A jelen boldogsága - 29. fejezet

29. ROSSZ ÉS MÉG ROSSZABB




SÓHAJTVA ÜLTETTEM LE Isist az ágyra, és lassan öltöztetni kezdtem. Edwarddal kivételesen cseréltünk, és ő foglalkozott Edannel – jelen pillanatban megkísérelte feladni rá a pizsamanadrágját. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, és csak aztán vágtam bele a beszédbe – most az egyszer nem akartam elszúrni.

- Miből gondolod, hogy a vámpírok gonoszak? – kérdeztem végül. Edward valószínűleg, már pontosan tudta a választ, de nem szólalt meg – örültem, hogy hagyja, én beszéljem meg a lányunkkal a dolgot. Isis szégyellősen beharapta a száját, és a testvérére sandított. Áhá, szóval, valami összeesküvésről van szó! – jöttem rá somolyogva.

- Háááát, az úgy volt… - kezdte Isis elnyújtva a szavakat, miközben lesütötte a szemét és apró ujjait tördelte. – A nagypapi bevitt magával minket a szobájába, aztán volt az asztalon egy könyv…

- Egy könyv? – vontam fel a szemöldökömet. Miféle könyv lehetett Carlisle-nál, aminek a képei ilyen hatással voltak a kislányomra?

- Vámpírok voltak benne… Szét… széttépték az embereket, és voltak kisbabák is… és az anyukáik, és… - Isis hangja elakadt, és láttam az elborzadást a tekintetében. A mítoszok, amiket Carlisle nekem is megmutatott, mikor még terhes voltam – döbbentem rá.

- Kincsem, azok a képek… A valóságban nem így történt – simítottam végig a haján. – A nagypapa segített, kiemelt belőlem titeket, és én jól vagyok, látod? – tártam szét a karjaimat mosolyogva, de Isis arca egyáltalán nem derült fel, ahogy vártam.

- Azt írták, hogy a gyerekek démonfajzatok voltak. – Meglepetten jöttem rá, hogy Isis már egyáltalán nem képekről beszél, hanem a szövegről. Carlisle képes lett volna felolvasni neki egy ilyen könyvből? Ez elég elképzelhetetlennek tűnt… - Hogy el kellett égetni őket, mert különben embereket öltek volna, hogy megigyák a vérüket… - Isis hangja elhalkult, és kétségbeesett tekintettel nézett fel rám. – Mami, én annyira szeretem a vért. Mi van, ha… mi van, ha engem is el kell majd égetni? – teltek meg könnyel a szemei. Edward összerezzent mellettem, és engem is kivert a hideg veríték a rémképtől, ahogy a kislányom teste a lángok között vonaglik.

- Az soha nem fog megtörténni! – néztem a szemeibe. – Te nem vagy olyan, mint azok a gyerekek. Te a mi kislányunk vagy. Nem is értem, hogy Carlisle miért olvasott nektek ilyeneket… - ráncoltam össze dühösen a homlokomat.

- Nem a nagypapi volt – pirult el Isis. Újabb pillantást vetett Edanre, aki összepréselte az ajkait.

- Na jó, mi folyik itt? – sóhajtottam fel.

- Tudunk olvasni – cincogta Isis vékonyka hangon.

- Hogy mit tudtok? – Meglepetten néztem végig rajtuk, aztán Edwardtól vártam a megerősítést, hogy jól hallottam. – Te tanítottad meg őket? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.

- Nem a papi hibája, magunktól tanultuk meg – kelt azonnal az apja védelmére Isis.

- Ó… Hát, ügyesek vagytok! – mosolyodtam el. – Csak máskor inkább kérdezzetek meg minket arról, hogy milyen könyvet olvassatok, rendben? Te pedig ne foglalkozz butaságokkal – jó kislány vagy és nagyon szeretlek – simogattam meg a puha arcocskát. Isis mélyet sóhajtott, mire Edward most először felénk fordult.

- Igen, a mami ezt nem értheti teljesen.

- Mit? – bosszankodtam. Nem szerettem, mikor Edward gondolatban beszélt a lányunkkal, mert ilyenkor mindig úgy éreztem, kimaradok valamiből.

- Hogy milyen… szomjasnak lenni – próbálta meg finoman megfogalmazni Edward. – Tényleg szörnyen nehéz, igaz? – nézett ellágyulva Isisre. – Sajnálom, hogy miattam ezt kell kiállnotok.

- Nem te tehetsz róla, papi – rázta meg a fejét Isis, és megpróbált mosolyt varázsolni az arcára. Gyorsan begomboltam az utolsó gombokat a felsőjén, aztán az ágy szélére ültem, és az ölembe vettem őt.

- Bár így lenne… - A szeretett arcra kiültek az önmarcangolás megszokott jelei. – De te jobb vagy, mint én vagy bármelyik vámpír. Ti jók vagytok – fogta meg mindkét gyermekünk apró kezét Edward. – Tudjátok, hogy miért? – A két barna szempár kíváncsian figyelte a választ – ahogyan én is. – Mert van bennetek édesanyátokból – mosolygott fel rám Edward úgy, hogy egy dobbanásnyi ütemet kihagyott a szívem. – Bármennyire is hasonlítotok rám, a jósága erősebb bennetek. – Isis egy másodpercig emésztette a hallottakat, aztán mintha a vonásai megkönnyebbülésről árulkodtak volna. Meghatottan fúrtam a tekintetemet Edwardéba, annak ellenére, hogy egyáltalán nem értettem vele egyet.

- Ez így nem teljesen igaz – ráztam meg a fejemet, hogy kijavítsam őt. – Lehet, hogy nem érthetem, mit éltek át, de biztos vagyok benne, hogy vannak vámpírok, akikben ott van az igazi jóság. Apu, a nagypapa, a nagyi, a nénikéitek és a bácsikáitok mind ilyen vámpírok. Szeretnek titeket, egy gonosz lélek pedig nem képes a szeretetre. Higgyetek nekem! – Isis kérdőn fordult a bátyja felé.

- Ez igaz lehet… Tudom, hogy a papi és a többiek szeretnek – bólogatott végül elgondolkozva.

- És a mami is szeret – tettem hozzá, hogy végre megértse. Mire észbe kaphattam volna az apró kis test már a karjaim között volt. – Elhiszed nekem? – simogattam a sűrűn emelkedő és süllyedő hátat.

- Igen, mami. – Hallottam meg a halk, fojtott hangocskát a blúzomba motyogni. Pár pillanatig még elégedetten szorítottam magamhoz Isist, aztán gyengéden eltoltam magamtól. – Jól van, de most lefekvés! – mosolyogtam rá.

Miután Isist és Edant a sarokban álló ágyacskákba fektettük – Alice kicserélte a bölcsőt, mikor az ikrek túl nagyok lettek hozzá -, megszokásszerűen a kezembe vettem a mesekönyvet, amelyből olvasni szoktam nekik elalvás előtt. Ahogy fellapoztam a bejelölt helynél, ahol éppen tartottunk, eszembe jutott valami.

- Miért nem mondtátok meg, hogy tudtok olvasni? – kérdeztem. Edward felvette a törölközőket az ágyról és szépen kiteregette őket a széke karfájára, hogy megszáradjanak. A testvérek újabb cinkos pillantást váltottak egymással, aztán Edan keserűen kifújta az eddig bent tartott levegőt.

- Én kértem, hogy titkoljuk el – vallotta be. Meglepetten néztem rá – valahogy ez a csintalan mesterkedés inkább a húgára volt jellemző.

- De hát, miért? – értetlenkedtem.

- Mert szeretsz nekünk olvasni – nézett a kezemben tartott mesekönyvre. Az ujjaimmal végigsimítottam a lapokon, miközben elszorult a torkom.

- Szeretnénk normális kisgyerekek lenni, hogy örülj – szólalt meg Isis is. A szememet lesütve bámultam a betűkre, amik összefolytak előttem. Visszafogom őket. Annyira okosak és ügyesek, de megjátsszák, hogy kevesebbre képesek, azért, hogy boldoggá tegyenek engem és megfeleljenek nekem.

- Én azt akarom, hogy boldog kisgyerekek legyetek – erőltettem mosolyt az arcomra. – Akarsz ma te olvasni magatoknak? – nyújtottam Edan felé a mesekönyvet, de csak heves fejrázást kaptam válaszként. – Nem bánom egyáltalán – erősködtem.

- Nem, te olvass!

- Igen, mami, te – kérték mindketten. Próbáltam megfeledkezni a nehéz súlyokról a mellkasomon, amik miatt sírni akartam, és inkább belekezdtem a mesemondásba.

Alig tíz perc kellett csak, hogy pár lapos pislantás után lecsukódjanak a szemeik és a légzésük egyenletessé váljon. Ahogy elaludtak, a szemeimből potyogni kezdtek a könnyek. Mielőtt Edward megállíthatott volna, kirohantam a szobából, és a verandáig meg sem álltam. Jó pár percig csak csendben sírdogáltam az egyik lépcsőfokon ücsörögve, és csak aztán hallottam meg a halk ajtónyitódást.

- Pocsék anya vagyok – sóhajtottam fel. Bár nem fordultam hátra, tudtam, hogy Edward az. Csak akkor vettem észre, hogy leült mellém, mikor a tenyerébe vette a kezemet, és a szájához emelve egy csókot lehelt rá.

- Csodás anya vagy.

- Ez nem igaz – ráztam meg a fejemet, miközben dühösen töröltem le a szabad kezemmel egy kicsorduló könnycseppet az arcomról. – Ma majdnem baja esett Isisnek, mert azt hitte, nem szeretem. És tényleg azt akarom, hogy normális gyerekek legyenek. Biztosan egy csomó mindent rájuk kényszerítek még az esti mese olvasáson kívül is, csak mert az anyai ösztöneimet ki akarom elégíteni. Pedig nekem az ő igényeiket kéne néznem. Olyan borzalmas anya vagyok! – rázkódtam meg a rám törő sírástól.

- Azt akarták, hogy te mesélj nekik – húzott magához Edward, ujjai finoman simogatták a hajamat.

- Mert olyan jó gyerekek… - mosolyodtam el szomorúan. – Inkább lemondanak a saját vágyaikról, mintsem hogy csalódást okozzanak nekem. De mivel viszonozhatnám ezt nekik? Pár hónap, és sokkal többet tudnak majd, mint én. Hogyan tanítsam meg őket mindenre, ha már semmi szükségük rá? Ha már semmi szükségük rám… - emeltem fel a fejemet a hűvös mellkasról, hogy bele tudjak nézni a kavargó aranyba.

- Tudod, miért akarták valójában, hogy te mondd el az esti meséjüket? – kérdezte Edward halvány mosollyal az arcán. – Mert te vagy az anyukájuk. – Mikor összeráncoltam az orromat, jelezve, hogy nem igazán értem, mire akar kilyukadni, folytatta. – A te hangod az, amitől el tudnak aludni, amitől álmukban gyönyörű helyeken járnak majd. Te vagy számukra a Biztonság, a Szeretet, a Minden. Tudom, hogy mit éreznek, mert számomra is ezt jelented csak más formában. – A hűvös ajkak egy másodpercre megkeresték az enyémet, aztán Edward az enyémhez döntötte a homlokát. – Nem szellemi tudást kell átadnod nekik – arra megfelel egy lexikon is, de hidd el, az nem tud átölelni, simogatni, szeretni. Én már csak tudom – nevetett fel halkan, bár nem értettem, hogy mit talál viccesnek. – Te vagy az édesanyjuk, érted már? – halkult el a hangja.

- Mondták már neked, hogy milyen bölcs vagy? – csúszott a tenyerem Edward arcára. – Ez pedig a férjek és az apák feladata, és nagyon jól csinálod. – A dicséret következménye egy ragyogó mosoly volt, amitől elfogott az érzés, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb nője.

- Tiszta szívből szeretem Önt, Mrs. Cullen!

- Én is tiszta szívből szeretem Önt, Mr. Cullen… – válaszoltam vallomással a vallomásra. Edward egy másodpercig elgondolkozva nézett rám, félrehajtott fejjel, aztán a zsebéhez nyúlt.

- Tudom, hogy még visszavan egy kis idő, de… - húzott elő egy vékony ezüstláncot, aztán a tenyerembe fektette. – Fél pillanat… - pattant fel mellőlem. Mire megkérdezhettem volna, hová is megy, már ismét mellettem ült, és az ujjai között ott tartotta a jegygyűrűmet. Amióta ismét farkas lehettem, muszáj volt levennem, mert átváltozáskor valószínűleg, lerepedt volna az ujjamról a vékony fém. – Így ni! – fűzte fel a láncra. – Nézd csak, van itt egy kis kapocs, ha ezt az átváltozás előtt megnyomod, akkor a két soros lánc egyre bomlik, és a mérete megfelelő lesz farkasként is. Egyetlen apró mozdulat – magyarázta. – Csak ne legyél feledékeny! – vigyorgott rám. – És akkor mindig veled lesz…

- Köszönöm – suttogtam elhaló hangon. Sokszor lelkiismeret-furdalásom volt, amiért nem hordtam a gyűrűnket, és hihetetlennek tűnt, hogy Edward még ezt is észrevette rajtam. Felfogtam a hajamat, amíg ő a nyakamba akasztotta a láncot, aztán meghatottan forgattam az ujjaim között az ékszert.

- Boldog születésnapot így előre is. – Edward finoman a számra nyomta az ajkait, aztán el akart húzódni, de nem hagytam. Jó pár órát töltöttünk csókolózással a lépcsőn ülve.

A következő pár napban megint nem történt semmi különös, amit én egyáltalán nem bántam. Edward igyekezett minden időt velünk tölteni, amit csak tudott, én pedig próbáltam kiélvezni a gyermekeim társaságának minden másodpercét, és nem foglalkozni semmi mással.

Vasárnap éppen a nappaliban játszottunk, mikor Edward hazaérkezett a hegyekből. Mosolyogva néztem fel rá, de ahogy megláttam az arcát, tudtam, hogy valami nincs rendben. A gyerekeket rábíztam Esmére és Juliette-ékre, akik megint átjöttek hozzánk, aztán kisurrantam a férjem után a konyhába.

- Mi történt? – érintettem meg a vállát. Háttal nekem a mosogatónak támaszkodott a kezeivel, de mikor hozzá értem, felém fordult.

- Alice… Alice-nek látomása volt. Zavaros és őrült látomása, ami… - csapkodott a kezével zaklatottan, ahogy magyarázott. – Mindegy, nem fontos.

- Ha ennyire kiborultál tőle, akkor biztosan fontos. Mondd el! – kértem tőle, miközben az aggodalomtól összeszorult a gyomrom. Egy fáradt mozdulattal megdörzsölte az arcát – bár ő képtelen volt testileg kimerülni -, aztán mély levegőt vett.

- Csak villanások voltak. Russelről és… Isisről – kezdte, mire rémülten elkerekedtek a szemeim.

- Ha megint hozzáér, akár egy ujjal is, én esküszöm, hogy… - borultam ki teljesen. Ismét felvillantak előttem a képek, amikor a kislányom ott kapálózott a markában, és kirázott a hideg.

- Russel képtelen uralni az erejét újszülöttként. Egyszerűen nem tud ráfókuszálni annyira senkire, hogy törölhesse a memóriáját. Próbáltuk tanítani, rávenni, hogy figyeljen, de semmi. Az időnk pedig vészesen fogy… - sóhajtott fel.

- Akkor most mi lesz? – nyeltem nagyot.

- Alice villanásaiban… Isis segített – szorult ökölbe Edward keze. – De nem fogom a lányomat a közelébe engedni! – tört ki belőle. A hangjában a düh és a kétségbeesés keveredett.

- Hogy segíthetne Isis? – vontam össze a szemöldökömet.

- Az erejével. Ha őt meg tudnánk tanítani arra, hogy szemkontaktus nélkül is használhassa a képességét… Akkor rá tudná venni Russelt, hogy fegyelmezze magát. De nem fogok ezzel kísérletezni! – rázta meg a fejét.

- Persze, hogy nem – értettem egyet azonnal. A gondolat, hogy a lányunkat használjuk fel a terveinkhez, nem foglalkozva azzal, hogy baja is eshet, egyszerűen képtelenség volt. Edward vonásai hirtelen megfeszültek, de csak pár másodperccel később jöttem rá, hogy miért.

- Én akarom, papa. – Isis hangjára mindketten az ajtó felé fordultunk. Lesütött szemmel álldogált az ajtóban, miközben ujjaival a hófehér szoknyácskáját gyűrögette.

- Dehogy akarod! – siettem oda hozzá, és felkaptam a karjaimba. – Neked nem kell ezzel foglalkozni, majd mi megoldjuk.

- Mami, nem vagyok ostoba… - hagyta el halk sóhaj a rózsás szájat. – Pontosan tudjuk Edannel, hogy milyen helyzetben vagyunk. Hallottuk, ahogy a nagyi telefonon beszélt a nagypapával róla, és ott volt az az eset… mikor megszöktem – pirult el. – Na meg, a papinak mindig el kell mennie, és a többiek is alig járnak haza. És… - Az apró tűzrózsák még vörösebbek lettek.

- Isis! – Edward hangja bosszúsan csattant fel – azelőtt még sosem hallottam, hogy ezt a hangot használta volna a lányával szemben.

- Sajnálom, papi, kíváncsi voltam… - harapta be az alsó ajkát.

- Mit csinált? – néztem nyugtalanul Edwardra.

- Beleolvasott a naplóimba. – Túrtak bele a hosszú ujjak idegesen a bronzvörös tincsekbe.

- Isis, ilyesmit nem szabad – ráncoltam össze a homlokomat.

- Tudom, mami, csak… Nem bírtam ellenállni. Ne haragudj, papa… - pislogott bűnbánóan Edwardra.

- El kéne égetnem azokat a vackokat – morogta Edward. – Nem! Arról szó sem lehet! – tiltott meg valamit határozottan Isisnek.

- Lehetne hangosan, mielőtt agyérgörcsöt kapok az idegességtől? – szóltam rájuk.

- Isis olvasott a Volturiról is a naplómban, és arra gondolt, hogy esetleg, rajtuk is használhatná a képességét – magyarázta Edward, miközben pár lépéssel átszelve a konyhát ide-oda mászkált.

- Az ki van zárva! – hördültem fel, aztán megpróbáltam megnyugodni, hogy értelmesen tudjak beszélni Isisszel. Vettem pár mély levegőt, majd magam felé fordítottam a fejét a mutatóujjammal. – Figyelj ide, kicsim. Tudom, hogy segíteni akarsz, és hogy tisztában vagy azzal, mennyire veszélyes ez az egész helyzet – kezdtem úgy, mintha egy felnőttel beszélnék, bár elég nehéz volt meglátni a gyermeki arcon az érettség jeleit. Talán, csak Isis tekintete volt sokkal komolyabb, mint egy pár éves kisgyereké lenni szokott. – De hidd el, meg tudjuk oldani. Nektek semmi bajotok nem fog esni. Mindannyian felkészültünk arra, hogy megvédjünk titeket, nem kell félned.

- Vagyis felkészültetek rá, hogy meghaljatok miattunk – kezdtek el remegni az apró ajkak. – Sajnálom, mami, de ebből nem engedhetek – rázta meg a fejét úgy, mintha lenne tárgyalási alapja. Ha nem lett volna életveszélyes a helyzet, biztosan viccesnek találtam volna a komolyságát, de így egyáltalán nem éreztem kedvet a nevetéshez.

- Isisnek igaza van, mami. – Edan Juliette karjában érkezett a konyhába.

- Követelte, hogy hozzam ki a húga után – nézett rám bűnbánóan Juliette. – Ő pedig azt mondta, hogy egyedül szeretne kimenni a mosdóba, mert már nagylány…

- Semmi gond. Csak menjetek vissza játszani – tettem le Isist a földre, és megpróbáltam kiterelni mindenkit a konyhából – Edwardon kívül.

- Nem, mami. Sajnálom, de végig kell hallgatnod. – Edan határozottságát hallva tényleg teljesen ledöbbentem. – Kérlek… - nézett rám könyörgő tekintettel, aztán mikor csendben maradtam, folytatta. – Én meg tudnám védeni Isist, miközben segít. Tökéletes biztonságban lennénk.

- Edan. Nem! – ráztam meg hevesen a fejemet. – Ti még gyerekek vagytok, az én gyermekeim. Én pedig az anyátok vagyok, és az a dolgom, hogy megvédjelek titeket. – Edan felém nyújtotta a kezeit, hogy vegyem át őt. Mikor a karomba került, az apró tenyereit az arcomra fektette, és egyenesen a szemembe nézett.

- Mami, a Volturi iszonyatosan erős. A képességeik… Meg fogtok halni – teltek meg a barna szemek könnyel. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne boruljak ki teljesen. – Mi lenne akkor velünk, mami?

- Nektek semmi bajotok nem esne – ígértem újra.

- Nem, mami, lehet, hogy nem – gondolkozott el. – De vajon, milyen életet élhetnénk?

- Egy csomó ember szeret titeket, a gondotokat viselnék, de nem lesz bajunk, én… - igyekeztem összeszedni az észérveket a fejemben, de hogy ígérhettem volna meg tiszta lelkiismerettel, hogy minden rendben lesz, mikor a Sors bármikor közbeszólhatott.

- Az nem történhet meg – torpant meg Edward előttünk, és az amúgy is sápatag arcszíne most még jobban kifakult.

- Micsoda? – Esme és Saore is megjelentek az ajtóban az öcsémmel együtt, és érdeklődő idegességgel figyeltek minket.

- Isis és Edan úgy gondolja, hogy ha nekünk bajunk esik, Aro nem fogja hagyni, hogy más nevelje őket. Hogy uralni akarja majd a képességeiket, és maga mellett fogja tartani mindkettejüket – hadarta Edward. – De erre nem lesz lehetősége, mert megölöm. Nem hagyom, hogy a gyerekeimet szolgaként tartsa, én… - Összerezzentem, mikor a kőkemény ököl belecsapódott a hűtőszekrénybe hatalmas lyukat hagyva maga után az ajtóban. Saore és Juliette ijedt tekintettel pislogott egymásra, míg Esme aggódva figyelte, ahogy Edward mélyeket lélegezve megtámaszkodik a kezeivel a hűtőszekrény maradványaiban és lehajtja a fejét.

- Menjetek most – adtam vissza Edant Juliette-nek. Nem volt szükség arra, hogy ismét ösztökéljem őket a távozásra, azonnal kisietett mindenki a konyhából.

- Sajnálom – suttogta Edward, ahogy odaléptem hozzá, és hátulról köré fonva a karjaimat, magamhoz öleltem. – Biztosan a frászt hoztam rájuk.

- Megértik – simítottam végig a tenyeremmel a mellkasán.

- Igazuk van. Arónak kelleni fognak. – Edward megfordult az ölelésemben, és a fejét a nyakamhoz hajtotta. – Mit tegyünk, szerelmem? Mi lenne a helyes? – kérdezte elkeseredett hangon. – Honnan tudhatnánk, hogy ha távol tartjuk őket az egésztől, akkor biztonságban lesznek? Mi van, ha kihagyni őket fatális tévedés, és csak még rosszabb helyzetbe sodorjuk őket, mint a mostani? – A sok kérdés teljesen összezavart. Russel kezében látni bármelyik gyermekemet iszonyatosan ijesztő kép volt, de ha a helyébe Arót képzeltem, az egyenesen halálra rémített.

- Alice látta, mi a helyes – motyogtam, miközben reszketve szorítottam magamhoz Edwardot.