerek, és nem kényszeríthettem le a torkukon az ételt, ahogyan más szülő a sárgarépát vagy a brokkolit, csak azért, mert én úgy gondoltam, azt kéne szeretniük.

Ahogy a mosogatóba tettem a tányérokat, Edward mögém lépett, és hűvös ajkait a nyakszirtemhez nyomta. Gyorsan elmosogattam, aztán ráadtam a gyerekekre a citromsárga esőköpenyüket, majd belekezdtünk egy újabb koránt sem átlagos családhoz való napba.

Tényleg féltek a vihartól, vagy csak nekem akartak örömet okozni? – kérdeztem Edwardtól, miközben már a hegyek felé masíroztunk. Edant a hátamon vittem, míg Isis az apja karjában nézelődött. Prüszköltem egyet, ahogy egy kósza esőcsepp éppen az orrom hegyére esett.

- Tényleg – felelte Edward. Isis kíváncsian pillantott fel rá, de nem kérdezett semmit.

Furcsa, hogy félnek valamitől, ami nem is árthat nekik…

- A legtöbb embernek van ilyen dolog az életében – vonta meg Edward a vállát.

Igaz… Én gyerekkoromban a mosógéptől féltem, mert magától mozgott. Azt hittem, hogy egy őrült manó lakik benne, aki ki akar törni, hogy megharapjon. – Edward halkan felkuncogott. – Hé, nem ér kinevetni! – háborodtam fel. – És te, mitől féltél? – kérdeztem meg kíváncsian.

- Már nem emlékszem – rázta meg a fejét, de láttam, hogy a szája sarka megrándul.

Úgyis ki fogom szedni belőled – fogadtam meg.

- Úgysem tudod – nézett rám magabiztosan Edward.

Fogadjunk – lendítettem meg a farkamat, de ahelyett, hogy megcsaptam volna vele Edwardot, csak végigcirógattam vele a combját.

- Isabella! – szólt rám nevetve, aztán hirtelen elhallgatott. Egy másodpercig nem tudtam, mi ütött belé, aztán rájöttem, hogy már a hegyek lábánál járunk. Mire felértünk a táborhelyre, újra feltámadt mindannyiunkban a feszültség.

A gyakorlás talán, egy hajszálnyival jobban ment, mint előző nap – Isis a szemkontaktus megszüntetése után még vagy egy percig uralni tudta Russelt -, de ennél nagyobb áttörés nem történt. Valahányszor Russel a maga ura volt, izgatott szemekkel fürkészte a gyerekeimet, ami egyáltalán nem tetszett. Igaz, Jasper miatt nagyjából nyugodt maradt, mégis látszott rajta, hogy csak a vérszomj irányítja a gondolatait.

- Jól van, hercegnőm, csak pihenj egy kicsit, már haladtunk valamelyest – guggolt le Edward a védőburok elé, miközben a többiek visszaterelték egy időre Russelt a barlangba. Isis lehuppant az esőtől vizes földre, és nyűgösen megdörzsölte a szemét. Máskor rászóltam volna, hogy keljen fel, mert összekoszolja a ruháját, de most inkább nem akartam ilyen apróságokkal zaklatni.

- Minden rendben? – Carlisle mellénk sietett, és aggódva végigmérte a kicsiket. Szőke tincsei nedvesen tapadtak a fejéhez. Az eső délutánra még jobban zuhogni kezdett, engem pedig egyre jobban zavart az ázott kutyaszag, ami belőlem áradt. Edwardnak és Carlisle-nak ezzel szemben kifejezetten jót tett az vihar. Az esőcseppek apró gyémántokként ültek meg a bőrükön, és legalább úgy csillogtak, mint a napfényben szoktak.

- Igen, csak elfáradt – sóhajtott fel Edward.

- Valamit rosszul csinálok, papa – harapta be Isis az alsó ajkát, és láttam rajta, hogy közel áll a síráshoz.

- Nagyon jól csináltad, kincsem. De ehhez idő kell – próbálta megnyugtatni Edward.

- Igen, egy kicsit türelmesnek kell lennünk – helyeselt Carlisle is meleg mosollyal az arcán.

- Úgy érzem, valami gátol abban, hogy teljesen átvegyem felette az irányítást, de nem tudom, mi az – törölt le az öklével bosszúsan egy kicsorduló könnycseppet Isis. Biztos voltam benne, hogy ha a pajzs nem lett volna körülöttük, akkor ráfogta volna az esőre a pityergését, de így csak lehajtott fejjel tűrte, hogy Edan megfogja a kezét, és biztatóan simogassa az ujjait. Edward elgondolkozva pillantott Carlisle-ra.

- Talán a burok? – ráncolta össze a homlokát Carlisle.

- Nem, nem hiszem – rázta meg Edward a fejét. Az esőcseppek a nedves, bronzvörös tincsekről a láthatatlan pajzsnak csapódva változtattak irányt. – Akkor rajtad sem működött volna otthon.

- Akkor rá kell jönnünk, mi változott azóta. – Carlisle még közelebb lépett a burokhoz, és Isis szemébe nézett. – Kipróbálnád rajtam újra az erődet? – kérte.

- Persze, nagypapa – sóhajtotta Isis, aztán koncentrálni kezdett. Carlisle szinte azonnal kábult állapotba került, és teljesítette, amit a kislányom kért tőle, de amint a barna szempár elfordult róla, a hatás azonnal megszűnt.

- Meghibásodtam – húzta össze magát kicsire Isis, átölelve a felhúzott térdeit. Aggódva néztem rá, és idegesített, hogy nem változhatok át, és nem ölelhetem magamhoz.

- Nem hiszem, hogy meg tudnál hibásodni, drágám – nyúlt ki Edward keze Isis felé, aztán mikor rájött, hogy nem tudja megérinteni, visszaejtette maga mellé. – Rájövünk majd, mi a gond – ígérte.

Carlisle elgondolkozva egyenesedett ki, aztán körbenézett.

- Talán, van a közelben valami, ami blokkolja őt.

- Micsoda? – fürkészte végig a terepet Edward is. A pillantásom végigkövette az ő útvonalát. Sziklák, sziklák, kövek, sziklák, fák, Jasper, barlangbejárat, sziklák, fák… Elég egyhangú… Kivéve…

- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Carlisle. – De ha kell, akkor mintát veszek a kőzetből, a földből és minden egyébből – vágott nagyon eltökélt arcot.

Lehet, hogy erre nem lesz szükség – szóltam közbe, bár csak Edward hallotta meg. Felém kapta a fejét, ahogy kiolvasta a kósza gondolatot az elmémből.

- Mi az? – érdeklődött Carlisle észrevéve a kis közjátékunkat.

- Isabella úgy gondolja, hogy nem a természetes környezetben kéne keresni a gátló tényezőt – nézett elgondolkozva Edward a barlang irányába.

- Akkor miben? – vonta össze a szemöldökét Carlisle.

- Mi van, ha egy harmadik képesség gátolja Isis erejét? – intett a fejével Edward Jasper felé. Jasper sötétarany pillantása felénk rebbent. – Mindketten az érzésekre hatnak. Lehet, hogy Jasper nyugtatása tompítja azokat az érzéseket, amelyeket Isis adna át.

- Ez nem kizárt – hümmögött Carlisle, miközben átgondolta a teóriámat. – Ki kéne próbálnunk nyugtatás nélkül.

- Ki van zárva! – mondta ki hangosan Edward azt, amire én is gondoltam. – Így is túl sokat kockáztatunk. Tudod, hogy ha Jasper nincs itt, akkor Russel kezelhetetlen.

- Ha működik Isis képessége, akkor alig pár másodpercig kell csak visszatartanunk őt – Carlisle tétovázva pillantott a háta mögé, miközben magában számot vetett az esélyekről. – Nem árthat nekik. Többen vagyunk, itt vannak a farkasok is, Jasper bármikor ismét lenyugtathatja és a pajzson úgysem jutna át.

- Carlisle… - túrt bele idegesen a hajába Edward, és én is aggódva mértem végig az ikreket. – Már ezt is csak épphogy kibírják az idegeink – ismerte be.

- De papa, ha nincs más választás – tápászkodott fel Isis a földről, aztán hátrafelé forgolódva leporolta a szoknyácskáját. – Ha már kipróbáltuk, csináljuk is végig. Különben hiába volt minden… – nézett végül az apja felé könyörgő szemekkel.

Nem akarom, Edward – rázkódtam meg. A gyomrom öklömnyire zsugorodott, és úgy éreztem, hirtelen valaki elszívta előlem az összes levegőt.

- Én sem akarom – fúrta a tekintetét Edward az enyémbe.

De nincs más választásunk? – Még gondolatban is csak halk suhogásnak tűnt a belső hangom.

- Választhatjuk azt is, hogy hagyjuk az egészet, és megoldjuk mi, ahogy tudjuk – mondta el azt a másik lehetőséget Edward, amit egyszer már elvetettünk.

Nem tudom, Edward. Nem tudom, nem tudom, nem tudom… - ismételgettem kétségbeesve.

Anyának lenni nehezebb feladat volt, mint korábban gondoltam. Nem csak annyiból állt az egész, hogy gondoskodni kellett a gyerekek mindennapi szükségleteiről és szeretni kellett őket, hanem abból is, hogy olyan döntéseket hoztunk minden nap, amelyek kihatással voltak az jövőjükre – vagy esetünkben akár az életükre is. Hogy tudnak más szülők boldogulni ezzel? Hiszen, senki sem tudhatja előre, mi lesz a döntései következménye…

- Nyugodjatok meg, nem muszáj most azonnal kipróbálnunk. Gondoljátok át! – lapogatta meg Edward hátát Carlisle, aztán elindult a barlang felé.

- Anyu, apu… - Edan kérdőn pislogott ránk.

- Megbeszéljük – jelentette ki Edward. – De most hazamegyünk. Gyerünk! – intett a fejével a lefelé vezető ösvény felé. Amíg nem értünk biztonságos távolságba, addig a gyerekek a pajzson belül maradva egyedül mentek, és csak később vettük fel őket.

- De nem akarok elmenni! Ki akarom próbálni! – fonta össze a karját maga előtt Isis, és dühös tekintettel meredt az apjára. Halkan felmordultam, hogy induljon el, de ügyet sem vetett rám.

- Egyelőre még mi vagyunk a szülők és ti a gyerekek, szóval, megyünk.

- Nem. – A dacos ellentmondástól Edward tekintete elsötétült, és a szemöldöke a magasba emelkedett.

- Mi az, hogy nem?

- Nem megyek. Attól még, hogy ti… - Isis félbehagyta a mondatot, és ráharapott a szájára. Fogalmam sem volt, mit is akart mondani, de biztos voltam benne, hogy Edward kiolvasta a fejéből és emiatt lett még dühösebb.

- Isis Cullen, azonnal indulj lefelé! Ne húzd ki nálam a gyufát! – nézett szigorúan a lányára. Ezután jó pár percig mintha egy szoborjátékot néztem volna, amelyben az győz, aki tovább bírja teljesen mozdulatlanul.

Edward… - sóhajtottam fel. Ennek az erődemonstrációnak nem sok értelme volt. Sakk, matt. Apa és lánya, mindketten olyan makacsok tudtak lenni, hogy holnapután estig itt állhattunk volna, mert biztos voltam abban, hogy egyikük sem adná fel.

- Edan, engedd le a pajzsot! – parancsolta Edward. Igazán meglepett, hogy még mindig milyen kemény a hangja. Isis figyelmeztető pillantást vetett a testvérére, és mikor Edan lehajtotta a fejét, úgy nézett rá, mintha elárulta volna.

- Indulás! – lépett oda Edward Isishez, amint megszűnt a burok a gyerekek körül, és felkapta a karjába. – És nehogy azt hidd, hogy nem kapsz büntetést ezért! – indult el vele gyorsan lefelé a hegyről, hogy minél előbb átléphesse a biztonságot nyújtó határt. Megvártam, amíg Edan felmászik a hátamra, aztán én is utánuk siettem. Gyorsabban kapkodtam a lábaimat, mint általában, mert pajzs nélkül én is a lehető legtávolabb akartam kerülni Russeltől.

Amilyen kellemes volt a hangulat előző este, annyira feszültre sikeredett a mostani éjszakánk. Isis egyáltalán nem volt hajlandó enni vagy megszólalni, Edward pedig szintén elég hallgatag volt, és a lányára még csak rá sem pillantott. Nem értettem, mi ütött belé. Persze, Isis engedetlen és hisztis volt, de máskor Edward sokkal könnyedebben vette az ilyesmit. Sőt, ő volt az, aki engem nyugtatott általában, ha a lányunk rossz fát tett a tűzre.

Gyorsan megfürdettem a gyerekeket, de mikor visszamentünk a hálószobába, Edward sehol sem volt. Kissé idegesen mondtam el az esti mesét nekik, de szerencsére, gyorsan elaludtak. Amint lelassult a lélegzetük, visszatettem a könyvet a polcra, és lementem a földszintre. Szinte biztos voltam benne, hogy Edwardot majd a verandán találom, mégis megkönnyebbültem, mikor megláttam őt a lépcsőn üldögélni.

- Mi a baj? – ültem le mellé, és végigsimítottam a hátán.

- Isisben egy cseppnyi tisztelet sincs irántunk – mordult fel.

- Tudod, hogy ez nem igaz – néztem rá. Beletúrt a hajába, és kifújta a levegőt a tüdejéből.

- Igen, tudom, csak…

- Csak? – érdeklődtem.

- Azt gondolta magában, hogy gyáva vagyok – nézett rám Edward fájdalmas arccal.

- Csak egy pillanatnyi, ostoba gondolat volt, ő maga is pontosan tudja – hajtottam a fejemet a vállára. – Dühös volt rád, amiért nem tehette azt, amit akart. Velem is mindig ezt csinálja – mosolyodtam el halványan. – Én már egész hozzászoktam…

- Mi van, ha igaza van? Ha tényleg gyáva vagyok? – hallottam meg Edward halk kérdését, mire felnevettem. Bosszús tekintettel nézett rám. – Én sem nevettelek ki, mikor te panaszkodtál Isis miatt – kérte ki magának.

- Nem is azon nevetek. Csak micsoda képtelen ötlet, hogy te gyáva vagy – nyomtam puszit az arcára. – Ki volt az, aki megmentett engem már vagy ezerszer? Aki önként vonul a Volturi ellen, hogy megvédje a családját? Hogy lennél gyáva, Edward?

- Félek, hogy mi lesz veletek, és…

- És?

- Én hajlandó lennék megadni magam Arónak, ha azzal megvédhetnélek titeket – bökte ki, és olyan gyötrődve nézett rám, mintha azt várná, elítélem majd.

- Tudom – bólintottam. Bár ez a gondolat halálra rémített – és inkább adtam volna oda az életemet, hogy Edwardot megóvjam ettől a döntéstől -, tökéletesen megértettem őt. Ha a kicsik és az ő életéről lett volna szó, én is eladtam volna a lelkemet az ördögnek.

- Tudod? – ráncolta össze a homlokát. – Azt is, hogy mit jelent ez? Képes lennék megint embert ölni. Elárulni mindent, amiben az apám hisz, amiben én is hiszek – sütötte le a szemét.

- Értünk tennéd – feleltem rekedtes hangon. Edward gyötrődése számomra is szenvedést okozott. – Ez nem gyávaság. Nem megadás. Ez önfeláldozás, amire csak a legerősebbek és legbátrabbak képesek.

- Hogy van az, hogy te még a bűneimet is erénynek látod? – csúsztatta Edward a tenyerét az arcomra csillogó szemekkel.

- Miért van az, hogy te az erényeidet mindig bűnnek látod? – kérdeztem vissza, mire végre feltűnt egy halvány mosoly a gyönyörű arcon. – Isis is tudja, hogy bármire képes lennél értünk és hogy milyen bátor vagy. De nem lesz szükség az önfeláldozásodra – csókoltam meg. – Együtt megoldunk majd mindent – hajtottam vissza a vállára a fejemet. Pár percig csend volt, aztán halkan felnevettem.

- Mi az?

- Úgy tűnik, mi vagyunk a legbizonytalanabb szülők az egész világon. Csak az a szerencsénk, hogy felváltva bizonytalanodunk el, és itt van ez a tornác, ahol lelket tudunk önteni a másikba – ütögettem meg a lépcsőt magam mellett. – Ez a mi szülői bázisunk. – Edward félhangosan felkuncogott, és összefonta az ujjait az enyémekkel.

- Kellemes kis bázis – ismerte el a tekintetét az ég felé fordítva.

- És ma este extrán kellemes – vigyorodtam el.

- Extrán? – pislogott rám Edward kérdőn.

- Kivételesen Isis nem engem utál – vigyorodtam el, mire megforgatta a szemeit. – De holnap békülj ki vele…

- Ki fogok – bólintott beleegyezően.

- És szó sem lehet büntetésről, így is épp elég stresszes az életük szegénykéimnek – védtem meg Isist, bár nem igazán hittem, hogy Edward beváltaná a fenyegetését.

- Még egy ilyen picit sem adhatok neki? – mutatta az ujjai között a parányi távolságot.

- Szerintem, épp elég büntetés volt a számára, hogy ma nem adtál neki jóéjt puszit. Az felér egy ekkora büntetéssel is – nyitottam szét az mutató- és hüvelykujját még jobban.

- Neked is büntetés, ha nem adok jóéjt puszit? – érdeklődött ártatlan arcot vágva.

- Még szép! – biccentettem.

- Hát, te nem tettél semmi rosszat, szóval nincs miért büntesselek – hajolt felém. Lehunytam a szemeimet, de hiába vártam a hűvös ajkak érintését. Meglepetten néztem fel, és csak akkor értettem meg, miért merevedett mozdulat közben Edward, mikor megfordult a széljárás.

- Miért jön vissza Alice? – néztem Edwardra kérdőn, de a homlokán megjelenő ráncokból már sejtettem, hogy nem lesz kellemes a válasz.

2010. július 29., csütörtök

Árnyékvilág Reklámarc Pályázat győztesei (olvasói szavazattal)

Szóval, az olvasói szavazatok alapján a következőképpen alakult a verseny:

Camilla:

Balogh Eszter - 35 szavazat
Endes Ilona - 2 szavazat
Fábián Nikolett - 55 szavazat
Faragó Anikó - 14 szavazat
Szakály Dóra - 2 szavazat

Vagyis Camilla reklámarca Fábián Nikolett lesz.

Julie:

H. Tóth Kata - 13 szavazat
Horváth Mónika - 24 szavazat
Palla Alexandra - 1 szavazat

Vagyis Julie reklámarca Horváth Mónika lesz.

Jossie:

Fazekas Felícia Gina - 35 szavazat
Meilinger Zsanett - 20 szavazat

Vagyis Jossie reklámarca Fazekas Felícia Gina lesz.

Gratulálok a győzteseknek! :) És köszönöm szépen a szavazóknak az összesen 191 szavazatot. :)

Az általam választott reklámarcokkal és az olvasói választás győzteseivel hamarosan felveszem majd személyesen (e-mailben vagy facebookon) is a kapcsolatot, hogy megbeszéljük a részleteket. :)

2010. július 26., hétfő

II. Nyári Olvasói Találkozó

Akik eddig jelentkeztek, hogy jönnének, azoknak kiküldtem az előbb a google-csoport meghívót, kérlek, igazoljátok vissza. Azoknak is küldtem, akik úgy gondolom, hogy lehet, hogy jönnének, csak nem tudnak még a dologról... Ők akkor igazoljanak vissza, ha tényleg jönnének. :) Aki még szeretne részt venni, de eddig nem jelentkezett, az írjon ennél a bejegyzésnél egy hsz-t, amelyben megírja a mail címét, és akkor felveszem őt is a google-csoportba.

És akkor a részletek, amik már biztosak:

1. A találkozó augusztus 20-22-ig Pécsett lesz. Lehet egy, kettő vagy mindhárom napra is jönni kedv és lehetőség szerint. :)

2. Gabi felajánlotta, hogy ingyen ebédet készít minden résztvevőnek, szóval, úgy tűnik, hogy csak a hideg ételről kell gondoskodnia mindenkinek. Ezer hála és köszönet Gabinak a felajánlásért! :)

3. A szállás mindenkinek ingyenes lesz, viszont a helyek száma korlátozott, így akik messziről jönnének, és szükségük lenne szállásra, minél előbb jelentkezzenek. Köszönöm. :)

4. A főnapon, vagyis 21-én lesz a legtöbb program, ezért aki csak 1 napra szeretne jönni, az lehetőség szerint, 21-én jöjjön. 20-án és 22-én kisebb programok lesznek csak, ismerkedünk, pár apró játék lesz majd. :) 21-én lesznek a nagyobb játékok, amiken nyerni is lehet majd, és ekkor olvasok majd fel az Árnyékvilágból is egy részletet (vagyis, valószínűleg, Szandi, mert ő nem csak szépen olvas, de élvezhetően is :) ).

Azt hiszem, egyelőre ennyi biztos információm van, a többit a csoporton belül megbeszéljük. :) Csipogjon, akit még fel kéne vennem, köszönöm. :)

2010. július 24., szombat

A jelen boldogsága - 29. fejezet

29. ROSSZ ÉS MÉG ROSSZABB




SÓHAJTVA ÜLTETTEM LE Isist az ágyra, és lassan öltöztetni kezdtem. Edwarddal kivételesen cseréltünk, és ő foglalkozott Edannel – jelen pillanatban megkísérelte feladni rá a pizsamanadrágját. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, és csak aztán vágtam bele a beszédbe – most az egyszer nem akartam elszúrni.

- Miből gondolod, hogy a vámpírok gonoszak? – kérdeztem végül. Edward valószínűleg, már pontosan tudta a választ, de nem szólalt meg – örültem, hogy hagyja, én beszéljem meg a lányunkkal a dolgot. Isis szégyellősen beharapta a száját, és a testvérére sandított. Áhá, szóval, valami összeesküvésről van szó! – jöttem rá somolyogva.

- Háááát, az úgy volt… - kezdte Isis elnyújtva a szavakat, miközben lesütötte a szemét és apró ujjait tördelte. – A nagypapi bevitt magával minket a szobájába, aztán volt az asztalon egy könyv…

- Egy könyv? – vontam fel a szemöldökömet. Miféle könyv lehetett Carlisle-nál, aminek a képei ilyen hatással voltak a kislányomra?

- Vámpírok voltak benne… Szét… széttépték az embereket, és voltak kisbabák is… és az anyukáik, és… - Isis hangja elakadt, és láttam az elborzadást a tekintetében. A mítoszok, amiket Carlisle nekem is megmutatott, mikor még terhes voltam – döbbentem rá.

- Kincsem, azok a képek… A valóságban nem így történt – simítottam végig a haján. – A nagypapa segített, kiemelt belőlem titeket, és én jól vagyok, látod? – tártam szét a karjaimat mosolyogva, de Isis arca egyáltalán nem derült fel, ahogy vártam.

- Azt írták, hogy a gyerekek démonfajzatok voltak. – Meglepetten jöttem rá, hogy Isis már egyáltalán nem képekről beszél, hanem a szövegről. Carlisle képes lett volna felolvasni neki egy ilyen könyvből? Ez elég elképzelhetetlennek tűnt… - Hogy el kellett égetni őket, mert különben embereket öltek volna, hogy megigyák a vérüket… - Isis hangja elhalkult, és kétségbeesett tekintettel nézett fel rám. – Mami, én annyira szeretem a vért. Mi van, ha… mi van, ha engem is el kell majd égetni? – teltek meg könnyel a szemei. Edward összerezzent mellettem, és engem is kivert a hideg veríték a rémképtől, ahogy a kislányom teste a lángok között vonaglik.

- Az soha nem fog megtörténni! – néztem a szemeibe. – Te nem vagy olyan, mint azok a gyerekek. Te a mi kislányunk vagy. Nem is értem, hogy Carlisle miért olvasott nektek ilyeneket… - ráncoltam össze dühösen a homlokomat.

- Nem a nagypapi volt – pirult el Isis. Újabb pillantást vetett Edanre, aki összepréselte az ajkait.

- Na jó, mi folyik itt? – sóhajtottam fel.

- Tudunk olvasni – cincogta Isis vékonyka hangon.

- Hogy mit tudtok? – Meglepetten néztem végig rajtuk, aztán Edwardtól vártam a megerősítést, hogy jól hallottam. – Te tanítottad meg őket? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.

- Nem a papi hibája, magunktól tanultuk meg – kelt azonnal az apja védelmére Isis.

- Ó… Hát, ügyesek vagytok! – mosolyodtam el. – Csak máskor inkább kérdezzetek meg minket arról, hogy milyen könyvet olvassatok, rendben? Te pedig ne foglalkozz butaságokkal – jó kislány vagy és nagyon szeretlek – simogattam meg a puha arcocskát. Isis mélyet sóhajtott, mire Edward most először felénk fordult.

- Igen, a mami ezt nem értheti teljesen.

- Mit? – bosszankodtam. Nem szerettem, mikor Edward gondolatban beszélt a lányunkkal, mert ilyenkor mindig úgy éreztem, kimaradok valamiből.

- Hogy milyen… szomjasnak lenni – próbálta meg finoman megfogalmazni Edward. – Tényleg szörnyen nehéz, igaz? – nézett ellágyulva Isisre. – Sajnálom, hogy miattam ezt kell kiállnotok.

- Nem te tehetsz róla, papi – rázta meg a fejét Isis, és megpróbált mosolyt varázsolni az arcára. Gyorsan begomboltam az utolsó gombokat a felsőjén, aztán az ágy szélére ültem, és az ölembe vettem őt.

- Bár így lenne… - A szeretett arcra kiültek az önmarcangolás megszokott jelei. – De te jobb vagy, mint én vagy bármelyik vámpír. Ti jók vagytok – fogta meg mindkét gyermekünk apró kezét Edward. – Tudjátok, hogy miért? – A két barna szempár kíváncsian figyelte a választ – ahogyan én is. – Mert van bennetek édesanyátokból – mosolygott fel rám Edward úgy, hogy egy dobbanásnyi ütemet kihagyott a szívem. – Bármennyire is hasonlítotok rám, a jósága erősebb bennetek. – Isis egy másodpercig emésztette a hallottakat, aztán mintha a vonásai megkönnyebbülésről árulkodtak volna. Meghatottan fúrtam a tekintetemet Edwardéba, annak ellenére, hogy egyáltalán nem értettem vele egyet.

- Ez így nem teljesen igaz – ráztam meg a fejemet, hogy kijavítsam őt. – Lehet, hogy nem érthetem, mit éltek át, de biztos vagyok benne, hogy vannak vámpírok, akikben ott van az igazi jóság. Apu, a nagypapa, a nagyi, a nénikéitek és a bácsikáitok mind ilyen vámpírok. Szeretnek titeket, egy gonosz lélek pedig nem képes a szeretetre. Higgyetek nekem! – Isis kérdőn fordult a bátyja felé.

- Ez igaz lehet… Tudom, hogy a papi és a többiek szeretnek – bólogatott végül elgondolkozva.

- És a mami is szeret – tettem hozzá, hogy végre megértse. Mire észbe kaphattam volna az apró kis test már a karjaim között volt. – Elhiszed nekem? – simogattam a sűrűn emelkedő és süllyedő hátat.

- Igen, mami. – Hallottam meg a halk, fojtott hangocskát a blúzomba motyogni. Pár pillanatig még elégedetten szorítottam magamhoz Isist, aztán gyengéden eltoltam magamtól. – Jól van, de most lefekvés! – mosolyogtam rá.

Miután Isist és Edant a sarokban álló ágyacskákba fektettük – Alice kicserélte a bölcsőt, mikor az ikrek túl nagyok lettek hozzá -, megszokásszerűen a kezembe vettem a mesekönyvet, amelyből olvasni szoktam nekik elalvás előtt. Ahogy fellapoztam a bejelölt helynél, ahol éppen tartottunk, eszembe jutott valami.

- Miért nem mondtátok meg, hogy tudtok olvasni? – kérdeztem. Edward felvette a törölközőket az ágyról és szépen kiteregette őket a széke karfájára, hogy megszáradjanak. A testvérek újabb cinkos pillantást váltottak egymással, aztán Edan keserűen kifújta az eddig bent tartott levegőt.

- Én kértem, hogy titkoljuk el – vallotta be. Meglepetten néztem rá – valahogy ez a csintalan mesterkedés inkább a húgára volt jellemző.

- De hát, miért? – értetlenkedtem.

- Mert szeretsz nekünk olvasni – nézett a kezemben tartott mesekönyvre. Az ujjaimmal végigsimítottam a lapokon, miközben elszorult a torkom.

- Szeretnénk normális kisgyerekek lenni, hogy örülj – szólalt meg Isis is. A szememet lesütve bámultam a betűkre, amik összefolytak előttem. Visszafogom őket. Annyira okosak és ügyesek, de megjátsszák, hogy kevesebbre képesek, azért, hogy boldoggá tegyenek engem és megfeleljenek nekem.

- Én azt akarom, hogy boldog kisgyerekek legyetek – erőltettem mosolyt az arcomra. – Akarsz ma te olvasni magatoknak? – nyújtottam Edan felé a mesekönyvet, de csak heves fejrázást kaptam válaszként. – Nem bánom egyáltalán – erősködtem.

- Nem, te olvass!

- Igen, mami, te – kérték mindketten. Próbáltam megfeledkezni a nehéz súlyokról a mellkasomon, amik miatt sírni akartam, és inkább belekezdtem a mesemondásba.

Alig tíz perc kellett csak, hogy pár lapos pislantás után lecsukódjanak a szemeik és a légzésük egyenletessé váljon. Ahogy elaludtak, a szemeimből potyogni kezdtek a könnyek. Mielőtt Edward megállíthatott volna, kirohantam a szobából, és a verandáig meg sem álltam. Jó pár percig csak csendben sírdogáltam az egyik lépcsőfokon ücsörögve, és csak aztán hallottam meg a halk ajtónyitódást.

- Pocsék anya vagyok – sóhajtottam fel. Bár nem fordultam hátra, tudtam, hogy Edward az. Csak akkor vettem észre, hogy leült mellém, mikor a tenyerébe vette a kezemet, és a szájához emelve egy csókot lehelt rá.

- Csodás anya vagy.

- Ez nem igaz – ráztam meg a fejemet, miközben dühösen töröltem le a szabad kezemmel egy kicsorduló könnycseppet az arcomról. – Ma majdnem baja esett Isisnek, mert azt hitte, nem szeretem. És tényleg azt akarom, hogy normális gyerekek legyenek. Biztosan egy csomó mindent rájuk kényszerítek még az esti mese olvasáson kívül is, csak mert az anyai ösztöneimet ki akarom elégíteni. Pedig nekem az ő igényeiket kéne néznem. Olyan borzalmas anya vagyok! – rázkódtam meg a rám törő sírástól.

- Azt akarták, hogy te mesélj nekik – húzott magához Edward, ujjai finoman simogatták a hajamat.

- Mert olyan jó gyerekek… - mosolyodtam el szomorúan. – Inkább lemondanak a saját vágyaikról, mintsem hogy csalódást okozzanak nekem. De mivel viszonozhatnám ezt nekik? Pár hónap, és sokkal többet tudnak majd, mint én. Hogyan tanítsam meg őket mindenre, ha már semmi szükségük rá? Ha már semmi szükségük rám… - emeltem fel a fejemet a hűvös mellkasról, hogy bele tudjak nézni a kavargó aranyba.

- Tudod, miért akarták valójában, hogy te mondd el az esti meséjüket? – kérdezte Edward halvány mosollyal az arcán. – Mert te vagy az anyukájuk. – Mikor összeráncoltam az orromat, jelezve, hogy nem igazán értem, mire akar kilyukadni, folytatta. – A te hangod az, amitől el tudnak aludni, amitől álmukban gyönyörű helyeken járnak majd. Te vagy számukra a Biztonság, a Szeretet, a Minden. Tudom, hogy mit éreznek, mert számomra is ezt jelented csak más formában. – A hűvös ajkak egy másodpercre megkeresték az enyémet, aztán Edward az enyémhez döntötte a homlokát. – Nem szellemi tudást kell átadnod nekik – arra megfelel egy lexikon is, de hidd el, az nem tud átölelni, simogatni, szeretni. Én már csak tudom – nevetett fel halkan, bár nem értettem, hogy mit talál viccesnek. – Te vagy az édesanyjuk, érted már? – halkult el a hangja.

- Mondták már neked, hogy milyen bölcs vagy? – csúszott a tenyerem Edward arcára. – Ez pedig a férjek és az apák feladata, és nagyon jól csinálod. – A dicséret következménye egy ragyogó mosoly volt, amitől elfogott az érzés, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb nője.

- Tiszta szívből szeretem Önt, Mrs. Cullen!

- Én is tiszta szívből szeretem Önt, Mr. Cullen… – válaszoltam vallomással a vallomásra. Edward egy másodpercig elgondolkozva nézett rám, félrehajtott fejjel, aztán a zsebéhez nyúlt.

- Tudom, hogy még visszavan egy kis idő, de… - húzott elő egy vékony ezüstláncot, aztán a tenyerembe fektette. – Fél pillanat… - pattant fel mellőlem. Mire megkérdezhettem volna, hová is megy, már ismét mellettem ült, és az ujjai között ott tartotta a jegygyűrűmet. Amióta ismét farkas lehettem, muszáj volt levennem, mert átváltozáskor valószínűleg, lerepedt volna az ujjamról a vékony fém. – Így ni! – fűzte fel a láncra. – Nézd csak, van itt egy kis kapocs, ha ezt az átváltozás előtt megnyomod, akkor a két soros lánc egyre bomlik, és a mérete megfelelő lesz farkasként is. Egyetlen apró mozdulat – magyarázta. – Csak ne legyél feledékeny! – vigyorgott rám. – És akkor mindig veled lesz…

- Köszönöm – suttogtam elhaló hangon. Sokszor lelkiismeret-furdalásom volt, amiért nem hordtam a gyűrűnket, és hihetetlennek tűnt, hogy Edward még ezt is észrevette rajtam. Felfogtam a hajamat, amíg ő a nyakamba akasztotta a láncot, aztán meghatottan forgattam az ujjaim között az ékszert.

- Boldog születésnapot így előre is. – Edward finoman a számra nyomta az ajkait, aztán el akart húzódni, de nem hagytam. Jó pár órát töltöttünk csókolózással a lépcsőn ülve.

A következő pár napban megint nem történt semmi különös, amit én egyáltalán nem bántam. Edward igyekezett minden időt velünk tölteni, amit csak tudott, én pedig próbáltam kiélvezni a gyermekeim társaságának minden másodpercét, és nem foglalkozni semmi mással.

Vasárnap éppen a nappaliban játszottunk, mikor Edward hazaérkezett a hegyekből. Mosolyogva néztem fel rá, de ahogy megláttam az arcát, tudtam, hogy valami nincs rendben. A gyerekeket rábíztam Esmére és Juliette-ékre, akik megint átjöttek hozzánk, aztán kisurrantam a férjem után a konyhába.

- Mi történt? – érintettem meg a vállát. Háttal nekem a mosogatónak támaszkodott a kezeivel, de mikor hozzá értem, felém fordult.

- Alice… Alice-nek látomása volt. Zavaros és őrült látomása, ami… - csapkodott a kezével zaklatottan, ahogy magyarázott. – Mindegy, nem fontos.

- Ha ennyire kiborultál tőle, akkor biztosan fontos. Mondd el! – kértem tőle, miközben az aggodalomtól összeszorult a gyomrom. Egy fáradt mozdulattal megdörzsölte az arcát – bár ő képtelen volt testileg kimerülni -, aztán mély levegőt vett.

- Csak villanások voltak. Russelről és… Isisről – kezdte, mire rémülten elkerekedtek a szemeim.

- Ha megint hozzáér, akár egy ujjal is, én esküszöm, hogy… - borultam ki teljesen. Ismét felvillantak előttem a képek, amikor a kislányom ott kapálózott a markában, és kirázott a hideg.

- Russel képtelen uralni az erejét újszülöttként. Egyszerűen nem tud ráfókuszálni annyira senkire, hogy törölhesse a memóriáját. Próbáltuk tanítani, rávenni, hogy figyeljen, de semmi. Az időnk pedig vészesen fogy… - sóhajtott fel.

- Akkor most mi lesz? – nyeltem nagyot.

- Alice villanásaiban… Isis segített – szorult ökölbe Edward keze. – De nem fogom a lányomat a közelébe engedni! – tört ki belőle. A hangjában a düh és a kétségbeesés keveredett.

- Hogy segíthetne Isis? – vontam össze a szemöldökömet.

- Az erejével. Ha őt meg tudnánk tanítani arra, hogy szemkontaktus nélkül is használhassa a képességét… Akkor rá tudná venni Russelt, hogy fegyelmezze magát. De nem fogok ezzel kísérletezni! – rázta meg a fejét.

- Persze, hogy nem – értettem egyet azonnal. A gondolat, hogy a lányunkat használjuk fel a terveinkhez, nem foglalkozva azzal, hogy baja is eshet, egyszerűen képtelenség volt. Edward vonásai hirtelen megfeszültek, de csak pár másodperccel később jöttem rá, hogy miért.

- Én akarom, papa. – Isis hangjára mindketten az ajtó felé fordultunk. Lesütött szemmel álldogált az ajtóban, miközben ujjaival a hófehér szoknyácskáját gyűrögette.

- Dehogy akarod! – siettem oda hozzá, és felkaptam a karjaimba. – Neked nem kell ezzel foglalkozni, majd mi megoldjuk.

- Mami, nem vagyok ostoba… - hagyta el halk sóhaj a rózsás szájat. – Pontosan tudjuk Edannel, hogy milyen helyzetben vagyunk. Hallottuk, ahogy a nagyi telefonon beszélt a nagypapával róla, és ott volt az az eset… mikor megszöktem – pirult el. – Na meg, a papinak mindig el kell mennie, és a többiek is alig járnak haza. És… - Az apró tűzrózsák még vörösebbek lettek.

- Isis! – Edward hangja bosszúsan csattant fel – azelőtt még sosem hallottam, hogy ezt a hangot használta volna a lányával szemben.

- Sajnálom, papi, kíváncsi voltam… - harapta be az alsó ajkát.

- Mit csinált? – néztem nyugtalanul Edwardra.

- Beleolvasott a naplóimba. – Túrtak bele a hosszú ujjak idegesen a bronzvörös tincsekbe.

- Isis, ilyesmit nem szabad – ráncoltam össze a homlokomat.

- Tudom, mami, csak… Nem bírtam ellenállni. Ne haragudj, papa… - pislogott bűnbánóan Edwardra.

- El kéne égetnem azokat a vackokat – morogta Edward. – Nem! Arról szó sem lehet! – tiltott meg valamit határozottan Isisnek.

- Lehetne hangosan, mielőtt agyérgörcsöt kapok az idegességtől? – szóltam rájuk.

- Isis olvasott a Volturiról is a naplómban, és arra gondolt, hogy esetleg, rajtuk is használhatná a képességét – magyarázta Edward, miközben pár lépéssel átszelve a konyhát ide-oda mászkált.

- Az ki van zárva! – hördültem fel, aztán megpróbáltam megnyugodni, hogy értelmesen tudjak beszélni Isisszel. Vettem pár mély levegőt, majd magam felé fordítottam a fejét a mutatóujjammal. – Figyelj ide, kicsim. Tudom, hogy segíteni akarsz, és hogy tisztában vagy azzal, mennyire veszélyes ez az egész helyzet – kezdtem úgy, mintha egy felnőttel beszélnék, bár elég nehéz volt meglátni a gyermeki arcon az érettség jeleit. Talán, csak Isis tekintete volt sokkal komolyabb, mint egy pár éves kisgyereké lenni szokott. – De hidd el, meg tudjuk oldani. Nektek semmi bajotok nem fog esni. Mindannyian felkészültünk arra, hogy megvédjünk titeket, nem kell félned.

- Vagyis felkészültetek rá, hogy meghaljatok miattunk – kezdtek el remegni az apró ajkak. – Sajnálom, mami, de ebből nem engedhetek – rázta meg a fejét úgy, mintha lenne tárgyalási alapja. Ha nem lett volna életveszélyes a helyzet, biztosan viccesnek találtam volna a komolyságát, de így egyáltalán nem éreztem kedvet a nevetéshez.

- Isisnek igaza van, mami. – Edan Juliette karjában érkezett a konyhába.

- Követelte, hogy hozzam ki a húga után – nézett rám bűnbánóan Juliette. – Ő pedig azt mondta, hogy egyedül szeretne kimenni a mosdóba, mert már nagylány…

- Semmi gond. Csak menjetek vissza játszani – tettem le Isist a földre, és megpróbáltam kiterelni mindenkit a konyhából – Edwardon kívül.

- Nem, mami. Sajnálom, de végig kell hallgatnod. – Edan határozottságát hallva tényleg teljesen ledöbbentem. – Kérlek… - nézett rám könyörgő tekintettel, aztán mikor csendben maradtam, folytatta. – Én meg tudnám védeni Isist, miközben segít. Tökéletes biztonságban lennénk.

- Edan. Nem! – ráztam meg hevesen a fejemet. – Ti még gyerekek vagytok, az én gyermekeim. Én pedig az anyátok vagyok, és az a dolgom, hogy megvédjelek titeket. – Edan felém nyújtotta a kezeit, hogy vegyem át őt. Mikor a karomba került, az apró tenyereit az arcomra fektette, és egyenesen a szemembe nézett.

- Mami, a Volturi iszonyatosan erős. A képességeik… Meg fogtok halni – teltek meg a barna szemek könnyel. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne boruljak ki teljesen. – Mi lenne akkor velünk, mami?

- Nektek semmi bajotok nem esne – ígértem újra.

- Nem, mami, lehet, hogy nem – gondolkozott el. – De vajon, milyen életet élhetnénk?

- Egy csomó ember szeret titeket, a gondotokat viselnék, de nem lesz bajunk, én… - igyekeztem összeszedni az észérveket a fejemben, de hogy ígérhettem volna meg tiszta lelkiismerettel, hogy minden rendben lesz, mikor a Sors bármikor közbeszólhatott.

- Az nem történhet meg – torpant meg Edward előttünk, és az amúgy is sápatag arcszíne most még jobban kifakult.

- Micsoda? – Esme és Saore is megjelentek az ajtóban az öcsémmel együtt, és érdeklődő idegességgel figyeltek minket.

- Isis és Edan úgy gondolja, hogy ha nekünk bajunk esik, Aro nem fogja hagyni, hogy más nevelje őket. Hogy uralni akarja majd a képességeiket, és maga mellett fogja tartani mindkettejüket – hadarta Edward. – De erre nem lesz lehetősége, mert megölöm. Nem hagyom, hogy a gyerekeimet szolgaként tartsa, én… - Összerezzentem, mikor a kőkemény ököl belecsapódott a hűtőszekrénybe hatalmas lyukat hagyva maga után az ajtóban. Saore és Juliette ijedt tekintettel pislogott egymásra, míg Esme aggódva figyelte, ahogy Edward mélyeket lélegezve megtámaszkodik a kezeivel a hűtőszekrény maradványaiban és lehajtja a fejét.

- Menjetek most – adtam vissza Edant Juliette-nek. Nem volt szükség arra, hogy ismét ösztökéljem őket a távozásra, azonnal kisietett mindenki a konyhából.

- Sajnálom – suttogta Edward, ahogy odaléptem hozzá, és hátulról köré fonva a karjaimat, magamhoz öleltem. – Biztosan a frászt hoztam rájuk.

- Megértik – simítottam végig a tenyeremmel a mellkasán.

- Igazuk van. Arónak kelleni fognak. – Edward megfordult az ölelésemben, és a fejét a nyakamhoz hajtotta. – Mit tegyünk, szerelmem? Mi lenne a helyes? – kérdezte elkeseredett hangon. – Honnan tudhatnánk, hogy ha távol tartjuk őket az egésztől, akkor biztonságban lesznek? Mi van, ha kihagyni őket fatális tévedés, és csak még rosszabb helyzetbe sodorjuk őket, mint a mostani? – A sok kérdés teljesen összezavart. Russel kezében látni bármelyik gyermekemet iszonyatosan ijesztő kép volt, de ha a helyébe Arót képzeltem, az egyenesen halálra rémített.

- Alice látta, mi a helyes – motyogtam, miközben reszketve szorítottam magamhoz Edwardot.

2010. július 21., szerda

Reklámarc Pályázat Szavazás

Néhányan írtatok nekem, hogy a facebookon nem tudtok szavazni, ezért feltöltöttem máshová is a jelöltek képeit. A szavazataitokat mailben is le tudjátok adni így a spiritbliss24@gmail.com címen. A szavazás szabályai ugyanazok, mint a facebook esetében. Egy ember csak egy szavazatot adhat le minden csoport esetében.

Camilla jelöltek: http://picasaweb.google.com/110698823219126300627/ArnyekvilagReklamarcPalyazatCamilla#

Julie jelöltek: http://picasaweb.google.com/110698823219126300627/ArnyekvilagReklamarcPalyazatJulie#

Jossie jelöltek: http://picasaweb.google.com/110698823219126300627/ArnyekvilagReklamarcPalyazatJossie#

2010. július 18., vasárnap

Árnyékvilág - reklámarc pályázat

Először is, el kell mondanom, hogy iszonyatosan nehéz dolgom volt. 42 ember jelentkezését kaptam meg, Camillára jelentkeztek a legtöbben, de szép számmal jött Julie-ra és Jossie-ra is jelentkezés. A fiúk valahogy bátortalanok voltak... Egyetlen jelölt akadt Adam szerepére. Nagyon helyes srác, de sajnos, nem őt kerestem. Adamről egészen más kép van a fejemben. Tényleg sajnálom.

Mivel képi és videóreklámokat is szeretnék készíteni a győztesekkel, és mert tényleg nagyon nehéz volt választani, ezért úgy gondoltam, hogy több embernek is esélyt adok. Cam, Julie és Jossie reklámarcának is 2-2 embert választottam, akik már biztosan részt vehetnek a reklámozásban, valamint 1-1 embert ti, az olvasók is megszavazhattok még pluszban. Azok közé, akikre szavazni lehet majd, nem került be mindenki, aki jelentkezett, csak azok, akikről én úgy gondolom, még esetleg megfelelnének az adott karakter arcának, de nem tudok közülük dönteni.


Azt is el kell mondanom, hogy ha valakit nem választottam sem a biztos győztesek, sem a megszavazható emberek közé, az nem azt jelenti, hogy ő csúnya lenne, egyáltalán nem! Gyönyörű lányokat kellett kiszórnom, sajnos. Nem a kinézet alapján döntöttem feltétlenül, hanem az alapján is, hogy én kit tudnék elképzelni az adott karakter személyiségéhez. Igen, a személyiségéhez, így ne lepődjetek meg, ha más szem-, hajszínű emberkéket is láttok a képeken. Ahogyan azon se lepődjön meg senki, hogy Camnek jelentkezett, de én Julie-nak választottam ki mondjuk. Számomra a kisugárzás volt az igazán fontos. :)



Akkor először is, jöjjenek a biztos győztesek:



Cam reklámarcai:

1. Katka Vasmerova

2. Pálos Nikolett



Julie reklámarcai:

1. Varga Brigitta

2. Kubovics Mónika



Jossie reklámarcai:

1. Horváth Mónika

2. Szegvári Dóra





A képeiket megnézhetitek itt: http://www.facebook.com/album.php?aid=29758&id=100000001048561#!/album.php?aid=29756&id=100000001048561





Akikre szavazhattok még... Elmondom először is, hogyan tehetitek ezt meg. Minden csoport alatt találtok egy linket, ahol megnézhetitek a jelöltek képeit. A képekre kattintva alul írhattok hozzászólást, elég csak annyit írni a kiválasztott képéhez, hogy: Rá szavazok. Mindenki csak 1 szavazatot adhat le mindhárom csoportban, vagyis egy embert szavazhat meg Camnek, egyet Julie-nak és egyet Jossie-nak. Minden jelöltről két képet tettem fel, de ha valaki mindkettőnél szavaz, az is csak egyetlen szavazatnak számít majd.



Cam reklámarcai:

1. Balogh Eszter

2. Endes Ilona

3. Fábián Nikolett

4. Faragó Anikó

5. Szakály Dóra


Itt szavazhattok Camilla reklámarcára: http://www.facebook.com/album.php?aid=29758&id=100000001048561




Julie reklámarcai:

1. H. Tóth Kata

2. Horváth Mónika (Leia)

3. Palla Alexandra


Itt szavazhattok Julie reklámarcára: http://www.facebook.com/album.php?aid=29758&id=100000001048561#!/album.php?aid=29761&id=100000001048561




Jossie reklámarcai:

1. Fazekas Felícia Gina

2. Meilinger Zsanett


Itt szavazhattok Jossie reklámarcára: http://www.facebook.com/album.php?aid=29758&id=100000001048561#!/album.php?aid=29763&id=100000001048561


A szavazás 2010. július 25. éjfélig tart.


Gratulálok a győzteseknek, hajrá azoknak, akik még versenyben vannak, köszönöm a jelentkezést azoknak, akik már nem és kérem a szavazókat, hogy az alapján szavazzanak, hogy ki illik jobban az adott karakterhez személyiség szempontjából. :)

2010. július 16., péntek

A jelen boldogsága - 28. fejezet

28. JÓ AKAROK LENNI…




A NAPOK ÉS HETEK OLYAN GYORSAN TELTEK, mintha valaki direkt felpörgette volna az időt, pedig én inkább arra vágytam, hogy megálljon, és minden úgy maradjon, ahogyan van. Olyan jó lett volna boldogan, gondok nélkül kelni reggel, megcsókolni Edwardot, megetetni a kisbabáimat, egész nap gyönyörködni bennük, aztán este Edward mellett elaludni. Ehelyett már az Edwardék hazaérkezése utáni második napon ott volt Russel problémája.

Edward – érthető okok miatt – nem hagyta, hogy ott legyek, mikor az átváltozás megtörtént, de elmesélt nekem mindent részletesen. Russel próbálkozott – tényleg, igazán próbálkozott -, de az ösztönei újra és újra arra késztették, hogy megpróbáljon kitörni a fogságból. Carlisle, Jasper, Emmett, Alice, Rosalie és az a nomád vámpírnő azzal töltötték a napjaikat, hogy mindannyian őt őrizték, nehogy valami végzetes hibát kövessen el. Ha nem lett volna szükségük a képességére a Volturi miatt, valószínűleg, már rég feladták volna az egészet – és valahol nem is hibáztattam érte őket.

Csak kettesével tudtak vadászni menni – ilyenkor Edward vagy Esme is felment a hegyekbe segíteni, de ők egyébként velem és a gyerekekkel maradtak a házban.

A farkasok helyzete sem volt éppen rózsásnak mondható. Juliette-tel eleinte telefonon beszéltünk csak – elmondta, hogy a falka is szinte állandóan járőrözik -, aztán ő és Saore szinte nap mint nap át is jártak hozzánk. Aidan és Daniel eleinte tiltakoztak, de a lányok – állításuk szerint – megmondták nekik, hogy a szerelmeik, nem a rabszolgáik, és ha kedvük van meglátogatni a barátnőjüket, akkor meg is teszik.

A napok múlása lehetővé tette, hogy biztonságban legyenek nálunk. Edan sosem harapott meg senkit, és mostanra Isisnek is el tudtuk magyarázni, milyen következményekkel járna, ha egy embert harapdálna.

Ez rémített meg a legjobban… A szülők mindig azt mondják, hogy a gyerekeik úgy nőnek, mintha nyújtanák őket, de a mi esetünkben ez tényleg így volt. Más kisbabák még javában anyatejet szoptak volna, mikor Isis és Edan totyogni, járni, majd futni kezdtek, és eljutottak odáig, hogy saját maguk akarták levadászni az ételüket. Általában emberi ételt próbáltam adni nekik, de naponta egyszer ki kellett vinnem őket a közelbe egy-két őz szerencsétlenségére, hogy vért ihassanak, mert cumisüvegből – vagy pohárból – már nem igazán volt kedvük táplálkozni.

Első alkalommal aggódva nyitottam ki a bejárati ajtót és úgy fogtam a gyerekeim kezét, mintha az életük múlna azon, hogy ki ne csússzanak az ujjaik az enyémek közül. Isis nyűgösködve próbált megszabadulni tőlem, de mikor Edward rászólt, azonnal abbahagyta a hisztit – rá mindig hallgatott.

- Rendben… A szabályok – guggoltam le eléjük, mire a két hatalmas szempár izgatottan rám szegeződött. – Jól viselkedtek, nem mentek el a közelünkből, és mi vadásszuk le apátokkal az ételt, ti csak harcképtelen állatból esztek – soroltam.

- Apuuuu! – Isis az orrát ráncolva nézett fel Edwardra. Tudtam, hogy ő maga szeretne vadászni, de még túl kicsi volt hozzá. Attól függetlenül, hogy gyorsabb és erősebb, mint egy átlagos gyerek, valamint a bőre olyan áthatolhatatlan, mint egy vámpíré, még csak két-három évesnek nézett ki. Ha elképzeltem, ahogy az apró test ráakaszkodik egy rúgkapáló, vad állatra, aki az életéért küzd, egyszerűen kivert a víz.

- Hallgassatok anyátokra! – jelentette ki Edward, mire kapott tőlem egy hálás pillantást. Isis bosszúsan sóhajtott egyet, aztán bólintott.

- Akkor indulás – bólintottam. – Fogjátok meg apátok kezét, amíg átváltozom – csúsztattam át az apró ujjakat Edward tenyerébe, aztán behátráltam a fák közé.

Edwarddal úgy beszéltük meg, biztonságosabb, ha farkasként kísérem őket. Úgy gyorsabban utolérem a szökni vágyókat – Isis arcát elnézve tényleg megfordult a fejében ilyesmi -, valamint bár távol maradunk a hegyektől, mégis jobb elővigyázatosnak lenni, ha két vérszomjas vámpír van a környéken – és egyikük még újszülött is.

Ahogy farkasként kisétáltam a fák közül, Isis és Edan szemei tágra nyíltak. Még sosem láttak engem ebben a formában, így csak remélni tudtam, hogy nem ijednek meg túlságosan. Igyekeztem barátságos arcot vágni, és lesunytam a fejemet, hogy ne legyen túl fenyegető a megjelenésem.

- Mami? – Edan hangja vékony volt és hitetlenkedő. Lassú lépésekkel mentem közelebb, aztán pár méternyire megálltam tőlük, és lefeküdtem a földre.

- Odamegyünk? – kérdezte Edward felismerve, hogy azt szeretném, ők önként tegyék meg az első lépéseket a másik alakom megismeréséhez, ha úgy érzik, már felkészültek rá. Miután mindketten bólintottak, odavezette őket hozzám. Edan egy pár pillanatig csak nézett rám, aztán elengedte az apja kezét, és apró karjait a nyakam köré fonva megölelt. Oldalra fordítva a fejemet, az orrommal kedveskedve megbökdöstem az oldalát, mire kuncogni kezdett.

Az én bátor kisfiam – néztem fel Edwardra, mire elmosolyodott.

Isis félrehajtott fejjel méregetett engem, miközben valószínűleg, azt mérlegelte, hogy hozzám merjen-e nyúlni.

Fél tőlem… - szomorodtam el. Persze, tisztában voltam azzal, hogy egy felnőtt ember számára is ijesztő vagyok, nemhogy egy apró gyereknek, mégis azt reméltem, hogy a saját gyermekeim bíznak bennem annyira, hogy tudják, nem bántom őket.

- Tévedsz – nevetett fel Edward, mire Isis felpillantott rá. – Anyu azt hiszi, hogy megijedtél tőle – magyarázta neki vigyorogva, mire Isis apró karjai sértődötten fonódtak össze a mellkasa előtt.

- Én nem félek senkitől! – jelentette ki, mire Edward szája megrándult. – Csak azon gondolkoztam, hogy vajon erősebb vagy-e, mint apu – vonta meg a vállát.

- És, mire jutottál? – érdeklődött Edward.

- Igaz, hogy anyu hatalmas, de szerintem, te győznél – küldött egy ragyogó mosolyt az apja felé Isis.

Elfogult… - forgattam meg a szemeimet.

- Vagy csak jól méri fel az erőviszonyokat – piszkálódott Edward.

Ó, persze… Érdekes, hogy tegnap mégis te kerültél alulra, mikor… összemértük az erőnket – fejeztem ki magam virágnyelven. Edward lehajolt a fülemhez, és úgy suttogott bele, hogy csak én hallhassam.

- Csak mert elég izgalmasnak tűnt az a póz ahhoz, hogy hagyjam magam.

Akkor visszavágót követelek! – húztam vigyorra a számat.

- Este megkapod – ígérte Edward.

- Na, menjünk már! – nyűgösködött Isis, miközben ő is odajött hozzám, és érdeklődve simogatni kezdte a bundámat.

Az aznapi vadászat a félelmeim ellenére egészen olyan volt, mint egy igazi családi program – leszámítva, hogy átharaptuk két szarvas torkát, hogy aztán a gyerekeinket megitassuk a vérükkel. De sütött a nap, nevetgélve futkostak körülöttünk a kicsik – és egyikük sem akart elszökni az óvó pillantásaink elől -, Edward keze pedig újra és újra végigsimított rajtam, valahányszor a közelembe került.

Az idő múlásával egészen megszoktam ezt a fajta napi rutint, és a végén már egyedül is ki mertem menni az ikrekkel, mikor Edward éppen a hegyekben tartózkodott.

- Anyu? Mikor vadászhatunk egyedül is már? – kérdezte Isis, az egyik ilyen alkalommal. A fűben hevertem épp egy fa alatt, miközben ő és Edan virágokat szedtek. Az evésen már túl voltunk – ma egy fiatal őzet ejtettem el számukra. – Egy hét múlva? – nézett rám. Megráztam a fejemet. – Kettő? – próbálkozott egy újabb számmal. Vakkantva mondtam ismét nemet. – De akkor mikor? – követelte a választ. Felsóhajtottam.

- Így nem tud válaszolni… - sétált oda hozzánk Edan, aztán leguggolva felém nyújtott egy nagy csokor virágot. – Neked szedtem – mosolygott rám.

- Nyalizós – morogta Isis. – Én koszorút csinálok belőle magamnak – jelentette ki, aztán átsétált egy másik fához, és leülve alá nekilátott a feladatnak. Lassú mozdulatokkal feltápászkodtam a földről, aztán az egyik fa mögé kullogtam. Isis féltékenysége az öccse iránt és az, ahogy velem viselkedett, kezdett egyre jobban zavarni. Egy pillanat volt csak, amíg átváltoztam, és magamra kaptam a ruhámat, aztán azonnal ki is fordultam a fa mögül.

- Gyere, drágám… - fogtam kézen Edant, aztán odavezettem Isishez. – Leülhetünk? – kérdeztem. Isis nem nézett rám, csak megrántotta a vállát, amit igenként akartam értelmezni. – Beszélgethetnénk egy kicsikét… - próbálkoztam, de nem kaptam választ. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki egy anya-lánya beszélgetésnek. Én mindig jól kijöttem anyuval, és ha össze is vesztünk, az körülbelül öt percig tartott maximum. Edwarddal is próbáltam megbeszélni ezt a problémát, de ő úgy vélte, hogy Isis majd kinövi a dacosságát. Túl könnyen vette a dolgot, én viszont aggódtam. Nem volt ilyesmiben tapasztalatom, ezért azonnal a közepébe vágtam. – Miért haragszol rám ennyire? – Isis lehajtott fejjel próbálta két virág szárát összefonni. – Isis, kincsem, kérlek… Segíts egy kicsit nekem… - Semmi. – Nem szeretsz engem? – szorult össze a szívem. Pár másodpercig csend volt, és az apró ujjak is abbahagyták a munkát.

- De – felelte végül. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

- Akkor? – Megint csend. – Isis?

- Hagyjál már békén! – pattant fel hirtelen, mire összerezzentem. Edan meglepetten dermedt meg mellettem, és aggódva figyelte a jelenetet.

- Isis! – A hangom akaratlanul is dühösen csattant fel, de a következő pillanatban már meg is bántam. A barna szemekben könnycseppek gyűltek össze, az apró kéz pedig ökölbe szorult.

- Te nem szeretsz engem! Tudom! – kiabálta az arcomba, aztán hirtelen rohanni kezdett. Olyan gyorsan száguldott el a fák között, hogy még én is megdöbbentem. Mikor pedig rájöttem, hogy egyenesen a hegyek felé tart, ezt az érzést átvette a rémület.

- Isis, azonnal állj meg! – kiáltottam utána, miközben felpattantam, de hiába. – Isis! – tehetetlenül pillantottam Edanre, aztán ismét a fák közé. Nem vihettem magammal Edant is, hogy mindkét gyermekem veszélybe kerüljön, de Isist sem hagyhattam magára. Kétségbeesve toporogtam egy pillanatig, aztán megláttam egy nagyobb bokrot. Felkaptam Edant, és beültettem alá. – Pajzsot, most! És meg ne merd szüntetni, amíg vissza nem jövök, és meg nem engedem, megértetted? – parancsoltam rá kicsit keményebben, mint az szükséges volt, de azonnal bólintott, és a következő pillanatban a kezem már nem tudott hozzáérni. – Sietek vissza érted, kincsem! – távolodtam el aggódva a bokortól, aztán a ruháimmal egyáltalán nem foglalkozva megrázkódtam.

A következő pillanatban már Isis illatát követve rohantam a fák között, miközben Edwardnak ordítoztam gondolatban. Fogalmam sem volt, milyen közel kell érnem ahhoz, hogy meghalljon, de reméltem, hogy már átléptem a képességének a határát.

A szívemmel a torkomban kerültem ki egy tölgyet, miközben úgy éreztem, mindjárt beleőrülök a félelembe. Ha Isisnek bármi baja esik…

Edward! Isis eltűnt! Edward, segíts! – kiáltottam ismét, mikor a hegy lábához értem. Isis valószínűleg, direkt erre jött – azt hitte, hogy az apja mellett majd biztonságban lesz, és nem tudta, hogy itt most a legveszélyesebb. De hát, hogy meséltem volna el neki, micsoda veszélyek léteznek ezen a világon? Ő még csak egy gyerek volt! Az én kisbabám…

Vonyítva hívtam őt, miközben felkapaszkodtam a sziklaútra, hátha meghallja, és megáll. Miért nem tudja, mennyire szeretem őt? Miért gondolja, hogy nem halok bele a félelembe, hogy elveszíthetem?

- Isabella! – Edward hangjára megtorpantam egy pillanatra, aztán ismét rohanni kezdtem.

Edward! Edward! Megvan? – rohantam oda hozzá és Rosalie-hoz, de Isis nem volt náluk.

- Még nincs, de meglesz! – szimatolt bele a levegőbe Edward.

De meg kellett volna találnunk félúton, itt még érzem az illatát, és… - Halkan felnyikkantam, mikor Edward felemelte Isis apró zokniját.

- Az én hibám. Meséltem neki pár történetet, és elmondtam, hogyan lehet elterelni az ellenséget pár szétszórt szagnyommal – teltek meg bűntudattal Edward szemei. – Nem gondoltam, hogy… ennyire… okos, és felhasználja.

Nem hallod őt? Hallanod kell őt! – jutott eszembe.

- Igen, hallom, itt van a közelben, de csak sziklákat látok… Bárhol lehet… - szorultak ökölbe Edward kezei.

Az én hibám! Ha valami baja esik, én… - vonyítva emeltem a fejem az ég felé, még mindig abban reménykedve, hogy Isis majd magától előjön.

- Megtaláljuk. Rose elindul lefelé, te menj azon az úton vissza, amerről mi jöttünk, én pedig feljebb mászom, és párhuzamosan haladok veled vissza a meredekebb ösvényen – adta ki az utasításokat Edward. Mély levegőt véve próbáltam meg összeszedni magam, aztán bólintottam. Egyetlen másodpercet sem akartam elvesztegetni.

Futás közben legalább az a tudat megnyugtatott egy kissé, hogy Edward pár méterrel fölöttem haladt, de még így is öklömnyire volt zsugorodva a gyomrom. Semmi baj nem lesz. Edward meg fogja találni Isist, vagy Isis talál majd rá. Így lesz! – biztattam magam. Ők ketten annyira egymásra voltak hangolva, hogy egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy ne leljék meg a másikat.

Isabella! – Az ismerős hangra felkaptam a fejemet.

Joshua!

Lent összefutottunk a szőke Cullen lánnyal. Mondta, mi történt. Felfelé tartunk egy kerülő úton, hátha arra ment – közölte.

Köszönöm – hálálkodtam.

- Ne! – Edward kiáltásától halálra váltan merevedtem meg. A következő pillanatban több kiáltás jött a távolból, amit csattanások követtek – mintha két kőszikla csapódott volna egymáshoz.

Istenem, kérlek! Ne hagyd, hogy baja essen, segíts! Kérlek! - mondogattam magamban mantraként a könyörgésemet, miközben teljes erőmből rohanni kezdtem ismét. Néhány pillanatig még hallottam a dulakodás hangjait, aztán egyszer csak ijesztő csend lett.

Egy utolsó kanyar után halálra váltan fékeztem le azon a helyen, ahol a többiek Russelt őrizték. Edward megelőzött engem, és már ott állt a többiek között, de nem mozdult – ahogyan senki más sem. Lélegzet-visszafojtva figyeltem a szemem elé táruló jelenetet.

Edward, Alice és Emmett körbezárták Russelt, aki egy sziklafal előtt állt – az arckifejezését ijesztővé tette a vörös szempár és a vicsorgás. Az egyik keze Carlisle torkára fonódott – bármelyik pillanatban letéphette volna a fejét, de mégsem ez a tény volt az, ami jéghideg rémülettel töltötte el az ereimet.

A másik kezében ott lógott a kislányom. A fehér ujjak az apró, rózsaszín felsőjébe markolva emelték a magasba. Rettegve néztem Edwardra, aki a kezeit feltéve tett egy lépést Russel felé.

- Russel, tedd le a kislányomat és ereszd el Carlisle-t! – kérte halkan és nyugodtan, de csak morgást kapott válaszként.

- Mami… - Isis hangja vékonyka volt, és sírós arccal nézett rám. Nem törődve semmivel vettem fel az emberi alakomat.

- Semmi baj, kicsim. Csak ne mozdulj! – kértem. – Russel, könyörgöm, engedd el a lányomat… – sétáltam én is közelebb hozzá. A vörös tekintet végigmért engem, és mintha valamiféle felismerést láttam volna az ismert vonásokon. – Barátok vagyunk. Nem bánthatod a gyermekemet! – Russel orrlyukai kitágultak, és mélyet lélegzett Isis vérének illatából. Ahogy ismét a szemeibe néztem, tudtam, hogy bármennyire is hinni akarok a barátságunkban, képtelen lesz uralkodni magán.

- Mami… - Russel feljebb emelte Isist, hogy még közelebbről érezhesse az illatát. – Mami, segíts! – A kis kezek a férfiökölnek feszültek, de bármilyen erős is volt Isis egy embergyerekhez képest, az ereje egy újszülött vámpíréval összemérve porszemnyinek számított.

- Isis, nézz a szemébe! Csináld, amit Jasperrel és a nagypapával szoktál! – engedélyeztem neki a képessége használatát. Mikor Isis rájött, micsoda erőt kapott ajándékba, lépten-nyomon felhasználta azt a család férfitagjaival szemben, hogy elérje, amit éppen akar. Mikor majdnem rávette Carlisle-t, hogy kivigye vadászni az én tudtom nélkül, szigorúan megtiltottam neki, hogy még egyszer bárkit kihasználjon a képessége által. – Gyerünk, kicsim, csak csináld! – Isis apró ajkai megremegtek a sírástól, aztán elfordította a tekintetét rólam, és a vérvörös szemekbe nézett. Pár másodpercig semmi sem történt, aztán hirtelen Russel olyan lett, mint egy alvajáró. – Mondd meg neki, hogy tegyen le és eressze el Carlisle-t.

- Tegyél le, és engedd el a nagypapit – motyogta Isis. Ahogy a lábai földet értek, Carlisle pedig szabad lett, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, csak hogy a következő másodpercben rémülten hagyjon ki egy ütemet a szívem.

- Mami! – Isis hátat fordítva Russelnek indult el felém megszakítva a szemkontaktust vele. Emberi testben vetettem magam előre, tudva, hogy ha Russel elér minket, azt nem fogom túlélni, de nem érdekelt. Isist a karomba zárva zuhantam a földre, miközben hallottam magam felett a keményen csattanó hangokat. Lehunyt szemmel vártam a fájdalmat, de a vetődésem okozta horzsolásokon kívül nem éreztem mást.

- Isabella… - Edward érintésére összerezzentem. Kábultan emeltem fel a fejemet, és mikor rájöttem, hogy Emmett és Alice leszorítva tartják Russelt, tétován emelkedtem fel Isisről. Aggódva tapogattam végig, hogy nem esett-e baja, majd mikor láttam, hogy épségben van, zihálva húztam magamhoz.

- Ha még egyszer ilyet csinálsz, én esküszöm, hogy… - képtelen voltam befejezni a mondatot, mert zokogó hang hagyta el a torkomat. Edward karjai oltalmazóan fontak körbe minket, miközben Emmették arrébb rángatták Russelt.

- Ne haragudj, mami! – fúrta a fejét Isis a mellkasomba, és az apró ujjak görcsösen kapaszkodtak a vállamba.

A mancsok dobogására felkaptam a fejemet. Joshua és a farkasok is befutottak – bár kicsit késve. Szégyenlősen húztam magam összébb, mire Edward azonnal lekapta az ingét és segített belebújnom úgy, hogy ne kelljen közben elengednem a kislányunkat.

- Később megbeszéljük – nézett Edward Joshua felé egy másodpercre, mikor az morogva meredt Russelre. – Előbb hazaviszem a feleségemet és a kislányomat! Gyere – fordult felém, aztán a könyökömnél fogva felhúzott. – Prücsök, kapaszkodj a nyakamba! – emelte át magához Isist, aztán a karjaiba kapott engem is. Tiltakozni akartam először, de jó volt mindkettejüket a közelemben tudni.

- Edan… Edan az erdőben maradt… - motyogtam halkan. – Nem tudtam hirtelen, mit csináljak, és elbújtattam, hogy biztonságban legyen.

- Jól tetted – bólintott Edward. Az egyik kezemmel a vállába kapaszkodtam, a másikkal pedig Isis karját fogtam, hogy biztosan le ne pottyanjon.

Alig pár perc múlva már annál a bokornál voltunk, ahol Edan kuporgott. Edward letett minket a földre, aztán letérdelt elé, hogy felvegye, de a keze félúton megállt.

- Engedd le a pajzsodat, Edan – kérte, ám mikor újra próbálkozott, megint csak elakadt. – Csak haza akarlak vinni… - értetlenkedett. Egy másodpercig én is meglepetten figyeltem őket, aztán megértettem. Isis kezét szorongatva odasétáltam Edward mellé, aztán halványan Edanre mosolyogtam.

- Leengedheted a pajzsodat. Jó kisfiú vagy… – teltek meg könnyel a szemeim, és ahogy Edward felemelte őt, egy puszit nyomtam a fejére. Megparancsoltam neki, hogy csak az én engedélyemmel szüntetheti meg a pajzsot, és ő engedelmesen betartotta, amit mondtam neki.

Hazaérni már csak egy röpke másodpercnek tűnt ezek után. Ahogy beléptünk a házba, Esme aggódva sietett elénk a testvéremmel a karjában – Carlisle felhívta telefonon, hogy elmondja, mi történt, és megnyugtassa, mindenki jól van.

- Hogy történhetett ez meg? – hallottam a kérdését, melyet Edwardhoz intézett, miközben felvezettem a kicsiket az emeletre. Ők is elindultak utánunk.

- Jasper éppen Giannával van vadászni, nem volt, aki lenyugtassa Russelt, a többiek pedig idegesek voltak Isis eltűnése miatt… - magyarázta Edward. – Csak emiatt lehettek figyelmetlenek. Mikor Isis megjelent engem keresve, Russel kihasználta a helyzetet. Emmett és Alice megpróbálták elkapni, Carlisle pedig Isist védte.

- Istenem, belegondolni is szörnyű. – Esme hangja halk volt a rettenettől. Biztos voltam benne, hogy elképzelte maga előtt Isist Russellel egy légtérben – bár ez koránt sem lehetett annyira borzalmas, mint tényleg látni őt a markában.

- Aztán Russel valahogy kicselezte Alice-t és Emmettet, és… - Reszketve szívtam be a levegőt a tüdőmbe. – Elmondom később a többit – halkult el Edward hangja. Biztos voltam benne, hogy miattam nem fejezi be most a történetet, és ezért hálás voltam.

Először a hálószobánkba akartam menni, aztán ahogy végignéztem a gyerekeken rájöttem, hogy inkább a fürdőszoba a megfelelő úti cél. Isis és Edan is porosak voltak, magamon már végig se mertem nézni.

- Mindjárt jövünk – szóltam hátra Edwardnak – így legalább be tudja fejezni a beszámolóját is.

Gyorsan megnyitottam a fürdőkád csapjait, aztán vetkőztetni kezdtem a kicsiket. Isis olyan csendes volt, mint még soha. Eddig valahányszor meg akartam fürdetni, tiltakozni kezdett, de most hallgatagon tűrte, hogy beültessem a kádba a testvére mellé. Gyorsan lemosdattam mindkettejüket, aztán egy-egy törölközőbe bugyoláltam, majd felültettem őket a mosógépre.

- Maradjatok, amíg anyu lezuhanyzik – kértem őket, de azért résnyire nyitva hagytam a kabin ajtaját, hogy rájuk lássak. Bár vágytam volna egy jó hosszú fürdésre, mégis villámgyorsan megmosakodtam. Ahogy kiléptem a zuhanyzóból, azonnal belebújtam a fürdőköpenyembe, aztán a gyerekek elé léptem.

Vissza akartam vinni őket a szobába, de hirtelen, ahogy rájuk néztem, potyogni kezdtek a könnyeim. Mellettük a mosógépnek támaszkodtam, és lehajtottam a fejemet.

- Ne sírj, mami… - A kis kezek simogatására meglepetten néztem fel. Isis arcocskája nedves volt, fogai az alsó ajkába martak. – Ne haragudj rám…

- Cseppet sem haragszom – ráztam meg a fejemet, és végigcirógattam az arcát. – Csak szörnyen megrémültem – magyaráztam neki. – Tudod, hogy mennyire féltem, hogy bajod esik? – néztem a szemeibe. – Hogy lehettél ilyen buta? Miből gondolod, hogy nem szeretlek téged? – öleltem magamhoz összecsókolva, ahol csak értem.

- Mert én más vagyok, mint Edan… - motyogta úgy, hogy éppen csak hallottam. Meglepetten toltam el magamtól, hogy az arcába nézhessek.

- Persze, hogy más vagy… Ő egy gyönyörű, okos kisfiú, te pedig egy gyönyörű, okos kislány vagy – töröltem le a könnyeket az arcáról.

- Nem így – rázta meg a fejét.

- Akkor hogyan? – kérdeztem tőle. Tényleg fogalmam sem volt, hogy mire gondolhat…

- Hallottam, hogy azt mondtad… azt mondtad a papának, hogy én inkább vagyok vámpír, mint Edan. A vámpírok gonoszak, én nem akarok gonosz lenni – rázta meg a fejét, és ismét potyogni kezdtek a könnyei. – Jó akarok lenni, hogy engem is szeress.

2010. július 15., csütörtök

Ki szeretne jönni velem a Balatonra? :)

Az egyik kedves olvasóm, Kata, meghívott engem a Balatonhoz, pontosabban Vonyarcvashegyre (ott van nyaralójuk). Olyan aranyos volt, hogy megengedte, hogy meghívjalak titeket is. :) Szóval, akinek van kedve, lehetősége július 19-én (jövő hét hétfő) eljönni, az szóljon nekem itt vagy mailben (spiritbliss24@gmail.com). :) Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat. :)

2010. július 9., péntek

A jelen boldogsága - 27. fejezet

27. HADITERV




IDEGESEN RÁGCSÁLTAM A KÖRMÖMET, miközben Esme mesét olvasott a kicsiknek. Isis és Edan mellettem feküdtek a kanapén, és élénk tekintettel hallgatták Hófehérke történetét, míg a testvérem elszórakoztatta magát azzal a szőnyegen, hogy eldobta a lehető legmesszebbre – körülbelül egy méterre – a plüsselefántját, aztán lelkesen utána mászott, és mikor elérte, vigyorogva csapkodta a földhöz a fülénél fogva.

Ha nem aggódom éppen halálra magam a hegyekben lévő családtagjaim miatt, akkor a gyerekek közötti különbségen emésztettem volna magam. Edward pont olyan volt, mint egy átlagos, korabeli külsőleg és belsőleg is, ezzel szemben Isis és Edan, mintha egy babatestbe zárt idősebb lélek lett volna. Feléjük fordultam, és megsimogattam mindkettejük pociját, mire gőgicsélő hangot hallattak, és a lábaik önkéntelenül rugdosni kezdtek – legalább valamire hasonlóan reagálnak, mint egy átlagos kisbaba.

Sóhajtva fordultam az ablak felé, mintha azon keresztül egészen a hegyekig láthatnék.

- Menj – hallottam meg Esme hangját.

- Tessék? – fordultam felé értetlenül.

- Menj, és tudd meg, mi történik – intett a kijárat felé a fejével.

- Nem lehet. Nem hagyhatlak itt egyedül a kicsikkel. Edwardnak igaza van – ráztam meg a fejemet. Bármennyire is szerettem volna tudni, minden rendben megy-e, a gyermekeim voltak az elsők. Nekem az volt az elsődleges és legfontosabb feladatom, hogy rájuk vigyázzak.

- Nem kell itt hagynod minket – mosolyodott el halványan Esme. – De én is aggódom, jól jönne valami bizonyosság – ismerte be.

- Hogy érted, hogy nem kéne itt hagynom titeket? – kérdeztem vissza, miközben Isis hasát simogattam körkörösen, amit ő nevetgéléssel jutalmazott.

- Elég, ha kimész a ház elé, és átváltozol… Csak kérd meg Jonathant, hogy engedjen be a fejébe – tanácsolta Esme. Az alsó ajkamat harapdálva pillantottam a gyerekek felé, aztán bólintottam.

- Oké, itt leszek kint, de ha bármi van, csak kiálts, és már itt is vagyok – nyomtam puszit a gyerekek homlokára. – Mindjárt visszajövök, kincseim… - ígértem nekik, aztán felálltam a kanapéról, és kisiettem a házból. Izgatottan vettem le a ruháimat, aztán megrázkódtam, és átváltoztam.

Jonathan, hallasz? – próbálkoztam. Néhány pillanatnyi csend után hallottam csak meg az ismerős hangot.

Te meg miért nem a kicsikkel vagy? – jött a kérdés.

Mert Esmével aggódunk. Csak hadd figyeljem, mi történik, jó? – kértem, miközben körülnéztem a szemén át. Már majdnem a hegyeknél voltak, csak alig pár percnyi utat kellett még megtenniük. – Kérlek…

Rendben – sóhajtott fel. – Hogy a fenébe csinálod ezt?

Mit? – értetlenkedtem.

Hogy bármit el tudsz érni nálam… - A nevetés, amit a belső hangja hallatott, egyszerre volt ironikus és kétségbeesett.

Sajnálom… - sunytam le a fejemet, miután lefeküdtem a veranda előtt a földre.

Mindegy… - váltott irányt Nate a falkát kivezetve a fák közül a hegyek lábához. Egy kevésbé meredek ösvényt választott a vámpírszagot követve, és pár másodperc után már hallotta is a fájdalmas kiáltásokat.

Mikor megláttam Russelt, a szívem összefacsarodott egy pillanatra. A sziklák tövében feküdt egy pokrócon, és úgy tűnt, rettenetesen szenved. Carlisle mellette térdelt a földön, de semmit sem tudott tenni érte – az átváltozás fájdalmait még a gyógyszerek sem csillapíthatták. Jasper és Gianna nem messze tőlük álldogált, és valahányszor Russel felordított, a női arc rándult egyet.

Biztos voltam benne, hogy már rég tisztában vannak a farkasok érkezésével, de csak akkor néztek fel, mikor Jonathanék közvetlenül eléjük értek.

- Edwardék mindjárt itt lesznek, akkor majd ő tolmácsol, addig foglaljatok helyet – intett a föld felé szék híján Carlisle, bár valószínűleg csak udvariasságból. Ő is jól tudta, hogy egy nomád vámpír közelében egyetlen farkas sem fog megpihenni.

A feszült várakozás alig egy percig tartott csak. Ahogy Edward, Alice és Emmett megérkeztek, a szívem gyorsabb ritmust vett fel. Edward az apja mellé sietett, majd Jonathan felé fordult.

- Azt kéri, mondd el, mi a tervünk ezután – tolmácsolta azt, amit én is láttam Nate fejében. Carlisle egy pillanatra Russelre szegezte a pillantását, aztán felnézett a farkasokra.

- Mindenképpen meg kell várnunk, amíg átváltozik. Utána természetesen, megpróbáljuk kontroll alatt tartani. Nem hagyjuk, hogy bárkinek is ártson a mi felügyeletünk alatt – ígérte, én pedig pontosan tudtam, mit jelent ez. Ha kell, véget vetnek majd Russel új életének, hogy megóvják az emberi életeket és a farkasokkal kötött szerződést.

Bár a gyomrom összeszorult a gondolattól, megértettem Carlisle-t. A remény volt az egyetlen, amibe kapaszkodhattam. Russel talán elég erős lesz… Nem! Russel biztosan elég erős lesz!

És a nőstény?

- Szükségünk van rá a Volturi miatt – pillantott hátra a válla fölött Carlisle, miután Edward elmondta a kérdést. – Ha megölnénk, azt hadüzenetnek vennék. Ha hazaküldenénk emlékezettörlés nélkül, Aro mindenképpen megtudná, mit terveztünk, és ezt megint csak hadüzenetnek vennék. Amint Russel… Nos, amint átváltozott, megpróbáljuk rávenni, hogy törölje Gianna emlékeit, ahogyan eredetileg is terveztük. Ez beletelhet egy kis időbe, mert eleinte csak a szomjúságával fog foglalkozni, semmi mással. Aztán pedig meglátjuk, mit lép a Volturi. Ha Russel átváltozásával megelégszenek egyelőre, akkor elnapolhatjuk a harcot, de alig hiszem, hogy ne találnának valami új indokot azonnal. Ha ez megtörténik, akkor tartjuk magunkat az eredeti haditervhez, és mi támadunk először – fejtette ki Carlisle a gondolatait.

És mi lesz aztán a nomáddal? Megharapott egy embert a területünkön! – nézett Edwardra Jonathan.

- Teljesítjük a kérést, amit Isabellának tolmácsoltál – felelte anélkül, hogy hangosan elmondta volna a többieknek, mire is válaszolt. Mivel Carlisle nem szólt közbe, ezért biztos voltam benne, hogy már korábban beszélt Edwarddal erről a kérdésről telefonon, és pontosan tudja, miről tárgyal most a fia Nate-tel. – Csak időt kérünk.

Nem akarjátok, hogy tudja, átadjátok majd nekünk őt, mi? – tűnt fel Jonathannak is a fordítás hiánya. – Rendben, de ajánlom, hogy tartsátok a szavatokat, amint vége a Volturi ügynek. – A hangja ellentmondást nem tűrő és halálosan komoly volt.

- Úgy lesz – ígérte Edward.

Még valami… - fordította egy kicsit hátra a fejét Jonathan, és Aidanra pislantott. Bár az ő gondolatait nem hallottam, Nate-től azonnal megtudtam, mit mondott neki. – Merre jártatok az elmúlt két napban?

- Ez nem olyan információ, amit meg szeretnék osztani veletek – rázta meg a fejét Edward. Carlisle kérdőn nézett rá. – Tudni akarják, hová utaztunk.

- Ó… - vett mély levegőt Carlisle. – Ebben megint csak a türelmeteket kérnénk. Az információ sorsdöntő lehet a Volturi elleni harcban.

Azt hiszitek, van köztünk olyan, aki elárulná egy gyilkos vérszívónak? – háborgott Jonathan.

- Önként nem, de ahogyan én ki tudom olvasni a fejetekből, mit gondoltok, úgy Aro is meg tudja tenni. Csak az kell hozzá, hogy megérinthesse egyikőtöket a pillanat egy törtrészéig – magyarázta Edward.

A közelünkbe sem jutna – hallottam Benjamin vakkantását Nate elméjében, mire a többiek is helyeslően vonyítani kezdtek. Edward halványan elmosolyodott, aztán hirtelen eltűnt, majd ismét megjelent azon a helyen, ahol korábban is állt. Jonathan dühösen nézte a mutatóujján lóbálózó rövidnadrágot, ami eddig Benji lábára volt kötözve. – Ez nem ér, nem is figyelmeztettél! – nyűgösködött a ruhadarab tulajdonosa.

- Szerinted, Aro fog? – vonta fel a szemöldökét Edward, majd Jonathanhoz fordult. – Ha csak egyetlen másodpercre el tudja vonni valamivel a figyelmeteket – márpedig, ha akarja, meg tudja tenni -, képes lesz hozzátok érni. Nem harcról van szó, nem fogjátok látni, hogy támadni akar, nem lesz időtök kicselezni. Csak egyetlen röpke érintés – lépett közelebb Edward Benjaminhoz. – Bocsánat a nadrág miatt – tette le elé a földre.

Rendben – morgolódott magában Nate. – De minden másról tudni akarunk. Aktívan ki akarjuk venni a részünket az egészből!

- Mindenről be fogunk számolni nektek, és természetesen, örömmel fogadjuk a segítségeteket, sőt, igazából máris megvan a szerepetek Jasper tervében – adta át a szót a testvérének Edward. Jasper egy figyelmeztető pillantást vetett Giannára, aztán előre sétált. Karjait összefonta a háta mögött, és fel-alá kezdett járkálni, mint egy igazi hadvezér.

- Mint már tudhatjátok, a Volturi székhelye a Volterra alatt lévő csatornarendszerben van, mely több száz ismert és kevésbé ismert alagútból áll – kezdte komoly hangon. – Abban biztosak vagyunk, hogy van legalább két, de valószínűleg, több alagút is, mely kivezet a városból, és amelyet csak és kizárólag Aro, Caius és Marcus ismernek. Ezeket az alagutakat többnyire vészhelyzet esetére tartják fenn.

Többnyire? – futott végig az agyamon a gondolat, mire Jonathan is felkapta a fejét. Edward dühösen összeráncolta az orrát, amiből tudtam, hogy a lehető legrosszabb kérdést tettem fel tudtomon kívül.

- Ez megint csak ahhoz a dologhoz kapcsolódik, amit a terv biztonsága érdekében nem oszthatunk meg veletek – szűrte a fogai között. A farkamat a lábaim közé húzva szégyelltem el magam, amiért akaratlanul gondot okoztam, és megfogadtam, hogy mostantól tényleg csak figyelek. Szerencsére, Jonathan annyiban hagyta a dolgot, és nem kezdett megint erősködni. Jasper várt pár pillanatig, aztán folytatta.

- Három csoportra oszlunk majd. Az egyik csoport, amelyben muszáj benne lennie neki is – intett a fejével Russel felé, aki most csak zihálva kapkodta a levegőt, és nem igazán volt magánál. -, Aróék elé megy. Az ürügy valószínűleg az lesz, hogy Carlisle béketárgyalásokat szeretne kezdeményezni. Arónak muszáj lesz fogadnia, mert ha nem teszi, úgy azt közli a vámpírtársadalommal, hogy őt nem érdekli a béke. Ezt pedig nem engedheti meg magának – húzta elégedett mosolyra a száját Jasper, én pedig lélegzet-visszafojtva hallgattam őt.

- Szerencsére, a Volturinak fontos, hogy fenntartsa ezt a látszatot. Aro úgy gondolja majd, hogy meghallgatja Carlisle-t – természetesen a legfőbb emberei és egyéb tanúk jelenlétében, hogy igazolják a tetteit -, talál valami kivetni valót az ajánlatában, és jogszerűen elintézhet minket. Csakhogy erre már nem lesz ideje – állt meg hirtelen, és a farkasok felé fordult. – A két további csoport, amelynek ti is a tagjai lesztek, a város melletti erdőben várakozik majd egészen a jelig.

Mi lesz a jel? – érdeklődött Jonathan izgatott vakkantással jelezve Jaspernek, hogy kérdése van. Jasper Edwardra nézett, aki átvette tőle megint a szót egy pillanatra.

- Az egyik csoporttal maradok, apám szólni fog nekem, mikor kezdődik a harc, én pedig értesítelek titeket – magyarázta.

- Ami ezután következik, azt nagyon össze kell hangolnunk. Elég egyetlen hiba, és mind halottak vagyunk. – Megborzongtam Jasper mondataitól, és Jonathan is feszültebb lett. – Amikor Russel visszaadja Gianna emlékezetét, a második csoport behatol az alagutakba. Mikor a trónteremben ezt megtudják, valószínűleg, hatalmas haragra gerjednek. Carlisle feladata lesz, hogy valahogy elkerülje a harcot a trónteremben lévőkkel, míg a másik csoport tagjai a közelbe nem érnek. Amikor ez megtörtént, Gianna lebénítja azokat a vámpírokat, akik a biztos halált jelentenék számunkra. Pár másodperc lesz arra, hogy az első és második csoport elintézze őket. Ha ez sikerül, akkor megvan az esélyünk a győzelemre, ha nem, akkor mindennek vége – hallgatott el Jasper a nyomaték kedvéért, bár már így is olyan elmélyülten figyelték a szavait a többiek, hogy még levegőt is alig vettek.

- Maradjunk annál a változatnál, hogy sikerrel járunk – mosolyodott el megint Jasper, és le mertem volna fogadni, hogy a veszély ellenére élvezi a tervezgetést és a hadvezéri szerepet. Úgymond a vérében volt ez. Nem tudta volna megtagadni önmagát még úgy sem, hogy már régóta teljesen más életet élt Alice mellett, mint a találkozásuk előtt.

- A trónteremben ki fog törni a harc, a két bent lévő csapat pedig együttvéve is kevesebben lesz, mint a Volturi emberei. Képtelenség, hogy győzzenek – jelentette ki, mire a farkasok mozgolódni kezdtek, és értetlenül pislogtak egymásra. Az én lélegzetem is felgyorsult, ahogy megpróbáltam feldolgozni, amit Jasper mondott. Öngyilkos küldetésre készülnének? Az lehetetlenség! Nem áldoznának fel egyetlen családtagot sem azért, hogy a többiek túléljék.

Képesek lennétek…? – kérdezte zaklatottan Jonathan, mire Edward megrázta a fejét.

- Nem.

Akkor? – követelte feldúltan a választ. Az összes izmom megfeszült, miközben arra vártam, hogy Edward végre megszólaljon.

- Oszd meg, és uralkodj! – mondta végül, majd mint aki jól végezte dolgát Jasper felé biccentett, hogy magyarázza meg ő. Idegesen pattantam talpra, mert nem bírtam tovább egyhelyben feküdni, és vadul kaparni kezdtem a földet a lábammal.

- Ez megint csak összefügg a testvéreim utazásával – gondolkozott el Jasper. – De a lényeg annyi, hogy elérjük, hogy a Volturi egy része Aro ellen forduljon – vagy legalább is, kételkedni kezdjen benne. Ezzel csökkenthetjük azok számát, akikkel meg küzdenünk, mert hűségesek maradnak Aróhoz. A többiek valószínűleg, ha nem is segítenek nekünk, nem avatkoznak majd a harcokba. – Russel kiáltozása újra kezdődött, ami pár pillanatra elterelte mindenki figyelmét a megbeszélésről, aztán ismét félájult állapotba került.

- Jonathan az iránt érdeklődik, mi lesz a harmadik csoport feladata – szólalt meg Edward, miután csend lett.

- Nos, igen… A harmadik csoportba főként azok kerülnek, akik nem olyan képzettek még a harcban. Ők lesznek a hátvédek – vonta meg a vállát Jasper. – Ha az első két csoport száz százalékos sikerrel jár, akkor egyáltalán nem is lesz feladatuk. De ha a siker nem teljes… - hallgatott el megint egy pillanatra, mintha össze akarná szedni a gondolatait.

- Mint már mondtam, rengeteg alagút húzódik Volterra alatt – engedte előre mindkét karját, majd maga előtt ismét összefonta az ujjait. –, és biztosak vagyunk benne, hogy Aro volt annyira előrelátó, hogy néhány kivezesse őt vészhelyzet esetén a város falain kívülre. Nem tudjuk pontosan, hol vannak a kijáratok, de a legcélszerűbb hely, a város melletti erdőnek tűnik. Ott nem valószínű, hogy összefuthatnak a városbeliekkel, ha pedig harcra kerülne a sor, az kevésbé feltűnő az emberek számára az erdő mélyén.

- Szóval, a harmadik csoport tagjai odakint lesznek az erdőben, és ha valakinek sikerülne kiszökni az alagutak egyikén, akkor megállítják. Ha mindenki tartja magát a tervhez és a szerencse is mellettünk áll aznap, eltöröljük a föld színéről a Volturit – csillantak fel a sötétarany szemek lelkesen.

Ahogy véget ért a felvilágosítás, és Jonathan a többiekre is figyelni kezdett, rájöttem, hogy nem csak Jaspert lelkesíti fel a csata gondolata. Emmett arcán olyan vigyor ült, amilyet azelőtt még sosem láttam, pedig ő amúgy is, szinte mindig mosolygott, és Alice sem tűnt túl rémültnek – büszke szemekkel figyelte léte értelmét. Csak Rosalie, Edward és Carlisle arcán láttam, hogy semmi kedvük nincs ehhez az egészhez, és jobban örülnének a békességnek.

A farkasok reakciója sokféle volt. Jonathan elméjében nem nagyon tudtam szétválogatni a különböző gondolatokat – főleg, hogy a fiatalabb farkasokat még nem is ismertem -, de azt láttam, hogy van, akit izgatottá tesz a harc, és olyan is akad, aki csak kötelességből vesz részt benne, hogy megvédje a szeretteit.

- Van valakinek valami kérdése? – nézett szét Jasper, mint egy jó tanár, aki befejezte az órát.

- Ki melyik csapatba fog kerülni? – kérdezte Edward Jonathan helyett.

- Ezt még átbeszéljük. Először látni akarom, ki mire képes, és a harctudástól függően lesz beosztva mindenki a számára megfelelő csapatba – válaszolt Jasper.

Jonathan a falkája felé fordult, hogy kikérje a véleményüket. A tanácskozásuk nem tartott sokáig, és én, ha nem láttam volna Nate elméjébe, akkor is biztos lettem volna abban, hogyan döntenek majd. Sosem húzták ki még magukat a felelősség alól, és le mertem fogadni, hogy nem most fogják elkezdeni. Jonathan gondolatai pedig csak megerősítettek abban, amit úgyis tudtam.

Miután Edward elmondta a többieknek is, hogy döntött a falka, a farkasok még egy utolsó undorodó pillantást vetettek Giannára – Benji pedig a szájába kapta a földön heverő rövidnadrágját -, aztán elindultak lefelé a hegyről.

A közelben leszünk, ha segítség kell, szóljatok – üzente még Jonathan Edwardnak, mielőtt eltűntek volna az ösvényen.

Köszönöm – hálálkodtam neki, amiért beengedett a fejébe, és nem kellett bizonytalanságban töltenem ezt a pár órát. Bár most sem voltam nyugodtabb, de legalább tisztában voltam vele, mi vár ránk. A bizonytalanságnál még a biztos rossz is jobb volt… - Tartozom neked. Még eggyel…

Szerencséd, hogy nem fogom behajtani rajtad, mert egész életemben engem kéne szolgálnod lassan… - nevetett fel félig keserűen, mire összeszorult a szívem. Már amiatt is szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, hogy Jonathan néha olyan lépésekre kényszerül miattam, amit egyébként soha senki miatt nem tenne meg, de most még plusz teherként nehezedett rám az a tudat is, hogy az életüket kockáztatják majd a másik családom oldalán harcolva.

Szerencsém, hogy olyan testvérem és barátom van, mint te – ismertem be neki. Mikor meghallottam a motozást a házban, hátrafordultam. Esme az ablakban állt a gyerekekkel a karjában, és engem figyelt. – Megyek és elmondom Esmének, mi történt, már ő is nagyon aggódik – szólaltam meg végül. – Jó éjt, Nate!

Jó éjt, Isabella! – köszönt el, hogy vissza tudjak változni.

Miután behúzódtam a veranda takarásába, ismét emberbőrbe bújtam, és felöltöztem. Odabent Esme már izgatottan várt engem, ezért amint beléptem, azonnal leültem mellé, és suttogva mesélni kezdtem neki a Nate fejében látottakat. Szerencsére a kicsik már szundikáltak, így nem kellett attól tartanom, hogy esetleg bármelyikük is megért valamit abból, amit mondok. Nem akartam, hogy ők is aggódni kezdjenek, éppen elég volt, hogy az én gyomrom folyamatos görcsben volt, ami sehogy sem akart kioldódni.

- Jasper terve nagyon jó, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – próbált megnyugtatni Esme, de feleslegesen. Bár a szavai magabiztosnak hangzottak, elég volt a szemébe néznem, hogy tudjam, ő is legalább úgy fél, mint én.

Pár percnyi csendes üldögélés után Esmével felvittük a kicsiket az emeletre, hogy a saját helyükön alhassanak tovább, aztán megágyaztam magamnak is, bár nem voltam biztos benne, hogy tudok-e akár csak egy szemhunyásnyit is aludni majd. Épphogy végeztem, mikor kinyílt az ajtó, és Edward lépett be rajta.

- Hallgatózó… - lépett elém, mire elpirultam.

- Sajnálom – haraptam be a számat, de csak legyintett egyet.

- Azon lepődtem volna meg, ha nem teszed – nyomott nevetve csókot a számra, aztán magához húzott. A karjaim a nyakába kulcsolódtak, fejemet pedig a vállára hajtottam. Halk sóhaj hagyta el a számat, miközben újra és újra végigpörgött a fejemben, amiket Jasper mondott. – Nem kell idegeskedned – vette észre Edward a feszültségemet.

- Végül is, csak az összes szerettem élete forog veszélyben – markoltam bele az ingébe.

- Jasper terve nagyon jó, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – felelte, mire belekuncogtam a mellkasába.

- Ezt Esmével begyakoroltátok? Pont ugyanezt mondta – néztem fel rá.

- Mert okos asszony – somolygott.

- A többiek is ugyanezt fogják mondani nekem? – néztem egyenesen a szemeibe. Láttam, hogy megrándul a szája széle, de végül elfojtotta a mosolyt.

- Megeshet…

- Mert ők is okosak, igaz? – forgattam meg a szemeimet.

- Úgy bizony – bólintott.

- De úgy látom, engem nem tartasz túlzottan okosnak… - bújtam ki az öleléséből, és duzzogva bemásztam a takaró alá. Lehunytam a szememet, de éreztem, ahogy megmozdul mellettem az ágy.

- Te vagy a legokosabb tizenhét éves, akivel valaha találkoztam – suttogta a fülembe Edward, mire elmosolyodtam. – Éppen ezért kell elhinned nekem, amit most mondok. Senkinek! Sem embernek, sem vámpírnak, sem farkasnak, még magának Istennek sem hagyom, hogy elválasszon minket egymástól. Te, Isis, Edan, Eddy és én örökre együtt leszünk. És az örökrét értsd szó szerint a mi esetünkben – csókolta meg a nyakamat.

2010. július 6., kedd

A jelen boldogsága - 26. fejezet

Vacakol a blogspot, nem küldi el a hsz-eket. Mentsétek le magatoknak, légyszi, amit írtok, és próbálkozzatok többször... Nem tudom, mi lehet a gond... :-/

Nos, a meglepi... :) Nem túl különleges most, csak egy idő előtti fejezet A jelen boldogságából, mert láttam, hogy kíváncsiak vagytok, és sok mindenkit megviselt a függővég. :D Szandi sajnos, magánokok miatt nem tudta átnézni, de remélem, hogy nem írtam nagy hülyeségeket, és nincs benne sok hiba. :)



26. AGGODALOM



- EDWARD… - Carlisle aggodalmas hangja nem igazán segített abban, hogy megnyugodjak. Az összes tekintet felé fordult – még a kicsik is őt figyelték -, és visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy történjen valami.

- Itt vagyok. – A számra kellett szorítanom a tenyeremet, hogy ne zokogjak fel a megkönnyebbüléstől. Az, hogy Alice csak úgy balesetet szenvedjen, legalább annyira képtelenség volt, minthogy a Télapó megjelenjen odakint a szánjával, így biztos voltam benne, hogy valami külső tényezőnek kellett történnie. Mindenféle szörnyűség futott keresztül az agyamon, a Volturitól kezdve az egyéb nomád vámpírhordákon át egészen a „maga Dracula jelent meg előttük, hogy megölje őket” gondolatig.

- Mi történt, fiam?

- Alice-nek látomása van… Meg kellett állítanom a kocsit – felelte. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugtassam magam, és átvettem Jaspertől Edant. Szorosan magamhoz öleltem, hogy az illata és a közelsége lecsillapítson. – A francba! – mordult fel Edward, mire mindenki felkapta a fejét. Elég ritka volt tőle, hogy káromkodjon, így biztos voltam benne, hogy valami rosszat látott Alice.

- Mondd… - kérte Carlisle.

- Azonnal keressétek meg Giannát! – felelte idegesen. – Russellel van az erdőben, és el fogja veszíteni a fejét! – hallottam Edwardot, és rögtön elöntött a düh.

- Fogd meg – nyomtam Edant Rose kezébe, és az ajtóhoz indultam. Mielőtt még kinyithattam volna, Jasper és Carlisle megállítottak.

- Még csak most épültél fel a szülésből – figyelmeztetett Carlisle.

- Úgy gondolod, veszélyes számomra, ha átváltozom? – néztem a szemébe, és pontosan láttam ott a választ. A sebem már teljesen begyógyult, és máskülönben is egészséges voltam. – Akkor gyerünk! – léptem ki a verandára. Ha Gianna akár csak egy ujjal is hozzá mer érni Russelhez, én esküszöm, hogy megölöm – futott végig az agyamon, miközben a ruháim leszakadtak rólam.

Annyira vártam már, hogy ismét szabadon rohanhassak az erdőben, de jelenleg cseppet sem örültem annak, hogy meg kell tennem. A harag lángolva adta át az ösztöneimnek a helyet, és nem vágytam másra, mint elkapni annak a mocsoknak a torkát. Mikor végre megéreztem az illatát egy elégedett vonyítás hagyta el a torkomat. Hallottam magam mellett Jaspert és Carlisle-t, és mikor lefordultam a megfelelő ösvényre, tudtam, hogy követnek.

A látványra, ami a kis tisztáson fogadott, nem voltam felkészülve. A vér fémes szaga eltöltötte az orromat, még inkább előhozva az állati énemet. Egyáltalán nem gondolkoztam, csak Gianna felé rohantam, aki még mindig Russel teste mellett térdelt, és rávetettem magam. Fogaim csattogva próbáltak belemarni a márványhúsba, de sajnos, nem jártak sikerrel. Gianna kifordult a mancsaim közül, és a tisztás másik végéig rohant.

Russel üvöltése egy másodpercre elterelte a figyelmemet. Aggódva fordultam felé – a nyakán lévő sebekből még mindig ömlött a vér. Carlisle már ott térdelt mellette, és az ingujjából letépve egy darabot megpróbálta elállítani a vérzést. Jasper a fák mellett állt meg, le sem véve Giannáról a szemét, de nem csinált semmi mást a figyelésen kívül. Russel teste kifacsarodott a kíntól. Pontosan tudtam, mit érez, és ez még jobban felbőszített. Igaz, hogy gondolkoztam ezen a lehetőségen is, de nem így. Nem Gianna által. És nem most.

Morogva és vicsorogva indultam el Gianna felé, aki védekezve kinyújtotta a kezét maga elé.

- Várj… Én nem akartam. Nem tehetek róla – próbált megnyugtatni, de engem nem érdekeltek az ócska kifogásai. Lassú léptekkel közeledtem felé, figyelve minden egyes mozdulatára – mint egy igazi vadász, aki becserkészi a vadat.

- Isabella! – Carlisle hangjára megtorpantam. – Igazat mond… Van itt egy vágás a harapás mellett. Azt hiszem, Russel direkt megsebezte magát. – Döbbenten fordultam vissza a kiabáló, rángatózó test felé, aztán megráztam a fejemet. Nem, ez lehetetlenség. Russel nem kockáztatta volna az életét! Hiszen, mennyi esély volt arra, hogy Gianna képes megállni, mielőtt végezne vele véglegesen. Semmi. Ennyire őrült még Russel sem lehet…

Ismét elindultam Gianna felé, aki még mindig mozdulatlanul, de megfeszülő izmokkal állt.

- Ha megölsz, azzal ártasz a családodnak – váltott taktikát, de túl dühös voltam logikusan átgondolni a dolgokat. Már éppen előre akartam vetni magam, mikor az izmaim hirtelen görcsbe rándultak, és mozdulatlanságra lettem kárhoztatva. Halk morgó hang tört elő a torkomból a tehetetlenség miatt, de tudtam, hogy csak pár pillanatig fog tartani. Utána pedig…

- Isabella, igaza van. – Jasper oldalra fordulva lépett be közénk, hogy mindkettőnket szemmel tudjon tartani. – Ha most megölnénk, Aro feldühödne, és esélyünk sem lenne megvédeni magunkat. Ez egy tökéletes ok lehetne számára, hogy kiirtsa az egész családunkat és akár a farkasokat is. Még az is lehet, hogy az embereket sem kímélné – tűntek már el egész falvak tűzvészben vagy más katasztrófák miatt – nézett a szemembe, miközben éreztem a nyugtató hatást, amit magából áraszt. A morgásom csillapodott, de amint ismét megmozdultak a végtagjaim, vicsorogni kezdtem. – Isabella, kérlek, nem akarok harcolni veled, de ha meg kell állítanom téged, megteszem. – Jasper szavaira meglepetten hallgattam el. Pár pillanatig a tekintetem összefonódott a könyörgő aranybarna szempárral, aztán dühösen fordítottam el a fejemet, és fel-alá kezdtem mászkálni tudomást sem véve a körülöttem lévőkről.

Tudtam, hogy Jaspernek igaza van, és csak azért fenyegetett meg finoman, mert a családunkat és engem is meg akart védeni, de a farkasösztönök annyira erősek voltak bennem. A düh, amit éreztem, minden sejtemben ott bizsergett, és csak amiatt nem tettem hülyeséget, mert nem akartam a halált hozni senkire – főleg nem Edwardra és a gyermekeinkre.

- Annyira szörnyen sajnálom. – Gianna lábujjhegyre emelkedve figyelte Jasper válla felett Russel kínlódását, és a tekintete elkínzott volt. Meglepetten mértem végig. Egyáltalán nem tűnt olyan elégedettnek, amilyennek egy vámpírt képzeltem, aki épp most ízlelt emberi vért. Igaz, a teste még mindig remegett, a lélegzetét visszafojtotta a vér miatt, de az arca…

Elfordítottam róla a tekintetemet. Nem érdekel a bűnbánata, mikor a barátom éppen a poklok poklát éli át. De hogy tehette ezt egyáltalán Russel? Pontosan tudta, milyen veszélyes… Miért nem keresett meg engem és Cullenékat? Miért nem hozzám fordult?

Ahogy végiggondoltam az utolsó beszélgetésünket, rádöbbentem az okára… Azt mondtam neki, ha nem lesz elég erős, az ellensége leszek. A baj az volt, hogy még mindig nem voltam biztos benne, el tudnám-e viselni a gondolatot, hogy embereket öl. Vajon, megbocsátható bűn ez, csak azért, mert egy barát követi el? – néztem végig Russel sápadt, meggyötört arcán.

- El kell vinnünk innen – állt fel Carlisle Russellel a karjában. Ha csak emberi ereje lett volna, biztosan elejti őt - Russel egész teste vonaglott, a végtagjai időről időre csapkodásba és rugdosásba kezdtek. – Felviszem őt a hegyekbe.

- Én is megyek – tett egy lépést előre Gianna izgatottan. Halk morrantást hallattam tiltakozásul.

- Tényleg jobb, ha velem jön. Kelleni fog valaki, aki segít megfékezni őt, mikor… - adott igazat Carlisle Giannának, de inkább nem fejezte be a mondatot, nehogy tovább hergeljen. Dühösen tettem egy újabb kört Jasper előtt.

- Visszaviszem Isabellát, aztán jövök én is segíteni – közölte Jasper. Mintha egy dacos gyerek lennék, akire vigyázni kell, nehogy bajt csináljon – préseltem össze sértődötten az állkapcsomat. Ellenkezni akartam, elmondani, hogy én is Russellel megyek, de tisztában voltam vele, hogy ez nem túl jó ötlet. Az állati ösztöneim jelen állapotomban, épphogy kezelhetőek voltak számomra. – Addig megleszel vele? – intett a fejével Gianna felé.

- Persze – bólintott Carlisle, miközben megpróbálta lefogni Russel bal karját.

- Ha bármi gond lesz veled, legközelebb nem fogom megállítani – nézett Gianna szemébe Jasper, miközben felém intett a fejével. -, sőt, segítek majd neki – fenyegette meg.

- Tudom – bólintott beletörődően Gianna, aztán nagy ívben kikerülve engem Carlisle után rohant.

Ahogy futni kezdtem az ellenkező irányba, a Cullen ház felé, a gondolataim és érzéseim teljesen össze voltak zavarodva. Talán emiatt vettem észre később a többieket, vagy talán azért, mert még mindig bennem volt, hogy hallanám őket, ahogyan korábban, mikor még a falkához tartoztam.

- Várj! – Jasper hangjára torpantam csak meg, aztán mikor meghallottam a felénk közeledő mancsok hangját, egyszerre ijedtem meg és örültem az érkezőknek.

Jonathan – szólítottam meg gondolatban.

Mi történt? Járőrözni voltunk, aztán megéreztük a vérszagot és kiabálást hallottunk – fékezett le előttem a három farkas – Nate állt legelöl vezetőként, mögötte pedig ott volt Ouray és egy fiatal farkas, akit emberként már biztosan láttam, de farkasként nem tudtam beazonosítani. Ouray lesütött tekintettel toporgott az alfája mellett, mint aki szégyelli magát – valószínűleg, a korábban történtek miatt nem tudott hová tenni minket.

Tétován pillantottam Jasperre, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék Nate-nek. Féltem, hogy ha megtudják, mi történt, rosszul reagálnak majd, bár reméltem, hogy már annyira van erős a barátságuk – vagy legalább is, szövetségük – Cullenékkal, hogy ne rajtuk verjék el a port.

- Történt egy kis… baleset… - szólalt meg halkan és óvatosan Jasper. – Kérlek, maradjatok nyugodtak, amíg mindent el nem mondunk – nézett Jonathanra, akinek a tekintetében egy pillanatra gondterheltséget láttam, de aztán bólintott. – Russel, nos, ő… Át fog változni vámpírrá.

Ez meg miről beszél? Határozottan megmondtuk, hogy nem tűrjük, hogy bárkit megharapjanak Forksban vagy a környékén! Ha megszegték a szerződést… - Nate belső hangja ideges volt, ahogy Ouray és a másik farkas is – vicsorogva mutatták ki a fogaikat. Tudtam, hogy Nate nem szeretne harcot kirobbantani, de szerződésszegés esetén nem lenne más választása.

Nem, ők nem tettek semmi rosszat! – játszottam végig azonnal az emlékeimet Jonathannak. A farkasok vad vonyításba kezdtek – igaz, hogy az én fejembe csak Nate látott be, de az övéből simán ki tudták olvasni, hogy mit is mutattam neki.

A francba azzal a kölyökkel és a vérszívóval! – mordult fel Jonathan. – Hol vannak most?

Carlisle felvitte őket a hegyekbe. Ha Russel átváltozik, jobb, ha távol van a várostól – magyaráztam.

Ugye, tudod, hogy ezt nem hagyhatom annyiban? – Nate tekintete egyenesen az enyémbe fúródott, én pedig remegni kezdtem.

Cullenék nem tehetnek erről az egészről! Nem teheted őket felelőssé! – léptem közelebb. – Jonathan… Gondolj a kisbabáimra, Esmére, Alice-re, Carlisle-ra… Rám – vetettem be az utolsó, tisztességtelen adumat.

Akarom azt a vámpírt. Adjátok át! – emelte a magasba a fejét kifejezve ezzel, hogy most az ő kezében van a gyeplő, el kell fogadnunk, amit mond. – Cullenékat nem fogom megbüntetni. De ő csak egy gyilkos. És ha a fiú emberre vadászik, őt sem fogjuk kímélni – tette hozzá.

Megértem – bólintottam. – Csak egy kis időt szeretnék tőletek… Szükségünk lehet a Volturi ellen arra a… nőre. Russelről pedig gondoskodunk. Nem fog bántani senkit – ígértem, de ez nem számított hazugságnak. Jonathan a pajzsom ideiglenes hiányában teljesen tisztában volt a kétségeimmel, én csak egy lehetőséget kértem tőle, hogy Russel is a családunkhoz tartozhasson. - Ha nem járnánk sikerrel, megállítanám még azelőtt, hogy… - szorult össze a torkom. - Gondolj arra, mennyi ártatlan lenne veszélyben, ha a Volturi…

De most már nincs okuk támadni, nem? Russel volt az álindok. Ő átváltozik. Megkapták, amit kértek, ennyi – gondolta végig a dolgokat Jonathan. – Legalább is, egyelőre.

Ez így van. De ha Gianna meghal, az egy újabb lehetőség számukra, hogy végezzenek velünk és veletek is. Hadüzenetet jelentene a szemükben, ha megölnénk egy Volturi tagot - próbáltam meg érvelni. – Hagyd, hogy átbeszéljük ezt, Carlisle tudni fogja, mit kell tennünk – könyörögtem.

Alkonyatkor találkozunk fent a hegyeknél. Esme és Rosalie maradhat a gyerekekkel, de a többiek legyenek ott! – adta meg a lehetőséget Jonathan, mire én felszisszentem magamban. – Most meg, mi van?

A ma nem jó… - sunytam le a fejemet. – Edward, Emmett és Alice elutaztak, és valószínűleg, csak holnap jönnek vissza.

Hát ilyen nincs! Pont most támadt kedvük nyaralni, vagy mi? – dühöngött Nate. – Rendben – szusszantott egyet végül. – Amint visszatértek, hívjatok fel! Addig megpróbálom megmagyarázni a falkának és Josh-nak, hogy miért is nem tépjük le egy gyilkos vámpír fejét.

Sajnálom… - öntött el most már sokadszorra a bűntudat. Jonathan már annyiszor tartotta értünk a hátát, hogy össze sem tudtam számlálni. – Meghálálom majd… valahogyan… - ígértem, bár fogalmam sem volt, mivel köszönhetném meg ezt a hatalmas szívességet.

Mondjátok meg a dokinak, hogy itt járőrözünk a környéken. Ha nem bírna azzal a nősténnyel, csak egy kiáltás, és ott vagyunk – ajánlotta Jonathan, mire még nagyobb hála öntött el.

Köszönöm – motyogtam meghatottan.

Te vagy az én keresztem… - sóhajtott fel Jonathan. – Menjetek! – intett a fejével arra, amerre a házunk volt. Biccentettem Jaspernek, hogy kövessen, aztán ismét hazafelé iramodtam.

Jasper berohant előttem a házba, és mielőtt kiérhettem volna a fák közül, már ott is állt előttem az egyik ruhámmal. Behúzódtam a bokrok közé, aztán gyorsan visszaváltoztam, és felöltöztem.

- Sajnálom, hogy azt kellett tennem – utalt Jasper a korábban történtekre, miután összefoglaltam neki, hogy mit beszéltünk meg Jonathannal. Mély levegőt vettem, aztán megráztam a fejemet.

- Azt tetted, ami a legjobb volt mindannyiunknak. Elvesztettem a fejemet, nem tartozol bocsánatkéréssel – simítottam végig a karján, miközben beléptünk a nappaliba. Isis és Edan azonnal felkapták a fejüket Esmével és Rosalie-val egyetemben. A testvérem teljesen nyugodtan játszadozott tovább a mackójával, és nem igazán vette észre, hogy valami furcsa történik körülötte.

Isis kapálózva mozgolódni kezdett Rosalie karjában, és nyűgösködő hangot hallatott, miközben felém nyújtotta a karjait. Odasiettem hozzájuk, és a karomba vettem őt. Most egyáltalán nem ellenkezett, sőt – úgy bújt hozzám, mintha sosem akarná, hogy elengedjem. Ahogy megérintette az arcomat, megértettem… Félt, hogy bajom esik, és soha többé nem láthat engem, és szörnyen sajnálta, hogy visszautasított a múltkor.

- Semmi baj, kincsem, itt vagyok már – öleltem magamhoz beszívva az illatát. – Ne haragudj, hogy itt hagytalak. A mami nagyon-nagyon szeret téged – suttogtam a fülébe, aztán egy puszit nyomtam a pufók arcocskára. – Gyere ide te is – nyújtottam a másik karomat Edan felé, akit Esme tartott. Óvatosan átadta nekem, hogy őt is megölelgethessem. – Elmondanád nekik, mi történt? Én felviszem őket – tátogtam oda Jaspernek. – Nem akarom, hogy hallják…

Isis kíváncsian emelte rám a tekintetét, mire önkéntelenül elmosolyodtam. Amennyire Edan hasonlított Edwardra, Isis pont annyira volt olyan, mint én.

Jó egy órámba telt, mire a kicsiket megetettem és elaltattam. Éppen elszunnyadtak, mikor halkan kinyílt az ajtó, és Esme bedugta a fejét a résen.

- Bejöhetünk? – kérdezte suttogva, mire bólintottam. Leült az ágy szélére kicsi Edwarddal a kezében, aki már szintén kezdett elbóbiskolni. A feje Esme mellkasára dőlt, a szemei pedig épphogy csak nyitva voltak még. Óvatosan megsimogattam a fejét, mire félálomban elmosolyodott, aztán Esmére próbáltam koncentrálni. – Jasper és Rose Carlisle után mentek.

- Most mi lesz? – kérdeztem aggódva.

- Megoldjuk, mint mindig mindent – csapkodta meg a kézfejemet finoman, aztán elkomorult az arca. – Sajnálom a barátodat.

- Nem értem, miért csinálta… - ráztam meg a fejemet. – Meg is halhatott volna – derengett fel előttem a kép, ahogyan Gianna a teste mellett térdel, és éppen a véréből iszik. Megborzongtam.

- Mi segíteni fogunk neki – ígérte Esme.

- Tudom. De mi van, ha nem akarja majd?

- Ne aggódj olyasmi miatt, amit még nem tudhatunk – húzta a fejemet a vállára Esme, aztán engem is finoman ringatni kezdett. Felhúztam a lábaimat az ágyra, és lehunytam a szemeimet, aztán csak hallgattam, ahogy dúdolgat.

A következő napot Esmével és a három kicsivel töltöttem. Carlisle egyszer felhívott minket, hogy elmondja, a lehetőségekhez képest minden rendben van, de ezen kívül semmi különös nem történt. Szerettem volna én is ott lenni a többiekkel Russel mellett, hogy ha magához tér, én legyek az első, akit meglát, de Carlisle úgy gondolta, ez nem lenyugtatná őt, hanem csak felizgatná. Igaz, hogy a vérem illata nem volt olyan vonzó egy vámpír számára, mint egy normális emberé, de „ha ló nincs, szamár is jó” alapon én is épp elég ízletesnek tűnhettem egy szomjazó újszülött számára.

Éppen vacsorához készülődtünk, mikor hirtelen megéreztem Őt. Nem hallottam egyelőre semmit odakintről, nem is láttam az ablakon keresztül, mégis tudtam, hogy közeledik.

- Vigyáznál rájuk? – bíztam a gyerekeket Esmére, aztán felpattantam az asztal mellől, és kisiettem a ház elé. A garázs előtt járkáltam fel-alá, és mikor végre meghallottam az autó keltette halk zörejeket, heves dobogásba kezdett a szívem. Alig bírtam kivárni, hogy megérkezzenek – legszívesebben én futottam volna eléjük.

Mikor bekanyarodtak a ház elé, és lefékeztek nem messze tőlem, észbe kapni sem volt időm. Edward kipattant a kocsiból, és úgy ölelt magához, mintha hónapokig távol lettünk volna egymástól – megértettem őt, mert én is pont így éreztem. Felemeltem a fejemet, és lehunytam a szemeimet – kérnem sem kellett, hogy csókoljon meg, azonnal tudta, mit akarok.

- Hé, hé, gerlicéim… Dolgunk van – zökkentett ki Alice hangja. Láttam, hogy összevigyorognak Emmettel, aztán a ház felé indulnak.

- Hiányoztál – suttogta Edward egy utolsó csókot nyomva a számra, aztán kézen fogott, és a testvérei után vezetett.

- Nekem jobban – vallottam be elpirulva, mire ragyogó mosoly ült ki az arcára, de láttam rajta, hogy ezt lehetetlenségnek tartja.

- Vidámak vagytok… - állapítottam meg. Vajon, nem szólt nekik még senki az itthon történtekről? – Sikerült elintézni azt, amiért mentetek? – érdeklődtem elhalasztva a másik témát. Olyan jó volt látni, hogy Edward kicsit boldog, hogy minél később akartam ezt elrontani.

- Igen, úgy tűnik, hogy sikerült – bólintott, aztán hirtelen megtorpant a verandán, és megint felém fordult. – Sajnálom… - komorult el a tekintete. Hát mégis tudja…

A könnyeimet lenyelve bújtam vissza újra az ölelésébe, aztán vettem egy mély levegőt, hogy összeszedjem magam, és legyen elég erőm elengedni őt.

- Jonathanék találkozni akarnak velünk, hogy megbeszéljük, hogyan tovább – szólaltam meg végül.

- Tudom, Jasper felhívott – vált gondterhelté Edward arca. – Amint láttam a kicsiket, odaszólok La Push-ba, hogy megérkeztünk. – Fáradt sóhajjal követtem Edwardot az ebédlőbe, és egyetlen porcikám sem várta kivételesen, hogy a másik családommal találkozzunk.

Isis, ahogy meglátta az apját, eltolta magától a vérrel félig teli cumisüveget – ez, a mohóságát ismerve, felért egy igazi vallomással -, és azonnal kikövetelte a figyelmet. A gondok ellenére elégedett melegséggel a mellkasomban figyeltem, ahogy Edward csillogó szemekkel öleli magához őt és Edant is, majd az öcsémet is köszönti egy puszival.

Pár hete még álmodni sem mertem arról, hogy igazi családom lesz, most pedig… Mindenem megvolt, amire csak valaha vágytam. Ez pedig egyszerre töltött el földöntúli boldogsággal és halálos rettegéssel. Eddig valahányszor úgy éreztem, tökéletes az életem, mindig történt valami, ami elrontotta.

Mikor Edward félrevonult a konyhába telefonálni, összeszorult a gyomrom. Hiába próbáltam Emmettre és Alice-re koncentrálni, akik a kicsiknek bohóckodtak éppen, egyszerűen képtelen voltam megnyugodni.

- Rendben, indulunk – tért vissza Edward a konyhából, de nem jött be hozzánk, csak megállt az ebédlő bejáratánál. Alice és Emmett azonnal felpattantak, és én is elindultam utánuk. – Te meg hová mész? – vonta össze a szemöldökét Edward rám meredve.

- Veletek – jelentettem ki.

- Esme nem bír egyedül három gyerekkel – intett a fejével a hátam mögé. – Tudod, hogy nem engedheti Edyt a kicsik közelébe.

- Akkor maradjon Alice – próbálkoztam, de Edward tekintetéből kiolvastam a választ. – Rendben, neki kell a képessége, bár a farkasok között nem is működik rendesen – morcoskodtam. – Emmett? – fordultam fogadott bátyám felé, aki vetett egy futó pillantást Edwardra, és csak aztán felelt.

- Tudod, hogy imádom a babáidat, és bármit megtennék értük – nézett a szemembe, de mielőtt még örülni kezdhettem volna, egyetlen mondatával lerombolta a reményeimet. – Kivéve, hogy szembeszálljak Edwarddal. Bocs – vonta meg a vállát halvány bocsánatkérő mosollyal az arcán, aztán kisietett Alice-szel együtt a házból.

- Ez nem igazság! – fordultam megint Edwardhoz. Közvetlenül elém lépett, és a tenyerét az arcomra csúsztatta.

- Isisnek és Edannek rád van szüksége – fúrta a tekintetét az enyémbe, amitől remegni kezdett a lábam. – Nem lesz semmi baj, hamarosan jövök – nyomott egy csókot a számra, aztán kiszáguldott a testvérei után.

- Ajánlom is – motyogtam, miközben visszasétáltam a nappaliba. Edan nyugtalan pillantással méregetett, mire mosolyt kényszerítettem az arcomra, de a rossz előérzetem nem akart elmúlni.