.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2009. június 29., hétfő

A jövő reménysége - 3. fejezet

Az újonnan feltett kérdésekre holnap válaszolok. :) A hsz-ekre is fogok egyszer... Ha nagyon sok szabadidőm lesz... Bocsánat, hogy el vagyok maradva velük, de azért írjatok, írjatok, mert nagyon-nagyon örülök mindegyiknek, és segítenek inspirációként, hogy gyorsabban írjam a fejezeteket. :D



3. VÁNDOR



MÉG AKKOR IS EDWARD telefonhívása járt a fejemben, mikor Jonathan háza elé igyekeztem, hogy elinduljunk járőrözni. Egy könnyű, nyári szoknya volt rajtam, amit egyszerűen a lábamhoz tudtam kötözni, hogy farkasként magammal vihessem. Nate és Benji már vártak rám, és messziről integettek nekem. Éreztem, hogy az arcomat fürkészik, hogy milyen hangulatban is vagyok, így próbáltam a vonásaimat kontroll alatt tartani. Tudtam, hogy Jonathan délután bement intézkedni az öcsém ügyében, így ez kicsit könnyebbé tette a lelkemet, de a nagyobbik Edward miatt még így is túl sok minden kavargott bennem.

Miután átváltoztunk, féltem, hogy az elmém majd elárul engem, de az csendes maradt a társaim előtt, viszont én hallottam az aggodalmas gondolataikat, amik mind rólam szóltak. Egyfelől megható volt, hogy ennyire törődtek velem, másfelől kissé furcsa érzés volt az ő szemükön át látni magam és a történteket. Mintha hirtelen kiléptem volna a saját testemből, hogy külső perspektívákból is megszemléljek mindent.

Indulhatunk? – zökkentett ki mélázásomból az Alfám hangja. Bólintottam anélkül, hogy a fejembe engedtem volna őt.

Berohantam Jonathan mellett a fák közé, míg Benji a másik irányba indult el. Azt hittem, hogy majd a járőrözés izgalma eltereli a figyelmemet, de pont az ellenkezője történt. Egyfelől órákon keresztül a legizgalmasabb dolog, ami történt velünk, az volt, hogy Jonathan leszidta Benjamint, amiért koncentrálás helyett megkergetett egy őzet, másfelől, folyamatosan hallgatnom kellett a velem kapcsolatos önkéntelen gondolatokat, amik nem hagytak felejteni egy pillanatra sem.

Vajon, jól van? – pislantott felém Jonathan sokadszorra futás közben, én pedig nem bírtam tovább.

Jól vagyok, az istenért, de nem gondolhatnátok végre valami másra? – fakadtam ki, miközben az elmém felnyílt a többiek előtt. Nate bűnbánóan lesunyta a fejét, miközben hallottam a sűrű bocsánatkéréseket Benji hangján a fejemben. Megálltam, szusszantottam egyet, és lehunytam a szemeimet. – Sajnálom. Nem akartam így kifakadni.

Semmi gond – sétált vissza mellém Jonathan. – Tényleg zavaró, ha hallod és látod, amit mások gondolnak – lökdöste hozzám kedveskedve a fejét. Ha emberi formámban lettem volna, biztosan elpirulok. Tudtam, hogy a farkasoktól kapott gesztusok pusztán testvériek, de nem voltam hozzászokva úgy a testi közelséghez még átváltozott formában sem, ahogyan ők. Finoman arrébb húzódtam, vigyázva, hogy ne legyen túl feltűnő, és ne sértsem meg vele Nate-et.

Itt van, itt van, érzem, érzem! – hallottam meg hirtelen Benjamin lelkes hangját. Szinte láttam magam előtt, ahogy ugrál, és csóválja a farkát izgatottságában, mint egy kutyus, ha csontot lóbálsz az orra előtt.

Jonathan az ég felé emelte az orrát, és a levegőbe szimatolt.

A francba, igaza van! – morogta magában. – Te itt maradsz! – nézett rám.

Dehogy is maradok! – próbáltam ellenkezni pusztán verbális módon, mivel a parancs miatt nem mertem megmozdulni. Jonathan szemein keresztül láttam, hogy szörnyen morcosan nézek rá, és ettől elégedett voltam. Végre történik valami izgalmas, erre ki akarnak hagyni belőle!

De igen, itt maradsz! Nem mozdulsz erről a helyről, amíg vissza nem jövök érted! – utasított az alfák határozott és ellentmondást nem tűrő hangján Jonathan, és én bárhogy is akartam tiltakozni, tudtam, hogy felesleges erőfeszítés lenne. Mikor berohant a bokrok közé, és eltűnt a szemeim elől, lefeküdtem a fűbe.

Szörnyen mérges voltam. Azt hittem, végre teljes jogú tagja lehetek a csapatnak, erre tessék! Kihagynak, csak mert… mert lány vagyok? Vagy mert gyengének tartanak? Mindegy is, hogy melyik a kettő közül – mindegyik ugyanolyan bosszantó eshetőség. Magamban morogva figyeltem a többiek gondolatait, hogy legalább tudjam, mi történik.

Jonathan odaért Benjaminhoz, és elkezdték körbeszaglászni a területet. Láttam, ahogy rohanni kezdenek, hogy megtalálják az illat forrását. Jó pár percig semmi sem történt, aztán egyszer csak furcsa érzés fogott el. Mintha valaki figyelt volna. Az első pillanatban átfutott rajtam az elképzelés, hogy Edward volt olyan őrült, és átlépte a határt miattam, de aztán az orrom megcáfolta ezt.

Azonnal felpattantam, és izgatottan keringeni kezdtem. Próbáltam elmozdulni a helyről, ahol álltam épp, de Jonathan parancsa alig pár lépésnyire engedett csak. Idegesen kezdtem morogni.

Itt van! Jonathan, itt a farkas! – küldte a vészjelzést azonnal az agyam a többieknek. Láttam, hogy megállnak, és visszafordulnak, de tudtam, hogy már késő. A közelben lévő bokor mocorogni kezdett, az illat felerősödött, végül a sötétség ellenére, farkas-látásomnak köszönhetően megláttam az idegent. Nagyobb volt nálam, a szőre sárgásfehér színű – mint mikor egy egykor szőke hajú öregedő ember, még nem őszült meg teljesen.

Vicsorogva vettem fel a támadópozíciót, és próbáltam röghöz kötöttségem ellenére határozottnak tűnni – ez volt az egyetlen esélyem, mivel az idegen nem tudhatta, hogy nem vagyok képes elhagyni a helyem. Körbejárt, mintha valamiféle préda lettem volna, én pedig megfeszülve vártam, hogy mit fog lépni. Morgásom felerősödött, mikor újra szembe került velem, és rám nézett.

Velem ellentétben, ő teljesen nyugodtnak látszott. A szemeiben inkább érdeklődést és kíváncsiságot – talán, egy kis meglepettséget – láttam, mintsem támadó szándékot, mégis volt egy furcsa megérzésem, ami miatt nem bíztam benne.

Mindjárt ott leszünk, tarts ki! – hallottam Nate hangját, és a távolban felhangzott a nyolc mancs rohanó hangja is. A farkas abba az irányba nézett, ahonnan a társaim érkezését vártam, aztán vakkantott egyet, majd elrohant az ellenkező irányba. Az ösztöneim azt akarták, hogy rohanjak utána, de mivel nem tehettem, lábaim dühükben kaparni kezdték a földet, miközben fenyegető vonyítással emeltem a fejem a csillagos ég felé.

Elfutott! – kiabáltam mérgesen a többieknek.

Jól vagy? Nem bántott? – Az Alfám hangja ideges és aggódó volt, de jelen pillanatban egy cseppet sem sajnáltam érte.

Eressz el! – követeltem. – Vedd le rólam az előző parancsot! – Most először éreztem úgy, hogy az Alfa által kiadott kötelező parancsok terhet és nem előnyt jelentenek, és ez megrémisztett.

Megmozdulhatsz – mondta ki gyorsan Jonathan. Ahogy megszűnt a kényszer, szó nélkül rohanni kezdtem La Push irányába. Hallottam a bűntudatos gondolatokat Jonathan fejében, és az ijedteket Benjaminéban. Lezártam előttük az elmémet, hogy a pillanatnyi düh miatt nehogy olyasmit találjak mondani, amit később megbánok, de még akkor is ideges voltam, mikor a házak mögötti egyik fa rejtekében visszaváltoztam, és felöltöztem.

- Isabella – rohant utánam Jonathan, mikor trappolva elvágtattam mellette anélkül, hogy akár csak rápillantottam volna. – Sajnálom, hibáztam. – Magam elé bámulva siettem az otthonom felé. – Kérlek! Beszéljük meg…

- Mit? Azt, hogy nem bíztok bennem, és emiatt akár meg is halhattam volna? – álltam meg hirtelen, és egyenesen a képébe üvöltöttem.

- Ne mondj ilyet… - rázta meg Nate a fejét. – Azt sosem hagynám! És bízunk benned… - motyogta maga elé, miközben szégyenkezve lehajtotta a fejét.

- Igazán? Akkor miért nem kezelsz úgy, mint a többieket? Miért nem hagytad, hogy veletek vadásszak a farkas után? – kiabáltam még mindig. Fél szemmel láttam, hogy a többiek előjönnek a házaikból – még mindig pizsamában -, és kíváncsi-aggodalommal figyelnek minket.

- Nem akartam, hogy bajod essen… - a hangja olyan halk volt, hogy átlagos ember koromban biztosan meg sem értettem volna.

- Szóval, mégsem bízol bennem! Nem vagyok gyengébb, mint ti! – szorultak ökölbe a kezeim. Utáltam, ha lekezelően bántak velem, és jobban akarták tudni helyettem, hogy mennyire vagyok erős, és mit tudok elviselni. Épp elég megpróbáltatáson mentem keresztül ahhoz, hogy bizonyítsam, egyáltalán nem vagyok gyenge!

- Tudom, hogy nem vagy gyengébb – sandított fel rám Jonathan félrehajtott fejjel.

- Akkor? Miért kötöttél meg? – követeltem a választ.

- Mert nő vagy – felelte. Éreztem, hogy a düh pírja még feljebb kúszik az arcomon.

- Csak azért, mert nő vagyok, még vagyok annyira értékes csapattag, mint bármelyikőtök! Azt hittem, hogy te legalább normálisan állsz a kérdéshez, de úgy látszik tévedtem. Egy férfisoviniszta disznó vagy! – szorultak ökölbe a kezeim, és a szemeim villámokat szórtak Jonathan felé.

- Én nem vagyok… - sápadt el Nate. – Csak…

- Csak?

- Csak nem tudom, hogy kéne viszonyulnom hozzád! – felelte, miközben az arccsontja barna bőre színt váltva halvány vörös árnyalatot vett fel.

- Ne kezelj úgy, mint egy gyenge nőt! Ugyanolyan elbánást várok, mint amilyet a többiek is kapnak – közöltem.

- Ha ugyanolyan elbánást vársz, akkor ne használd fel ellenem, hogy nő vagy! – fúrta a tekintetét az enyémbe Jonathan, és most rajtam volt a zavart pirulás sora. Igaza volt, sokszor a női gyengeségemet vagy csáberőmet használtam, hogy meggyőzzem őt, de eddig fel sem fogtam, hogy ez mivel jár. Azt hittem, ez egy játékos fegyver, amit felhasználhatok a saját érdekemben, de sosem gondoltam rá úgy, hogy a hatása másokra negatív lehet, vagy hogy visszaüthet rám. – Tudtam, hogy még nem vagy kész a járőrözésre, mégis igent mondtam, hogy lenyugodhass. Azért akartam, hogy ne vegyél részt az üldözésben, mert eddig csak az átváltozást gyakoroltuk, a harcot nem. És bár ösztönösen valószínűleg meg tudnád védeni magad egy gyengébb ellenféllel szemben, ha a másik farkas gyakorlott harcos, akkor már nem biztos.

- Én pedig kierőszakoltam, hogy magatokkal vigyél… A női gyengeségem bevetésével… - motyogtam megszégyenülve. – Sajnálom, tökéletesen igazad van – vallottam be. Ami történt, legalább annyira az én hibám volt, mint Jonathané.

- Neked is igazad van – ismerte be ő is. – Hibáztam. Nem lett volna szabad hagynom, hogy hass rám. Felelősséggel tartozom irántatok, mivel a vezetőtök vagyok. És ha már elvittelek, akkor vigyáznom kellett volna rád. Sajnálom.

- Akkor, ha nem vetem be többet a női előnyeimet, megkapom az azonos bánásmódot? – kérdeztem puhatolózó mosollyal.

- Megegyeztünk – bólintott. Furcsa mód, most értettem csak meg igazán, hogy Jonathan milyen erős személyiség és mennyire jó vezető. Egy gyenge ember nem tudta volna beismerni, hogy tévedett. Egy gyenge férfi pedig még kevésbé. Az iránta érzett tiszteletem még nagyobbra nőtt, az előző dühöm pedig maradéktalanul elpárolgott.

- És akkor megtanítsz harcolni is? – pislogtam rá ártatlanul.

- Már megint azt csinálod… - vonta össze a szemöldökét, de a szemei mosolygósak maradtak.

- Ó, igen, bocsánat – takartam el az arcomat a kezeimmel. – Szóval, megtanítasz harcolni is? – kérdeztem így, hogy még véletlenül se nézhessek illetlenül.

- Majd, ha úgy látom, hogy az átváltozás tökéletesen megy, akkor megtanítalak arra is. De csak ha eljött a megfelelő idő – felelte komoly hangon Jonathan.

- Értettem – kukkantottam ki az ujjaim között. Nate felsóhajtott, aztán ellépett mellettem, és játékosan összeborzolta a hajamat.

- Néha rosszabb vagy, mint Benjamin – nevetett fel.

- Hé! – hördültünk fel egyszerre az említettel, aztán egymásra néztünk, és kitört belőlünk a kacagás.

- Na jó, elég volt, most fontosabb dolgunk van… - törte meg a jókedvet Jonathan. – Két perc múlva megbeszélés nálam! – közölte olyan hangerővel, hogy a ház mellett hallgatózók is hallhassák, aztán elsietett. A jókedvem azonnal elpárolgott – és ahogy Benjire pillantottam, ő is felfogta a helyzet komolyságát.

Egy idegen farkas… Ki lehet, és mit jelenthet mindez? És milyen kihatással lehet az életünkre? Ahogy a felismerés hirtelen fejbe vágott, úgy szűkült apró csomóvá a gyomrom. Azt a farkast nem köti az egyezség. Ha rátalál bármelyik Cullenra, akár Edwardra… - a gondolattól pánikba estem.

Hiszen, nem tudhatjuk, mennyire erős... Mi van, ha egyedül találja valamelyiküket az erdőben vadászat közben? És ő győz? Esme nem túl jó harcos, és Alice nem láthatja előre, hogy közeledik. Azonnal futásnak eredtem a Black ház felé. Még a megbeszélés előtt figyelmeztetnem kellett Alice-t.

Hangos robajjal rontottam be az ajtón – mivel az öcsémre az őrjárat miatt Juliette vigyázott, így nem kellett halknak lennem -, és azonnal a telefonhoz rohantam. Felkaptam a kagylót, és benyomkodtam a megfelelő számsort.

- Alice! – szóltam bele a halk kattanás után, ami jelezte, hogy felvették a másik oldalon a telefont.

- Isabella? – Alice hangja furcsa volt, valószínűleg a meglepettségtől – jutott eszembe. Persze, az éjszaka közepén miért is számított volna arra, hogy felhívom.

- Igen, én vagyok. Történt valami… - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert Alice hangja is izgatottá vált.

- Valami? Jól vagy? Nem esett bajod? – jött azonnal az ezernyi kérdés.

- Persze, semmi bajom, de... Őrjáraton voltam Jonathanékkal, és láttam egy idegen farkast – foglaltam össze röviden a dolgot. A vonal másik oldalán egy ideig csend volt, aztán Alice fejében összeállhattak a dolgok.

- Egy farkas, aki nem a quileute törzshöz tartozik, és nem köti a megállapodásunk? – hallottam Alice hangját.

- Pontosan – bólintottam.

- Az nagyon nem jó. – Szinte láttam, ahogy a fekete fürtök meglebbennek Alice fejrázása közben. – Találkozhatnánk most? Át kéne beszélnünk ezzel kapcsolatban… néhány dolgot… - szólalt meg pár pillanatnyi csend után.

- Most megbeszélést tartunk, de utána találkozzunk a szokott helyen – ajánlottam.

- Ne, ne ott! – tiltakozott hirtelen.

- Miért? – vontam össze a szemöldökömet. Alice hangja furcsán ideges volt. Ennyire tartana attól a farkastól…

- Mert lehet, hogy a farkas még mindig a ti területeteken van – felelte. – Találkozzunk… - gondolkozott el. - Emlékszel, hol piknikeztünk még régen? Találkozzunk ott, rendben?

- Oké – feleltem. – Akkor ott körülbelül egy óra múlva – tippeltem meg a megbeszélés időtartamát. – Addig is vigyázz magadra, és a többiek is!

- Úgy lesz, szia! – köszönt el Alice, majd egy halk kattanást hallottam.

- Szia… - emeltem el a kagylót a fülemtől kissé megrökönyödve, de nem volt időm végiggondolni Alice furcsa viselkedését, mert rájöttem, hogy késésben vagyok. Futottam Jonathan házáig, de így is én érkeztem utoljára. Elmotyogtam egy bocsánatot, aztán leültem az egyik székre.

A megbeszélés nem tartott túl sokáig, és nem is lettem okosabb tőle. Jonathan is kifejtette, hogy mennyire meglepő és veszélyes lehet egy vadidegen farkas a környéken, akiről semmit sem tudunk, és huszonnégy órás felügyeletre osztotta be a többieket – engem, a szavához hűen nem volt hajlandó, amíg nem tanulok meg harcolni. Megparancsolta, hogy ha megtalálják a farkast, ne bántsák, csak ha támadólag lépne fel, viszont mindenképpen próbáljanak vele kapcsolatba lépni valahogy, és rávenni, hogy beszéljen Jonathannal emberi alakban – vagy ha Alfa, akár farkasként.

Ezután úgy döntöttünk, hogy figyelmeztetni kell a többi la push-it, hogy sötétedés után ne menjenek ki a házaikból – fedősztoriként egy erre kószáló barnamedvét használtunk, ami elég hihetőnek, mégis elég ijesztőnek hangzott ahhoz, hogy betartsák a kérést. Végül Nate utunkra bocsátott minket azzal, hogy legyünk óvatosak, és visszament Aidannal járőrözni.

Tudtam, hogy szólnom kellett volna az Alice-szel való találkozóról, de abban is biztos voltam, hogy akkor nem engednének el – főleg a most kialakult helyzetet látva. Látszólag visszaindultam a házhoz – az öcsémet Juliette-nél hagytam azzal a kifogással, hogy elfáradtam a járőrözésben, és pihenni szeretnék egy kicsit -, aztán mikor már mindenki visszafeküdt, kilopakodtam.

Nem gondoltam volna, hogy az idegen farkas ma éjszaka még visszamerészkedne, azok után, hogy belénk botlott – valószínűleg elpucolt már messzire, vagy meghúzta magát éjszakára - így biztonságban éreztem magam. Emberként indultam el a kijelölt találkahely felé, így lassabb volt, de egyfelől nem veszélyeztettem Alice-t, másfelől még véletlenül sem juthatott át egyetlen gondolatom sem járőröző farkastársaimhoz.

Furcsa mód, még így is előbb értem a tisztáshoz, mint Alice. Tétován álltam meg a közepén, és várakozva pislogtam a sötét fák közé. Ember alakban egy fokkal kevésbé voltak jók az érzékszerveim, mint farkasként, így egy kicsit jobban kellett koncentrálnom. Közben az este történteken járt az eszem – kicsit hálás voltam az ismeretlen farkasnak, amiért okot adott arra, hogy ne az Edwarddal folytatott telefonbeszélgetésen kelljen gondolkoznom.

Megpróbáltam felmérni az erőviszonyokat, hogy megnyugtassam magam. A sárgásfehér farkas elég nagynak tűnt, de ez még semmit sem jelentett. Alice-t ismerve nagyon is jól tudtam, hogy a testméretek egyáltalán nincsenek összefüggésben az erővel és az ügyességgel. Ezen kívül, Cullenék heten voltak, és ott volt a vámpírméreg is. Csak egyetlen jól sikerült harapásra volt szükség, hogy a farkas meghaljon. Amint a szervezetébe kerülne a méreg, már eldöntött lenne a végzete.

Kizökkentem az elmélkedésből, mikor meghallottam a hátam mögött a halk lépteket. Mosolyogva fordultam meg, de a mosolyom azonnal át is adta a helyet a pániknak, ahogy a megváltozó széliránynak köszönhetően orromat elöntötte az ismerős illat.

- Mit keresel itt? – léptem hátrébb, miközben azon gondolkoztam, hogy menekülhetnék emberi alakban minél messzebbre. Edward kilépett a fák közül – bőre szinte világított a holdfényben. A szemei még mindig feketék voltak a szomjúságtól, alattuk pedig fekete karikák voltak, mintha épp valami betegségből lett volna felgyógyulóban.

- Megmondtam, hogy beszélni szeretnék veled – sétált közelebb olyan fesztelenül, mintha egy cseppet sem félne tőlem.

- Alice? – csuklott el a hangom.

- Ő otthon van. Én kértem meg, hogy hívjon ide – felelte, miközben engem fürkészve megállt tőlem pár lépésnyire.

- Alice sosem árulna el! – ráztam meg a fejem.

- Mondjuk úgy, hogy nem volt más választása… - mosolyodott el halványan. – Nem az ő hibája, ne haragudj rá!

- Hogy vetted rá, hogy… - kezdtem bele. Nem tudtam olyan dolgot elképzelni, ami miatt Alice így átvert volna.

- Nem ezért vagyok itt most – szakított félbe Edward, és még egy lépést tett felém. Önkéntelenül hátráltam ismét – mintha valami bizarr násztáncot jártunk volna, ami közben az ő mozdulataira azonnal az ellenkezőjét reagáltam. – Beszélnünk kell… Kettőnkről.

- Megmondtam már, hogy nincs olyan, hogy kettőnk! – csattantam fel. Szemeimmel a fák felé pillantottam, de tudtam, hogy esélyem sincs emberként elég gyorsan futni. Edward még azelőtt elkapna, mielőtt közéjük vetve magam átváltoznék és elmenekülnék. Nyílt terepen nem mertem alakot váltani, mert így túl nagy volt az esélye annak, hogy a szél felém hozza ismét Edward illatát, én pedig nem tudom uralni a farkasösztöneimet.

- Dehogy is nincs. Mindig is volt. Amióta csak megismertelek – Edward tekintete ellágyult. – Isabella, hát nem látod? A sors egymásnak teremtett minket – tárta szét a karjait. Nagyot nyeltem.

- Nem értem, miről beszélsz… - ráztam meg riadtan a fejemet. Az nem lehet, hogy Alice a bevésődésemről is mesélt Edwardnak… Ennyire nem árulhatott el!

- Arról, hogy mindennél jobban szeretlek! – A szívem áruló módon vadul kalimpálni kezdett. – És te is szeretsz engem. Mi ketten… - mutatott rám és magára. - …nem élhetünk egymás nélkül. Ez… olyan lenne, mintha egy közös szívvel létező sziámi ikerpárt félbevágnának. Legalább az egyikük belehalna, de valószínűbb, hogy mindkettő – magyarázta olyan lelkesedéssel, ami megijesztett.

- Egyikőnk sem fog belehalni – motyogtam.

- De! De igen! Én belehalok! – Edward és én újabb lépéseket tettünk – ő előre, én hátra.

- Maradj ott! – mutattam a helyre, ahol épp állt. – Ne! Ne gyere… Ne gyere közelebb! – pánikolva figyeltem, hogy rá sem hederít a figyelmeztetésemre. Mire észbe kaptam, a karjai már a derekamon voltak. Le kellett hunynom a szemeimet, hogy ne kábítson el teljesen, vagy hogy ne izgassam fel magam annyira a közelségén, hogy a bennem lévő farkas ki akarjon törni. Megint éreztem az apró reszketéseket, aztán a testem hirtelen megfeszült.

Edward hűvös ajkai egy-egy apró puszival végigsimogatták a szemhéjaimat, aztán tovább haladtak az arcomon. El akartam lökni magamtól, el akartam futni, de mintha a földbe gyökereztek volna a lábaim. Halk sóhaj hagyta el a számat, mikor közvetlenül mellé kaptam egy csókot. Annyira hiányzott már ez… Olyan kimondhatatlanul.

A tudatom egy nagyon homályos része tisztában volt azzal, hogy megint ostobaságot csinálok, de egy másik kényszer erősebb volt nála. Ösztönösen kaptam az édes ajkak után. A lélegzetem kihagyott egy pillanatra, majd felgyorsult, ahogy viszonzásra lelt a csókom. Teljesen elvesztettem az irányítást magam felett. A szám elnyílt, a nyelvem végigsimított Edward ajkain, majd elfeledkezve a határokról beljebb kalandozott.

- Neh… - éreztem, ahogy Edward megragadja a karomat, és megpróbál elrántani magától, ezzel egy időben pedig éles fájdalom nyilallt a nyelvembe.

Döbbenten húzódtam hátrébb, hogy aztán rájöjjek, Edward édes íze helyett már valami fémeset érzek. A fekete szemek rémülten kerekedtek el, miközben én hitetlenkedve felemeltem a karomat, és az ujjammal megérintettem a nyelvemet – furcsa égető érzés támadt az érintésem nyomán. Mikor elhúztam a kezem, a vér látványától szédülni kezdtem hirtelen.

- Isabella… - Edward hangja halk, szinte síron túli volt, a tekintetében pedig olyasmit láttam, amitől halálra rémültem.

Meg fogok halni – száguldott át villámcsapásként az utolsó gondolat rajtam, miközben az egész testem reszketni kezdett a méreg miatt. Éreztem, hogy a lábaim elgyengülve felmondják a szolgálatot, de még mielőtt a földre zuhanhattam volna a hideg karok körbeöleltek. A tűz végigégette a torkomat, és megállíthatatlanul tovább terjedt.

2009. június 26., péntek

Kérdezz-felelek

A múltkor elindítottam egy rovatot... Mivel szeretem, ha kérdeztek, és imádom, ha gondolkoztok a ficemről és a Twilightról, ezért kiemelem a kérdéseiteket, és külön válaszolok rájuk, hátha ez arra inspirál titket, hogy fel merjétek tenni a kérdéseiteket. :) Ebben a részben most A múlt árnyai utolsó fejezeténél és A jövő reménye 1. fejezeténél feltett kérdésekre válaszolok. :)



„Írtad, hogy Isabella lemondhat a farkasságról. De az eredeti szerint akkor változnak át farkassá, ha vámpírok vannak a közelben, és mivel Isabella egy vámpírokkal teli házba él, akkor hogy tud lemondani a farkasságról?” (Brigitta kérdése)

Nem, tévedsz. :) Nem akkor változnak át farkassá, ha vámpír van a közelben, hanem akkor aktiválódik először a farkas-gén, ha vámpír van a közelben, és ez nagy-nagy különbség. :)
Vagyis… Ha vámpír van a közelben, akkor a farkas-leszármazottakban aktiválódik a farkas-gén, és megtörténik az első átváltozás. Utána eleinte az erős érzelemkitörések által, majd később a saját akaratuk által változnak át mindig, nem pedig a vámpírok közelségétől (kivéve fiatal korban, amikor is még erős érzelmi hatást jelenthet egy vámpír közelsége, és a farkas nem tudja még kontrollálni magát, de ekkor sem maga a vámpír jelenléte, hanem az érzelmi hatás, amit a vámpír kivált, változtatja át a farkast).
Vagyis, a gén-aktiválásához, és az első átváltozáshoz kell a vámpírok közelsége, utána már vagy az ösztönök vagy az akaratuk irányítja az átváltozást kortól és tapasztaltságtól függően.
Ergo, később akár vámpírok közelében is le tudnak mondani a farkasságról, mert ez már az akaratuktól függ. Ilyenkor a farkas-gén nem tűnik el belőlük csak úgymond, kikapcsolja magát. És az újra bekapcsolás is a farkas akaratán múlik csak.
Kaptam egy másik teóriát is, ami tudományos, mivel egy genetikusi diplomával rendelkező olvasóm írta (viszont az eredeti könyv szerint nem csak az ő módszerével változhat egy farkasságáról lemondott farkas újra farkassá, viszont nagyon érdekes az elmélete, szóval, gondoltam, leírom ezt is nektek). Eszerint, ha jól vettem ki, ha egyszer lemondott valaki a farkas létről, és öregedni kezdett, akkor az azért van, mert emberivé válnak a kromoszómái, és így már külső beavatkozás nélkül nem változhat vissza farkassá. Hogy mit jelent a külső beavatkozás, azt is leírta a levél írója, viszont, én még nem árulnám el, hátha felhasználom később még a ficemben. :D Sosem lehet tudni… :D
Az igazság az, hogy az én agyamnak a genetika bármennyire is érdekes, de túl bonyolult, ezért csak a saját józan paraszti eszem és logikám alapján tudok elméleteket felállítani, amik tudományosan vagy helyesek, vagy nem. :D De persze, ez egy regény esetében, ahol nem létező lényekről beszélünk, végül is, nem élet-halál kérdése. :)


„hogyha Isabella lemond a farkasságról, akkor sem lehet vámpír?” (Bella kérdése)
„Ha Isabella lemond a farkasságról hogy később gyereke lehessen akkor utána ugyebár ember lesz. Na most sztem ebből meg az következik hogy utána szabad az út hogy vámpírrá váljon valaki által mármint itt Cullenékre gondolok. Vagy azt már nem bírná a genetikája? Mert olvastam valamit hogy a test változásai a genetika kódolja. És hát ha kódolta hogy farkas volt most meg akkor vámpír? De ha nem lehet akkor meg hogy fog Edwarddal élni? Hisz megöregszik.” (Judit kérdése)

Háááát, ez a kérdés nagyon jó, és válaszolni is fogok rá, csak nem most. :D Ennek az az oka, hogy pár fejezet múlva kiderül majd egy nagyon fontos információ, aminek része a kérdésetekre adandó válaszom is, és nem akarom előre lelőni a poént. :) Szóval, majd, azután a fejezet után válaszolok a kérdésetekre. :)


„Meg szeretném kérdezni, hogy honnan jött az írói neved? És hány éves vagy?” (Polett kérdése)

24 éves vagyok, vagyis, augusztus 23-án leszek 25. Vén vagyok, mint az országút. :D (A nevemről már lentebb írtak, de azért bemásolom, hátha valaki nem vette észre… :) )
A nevem... Nos, nem tudom, hogy tudsz-e angolul... A spirit azt jelenti, lélek, a bliss pedig azt, hogy gyönyör. Összevonva, lélekgyönyör. Azért ez a nevem, mert számomra az írás ilyen... A lelkemnek okoz örömet. :) Egyébként, 3-4 éve elkezdtem írni egy regényt (valamiért pont egy vámpírosat :D ), és abban volt két vámpírlány, akiknek beszélő nevet akartam adni. Az egyikük Spirit lett, a másikuk Bliss. Aztán, mikor gondolkoztam azon, hogy milyen írói nevem legyen a neten, valamiért eszembe jutott ez a két név, és arra gondoltam, hogy összevonva tökéletesen kifejezi azt, hogy mit is jelent számomra az írás. :) Ezért lett Spirit Bliss a nevem. :)

„Amúgy mit tanulsz?” (Polett kérdése)

Magyar-történelem szakos vagyok a PTE-n. Most már 6 éve, és lesz belőle 7 is. :D Nem, nem azért, mert hülye vagyok, hanem mert a töri szak magában is túl nehéz, nemhogy a magyar szakkal együtt. :-/ Szóval, a történelem szak visszahúz, a magyarral már rég végeztem volna. Meg igazából, az egyetem légköre és hozzáállása elvette a tanulási kedvemet, pedig amúgy imádok tanulni. :D Már 3 évesen tudtam olvasni, számolni, írni, és babák helyett feladatos könyveket vetettem vagy meséket olvastam. :D Szóval, a tanulással, a kíváncsisággal, a világ iránti érdeklődéssel sosem volt bajom. :)
Szóval, azt hiszem, kiégtem az egyetem miatt, és emiatt nem haladok a törivel úgy, ahogy szeretnék… De egyszer csak végzek majd… Addig meg legalább van időm írni. :D
Amúgy nem tudom, miért írtam mindezt le, mikor egy egyszerű, magyar-történelem szakos vagyok válasz is elég lett volna. :D Bocsi… :D


„Jah és a neved megjegyeztem ha megkeresnélek iwiwen, bánnád?” (Judit kérdése)

Nem bánom. :) Bárki nyugodtan bejelölhet, csak lehet, hogy jó időbe telik majd, míg vissza is jelölöm, mivel a gépem nem igazán szereti az iwiw-et, így csak a könyvtárban tudok belépni, ahová meg ritkán jutok el… De előbb vagy utóbb mindenkit visszajelölök. :)


„ha valaki nem adja fel a farkas-létet, akkor tulajdonképpen akármeddig eléldegélhet, vagy van azért ennek egy határa, ami után már nem csinálhatja ezt?” (Nessa kérdése)

Én úgy vettem ki Meyer könyvéből, hogy akármeddig élhetnek a farkasok, ha nem adják fel a farkaslétet. Akik feladták, azok általában azért, mert egy halandó lányba vésődtek be, és annyira erős ez a kötelék, hogy nem tudtak élni nélkülük. Viszont mondjuk Jacob esetében, ő örökre élhet, hiszen Nessie is örökké élni fog.
Mondjuk, ha történik velük valami… Mondjuk, egy vámpírhorda szétszaggatja őket, vagy vámpírméreg kerül a szervezetükbe, vagy egyéb módon súlyosan megsérülnek, akkor meghalhatnak. De csak úgy maguktól sosem fognak meghalni, amíg farkasok.


„Ez azért nem jöhet össze, mert ugye Edward azonnal tudná, ha Carlisle hazudott volna. És akkor szerintem olyan őrjöngésbe kezdett volna - mielőtt Carlisle közli a hazugságot Isával - hogy kő kövön nem marad. Vagy rosszul gondolom?” (Mismouth kérdése)

Hát, ha Edward úgy véli, hogy Isabella lelki békéje múlik azon, hogy ne tudja meg az igazat, akkor szerintem, hagyná, hogy Carlisle hazudjon, és ő sem mondana semmit. Számára a legfontosabb, hogy Isabella boldog legyen, és ha tényleg megerőszakolta Dominic, az szörnyű lenne Isabella számára, főleg abban a lelki állapotban, amiben akkor volt még, mikor Carlisle megvizsgálta őt.

„Tudod milyen sok pécsi Adrienn van?” (Truska kérdése)

Igen, tudom. :D A gimis osztályomban csak 5-en voltunk Adriennek, szóval, gondolhatod, hogy paráztunk, mikor a tanár azt mondta, hogy: „Na, akkor ma feleljen az Adri.” 5-en azonnal a pad alá buktunk, összeszoruló gyomorral várva, hogy melyik Adri. :D


„Meg szeretném kérdezni, hogy honnan jött Dominic neve. Ez is beszélő név? Vagy csak egyszerűen szerinted illik egy pszichopatához?” (Truska kérdése)

Hát, a nevet Szandi találta ki, nekem meg megtetszett. Egyfelől a hangzása illik egy több száz éves, pszichopata vámpírhoz, másrészről, a Dominic név ugye, a dominus (úr) latin szóból ered, és Dominic az általa kiszemelt lányokat a tulajdonának tartja, ő maga pedig az uruk és parancsolójuk. Szóval, félig beszélő név, félig illik a karakterhez a hangzása miatt. :)


„Ugye Isabellának Edward illata jó, viszont a többi vámpíré, mint Jasperé nem és gondolom, a vámpírok sem bírják Bella szagát, tehát akkor hogy fognak együtt lakni? Vagy majd Bella és Edward külön költöznek, vagy kénytelenek lesznek elviselni egymás szagát, vagy ez hogy lesz?” (Polett kérdése)

Szerintem, idővel hozzászoknak egymás szagához, immunisak lesznek rá, és már nem lesz zavaró nekik. Mint pl. Carlisle. Olyan régóta orvos, hogy mára már nem érzi a vér illatát. Ha sokat vannak együtt, a végén megszűnik a kellemetlen szag. :)


„Most akkor ő is úgy fog kinézni, mint a többi farkas? Mátmint nagyon magas, izmos és rövid hajú?” (Dalma kérdése)

Ő is változni fog, nő pár centit és az izmai is egészséges mértékben megnőnek (nem, nem lesz belőle testépítő alkat, az nagyon fúj :P ), de nem lesz annyira magas és izmos, mint a fiú farkasok. Ez lehet amiatt, hogy ő nő, de amiatt is, hogy genetikailag nem tiszta quileute, mint a srácok. :)
A haja pedig marad hosszú. :) És farkas képében is kis bozontos emiatt. :)


„Remélem, könyvben is meg fogod jelentetni az írásodat. Nagyon örülnék neki.” (Limóna kérdése)
„Mellesleg azon gondolkozom, hogy lehet e fanfiction írásokat könyves boltokban kiadni. Limóna bejegyzéséről jutott eszembe. Ha lehet akkor gondolom kell az eredeti író engedélye. Vagy nem? Vagy nem tudod ilyenkor mi van?” (Wildpunkcat kérdése)

Hát, mivel a könyv jogai teljesen Meyert illetik, így ha ő nem ad engedélyt rá, nem adhatom ki úgy a ficemet, hogy könyvesboltban kapható legyen, vagy hogy akár csak egy forint nyereségem is legyen belőle.
Csak úgy lehetne kiadatni hivatalosan, ha egy magyar könyvkiadó felfigyelne rá, felvenné a kapcsolatot Meyerrel, megszerezné nekem az engedélyt, aztán kinyomtatnák könyvként a ficet. De ez nem hiszem, hogy megtörténhetne, mert a kiadókat nem igazán érdekli ez az ötlet.
Viszont… Hát, vannak egyéb ötleteim, de ez még a jövő zenéje, erről még nem mondhatok semmit. :)


„ha Bella mondjuk terhes lenne, akkor közben nem változhatna át farkassá és öregedne? Vagy meg van szabva egy idő, hogyha két hétig nem változik át, akkor kezd el öregedni, vagy ez hogy megy?” (Julee kérdése)

Ha Isabella teherbe szeretne esni, akkor le kell mondania a farkasságáról, és mialatt terhes, azalatt az idő alatt öregszik rendesen, mint egy ember. Persze, az is kérdés, hogy kitől lesz terhes, és mennyi ideig tart majd a terhessége. :)


„mi a különbség a sima alakváltó és a vérfarkas között?” (Lollykaa kérdése)

Az alakváltó farkas genetikailag örökli a farkas-gént, és emiatt változik át farkassá. A vérfarkas harapással terjeszti azt a mérget, ami miatt átváltozik. Vagyis, egy ember akkor lehet alakváltó farkas, ha az ősei között vannak alakváltók és vámpír van a közelében, ami aktiválja a benne lévő farkas-gént. És akkor lehet vérfarkas, ha van olyan szerencsétlen, hogy összetalálkozik egy vérfarkassal, aki megölni nem öli meg, de megharapja, és ezzel megfertőzi őt.
A másik különbség, hogy az alakváltó farkas nem csak teliholdkor tud átváltozni állati formájába, hanem bármikor. A vérfarkas pedig csak teliholdkor veszi fel a farkasalakot.
A harmadik és legfontosabb különbség, hogy a vérfarkas, mikor átváltozik ösztönlény lesz. Erre az időre teljesen átveszi az állat az uralmat a tudata felett, és vérengző szörnyetegként viselkedik, az emberi énje pedig teljesen megszűnik. Az alakváltó ezzel szemben, amint megtanulja uralni a képességét, teljes mértékben az emberi énje irányítása alatt van, és elnyomja a farkas énjét.
Az utolsó különbség pedig, hogy míg a vérfarkas csak farkas alakot tud felvenni, addig az alakváltó többféle állat is lehet, bár a legnépszerűbb a farkasalak.


„Szóval a farkasokkal való beszélgetésnél egyszer Jonathan, majd Nate beszél, majd megint Jonathan. Ez most hogy van? Vagy valamit rosszul értelmeztem?” (Polett kérdése)

Jonathan és Nate ugyanaz az ember. :) A Nate a Jonathan becézése, ahogy a Joshuának Josh, a Benjaminnak Benji stb.


„ugye így hogy Isabella vérfarkas lett, megállt a fejlődésben ergo nem öregszik (és nem is lehet gyereke). ha viszont később gyereket akar majd (azért egyes szám mert Edward nem hiszem hogy akar majd... bár ki tudja, nem követed Meyert;) ) szóval gyereke csak azután lehet, hogy a farkassá válást "feladja". DE miután feladta a farkassá válást, utána soha többé nem lehet farkas !!! visszajönnek az emberi gének satöbbi. itt mindenki azt állította, hogy utána még visszaváltozhat farkassá, de ez nem így van szerintem. miután elkezdett öregedni, kész vége farkas-lét pápá. legalábbis én így emlékszem (ha valaki tud idézni idevágódóan hogy nincs igazam vagy igazam van megköszönném). és akkor jön a következő gond: ha visszaváltozik halandóvá és feladja a farkas-"én"jét mi lesz Edwarddal és/vagy a félvámpír gyerekükkel aki még nem is létezik:)? Mert akkor Isabella ugyanúgy meghal mint a normális emberek... vagy ha már visszaváltozik emberré akkor már át lehet változtatni vámpírrá és nem löki ki a szervezete a mérget?” (Liz kérdése)

Olvasd el az Eclipse 11. fejezetét. Abból kiderül, hogy volt már olyan farkas, aki lemondott a farkasságáról, aztán újra farkas lett. Mégpedig Taha Aki. Bevésődött egy nőbe, lemondott a farkaslétről, megöregedett, aztán jött a vérengző, gyönyörű vámpírnő, aki kiirtotta a fél törzset, ezért Taha Aki ismét farkassá változott, és szembe szállt a vámpírnővel.
Vagyis, a példa szerint, csak és kizárólag az emberen múlik, hogy mikor mond le a farkasságáról, és képes ismét farkassá válni, ha úgy akarja.
Azt, hogy mi lesz, ha Isabella lemond a farkasságáról, és gyereket szül, még nem mondhatom el. Az sem biztos, hogy meg fog történni, de van róla egy elméletem, ha mégis egyszer eljutnánk idáig… :) Az biztos, hogy Isabella nem marad ember és nem öregszik meg. De hogy vámpír vagy farkas lesz-e, esetleg más történik vele, az még titok. :)



„Kérhetném, hogy a kövi könyvben legyen több olyan mikor más szemszögből meséli el nem Belláéból?!” (Cinti kérdése)
„az Edward-kommentárok, úgy látom, egy idő után abbamaradtak, pedig azokat is nagyon jó olvasni! Ezek leszenk még pótolva? Vagy legalább a vége Edward szemszögéből, ahogy írták előttem is - bár az nagyon fájdalmas lenne...” (A. Kata kérdése)

Maga a regény mindenképpen Isabella szemszögéből fog íródni. Viszont, lehet, hogy majd írok még olyan plusz fejezeteket, amik Edward szemszögéből is megmutatják a dolgokat, mint ahogy az 1. könyv 24. fejezete esetében is volt. :)
Azt, hogy az Edward elemzések folytatódnak-e, még nem tudom… Szeretném folytatni őket, csak épp a napom 24 órája nem elég arra, hogy a ficet, a saját könyvemet is írjam, plusz az egyéb kötelességeimnek is eleget tegyek, és ne purcanjak ki végkimerülésben. :D De majd meglátom, hogy tudom beosztani az időmet, és lehet, hogy egyszer nekiugrom, és megírom az elmaradt elemzéseket. :)
Minden csak attól függ, hogy mire mennyi időm lesz, de igyekszem eleget tenni a kéréseknek. :)


„Amúgy az aloldallal mi van, még működteted?” (Lexi kérdése)

Igen, működtetem még, csak a vizsgaidőszak miatt örültem, hogy a főoldalra volt időm… De majd újra teszek fel oda is dolgokat. :)


„Nekem konkrétan nincs bajom ezzel, csak annyit kérdeznék ez olyan New Moon 2.0? Visszavágó 2 emberöltő múlva vagy mi?” (Lena kérdése)

Nem szántam direkt visszavágónak. Mármint, nem akarok tudatosan fájdalmat okozni Edwardnak, vagy bosszút állni rajta Isabella által. :D Hű, ez most úgy hangzott, mintha Edward valóban létezne… :D Nah mindegy…
Szóval, inkább ironikus fordulatnak szántam, mintsem büntetésnek Edward számára. :)


„Benjaminnal jobban szimpatizál a kelleténél a Isa vagy csak én akarom teljesen Twilightosra venni, valamint Joshua és Isabella a következő könyvedben ki fognak jönni? Mármint azokból lesznek a legjobb barátok és szeretők (de második az kizárt)csak ezért kérdetem.” (Lena kérdése)

Igen, csak te akarod nagyon Twilightosra venni a dolgot. :D Isabella nagyon kedveli Benjamint, mert egy édes, bohókás kölyök. :) De Benji csak 14 éves. :) És tényleg csak gyerekként néz rá, és barátként kedveli, nem pedig férfiként, hiszen, még nem is az, bárhogy is néz ki külsőleg a farkasság miatt. :) Meg hát, valljuk be, Benji olyan kis cuki, mint egy igazi kölyökkutyus, és nem lehet nem imádni. :)
Joshua pedig… Hááááát, ez még a jövő zenéje… Elég sok bonyodalom lesz Joshua körül, ezt ígérhetem, de hogy pontosan mi, és hogy hogyan fog viszonyulni később Isabellához, azt még nem árulhatom el. :)


„Nagyon tetszett az egész, egyedül a címválasztás (A múlt árnyai..) nekem nem nagyon mond semmit. Mire utalsz ezzel a címmel?” (Papagájlány kérdése)

Tényleg nem mond semmit a cím? :D Pedig olyan sok mindenre utal… :)
Az egyik Isabella múltja. Az ő múltjában az árny Dominic megismerése, aki ugye, végigkíséri az egész könyvön át. Aztán a végére szerencsére megszabadul a saját múltjának árnyától azzal, hogy megöli Domot.
A másik Edward múltja. Bella elhagyása az árnyék, ami visszatér Isabella megjelenésével. Újra ugyanazt kell átélnie, újra ugyanazon dolgok miatt szenved. Isabella eleinte, mintha Bella árnyéka lenne, és csak azután tud kitörni és önmagává válni, miután Edward igazán megismeri, beleszeret, és rájön, hogy Isabella nem Bella.
Ezen kívül Isabella feje felett is ott lebeg a nagyanyja árnyéka. Fél attól eleinte, hogy Edward csak azért szereti, mert hasonlít Bellára.
Hát, körülbelül ennyi a cím jelentése a számomra. :)


„És hogy áll a kiadás?” (Papagájlány kérdése)

Mármint a saját könyvem kiadása? Hát, az úgy áll, hogy most tartok 123 word oldalnál, ami mondjuk könyv formában olyan 170 oldal körül lehet… Szóval, a felénél tartok a történetnek kb. A másik felét megírom a nyár végére, utána elküldöm egy csomó kiadónak. Ha válaszolnak, és kiadják, akkor kiugrok a bőrömből. :D Ha nem, akkor magán-könyvnyomtatásba kezdek.
Vagyis ősz végén, tél elején így is, úgy is megjelenik a könyvem. :)


„A quileute törzs nevét hibásan írod le. Amúgy az egész szerintem totál helyes csak a toldalékolás... szóval nem quileute-ek, hanem quileute-ok, mert már az alkonyatban is úgy írják le egy lábjegyzetben, hogy -ejtsd: kviljút-amit meg kiejtés szerint kviljútoknak kell toldalékolni.” (Szabina kérdése)

Igen, tudom. :D Az elejétől tudtam, hogy másképp toldalékolom, mint a könyv írja. :D Csak a kviljút kiejtés olyan hülyén hangzik, és gondoltam, úgysem veszi észre senki, ha a saját kvilet kiejtés szerinti toldalékolást használom. :D De ha már észrevettétek, kijavítom majd. :) És köszönöm, hogy szóltál. :)


„Egy újabb tőrdöfés Edward szívébe... jaj, szegénykém, vajon képes lesz a végén elfogadni, hogy mindez csak az ő érdekében történt?” (HuCaK kérdése)

Ha Isabella visszatér hozzá, szerintem, már nem is fog emlékezni a dologra (nem szó szerint, mivel persze, az emlékezete tökéletes… Gondoltam, ezt odaírom, mert Szandi belekötött, a kis gonosz, mikor átolvasta, amit írtam :D ), csak kimondhatatlanul boldog lesz. Meg hát… Nem hiszem, hogy joga lenne egy rossz szót is szólni, mivel ő ugyanezt tette (sőőőt, rosszabbat) Bellával anno.


„már nagyon kíváncsi vagyok mi köti Josh-t ahhoz a nyúlhoz. Az nem lehet, hogy bevésődött egy nyúlba... Elég vicces lenne...” (Sunbeam kérdése)

Nem, nem vésődött be a nyusziba, az tényleg durva lenne. :D Csak meg akartam mutatni, hogy bár Joshua kívül tüskés, és néha kifejezetten gonosznak és érzéketlennek tűnik, belül a páncélja alatt vannak kedves érzések. :)


„Én csak azt nem tudom, hogy korábban volt-e már szó arról, hogy Joshua miért utálja annyira a vámpírokat, hogy mit tettek vele? Lehet, hogy ezt már leírtad csak elfelejtettem, vagy ez a jövő rejtélye?” (Brigitta kérdése)

Igen, volt szó róla korábban. :) Olvasd el újra A múlt árnyainak a 23. fejezetét, abból megtudhatod. :)


„Spirit drága lenne egy kérdésem, ugye Isabella még nem várandós?” (R.E. kérdése)

Ha tudnád, hogy megörültem, mikor megláttam a kérdésedet. :D Vártam, hátha valaki észreveszi a jeleket, amiket hagytam, de te vagy az egyetlen, akinek feltűnt. :D Viszont, hogy tényleg igazak-e a jelek, vagy sem, azt még nem árulhatom el. :) Majd később kiderül. :) De addig elmélkedhettek rajta, hogy vajon lehetséges-e vagy sem… :)


„Szóval a farkasok vagy a vámpírok az erősebbek alapjában véve?” (Dena kérdése)

Attól függ, milyen szempontból… A vámpírok erősebbek olyan szempontból, hogy nehezebb őket megölni. Ugye, csak a tűz által halhatnak meg. Míg bár a farkasok gyorsan gyógyulnak, mégis érheti őket olyan baleset, támadás vagy akármi, amibe belehalhatnak.
Testi erő szempontjából szerintem, lényegtelen a faj, inkább az egyed számít. Minden farkasnak és vámpírnak más-más testi ereje van. Vannak gyengébb és erősebb farkasok, és gyengébb és erősebb vámpírok, és az egyén testi erejétől függ, hogy ha összeeresztenénk egy vámpírt és egy farkast, akkor melyikük győzne épp.

2009. június 25., csütörtök

A jövő reménysége - 2. fejezet

2. REMÉNY



TUDTAM, HOGY HATALMAS fejmosás vár rám mind az alfámtól, mind Alice-től, de még így is behúzott nyakkal és szégyenkezve viseltem el a szavakat, amiket kaptam. Még csak a védelmemre sem tudtam felhozni semmit, mivel tökéletesen igazuk volt – a világ legnagyobb idiótasága volt, amit tettem. Nemcsak majdnem elrontottam a tervünket, ami miatt Alice már hetek óta hazudozik a saját családjának, hanem Edward szívébe is újra beletapostam. Én vagyok az egyetlen bevésődött farkas, aki még így is képes önző lenni.

- Hogy lehettél ennyire ostoba és… és… - Egy kidőlt fa törzsén ültem a mi területünk közepén, miközben Jonathan teljesen kiakadva üvöltött alig pár centire tőlem már jó ideje, Alice pedig feldúltan járkált le-föl.

- …felelőtlen – segítette ki az alfámat. Félve pislogtam fel rá – az arcán nyoma sem volt a szokásos megértő mosolynak.

- Igen, az, felelőtlen! – helyeselt Nate. Ha nem épp rólam lett volna szó, akkor tetszett volna, hogy most először egy farkas és egy vámpír egyetért valamiben. – Gyerünk, mondj már valamit!

- Nem tudom, mit mondhatnék – motyogtam magam elé.

- Mi a fenének kellett odamenned? – Jonathan sóhajtva ült le mellém.

- Nem tudom – ismételtem önmagam. – Csak… egyszerűen… úgy éreztem, megőrülök, ha nem láthatom. Nem hittem, hogy észrevesz. Nem is tudom, hogy vehetett észre. – Az ujjaim elfehéredtek, ahogy a térdeimet szorították. Újra láttam magam előtt Edward halotti maszk szerű arcát, ahogy a kanapén ül, és maga elé bámul.

- Hé… Hé… - Jonathan hangja ellágyult hirtelen, és rátette a tenyerét a kezemre. Értetlenül pillantottam fel rá. – Mérges vagyok, de majd elmúlik… Ezért nem kell sírnod.

- Én nem… - felemeltem a szabad kezemet, és megérintettem az arcomat. Nedves volt. – Ó! – gyorsan ledörgöltem a könnyeket. Alice aggódó arccal toporgott mellettünk, de nem mert túl közel jönni hozzám, nehogy még jobban felzaklasson.

- Nem akartalak megbántani, csak… - szabadkozott Nate tovább.

- Nem bántottál meg – nevettem fel keserűen. – Tökéletesen igazatok van! Felelőtlen, önző idióta voltam! – ostoroztam önmagamat. Fájdalmat okozok Edwardnak azzal, ha távol maradok tőle, és azzal is, ha vele vagyok. És csalódást okozok azoknak, akik megpróbálnak segíteni nekem, és mindent megtesznek értem. A lelkiismeret-furdalás keserű hullámai végighullámoztak a mellkasomban. – Sajnálom. Ne haragudjatok! – pillantottam Alice-re, majd Jonathanra.

- Rendben – bólintott a falkavezérem. – De még egy ilyen, és büntetésből Joshuával küldelek járőrözni – mosolyodott el halványan, és én tudtam, hogy a benne lévő harag nagy része már elpárolgott – főleg, mivel az említett büntetés lehetetlenség volt, ugyanis, nem engedtek még az erdőbe őrjáratra.

- Ígérem, hogy jó kislány leszek! – viszonoztam a mosolyt.

A szidás utáni gyakorlás elég jól ment. Igyekeztem minden zavaró gondolatot kizárni, hogy legalább ezzel kompenzáljam a rossz pontokat, amiket ma szereztem. Ahogy átváltoztam, rögtön megéreztem Alice szagát, de most először nem ugrottam rá, csak messziről morogtam felé felborzolt szőrrel. Aztán ez az első reakció is lecsendesült, én pedig lefeküdtem a földre, mancsaimat az orromra téve, hogy ne érezzem a vámpírillatot.

Halvány elégedettség-érzéssel búcsúztam el végül néhány óra múlva Alice-től, miután újra bocsánatot kértem, aztán Jonathannal visszaindultunk La Push-ba. Már messziről kiszúrtuk mindketten a rendőrautót, ami a Black ház mellett állt. Kérdőn pillantottam Jonathanra, aki megvonta a vállát, jelezve, hogy nem tudja, mit akarhatnak.

Az átváltozásom utáni héten a lelkiállapotomra hivatkozva megóvtak a rendőrök zaklatásától – vagyis inkább őket óvták meg tőlem -, de aztán muszáj volt vallomást tennem. Próbáltam úgy elmesélni a történteket, hogy ne keverjem túlságosan bele se Cullenékat, se a farkasokat, valamint eltitkoltam, hogy mi is volt valójában Dominic.

A rendőrök szerencsére a bizonyítékok után nem faggattak túlságosan, és hittek nekem. Segítenem kellett egy fantomkép rajzolásában, hogy kiadhassák a körözést, és bár én tudtam, hogy az egész már teljesen felesleges, megtettem, amit kértek, csak hogy utána békén hagyjanak.

Pár napig úgy is tűnt, hogy nyugtom lesz tőlük, erre most megint itt vannak…

A gyomromban görccsel figyeltem, ahogy a két rendőr kiszáll az autójából, és elindul felém. Jonathan a gyakorlásunk után mindig egyenesen hazament, de most velem tartott, amiért nagyon hálás voltam neki.

- Zenskij rendőrfőnök-helyettes! – köszönt elsőként, a magasabbik férfinak. – Mi járatban megint erre? – nyújtotta ki felé a kezét.

- Hivatalos ügyben keresem Miss Blacket – fogadta el az üdvözlést a rendőr.

- Jó napot! – szólaltam meg én is, és próbáltam egy mosolyt ölteni magamra. – Miben segíthetek?

- Bemehetnénk? – intett a ház felé, én pedig kezdtem egyre jobban aggódni. Ha le akar ültetni a beszélgetéshez, akkor valami komoly dologról lehet szó. Bólintottam, aztán a tornác felé indultam. Jonathan még mindig jött utánam, nyomunkban Zenskij-vel és a társával.

- Üljenek csak le, hozhatok valamit? – próbáltam meg játszani a házi asszonyt, elrejtve a valódi érzéseimet.

- Nem, nem köszönjük. Igazán kedves, de inkább csak ülj le – intett az egyik fotel felé a rendőrfőnök-helyettes, átvéve a szerepemet, mintha ő lett volna itthon, és nem én. Kényszeredetten foglaltam helyet, és kissé ijedten pillantottam Nate-re, aki megállt a kanapé háta mögött pont szemben velem.

- Megtudhatom, miről is van szó? Kezdek aggódni – vallottam be végül.

Zenskij leült velem szembe, és csak ezután kezdett bele a mondandójába.

- Még kiskorú vagy… - fonta össze az ujjait maga előtt.

- Igen, még pontosan három hónapig és négy napig – bólintottam. Jonathan beszélt a megfelelő hivatalokkal, hogy ezt a kis időt hadd töltsem náluk ahelyett, hogy egy árvaházba dugnának be.

- Az öcséd hivatalosan nem maradhat veled, amíg nem vagy törvényesen is felnőtt, és nem kérvényezed a felügyeletét – közölte a rendőrfőnök-helyettes komoly hangon. Riadtan kaptam a tekintetemet Nate felé, aki előrébb lépett, hogy beszélni tudjon a vendégeinkkel.

- Ugyan, mind tudjuk, hogy a gyerek jó helyen van itt. Egész La Push vigyáz rá. Mi összetartó nép vagyunk, és a Black leszármazottak közülünk valók, a mi felelősségeink. – Mindig furcsa volt látni, mikor Jonathan a huszonéves kinézete ellenére úgy beszélt, mint egy bölcs vezető. Ilyenkor teljesen más volt a hanghordozása, és az arcvonásai is mintha tükrözték volna a szerepváltását.

- A népükből ketten rátámadtak az embereinkre – feszült meg Zenskij ültében.

- Rátámadtak? Ők is még csak gyerekek. A rendőreik úgy bántak három ijedt fiatallal, mintha bűnözők lennének. Fegyvert fogtak rájuk, sőt, egyiküket meg is lőtték – villantak meg a sötétbarna szemek úgy, hogy még én sem mertem volna közbevágni.

- Isabella ellen elfogatóparancs volt gyilkosság miatt. Az embereink teljesen törvényesen és jogosan jártak el – védekezett a rendőrfőnök-helyettes.

- Igen, de nem járhattak volna el így, ha rendesen nyomozni kezdenek, és nem teszik meg Isabellát bűnbaknak, csak mert az igazi gyilkos átverte magukat – Jonathan hangjából tisztán kivehető volt a felsőbbrendű gúny. Tátott szájjal bámultam rá – én sosem mertem volna így beszélni egy hivatalos szervvel még akkor sem, ha tény, hogy elbénázták a dolgot.

- A tucsoni kollégák sem hibáztak. A nyomok arra mutattak, hogy… - kezdett bele Zenskij, de Nate gondolkozás nélkül félbeszakította.

- Esetleg jobban meg kellett volna vizsgálni azokat a nyomokat, mielőtt egy szerencsétlen fiatal lányt a csecsemő öccsével együtt menekülésre kényszerítenek egy pszichopata és a rendőrség elől is! – Jonathan hangja nyugodt maradt, de a két rendőr mégis úgy húzta be a nyakát, mintha bármelyik pillanatban felkaphatnák őket, és rossz gyerek módjára megkaphatnák a kiérdemelt fenekelést. – El tudják képzelni, milyen érzés lehetett, hogy nem fordulhat segítségért még magukhoz sem, miközben életveszélyben van ő és a testvére is? Ezek után pedig képesek ideállítani azzal, hogy pár hónap miatt nem képes rá vigyázni? – sziszegte dühösen. Belelapultam a fotelembe, és sajnáltam, hogy farkas helyett nem kaméleon lettem, mert szívesen felvettem volna a vajszínt most, hogy ne is vegyenek észre.

- Talán… Talán, ha valaki vállalná a felügyeletet addig Isabella helyett… - motyogta megilletődve Zenskij.

- Szóval, mégis csak lehetséges valamiféle megoldás? – vonta fel a szemöldökét Jonathan.

- Igen, talán, elintézhetjük az ügyet… - köszörülte meg a torkát a helyettes.

- Vállalhatnám esetleg én a felügyeletet, vagy a törvénynek van valami kifogása a személyem ellen? – nézett farkasszemet Nate vele.

- Azt hiszem, tökéletesen meg fog felelni – bólintott Zenskij, miközben kézfejével letörölte az apró izzadtságcseppeket a homlokáról. – Kérem, a délután folyamán fáradjon be hozzánk, hogy elintézzük a hivatalos papírokat. Addig a gyermek…

- Addig a gyermek itt marad! – Jonathan hangja olyan határozott volt, mint mikor parancsot ad alfaként nekünk.

- Igen, persze… Nos, azt hiszem, jó helye lesz addig itt – motyogta a helyettes, aztán zavartan felállt a kanapéról. Ha nem az öcsémet akarta volna elvenni épp, még meg is sajnáltam volna. Ahhoz képest, hogy milyen határozottan érkezett, most úgy toporgott egyik lábáról a másikra, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre. – Akkor mi megyünk is…

- Helyes, biztosan szörnyen sok dolguk van… - terelte az ajtó felé Zenskijt és a társát Jonathan. – Akkor délután találkozunk – ígérte, én pedig biztos voltam benne, hogy a helyettes legszívesebben kihagyná a dolgot, ha tehetné. – A viszontlátásra, uraim!

Hallottam az autó motorjának a hangját, és ahogy a kerekek alatt megcsikordulnak a kavicsok a fordulásnál. Aztán az ajtó újra kinyílt, és Jonathan sétált vissza a nappaliba.

- Köszönöm – pillantottam fel rá. Még mindig kicsit rémült és döbbent állapotban voltam. Szinte fel sem fogtam, hogy milyen kevésen múlt, hogy elszakítsanak az öcsémtől. Még a gondolata is hihetetlen volt, hogy egyáltalán megtehetnék.

- Ugyan, a családért bármit – legyintett Nate. – Megyek, megnézem a srácokat… Valószínűleg már felfalták az összes ebédre készített sült csirkét – nevetett fel. – De ha mégsem, teszek félre neked is.

- Kösz, mindjárt… mindjárt megyek én is – próbáltam rámosolyogni.

Pár percig üldögéltem a fotelben, hogy összeszedjem magam. A mai nap megint túl sok olyan élmény ért, ami felzaklatott, és éreztem, hogy csak pár cseppen múlik, hogy az a bizonyos pohár túlcsorduljon. Magam elé emeltem a kezeimet, és próbáltam megfegyelmezni a remegésüket, míg végül leállt az önkéntelen mozgásuk. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Néha úgy éreztem, képes vagyok megtanulni, hogyan irányítsam magam száz százalékosan – de voltak olyan pillanatok, mint például a ma reggeli botlásom is, amikor egyszerűen hajszálak választottak el attól, hogy az emberi tudatom teljesen ködbe boruljon. Ijesztő érzés volt, mikor nem tudtam uralni magam. Most már kezdtem megérteni Edwardnak milyen nehéz lehetett a közelemben. A különbség csak annyi volt, hogy az én életemet nem sajnáltam volna kockáztatni, az ő létét viszont igen.

Ökölbe szorítottam az ujjaimat, vettem pár mély levegőt, aztán feltoltam magam a fotelből. Lassan kocogva haladtam Juliette-ék háza felé, ahol a többiek összegyűltek az ebédhez, miközben igyekeztem eltűntetni a feszültség jeleit az arcomról.

- Megjöttem, hagytatok még nekem is valamit? – rontottam be vigyorogva az ajtón, de a fiúk hangos beszélgetése és nevetgélése miatt a tervezett sokkoló hatás nem jött össze.

Adtam egy puszit az öcsém feje búbjára, aki az etetőszékben ült, és Juliette épp sárgarépapürével tömte, majd lehuppantam az egyetlen szabad székre Joshua mellé – amilyen fancsali képet vágott, nem csodáltam, hogy senki nem mert mellé ülni -, és kanalazni kezdtem a tányéromra a krumplipürés tálból. Jonathan felém nyújtott egy edényt, amiben ott lapult még három nagyobb csirkecomb. Hálás mosollyal az arcomon kivettem belőle kettőt, a harmadikat meghagyva neki – bár a tányérján már így is volt kettő.

- Esküszöm, hogy éreztem… - figyeltem oda végül a beszélgetésre, amit a fiúk folytattak épp, mikor végre a tányéromon volt minden, amit a hasamba szántam. – Idegen szaga volt, a miénket felismerném. Tényleg felismerném – morogta maga elé bosszúsan, mikor Daniel kételkedve pillantott rá.

- Miről van szó? – kérdeztem közbe, miután lenyeltem egy falatot.

- Benji volt az éjszaka őrjáraton, és állítólag a hegyekben érezte egy idegen farkas illatát – magyarázta Dan.

- Nem állítólag! – csattant fel a testvére. – Tényleg éreztem! Felénk tartott.

- Egy idegen farkas? – pillantottam Jonathan felé.

- Nem túl valószínű… - vonta meg a vállát. – Csak a mi törzsünket ismerjük eddig, akik képesek az átváltozásra, és ha az egyik itt lakóból farkas lett volna, arról tudnánk.

- Akkor is éreztem! – hajtogatta a magáét határozottan Benjamin.

- Majd odafigyelünk. A biztonság sosem árt – felelte Nate, hogy megnyugtassa őt. – Ma este én is ügyeletben leszek, körbeszaglászok egy kicsit.

- Veled mehetek? – Benji lelkesen pillantott a vezetőnkre – örült, hogy végre van valaki, aki legalább odafigyel rá. Nehéz lehetett neki, mivel bár nem ő volt az ifjonc farkas, mégis úgy kezelték, mint egy gyereket – vagyis korához illően. Még mindig bizarr volt, hogy a hatalmas, izmos férfitest egy tizennégy éves fiú lelkét takarja. Csak az arcvonásai és a pillantása mutatták meg az igazi korát. Na meg a bohósága – mosolyodtam el magamban.

- Én is mennék… - szólaltam meg halkan. Benjamin rám vigyorgott, én meg visszavigyorogtam rá. – Mindig odavoltam a rejtélyekért… És egy új farkas… Biztosan izgi lesz – pislantottam Jonathanra.

- Még nem hiszem, hogy kész vagy a járőrözésre… - fürkészte az arcomat.

- Készebb nem is lehetnék – néztem egyenesen a szemébe. – Kérlek, én is részt akarok venni a falka életében. Ígérem, jó leszek, és csak azt teszem, amit mondasz – emeltem esküre a kezeimet. – És ez… lefoglalna… elterelné a figyelmemet… - vetettem be azt az érvet, amivel tudtam, hogy hathatok az alfám érzéseire.

A fiúk érdeklődve figyelték, mi lesz Jonathan válasza. Nate próbált velem legalább olyan kemény lenni, mint velük, de azért voltak előnyeim a nőiségemnek köszönhetően. Például, hogy be tudtam vetni olyan lelki fogásokat, amik sokkal hatásosabbak voltak vezetőnk meggyőzésében, mint a többi farkas verbális vagy fizikai érvei.

- Én… Rendben… Talán, tényleg jót tenne neked… - felelte, aztán zavartan visszanézett a tányérjára, és a villájával szurkodni kezdte a húst. Ő is tudta, hogy csatát vesztett, és ez kissé sértette az önérzetét. Főleg, hogy a fiúk azonnal pusmogni kezdtek – hangosan nem mertek volna viccelődni az alfájukkal, de egymás között nem bírták ki.

- Köszönöm, igazán hálás vagyok neked, amiért engedélyt adsz rá – nyomtam meg az engedély szót, hogy tudják, tökéletesen tisztában vagyok a helyemmel, és tisztelem Jonathan szavát.

- Nincs mit. Jól fog jönni, ha eggyel több beosztható emberem lesz – bólintott Nate, és a szemei máris felszabadultabban csillogtak. A férfiakat olyan könnyű volt kiismerni…

- Szóval, akkor nyolckor szoktunk indulni Nate házától – szólalt meg Benjamin felvilágosítva az őrjáratok pontos menetéről. – Aztán milyen formában haladunk? – pillantott a vezérünkre.

- Én Isabella mellett maradok a biztonság kedvéért – közölte, én pedig, bár kissé idegesített, hogy felügyeletet kapok, inkább ráhagytam. Annyi mindennel tartoztam neki, hogy nem lett volna képem ilyen apróság miatt tiltakozni. – Körbejárjuk a nyugati részt. Te pedig menj a keletin egy kört. Aztán középen találkozunk, és hármasban bejárjuk a középső területet.

- Rendben, - bólintott Benjamin, aztán a szájába tömött egy kisebb halomnyi krumplit, és rögtön utána küldte a kezében fogott fél csirkecombot. Az én étvágyam is a kétszerese lett az eredetinek, de azért megpróbáltam nem kézzel-lábbal tömni magamba mindent, és a kulturált étkezés mellett döntöttem. Ahogy körbenéztem az asztalnál, úgy tűnt, hogy ezzel csak mi lányok vagyunk így.

Juliette apró falatokat vett a szájába, és rágás közben Edward szájába tuszkolta a kanalat, akinek úgy tűnt, nem igazán ízlik a sárgarépa, mivel több volt belőle az arcán és az előkéjén, mint a szájában.

A mobiltelefon csörgésétől összerezzentem egy kissé. Jonathan ledobta a harmadik csirkecombját a tányérra, aztán a szalvétájában megtörölte a kezét.

- Ha valaki hozzányúl, az a szömörcésbe megy őrjáratra – morogta oda valószínűleg nem minden ok nélkül, mert a fiúk szeme azonnal felcsillant látva a magára hagyott combot. – Igen? – szólt bele a telefonba, miközben az ablakhoz vonult. Az arcvonásai megfeszültek, mikor meghallotta a vonal másik végén a hangot, én pedig úgy éreztem, hogy a csirke életre kelt a gyomromban és most vad szambát jár a krumplipürével. – Nem, nem tudom adni! Hagyd őt békén! – morogta dühösen. Ujjaim görcsösen szorították az asztal szélét.

- Add ide! – nyújtottam ki a kezem a mobil felé, miután meghallottam a Vagy idehívod a telefonhoz, vagy nem érdekel az egyezség, magam megyek érte, de így is, úgy is beszélni fogunk! – mondatot. Jonathan mérgesen lökte oda nekem a készüléket.

- Itt vagyok… - motyogtam halkan.

- Isabella… Végre… - sóhajtott fel Edward megkönnyebbülten, miközben én aprókat remegtem a hangja hallatán. – Azt hittem, az a bolhás vakarék már sosem adja át! – morogta. Jonathan homlokán vészesen lüktetni kezdett egy ér.

- Én is pont olyan bolhás vakarék vagyok! – jegyeztem meg összeszoruló gyomorral.

- Nem… nem úgy értettem… - kezdett azonnal tiltakozni Edward. – Ez csak… a megszokás… Sajnálom. Beszélnünk kell – váltott gyorsan témát.

- Most is azt tesszük – próbáltam meg határozott maradni, de a hangom elég gyengécskére sikeredett. Örültem, hogy legalább nem vagyok egyedül a szobában, mert a többiek jelenléte segített, hogy ne adjam meg magam Edwardnak – bár még így is nehéz volt tartani magam.

- Nem így. Személyesen.

- Edward, megmondtam, hogy… - kezdtem kétségbeesve, de szokásához nem méltón közbevágott.

- Tudom, hogy mit mondtál. De eljöttél, mert látni akartál. Ennek oka volt – felelte, és a hangjában lévő remény miatt megint lelkiismeret furdalásom támadt.

- Hülyeség volt, és többet nem teszek ilyet – ismételtem meg, amit az erdőben is már elmondtam.

- Lehet, hogy te így gondolod, engem viszont rádöbbentett valamire. Mikor a határnál elbúcsúztál, úgy viselkedtem, mint Bella. Beletörődtem, mintha nem lenne más választásom. – Az ujjaim olyan erővel szorították a telefont, hogy csodaszámba ment az egyben maradása. – Aztán ma reggel, mintha fejbe vágtak volna – Edward kuncogása inkább izgatott volt, mint örömmel teli. - Amíg tudom, hogy te is érzel valamit irántam, úgysem fogok leszállni rólad! Szóval, felesleges rágnod magad, mert nem menekülhetsz előlem. Ha elmész, megkereslek. Ha újra megszöksz, utánad megyek. Én nem hagyom magam lerázni. Ismerős? – ismételte meg a vámpír memóriának köszönhetően valószínűleg szóról szóra, amit egyszer régen én mondtam neki. Éreztem, hogy lesápadok, és a reszketésem felerősödött. – Amíg szeretsz, nem hagyom, hogy elhagyj! Találkozzunk! – kérte ismét.

A gondolataim jobban összekuszálódtak, mint egy kismacska által szétszedett gombolyag, és én teljesen beléjük gabalyodtam. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem vagy mondanom. Van-e egyáltalán értelme még a tervemnek, megvédi-e ez Edwardot a szenvedéstől, ahogy hittem, vagy teljesen feleslegesen kínzom magunkat… A szerelmes énem látni akarta, a közelében akart lenni, a felelősségteljes énem viszont nem tudta, mi is lenne a helyes. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat, de addig sem akartam, hogy Edward azt higgye, visszatérhetek hozzá.

- Nem lehet, sajnálom! – nyögtem ki végül. – Most mennem kell, Edward…

- Nem fogom feladni – felelte határozottan. – Szeretlek! – Lehunytam a szemem egy pillanatra, és próbáltam megakadályozni, hogy a szívem kiugorjon a mellkasomból. A lehető legnagyobb erőfeszítésembe került, hogy visszanyeljem a válaszomat: Én is szeretlek!

- Ég veled, Edward! – mondtam végül.

- Nem, nem ég veled. Viszlát nem sokára… - A telefon megnémulása után is vagy fél percig a fülemnél tartottam a kagylót. Mikor magamhoz tértem, akkor jöttem rá, hogy minden fej felém fordul, és a máskor nyüzsgő konyhában, most halálos csönd van. Felugrottam, és Jonathan kezébe nyomtam a telefont.

- Bocsánat, mindjárt visszajövök! – rohantam ki, miközben a könnyek a torkomat fojtogatták.

2009. június 22., hétfő

A jövő reménysége - 1. fejezet

A mailek többségére már sikerült válaszolnom, de az itteni kritikák még mindig hátravannak. Bocsánat... Holnap megpróbálok azokra is választ adni, és ezenkívül megírom a külön kiemelt kérdéseitekre is a kis válaszaimat. :) Még egy kis türelmet kérek, köszönöm szépen. :)



A jövő reménysége



1. HIBÁK



ORROM A LEVEGŐBEN KERESTE a kijelölt szagot közvetlenül a testem rázkódása és átalakulása után. Igaz, hogy a napok során a bűz elviselhetőbbé vált, de egyáltalán nem hasonlított arra a kellemesen kábító illatra, ami korábban a „prédámat” jellemezte. Lábaim földdarabokat szaggatva a talajból rohantak nem messze álló célom felé, és amint a közelébe értem, a fogaim önkéntelenül kivillantak a számból. Az erő, amivel a kőkemény mellkashoz csapódtam, valószínűleg szilánkosra törte volna bármelyik halandó ember bordáit, de egy vámpírnak maximum némi kellemetlenséget okozott.

Alice tompa puffanással csapódott a földbe, keze a nyakamnak feszült, ahogy próbálta távol tartani vicsorgó fogaimat az arcától. A tudatom egy része bele akart marni, de a másik rész elszörnyedt a gondolattól is.

Nyugalom – hallottam a fejem mélyén a hangot, amelynek engedelmeskednem kellett. Szükségem volt egy kis időre, míg a testem elernyedt a fehér ujjak szorításában. Amint teljesen önmagam voltam, hátraugrottam néhány szőrcsomót hagyva Alice markában. A visszaváltozást most már könnyebb volt irányítani, mint a kezdetekben – de a szétesésem még mindig ugyanolyan kezelhetetlen volt.

Amint két lábbal álltam a földön, egy fürdőköpeny terült hátulról a vállaimra. A fiúknak természetes volt, hogy minden kellemetlen érzés nélkül egymás előtt változtak oda és vissza, de én frusztrálva éreztem magam meztelenül.

- Jól van, ügyes voltál! – dörzsölte meg a vállaimat Nate. Hálásan rámosolyogtam – bár belül egyáltalán nem voltam elégedett magammal -, majd azonnal Alice-hez léptem.

- Sajnálom. – Megszokott szertartássá vált számomra, hogy egy-egy ilyen támadás után sűrű bocsánatkérések szakadnak fel a mellkasomból.

Két hétig csak a farkasokkal gyakoroltam az átváltozást és a visszaváltozást. Jonathan nem kímélt – szinte reggeltől estig újra és újra és újra próbára tett. Aztán, mikor már egész jól ment az önkéntes ide-oda alakulás, úgy döntött, hogy szükségünk van egy segítőre. Kézzel, lábbal és mancsokkal is tiltakoztam Alice felhasználása és veszélybe sodrása ellen, de hiába. Nate és Alice pont ugyanolyan makacsok voltak ez ügyben. Végül csak úgy voltam hajlandó belemenni a dologba, hogy a farkasok biztosítottak róla, letépnek Alice-ről bármi áron, ha ténylegesen veszélyben lenne.

Ő volt az egyetlen, aki tudta, mivel próbálkozom, és hogyha egy halvány lehetőségem is van rá, akkor nem hagyom el Edwardot és a Cullen családot örökre. Szinte szóról szóra emlékeztem annak a levélnek a tartalmára, amit alig több, mint két hete csúsztattam a kezébe annál a szörnyű búcsúzásnál. Bocsánatot kértem benne minden szóért, amivel fájdalmat okoztam nekik, és megkértem, hogy semmiképpen se hagyja, hogy Edward vagy a család bármelyik tagja elhagyja Forksot, amíg nem tudom, képes leszek-e legyőzni önmagam, és arra is, hogy vigyázzon nagyon, nehogy Edward valami hülyeséget csináljon.

Rettegtem attól, hogy fogja magát, és nekiindul felkeresni a Volturit, de miután Jonathan először felhívta Alice-t, és személyesen találkoztunk, megnyugodtam egy kissé.

- Elhitettem a többiekkel, hogy látomásom volt – mesélte Alice három napja. Egy kidőlt fatörzsön üldögéltünk – ő az egyik végén, én pedig a másikon, elég nagy távot hagyva magunk között. – Nagyon erősen kellett koncentrálnom Edward előtt, de ebben az állapotban… Szóval, most könnyebben átverhető – komorult el mindkettőnk arca. Edward állítólag ki sem lépett a szobájából, mióta elváltunk egymástól. Még vadászni sem ment el a többiekkel. Valahányszor arra gondoltam, hogy mennyire szenvedhet, úgy éreztem, a szívem kiszakad a helyéből, és nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne induljak el azonnal régi otthonom felé.

- Mit mondtál nekik? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet.

- Hogy ha bármelyikünk elhagyja most Forksot, akkor valami szörnyűség történik… Esmével… - harapta be a száját Alice. – Ő az, aki miatt mindannyian bármit megtennénk, és egyikünk sem kockáztatná meg, hogy baja essen.

- Sajnálom, hogy miattam hazudnod kellett – a lelkiismeret-furdalás újult erővel tört rám.

- Ha ezen múlik, hogy végül Edward és te boldogok legyetek, akkor nem bánom – vonta meg Alice a vállát.

- Szeretlek, Alice. – Ösztönösen meg akartam ölelni őt, de végül a biztonsága miatt inkább csak egy mosolyt küldtem felé.


- Akkor, még egy próba? – zökkentett ki az emlékekből Jonathan hangja. Alice-re pillantottam. Ha rajtam múlt volna, reggeltől estig gyakoroltam volna, de Alice-t sem használhattam ki túlságosan.

- Majd holnap – feleltem minden ellenérzésem ellenére. – Lassan úgyis haza kéne menned, nehogy furcsállják, hogy folyton eltűnsz… - fordultam Alice felé.

- Igen, igaz – bólintott. – Jasper már így is gyanít valamit, de szerencsére, nem kérdezősködik. Nem szívesen hazudnék neki… - húzta el a száját. – Akkor holnap jövök a szokott időben – mosolygott rám. – Sziasztok! – emelte intésre a kezét, aztán egy másodperc alatt elszelelt.

Otthon – jelenleg a régi Black házban húztam meg magam, amit tényleg gyönyörűen felújítottak a fiúk – vettem egy hideg-meleg zuhanyt, hogy ne aludjak el addig, amíg Edwardot meg nem etettem és ágyba nem dugtam, aztán mikor ezzel kész voltam, magam is lefeküdtem. Az első pár napban még nem mertem az öcsém közelben sem lenni, aztán pedig csak felügyelet mellett, mert a hirtelen rám törő érzelemhullámok miatt bármikor átváltozhattam és árthattam volna neki. Juliette vigyázott rá, és csak miután a gyakorlásnak hála az emberek közelében már tudtam uralni magam, akkor hoztam „haza” Edwardot.

Sokáig csak meredten fürkésztem a hófehér plafont, miközben néha letöröltem egy-egy könnycseppet, ami Edward arcának látomásától hagyta el a szemeimet. Néha annyira fájt a hiánya, hogy úgy éreztem, beleőrülök, vagy jobb esetben belehalok. Ilyenkor próbáltam arra gondolni, hogy nem sokára újra vele lehetek, de ez az egész olyan elkeserítően távolinak tűnt, hogy nem nagyon tudott megvigasztalni.

Lassan merültem álomba, és az sem volt jobb, mint az ébrenlét. Éreztem az undort, ahogy a jéghideg kéz durván fogdos, a hányingert, ahogy a számra nyomja a sajátját, és a pánikot, ami akkor a barlangban az uralma alá hajtott. Szinte minden éjszaka ezeket a képeket láttam magam előtt, valahányszor lehunytam a szemeimet, és az ébredés is mindig ugyanolyan volt.

A forró verejték kicsapódott a testemen, a hálóing rám ragadt, és a reszketést csak alig tudtam megállítani. Olyan kevésen múlt… Nem az életem. Inkább a józan eszem. Nem tudtam volna elviselni ép ésszel, ha az a szörnyeteg tényleg megteszi, ha… Kipattantam az ágyból, és a mosdóig sprintelve futottam, hogy a padló helyett a vécécsészébe üríthessem a gyomrom tartalmát.

Jonathan mondta el, mi is történt. Hogy hogyan találtak rám végül…

A farkasok voltak azok, akik értesítették Cullenékat arról, hogy mi történt velem. Miután a rendőrség elvitte Benjamint és Joshuát, a többiek utánam jöttek az erdőbe. Akkor még azt hitték, hogy csak elrejtőztem, nehogy elfogjanak. Aztán megérezték Dominic illatát, megtalálták a rendőrök holttesteit, és teljesen pánikba estek. Jonathan és Daniel azonnal követni kezdték a nyomunkat, miközben Aidan elrohant a Cullen házhoz.

Edward állítólag magán kívül volt. Átkelt a folyón Alice-szel, Jasperrel és Carlisle-lal együtt – Esme, Rosalie és Emmett az öcsémre vigyázott -, és bár ott elvesztették a nyomunkat – nem véletlenül, mivel nem is lehettek arra nyomok már -, tovább kutatott, hátha újra rám talál. Senki sem tudott hatni a józan eszére, így csak mentek utána, nehogy valami baja essen. Kivéve Jaspert. Ő volt az egyetlen, aki képes volt tiszta fejjel, logikusan, igazi stratégaként gondolkozni. Visszatért az utolsó helyre, ahol még érezték az illatomat, és a környéken kezdett keresgélni – a szabadlábon lévő farkasokkal együtt.

Persze, a vízesés miatt sosem talált volna meg illat alapján. Már azt hitte, hogy tévedett, mikor visszajött, ahelyett, hogy Edwardékkal tartott volna, de aztán megérzett engem. A vágás a nyakamon – ami azt hittem, az életem végét jelenti majd – mentett meg végül. Ahogy Dominic belém harapott, és a testemet elöntötte az a hihetetlen fájdalom, Jaspernek csak annyi ereje maradt a velem együtt átélt érzéstől, hogy telefonáljon Edwardéknak, merre keressenek tovább.

Edward volt a leggyorsabb a családból, ő ért vissza a legkorábban. Jasper segítségével nagyjából be tudták tájolni a helyet, ahol lehetek, és bár az illatomat nem érezhették, a fájdalom okozta sikolyok és kiáltások végül, ha a vízzúgás miatt tompán is, de elértek hozzájuk.

Jasper volt az, aki rám talált, és nekem még csak lehetőségem sem volt megköszönni neki eddig.

A csaphoz mentem, és kiöblögettem a számat, hogy megszabaduljak a kesernyés íztől, aztán megmostam az arcomat. A szemem alatt hatalmas fekete karikák éktelenkedtek, ahogy szembenéztem a tükörképemmel. Furcsa érzés volt látni magam, mivel az utóbbi pár hét alatt olyan sokat változtam.

Bár nem lettem olyan magas és izmos, mint a fiúk, talán, mert nő voltam, vagy mert csak negyedrészt folyt quileute vér az ereimben – hiszen apám csak Jacob nagypapa révén volt indián, és a nagyi, valamint anyu is kívülállók voltak -, de azért nőttem jó pár centit, és az eddig nem létező izomzatom is előbukkant a semmiből. Juliette azt is felajánlotta, hogy levágja a hajamat, hogy farkasként kicsit rövidebb legyen a bundám, de mivel több változást már nem tudtam volna elviselni – és mellesleg mindig is pocsékul állt nekem a rövid haj -, visszautasítottam az ajánlatát. Inkább elviselem, a hosszú, meleg bundát, semmint hogy megszabaduljak azon kevés testrészeim egyikétől, amit szeretek magamon.

Kinéztem a fürdőszoba kis fenti ablakán. Odakint még sötét volt – mikor visszamentem a nappaliba, a faliórára pillantva kiderült, hogy hajnali három van -, de éreztem, hogy már nem leszek képes visszaaludni. Halkan kiosontam a ház elé – nem mertem messzebb menni az öcsém miatt -, és leültem a legalsó lépcsőfokra. A farkaslét egyik előnye volt, hogy nem kellett pokrócot hozni magammal a hideg ellen.

Hallottam a halk lépéseket felém közeledni, de nem foglalkoztam velük – azt hittem, elhaladnak majd mellettem, mint általában. Hátrahajtottam a fejem, és a csillagokat figyeltem.

- Nem tudsz aludni? – hangzott fel közvetlenül mellettem a kérdés. Lassan fordítottam Joshua felé a fejemet. Fölém magasodva pillantott le rám mélybarna szemekkel, és elég rémisztőnek is hathatott volna, ha a kezeiben nem lett volna ott Nyuszi kisasszony. Így viszont alig bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak a látványtól, de aztán inkább megfegyelmeztem magam. Joshua az utóbbi időben már kevesebbet piszkált – bár lehet, hogy csak azért, mert került, és épp ezért kevesebbet is találkoztunk -, de még mindig nem voltunk puszipajtások. Nem is igazán értettem, miért jött most ide hozzám…

- Mint láthatod – vontam meg a vállam.

- Megint rémálmod volt… - A mondata inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

- Ezt meg honnan…? – kezdtem felháborodva. Még mindig képes voltam elzárni bizonyos dolgokat a többi farkas elől, így a gyengeségemet is próbáltam eltitkolni.

- Néha hallani, ahogy kiabálsz – felelte, mire elpirultam.

- Nagyszerű! Akkor egész La Push tud már róla… - morogtam magam elé.

- Csak én. – Kíváncsian néztem fel Joshra magyarázatot várva. – A többiek vagy járőröznek vagy mélyen alszanak. Nem hiszem, hogy meghallották volna.

- És te miért vagy fent? – érdeklődtem, miközben egy fadarabbal piszkálgatni kezdtem a port, csigavonalat rajzolva bele.

- Mondjuk, hogy néha hasonló cipőben járok, mint te – nevetett fel keserű-mély hangon.

- Ó! – feleltem nagyon értelmesen, amitől megint csak fülig pirultam. Összerezzentem, mikor Joshua csak úgy szó nélkül lehuppant mellém, mintha régi, jó barátok lennénk. Meglepett az a hirtelen jött közvetlenség, és gyanakvóvá is tett.

- Róla álmodsz, igaz? Arról a szörnyetegről? – Joshua kérdésétől mintha hatalmas kősziklák keletkeztek volna a gyomromban. – Én is a saját szörnyetegemről álmodok, pedig azt sem tudom valójában, hogy néz ki – túrtak bele az erős ujjak a puha nyúlszőrbe finoman.

- Sajnálom – pillantottam együtt érzően Joshra.

- Ne tedd! – a barna szempár gyűlölettől szikrázva nézett vissza rám, én pedig ijedten húzódtam hátrébb pár centit. – Ez segít emlékezni arra, hogy ki vagyok, és mi a dolgom. Bárhol is van az a vérszívó, egyszer elkapom, és megölöm. Addig pedig, amíg megtalálom, irtom a társait.

- Nem mind olyanok, mint a szörnyetegeink – próbálkoztam óvatosan. Nem akartam feldühíteni Joshuát, de azt sem volt jó látni, hogy ennyire tele van gyűlölettel. Egy embernek sem lenne szabad ilyesmit magában hordoznia, mert ez a fajta erős érzés csak rombolni és pusztítani képes.

- Hát persze… - húzódtak gúnyos mosolyra Josh ajkai. – Cullenék a civilizált gyilkosok. Csak azért, mert úgy tesznek, mintha emberek lennének, még nem azok.

- Emberségesebbek, mint sok ember! – Nem bírtam ki, hogy ne pillantsak kihívóan a sötétbarna szemekbe. Azt vártam, hogy Joshua majd idegesen felugrik, a fejemhez vág néhány sértést, aztán elrohan, ehelyett, hangosan nevetni kezdett. Megütközve figyeltem az arcát, amíg abba nem hagyta. – Min nevetsz? – a hangom gyerekesen duzzogósra sikeredett.

- Tudod, vicces, hogy te ezt tényleg el is hiszed… - törölgette a könnyeit, aztán az arca, amin eddig mosoly volt, hirtelen megkeményedett. – Először azt hittem, hogy csak biztonságot nyújtanak neked, és mivel úgy érzed, nincs kihez fordulnod, bebeszélted magadnak ezt a hülyeséget önmegnyugtatásként. De… te… tényleg ennyire naiv és ostoba vagy – rázta meg a fejét.

- Ha így gondolod, akkor mi a fenét akarsz tőlem? – pattantam fel a sértődöttségtől dühösen. – Nem muszáj velem beszélgetned, egyszerűen csak hagyj békén! – kiabáltam. Csak még jobban felhergelt, hogy Josh teljes nyugalommal ült még mindig velem szemben, és simogatta a nyulát.

- Azért vagyok itt, mert úgy látom, hogy minden naivságod és ostobaságod ellenére tanulékony vagy… Talán, idővel rá tudlak döbbenteni, hogy tévedsz – vonta meg egyszerűen a vállát.

- Soha napján – vetettem oda neki, aztán el akartam menni mellette a lépcsőn, de az egyik keze a bokámra fonódott. Szikrázó szemekkel néztem le rá, és azon gondolkoztam, hogy belerúgok.

- Majd meglátjuk… - mosolygott rám, aztán elengedte a lábam, felállt, és lassú léptekkel elindult a saját háza felé.

Ha Edward nem aludt volna még mindig odabent, akkor biztosan hangos robajjal vágtam volna be magam mögött az ajtót. Így csak óvatosan becsuktam, és magamban fortyogva vonultam az ágyamhoz. Levetettem rá magam, és különféle kínzási módszereken gondolkoztam egy bizonyos farkas számára. Hogy is juthat olyasmi az eszébe, hogy én valaha másképp tudnék nézni Cullenékra? Szeretem őket, és ezen senki és semmi nem változtathat. És nagyon jól tudom, hogy mik ők és milyenek. Nem vagyok se naiv, se ostoba!

Dühösen simítottam végig ott a bokámon, ahol az előbb még a forró ujjak fonták körbe. Joshua nem tud semmit! Nem értheti ezt az egészet, mert nem ismeri Cullenékat. Ő nem látta sosem a vámpírok jó oldalát. Belefúrtam a fejem a párnámba, miközben próbáltam elfelejteni a lábam bizsergését, ami arra emlékeztetett, minek is tart Josh, de egyszerűen nem ment.

Ide-oda forgolódva vártam ki, míg a nap felkelt, miközben az érzelmeim szorító köteléke az eddigieknél sokkal jobban fojtogatott. Talán, az idő múlása, a rémálmom vagy a Joshuával való vitám miatt, de végül egy őrült terv fogalmazódott meg a fejemben. Látnom kellett őt. Ha csak egy másodpercre is, de muszáj volt.

Tudtam, hogy Juliette már korán reggel fent szokott lenni. Mindig reggelivel várta az őrjáratból hazaérkezőket, így gyorsan felöltöztem, elláttam Edwardot, aztán elindultam vele Danielékhez. Még volt egy kis időm Alice érkezéséig…

Juliette örömmel vállalta magára az öcsém felvigyázását. Megkértem, hogy szóljon Jonathannak, hogy elmentem sétálni, de az óránkra visszaérek, aztán elindultam az erdő felé. Igaz, hogy úgy gyorsabban haladtam volna, de nem mertem átváltozni farkassá. Biztonságosabb volt most az emberi formám.

Mielőtt átléptem volna a határt, úgy pillantottam körbe, mintha fegyveres őrök lesnének rám a bokrokból, hogy lepuffantsanak, amint megteszem a végső mozdulatot. Végül, persze, semmi sem történt, azon kívül, hogy a szívverésem felugrott kétszázra. Igaz, hogy a szerződés csak egyoldalú volt – vagyis csak Cullenék nem jöhettek át a mi térfelünkre -, mégis úgy éreztem, mintha valami törvényt szegnék épp meg.

Gyorsabb léptekkel haladtam a célom felé, óvatosan, nehogy belebotoljak út közben valakibe, akibe nem kéne, miközben azon gondolkoztam, hogy nem lenne szabad ezt tennem. Nem csak hogy tiltott volt, de még önkínzás is. Ennek ellenére a láthatatlan erő nem hagyta, hogy visszaforduljak – a lábaim, mintha önkényesen működtek volna.

Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez nem veszélyes rá nézve. Hiszen, elég távol leszek tőle, így nem tudom majd bántani. Az egyetlen, akiben kárt okozhatok, az saját magam, és azt is csak lelkileg. De megéri…

Kiszemeltem egy elég magas fát, ami közel volt a házhoz – de mégsem annyira, hogy megérezhessék a szagomat, vagy észrevegyenek -, és gyakorlott mozdulatokkal másztam fel a törzsön, meglepve saját magamat is. Még mindig furcsa volt, hogy ügyesebb és gyorsabb vagyok, mint régen. Mikor elég magasra értem, a torkomban dobogó szívvel fordultam a ház irányába, és hálát adtam a hatalmas üvegfalak tervezőjének.

Próbáltam ráfókuszálni Edward szobájára – a farkaslátásommal, szinte tisztán ki tudtam venni még a polcon álló könyvek borítóján a címeket is -, és elakadt a lélegzetem. A szobormerev test a kanapén ült a falnak támaszkodva, és olyan mereven bámult maga elé, mint egy viaszbábu.

Alice mondta, hogy Edward rossz állapotban van, de tudni és látni két különböző dolog volt. Az a valami ott bent, nem az az Edward volt, akit ismertem. Nem volt benne semmi élet. Belül is pont olyan halottnak látszott, mint amilyen a teste volt, és ez engem is halálra rémisztett. A kezeim remegve szorították az ágat, amin térdeltem, miközben próbáltam megnyugodni egy kicsit – sikertelenül.

Aztán hirtelen megdermedtem. Edward megmozdult, és az éjfekete szempár, mintha egyenesen rám nézett volna. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Ilyen messziről nem vehetett észre, ha nem tudta pontosan, mit is kell keresnie – márpedig honnan tudhatta volna, hogy itt vagyok…

De bármennyire is lehetetlen volt, mégis csak tudta. Olyan hirtelen pattant fel, és lépett az ablakhoz, hogy még én is nehezen követtem nyomon. Hosszú, hófehér ujjai az üveghez simultak, mintha meg akarna mögöttük valamit érinteni, miközben a mellkasa legalább olyan gyors ütemben emelkedett és süllyedt, mint az enyém. A láthatatlan és széttéphetetlen zsineg összekötötte a tekintetünket.

Aztán hirtelen eltűnt a szemeim elől. Egyetlen ugrással hagytam el a fát, és futni kezdtem az ellenkező irányba. Hallottam a távolból a jellegzetes suhanó hangot, de próbáltam nem törődni vele. El kellett érnem a határt, mielőtt Edward utolért volna, de ez így emberi tempóban lehetetlennek tűnt. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb, ha Edward emberi formámban beér, vagy ha farkas formát öltök, veszélyeztetve ezzel az életét. Talán, ha ember maradok, meg tudom állni, hogy ne változzak önkéntelenül át, és ártsak neki – futott végig az agyamon a gondolat, miközben átugrottam egy kisebb bokrot.

Aztán nem volt már min vacillálnom, mert tudtam, hogy késő. Oldalra kapva a fejemet még láttam a felém suhanó testet, de nem tudtam tenni az ellen, hogy nekem ütközve a földre gyűrjön. A testem azonnal remegésbe kezdett – Edward közelsége és a feldúltság, amit ez okozott az önuralmam korlátjait feszegette.

- Eressz el! Eressz! – kiabáltam neki kétségbe esve – a gondolat, hogy bármelyik pillanatban átváltozhatok, miközben alig pár milliméternyire vagyok tőle, rémisztőbb volt mindennél -, de Edward mintha meg sem hallott volna. Ahelyett, hogy minél távolabbra menekült volna tőlem, még közelebb akart préselődni a testemhez. Karjai körbeöleltek, mit sem törődve a csapkodásommal, mint egy kúszónövény, aminek létszükséget jelent a táplálékot adó fába való kapaszkodás. Csakhogy én nem fa voltam, hanem egy húsevő virág, ami bármelyik pillanatban összezárhatta körülötte a szirmait.

Behajlítottam a lábamat, és akkorát rúgtam Edward hasába, amekkorára szükség volt ahhoz, hogy lerepüljön rólam – ahogy földet ért, azonnal talpra ugrott, és hitetlenkedő szemekkel bámult rám. Gyorsan felpattantam, és remegő lábakkal hátráltam előle.

- Most… elmegyek… - közöltem vele remegő hangon. Kezeim ökölbe szorulva próbáltak meg küzdeni a remegés ellen, ami újra és újra átfutott a testemen, mint egy áramütés. Nem mozdult, ezért tettem még egy lépést hátra.

- Várj! – Megálltam mozdulat közben, és nem bírtam ki, hogy ne pillantsak Edwardra. – Miért jöttél ide? – a hangja halk volt.

- Nem tudom… Múló gyengeség volt – ráztam meg a fejem. – Többet nem fordul elő – ígértem, aztán hátat fordítottam, és elindultam.

- Nem akarok nélküled élni – hallottam meg a suttogását, és úgy éreztem magam, mint akit gyomron rúgtak. – Kérlek, Isabella… Nem tudok nélküled élni.

- Én… - motyogtam magam elé, de mielőtt megtörhetett volna az önuralmam, felkaptam a fejemet. Nem messze valaki mozgott a fák között, és ismerős illatot hozott felém a szél. – Most mennem kell. Itt vannak értem – szólaltam meg. Nem mertem újra Edward felé fordulni, mert tudtam, hogy akkor elvesznék. – Sajnálom.

- Csak gondold át még egyszer… Idejöttél. Szeretsz.

- Szeretlek – ismertem be. – Pont ezért nem maradhatok. Ég veled, Edward! – búcsúztam el, aztán rohanni kezdtem arra, amerre a társaim vártak.




És még egy kis plusz meglepetés a fejezethez... Isabella levele Alice-hez. Először a fejezetbe akartam betenni, de valahogy nem illett bele, viszont megírtam, és úgy gondoltam, hátha érdekel titeket. :)



Drága Alice!


Kérlek, amit most is leírok, ne mondd el senkinek! Legyél minden erőddel azon, hogy Edward elől is eltitkold, mert nem akarom, hogy még jobban szenvedjen. Fogalmam sincs, hogy képes leszek-e legyőzni önmagamat, de erőmön felül próbálkozni fogok vele, hogy ne kelljen örökre elszakadnom tőletek. Ha mégsem sikerülne, jobb Edwardnak, ha csak egyszer csalódik, és a remény miatt nem kell újra szenvednie, mikor ismét elveszti azt.
Két dolgot szeretnék kérni tőled, mert nincs más, akihez fordulhatnék. Kérlek, ne hagyd, hogy Edward elmenjen Forksból, amíg nem tudom biztosan, sikerrel járok-e vagy sem. Ha leküzdeném az akadályokat, de ő elmenne, abba biztosan belehalnék. Találj ki bármit, hogy itt maradjatok mindannyian!
A másik, hogy vigyázz Edwardra, amíg távol vagyok. Ne hagyd, hogy valami hülyeséget csináljon!
Szeretem őt és titeket is, minden más, amit mondtam a búcsúnál csak színjáték volt Edward meggyőzésére. Kérlek, ne haragudj rám!

Barátnőd és testvéred: Isabella




2009. június 21., vasárnap

Pécsi találkozó

Sziasztok!

Nos, a pécsi találkozó július (17)-18-(19)-én lesz. A 18. a főnap, amire mindenki jönne, a másik két nap azért van, hogy aki messze lakik, az le tudjon utazni időben (persze, ők is jöhetnek csak 18-ára, ha úgy jobb nekik, de van, akiknek könnyebb és pihentetőbb, ha egy nappal korábban érkeznek, és egy nappal később távoznak).

Egyelőre úgy néz ki, hogy 6-7 embernek tudok ingyen szállást biztosítani (legfőképpen olyanoknak, akik messziről érkeznek).

Ha valakit érdekel a dolog, és még nem jelentkezett a google csoportba, amit a tali résztvevői számára készítettem, az még megteheti. Vagy írjátok meg ide, hsz-ben a mail címeteket, vagy írjatok nekem egy mailt a spiritbliss24@gmail.com mail címre. :)

Hogy mire számíthattok?

1. Sok-sok játékra és nevetésre.

2. Twilightos nyereményekre és ajándékokra.

3. Egy együttesre, akik a Twilight című filmben hallható zenéket játsszák majd.

4. Egy csomó kedves és érdekes emberre.

Remélem, hogy ezek után megéri majd eljönnötök. :)

2009. június 18., csütörtök

A múlt árnyai - 30. fejezet

Hát, drágáim, ezt is megértük... Itt A múlt árnyainak az utolsó fejezete... Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egy kicsit meghatódtam. :D Mármint, hogy tényleg megírtam, befejeztem, ennyien olvastátok, biztattatok végig... Szóval, azt, hogy most itt tartunk, nektek köszönhetem. :) És persze, Szandinak! Nagyon hálás vagyok, amiért annyi időt szántál rám és a történetre, még akkor is, mikor vizsgára kellett tanulnod, vagy épp családi programod volt. :) Sosem tudom meghálálni majd eléggé neked, amit értem tettél és teszel! Köszönöm! :)

És ne ijedjetek meg! Pár napon belül jön a folytatás. :) Tudjátok, 2. könyv: A jövő reménysége. :) Remélem, hogy továbbra is kitartotok mellettem, és azt is olvasni fogjátok. :) Köszönök mindent! :)

Ó, igen, még valami... Megint csúszásban vagyok a kritikákra való válasszal, és kaptam egy csomó mailt is, amire még nem volt időm válaszolni, de a hétvége folyamán mindegyiket pótlom. Ha valaki mégsem kap választ, az csipogjon majd, mert vagy nem kaptam meg az üzijét, vagy figyelmetlen voltam... Köszönöm a türelmet! :)




30. ÚJ ÉLET



HIRTELEN TÉRTEM MAGAMHOZ, mintha valami visszarántotta volna a tudatomat a testembe. Mikor rádöbbentem, hogy alig pár milliméternyire vicsorgok Edward arcától, megrettentem. Nem volt elég időm átgondolni, mi is történt, mert hirtelen kicsapódott az ajtó, én pedig csak annyit éreztem, hogy megragadnak, és nekirepülök a falnak. Nyüszkölő hang hagyta el a számat, ahogy az egyik bordám alig hallhatóan megreccsent. A fájdalom ellenére azonnal talpra pattantam, és a támadóm felé fordultam védekező állásban.

Cullenék kettős érzelmekkel az arcukon álltak velem szemben. Rosalie állt legelöl – biztos voltam benne, hogy ő támadt rám. Alice arca rémült volt, Carlisle-én mintha bizonytalanság futott volna át, Emmett és Jasper inkább várakozónak látszottak, mintha csak akkor akarnának bármit is tenni, ha nincs más választásuk.

- Rosalie… - hallottam meg Edward figyelmeztető hangját. Felé fordultam – a földön ott hevert mellette a kölcsönkapott ing darabokra szakadva -, a fogaim még mindig kilátszottak visszahúzott ajkaim alól. – Semmi baj, Isabella! – nézett rám. Semmi baj? Semmi baj? – a hisztéria kezdte eluralni a gondolataimat, mikor tudatosult bennem, hogy mit tettem majdnem. Rátámadtam Edwardra! Majdnem… Én majdnem…

Halk nyüszítés hagyta el a számat, ahogy lefeküdtem a földre. Farkam szégyenkezve húztam be magam alá, fejem eltakartam a mancsaimmal. Úgy éreztem, soha többé nem tudok egyik Cullen szemébe sem belenézni. Főleg nem Edwardéba… Hogy tehettem ilyet? Hogy voltam képes rátámadni arra, aki a mindent jelenti számomra?

Talán soha többé meg sem mozdultam volna, ha nem érzem meg az óvatos kezet a nyakamnál. Összerezzenve kaptam fel a fejem, és mikor megláttam Edwardot guggolni magam mellett, rémülten húzódtam hátrébb. Hát, teljesen megőrült? Nem veszi észre, hogy egy gyilkos szörnyeteg lett belőlem? Hogy bármikor árthatok neki? Hogy jöhet a közelembe?

Idegesen figyeltem, ahogy újra kinyújtotta felém a kezét. Rosalie felszisszent, de nem szólalt meg – talán, nem mert, nehogy felidegesítsen vele, és ismét rátámadjak valakire.

- Minden rendben, Isabella – nézett Edward egyenesen a szemembe. Elkábulva pillantottam vissza rá. Olyan gyönyörű volt – gyönyörűbb, mint valaha. A farkaslátásommal, minden egyes porcikáját sokkal élesebben láttam. A bőréről most már nem csak azt tudtam megállapítani, hogy sápadt, hanem össze tudtam vetni más fehér dolgokkal. A szűz hónál sötétebb volt, de a krétapornál egy árnyalatnyival világosabb. A szemeit eddig mézaranyként definiáltam magamban, de most jöttem rá, hogy az íriszében apró világosbarna pöttyöcskék is vannak, amik eddig beleolvadtak tekintete egészébe. Az illata pedig… Mély levegőt véve szívtam magamba azt a csodás feromonáradatot, ami a pórusaiból szivárgott felém. Napfény! Edward keze megállt a levegőben, ahogy a hirtelen felismeréstől talpra ugrottam. Csóválni kezdtem örömömben a farkamat. Orgona, méz és napfény! A napfény illata volt az utolsó összetevő, amire emberként sosem tudtam nevet aggatni.

Aztán a hirtelen jött lelkesedés, ami egy pillanatra elfelejtette velem, mi is lett belőlem, olyan gyorsan múlt el, mint egy fényképezőgép vakujának villanása. Felnéztem Edward karjára, ami még mindig a levegőben volt várva, hogy megérinthessen, és ismét rám tört az önmarcangolás felemésztő érzése. Nem akartam, hogy Edwardnak félnie kelljen tőlem, de nem voltam biztos abban sem, hogy elég erős vagyok-e megállítani önmagamat, ha ismét előtörne belőlem a farkas.

Bármennyire is fájt, elfordítottam a fejem, és lassú léptekkel az ajtó felé cammogtam. Nem tehettem kockára Edward testi épségét és létét. Ő volt a legfontosabb a számomra. Nem történhet vele semmi, mert az fájdalmasabb lenne a számomra, mintha távol kéne tartanom magam tőle, de tudnám, hogy biztonságban van.

Visszapillantva láttam Edward arcán a keserű értetlenséget, de nem tudtam most mihez kezdeni ezzel. Körmeim bánatosan kopogtak végig a folyosón, ahogy a földszint felé igyekeztem. Felugrottam a bejárati ajtóra, és mellső mancsommal addig kapartam azt, míg bele nem sikerült akaszkodnom a kilincsbe, és szabad nem lett előttem az út. A szememből hatalmas méretű könnycsepp gördült ki, ahogy elhagytam a verandát. Egy láthatatlan erő szakított belülről darabokra, mely egyszerre súgta azt, hogy Edward mellett kell maradnom, és hogy jobb neki, ha távol tartom magam tőle.

- Isabella! – Edward hangja kétségbeesetten csengett. Jó pár pillanatig gondolkoztam azon, hogy visszaforduljak-e, de végül nem tudtam nem megtenni. Edward mellkasa olyan ütemben emelkedett és süllyedt, ahogyan még sosem láttam. Mint mikor pánikrohamot kap az ember, és akárhogy is kapkodja a levegőt, mégsem jut soha elegendő mennyiséghez. – Ne menj el… - A suttogás alig hallható volt, de tisztán éreztem benne a könyörgő hangsúlyt. Apró mozdulattal megráztam a fejem – többre nem volt erőm -, aztán rohanni kezdtem a fák felé. Hallottam egy tompa puffanást, mint mikor az ember térdre rogyik a porban, de próbáltam nem törődni vele.

Nem akartam mást, csak rohanni, amíg csak föld van a talpam alatt. A mellkasomat feszítette belülről egy kínzó érzés, ami éreztem, hogy bármelyik pillanatban kitörhet. Aztán hirtelen megtorpantam, fejemet az ég felé emeltem, és vonyítva sírtam, zokogtam, tudtául adva az erdőnek a fájdalmamat.

Fogalmam sem volt, mennyi idő múlva hagytam abba ezt a szomorú farkasmelódiát. Kimerülten feküdtem le a fűbe. Nem testileg, sokkal inkább lelkileg voltam szörnyen fáradt és fásult.

Isabella! Isabella, merre vagy? – hallottam meg egy ismerős hangot egy kis idő múlva. Önkéntelenül is hegyezni kezdtem a fülemet, de ezen kívül nem reagáltam semmit. Aztán jött a többi hang is – Benjaminé, Aidané, Danielé, sőt még Joshuáé is -, amely mind engem szólongatott. Mancsaim alá temettem a fejemet, mintha ezzel el tudnám űzni a kéretlen látogatókat a gondolataimból, de tudtam, hogy bármit is tennék, hiábavaló próbálkozás.

Valami nedves és érdes simított végig a jobb mancsomon, de nem mozdultam. Aztán jött az újabb simítás, majd némi lökdösés. Bosszúsan pillantottam fel, egyenesen a világos homokszínű farkas szomorkás arcába. Halkan mordultam egyet, és az orrommal finoman arrébb löktem a fejét, hogy hagyjon végre békén, de Benjamin nem értett a „szép szóból”.

Visszabújtam a mancsaim alá, figyelmen kívül hagyva a további piszkálódást egészen addig, míg éles fájdalom nem hasított a fülembe – valaki belém harapott. Felnyüszköltem, és talpra ugrottam.

Na végre, hogy hajlandó volt megmozdulni a kisasszony – hallottam meg a fejemben Joshua gúnyos hangját, miközben szemei rám villantak. Benji a háta mögött állt, és bocsánatkérően húzta be fülét-farkát, amiért hagyta, hogy a társa bántalmazzon. - Végigfutjuk miattad az egész erdőt, de neked luxus válaszolni valahogy, igaz? - vádaskodott tovább Joshua a fejemben ordibálva. - A többiek már azt hitték, hogy valami hülyeséget csináltál!

Dühösen mordultam rá, aztán hátat fordítva neki az egyik fa alá indultam, hogy újra belesüppedhessek az önsajnálatba. Az éles fogak hirtelen a farkamba martak. Fogalmam sincs, hogy tehettem, de ösztönösen hátra fordultam, és haraptam. Mire feleszméltem, morogva martam a másik testet, ahol csak értem, és én is éreztem, az éles harapásokat magamon.

Elég! – a hirtelen felcsattanó hang úgy állított le mindkettőnket, mintha valaki benyomta volna a stop gombot a minket irányító távkapcsolón. - Joshua, teljesen elment az eszed? – A fekete fülek lekonyultak a szidás hallatán.

Én csak próbáltam észhez téríteni… - morgott halkan Josh. Az igazság az volt, hogy kicsit jobban éreztem magam. Joshua segített kiadni magamból a feszültséget. Lehunytam egy pillanatra a szememet, és szusszantottam egyet.

Nem az ő hibája.

Tessék? Mit mondtál? – Az összes farkasfej meglepetten fordult felém - hirtelen nem értettem, miért.

Csak azt, hogy nem az ő hibája. Én veszítettem el a türelmemet – válaszoltam. – Ó! – döbbentem rá hirtelen, mit is furcsállnak. - Halljátok, amit mondok? - kerekedtek el a szemeim. A farkasok vad bólogatásba kezdtek.

Talán, csak idő kellett neki a sokk után – vetette fel Benjamin, mire a fejemben négy hang szisszent fel egyszerre, és óvatos pillantásokat vetettek felém. Lehajtottam a fejem, nem akartam, hogy a többiek lássák a gondolataimban végigfutni a múlt képeit. Dominic elmémbe kúszó arcától halkan szűkölni kezdtem.

Megint csend van…- hallottam meg Aidan zavart hangját. – Mármint, négyeteken kívül.

Lehet, hogy a nagyi miatt... – próbáltam meg másra terelni a figyelmemet. Először nem tudtam, hogy hallják-e, amit mondok, de mivel mindannyian rám néztek, mikor megszólaltam, úgy véltem, hogy igen. – Ő… Valahogy…El tudta zárni a gondolatait… mások elől… - feleltem. Nem tudtam volna kimondani, hogy ki is az a valaki más. Már a neve gondolatától is úgy éreztem, valami láthatatlan kötelék a nyakamra csavarodik, és szép lassan megfojt. Próbáltam mélyeket lélegezni, hátha akkor könnyebb lesz, de nem sokat segített.

Mi a baj? – Benjamin orra vadul bökdösni kezdte megint az arcomat. Ahogy felnéztem rá, láttam a szemében az aggódást. Szóval, ezt sem hallották? Olyan volt az egész beszélgetés, mint valami szakadozó rádióadás, amit hol lehetett fogni, hol nem. Csak még nem jöttem rá, mi a ki- és bekapcsológomb.

Fel-le kezdtem járkálni, mintha a mozgás megnyugtatott volna egy kissé, de a szorító érzés nem múlt el. Arra felé néztem, amerre Cullenék házát sejtettem, mintha a fákon keresztül megpillanthattam volna Edwardot legalább csak egy másodpercre… Persze, attól talán csak egy rövid időre lett volna jobb. De aztán… Az érzések olyan intenzíven törtek rám, mint még soha. A gondolattól, hogy soha többé nem láthatom őt, pánikroham remegtette meg az egész testemet.

Isabella, nyugalom! – hallottam meg Nate hangját, és bár a belsőm még mindig vibrált, kívülről kénytelen voltam a nyugalom látszatát mutatni.

Ismét úgy éreztem, belülről tép szét ez az érzés. Hogy egyszerre akarok vele lenni, és a világ végére futni. A lábaim nem tudták, melyik érzésnek engedelmeskedjenek, ezért kényszeres kaparászásba kezdtek. Kétségbeesve néztem fel Jonathanra. Valakitől muszáj volt tanácsot kérnem – valakitől, aki megérti, mit érzek, aki olyan, mint én.

Lehunytam a szemem, és a fejemben újra végigpörögtek a képek a történtekről – a barlang, az Edwarddal való beszélgetés, ahogy elveszítem az uralmat saját magam felett és megtámadom őt, és végül a döntésem, ami most is olyan bizonytalanná tesz, és amitől úgy érzem, a szívem kiszakad a mellkasomból. El akartam mindezeket mesélni, hogy válaszokat kaphassak, mit kéne tennem most, de mikor újra felpillantottam, egy mindenttudó, barna szempárral találtam magam szemben.

Láttam – ingatta a fejét igenlően a sötétbarna farkas, miközben az arcán furcsa érzelmek suhantak végig, amit nem tudtam hová tenni, elméjében pedig fel-felpislant Edward és a saját arcképem. Joshua dühösen mordult fel, és ugyanazokat a képeket láttam nála is, mint Jonathannál. Dühös volt, amiért kötődöm Edwardhoz, de nem értettem, hogy most ez miért merült fel újra témaként, mikor eddig is pontosan tudták. – Menjünk haza, és beszéljünk… -hallottam meg újra Nate-et, és ez elterelte a figyelmemet a többiek elméjében lejátszódó kuszaságról.

Haza? Van nekem még egyáltalán olyanom? – a fájdalom ironikussá tette a belső hangomat is. Legszívesebben csak lekuporodtam volna az egyik fa tövébe, hogy édes tudatlanságba sírjam magam.

Nálunk mindig otthon leszel. És… - Jonathan nem fejezte be a gondolatot, de valahogy mégis tudtam, arra gondol, hogy Cullenéknál is. Kételkedtem abban, hogy igaza van. Carlisle bármennyire is szeret engem, nem engedhet a családja közelébe, ha bármikor árthatok nekik. És én magam sem kockáztatnám meg, hogy elvesztem az önuralmam, és… Láttam magam előtt Alice-t, Esmét, Edwardot és a többieket. Vagyis… Ami maradna belőlük, ha én… Éles hangot kiadva kezdtem öklendezni saját magamtól.

Menjetek előre, fiúk, mindjárt megyünk mi is – hallottam Jonathan parancsát. Hálás voltam neki, amiért legalább a többieket elküldi, és nem kell végignézniük, hogy mennyire gyenge is vagyok. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam… Éreztem, hogy Benji és a többiek aggódnak értem, Joshua pedig… Nos, furcsa mód, a dühe mellett ő is aggódott. Megdöbbentő volt érezni ezt, és rájönni, hogy más is van a mogorva külső mögött, mint amit sejt az ember.

Hallottam, ahogy a tizenhat tappancs futásnak ered. Mivel a gyomrom üres volt, így szerencsére, nem kellett átélnem azt a szégyent, hogy kiadom a tartalmát ténylegesen, de így is kellemetlenül éreztem magam Nate előtt. Beszerzett egy új falkatagot, aki félig néma előttük és teljesen lelki beteg.

Csak akkor fordultam újra Jonathan felé, mikor már a gyomrom lenyugodott, és a többiek, emberré változásuk pillanatában, kiszakadtak a fejemből.

Nem kell végleg elhagynod őt – hasított a tudatomba a fájdalmas mondat azonnal. Vádló pillantással néztem az új vezetőm felé, amiért szándékosan felhozta a témát, amit én legszívesebben örökre elfelejtettem volna.

Bármikor bánthatom – vetettem oda egy dühös-keserű morgás kíséretében.

Csak amíg nem tudsz uralkodni magadon. Nehezebb lesz a számodra, hiszen ő egy… vámpír – ejtette ki gondolatban is kényszeredetten ezt a szót Jonathan, mintha kínokat okozna neki még a képzeletbeli megformálása is. – De nem maradhatsz örökre távol tőle azok után, ami köztetek van.

Attól még, hogy szeretem, bánthatom is, mikor… nem vagyok magamnál – sütöttem le szégyenkezve a szemeimet. - Nem mehetek többé a közelébe! Nem lehet… - halk, szaggatott nyüszítést hallattam a kíntól.

Az igazság az, hogy nem tehetsz mást. Ha nem lehetsz sokáig a közelében, abba beleőrülsz – világosított fel Jonathan arról, amit magam is éreztem. Elviselhetetlen volt a fájdalom, és minden egyes perccel csak nőtt. De az ő biztonsága volt a legfontosabb.

Én nem számítok – ismertem be annak ellenére, hogy sejtettem, Jonathan őrültnek fog tartani, amiért valaki mást, egy vámpírt, magam elé helyezek a fontossági listámon. De bárhogy is próbáltam volna tagadni, így volt. Edward sokkal, de sokkal fontosabb volt a számomra, mint önmagam. Én kibírom a szenvedéseket, ha tudom, hogy vele minden rendben van.

Ez egy teljesen logikus érzés ilyenkor – bólintott Nate megértően. – Aidan és Daniel is előbb ártanának saját maguknak, mint a bevésődésük tárgyának. – Hirtelen felkaptam a fejem. Bevésődés? És a kép összeállt. A barlangban az angyal pillantása, amitől úgy éreztem, átrendeződik az egész világegyetem, átadva a központi Nap helyét Edwardnak, az érzés, hogy muszáj a közelében lennem és muszáj megvédenem – még önmagamtól is. Szinte láttam a láthatatlan köteléket, ami a fák között haladva egyenesen hozzá köt. És már értettem a többi farkas gondolatait is, Joshua dühét.

Én… - kezdtem, de végig sem kellett mondanom a kérdést, hogy Jonathan megértse.

Belevésődtél Edward Cullenba.

Belevésődtem… - ismételtem utána a szót hitetlenkedve, bár minden porcikámmal éreztem, hogy így igaz. – Most mi lesz Edwarddal? – rémültem meg. Számára mit jelenthet ez az egész? Próbáltam felidézni Juliette szavait, amit még a tábortűz mellett mondott valamikor egy másik életben. Azt mondta, ez nem kényszer a bevésődöttnek, de általában mégis a farkaspárjukat választják, mivel ő a tökéletes a számukra. De én… Koránt sem voltam Edward számára a tökéletes, sőt! Én voltam a legrosszabb, legveszélyesebb és legőrültebb választás. Akkor Edward tovább léphet, és boldog lehet valaki… mással?

A gondolat egyszerre zaklatott fel, és könnyebbültem meg tőle. A lelkem belehalt a gondolatba, hogy Edward valaki mást fog szeretni idővel, viszont, azt is tudtam, hogy így sokkal boldogabb lesz, mintha folyton a létét kéne féltenie a társától.

Nem szívesen mondom ezt, de a vérsz… Edward éppannyira kötődik hozzád, mint te hozzá – zökkentett ki a gondolataimból Nate.

De Juliette azt mondta, hogy… - kezdtem.

Miután elmentél, teljesen összeomlott. A doktor mondta, mikor felhívott minket, hogy keressünk meg, nehogy bajod essen. – Az, hogy Carlisle még mindig aggódik értem, csak halvány örömet okozott, mivel a tény, hogy Edward szenved, elnyomott szinte minden más érzést bennem. – Lehet, hogy a bevésődés kényszere csak egyirányú, de az a vámpír valami furcsa és bizarr módon tényleg… szeret téged – éreztem az undort, ami megborzongatta Jonathan testét.

Miért mondod ezeket? – a torkom összeszorult, ezért örültem, hogy nem kell kinyitnom a számat ahhoz, hogy kommunikálni tudjak. – Azt hittem, örülni fogtok, hogy elhagytam. Hiszen gyűlölitek őt! Érzem! – csattantam fel, és ebben a pillanatban én is utáltam a farkasokat, amiért ilyen ellenséges érzéseket táplálnak aziránt, akit én szeretek.

Ahogy mi is érezzük, ha csak pillanatokra is a te szenvedésedet – komorult el Jonathan arca. A szomorúságtól, amit a pillanatnyi utálat érzése okozott benne, azonnal megenyhültem. – Érzünk mindent, amit te is, mikor épp nyitva vagy előttünk. Érezzük azt az óriási űrt és fájdalmat. És… szeretünk téged. A családunk tagja vagy, most már még inkább, mint eddig. Azt akarjuk, hogy boldog legyél. Ez pedig csak mellette lehetséges. Ebben még Joshua sem kételkedik, bármilyen dühös is.

Feldúlt léptekkel mászkáltam Jonathan előtt. Ironikus volt, hogy pont most lennének hajlandóak elfogadni az Edward iránti szerelmemet, mikor nem lehetek többé vele. Az idegen gondolat kígyóként kúszott az elmémbe. Megálltam, és félredöntött fejjel néztem a barna farkasra.

Gondolod, hogy… - próbáltam kevésbé izgatott lenni, míg meg nem kapom a megfelelően bő választ a kérdéseimre. Nem akartam hiú ábrándba ringatni magam. – Gondolod, hogy sikerülhet? – Nate azon elmélkedett, hogy bár Edward vámpírsága megnehezíti, hogy legyőzzem önmagamat a közelében, az, hogy ő a bevésődésem talán, könnyíthet a dolgon. Így kiegyenlített lenne a mérleg, mely segíti az önuralmam egyensúlyban tartását.

Időbe telik majd, amíg megtanulod uralni magad, és addig nem találkozhatsz vele, de megtanulhatod irányítani magad, és akkor az elválás csak időleges lenne.

Csak egy kis idő… - motyogta a fejemben lévő hang. Csak annyit kéne kibírnom, és aztán ismét Edwarddal lehetnék, úgy, hogy ő is biztonságban lenne mellettem.

Segítek… segítünk neked.

Köszönöm.
– A hálám őszinte és mély volt.

Most már a családunk tagja vagy – lépett közelebb hozzám Jonathan, és az orrát kedveskedve az enyémhez ütögette. Furcsa és szokatlan érzés volt ez a fajta közelség, még ha most nem is az emberi testemben voltam. – Menjünk, a többiek már várnak. Aztán beszélünk a te vámpíroddal, és elmondjuk neki a tervünket. – Mély levegőt vettem. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy sikerrel járhatunk, és nem akartam felesleges reményeket kelteni Edwardban. Nem lenne tisztességes, ha elhitetném vele, hogy meg tudom oldani a problémát, aztán pedig kiderülne, hogy mégis túl gyenge vagyok hozzá. Csak még nagyobb szenvedéssel járna a számára, ha újra csalódnia kéne bennem.

Mi a baj? – Úgy tűnt, megint önkéntelenül lezártam az elmémet Nate előtt. Megpróbáltam megszűntetni az akadályt, hogy válaszolhassak.

Ne szóljunk róla Edwardnak. Majd csak akkor, ha sikerült – kértem.

Nem biztos, hogy ez jó ötlet. – A barna szemekben bizonytalanság csillogott.

Jobb, ha azt hiszi, vége. Akkor nem fog újra szenvedni, ha mégsem lennék jó diák – szorult össze a gyomrom. – Én csak a legjobbat akarom neki.

Ha úgy hiszed, ez a legjobb, legyen. De beszélj vele! Búcsúzz el. Hogy tudja jó helyen leszel – tanácsolta Jonathan. A kísértés, hogy még egyszer utoljára láthatom Edwardot, mielőtt ki tudja milyen hosszú ideig távol kell lennem tőle, erősebb volt, mint a józan eszem, ami azt súgta, ez a találkozás elviselhetetlenül fájni fog. Bólintottam.

Farkasként sokkal kevesebb idő kellett az erdőn való átvágáshoz, mint emberként. Alig pár percnyi futás után már La Pushban voltunk. Az emberré válás viszont több időbe telt most, mint a barlangban, de végül sikerrel jártam. Saore adott nekem pár ruhát, amíg Nate telefonált a Cullen házba.

Miközben autóval visszafelé tartottunk, hogy a határon találkozzunk Edwardékkal, a gyomrom apró csomóvá zsugorodva akart újra és újra utat találni a nyelőcsövemen át a külvilágba. Próbáltam lenyugtatni magam, de mikor a kocsi lefékezett, és gyalog folytattuk az utat, már az ájulás is környékezett. Nate az autónál maradt, hogy Edward ne tudja kiolvasni a gondolataiból, miről beszéltünk – a többieknek pedig még nem szóltunk a tervünkről ugyanezen okból -, de parancsba adta, hogy engedelmeskedjünk mindenben Aidannek. Kezemben egy papírfecnit gyűrögettem, amire korábban egy üzenetet írtam, hogy a tervem nehogy kudarcot mondjon abban az esetben, ha sikerülne megtanulnom fegyelmezni magam.

Reméltem, hogy a határnál lesz még egy kis időm megnyugodni, de Edward és a többi Cullen már ott álltak ránk várva. Körmeim a tenyerembe vésődtek, hogy a könnyeimet segítsen visszafojtani az apró, éles fájdalom.

- Jól vagy? – Edward, amint meglátott, tett felém egy lépést. Láttam rajta, hogy alig bírja ki, hogy ne szegje meg a farkasokkal – vagyis, velünk – kötött szerződést.

- Minden rendben – feleltem röviden. Még nem voltam kész rá, hogy sírás nélkül hosszabb mondatokban beszéljek.

- Gyere ide – nyúlt ki felém a két hófehér kar hívogatóan, és nekem minden önuralmamat össze kellett szednem, hogy ne rohanjak közéjük azonnal.

- Nem lehet… - ráztam meg a fejem, miközben a fűszálak felé fordítottam a tekintetemet. Könnyebb volt azoknak a hajladozását nézni, mint a szenvedést a szeretett lény arcán. – Rád támadtam.

- De nem történt semmi baj. Nem haragszom – felelte azonnal Edward. – Gyere, hazamegyünk, és…

- Nem megyek vissza. – A hangom most először volt határozott, mióta megérkeztünk. Tudtam, hogy csak akkor hagyja, hogy elmenjek, ha látja, komolyan gondolom. Bármennyire is fájt, végig kellett játszanom ezt a színjátékot. Edwardért.

- Ezt nem teheted. – Hallottam, hogy Edward tüdejében bent rekedt a levegő.

- Veszélyeztetlek titeket. Beleőrülnék, ha bántanálak téged, Alice-t, Esmét, vagy bármelyikőtöket! Szeretlek titeket – vallottam be. – Szeretlek – pillantottam fel Edward mézarany szemébe, ami tele volt fájdalommal, de még láttam benne a reményt is.

- Akkor gyere haza. Megoldjuk – könyörgött. Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy aztán kimondjam a végső szavakat, amikkel elveszem minden reménységét. Csak azért voltam képes megtenni, mert tudtam, hogy ez a legjobb a számára, még ha ebben a pillanatban szenvedni is fog tőle, de gyűlöltem magam azért, amiért ezt teszem.

- Hát még mindig nem érted? – néztem fel újra. – Te vámpír vagy, én pedig farkas. Az ösztöneim… Az ösztöneim gyűlölnek titeket. Még a szagotokat sem bírom – fintorodtam el. Láttam Edward arcán a kínt, és Alice-ék arcán a döbbent fájdalmat. – Ha a gyenge emberi énem nem lenne hálás, és nem szeretne titeket mindazért, amiket tettetek értem, akkor már nektek estem volna, hogy apró cafatokra tépjelek. És biztos lehetsz benne, hogy a bennem lévő farkas élvezné! – mosolyodtam el keserűen.

- Ezt nem mondhatod komolyan. Sosem ártanál nekünk – rázta meg a fejét Edward, mintha ki akarná kergetni a szavaimat a tudatából. Persze, ez az ő memóriájával lehetetlenség volt. Az idők végezetéig emlékezni fog minden egyes kegyetlen szavamra. Mély levegőt vettem, hogy visszatartsam a könnyeimet.

- A quileute-ekhez tartozom. Velük fogok élni. Én… és a testvérem is – pillantottam Esme felé, aki a karjában tartotta az öcsémet. – Kérlek, hozd ide! – pillantottam Alice-re. – Te gyorsabb vagy, ha véletlenül… ha elveszíteném az uralmat… - mondtam a betanult álindokot. Alice tétovázva lépett Esméhez, átvette tőle az öcsémet, aztán felém sétált, és megállt közvetlenül a határ mellett.

Megpróbáltam minél kevesebbet és apróbbakat lélegezni, hogy az illata ne ingerelje a bennem lévő farkast. Átnyúltam a határ felett, és óvatosan átvettem a kicsi Edwardot a karjaiból, miközben igyekeztem észrevétlenül a kezébe csúsztatni a levelemet. Nem adta jelét senki, hogy észrevette volna a kis akciómat, csak Alice szemei kerekedtek el. Aprót intettem a fejemmel Edward felé, remélve, hogy Alice megérti: gondoljon gyorsan bármi másra, amire csak akar, csak nehogy eláruljon véletlenül valamit az üzenetemről a testvérének.

Miután Alice visszaállt Jasper mellé, én is hátrébb sétáltam. Tudtam, hogy most jön a legnehezebb rész. A búcsú – és hogy nem a végső, azt még csak én tudtam a jelenlévők közül.

- Köszönök mindent nektek – szólaltam meg egy halk torokköszörülés után. – Segítettetek, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, és a családom voltatok, mikor a legmagányosabb voltam. Örökké szeretni foglak titeket, bármi is történik majd – ígértem, aztán végignéztem mindannyiuk arcán. Edwardot hagytam utoljára. Szemeim szinte itták a látványát, mert tudták, hogy hosszú ideig nem láthatják viszont őt. – Mindennél jobban szeretlek, ezt sose feledd, kérlek! – A pillantásunk egy másodpercre összekapcsolódott, és én azonnal meginogtam.

- Indulunk! – hallottam meg Aidan halk hangját a hátam mögött. Tudta, hogy parancs nélkül nem lennék képes megmozdulni.

- Isten veletek! – suttogtam még Cullenék felé, aztán magamhoz öleltem az öcsémet, és elindultam az új, végzet által választott családom után. Az őrület szélén álltam, mikor meghallottam a hátam mögött Edward üvöltését – Aidan és Joshua a könyökömnél fogva tartottak, hogy ne essek össze két lépés között. A nevem még sosem hangzott ilyen fájdalmasan senki szájából. Hallottam a dulakodás hangját, ahogy a testvérei megpróbálják visszafogni, nehogy átlépje a határt, és bár sosem voltam vallásos, imádkozni kezdtem, hogy sikerüljön nekik.
Csak akkor tört ki belőlem a hangos zokogás, mikor az autóhoz értünk. Gyorsan átadtam Aidannek az öcsémet, mert éreztem, hogy a testem hamarosan feladja az önuralomért folytatott küzdelmet. Saore ruhái darabokra szakadtak, ahogy a sejtjeim remegve rendezték át magukat. Az eddig ránk várakozó Nate velem együtt változott át.

Muszáj most… egy kicsit egyedül lennem – kértem elgyötörten, miközben a fák közé pillantgattam, amik hívogatóan lengették felém az ágaikat. Ki akartam futni magamból minden fájdalmat. Elfelejteni a kínt. Csak a szembeszelet akartam élvezni és az illatokat, amik megtöltötték az orromat. Azt akartam, hogy a fejem olyan üres legyen, mint amilyennek a mellkasomat éreztem.

Menj! – adta meg az engedélyt az Alfám. A lábaim azonnal megiramodtak. – De nem csinálhatsz semmi hülyeséget! Gondolj arra, hogy a jelen fájdalma elmúlik majd. Gondolj a jövőre! – hallottam a hangot a tudatomban.

Igen, pontosan ez volt az, ami még életben tartott. A jövő reménysége.

VÉGE AZ ELSŐ KÖNYVNEK, FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK...