.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2013. március 13., szerda

Vakon hinni - 6. fejezet


Az Úr teljes irányítást élvez szolgája teste, lelke és szelleme felett heti hét napon át huszonnégy órában, míg a szerződést valamelyik fél fel nem mondja.

(…)

A szolga köteles teljesíteni Ura parancsait. Élete legfontosabb feladata, hogy Urát boldoggá tegye mindenféle módon, ahogyan csak lehetséges, heti hét napon át huszonnégy órában, míg a szerződést valamelyik fél fel nem mondja.

(…)

Amennyiben a szolga hibát követ el, rosszul viselkedik vagy ellenkezik, az Úr az általa legmegfelelőbbnek vélt büntetés szabhatja ki rá. A büntetés eszközei lehetnek: bilincsek, vessző, ostor, viasz, csipeszek…

Violet képtelen volt továbbolvasni, úgy lökte az ülésre a laptopot, mintha az égetné a combjait. Eszébe jutott egy régi film, amiben oszlophoz kötöztek egy fekete rabszolgát, és véresre verték egy ostor segítségével. Úgy érezte, mintha máris rávágtak volna egyet a hátára, menekülni akart, el innen minél messzebbre.

- Álljunk meg! Most! – Épphogy csak lehúzódtak, máris nyúlt az ajtóhoz, ám a záró pöcök hirtelen kattant egyet.

- Várj! – Violet mozdulatlanságba fagyott, pedig arra készült, hogy rángatni kezdi az ajtót, és addig visít, míg ki nem engedik. A rádöbbenés, hogy az első parancsszót teljesítette, megalázó és bosszantó volt. Bármennyire is reszketett, felszegte a fejét és kihúzta magát. Egyszer egy pszichológiai tanulmányban azt olvasta, hogy aki áldozatként viselkedik, azt úgy is kezelik, hát, ő nem lesz áldozat!

- Azt ígérte, bármikor elmehetek! – emlékeztette az ismeretlent. Minden maradék határozottságát belesűrítette ebbe az egy mondatba, és elégedett volt magával, amiért a hangja nem csuklott el. Érezte, hogy apró verejtékcseppek lepik el a homlokát, de ha felemelte volna a kezét, hogy letörölje őket, biztosan lelepleződik a kézremegése. A tüdejében tartott levegővel várt, a hangszóróból viszont csak halk elektromos zümmögés hallatszott.

Ösztönösen megugrott, ahogy a pöcök újra pattant egyet és az ajtó kinyílt. Annyira meglepte a dolog, hogy bár gondolatban már rég kiugrott a kocsiból és hazafelé menekült, a valóságban egyszerűen nem mozdultak a lábai. Csak akkor jött rá, hogy a tenyerét a mellkasára szorítja, mikor tudatosult benne, milyen gyorsan dübörög a szíve alatta.

- Bármikor elmehetsz, de arra kérlek, ne tedd! Hallgass meg! – A hangszóró egy kissé eltorzította a mély hangot, de még így is kellemesnek tűnt. Ha Violet más helyzetben hallja, valószínűleg bizalmat kelt benne, és egy kedves, szimpatikus férfit képzel mögé. Ám az ismeretlen nem egy titokzatos munkaadó, ahogyan remélte. Egy szadista, akivel biztosan nem stimmel valami, ha a nők bántalmazását élvezi.

Kipillantott az ablakon – emberek siettek el mellettük a járdán. Annyira egyszerű lett volna beállni közéjük, és itt hagyni ezt az egész őrületet, valami mégis tétovázásra késztette. A rémület ott munkált benne, valahányszor eszébe jutottak a tájékoztató szavai, mégis… Eddig nem bántották. És elengednék, ha úgy akarná. Az ötven dollár pedig olyan sok pénz az ő helyzetében...

- Hagyja nyitva az ajtót, és ne menjünk tovább! – Ujjai fehéredésig szorították a táskáját, és minden idegszála feszülten figyelt. Elhatározta, hogy pénz ide vagy oda, amint tényleges veszélyben érzi magát, egyszerűen kiugrik a kocsiból, és elmenekül. Ez a biztosítókötél-gondolat segített abban, hogy koncentrálni tudjon.

- Rendben. De nem kell félned! Hidd el, nem esik semmi bajod!

- Mondja ezt az, aki ostorral akar verni. – A mondat egy kissé gunyorosra sikeredett, de csak a félelemnek köszönhetően.

- A beleegyezésed nélkül sosem tenném. Violet… - Halk sóhajtás töltötte be az utasteret, mintha a másik a megfelelő szavakat keresné. – Hogyan is magyarázhatnám ezt meg neked… Tény, hogy van néhány különleges szexuális igényem, de nem vagyok sem pszichopata, sem közveszélyes.

Az autó mellett elhaladt egy viháncoló diákokból álló csoport. Biztosan osztálykiránduláson voltak, és úgy tűnt, élvezik. Annyira irrealisztikus volt a helyzet. Odakint úgy ment tovább az élet, ahogyan mindig, ám a fekete bőrülésen ülve Violetet már az sem lepte volna meg, ha feltűnik egy öltönyös nyúl zsebórával a kezében.

Elképzelte maga előtt Daren arcát, és szinte hallotta a kérdéseit: Miért ültél be ebbe a kocsiba? És miért vagy még mindig itt? Teljesen elment az eszed? Külső szemlélőként valószínűleg ő maga is hasonló értetlenséggel állna a döntései előtt, de résztvevőként összekuszálódtak a gondolatai.

- Fogalmam sincs, mit kéne most mondanom. Az sem tudom, miért nem indulok máris. A válaszom úgyis, határozott nem – szólalt meg végül hangosan is. Remélte, a másik belátja majd, nem ő a megfelelő nő a „különleges szexuális igények” kiélésére, odaadja a beígért pénzt, és azonnal elengedi. Végül is, aki megengedhet magának egy sofőrt, az biztosan nem ér rá feleslegesen pocsékolni a drága idejét. Önkéntelenül is elképzelte D-t, és egy gazdag üzletember képe jelent meg előtte. Akinek a munka mellett nincs ideje rendes kapcsolatokat ápolni, és fontos számára a diszkréció.

- Miért nem gondolod át legalább?

- Az nem elég indok erre, hogy bántani akar? – Ahogy Violet kimondta, a tarkóján vigyázzba álltak a pihék, és a feszültség ismét felerősödött benne. Kellemes volt a biztonságérzet hamis illúziójába burkolózni, de a tájékoztatóban ott állt feketén-fehéren a valóság.

- Nem akarlak bántani.

- Korbácsról, verésről és egyéb kínzásokról szól az a tájékoztató – mutatott Violet a laptopra.

- Ha így látod, nem olvastad el elég alaposan.

- Nem értem… - rázta meg a fejét. A vállára igazgatta a táskáját, miközben újra és újra az utca felé pislantott. Nem akart itt lenni, kínosan érezte magát, és zavarta, hogy egy ismeretlennel ilyesmikről kell társalognia. Az pedig még jobban, hogy nem is látja ezt az ismeretlent.

- Úgy érzem, túl sok ez most neked… Elmagyarázhatnék ezer dolgot, de így sosem fogod megérteni. – Violet megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Hát, ennyi volt, a férfi végre rájött, hogy ez a szolga szerep nem neki való. Már az járt a fejében, hogyan búcsúzhatna el, vagy egyáltalán kell-e mondania valamit, mielőtt kiszáll az autóból, mikor lerombolták az illúzióit. – Csináljuk másképp…Csak annyit kérek, olvasd el rendesen a tájékoztatót és beszélj Selenával.

- Miért? Ennek semmi értelme… - nyögött fel türelmetlenül.

- Azzal, hogy megteszed ezt, nem veszítesz semmit, igaz? – Violet homlokán apró ráncok jelentek meg.

- Nem, lényegében nem. – Ha ez kell ahhoz, hogy végre hazamehessen, akkor kivételesen legyen meg az Úr akarata.

- Csodás! – A fekete választóüvegen kis ablak nyílt és egy apró tálca csúszott be az utastérbe. A kíváncsiság ott munkált Violetben, mégis megjátszotta a teljes érdektelenséget. Nem nyúlt oda megnézni, mit is kapott, míg fel nem szólították rá. – Vedd el őket nyugodtan!

- Mik ezek? – érdeklődött, miközben lepakolta a tálcát. Lopott pillantást próbált vetni a kis lyukon át a sofőrre, de csak a vállát látta, semmi többet.

- Egy mobil, aminek a gyorshívóján bármikor el tudsz érni, ha kérdésed lenne. Vagy ha csak beszélgetni akarsz… - csukódott vissza az ablak. Violet nem mondta ki hangosan, hogy erre igencsak kicsi az esély, ezért a Hang zavartalanul folytatta a felsorolást. – A kisebb borítékban ötven dollár van, ahogyan ígértem, a nagyobban pedig a tájékoztató nyomtatott változata. Három napod van átgondolni az egészet, Selena addig mindenben a rendelkezésedre áll. Vasárnap este pedig végleges választ várok tőled!

- Rendben. – A telefon és a borítékok elpakolása nehezebb műveletnek bizonyult, mint Violet sejtette. Ügyetlenül begyömöszölt végül mindent a táskájába, aztán behúzta a cipzárt.

- Megengeded, hogy visszavigyünk a lakásodhoz? – érdeklődött a Hang barátságosan. Violet újra kipillantott az utcára, hogy felmérje a lehetőségeit. A város közepén voltak, ha most kiszáll, vagy másfél óra, mire hazaér, ha viszont marad, akkor további harminc percen át el kell viselnie ezt a fojtogató légkört. – Ígérem, hogy továbbra sem esik bajod! – érezte meg a tétovázást az ismeretlen. A sóhaj, amellyel Violet újra becsukta az ajtót, a kelletlen megadásé volt.

- Oké. – A motor ismét felberregett, ő pedig az ablak felé fordult, és teljesen kizárta a külvilágot. A fejében kavargó gondolatok mind elsőbbséget akartak szerezni maguknak, ám végül újra és újra egyetlen egynél kötött ki, amely szinte kísértette. Nem tudhatta, hová hívja a Selenától kapott levél, a lelke mélyén mégis sejtenie kellett, hogy nem egy egyszerű munkamegbeszélésre. Ennek ellenére belevágott. Még csak meg sem rágta a lehetőségeket, fel sem háborodott. Nem mondott azonnal nemet, elkeseredésében csak ráhagyta élete irányítását a sorsra és egy vadidegenre, lesz, ahogy lesz. Akár egy szolga.

Dühösen felszisszent, aztán azonnal az ajkára harapott – nem akarta, hogy D. vagy a sofőr rájöjjön, mennyire összezavarodott. A kocsi utastere hirtelen olyan szűknek és levegőtlennek tűnt. Topogni kezdett a lábával, de ez nem volt elég, hogy lenyugtassa magát. Minél inkább belemászott a cselekedetei okába, annál nagyobbá vált a haragja.

Az autó végül leparkolt a ház előtt, ő pedig tétovázás nélkül nyúlt az ajtónyitóhoz. Már fél lábbal a járdán állt, amikor a Hang ismét jelentkezett.

- Violet! – Nem mozdult, de nem is ült vissza rendesen, hogy megtartson egy keveset az önbecsüléséből. – Ha elég bátor leszel igent mondani, esküszöm, hogy boldog leszel mellettem! – A mondat utáni csend szinte bántó volt, Violet nem bírta néhány pillanatnál tovább – válasz nélkül, hátra sem nézve rohant a bejárathoz. A tájékoztató verésről, kínzásról szólt, az idegen szavai mégis pont az ellenkezőjét ígérték. A lépcsőt választotta, bár fogalma sem volt, hogy a lift épp működőképes-e. A mozgás segített, hogy egy időre – legalább néhány percre – kikapcsolja a gondolatait. Mire előkereste a kulcsait, az előző órák tényleg csak egy furcsa álomnak hatottak.

- Hazaértél – állapította meg Selena a tűzhely mellől egy csapásra bebizonyítva, hogy mégis valóságról van szó. Röpke szemvillanással mérte csak végig Violetet, aztán a serpenyő fölött megbiccentette a kezében lévő üveget. Az olívaolaj aranyló folyamként bukkant elő az üvegből. Violet némán meredt rá, végül összeállt a fejében, hogy mit talál furcsának ebben az összképben.

- Te főzöl! – fedezte fel a konyhapulton várakozó húst. Selena megvonta a vállát, miközben visszazárta az üveget.

- Édesanyád alszik, ezért úgy gondoltam, összeütök valamit. Tudom, nem tartozik a munkaköri leírásomba, de szeretek főzni. Mézes-mustáros csirkemell lesz, szereted? – emelte fel Selena a tálkát, amelyben kikeverte a pácot. Violet két lépéssel a hűtőnél termett, és feltépte az ajtaját.

- Ez még néhány órája totál üres volt! – meredt a teli polcokra. Alulra kerültek a zöldségek és gyümölcsök, középre a különböző tejtermékek, felülre pedig szalámik és egyéb finomságok. Az ajtóban friss narancslé várakozott, a tojástartó tele volt pakolva, és észrevett egy üveg mogyorókrémet is abból a márkából, amit mindig is imádott. Gyomra megkordult a csábító látvány és az illatok érzékcirógatásától, de dühe háttérbe szorította az éhséget. A telepakolt polcok beigazolták a gyanúját – teljes testében remegni kezdett, ahogy belegondolt, mi történhetett volna.

Feldúltan fordult meg, és dühösen meredt Selenára, de a nő hirtelen jött kacagása kizökkentette.

- Ne félj, nem hagytam egyedül édesanyádat! - fektette finom vonalú kezét a lány vállára.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy az ételek maguktól felrepültek ide? – Violet hangja még mindig kétkedő volt, de egyre bizonytalanabb – Selena egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit éppen hanyagságon kaptak.

- Lényegében… igen – terelte arrébb egy gyengéd mozdulattal Violetet, aztán kivette a hűtőből a narancslevet, és magyarázás közben megtöltött vele egy poharat. – Szóltam telefonon az Úrnak, hogy fel kéne tölteni a készleteket, ő intézkedett, és egy futár felrepítette a teli szatyrokat a lépcsőkön át egészen a lakásajtóig – nyújtotta át az innivalót.

- Ez nem a valóság. – Violet úgy hajtotta fel a narancslevet, ahogy az erős alkoholt szokás, aztán kimerülve lehuppant a konyhaasztal mellé, és a karjára borult. Túl sok volt neki ez az egész. A szerződés, a beteges ajánlat, az ismeretlen, aki nem mellesleg ápolónőt és teli hűtőt biztosít számára úgy, hogy nem számíthat viszonzásra… Ki lehet, és miért pont őt választotta ki?

- Kiborultál, igaz? – Gyengéd érintést érzett a fején, de nem nézett fel. – Nekem könnyebb volt, mert már átéltem a poklot, ezért úgy gondoltam, annál rosszabb már úgysem jöhet. Ha ilyen ártatlanul léptem volna át az Úr küszöbét, valószínűleg én is megijedek. Na, tudod, mit? Gyere, segíts nekem főzni, addig mesélek neked az Úrról és erről az életről! – kocogtatta meg Selena a vállát.

- Azt hittem, nem beszélhetsz róla – motyogta Violet a karjába.

- Nem mondhatok el mindent, de most, hogy az Úr már beavatott téged, sok mindent megoszthatok veled. Gyerünk, egy csomó dolgunk van, munkára!

2013. március 6., szerda

Vakon hinni - 5. fejezet


Violet lábai alól még sosem fogytak el ilyen gyorsan a lépcsőfokok. Hálát adott a mozgásérzékelőnek, mert a sötétben biztosan összetörte volna magát, a villany kézi felkapcsolása pedig másodperceket rabolt volna el az idejéből.

Lihegve rontott be az ajtón, és gondolkodás nélkül egyenesen a hálószoba felé vette az irányt. Eszébe sem jutott az óvatosság, ahogyan az sem, hogy fegyvert keressen, amivel védekezhet. Az adrenalin teljesen kikapcsolta az agyát, a testét viszont felpörgette. Úgy érezte, ha három fegyveres férfira lelne a kis szobában, azokat is fél kézzel intézné el. Ha egy pillanatra megáll, rádöbben ennek képtelenségére, de a gondolkodás most luxus lett volna számára.

A nagy elán a küszöbön ért véget, mikor a látványtól földbe gyökerezett a lába. Egy ideig zavartan próbálta felmérni a helyzetet, de nem igazán sikerült neki. Egy ismeretlen, fiatal nő éppen plédet terített a hintaszékben üldögélő édesanyja vállára. Sok mindenre számított – például egy betörőre, aki feldúlja a lakást -, de ez a kedves, gondoskodó gesztus meglepte.

- Á, gondolom, ön Violet! Nagyon örülök! – Ahogy a nő észrevette, elé sietett, és kezet nyújtott neki. Violet tétovázva rázta meg. Az ujjak melegen simultak a tenyerébe, mire rájött, hogy az övéi viszont jéghidegek az aggodalomtól.

- Én… ezt… nem értem. – Meg akarta dörzsölni a halántékát, de félúton elfelejtette, miért is emelte fel a karját, így az visszaesett a törzse mellé.

- Selena vagyok, képzett ápolónő. Mostantól én fogok vigyázni az édesanyjára. – Violet kimondta az egyetlen értelmes magyarázatot, ami beugrott neki.

- Daren küldte? – El sem tudott képzelni más lehetőséget. A barátja elintézte valahogyan, hogy plusz pénzt kapjon az örökségéből, csak azért, hogy segíthessen rajta. Selena nem válaszolt, csak egy borítékot húzott elő a köpenye zsebéből.

- Ezt önnek küldték, kérem, olvassa el!

- Ki… ki küldte? – Violet magas összegben mert volna fogadni arra, hogy épp egy groteszk álmot lát. Talán még fel sem ébredt, csak azt álmodta, hogy igen. De a levél az ujjai között olyan valósnak tűnt – a papír érzete, a zizegése.

- Nem mondhatok semmit, minden ki fog derülni a levélből, amit tudnia kell – rázta meg a fejét a nő. Ide-oda lebbenő, szőke, loknis tincseivel inkább hasonlított egy játék babára, mint nővérre. Violet meredten bámulta a fehér borítékot, amelyre a nevén kívül semmit sem írtak. – Kérem, menjen nyugodtan, üljön le, és olvassa végig! Én vigyázok az édesanyjára, nem kell aggódnia érte! – Lágy, de határozott érintést érzett a vállán, és mire észbe kapott, már ki lett terelve az előszobába. Átfutott az agyán, hogy visszamegy, és elzavarja a betolakodót, ám a kíváncsiság mégis erőt vett rajta.

Az ágya szélére ült le, hogy ráláthasson az anyja szobájának ajtajára, aztán kivette a levelet a borítékból. Nem volt lezárva, az írója vagy nagyon megbízott Selenában, vagy nem látta gondnak, ha a nő is elolvassa a sorokat. Ahogy egy másik papírdarab is az ölébe hullott, érdeklődve emelte fel, és hirtelen a tüdejében akadt a lélegzet. Egy csekk… Háromszáz dollárról…

Megremegett a keze, miközben széthajtotta a levelet. Elsőre a gyöngybetűs kézírás tűnt fel neki, ami teljes ellentétben állt a saját, gyors macskakaparásával.


Kedves Violet!

Azért írok neked, mert tisztában vagyok vele, milyen kilátástalan helyzetben vagy. Megoldást ajánlok. Mint valószínűleg már észrevetted, van a borítékban 300 $, ez a tiéd. Nem kell érte semmit tenned, ajándék.
A nővért azért küldtem, hogy személyesen is beszélhessünk. Tudja a dolgát, nyugodtan ráhagyhatod édesanyádat, garantálom a biztonságát. Fél óra múlva egy kocsi vár a ház előtt, gyere, és hallgasd meg az ajánlatomat! Ha megteszed, pusztán a fáradtságodért kapsz még 50 $-t. A beszélgetésünk nem kötelez semmire, eldöntheted szabadon, hogy elfogadod-e az általam felvázoltakat vagy sem. Ha igent mondasz, újabb 300 $ üti a markodat, valamint havi 500 $ mindaddig, míg az egyezségünk tart.
Várlak, és mindent megbeszélünk!
D.


Violet újra és újra végigolvasta a levelet – a dollárjelek szinte vonzották a szemét. Megoldódhatna az egész élete, ha ennyi pénzt keresne, de a világ egyszerűen nem így működik. Az ember nem kap állást anélkül, hogy egyáltalán jelentkezne rá, és nem hajigálnak hozzá pénzkötegeket, hacsak nem viszik cserébe a lelkét.

Kissé meggyűrte a papírdarabot, miközben felpattant. Most azonnal válaszokat akart. Mikor belépett a hálószobába, Selena úgy pillantott fel rá, mintha a fejébe látna, és pontosan ismerné a zavarodottságát.

- Ki küldte? – lengette meg Violet a levelet. A hangja elég erélyesre sikeredett ahhoz, hogy kizökkentse Lisbeth-et az ablakon túli látvány szemléléséből. A nő nyugtalan fészkelődésbe kezdett, míg Selena a vállára nem fektette a tenyerét. Az érintésre a nő szinte azonnal ellazult, és a légzése nyugodttá vált. Ha mást nem is, azt el kellett ismernie Violetnek, hogy a nővér pontosan tudja, mit csinál.

Amint Selena úgy ítélte, a betegével minden rendben, otthagyta az őrhelyét, és közelebb lépett Violethez.

- Sajnálom, de nem mondhatom el. – Violet igyekezett visszafojtani a türelmetlenségét, az előző napi kitörés még élénket élt az elméjében, és ez óva intette mindenféle meggondolatlanságtól.

- Nem mondhatja el? Miért? – váltott halkabbra.

- Parancsba kaptam. – Egy pillanatig viccnek tűnt az egész, de Violetnek rá kellett jönnie, hogy mégsem az. Meghökkenve fürkészte az ápolónő arcát, hátha megérti. Elképzelni sem tudta, kinek lehet akkora hatalma, hogy bármit is megtiltson egy másik embernek. Talán a főnöke lehet, aki kirúgná, ha beszélni kezdene? De mire fel ez a titkolózás? Azt remélte, hogy ennél zavarodottabb már nem lehet, ám Selena következő mondatai még kuszábbá tették a fejében keringő ötleteket. – Az Úr kiléte titok. Viszont… - Selena még közelebb lépett hozzá, és egyszerre bizalmas hangnemre váltott, mintha már régóta ismernék egymást, sőt, barátnők lennének. – Figyelj, nem kell félned, higgy nekem! Az Úr tisztességes, ha beülsz az autóba, nem esik bajod. Te magad döntheted el, hogy aláírod-e a szerződést, és bármikor eljöhetsz. Az Úr jó ember.

- Az Úr, az Úr… Ki ő, valami isten? – A tapasztalat azt súgta Violetnek, hogy most azonnal tépje össze a levelet, zavarja el Selenát, és felejtse el ezt az egészet… Az ösztönei viszont úgy találták a nő igazat mond. A tekintetében nem látott semmit, ami arra utalt volna, hogy át akarja verni. – Ennyi pénzt nem adnak tisztességes munkáért – rázta meg a fejét elsősorban önmagát győzködve. Felemelte a csekket, és újra megnézte a szépen kanyarintott nullákat.

- Nézz rám! – A határozott tónusú hangra Violet azonnal felpillantott a kék szempárba. Nem értette, miért rándult mosolyra Selena ajka – mintha jót derült volna valami viccen. A nő leült az ágy szélére, és megpaskolta maga mellett a takarót. Violet tétován indult meg, végül helyet foglalt a felkínált helyen.

- Egyszer régen én is bajba kerültem – kezdett bele a történetébe Selena. Kezeit összefűzte az ölében, de tekintetét a mellette ülőnek adta – talán, ez a fajta őszinte nyitottság érte el azt, hogy Violet félretegye a helyzet bizarrságát, és igazán odafigyeljen rá. – Nem volt hol laknom, nem volt pénzem, nem voltak lehetőségeim. Szerencsétlenségemre, én a rossz emberbe futottam bele először – sóhajtotta ki magából a múlt terheit. – Azt ígérte, kiutat mutat nekem, de csak drogot adott, függővé tett, aztán kiküldött az utcasarokra. – Violet kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de minden gondolata hülyén hangzott volna. Nem akart ítélkezni, és azt sem tudta, hogyan nyújthatna vigaszt egy ismeretlennek. Végül Selena megkönnyítette a helyzetét, mert nem várt a válaszára, hanem egyszerűen csak folytatta. – Úgy gondoltam, vége az életemnek, csak vegetáltam napról napra. Aztán jött az Úr, meglátott bennem valamit, és megmentett. Megszabadított attól a mocsoktól, segített leszoknom, támogatta, hogy elvégezzem az ápolónő képzőt, munkát keresett nekem.

- Ez valami szekta? – A kérdés logikusnak tűnt a mondottak után, ám a kacagás, amit kiváltott, mégis elbizonytalanította Violetet.

- Nem, nem szekta. Én ateista vagyok.

- Akkor kicsoda az Úr? Jó, tudom, nem mondhatod el – szívta vissza a másik kedélyes hunyorgását látva. Helyette egy másik fontos kérdést tett fel: – Mit kellett tenned cserébe a segítségért? – Kissé zavarba jött, ám úgy tűnt, a beszélgetőpartnere már számított erre a témára.

- Semmi olyat, amit ne akartam volna én is megtenni – jelentette ki határozottan. Nem látszott az arcán megbánás, félelem vagy iszonyat, sőt, teljesen nyugodtnak és békésnek tűnt. Egy az életével elégedett nőnek. Violet annak ellenére irigyelte az érzést, hogy még mindig a homályban tapogatózott. Talán neki is összejönne, bármiről is van szó…

- Ha lemegyek… nem kötelezem magam semmire, kiszállhatok abból a kocsiból bármikor, igaz? – Hallotta már egyszer Selena szájából, mégis újabb megerősítésre volt szüksége.

- Nem kötelezed és eljöhetsz bármikor – ígérte. – Hoztam kávét, a konyhában van. Idd meg, öltözz át, aztán indulj! James fél óra múlva lent vár.

- James? – Violet először azt hitte, a nő elszólta magát az ismeretlen levélíró nevével kapcsolatban, ám csalódnia kellett.

- Az Úr sofőrje.

- Sofőr… - Beleszédült a gondolatba. Még soha nem ismert senkit, akinek sofőrje lett volna. Lehet, hogy egy híres ember áll a háttérben, és tényleg valami munkáról van szó? Mondjuk, egy nagymenő színésznek vagy politikusnak megbízható titkárnőre van szüksége, aki nem adja ki a titkait. De miért pont ő?

Kissé kábultan indult el a konyhába remélve, hogy a kávé majd segít rajta, de miután megitta, sem érezte magát okosabbnak. Egy része, azt kiáltozta neki, hogy ez valami átverés, csőbe fogják húzni, baja esik, elrabolják, megerőszakolják vagy megölik. Annyi mindent hallott már a híradóban lány- és szervkereskedőkről, sorozatgyilkosokról és hasonlókról… De a lakbér, a munkanélküliség, az anyja gyógyszerei… A levél alapján, már csak azzal, hogy beül abba a kocsiba, ki tudja fizetni a lakbérelmaradás jó részét, és talán ez meglágyítaná Mr. Wood szívét. Időt nyerhetne.

A nagy hálószoba felé sandított, aztán némi tétovázás után a mobilját felkapva ment a fürdőszobába. Szüksége volt egy mentőövre, amely biztonságérzetet ad számára, hogy ne hátráljon meg, és merjen kockáztatni.

Daren, ha esetleg estig nem kerülnék elő, szólj a zsaruknak! Mrs. Serrano tudja, ki járt nálam! – pötyögte be az sms-t. Bízott abban, hogy Darenre a végsőkig számíthat baj esetén, Mrs. Serrano pedig látta Serena arcát, tud személyleírást adni róla, ha szükséges.

Gyors zuhanyt vett csak, aztán a köntösébe bújva mezítláb átslattyogott a szobájába, hogy felkutasson valami megfelelő ruhát.

- Készen vagyok! – állt meg végül a háló előtt. Fogalma sem volt, mit kéne felvennie, ezért a szokásos munkainterjús öltözékét választotta. Egy fekete térdig érő szoknyát és egy csinos fehér felsőt. A fekete blézert egyelőre a karjára terítette.

- Úgy nézel ki, mint egy gimnazista lány – mérte végig Selena.

- Öltözzek át? Van még egy… - kezdett bele, de leintették.

- Nem, nem, ez tökéletes lesz. Igazán tökéletes! – A kék szempárban valódi lelkesedést látott, ezért kissé megnyugodott, hogy mégsem nyúlt félre annyira. – Akkor ne izgulj, sok sikert! És vigyázok édesanyádra! – mosolyodott el Selena, mikor észrevette, hogy a lány a válla mellett elhajolva az asszony felé pislant.

- Rendben. Nem vagyok normális, de megyek! – igazította meg Violet remegő kézzel a táskáját. A lépcsőházban a gyomra vad rángásba kezdett, de nem hagyta eluralkodni magán a pánikot. Lesietett a lépcsőkön, és gondolkodás nélkül lépet ki a kapun. Csak akkor torpant meg, amikor észrevette a ház előtt várakozó kocsit. A hátsó ajtó azonnal kinyílt, így kétsége sem lehetett, hogy ebbe kell beülnie.

Most még megfordulhatna… Még megtehetné… A tudata visítva tiltakozott, mégis bemászott a hátsó ülésre. Becsukta az ajtót, és kicsit megkönnyebbült, mikor az nem záródott be. Csak ezután nézett tétován körbe. Az utas- és vezetőteret egy fekete, átláthatatlan fal választotta el egymástól, amitől megint bizalmatlanná vált. Már azon volt, hogy az ajtónyitóhoz kap, mikor a motor beindult és kigurultak a forgalomba.

Általában szerette a csendet, de most csak egyre idegesebb lett tőle. A környéket fürkészte. Azt hitte, hogy majd kicipelik a város szélére, ahol senki nem látja és hallja, ehelyett az élettől nyüzsgő városközpontban köröztek. Ha az egyik pirosnál kipattanna az autóból, és sikoltozni kezdene, máris tucatnyian sietnének a segítségére. A biztonság kedvéért újra ránézett az ajtó záró gombjára, ami le volt nyomva.

Felidézte maga előtt az anyja arcát, hogy tudja miért is vállal ekkora kockázatot, de így is nehezére esett nyugton ülni. Hirtelen csak egy gyenge nőnek érezte magát, akire ezernyi veszély várhat. A Rick irodájában történtek után megfogadta, hogy soha többé nem lesz elesett, mégis legszívesebben összegömbölyödve behúzódott volna egy sarokba, akár egy sündisznó, akitől ellopták a tüskéit.

- Hová megyünk? – csúszott ki a száján, bár abban sem volt biztos, hogy a sofőr hallja-e őt egyáltalán. Jó ideig csend volt, ő pedig már lemondott a válaszról, mikor a kissé recsegő hang betöltötte a teret.

- Örülök, hogy eljöttél! – Violet megugrott, és a mellkasára szorította a kezét. Valahonnan halk nevetés hallatszott, ő pedig úgy kapkodta körbe a fejét, mintha szellemeket keresne. Mikor végül észrevette szemben az apró hangszórót, kissé megkönnyebbült. Aztán meglátta mellette a kamerát is, és a tudat, hogy figyelik, messze fújta ezt az érzést. – Nem kell félned, a főúton kering az autó, míg mi beszélgetünk, és bármikor hazavitetheted magad.

- Ki maga? – Szégyenkezve jött rá, hogy a hangja szinte cincogásnak hat, ezért kihúzta magát, hogy magabiztosabbnak tűnjön.

- Nem az a fontos, hogy ki vagyok, hanem, hogy ki lehetek számodra.

- Ezt meg, hogy érti?

- Nézz magad mellé! – Az utasításra Violet lepillantott az ülésre. Korábban nem is figyelt fel az ott heverő, lapos, fekete táskára. Vagyis észrevette, de nem foglalkozott vele, mert nem hitte, hogy neki tették oda. A kezébe vette, majd kérdőn fordult vissza a hangszóróhoz. Egyre inkább érdekelte, mi is folyik itt, és mivel eddig semmiféle rossz nem érte, a pulzusa kezdte felvenni a szokásos ritmust.

- Nyisd ki! A jelszó „vakon hinni” – közölte a Hang. Violet az ölébe fektette a táskát, és kicipzározta. Egy fekete laptop került elő belőle. Ahogy felnyitotta azonnal felugrott egy kis ablak, ami a jelszót követelte. Többször is újra kellett kezdenie a gépelést, mert folyton félreütött, végül sikerült megnyitnia az adott dokumentumot.

 - Egy tájékoztató – vonta magára a figyelmét a Hang ismét. Violet ösztönösen előrébb csúszott az ülésen, tekintetével megkereste a kamerát. – Olvasd el figyelmesen, és utána ha van valami kérdésed, örömmel válaszolok!

Violet mély levegőt vett, megigazította a laptop monitorját, hogy ne legyen túl sötét, és igyekezett a betűkre koncentrálni. A Hang egyáltalán nem sürgette, hagyta, hogy a saját ütemében haladjon.

Az Úr-szolga kapcsolat alapjai és szabályai. A cím először nem jutott el a tudatáig, ám mikor továbbolvasott, a felismerés sokkoló erővel vágta fejbe. Szinte beleszédült.

Azért hívták ide, hogy szexrabszolga legyen.