A jelen boldogsága - 26. fejezet

Vacakol a blogspot, nem küldi el a hsz-eket. Mentsétek le magatoknak, légyszi, amit írtok, és próbálkozzatok többször... Nem tudom, mi lehet a gond... :-/

Nos, a meglepi... :) Nem túl különleges most, csak egy idő előtti fejezet A jelen boldogságából, mert láttam, hogy kíváncsiak vagytok, és sok mindenkit megviselt a függővég. :D Szandi sajnos, magánokok miatt nem tudta átnézni, de remélem, hogy nem írtam nagy hülyeségeket, és nincs benne sok hiba. :)



26. AGGODALOM



- EDWARD… - Carlisle aggodalmas hangja nem igazán segített abban, hogy megnyugodjak. Az összes tekintet felé fordult – még a kicsik is őt figyelték -, és visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy történjen valami.

- Itt vagyok. – A számra kellett szorítanom a tenyeremet, hogy ne zokogjak fel a megkönnyebbüléstől. Az, hogy Alice csak úgy balesetet szenvedjen, legalább annyira képtelenség volt, minthogy a Télapó megjelenjen odakint a szánjával, így biztos voltam benne, hogy valami külső tényezőnek kellett történnie. Mindenféle szörnyűség futott keresztül az agyamon, a Volturitól kezdve az egyéb nomád vámpírhordákon át egészen a „maga Dracula jelent meg előttük, hogy megölje őket” gondolatig.

- Mi történt, fiam?

- Alice-nek látomása van… Meg kellett állítanom a kocsit – felelte. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugtassam magam, és átvettem Jaspertől Edant. Szorosan magamhoz öleltem, hogy az illata és a közelsége lecsillapítson. – A francba! – mordult fel Edward, mire mindenki felkapta a fejét. Elég ritka volt tőle, hogy káromkodjon, így biztos voltam benne, hogy valami rosszat látott Alice.

- Mondd… - kérte Carlisle.

- Azonnal keressétek meg Giannát! – felelte idegesen. – Russellel van az erdőben, és el fogja veszíteni a fejét! – hallottam Edwardot, és rögtön elöntött a düh.

- Fogd meg – nyomtam Edant Rose kezébe, és az ajtóhoz indultam. Mielőtt még kinyithattam volna, Jasper és Carlisle megállítottak.

- Még csak most épültél fel a szülésből – figyelmeztetett Carlisle.

- Úgy gondolod, veszélyes számomra, ha átváltozom? – néztem a szemébe, és pontosan láttam ott a választ. A sebem már teljesen begyógyult, és máskülönben is egészséges voltam. – Akkor gyerünk! – léptem ki a verandára. Ha Gianna akár csak egy ujjal is hozzá mer érni Russelhez, én esküszöm, hogy megölöm – futott végig az agyamon, miközben a ruháim leszakadtak rólam.

Annyira vártam már, hogy ismét szabadon rohanhassak az erdőben, de jelenleg cseppet sem örültem annak, hogy meg kell tennem. A harag lángolva adta át az ösztöneimnek a helyet, és nem vágytam másra, mint elkapni annak a mocsoknak a torkát. Mikor végre megéreztem az illatát egy elégedett vonyítás hagyta el a torkomat. Hallottam magam mellett Jaspert és Carlisle-t, és mikor lefordultam a megfelelő ösvényre, tudtam, hogy követnek.

A látványra, ami a kis tisztáson fogadott, nem voltam felkészülve. A vér fémes szaga eltöltötte az orromat, még inkább előhozva az állati énemet. Egyáltalán nem gondolkoztam, csak Gianna felé rohantam, aki még mindig Russel teste mellett térdelt, és rávetettem magam. Fogaim csattogva próbáltak belemarni a márványhúsba, de sajnos, nem jártak sikerrel. Gianna kifordult a mancsaim közül, és a tisztás másik végéig rohant.

Russel üvöltése egy másodpercre elterelte a figyelmemet. Aggódva fordultam felé – a nyakán lévő sebekből még mindig ömlött a vér. Carlisle már ott térdelt mellette, és az ingujjából letépve egy darabot megpróbálta elállítani a vérzést. Jasper a fák mellett állt meg, le sem véve Giannáról a szemét, de nem csinált semmi mást a figyelésen kívül. Russel teste kifacsarodott a kíntól. Pontosan tudtam, mit érez, és ez még jobban felbőszített. Igaz, hogy gondolkoztam ezen a lehetőségen is, de nem így. Nem Gianna által. És nem most.

Morogva és vicsorogva indultam el Gianna felé, aki védekezve kinyújtotta a kezét maga elé.

- Várj… Én nem akartam. Nem tehetek róla – próbált megnyugtatni, de engem nem érdekeltek az ócska kifogásai. Lassú léptekkel közeledtem felé, figyelve minden egyes mozdulatára – mint egy igazi vadász, aki becserkészi a vadat.

- Isabella! – Carlisle hangjára megtorpantam. – Igazat mond… Van itt egy vágás a harapás mellett. Azt hiszem, Russel direkt megsebezte magát. – Döbbenten fordultam vissza a kiabáló, rángatózó test felé, aztán megráztam a fejemet. Nem, ez lehetetlenség. Russel nem kockáztatta volna az életét! Hiszen, mennyi esély volt arra, hogy Gianna képes megállni, mielőtt végezne vele véglegesen. Semmi. Ennyire őrült még Russel sem lehet…

Ismét elindultam Gianna felé, aki még mindig mozdulatlanul, de megfeszülő izmokkal állt.

- Ha megölsz, azzal ártasz a családodnak – váltott taktikát, de túl dühös voltam logikusan átgondolni a dolgokat. Már éppen előre akartam vetni magam, mikor az izmaim hirtelen görcsbe rándultak, és mozdulatlanságra lettem kárhoztatva. Halk morgó hang tört elő a torkomból a tehetetlenség miatt, de tudtam, hogy csak pár pillanatig fog tartani. Utána pedig…

- Isabella, igaza van. – Jasper oldalra fordulva lépett be közénk, hogy mindkettőnket szemmel tudjon tartani. – Ha most megölnénk, Aro feldühödne, és esélyünk sem lenne megvédeni magunkat. Ez egy tökéletes ok lehetne számára, hogy kiirtsa az egész családunkat és akár a farkasokat is. Még az is lehet, hogy az embereket sem kímélné – tűntek már el egész falvak tűzvészben vagy más katasztrófák miatt – nézett a szemembe, miközben éreztem a nyugtató hatást, amit magából áraszt. A morgásom csillapodott, de amint ismét megmozdultak a végtagjaim, vicsorogni kezdtem. – Isabella, kérlek, nem akarok harcolni veled, de ha meg kell állítanom téged, megteszem. – Jasper szavaira meglepetten hallgattam el. Pár pillanatig a tekintetem összefonódott a könyörgő aranybarna szempárral, aztán dühösen fordítottam el a fejemet, és fel-alá kezdtem mászkálni tudomást sem véve a körülöttem lévőkről.

Tudtam, hogy Jaspernek igaza van, és csak azért fenyegetett meg finoman, mert a családunkat és engem is meg akart védeni, de a farkasösztönök annyira erősek voltak bennem. A düh, amit éreztem, minden sejtemben ott bizsergett, és csak amiatt nem tettem hülyeséget, mert nem akartam a halált hozni senkire – főleg nem Edwardra és a gyermekeinkre.

- Annyira szörnyen sajnálom. – Gianna lábujjhegyre emelkedve figyelte Jasper válla felett Russel kínlódását, és a tekintete elkínzott volt. Meglepetten mértem végig. Egyáltalán nem tűnt olyan elégedettnek, amilyennek egy vámpírt képzeltem, aki épp most ízlelt emberi vért. Igaz, a teste még mindig remegett, a lélegzetét visszafojtotta a vér miatt, de az arca…

Elfordítottam róla a tekintetemet. Nem érdekel a bűnbánata, mikor a barátom éppen a poklok poklát éli át. De hogy tehette ezt egyáltalán Russel? Pontosan tudta, milyen veszélyes… Miért nem keresett meg engem és Cullenékat? Miért nem hozzám fordult?

Ahogy végiggondoltam az utolsó beszélgetésünket, rádöbbentem az okára… Azt mondtam neki, ha nem lesz elég erős, az ellensége leszek. A baj az volt, hogy még mindig nem voltam biztos benne, el tudnám-e viselni a gondolatot, hogy embereket öl. Vajon, megbocsátható bűn ez, csak azért, mert egy barát követi el? – néztem végig Russel sápadt, meggyötört arcán.

- El kell vinnünk innen – állt fel Carlisle Russellel a karjában. Ha csak emberi ereje lett volna, biztosan elejti őt - Russel egész teste vonaglott, a végtagjai időről időre csapkodásba és rugdosásba kezdtek. – Felviszem őt a hegyekbe.

- Én is megyek – tett egy lépést előre Gianna izgatottan. Halk morrantást hallattam tiltakozásul.

- Tényleg jobb, ha velem jön. Kelleni fog valaki, aki segít megfékezni őt, mikor… - adott igazat Carlisle Giannának, de inkább nem fejezte be a mondatot, nehogy tovább hergeljen. Dühösen tettem egy újabb kört Jasper előtt.

- Visszaviszem Isabellát, aztán jövök én is segíteni – közölte Jasper. Mintha egy dacos gyerek lennék, akire vigyázni kell, nehogy bajt csináljon – préseltem össze sértődötten az állkapcsomat. Ellenkezni akartam, elmondani, hogy én is Russellel megyek, de tisztában voltam vele, hogy ez nem túl jó ötlet. Az állati ösztöneim jelen állapotomban, épphogy kezelhetőek voltak számomra. – Addig megleszel vele? – intett a fejével Gianna felé.

- Persze – bólintott Carlisle, miközben megpróbálta lefogni Russel bal karját.

- Ha bármi gond lesz veled, legközelebb nem fogom megállítani – nézett Gianna szemébe Jasper, miközben felém intett a fejével. -, sőt, segítek majd neki – fenyegette meg.

- Tudom – bólintott beletörődően Gianna, aztán nagy ívben kikerülve engem Carlisle után rohant.

Ahogy futni kezdtem az ellenkező irányba, a Cullen ház felé, a gondolataim és érzéseim teljesen össze voltak zavarodva. Talán emiatt vettem észre később a többieket, vagy talán azért, mert még mindig bennem volt, hogy hallanám őket, ahogyan korábban, mikor még a falkához tartoztam.

- Várj! – Jasper hangjára torpantam csak meg, aztán mikor meghallottam a felénk közeledő mancsok hangját, egyszerre ijedtem meg és örültem az érkezőknek.

Jonathan – szólítottam meg gondolatban.

Mi történt? Járőrözni voltunk, aztán megéreztük a vérszagot és kiabálást hallottunk – fékezett le előttem a három farkas – Nate állt legelöl vezetőként, mögötte pedig ott volt Ouray és egy fiatal farkas, akit emberként már biztosan láttam, de farkasként nem tudtam beazonosítani. Ouray lesütött tekintettel toporgott az alfája mellett, mint aki szégyelli magát – valószínűleg, a korábban történtek miatt nem tudott hová tenni minket.

Tétován pillantottam Jasperre, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék Nate-nek. Féltem, hogy ha megtudják, mi történt, rosszul reagálnak majd, bár reméltem, hogy már annyira van erős a barátságuk – vagy legalább is, szövetségük – Cullenékkal, hogy ne rajtuk verjék el a port.

- Történt egy kis… baleset… - szólalt meg halkan és óvatosan Jasper. – Kérlek, maradjatok nyugodtak, amíg mindent el nem mondunk – nézett Jonathanra, akinek a tekintetében egy pillanatra gondterheltséget láttam, de aztán bólintott. – Russel, nos, ő… Át fog változni vámpírrá.

Ez meg miről beszél? Határozottan megmondtuk, hogy nem tűrjük, hogy bárkit megharapjanak Forksban vagy a környékén! Ha megszegték a szerződést… - Nate belső hangja ideges volt, ahogy Ouray és a másik farkas is – vicsorogva mutatták ki a fogaikat. Tudtam, hogy Nate nem szeretne harcot kirobbantani, de szerződésszegés esetén nem lenne más választása.

Nem, ők nem tettek semmi rosszat! – játszottam végig azonnal az emlékeimet Jonathannak. A farkasok vad vonyításba kezdtek – igaz, hogy az én fejembe csak Nate látott be, de az övéből simán ki tudták olvasni, hogy mit is mutattam neki.

A francba azzal a kölyökkel és a vérszívóval! – mordult fel Jonathan. – Hol vannak most?

Carlisle felvitte őket a hegyekbe. Ha Russel átváltozik, jobb, ha távol van a várostól – magyaráztam.

Ugye, tudod, hogy ezt nem hagyhatom annyiban? – Nate tekintete egyenesen az enyémbe fúródott, én pedig remegni kezdtem.

Cullenék nem tehetnek erről az egészről! Nem teheted őket felelőssé! – léptem közelebb. – Jonathan… Gondolj a kisbabáimra, Esmére, Alice-re, Carlisle-ra… Rám – vetettem be az utolsó, tisztességtelen adumat.

Akarom azt a vámpírt. Adjátok át! – emelte a magasba a fejét kifejezve ezzel, hogy most az ő kezében van a gyeplő, el kell fogadnunk, amit mond. – Cullenékat nem fogom megbüntetni. De ő csak egy gyilkos. És ha a fiú emberre vadászik, őt sem fogjuk kímélni – tette hozzá.

Megértem – bólintottam. – Csak egy kis időt szeretnék tőletek… Szükségünk lehet a Volturi ellen arra a… nőre. Russelről pedig gondoskodunk. Nem fog bántani senkit – ígértem, de ez nem számított hazugságnak. Jonathan a pajzsom ideiglenes hiányában teljesen tisztában volt a kétségeimmel, én csak egy lehetőséget kértem tőle, hogy Russel is a családunkhoz tartozhasson. - Ha nem járnánk sikerrel, megállítanám még azelőtt, hogy… - szorult össze a torkom. - Gondolj arra, mennyi ártatlan lenne veszélyben, ha a Volturi…

De most már nincs okuk támadni, nem? Russel volt az álindok. Ő átváltozik. Megkapták, amit kértek, ennyi – gondolta végig a dolgokat Jonathan. – Legalább is, egyelőre.

Ez így van. De ha Gianna meghal, az egy újabb lehetőség számukra, hogy végezzenek velünk és veletek is. Hadüzenetet jelentene a szemükben, ha megölnénk egy Volturi tagot - próbáltam meg érvelni. – Hagyd, hogy átbeszéljük ezt, Carlisle tudni fogja, mit kell tennünk – könyörögtem.

Alkonyatkor találkozunk fent a hegyeknél. Esme és Rosalie maradhat a gyerekekkel, de a többiek legyenek ott! – adta meg a lehetőséget Jonathan, mire én felszisszentem magamban. – Most meg, mi van?

A ma nem jó… - sunytam le a fejemet. – Edward, Emmett és Alice elutaztak, és valószínűleg, csak holnap jönnek vissza.

Hát ilyen nincs! Pont most támadt kedvük nyaralni, vagy mi? – dühöngött Nate. – Rendben – szusszantott egyet végül. – Amint visszatértek, hívjatok fel! Addig megpróbálom megmagyarázni a falkának és Josh-nak, hogy miért is nem tépjük le egy gyilkos vámpír fejét.

Sajnálom… - öntött el most már sokadszorra a bűntudat. Jonathan már annyiszor tartotta értünk a hátát, hogy össze sem tudtam számlálni. – Meghálálom majd… valahogyan… - ígértem, bár fogalmam sem volt, mivel köszönhetném meg ezt a hatalmas szívességet.

Mondjátok meg a dokinak, hogy itt járőrözünk a környéken. Ha nem bírna azzal a nősténnyel, csak egy kiáltás, és ott vagyunk – ajánlotta Jonathan, mire még nagyobb hála öntött el.

Köszönöm – motyogtam meghatottan.

Te vagy az én keresztem… - sóhajtott fel Jonathan. – Menjetek! – intett a fejével arra, amerre a házunk volt. Biccentettem Jaspernek, hogy kövessen, aztán ismét hazafelé iramodtam.

Jasper berohant előttem a házba, és mielőtt kiérhettem volna a fák közül, már ott is állt előttem az egyik ruhámmal. Behúzódtam a bokrok közé, aztán gyorsan visszaváltoztam, és felöltöztem.

- Sajnálom, hogy azt kellett tennem – utalt Jasper a korábban történtekre, miután összefoglaltam neki, hogy mit beszéltünk meg Jonathannal. Mély levegőt vettem, aztán megráztam a fejemet.

- Azt tetted, ami a legjobb volt mindannyiunknak. Elvesztettem a fejemet, nem tartozol bocsánatkéréssel – simítottam végig a karján, miközben beléptünk a nappaliba. Isis és Edan azonnal felkapták a fejüket Esmével és Rosalie-val egyetemben. A testvérem teljesen nyugodtan játszadozott tovább a mackójával, és nem igazán vette észre, hogy valami furcsa történik körülötte.

Isis kapálózva mozgolódni kezdett Rosalie karjában, és nyűgösködő hangot hallatott, miközben felém nyújtotta a karjait. Odasiettem hozzájuk, és a karomba vettem őt. Most egyáltalán nem ellenkezett, sőt – úgy bújt hozzám, mintha sosem akarná, hogy elengedjem. Ahogy megérintette az arcomat, megértettem… Félt, hogy bajom esik, és soha többé nem láthat engem, és szörnyen sajnálta, hogy visszautasított a múltkor.

- Semmi baj, kincsem, itt vagyok már – öleltem magamhoz beszívva az illatát. – Ne haragudj, hogy itt hagytalak. A mami nagyon-nagyon szeret téged – suttogtam a fülébe, aztán egy puszit nyomtam a pufók arcocskára. – Gyere ide te is – nyújtottam a másik karomat Edan felé, akit Esme tartott. Óvatosan átadta nekem, hogy őt is megölelgethessem. – Elmondanád nekik, mi történt? Én felviszem őket – tátogtam oda Jaspernek. – Nem akarom, hogy hallják…

Isis kíváncsian emelte rám a tekintetét, mire önkéntelenül elmosolyodtam. Amennyire Edan hasonlított Edwardra, Isis pont annyira volt olyan, mint én.

Jó egy órámba telt, mire a kicsiket megetettem és elaltattam. Éppen elszunnyadtak, mikor halkan kinyílt az ajtó, és Esme bedugta a fejét a résen.

- Bejöhetünk? – kérdezte suttogva, mire bólintottam. Leült az ágy szélére kicsi Edwarddal a kezében, aki már szintén kezdett elbóbiskolni. A feje Esme mellkasára dőlt, a szemei pedig épphogy csak nyitva voltak még. Óvatosan megsimogattam a fejét, mire félálomban elmosolyodott, aztán Esmére próbáltam koncentrálni. – Jasper és Rose Carlisle után mentek.

- Most mi lesz? – kérdeztem aggódva.

- Megoldjuk, mint mindig mindent – csapkodta meg a kézfejemet finoman, aztán elkomorult az arca. – Sajnálom a barátodat.

- Nem értem, miért csinálta… - ráztam meg a fejemet. – Meg is halhatott volna – derengett fel előttem a kép, ahogyan Gianna a teste mellett térdel, és éppen a véréből iszik. Megborzongtam.

- Mi segíteni fogunk neki – ígérte Esme.

- Tudom. De mi van, ha nem akarja majd?

- Ne aggódj olyasmi miatt, amit még nem tudhatunk – húzta a fejemet a vállára Esme, aztán engem is finoman ringatni kezdett. Felhúztam a lábaimat az ágyra, és lehunytam a szemeimet, aztán csak hallgattam, ahogy dúdolgat.

A következő napot Esmével és a három kicsivel töltöttem. Carlisle egyszer felhívott minket, hogy elmondja, a lehetőségekhez képest minden rendben van, de ezen kívül semmi különös nem történt. Szerettem volna én is ott lenni a többiekkel Russel mellett, hogy ha magához tér, én legyek az első, akit meglát, de Carlisle úgy gondolta, ez nem lenyugtatná őt, hanem csak felizgatná. Igaz, hogy a vérem illata nem volt olyan vonzó egy vámpír számára, mint egy normális emberé, de „ha ló nincs, szamár is jó” alapon én is épp elég ízletesnek tűnhettem egy szomjazó újszülött számára.

Éppen vacsorához készülődtünk, mikor hirtelen megéreztem Őt. Nem hallottam egyelőre semmit odakintről, nem is láttam az ablakon keresztül, mégis tudtam, hogy közeledik.

- Vigyáznál rájuk? – bíztam a gyerekeket Esmére, aztán felpattantam az asztal mellől, és kisiettem a ház elé. A garázs előtt járkáltam fel-alá, és mikor végre meghallottam az autó keltette halk zörejeket, heves dobogásba kezdett a szívem. Alig bírtam kivárni, hogy megérkezzenek – legszívesebben én futottam volna eléjük.

Mikor bekanyarodtak a ház elé, és lefékeztek nem messze tőlem, észbe kapni sem volt időm. Edward kipattant a kocsiból, és úgy ölelt magához, mintha hónapokig távol lettünk volna egymástól – megértettem őt, mert én is pont így éreztem. Felemeltem a fejemet, és lehunytam a szemeimet – kérnem sem kellett, hogy csókoljon meg, azonnal tudta, mit akarok.

- Hé, hé, gerlicéim… Dolgunk van – zökkentett ki Alice hangja. Láttam, hogy összevigyorognak Emmettel, aztán a ház felé indulnak.

- Hiányoztál – suttogta Edward egy utolsó csókot nyomva a számra, aztán kézen fogott, és a testvérei után vezetett.

- Nekem jobban – vallottam be elpirulva, mire ragyogó mosoly ült ki az arcára, de láttam rajta, hogy ezt lehetetlenségnek tartja.

- Vidámak vagytok… - állapítottam meg. Vajon, nem szólt nekik még senki az itthon történtekről? – Sikerült elintézni azt, amiért mentetek? – érdeklődtem elhalasztva a másik témát. Olyan jó volt látni, hogy Edward kicsit boldog, hogy minél később akartam ezt elrontani.

- Igen, úgy tűnik, hogy sikerült – bólintott, aztán hirtelen megtorpant a verandán, és megint felém fordult. – Sajnálom… - komorult el a tekintete. Hát mégis tudja…

A könnyeimet lenyelve bújtam vissza újra az ölelésébe, aztán vettem egy mély levegőt, hogy összeszedjem magam, és legyen elég erőm elengedni őt.

- Jonathanék találkozni akarnak velünk, hogy megbeszéljük, hogyan tovább – szólaltam meg végül.

- Tudom, Jasper felhívott – vált gondterhelté Edward arca. – Amint láttam a kicsiket, odaszólok La Push-ba, hogy megérkeztünk. – Fáradt sóhajjal követtem Edwardot az ebédlőbe, és egyetlen porcikám sem várta kivételesen, hogy a másik családommal találkozzunk.

Isis, ahogy meglátta az apját, eltolta magától a vérrel félig teli cumisüveget – ez, a mohóságát ismerve, felért egy igazi vallomással -, és azonnal kikövetelte a figyelmet. A gondok ellenére elégedett melegséggel a mellkasomban figyeltem, ahogy Edward csillogó szemekkel öleli magához őt és Edant is, majd az öcsémet is köszönti egy puszival.

Pár hete még álmodni sem mertem arról, hogy igazi családom lesz, most pedig… Mindenem megvolt, amire csak valaha vágytam. Ez pedig egyszerre töltött el földöntúli boldogsággal és halálos rettegéssel. Eddig valahányszor úgy éreztem, tökéletes az életem, mindig történt valami, ami elrontotta.

Mikor Edward félrevonult a konyhába telefonálni, összeszorult a gyomrom. Hiába próbáltam Emmettre és Alice-re koncentrálni, akik a kicsiknek bohóckodtak éppen, egyszerűen képtelen voltam megnyugodni.

- Rendben, indulunk – tért vissza Edward a konyhából, de nem jött be hozzánk, csak megállt az ebédlő bejáratánál. Alice és Emmett azonnal felpattantak, és én is elindultam utánuk. – Te meg hová mész? – vonta össze a szemöldökét Edward rám meredve.

- Veletek – jelentettem ki.

- Esme nem bír egyedül három gyerekkel – intett a fejével a hátam mögé. – Tudod, hogy nem engedheti Edyt a kicsik közelébe.

- Akkor maradjon Alice – próbálkoztam, de Edward tekintetéből kiolvastam a választ. – Rendben, neki kell a képessége, bár a farkasok között nem is működik rendesen – morcoskodtam. – Emmett? – fordultam fogadott bátyám felé, aki vetett egy futó pillantást Edwardra, és csak aztán felelt.

- Tudod, hogy imádom a babáidat, és bármit megtennék értük – nézett a szemembe, de mielőtt még örülni kezdhettem volna, egyetlen mondatával lerombolta a reményeimet. – Kivéve, hogy szembeszálljak Edwarddal. Bocs – vonta meg a vállát halvány bocsánatkérő mosollyal az arcán, aztán kisietett Alice-szel együtt a házból.

- Ez nem igazság! – fordultam megint Edwardhoz. Közvetlenül elém lépett, és a tenyerét az arcomra csúsztatta.

- Isisnek és Edannek rád van szüksége – fúrta a tekintetét az enyémbe, amitől remegni kezdett a lábam. – Nem lesz semmi baj, hamarosan jövök – nyomott egy csókot a számra, aztán kiszáguldott a testvérei után.

- Ajánlom is – motyogtam, miközben visszasétáltam a nappaliba. Edan nyugtalan pillantással méregetett, mire mosolyt kényszerítettem az arcomra, de a rossz előérzetem nem akart elmúlni.