A jelen boldogsága - 28. fejezet

28. JÓ AKAROK LENNI…




A NAPOK ÉS HETEK OLYAN GYORSAN TELTEK, mintha valaki direkt felpörgette volna az időt, pedig én inkább arra vágytam, hogy megálljon, és minden úgy maradjon, ahogyan van. Olyan jó lett volna boldogan, gondok nélkül kelni reggel, megcsókolni Edwardot, megetetni a kisbabáimat, egész nap gyönyörködni bennük, aztán este Edward mellett elaludni. Ehelyett már az Edwardék hazaérkezése utáni második napon ott volt Russel problémája.

Edward – érthető okok miatt – nem hagyta, hogy ott legyek, mikor az átváltozás megtörtént, de elmesélt nekem mindent részletesen. Russel próbálkozott – tényleg, igazán próbálkozott -, de az ösztönei újra és újra arra késztették, hogy megpróbáljon kitörni a fogságból. Carlisle, Jasper, Emmett, Alice, Rosalie és az a nomád vámpírnő azzal töltötték a napjaikat, hogy mindannyian őt őrizték, nehogy valami végzetes hibát kövessen el. Ha nem lett volna szükségük a képességére a Volturi miatt, valószínűleg, már rég feladták volna az egészet – és valahol nem is hibáztattam érte őket.

Csak kettesével tudtak vadászni menni – ilyenkor Edward vagy Esme is felment a hegyekbe segíteni, de ők egyébként velem és a gyerekekkel maradtak a házban.

A farkasok helyzete sem volt éppen rózsásnak mondható. Juliette-tel eleinte telefonon beszéltünk csak – elmondta, hogy a falka is szinte állandóan járőrözik -, aztán ő és Saore szinte nap mint nap át is jártak hozzánk. Aidan és Daniel eleinte tiltakoztak, de a lányok – állításuk szerint – megmondták nekik, hogy a szerelmeik, nem a rabszolgáik, és ha kedvük van meglátogatni a barátnőjüket, akkor meg is teszik.

A napok múlása lehetővé tette, hogy biztonságban legyenek nálunk. Edan sosem harapott meg senkit, és mostanra Isisnek is el tudtuk magyarázni, milyen következményekkel járna, ha egy embert harapdálna.

Ez rémített meg a legjobban… A szülők mindig azt mondják, hogy a gyerekeik úgy nőnek, mintha nyújtanák őket, de a mi esetünkben ez tényleg így volt. Más kisbabák még javában anyatejet szoptak volna, mikor Isis és Edan totyogni, járni, majd futni kezdtek, és eljutottak odáig, hogy saját maguk akarták levadászni az ételüket. Általában emberi ételt próbáltam adni nekik, de naponta egyszer ki kellett vinnem őket a közelbe egy-két őz szerencsétlenségére, hogy vért ihassanak, mert cumisüvegből – vagy pohárból – már nem igazán volt kedvük táplálkozni.

Első alkalommal aggódva nyitottam ki a bejárati ajtót és úgy fogtam a gyerekeim kezét, mintha az életük múlna azon, hogy ki ne csússzanak az ujjaik az enyémek közül. Isis nyűgösködve próbált megszabadulni tőlem, de mikor Edward rászólt, azonnal abbahagyta a hisztit – rá mindig hallgatott.

- Rendben… A szabályok – guggoltam le eléjük, mire a két hatalmas szempár izgatottan rám szegeződött. – Jól viselkedtek, nem mentek el a közelünkből, és mi vadásszuk le apátokkal az ételt, ti csak harcképtelen állatból esztek – soroltam.

- Apuuuu! – Isis az orrát ráncolva nézett fel Edwardra. Tudtam, hogy ő maga szeretne vadászni, de még túl kicsi volt hozzá. Attól függetlenül, hogy gyorsabb és erősebb, mint egy átlagos gyerek, valamint a bőre olyan áthatolhatatlan, mint egy vámpíré, még csak két-három évesnek nézett ki. Ha elképzeltem, ahogy az apró test ráakaszkodik egy rúgkapáló, vad állatra, aki az életéért küzd, egyszerűen kivert a víz.

- Hallgassatok anyátokra! – jelentette ki Edward, mire kapott tőlem egy hálás pillantást. Isis bosszúsan sóhajtott egyet, aztán bólintott.

- Akkor indulás – bólintottam. – Fogjátok meg apátok kezét, amíg átváltozom – csúsztattam át az apró ujjakat Edward tenyerébe, aztán behátráltam a fák közé.

Edwarddal úgy beszéltük meg, biztonságosabb, ha farkasként kísérem őket. Úgy gyorsabban utolérem a szökni vágyókat – Isis arcát elnézve tényleg megfordult a fejében ilyesmi -, valamint bár távol maradunk a hegyektől, mégis jobb elővigyázatosnak lenni, ha két vérszomjas vámpír van a környéken – és egyikük még újszülött is.

Ahogy farkasként kisétáltam a fák közül, Isis és Edan szemei tágra nyíltak. Még sosem láttak engem ebben a formában, így csak remélni tudtam, hogy nem ijednek meg túlságosan. Igyekeztem barátságos arcot vágni, és lesunytam a fejemet, hogy ne legyen túl fenyegető a megjelenésem.

- Mami? – Edan hangja vékony volt és hitetlenkedő. Lassú lépésekkel mentem közelebb, aztán pár méternyire megálltam tőlük, és lefeküdtem a földre.

- Odamegyünk? – kérdezte Edward felismerve, hogy azt szeretném, ők önként tegyék meg az első lépéseket a másik alakom megismeréséhez, ha úgy érzik, már felkészültek rá. Miután mindketten bólintottak, odavezette őket hozzám. Edan egy pár pillanatig csak nézett rám, aztán elengedte az apja kezét, és apró karjait a nyakam köré fonva megölelt. Oldalra fordítva a fejemet, az orrommal kedveskedve megbökdöstem az oldalát, mire kuncogni kezdett.

Az én bátor kisfiam – néztem fel Edwardra, mire elmosolyodott.

Isis félrehajtott fejjel méregetett engem, miközben valószínűleg, azt mérlegelte, hogy hozzám merjen-e nyúlni.

Fél tőlem… - szomorodtam el. Persze, tisztában voltam azzal, hogy egy felnőtt ember számára is ijesztő vagyok, nemhogy egy apró gyereknek, mégis azt reméltem, hogy a saját gyermekeim bíznak bennem annyira, hogy tudják, nem bántom őket.

- Tévedsz – nevetett fel Edward, mire Isis felpillantott rá. – Anyu azt hiszi, hogy megijedtél tőle – magyarázta neki vigyorogva, mire Isis apró karjai sértődötten fonódtak össze a mellkasa előtt.

- Én nem félek senkitől! – jelentette ki, mire Edward szája megrándult. – Csak azon gondolkoztam, hogy vajon erősebb vagy-e, mint apu – vonta meg a vállát.

- És, mire jutottál? – érdeklődött Edward.

- Igaz, hogy anyu hatalmas, de szerintem, te győznél – küldött egy ragyogó mosolyt az apja felé Isis.

Elfogult… - forgattam meg a szemeimet.

- Vagy csak jól méri fel az erőviszonyokat – piszkálódott Edward.

Ó, persze… Érdekes, hogy tegnap mégis te kerültél alulra, mikor… összemértük az erőnket – fejeztem ki magam virágnyelven. Edward lehajolt a fülemhez, és úgy suttogott bele, hogy csak én hallhassam.

- Csak mert elég izgalmasnak tűnt az a póz ahhoz, hogy hagyjam magam.

Akkor visszavágót követelek! – húztam vigyorra a számat.

- Este megkapod – ígérte Edward.

- Na, menjünk már! – nyűgösködött Isis, miközben ő is odajött hozzám, és érdeklődve simogatni kezdte a bundámat.

Az aznapi vadászat a félelmeim ellenére egészen olyan volt, mint egy igazi családi program – leszámítva, hogy átharaptuk két szarvas torkát, hogy aztán a gyerekeinket megitassuk a vérükkel. De sütött a nap, nevetgélve futkostak körülöttünk a kicsik – és egyikük sem akart elszökni az óvó pillantásaink elől -, Edward keze pedig újra és újra végigsimított rajtam, valahányszor a közelembe került.

Az idő múlásával egészen megszoktam ezt a fajta napi rutint, és a végén már egyedül is ki mertem menni az ikrekkel, mikor Edward éppen a hegyekben tartózkodott.

- Anyu? Mikor vadászhatunk egyedül is már? – kérdezte Isis, az egyik ilyen alkalommal. A fűben hevertem épp egy fa alatt, miközben ő és Edan virágokat szedtek. Az evésen már túl voltunk – ma egy fiatal őzet ejtettem el számukra. – Egy hét múlva? – nézett rám. Megráztam a fejemet. – Kettő? – próbálkozott egy újabb számmal. Vakkantva mondtam ismét nemet. – De akkor mikor? – követelte a választ. Felsóhajtottam.

- Így nem tud válaszolni… - sétált oda hozzánk Edan, aztán leguggolva felém nyújtott egy nagy csokor virágot. – Neked szedtem – mosolygott rám.

- Nyalizós – morogta Isis. – Én koszorút csinálok belőle magamnak – jelentette ki, aztán átsétált egy másik fához, és leülve alá nekilátott a feladatnak. Lassú mozdulatokkal feltápászkodtam a földről, aztán az egyik fa mögé kullogtam. Isis féltékenysége az öccse iránt és az, ahogy velem viselkedett, kezdett egyre jobban zavarni. Egy pillanat volt csak, amíg átváltoztam, és magamra kaptam a ruhámat, aztán azonnal ki is fordultam a fa mögül.

- Gyere, drágám… - fogtam kézen Edant, aztán odavezettem Isishez. – Leülhetünk? – kérdeztem. Isis nem nézett rám, csak megrántotta a vállát, amit igenként akartam értelmezni. – Beszélgethetnénk egy kicsikét… - próbálkoztam, de nem kaptam választ. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki egy anya-lánya beszélgetésnek. Én mindig jól kijöttem anyuval, és ha össze is vesztünk, az körülbelül öt percig tartott maximum. Edwarddal is próbáltam megbeszélni ezt a problémát, de ő úgy vélte, hogy Isis majd kinövi a dacosságát. Túl könnyen vette a dolgot, én viszont aggódtam. Nem volt ilyesmiben tapasztalatom, ezért azonnal a közepébe vágtam. – Miért haragszol rám ennyire? – Isis lehajtott fejjel próbálta két virág szárát összefonni. – Isis, kincsem, kérlek… Segíts egy kicsit nekem… - Semmi. – Nem szeretsz engem? – szorult össze a szívem. Pár másodpercig csend volt, és az apró ujjak is abbahagyták a munkát.

- De – felelte végül. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

- Akkor? – Megint csend. – Isis?

- Hagyjál már békén! – pattant fel hirtelen, mire összerezzentem. Edan meglepetten dermedt meg mellettem, és aggódva figyelte a jelenetet.

- Isis! – A hangom akaratlanul is dühösen csattant fel, de a következő pillanatban már meg is bántam. A barna szemekben könnycseppek gyűltek össze, az apró kéz pedig ökölbe szorult.

- Te nem szeretsz engem! Tudom! – kiabálta az arcomba, aztán hirtelen rohanni kezdett. Olyan gyorsan száguldott el a fák között, hogy még én is megdöbbentem. Mikor pedig rájöttem, hogy egyenesen a hegyek felé tart, ezt az érzést átvette a rémület.

- Isis, azonnal állj meg! – kiáltottam utána, miközben felpattantam, de hiába. – Isis! – tehetetlenül pillantottam Edanre, aztán ismét a fák közé. Nem vihettem magammal Edant is, hogy mindkét gyermekem veszélybe kerüljön, de Isist sem hagyhattam magára. Kétségbeesve toporogtam egy pillanatig, aztán megláttam egy nagyobb bokrot. Felkaptam Edant, és beültettem alá. – Pajzsot, most! És meg ne merd szüntetni, amíg vissza nem jövök, és meg nem engedem, megértetted? – parancsoltam rá kicsit keményebben, mint az szükséges volt, de azonnal bólintott, és a következő pillanatban a kezem már nem tudott hozzáérni. – Sietek vissza érted, kincsem! – távolodtam el aggódva a bokortól, aztán a ruháimmal egyáltalán nem foglalkozva megrázkódtam.

A következő pillanatban már Isis illatát követve rohantam a fák között, miközben Edwardnak ordítoztam gondolatban. Fogalmam sem volt, milyen közel kell érnem ahhoz, hogy meghalljon, de reméltem, hogy már átléptem a képességének a határát.

A szívemmel a torkomban kerültem ki egy tölgyet, miközben úgy éreztem, mindjárt beleőrülök a félelembe. Ha Isisnek bármi baja esik…

Edward! Isis eltűnt! Edward, segíts! – kiáltottam ismét, mikor a hegy lábához értem. Isis valószínűleg, direkt erre jött – azt hitte, hogy az apja mellett majd biztonságban lesz, és nem tudta, hogy itt most a legveszélyesebb. De hát, hogy meséltem volna el neki, micsoda veszélyek léteznek ezen a világon? Ő még csak egy gyerek volt! Az én kisbabám…

Vonyítva hívtam őt, miközben felkapaszkodtam a sziklaútra, hátha meghallja, és megáll. Miért nem tudja, mennyire szeretem őt? Miért gondolja, hogy nem halok bele a félelembe, hogy elveszíthetem?

- Isabella! – Edward hangjára megtorpantam egy pillanatra, aztán ismét rohanni kezdtem.

Edward! Edward! Megvan? – rohantam oda hozzá és Rosalie-hoz, de Isis nem volt náluk.

- Még nincs, de meglesz! – szimatolt bele a levegőbe Edward.

De meg kellett volna találnunk félúton, itt még érzem az illatát, és… - Halkan felnyikkantam, mikor Edward felemelte Isis apró zokniját.

- Az én hibám. Meséltem neki pár történetet, és elmondtam, hogyan lehet elterelni az ellenséget pár szétszórt szagnyommal – teltek meg bűntudattal Edward szemei. – Nem gondoltam, hogy… ennyire… okos, és felhasználja.

Nem hallod őt? Hallanod kell őt! – jutott eszembe.

- Igen, hallom, itt van a közelben, de csak sziklákat látok… Bárhol lehet… - szorultak ökölbe Edward kezei.

Az én hibám! Ha valami baja esik, én… - vonyítva emeltem a fejem az ég felé, még mindig abban reménykedve, hogy Isis majd magától előjön.

- Megtaláljuk. Rose elindul lefelé, te menj azon az úton vissza, amerről mi jöttünk, én pedig feljebb mászom, és párhuzamosan haladok veled vissza a meredekebb ösvényen – adta ki az utasításokat Edward. Mély levegőt véve próbáltam meg összeszedni magam, aztán bólintottam. Egyetlen másodpercet sem akartam elvesztegetni.

Futás közben legalább az a tudat megnyugtatott egy kissé, hogy Edward pár méterrel fölöttem haladt, de még így is öklömnyire volt zsugorodva a gyomrom. Semmi baj nem lesz. Edward meg fogja találni Isist, vagy Isis talál majd rá. Így lesz! – biztattam magam. Ők ketten annyira egymásra voltak hangolva, hogy egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy ne leljék meg a másikat.

Isabella! – Az ismerős hangra felkaptam a fejemet.

Joshua!

Lent összefutottunk a szőke Cullen lánnyal. Mondta, mi történt. Felfelé tartunk egy kerülő úton, hátha arra ment – közölte.

Köszönöm – hálálkodtam.

- Ne! – Edward kiáltásától halálra váltan merevedtem meg. A következő pillanatban több kiáltás jött a távolból, amit csattanások követtek – mintha két kőszikla csapódott volna egymáshoz.

Istenem, kérlek! Ne hagyd, hogy baja essen, segíts! Kérlek! - mondogattam magamban mantraként a könyörgésemet, miközben teljes erőmből rohanni kezdtem ismét. Néhány pillanatig még hallottam a dulakodás hangjait, aztán egyszer csak ijesztő csend lett.

Egy utolsó kanyar után halálra váltan fékeztem le azon a helyen, ahol a többiek Russelt őrizték. Edward megelőzött engem, és már ott állt a többiek között, de nem mozdult – ahogyan senki más sem. Lélegzet-visszafojtva figyeltem a szemem elé táruló jelenetet.

Edward, Alice és Emmett körbezárták Russelt, aki egy sziklafal előtt állt – az arckifejezését ijesztővé tette a vörös szempár és a vicsorgás. Az egyik keze Carlisle torkára fonódott – bármelyik pillanatban letéphette volna a fejét, de mégsem ez a tény volt az, ami jéghideg rémülettel töltötte el az ereimet.

A másik kezében ott lógott a kislányom. A fehér ujjak az apró, rózsaszín felsőjébe markolva emelték a magasba. Rettegve néztem Edwardra, aki a kezeit feltéve tett egy lépést Russel felé.

- Russel, tedd le a kislányomat és ereszd el Carlisle-t! – kérte halkan és nyugodtan, de csak morgást kapott válaszként.

- Mami… - Isis hangja vékonyka volt, és sírós arccal nézett rám. Nem törődve semmivel vettem fel az emberi alakomat.

- Semmi baj, kicsim. Csak ne mozdulj! – kértem. – Russel, könyörgöm, engedd el a lányomat… – sétáltam én is közelebb hozzá. A vörös tekintet végigmért engem, és mintha valamiféle felismerést láttam volna az ismert vonásokon. – Barátok vagyunk. Nem bánthatod a gyermekemet! – Russel orrlyukai kitágultak, és mélyet lélegzett Isis vérének illatából. Ahogy ismét a szemeibe néztem, tudtam, hogy bármennyire is hinni akarok a barátságunkban, képtelen lesz uralkodni magán.

- Mami… - Russel feljebb emelte Isist, hogy még közelebbről érezhesse az illatát. – Mami, segíts! – A kis kezek a férfiökölnek feszültek, de bármilyen erős is volt Isis egy embergyerekhez képest, az ereje egy újszülött vámpíréval összemérve porszemnyinek számított.

- Isis, nézz a szemébe! Csináld, amit Jasperrel és a nagypapával szoktál! – engedélyeztem neki a képessége használatát. Mikor Isis rájött, micsoda erőt kapott ajándékba, lépten-nyomon felhasználta azt a család férfitagjaival szemben, hogy elérje, amit éppen akar. Mikor majdnem rávette Carlisle-t, hogy kivigye vadászni az én tudtom nélkül, szigorúan megtiltottam neki, hogy még egyszer bárkit kihasználjon a képessége által. – Gyerünk, kicsim, csak csináld! – Isis apró ajkai megremegtek a sírástól, aztán elfordította a tekintetét rólam, és a vérvörös szemekbe nézett. Pár másodpercig semmi sem történt, aztán hirtelen Russel olyan lett, mint egy alvajáró. – Mondd meg neki, hogy tegyen le és eressze el Carlisle-t.

- Tegyél le, és engedd el a nagypapit – motyogta Isis. Ahogy a lábai földet értek, Carlisle pedig szabad lett, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, csak hogy a következő másodpercben rémülten hagyjon ki egy ütemet a szívem.

- Mami! – Isis hátat fordítva Russelnek indult el felém megszakítva a szemkontaktust vele. Emberi testben vetettem magam előre, tudva, hogy ha Russel elér minket, azt nem fogom túlélni, de nem érdekelt. Isist a karomba zárva zuhantam a földre, miközben hallottam magam felett a keményen csattanó hangokat. Lehunyt szemmel vártam a fájdalmat, de a vetődésem okozta horzsolásokon kívül nem éreztem mást.

- Isabella… - Edward érintésére összerezzentem. Kábultan emeltem fel a fejemet, és mikor rájöttem, hogy Emmett és Alice leszorítva tartják Russelt, tétován emelkedtem fel Isisről. Aggódva tapogattam végig, hogy nem esett-e baja, majd mikor láttam, hogy épségben van, zihálva húztam magamhoz.

- Ha még egyszer ilyet csinálsz, én esküszöm, hogy… - képtelen voltam befejezni a mondatot, mert zokogó hang hagyta el a torkomat. Edward karjai oltalmazóan fontak körbe minket, miközben Emmették arrébb rángatták Russelt.

- Ne haragudj, mami! – fúrta a fejét Isis a mellkasomba, és az apró ujjak görcsösen kapaszkodtak a vállamba.

A mancsok dobogására felkaptam a fejemet. Joshua és a farkasok is befutottak – bár kicsit késve. Szégyenlősen húztam magam összébb, mire Edward azonnal lekapta az ingét és segített belebújnom úgy, hogy ne kelljen közben elengednem a kislányunkat.

- Később megbeszéljük – nézett Edward Joshua felé egy másodpercre, mikor az morogva meredt Russelre. – Előbb hazaviszem a feleségemet és a kislányomat! Gyere – fordult felém, aztán a könyökömnél fogva felhúzott. – Prücsök, kapaszkodj a nyakamba! – emelte át magához Isist, aztán a karjaiba kapott engem is. Tiltakozni akartam először, de jó volt mindkettejüket a közelemben tudni.

- Edan… Edan az erdőben maradt… - motyogtam halkan. – Nem tudtam hirtelen, mit csináljak, és elbújtattam, hogy biztonságban legyen.

- Jól tetted – bólintott Edward. Az egyik kezemmel a vállába kapaszkodtam, a másikkal pedig Isis karját fogtam, hogy biztosan le ne pottyanjon.

Alig pár perc múlva már annál a bokornál voltunk, ahol Edan kuporgott. Edward letett minket a földre, aztán letérdelt elé, hogy felvegye, de a keze félúton megállt.

- Engedd le a pajzsodat, Edan – kérte, ám mikor újra próbálkozott, megint csak elakadt. – Csak haza akarlak vinni… - értetlenkedett. Egy másodpercig én is meglepetten figyeltem őket, aztán megértettem. Isis kezét szorongatva odasétáltam Edward mellé, aztán halványan Edanre mosolyogtam.

- Leengedheted a pajzsodat. Jó kisfiú vagy… – teltek meg könnyel a szemeim, és ahogy Edward felemelte őt, egy puszit nyomtam a fejére. Megparancsoltam neki, hogy csak az én engedélyemmel szüntetheti meg a pajzsot, és ő engedelmesen betartotta, amit mondtam neki.

Hazaérni már csak egy röpke másodpercnek tűnt ezek után. Ahogy beléptünk a házba, Esme aggódva sietett elénk a testvéremmel a karjában – Carlisle felhívta telefonon, hogy elmondja, mi történt, és megnyugtassa, mindenki jól van.

- Hogy történhetett ez meg? – hallottam a kérdését, melyet Edwardhoz intézett, miközben felvezettem a kicsiket az emeletre. Ők is elindultak utánunk.

- Jasper éppen Giannával van vadászni, nem volt, aki lenyugtassa Russelt, a többiek pedig idegesek voltak Isis eltűnése miatt… - magyarázta Edward. – Csak emiatt lehettek figyelmetlenek. Mikor Isis megjelent engem keresve, Russel kihasználta a helyzetet. Emmett és Alice megpróbálták elkapni, Carlisle pedig Isist védte.

- Istenem, belegondolni is szörnyű. – Esme hangja halk volt a rettenettől. Biztos voltam benne, hogy elképzelte maga előtt Isist Russellel egy légtérben – bár ez koránt sem lehetett annyira borzalmas, mint tényleg látni őt a markában.

- Aztán Russel valahogy kicselezte Alice-t és Emmettet, és… - Reszketve szívtam be a levegőt a tüdőmbe. – Elmondom később a többit – halkult el Edward hangja. Biztos voltam benne, hogy miattam nem fejezi be most a történetet, és ezért hálás voltam.

Először a hálószobánkba akartam menni, aztán ahogy végignéztem a gyerekeken rájöttem, hogy inkább a fürdőszoba a megfelelő úti cél. Isis és Edan is porosak voltak, magamon már végig se mertem nézni.

- Mindjárt jövünk – szóltam hátra Edwardnak – így legalább be tudja fejezni a beszámolóját is.

Gyorsan megnyitottam a fürdőkád csapjait, aztán vetkőztetni kezdtem a kicsiket. Isis olyan csendes volt, mint még soha. Eddig valahányszor meg akartam fürdetni, tiltakozni kezdett, de most hallgatagon tűrte, hogy beültessem a kádba a testvére mellé. Gyorsan lemosdattam mindkettejüket, aztán egy-egy törölközőbe bugyoláltam, majd felültettem őket a mosógépre.

- Maradjatok, amíg anyu lezuhanyzik – kértem őket, de azért résnyire nyitva hagytam a kabin ajtaját, hogy rájuk lássak. Bár vágytam volna egy jó hosszú fürdésre, mégis villámgyorsan megmosakodtam. Ahogy kiléptem a zuhanyzóból, azonnal belebújtam a fürdőköpenyembe, aztán a gyerekek elé léptem.

Vissza akartam vinni őket a szobába, de hirtelen, ahogy rájuk néztem, potyogni kezdtek a könnyeim. Mellettük a mosógépnek támaszkodtam, és lehajtottam a fejemet.

- Ne sírj, mami… - A kis kezek simogatására meglepetten néztem fel. Isis arcocskája nedves volt, fogai az alsó ajkába martak. – Ne haragudj rám…

- Cseppet sem haragszom – ráztam meg a fejemet, és végigcirógattam az arcát. – Csak szörnyen megrémültem – magyaráztam neki. – Tudod, hogy mennyire féltem, hogy bajod esik? – néztem a szemeibe. – Hogy lehettél ilyen buta? Miből gondolod, hogy nem szeretlek téged? – öleltem magamhoz összecsókolva, ahol csak értem.

- Mert én más vagyok, mint Edan… - motyogta úgy, hogy éppen csak hallottam. Meglepetten toltam el magamtól, hogy az arcába nézhessek.

- Persze, hogy más vagy… Ő egy gyönyörű, okos kisfiú, te pedig egy gyönyörű, okos kislány vagy – töröltem le a könnyeket az arcáról.

- Nem így – rázta meg a fejét.

- Akkor hogyan? – kérdeztem tőle. Tényleg fogalmam sem volt, hogy mire gondolhat…

- Hallottam, hogy azt mondtad… azt mondtad a papának, hogy én inkább vagyok vámpír, mint Edan. A vámpírok gonoszak, én nem akarok gonosz lenni – rázta meg a fejét, és ismét potyogni kezdtek a könnyei. – Jó akarok lenni, hogy engem is szeress.