.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. március 28., vasárnap

Pénteki olvasói találkozó

Szóóóóval... Először is, a péntek... 2010. április 2-án 11 és fél 12 között gyülekezünk majd az Oktogonnál, a Burger King előtt. Aztán a tervek között szerepel először a Zöld Teknős Barlangja, ami indiánosan van berendezve, szóval, találó lesz, bár vámpír párti vagyok. :D Utána, ha szép az idő, akkor kimegyünk az szabadba, de ezt majd megbeszéljük közösen. :)

Egyébként, holnap, azaz 2010. március 29-én 12:15-kor érek a Keletibe. Aki velünk szeretne jönni Robot lesni, az jöjjön oda, és mehetünk együtt. :)

Azt hiszem, egyelőre ennyi lenne. :) Várok mindenkit pénteken, aki jönni tud. :)

2010. március 27., szombat

Pesti találkozó és kérdés

Szóval, úgy néz ki, hogy Rob Pesten van, és én hétfőn 12:15-re érek fel és szombat estig maradok. Szállásom lesz, hála Stigunak, ezer köszönet. :D Amit kérdeznék, hogy van-e olyan pesti emberke, aki hétfőn ki tudna jönni elém a vonathoz, és hétfőn vagy bármelyik másik napon el tudna vezetni a városban... Lehet több ember is, hátha valaki egyik nap nem ér rá... :D Szóval, idegenvezető kéne Rob lesés céljából. :D

A másik, hogy 2010. április 2-án, pénteken lenne egy olvasói találkozó Pesten, hogy pontosan mikor és hol, azt még nem tudom, mert ez most így hirtelen jött, de majd mindenkit tájékoztatok a holnapi nap során. :)

2010. március 26., péntek

A kisbaba kérdés - Magyarázat

Mivel ez a babadolog jó pár ember gondolatait, érzéseit felkavarta, ezért úgy gondolom, tartozom némi magyarázattal…

Amióta elkezdtem írni A múlt árnyait azóta tudom, hogy Edwardnak és Isabellának muszáj, hogy a végén legyen gyereke. Nem azért, mert Meyert másolom, hanem azért, mert egyetértek Meyer nézeteivel. Egy család akkor lehet tökéletesen boldog, ha egy gyermek csodaként beragyogja a mindennapokat. Nem állítom, hogy csak gyerekkel lehet mindenki boldog, de a tökéletes boldogságot az én lelki beállítottságommal csak így tudom elképzelni. Edward és Isabella (ahogyan Bella is az volt) az a típus, akik csak egy gyerekkel teljesedhetnek ki. Ezért szükséges számomra, hogy az én történetemben is benne legyen a saját gyerek. Egyszerűen ezt nem hagyhatom ki, mert akkor a szememben nem lesz tökéletesen kidolgozott a regénytrilógia és hiányérzetem maradna. És bármennyire is szeretnék megfelelni nektek, azt hiszem, ti is inkább azt várjátok el, hogy én írjam a történetet (természetesen úgy, hogy közben meghallgatlak titeket és érdekel a véleményetek, de mégsem hagyom befolyásolni magam). :)
Ennek ellenére teljesen másképp írom meg a történetet, ahogyan Meyer. Mások a reakciók, másra lesz helyezve a hangsúly később a könyvben, vagyis, a nézetünk azonos Meyerrel, de igyekszem a lehető legegyedibben megírni a történetet akkor is, ha átveszem a gyerekmotívumot.

A másik dolog a rövid időn belül sok minden történt Isabella lelki világával kérdés… Először szeretkezett Edwarddal, ami lelkileg és testileg is hatalmas változásokat indíthatott el benne. Vagy álterhes volt, ami azért történhetett látható előzmények nélkül (bár már az első könyvben arról álmodozott, milyen lenne terhesnek lenni Edward gyermekével…), mert a szeretkezés beindított nála néhány gondolatot, mint pl., hogy tudat alatt rájött, sosem lehet anya, hiába működik a szex része a dolognak Edwarddal. Ez a tény pedig, akár 17 éves valaki, akár 30, igenis az ember egész életére kiható komoly dolog, amely hirtelen is pofon vághatja az embert egy új élmény (szeretkezés Edwarddal) hatására.
Vagy nem álterhes volt, hanem a teste tiltakozott a megtermékenyítés ellen az első szeretkezés óta, de mivel emiatt rosszullétei voltak, és felmerült a terhesség kérdése, ezért onnantól kezdve tényleg tudatosan is átgondolta a dolgokat, és rájött, hogy szeretne anya lenni.
Szóval, akár álterhesség volt, akár a teste tiltakozása mindkét esetben megvolt az oka arra, hogy rátörjön az „anya akarok lenni, és borzalmasan rossz, hogy mégsem lehetek az” érzés. Én már 3 évesen írtam a gólyának, hogy hozzon egy kisbabát, és amióta az eszemet tudom, szeretnék gyereket, szóval, nem hiszem, hogy az, hogy valaki 17 éves, bármit is jelentene… Van, aki 17 évesen nem kész az anyaságra lelkileg, van, aki igen.
Bellánál is ez volt. Nem is gondolt arra, hogy anya akar lenni, amíg nem lett az. És velem is volt már olyan, hogy valamire nem is gondoltam, aztán történt valami, és onnantól kezdve fontossá vált egy másodperc alatt. Szóval, én nem érzem hiteltelenül hirtelennek ezeket a gyors lelki változásokat Isabellánál.

A harmadik, amiről el szeretném mondani a véleményemet, az Isabella önzősége. Véleményem szerint, egyáltalán nem önző. Nem azért akarja pusztán megtartani a babáját, mert anya akar lenni. Ő maga is tisztában van vele, hogy belehalhat a szülésbe. Azért akarja megtartani a babát, mert képtelen lenne elvenni a saját gyereke életét. Inkább ő maga haljon meg, minthogy a gyereke. Ilyen az igazi anyai szeretet véleményem szerint.
Felmerült, hogy arra nem gondol, hogy milyen lehet majd a gyerekének anya nélkül felnőni… De, gondol. De honnan tudhatná előre bárki is, hogy a gyereke boldog lesz-e vagy sem (akár ő neveli, akár valami miatt, mondjuk mert meghal, valaki más)? Vannak boldog árvák, és boldogtalan családban élő gyerekek. Hogy vehetné el egy anya a lehetőséget a gyerekétől arra, hogy boldog élete lehessen? Vagy akkor senki se szüljön többet, mert mi van, ha a gyereke később boldogtalan lesz? És mi van, ha boldog lenne, de ő nem szüli meg végül?
Isabella esete pedig még speciális is, hiszen tudja, hogy ha ő meghalna, ott lenne két család is (Cullenék és a farkasok), akik szeretetben felnevelnék a gyerekét és megóvnák minden bajtól. Biztos benne, hogy jó kezekben hagyná a kisbabáját, ha neki meg kéne halnia. És ez így is van.
Kicsi Edward és Edward… Úgy hiszem, hogy az anyai szeretetnél nincs erősebb a világon. Sem a testvéri szeretet, de még a bevésődés sem. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy akár a bevésődés, akár más érzelem lehetne erősebb az igazi anyai szeretetnél. Isabella nem akar fájdalmat okozni az ő két Edwardjának (főleg a nagyobbiknak, mert ő szenvedne jobban Isa halálától), de egyszerűen nincs választása. A gyermeke az első, nem tud ellene dönteni, mert egy anyának mindig a gyermeke mellett kell döntenie. Egy igazi anyánál ez nem is kérdés.
Szóval, úgy gondolom, hogy mivel Isabella jó anya, ezért egyszerűen bármennyire is szenved a többi szerette, és ő bármennyire is szereti Edwardot, a testvérét, Cullenékat és a farkasokat, és bármennyire is élni szeretne, a gyermeke életben tartása mindezeket megelőzi. Egy igazi anyának a gyermeke az első. Ha kell meghal érte. Ha kell a szerelme helyett is őt választja. Ebből látszik, hogy valaki igazi, szerető anya.

Hát, én így látom a dolgokat. :) Ez nem jelenti azt, hogy nem fogadom el, hogy néhányan közületek másképp gondolkoznak és másképp szemlélik a világot. :) Az a szép, hogy mindenkinek lehet egyedi véleménye, saját elvei. Csak le szerettem volna írni, hogy én hogyan gondolkozom és milyen elvek szerint írom a történetet, hogy jobban megértsétek, mi miért történik. :)

2010. március 23., kedd

A jelen boldogsága - 13. fejezet

13. BUROK




AHOGY LEFÉKEZETT AZ AUTÓ A HÁZ előtt, kinyitottam az ajtót, és a lehetőségeimhez képest a lehető leggyorsabban kikászálódtam a hátsó ülésről. A takarót magam köré fonva indultam el a ház felé kissé ingatag lábakkal, miközben fogalmam sem volt róla, hogy ordítani vagy sírni lenne-e nagyobb kedvem. A csalódottság égető fájdalomként hullámzott keresztül rajtam újra és újra. A férfi, akit az életemnél is jobban szeretek, és az a valaki, akire apámként nézek fel, meg akarják ölni a gyermekemet… Hogy lehetne nyugodtan kezelni ezt a gondolatot?

- Isabella, várj! – Edward mellettem sietett megfeszülő testtel, mintha attól tartana, hogy bármikor megbotolhatnék, és neki el kéne kapnia, Carlisle pedig lassabb léptekkel követett minket.

- Átköltözöm La Push-ba! – jelentettem ki.

- Tessék? – Edward egy pillanatra megtorpant, aztán mikor rájött, hogy én tovább haladtam, két hatalmas lépéssel beért. – Ezt nem teheted…

- Francot nem! – csattantam fel, miközben úgy löktem be az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a helyéből. A család többi tagja azonnal lent termett a földszinten, és bár aggodalmasnak látszottak, nem voltak annyira felzaklatva, mint Edwardék. Felpillantottam Carlisle-ra, aki aprót rázott a fején. Vagyis, a többieknek még nem mondta el az elméletét…

- Annyira sajnálom, hogy nem láttam előre… - ölelt meg Alice. – Tudnom kellett volna, hogy rosszul leszel, ha Edward elvisz. Kérlek, ne haragudj rám! Az én hibám!

- Semmi baj, Alice. Te semmiről sem tehetsz – próbáltam megnyugtatni a lelkiismeretét.

- Jobban vagy? – érdeklődött Esme anyai féltéssel az arcán.

- Igen, semmi bajom – biztosítottam róla. Igaz, hogy a lázam még mindig nem ment le, és emiatt nem éreztem magam a legjobban, de ha ennyit el kell viselnem a kisbabám kényelméért, akkor legyen… Semmiség az egész. Hallottam, hogy Edward a hátam mögött felmordul, de nem foglalkoztam vele. – Alice, segítenél összeszedni pár cuccot? – Bármennyire is nehezemre esett volna Edwardtól távol lenni, muszáj volt megtennem ezt a lépést. A közös gyermekünk érdekében. Miután megszültem, Edward is teljesen másképp látja majd a dolgokat… Egy gyönyörű kisbabát csak nem utasítana vissza. A saját fiát. Muszáj szeretnie őt. Bennem már most olyan erős szeretet lángolt, hogy hittem, bármire képes lennék a gyermekemért.

- Tényleg el akarsz menni? De hát, miért? – kerekedtek el Alice szemei. Mély levegőt vettem, és csak aztán folytattam.

- Mert gyereket várok, és ők meg akarják ölni! – pillantottam vádlón Edward és Carlisle felé. Hirtelen mintha megsüketültem volna – halotti csend borult az egész házra.

- Gyereket? – Rosalie hangja halk és hitetlenkedő volt. – De az lehetetlen… - fordult az apja felé. A testvérem a karjában érdeklődve nézett fel rá észlelve a hangulatváltozását.

- Ez még egyáltalán nem biztos. Csak van egy elméletem… - lépett előrébb Carlisle. – Hagyd, hogy megvizsgáljalak, utána még megbeszélhetjük, hogy mit is kell tennünk… - kérte tőlem.

- Hogy megtarthatom-e a gyerekemet vagy sem? – A hangom vagy fél oktávnyit magasodott, és a szemeim szinte szikrákat szórtak. – Ezen nincs mit megbeszélni!

- Hát nem érted? – Edward arca eltorzult a tehetetlen dühtől, ujjai a hajába túrtak. Egy pillanatra megszeppenten néztem rá – még sosem láttam ilyennek, mintha épp az őrület szélén állt volna. – Azok a mondák… A végük mindig halál. Ha az a valami benned marad, meg fogsz… - A hangja elcsuklott, és olyan tekintettel nézett rám, mintha már tényleg nem élnék. A gerincemen végigfutó jeges érzés megborzongatott.

- Ő nem valami… - suttogtam megrendülten. – Ő a kisbabánk.

- Carlisle-nak tényleg meg kéne vizsgálnia – fogta meg Alice a kezeimet. – Lehet, hogy felesleges ez az egész. Előbb tudjuk meg, mi is a valódi helyzet, rendben? – húzott a lépcsők felé. Rossz érzés fogott el. Tudtam, hogy Carlisle sosem akarna bántani, de ha ő is úgy gondolja, mint Edward… Vajon, az életemért képes lenne az akaratomon kívül elvégezni az abortuszt?

- Várj, előbb ki kell mennem a mosdóba! – szabadítottam ki magam a fogásából. Vetettem egy utolsó pillantást Edwardra, aki dermedten a padlóra szegezte a tekintetét. Nem úgy, mint aki nem akar felnézni az ember szemébe, és ezért direkt valami mást fixíroz, hanem inkább, mint aki nincs is tisztában azzal, hol is van éppen. A többiek arcán már nem is mertem végignézni… Főleg Rosalie-én. Utolsó alkalommal szörnyen bántam vele, és sejtettem, milyen fájdalmas lehet számára az, ami történik.

Próbáltam lassú léptekkel haladni, hogy ne vegyék észre rajtam, készülök valamire, de a szívem a torkomban dobogott. Reméltem, hogy Jasper betudja az izgalmat a veszekedésünknek, és nem jön rá, hogy más is van mögötte.

A mosdóba érve ledobtam a takarót a mosógép tetejére, megnyitottam a csapot, aztán az ablakhoz mentem, és felhúztam. Kicsit szédelegtem a láz miatt, mikor kihajoltam és lepillantottam, de igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Átlendítettem a lábaimat a párkányon, aztán ülő helyzetből az ereszbe kapaszkodva felhúztam magam. Végigaraszoltam az eresz és a kiugrók segítségével egészen Carlisle szobájáig – a többiek esetében nem voltam biztos benne, hogy a szobájukban hagyták-e a mobiljukat, de Carlisle-nál volt vonalas telefon a sürgős esetek miatt -, és végül halkan bemásztam a nyitott ablakon. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, ahogy biztos talajt éreztem a lábaim alatt.

Gyorsan az íróasztalhoz mentem, felemeltem a kagylót, majd tárcsáztam.

- Igen? – szólt bele egy férfihang a telefonba.

- Isabella vagyok – suttogtam halkan örülve annak, hogy egy farkas számára ez is tökéletesen hallható.

- Isabella? Valami baj van? – Aidan hangja őszintén aggódó volt.

- Gyere a Cullen házba, szükségem van… - kezdtem volna elmagyarázni a helyzetet, mikor odakintről zajok szűrődtek be. Jasper és Carlisle jöttek fel az emeletre. Visszatartott lélegzettel figyeltem, ahogyan a kilincs megmozdul, aztán hirtelen Jasper hangja visszhangzott végig a folyosón.

- Várj! Előbb… előbb hozzuk le az ultrahangot – tanácsolta Carlisle-nak. Pár másodpercig csend volt, aztán tovább indultak. Megkönnyebbülve eresztettem ki a tüdőmben tartott levegőt.

- Isabella? Isabella, ott vagy? Mi történt? – idegeskedett Aidan a másik oldalon.

- Most nem tudok beszélni. Segíts! – motyogtam a kagylóba, aztán visszatettem a helyére. Újra az ablakhoz léptem, és az előbb megtett utat visszafelé is letudtam. A mosdóban tényleg megmostam az arcomat és ittam is egy kevés hideg vizet – mert a láz és az izgalom miatt teljesen felhevültem -, aztán kiléptem a folyosóra.

- Kész vagy? – sietett fel Alice a lépcsőn. Szerencsére, úgy tűnt, senki nem vette észre a kis akciómat. Legalább erre jó volt, hogy aggodalmasan reagáltak a híremre, és ez lekötötte minden figyelmüket.

- Igen, kész – bólintottam. Reméltem, hogy Aidan vette a lapot, és a lehető leggyorsabban elindul értem. Biztos voltam benne, hogy azok után, ami vele és Saoréval történt, meg fogja érteni az álláspontomat.

Alice bevezetett Carlisle irodájába, és leültetett a székre, amely az íróasztal előtt állt, aztán elkezdte átrendezni a szobát úgy, ahogyan a múltkori vizsgálatkor is volt.

- Beszéltem Edwarddal – szólalt meg a tömör mahagóni asztalt egyensúlyozva a levegőben. Mikor kérdőn néztem rá, folytatta. – Még mindig látom az esküvőtöket. Igaz, hogy a kép homályos, de boldognak tűnsz… Ha… Ha az történne, amit Carlisle és Edward akar, nem tudnál boldog lenni, igaz?

- Nem – helyeseltem.

- Pont ezt mondtam Edwardnak is – bólintott elgondolkozva, aztán tovább pakolászott. Mire végzett, Carlisle megérkezett maga előtt tolva az ultrahangos készüléket – Jasper pedig a vizsgálóasztalt hozta be fél kézzel.

- Rendben, akkor mi most… - mutatott az ajtó felé Alice.

- Ne! – kiáltottam fel, mire minden szempár rám szegeződött. – Én… Éhes vagyok! – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott, miközben az ablak felé pillantottam. Hol járhat már Aidan? – Igen, most azonnal ennem kell valamit, különben éhen halok! – jelentettem ki határozottan.

- Megvizsgállak, addig Alice készít neked valamit – ajánlotta Carlisle.

- De… - ráncoltam össze a homlokomat. Semmi észszerű ok nem jutott eszembe, amivel húzhatnám még kicsit az időt.

- Talán, tényleg ennie kéne előtte egy kicsit… Nehogy elájuljon vagy valami – szólalt meg Jasper. Kérdő tekintettel néztem fel rá, de csak elmosolyodott, aztán felém nyújtotta a kezét. Bár nem viselkedett különösen, valamiért biztos voltam benne, hogy tudja, miért igyekszem elhalasztani a vizsgálatot. Talán, direkt akadályozta meg, hogy Carlisle benyisson a dolgozószobába, amíg telefonáltam.

- Szeretném minél előbb elvégezni a… - kezdett volna bele Carlisle, mikor meghallottuk a dobogó mancsokat odakintről. – Mit keresnek itt a… - Hirtelen gyúlt fény a szemében, és ahogy rám nézett, szomorúság költözött a tekintetébe. – Nem ártottam volna neki. Csak meg akartalak vizsgálni. – Éreztem, hogy igazat mond, és tudtam, hogy megbántottam őt a bizalmatlanságommal, mégis megnyugtatott a tudat, hogy a másik családom velem van.

- Sajnálom – motyogtam magam elé, aztán kikerülve Alice-t és Jaspert az ajtóhoz mentem. – Mindjárt visszajövök – ígértem.

A bejárathoz siettem, de mire odaértem, Esme már ajtót nyitott. Aidan, Jonathan és Joshua léptek be – immár emberi alakban – a házba. Ahogy megláttak, kissé megkönnyebbültnek látszott az arcuk – valószínűleg, a frászt hoztam rájuk azzal a titokzatos telefonhívással.

- Isabella, jól vagy? – Nate az egyik kezével megfogta a karomat, a másikkal pedig végigsimított az arcomon. – Mi a fene folyik itt? – fordult Edward felé, aki a nappali bejáratából figyelte az eseményeket Rosalie-val és Emmettel. Egy pillanatra megfeszültek a szeretett vonások, aztán Edward mély levegőt vett, és előrébb lépett.

- Nem kellett volna idehívnod őket. Nem vagy fogoly… - A hangja karcos volt, és kerülte a pillantásomat. – Ha tényleg el akarsz menni… Ha ezt akarod… - ökölbe szorultak a kezei, és fájdalom suhant végig az arcán. Nem bírtam nézni, ahogy szenved, még akkor sem, ha egyáltalán nem tudtam egyetérteni a nézeteivel. Odaléptem hozzá, és magamhoz öleltem. Egy pillanatig olyan volt a teste, mintha egy darab, mozdulatlan kősziklát szorítanék magamhoz, aztán végül a karjai körém csúsztak, és szorosan maguk közé zártak.

- Nem akarok elmenni – suttogtam a fülébe. – Állj mellettem, segíts nekem… Szeress… minket – szorosan lehunytam a szememet, de nem tudtam megakadályozni, hogy egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon.

- Nem bírnám ki, ha elveszítenélek – remegett meg Edward egész testében ujjai pedig kétségbeesve kapaszkodtak a hálóingem anyagába.

- Ez nem fog megtörténni – ígértem.

- De a mondák…

- Azok a mondák gyenge embernőkről szóltak. Én erős vagyok – néztem fel a szemébe. Az olvadt arany kavarogva vonzott magához. – Higgy bennem! Kérlek! Könyörgöm, Edward! Nem akarok elmenni. Nem akarom egyedül végigcsinálni. – Meginogtam, ahogy Edward hirtelen eleresztett – kezei hűvös ürességet hagytak maguk után. Feldúltan tett két lépést a folyosón a konyha felé, aztán vissza, végül megállt előttem.

- Ha tényleg igaz… Mindenképpen megtartod? Semmivel sem tudlak rávenni, hogy…? – nézett fel a szemembe.

- Semmivel.

- Akkor sem, ha belehalhatsz? – sötétedett el a tekintete.

- Akkor sem. De nem fogok… - kezdtem volna, de a mutatóujját a számra helyezte.

- Melletted állok – jelentette ki. Egy másodpercig fel sem fogtam a szavait, aztán mikor eljutottak a tudatomig, úgy éreztem, mintha egy eddig engem fojtogató kéz eleresztett volna, hogy újra tiszta oxigénhez jussak. A karjaim ismét kinyúltak, hogy megöleljem Edwardot.

- Szeretlek – leheltem csókot a nyakára, miközben potyogni kezdtek a könnyeim. – És annyira sajnálom, hogy ezt kell tennem veled. De meglátod, nem lesz semmi baj – mosolyogtam fel rá. A tekintete még mindig kínzóan gyötrődő volt, de az arcára kényszerített egy halvány mosolyt viszonzásképpen.

- Megtudhatnánk végre, hogy mi folyik itt? – szólalt meg végül Joshua. – Mi a fenébe halhat bele? Mi történt? – Ő, Jonathan és Aidan idegesen fürkészték az arcomat. Már éppen meg akartam szólalni, mikor Edward megelőzött.

- Lehet, hogy Isabella állapotos. – A fiúk egy pár másodpercig szótlanul meredtek rá, aztán Nate volt az, aki elsőként megszólalt.

- Na jó, április elseje van, vagy mi? – vonta fel a szemöldökét. – Mondjátok már el, hogy mi történt, mielőtt infarktust kapnánk vagy valami hasonlót…

- Így van. Lehet, hogy kisbabát várok – erősítettem meg, amit Edward mondott, miközben nem tudtam visszafojtani egy szívből jövő mosolyt.

- De hát, ő nem… - pillantott Joshua Edwardra. – Te pedig mással nem… - nézett rám enyhén gyanakvó tekintettel, aztán fél szemmel Jonathanra sandított.

- Persze, hogy nem! – csattantunk fel Nate-tel egyszerre, aztán azonnal fülig is vörösödtünk.

- Na jó, feladom. Nem értem – tárta szét a kezeit Joshua, aztán a lépcső felé fordította a fejét a többiekkel egyetemben, ahogy Carlisle megjelent az emeleti korlátnál.

- Edward, elmondanád kérlek a vendégeinknek, hogy mi történt? Addig elvégezném végre a vizsgálatokat… - Edward egy másodpercig elkerekedett szemekkel nézett az apjára – mintha megrettent volna valamitől -, aztán bólintott. Kérdőn pislogtam felé, de ő csak bevonult a nappaliba – sokkal sápadtabban, mint általában. Nem szívesen hagytam magára őt a társaimmal – biztos voltam benne, hogy el fogja túlozni a helyzetet, és nem akartam, hogy minden felelősség az ő vállára szakadjon -, de tudnom kellett végre az igazat. – Aidan, feljönnél te is, ha megkérlek. Azt hiszem, Isabella szeretné, ha lenne vele valaki a másik családjából. – Aidan rám emelte a tekintetét, aztán bólintott.

- Nem… - ráztam meg a fejemet. – Erre semmi szükség. Bízom benned! – fúrtam a tekintetem az arany szempárba. Most, hogy Carlisle tudta, Edward kényszerűen belenyugodott a döntésembe, nem tudtam volna elképzelni, hogy bármit is tenne az akaratomon kívül. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha nem muszáj, Aidant sem akarom kitenni semminek, ami fájdalmat okozhatna neki. – Maradj a többiekkel – kértem őt.

- Biztos? – kért megerősítést.

- Teljesen.

- Itt leszek, ha kellenék, csak egy szavadba kerül – tette a vállamra a kezét, aztán követni akarta a többieket a nappaliba.

- Várj! – kaptam el a kezét. – Ne vádoljátok Edwardot. Nem az ő hibája! – kértem. Aidan tétován bólintott egyet, mire eleresztettem.

Egy másodpercre lehunytam a szememet, aztán felsétáltam az emeletre, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék Carlisle-nak. Tudtam, hogy megbántottam őt, pedig nem ez volt a szándékom. Feszülten ültem fel a vizsgálóasztalra, és mélyet sóhajtottam.

- Carlisle…

- Ne, erre semmi szükség! – mosolygott rám, miután becsukta az ajtót.

- Féltem, hogy teszel valamit, mert azt hiszed, meg kell mentened – vallottam be. Carlisle bekapcsolta az ultrahangos gépet, aztán egy másodpercig mozdulatlanul állt háttal nekem. A lelkiismeret-furdalástól összeszorult a gyomrom. – Bocsáss… - kezdtem volna bele egy bocsánatkérésbe, de nem hagyta, hogy végigmondjam.

- Tényleg átfutott az agyamon, hogy egyszerűen beadok valami altatót, és… - fordult felém egyenesen rám nézve. – De nem lettem volna képes rá – ismerte be teljesen őszintén.

- Tudom, én csak…

- Féltetted a gyermekedet, tudom. Megértem – bólintott Carlisle. – Az anyai ösztönök mindennél erősebbek – simított végig az arcomon gyengéden. – Inkább nekem kéne…

- Nem. Te is csak a gyermekedet féltetted, nem igaz? – szorítottam meg a kezét. Finoman visszaszorított, aztán aprót bólintott.

- Húzd kicsit fel a hálóingedet, és feküdj hátra, kérlek. – Teljesítettem, amit mondott, és igyekeztem csak és kizárólag a monitorra koncentrálni, hogy minél előbb meglássam, amire kíváncsi vagyok. Ahogy a vizsgálat megkezdődött, azonnal meresztgetni kezdtem a szemeimet.

- Carlisle? – kérdeztem kétségbeesve.

- Ez nem lehet… - hajolt közelebb a monitorhoz, holott a vámpírlátásával egy apró porszemet is tökéletesen ki tudott volna venni, aztán megütögette a gépet.

- Mi nem lehet? Miért nem látok semmit?

- Mintha… - Carlisle elgondolkozva összevonta a szemöldökét.

- Mintha? – csattantam fel idegesen.

- Mintha nem hatolna át az ultrahang a méheden. Minden mást látok – nézte meg a veséimet is Carlisle gyorsan ellenőrzésképpen. -, de egyszerűen nem látok bele a méhedbe.

- Ez mit jelent? – nyeltem egy nagyot.

- Néhány mondában úgy írták le az anyaméhet, mint egy páncélkeménységű burkot.

- Ezt azt jelenti, hogy…? – A szívem azonnal hevesen dobogni kezdett, és olyan izgatott lettem, hogy alig bírtam fekve maradni.

- Mivel korábban már teszteltem a véredet rá, a terhességet tartottam a legutolsó dolognak, ami felmerülhet, így előbb a többi vizsgálatot végeztem el biztos, ami biztos. Aztán nem volt már időm a terhességi vértesztre, mert Edward felhívott, hogy rosszul lettél, és azonnal rohantam hozzád. Futás közben jutott eszembe, hogy miket is olvastam a könyvekben, és ekkor jött az elméletem. De az előbb, amíg lent voltál… Megcsináltam a tesztet is. Csak aztán akartam elmondani, miután láttalak ultrahanggal, és a kirakós utolsó darabja is a helyén van.

- És, mit mutatott a teszt? – ültem feljebb, miközben ujjaimmal a vizsgálóasztal szélét szorítottam.

- Terhességet mutatott. És az, hogy nem látok át a méheden, csak megerősíti ezt. Bár azt hittem, hogy a mondák csak túloznak… - nevetett fel minden öröm nélkül Carlisle.

- Ó, istenem! – szorítottam a kezemet a szám elé, miközben potyogni kezdtek a könnyeim. Hát tényleg igaz. Kisbabám lesz. Most már teljesen biztos… - pislantottam az ultrahanggép felé. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit is kéne tennem. Ez olyan hihetetlen volt azok után, hogy alig egy napja még teljesen biztos voltam benne, hogy sosem lehetek anya.

- Jól van, nyugodj meg… - igazította helyre a hálóingemet Carlisle, aztán magához ölelt. Szipogva próbáltam meg összeszedni a gondolataimat.

- Honnan tudták, hogy milyen az anyaméh? – csúszott ki a számon a kérdés. Az ilyen mondák általában kevésbé fejlett társadalmakból származtak – kevésbé fejlett orvostudománnyal -, vagyis furcsa volt számomra, hogy ilyesmiket is beleírtak a történetekbe. Igazából, fogalmam sem volt róla, miért pont ez a téma érdekelt. Talán, egyszerűbbnek tűnt a mondákon gondolkozni jelenleg, mint a saját életemen. Nem akartam elrontani az örömömet azzal, hogy végiggondolom a következményeket. Csak élvezni akartam az anyaság tudatát.

Carlisle eleresztett, aztán az íróasztalához lépett, és egy könyvet nyomott róla a kezembe. A könyv magától kinyílt egy helyen, amelyet valószínűleg sokat olvastak már, de a szöveg helyett az én tekintetem azonnal a képekre siklott. Az egyiken egy nő feküdt a földön kitekert pózban, hatalmas hasa volt, és az arca eltorzult a kínoktól. Körülötte festett arcú férfiak valamiféle füstöt fújtak felé. A következőn ugyanez a nő volt, a szája sikoltásra nyílt, a hasa pedig felrepedt anélkül, hogy bárki a közelében lett volna. Az utolsó képen egy vicsorgó gyermekarc bújt ki belőle vértől csöpögve. Pont, mint az álmomban… - Uramisten… - nyögtem fel. Éreztem, hogy a hasam megfeszül az elképzelt rémlátomástól.

- Valószínűleg, miközben elégették a testeket, néhány esetben önkéntelenül is látták az anyaméh állapotát – magyarázta Carlisle.

- Elégették a testeket? – kerekedtek el a szemeim.

- Egy démon tette tisztátalanná a női testet, és a gyermek démonivadék. Mindkettőnek pusztulnia kellett. A démoncsecsemő bár erősebb és fejlettebb, mint egy valódi újszülött, mégis elég védtelen ahhoz, hogy pár ember végezzen vele. – Nagyot nyeltem, és borzongva adtam vissza a könyvet. – Ezek után is biztosan arra vágysz, hogy világra hozd ezt a gyereket? – meredt a borítóra Carlisle. Lehunytam a szememet, és a kezem a hasamra csúszott. A félelem és a szeretet erőteljesen kavarogtak bennem, de pontosan tudtam, hogy melyik az erősebb. Nem fogsz engem bántani…

- Igen. Akarom ezt a babát – nyitottam fel végül a szememet.

Diamond Blogger


Szabályok:
1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled
Köszönöm Sisternek, Kace-nek, Stigunak és Liellának a díjat. :)
2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
Freeb

Stigu

Bocsi megint csak, még mindig nem olvasok blogokat, szóval, nem tudom kinek adni… Sajnálom…
3. Értesíted őket az ajándékról. =)
4. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.
Általános iskolában egy unalmas biológia órán kezdtem el írni életem első történetét, és mikor óra után megmutattam az osztálytársaimnak, és láttam az arcukon, hogy élvezik, hogy érzelmeket tudok kiváltani belőlük, akkor tudtam, hogy nekem írnom kell, író akarok lenni. Azt hiszem, erre születtem. Nem tudom, hogy a tehetségem megvan-e hozzá – ezt nem az én tisztem eldönteni -, de az érzés, hogy imádok írni és az akarat biztosan megvan bennem.
Szóval, azért szeretek másoknak írni, mert jó érzés másokból érzéseket, gondolatokat kiváltani. Csodás érzés, mikor tudom, hogy valakinek jobb napja lett csak azért, mert elolvasta, amit írtam. És… amellett, hogy a lelkem egy íróé, azt hiszem, egy tanáré is. Az írás mellett mindig is tanítani szerettem volna. Szóval, azért is szeretek írni másoknak, mert ezáltal taníthatok úgy, hogy az mindenkinek szórakoztató és élvezetes. :)
5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak =)
Az ilyet sosem szerettem, mert unalmas az életem. :D 1984. augusztus 23-án születtem, Pécsett. 25 éves vagyok. Általános iskolába az Apáczai Csere János Nevelési Központ 1. Számú Általános Iskolájába ének-zene tagozatra jártam. A gimnáziumot a Széchenyi István Gimnázium humán tagozatán végeztem el. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán vagyok magyar-történelem szakos hallgató, bár ezt a félévet most halasztottam.
Ha nagy leszek, író és tanár leszek remélhetőleg… Ha a sors is úgy akarja…
Azt hiszem, nagy vonalakban ennyi. Aki többet szeretne tudni, ismerjen meg. :)

2010. március 21., vasárnap

Született tehetség - blogger díj



Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2)a logót kirakom a blogomba.

3)a szabályzatot kirakom a blogomba.

4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7)betartom a szabályokat.


Nekik adnám át a díjat:

Freeb

Stigu

És tényleg nagyon-nagyon bocsi, de nem tudok többet írni, mivel nem olvasok blogokat… Sajnálom.


Teszt:

Név: Spirit Bliss, Adri, Adrienn
Lakhely: Magyarország, Pécs
Születési hely: Pécs
Magasság: 168 cm
Névnap: szeptember 8.
Foglalkozás: Jó kérdés… :D Jelenleg épp passzívra van állítva a félévem, szóval, éppen nem diák, viszont még nincs normális munkahelyem sem. Szóval, leendő tanár és íróplánta.
Testvérek: egy húg
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: magyar (tanultam németül, angolul, finnül és latinul is, de latinból és finnből már semmire sem emlékszem, németül és angolul pedig inkább olvasni, írni, fordítani tudok, mintsem beszélni vagy a hallott dolgokat megérteni. :D )
Gyűjtemény: könyvek
Cipőméret: 38-39
Iskola: általános iskola – Apáczai Csere János Nevelési Központ 1. Számú Általános Iskola, ének-zene tagozat; gimnázium – Széchenyi István Gimnázium, humán tagozat; egyetem – Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, magyar-történelem szak, nyelvészet specializáció, azon belül is anyanyelvi nevelés specializáció.
Kedvencek: anyanyelvi nevelés órák, generatív mondattan, kortárs magyar irodalom, francia irodalom, kortárs külföldi irodalom, ókori történelem, újkori történelem, modernkori történelem, (a középkort is szeretem, csak nem az egyetemen :D ), pszichológia, pedagógia, mitológia, filozófia, és még egy csomó minden más. Az egész világra nyitott vagyok és minden érdelek. :D
Hobbi: írás, olvasás, filmnézés, zenehallgatás, kreatív írás tanítás
Zsebpénz: Sosem kaptam zsebpénzt. Jelenleg a kreatív írásból befolyó pénzecske egy részét tekintem annak, a többit meg a következő egyetemi félévemre rakom félre.
Kívánság: Lehet három? Szeretnék saját családot. Szeretném végre megkapni a kiadótól a szerződésemet, és a könyvemet a könyvesboltok polcain látni. Szeretnék egész életemben írni, és a történeteimmel érzéseket, gondolatok adni az olvasóimnak. :)
Álom: Egy boldog család és hogy az írásból és a tanításból meg tudjak élni, és ezáltal olyan munkám legyen, amit imádok csinálni.
Szerencseszám: 13, 21
Szeretnék találkozni: Robert Pattinsonnal. Szerintem, ezt nem kell megindokolnom a blogomra járóknak. :D
Háziállatok: Jelenleg nincs. 8 évesen kaptam a matek tanárnénimtől ajándékba egy kutyust, akit Szofinak neveztem el. Igazi családtag volt, de sajnos, pár éve, majdnem 16 évesen meghalt, mert már öreg volt, és beteg lett. Nagyon szerettem őt. 11-12 évesen volt két hörcsögöm is (vagyis, az egyik a húgomé volt), Maszat és Pamacs, de ők csak 1 és 1,5 évig éltek.


Ezt a díjat Tiától, Hugitól, Carrie-től, Sabynától, Stigutól, Liellától és Abigeltől kaptam 2010. március 21-22-23-án. Köszönöm nekik. :)

2010. március 18., csütörtök

Köszöntés és friss

Először is, nagyon boldog névnapot Szandinak! :) Mivel az ajándéka még nem készült el időhiány miatt, ezért tegnap kerestem neki egy találó verset (sajnos, a versíráshoz nem nagyon értek...). Boldog névnapot, drága! :)

"Ha én írhatnám sorsod könyvét,
szíved, lelked vágyát, életed örömét,
oly széppé írnám, mint egy tündéri álom,
a legboldogabb Te lennél ezen a világon!
Boldog névnapot kívánok!"


Valamint, felkerült A múlt árnyai - Edward szemszög 3. fejezete az alblogomra. Itt olvashatjátok: http://twilightfic2.blogspot.com/

2010. március 15., hétfő

A jelen boldogsága - 12. fejezet

Ha végigolvastátok a fejezetet, akkor találtok egy kis technikai magyarázatot utána. Nem akartam ide írni a fejezet elé, mert akkor tuti előre elolvassátok. :D



12. JÉGPRÓBA




SZERENCSÉRE, NEM KELLETT sokáig várnom Edwardra, hogy megtudjam, mi is történhetett. Ahogy belépett az ajtón, láttam az arcán, hogy feszült, és tudtam, hogy Alice látomása nem kellemes híreket hozott. Megvártam, amíg visszaül az ágyam szélére, aztán kérdeztem csak rá.

- Mit látott?

- Nem biztos, hogy most ezzel kéne foglalkoznod… - simított végig az arcomon.

- Kérlek… - fogtam meg a kezét. – Halálra fogom idegeskedni magam, ha nem tudom, mi van – néztem rá könyörgő szemekkel. Nem kierőszakolni akartam belőle a választ, csak tényleg nem lett volna egy perc nyugtom sem, ha már megint úgy történik valami a családommal kapcsolatban, hogy engem kihagynak belőle.

- Egyezzünk meg – nyomott egy puszit a homlokomra Edward.

- Mondd! – sóhajtottam.

- Kitaláltam valamit, hogy levigyük a lázadat. Először ezzel foglalkozzunk, mert nem maradhat tartósan ilyen magas a hőmérsékleted, és amint elmúlt, elmesélek mindent, rendben? – mondta el a feltételeit. Csak egy fél percig gondolkoztam rajta, mert szörnyen fájt a fejem, aztán végül bólintottam. Valószínűleg úgyis, jobban tudok majd foglalkozni a problémáinkkal, ha már nem érzem úgy magam, mint akit a pokol egyik üstjében sütögetnek.

- Oké. Csináljuk – egyeztem bele. Edward felállt az ágyamról, és legnagyobb meglepetésemre, ahelyett, hogy valami gyógyszer vagy bármi mást hozott volna, kinyúlt felém, és egyszerűen a karjába kapott. – Mit csi… - akartam megkérdezni, de egy csókkal elhallgattatott.

- Csak csukd be a szemed, és pihenj. Elmegyünk valahová – vitt ki egy szál hálóingben a folyosóra. Az egyik karomat a nyakába fontam, míg a másikat a mellkasához támasztottam, és fejemet nekidöntöttem az egyre inkább felmelegedő mellkasnak.

- Hová viszed, fiam? – szólalt meg Carlisle közvetlenül mellettünk, de túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy felnyissam a szemeimet.

- A Denalikhoz. Tartós hidegre van szüksége. Amint lement a láza, visszahozom – magyarázta Edward. Nem igazán értettem, a Denalik hogyan tudnának segíteni rajtam, de tökéletesen megbíztam Edwardban.

- Nem örülök neki… - Carlisle hangja aggodalmaskodó volt. Éreztem, hogy egy kéz megérinti a homlokomat, és az illat alapján tudtam, hogy most ő volt az, nem Edward. – Vigyázz rá, és ha bármi gond van, hívj vagy hozd haza!

- Úgy lesz – sóhajtott fel Edward. Már türelmetlen volt – az izmai megfeszültek, és lélegezni is épphogy lélegzett. Mikor végre kiléptünk a házból, és a friss levegő megtöltötte a tüdőmet, ő is érezhetően megkönnyebbült. Rohanni kezdett velem, de én túl fáradt voltam ahhoz, hogy élvezhessem az egészet. Lassan el is nyomott az álom, és csak akkor ébredtem fel, mikor Edward megállt velem.

- Megérkeztünk – kaptam egy mosolyt ajándékba, amikor laposakat pislogva felnyitottam a szemeimet.

- Hol vagyunk? – érdeklődtem kissé nyűgös hangon. Kissé fáztam, és a hasam is görcsölni kezdett. Nem esett volna túl jól, ha most még a női bajokkal is foglalkoznom kellett volna…

- Északon, Tanyáék területén. Gyere, ez jól fog esni – térdelt le velem óvatosan a földre Edward. Csak most vettem észre, hogy körülöttünk mindenhol hó és jég van. Az óvó karok lassan beleeresztettek a puha fehérségbe. A hó azonnal olvadni kezdett körülöttem, de Edward újra és újra szórt rám néhány kupacnyit – itt kifogyhatatlan volt a hideg, bármilyen forró is volt a testem. Pár percig egészen jól esett az érzés, aztán hirtelen mintha hasba rúgtak volna. Csak halk nyöszörgés jött ki a torkomon a sokkoló érzéstől, miközben az ujjaim megpróbáltak fogást találni a havon.

- Edward… - nyögtem ki végül. – Valami nem jó!

- Mi a baj? – dobta le a kezében tartott félig fagyott hókupacot maga mellé. Csak arra volt erőm, hogy felemeljem a karjaimat, jelezve, emeljen ki azonnal a hidegből.

- Edward – sírtam a vállába, ahogy magához ölelt. Az alhasamat, mintha valaki késsel szurkálta volna. – Edward nagyon fáj!

- Mi történt? Mi a baj, Isabella? – A kétségbeesés tisztán érezhető volt Edwardon, de most nem tudtam ezzel foglalkozni. A sikoltozáson és a síráson kívül semmire sem tudtam gondolni. A fájdalom szinte másodpercenként nyilallt belém. Edward rohanni kezdett velem, de nem abba az irányba, ahonnan jöttünk. Ömlött rólam a víz, és csak homályosan jutott el a tudatomig, hogy mi történik velem. Hangokat hallottam, és éreztem, ahogy lefektetnek valahová. A kezem tapogatózva nyúlt ki, hogy feljebb húzza magamon a takarót. Belemarkoltam a vastag anyagba, és a fájdalom okozta hidegrázástól összekoccanó fogakkal imádkoztam magamban, hogy végre véget érjen ez az egész.

- Nem értem, mi történt… - Edward hangjára ébredtem fel. Egy másodpercig figyeltem a saját testemet, de a fájdalom már elmúlt. A paplan meleg burokként vett körbe. Mélyet szusszantottam, aztán lassan felnyitottam a szemeimet. – Felébredt… Isabella, Isabella, hogy érzed magad? – Az aranybarna tekintet rettegve fürkészte az arcomat.

- Jól vagyok… - motyogtam. – Mi történt?

- Rosszul lettél odakint. Azt hittem már, hogy… - Edward egy pillanatra félrefordította a fejét, és fájdalmas kifejezés ült ki az arcára. – Carlisle mindjárt itt lesz. Szóltam neki, hogy azonnal jöjjön Tanyáékhoz. Nem mertelek hazáig cipelni ilyen állapotban – magyarázta. Érdeklődve pillantottam körbe.

A Denali ház sokkal régimódibbnak tűnt, mint a Cullen ház. Az ágy, amiben feküdtem baldachinos volt, és a fal mellett egy hatalmas, tömör fából készült szekrény állt gyönyörű, díszes faragással.

- Tudod, hogy itt vagyok még… - Visszafordultam Edwardhoz, aki éppen gúnyos szemforgatással jutalmazta a vonal túlsó végén lévő személyt. Csak most vettem észre a kezében a mobiltelefonját.

- Alice az? – intettem aprót a fejemmel a készülék felé, bár tudtam a választ. Tompán hallottam az izgatott női hangot a másik oldalon.

- Igen, ő. Aggódott érted – felelte nekem, aztán ismét a mobilra fordította figyelmét. – Majd visszahívlak, Carlisle már a közelben van, még körülbelül három perc – mondta a húgának, aztán megszakította a hívást. – Lelkiismeret-furdalása van, amiért nem látta előre, hogy ez fog történni… Annyira rákoncentrált a… - kezdett bele, de aztán félbehagyta a mondatot. – Mindegy, pihenj csak.

- Mondd el, kérlek… Mire koncentrált Alice? – kérdeztem halovány hangon, és intenzív bámulásba kezdtem, hogy Edward ne tudjon megint lerázni.

- Rendben – sóhajtott fel végül, mikor látta rajtam, hogy úgysem hagyom békén, amíg nem beszél. – Aro visszaküldi Forksba Giannát.

- Miért? – szorult össze a gyomrom.

- Egy kívülálló tud a létezésünkről. – Egy másodpercig zavarodottan pislogtam magam elé, aztán elakadt a lélegzetem.

- Russel? Mit akarnak tenni vele? – próbáltam ülő helyzetbe tornászni magam az ágyban, de Edward ellenkezést nem tűrően visszanyomott a párnára.

- Természetesen, nem maradhat életben – hallatott halk, bosszankodó morgást. – Legalább is, a Volturi szabályai szerint.

- Mi? Nem hagyhatjuk, hogy…! – kapkodtam levegőért riadtan. Az nem lehet, hogy Cullenék csak ülni akarnak ölbe tett kézzel. – Edward, én rángattam bele ebbe az egészbe! Muszáj megmentenünk.

- Nyugalom… Nyugodj meg! Ezért nem akartam most elmondani – méltatlankodott. – Természetesen, mindent meg fogunk tenni, hogy életben tartsuk, de…

- De? – csattantam fel. – Nem hagyhatjuk, hogy bántsák. Nem bújhatunk el, és nézhetjük csak úgy végig.

- Isabella, ez a Volturi! – pattant fel mellőlem Edward, aztán idegesen mászkálni kezdett. – Ha harcolnunk kéne ellenük, mind meghalnánk. Nem félek! Nem féltem a saját létemet, de a családom és te… - túrt bele a hajába, aztán maga mellé ejtette a karját.

- Tudom, de… - szorult össze a torkom. A gondolat, hogy Edwardnak vagy a többieknek baja esik, elviselhetetlen volt.

- Nincs de. Legalább is, nem most – lépett be a szobába Tanya egy tálcával a kezében. Carlisle követte őt. – Te ülj le, és ne zaklasd fel Isabellát! – parancsolt rá a vámpírnő Edwardra, aki lesütött szemmel azonnal engedelmeskedett neki. Meg akartam védeni őt, hiszen én követeltem ki a kérdésemre a válaszát, de még mielőtt megtehettem volna Tanya felém fordult. – Te pedig, először túl leszel ezen, és csak aztán gondolkozol a biztos öngyilkosságon.

- Ez nem… - próbáltam tiltakozni, de hiába.

- Csitt! – vágott közbe Tanya, aztán letette mellém a tálcát. Borzongva vettem észre, hogy egy hatalmas tál jég van rajta. Csak remélni tudtam, hogy nem akarnak ismét lehűteni – a fájdalomnak az emlékétől is sírni tudtam volna.

- Hogy érzed magad? – lépett az ágyhoz Carlisle.

- Jól vagyok. – feleltem. A kezével ellenőrizte a hőmérsékletemet, aztán pókerarccal Edwardhoz fordult.

- Csak odakint volt rosszul? – kérdezte.

- Igen, a hóban fekve. Miután behoztam, öt perc alatt helyre jött, és nyugodtan elaludt – felelt Edward. – Én még sosem láttam ilyet… Ez annyira… Furcsa és ijesztő. Nem! Ezt ne! – csattant fel hirtelen – meglepetésemben összerezzentem. Felugrott a székről, amelyre Tanya száműzte mellőlem, és az ágyra ülve megfogta a kezemet, mintha csak az érintésével akarna védeni valamitől.

- Mi az? – kérdeztem riadtan.

- Csak ki szeretnék próbálni valamit - felelte Carlisle. – Végeztem a legújabb vérmintád analízisével, és…

- Nem! Elég volt! – Meglepetten kerekedtek el a szemeim. Még sosem hallottam Edwardot ilyen hangon beszélni az apjával. – Hamis reményeket keltesz benne. Ez nem lehet! – rázta a fejét eszelősen.

- Mi folyik itt? – A tekintetem felváltva járt a fiúk között, de ők csak farkasszemet néztek egymással. Carlisle tekintete gyengéd és megértő volt, míg a fiáé rémült és dacos. Biztos voltam benne, hogy Carlisle hangtalanul is folytatta a meggyőzést, legalább is, Edward halk tiltakozó morgása ezt bizonyította számomra.

- És ha megint fájdalmai lesznek? – Edward szorítása erősödött az ujjaim körül. A kérdésétől én is kissé rémülten meredtem Carlisle-ra.

- Ahogy behoztad, elmúltak, nem igaz? Maximum pár másodperc lenne… Tudom, hogy… Én sem akarok fájdalmat okozni neki – pillantott rám Carlisle elkínzott tekintettel. – De inkább most egy kevés fájdalom, minthogy később… - hagyta félbe a mondatot.

- De az nem lehet! – hunyta le a szemét Edward, az arcán pedig olyan érzések suhantak végig, amelyek miatt aggodalom öntött el.

- Valaki mondja már el, miről van szó, könyörgöm – kértem halk hangon. A fiúk rám néztek végre, de mintha egyikük sem tudott volna megszólalni.

- Na jó, akkor majd én… Úgyis mindig a nőkre hárul a neheze – vett mély levegőt Tanya, mire Edward teste megfeszült mellettem. – Van néhány monda és történet embernőkről, akik teherbe estek vámpírférfiak által.

- Igen, tudom – bólintottam. – Carlisle már mesélt erről.

- Ezek a mondák eldugott helyekről származnak. Trópusi őserdők, sivatagok… Talán, mert ezeken a helyeken könnyebb elrejtőznünk az emberek elől. De… Az is lehet, hogy a forróság miatt. Carlisle-nak, miután Edward elmondta neki telefonon, hogy fájdalmaid voltak a tested hűtése közben, feltűnt, hogy minden terhességről szóló történet valami magas hőmérsékletű helyen játszódik – magyarázta Tanya, aztán elhallgatott, és várta a reakciómat.

- Miért meleg helyen?

- Az emberi magzatnak is szüksége van az anyja testmelegére, de egy vámpírmagzat… Hogy megfoganjon és megmaradjon a hűvös mag, talán, nagyobb hőmérsékletre van szüksége – vonta meg a vállát.

- De Forks nem egy őserdő vagy sivatag, sőt – nevettem fel kissé kétségbeesett hangon. Nem akartam ismét hiú ábrándokba ringatni magam, így is épp eléggé fájt a tudat, hogy sosem lehetek édesanya.

- Nem is kell, hogy az legyen – mosolyodott el Tanya úgy, mintha egy kisgyereknek próbálna megmagyarázni valami nagyon egyszerű dolgot. – Van más, ami melegen tartja a babát – fektette a takaróra a kezét pont a hasam fölé.

- Farkas vagyok – nyögtem ki a megoldást, miközben Edwardra pillantottam – az álkapcsa megfeszült, ahogy a fogait összeszorította. A testhőm jóval magasabb volt, mint egy normális emberé, így könnyen megfoganhattam, ha ez az egész valóság. – Azt mondtad, hogy nem vagyok terhes – fordultam Carlisle-hoz összeráncolt homlokkal, miközben próbáltam felfogni az előbb hallottakat. – Ezek csak mítoszok, nem igaz? Hiszen, az ultrahang és a vérvizsgálat sem mutatott semmit.

- Nem tudom, mit higgyek – hajtotta le a fejét Carlisle. – Biztos vagyok benne, hogy mikor először megvizsgáltalak, még nem voltál terhes. A véred semmi különöset nem mutatott. Talán, álterhesség volt, talán, a tested tiltakozott a megfoganás ellen. Nem tudom… De a mostani vizsgálatok…

- Mi van velük?

- A vércukorszinted az egekben volt, és az ellenanyagból is a triplája termelődött benned, mint eddig.

- És ez mit jelent? – kapaszkodtam Edward kezébe olyan szorosan, mintha épp egy háborgó tengerben küzdenék a felszínen maradásért.

- Te immunis vagy a vámpírméregre, de egy magzat, amelyik félig vámpír, félig pedig farkas génekkel rendelkezik… Mintha a testeden belül egy csata folyna. – Carlisle önkéntelenül izgatott lett magyarázat közben, aztán mikor rájött erre, szégyenkezve elhallgatott.

- Szóval, lehetséges, hogy a gyermekem éppen az életéért küzd odabent? – csúsztattam szabad kezemet a hasamra megrendülve.

- Az igazság az, hogy fogalmam sincs róla – fújta ki Carlisle a levegőt fáradtan a tüdejéből. – Az első vizsgálat alatt még nem voltál terhes, így nem láthattam semmit az ultrahanggal, de ha csak utána történt a megtermékenyülés… Talán, meg kéne néznünk még egyszer. A legmodernebb gép van otthon, ami akár pár nappal a megtermékenyülés után kimutatja már a magzatot egy olyan éles látással rendelkező valakinek, mint én.

- De tehetnénk egy könnyebb próbát is – szólt közben Tanya ismét.

- Megmondtam már, hogy nem! – tiltakozott Edward. – Ez az egész nonszensz! Ez… Ez nem történhet meg! Ilyen nincs! – hajtotta a fejét a tenyerébe.

- Mondtam már, hogy utálom, mikor fogalmam sincs, miről beszéltek? – lélegeztem egy mélyet, hogy visszafogjam magam.

- A jég… Könnyű lenne bebizonyítani, hogy a hidegtől lettél rosszul, és nem mástól – szánt meg Tanya a válasszal. – Ha nem lesznek fájdalmaid a jégtől, akkor úgyis megdől Carlisle egész elmélete, és nem kell ezen rágódnunk.

- Nem – ráztam meg a fejemet.

- Végre valamiben egyetértünk – sóhajtott fel Edward. – Hallottátok, nem vállalja. Szerinte is hülyeség ez az egész.

- Nem… Én nem emiatt nem akarom – néztem bocsánatkérően az aranybarna szemekbe. Hiába fogadtam meg, hogy nem reménykedem, egyszerűen nem tudtam száműzni a gondolatot a fejemből, hogy talán mégis léteznek csodák.

- Csak egy kis fájdalom lenne, semmi több… Amint megérzed, azonnal abbahagynánk a hűtésedet – próbálkozott Carlisle úgy gondolva, hogyha nem az elméletét tartom ostobaságnak, akkor valószínűleg, a kínokat szeretném elkerülni. – Ha tényleg terhes vagy, muszáj mihamarabb megtudnunk. És a lázadat is le kell vinnünk. Ha a hideggel nem próbálkozhatunk, akkor valami más módszert kell találnunk minél előbb.

- Nem érdekel a fájdalom – füllentettem, mire kételkedő pillantásokat kaptam válaszként. – Na jó, nem az érdekel elsősorban. Nem fogom kínozni a gyerekemet! A hideg fáj neki. Ti mondtátok, hogy melegre van szüksége. A testem melegére – mosolyodtam el önkéntelenül. Jó érzés volt a tudat, hogy a kisbabámnak már most szüksége van rám.

- De nincs semmiféle kisbaba! – pattant fel Edward mellőlem. Értetlenül néztem, ahogy fel-le kezd járkálni.

- Edward… - szólítottam meg, miután vagy egy percig észre sem vette, hogy még mindig egy szobában van velünk.

- Ez egyszerűen nem történhet meg… - motyogta maga elé. – Ha ez igaz lenne… Azok a mondák… A vége mindig… Nem, ez nem lehet a valóság. – Halkan felsikkantottam, mikor Edward keze előrelendülve a falba csapódott. A szám elé szorított kézzel figyeltem, ahogy Carlisle a fia mögé lép, és óvatosan megérinti a vállát. Edward izmai egy pillanatra megfeszültek – mintha csak egy hajszál választaná el attól, hogy az érintést megtorolja –, aztán lassú mozdulatokkal megfordult.

- Nem lesz semmi baj – vette Carlisle a két keze közé a fia arcát. – Ha az, amitől tartunk, igaz lenne, megoldom – fonódott össze az aranybarna és a feszültségtől elfeketedett tekintet, aztán Edward lehajtotta a fejét. Nem értettem pontosan, mivel is nyugtatta meg Carlisle Edwardot, de cseppet sem tetszett, ahogyan viselkedtek. Mintha a terhességem valamiféle baj lenne, nem pedig áldás. Fáradtan hunytam le a szemeimet, miközben az összekuszálódott gondolataimtól igyekeztem megtisztítani a fejemet. Olyanok voltak, mint egy pókháló, amelybe véletlenül belefutott az ember, és most nem tudja kiszedni a hajából a szálakat, bármennyire is próbálkozik.

- Hogy érzed magad? – Észre sem vettem, hogy Edward mikor ült vissza mellém az ágyra.

- Jól vagyok.

- Hazaviszünk, rendben? – kérdezte, mire bólintottam. Le akarta húzni rólam a takarót, de Tanya keze megállította.

- Vigyétek magatokkal, hátha fázik útközben – paskolta meg a lábamat finoman.

- Köszönöm – mosolyogtam rá halványan. Örültem a kedvességének, mert nem esett volna túl jól kimászni a meleg anyag alól.

Mikor beültettek az autóba – amelyet szintén Tanya adott kölcsön, hogy kényelmesen utazhassak hazafelé –, és elindultunk, még mindig azon elmélkedtem, hogy Edward miért ilyen feszült a gondolattól, hogy apa lesz. Hiszen, ő maga is elismerte, hogy az emberi életében vágyott erre. És még az alternatív módszereket is felvetette, mikor ki voltam borulva… Csak miattam tette volna? Azért játszotta volna meg, hogy szeretne gyereket, mert boldoggá akart tenni az együttérzésével?

A hátsó ülésen kuporogva az arcát figyeltem a visszapillantó-tükörben, de csak meredt maga elé, mintha azt sem tudná, hol van éppen. Még feljebb húztam magamon a takarót, és titokban a hasamra csúsztattam a kezemet alatta. Tényleg odabent vagy? Hallasz engem? – majdnem felnevettem, mikor rájöttem, hogy gondolatban egy apró magocskánál alig nagyobb kisbabámhoz beszélek. Remélem, hogy odabent vagy… Akarom, hogy létezz! Akarlak! – simogattam a helyet, ahol a méhemet sejtettem. Szinte még azt is vártam, hogy majd valamiféle mozgolódást érzek a kezem alatt, de persze, ez csak egy őrült vágy volt. Ha terhes is vagyok, még jó időbe telik, mire érezni is fogom…

- Ha az ultrahangon látszik - köszörültem meg a torkomat egy fél órányi csend után. -, mi lesz? Mármint, megvannak otthon a megfelelő orvosi eszközök, hogy…

- Ha tényleg állapotos vagy, tudok segíteni rajtad. – Carlisle nem nézett rám, de láttam, hogy az ujjai elfehérednek, olyan erősen szorítja a kormányt. Edwardra pillantottam a tükörben, hogy vajon, észrevette-e az apja reakcióját, de ő ugyanúgy mozdulatlanul ült, talán csak az arca volt sápadtabb, mint korábban.

- Csináltál már ilyet? – próbáltam meg fenntartani a beszélgetést. Nem csak azért, mert frusztrált a csend, hanem mert kíváncsi is voltam. Bíztam Carlisle-ban, de tudni szerettem volna, hogy minden rendben lesz-e majd, amikor eljön az ideje, hogy világra hozzam a gyermekemet.

- Párszor, de csak embereknél. És csak ha muszáj volt.

- Ha muszáj volt? – vontam össze a szemöldökömet értetlenül.

- Ha a magzat léte veszélyeztette az anya életét, és egyszer, mikor erőszakból származott a terhesség. – Mikor rájöttem, hogy Carlisle miről is beszél, döbbenten elkerekedtek a szemeim. Így értette, hogy megoldja? És Edward beleegyezett? Ő tudta, hogy ez mit jelent?

- Ti… ti meg akarjátok ölni a gyermekemet? – kérdeztem hisztérikus hangon, miközben zihálva kezdtem kapkodni a levegőt.



Technikai magyarázat: Szóval, itt már eltelt 60 év, és fejlődött a technika. Tudom, hogy a mai világban ultrahanggal nem lehet szinte szonnal megállaptani a terhességet, de itt már létezik olyan gép, amivel lehet, főleg egy vámpír sasszemével. :)

2010. március 14., vasárnap

Meglepetés és hírek

Nos, már elég régóta gondolkozom azon, hogy bele kéne fogni egy olyan saját regény megírásába, amelyet nem szeretnék kiadatni, és ezáltal megoszthatom veletek. :) Még a kezdetekkor, amikor felmerült bennem az ötlet, hogy írok egy saját regényt, és megpróbálom elküldeni pár kiadónak, eldöntöttem, hogy nem fantasy regénnyel fogok próbálkozni. Mikor a Harry Potter könyvek nagy sikert arattak, megjelent egy csomó varázslós-boszorkányos könyv, mikor pedig a Twilight lett híres, jöttek a vámpíros könyvek. Nem akartam, hogy később bárki azt mondja, azért adták csak ki a könyvemet, mert a fantasy nagy divat mostanság. Ezért írtam meg az Árnyékvilágot végül, ami hát, mint tudjátok, nem fantasy. :)
Ennek ellenére, imádom a fantasy történeteket, és az én fejemben is van néhány ötlet, amelyet szívesen megírnék. Szóval, mivel fantasy regényt úgysem akarok kiadni könyvként, ezért úgy döntöttem, hogy írok egyet nektek a netre. Ezáltal én is kiélhetem a saját fantáziáimat, ti is olvashattok valami teljesen sajátot tőlem, és megjelenhet az összes többi nem fantasy könyvem valódi könyvként. :D Így mindenki boldog lehet. :D

Ezért örömmel jelenthetem be, hogy a Saját írásos blogomon megtalálhatjátok az első, saját fantasy regényem, a Démoni érintés Prológusát és 1. fejezetét. :) Vámpíros történet, aminek remélem, hogy örülni fogtok, de semmi köze a Twilighthoz. :) Mivel ez az első komoly, saját regényem, amit megmutatok nektek, ezért kivételesen tényleg megkérlek titeket, hogy írjatok nekem hsz-eket. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik-e a történet, és arra is, hogy érdemes-e folytatnom... Mert ha nem érdekel titeket, akkor szép lassan megírom a saját örömömre, és nem töröm magam határidőkkel, mint a ficeimnél. :) Így is elég feszített tempóban írok, szóval, tényleg tudni szeretném, hogy hány embert érdekelne, aki nem akar sokat írni, attól elég pár szó is, hogy írjam, mert érdekli. :) Előre is köszönöm. :)

A regény Prológusát és 1. fejezetét itt találhatjátok: http://spiritblissoldala.blogspot.com/

Ezen kívül április 13-20-ig fent leszek Pesten, és szeretnék valamelyik nap egy nagy olvasói találkozót rendezni. Még nem tudom, melyik nap, de aki úgy gondolja, hogy jönni szeretne majd, az jelezze itt a bejegyzésnél. Előre is köszi. :) Csak nagyjából tudni szeretném, hogy hányan lennének, és hány ajándékkal készüljek. :)

2010. március 12., péntek

A remény madárkája - Maria/Jasper/Alice novella (3. rész)

Szóval, úgy néz ki, hogy a Maria/Jasper/Alice novella mégsem 3 részes lesz. :D Írom, írom, és valahogy nem akar vége lenni... Szóval, előre láthatóan, lesz még két fejezet belőle. :)

A másik, amit mondani szeretnék... Nos, annak nem fogtok örülni... *pirul* Hétvégén nem valószínű, hogy meg tudom írni A jelen boldogságának az új fejezetét, szóval, legkorábban hétfőn jön majd. Nekem sok lesz a dolgom, Szandi meg névnapot ünnepel, bocsánat, hogy várnotok kell... Majd igyekszem olyan fejezetet rittyenteni, hogy úgy érezzétek, megérte a várakozást. :)



A remény madárkája (3. rész)



Jasper:


A karomat a hasam köré fonva gubbasztottam egy sziklán. A szomjúságtól már majd megőrültem, de még húztam-halasztottam a vadászatot. Minél kevesebb ember életét akartam elvenni a saját határaimat próbálgatva. A gondolataim már csak a táplálkozás körül jártak, a torkom égett, a méreg pedig elöntötte a számat. Tudtam, hogy nem bírom már sokáig, mégsem mozdultam. Csak még egy kicsit…

- Nem csinálhatod ezt… - toppant elém Peter. – Muszáj innod!

- Még bírom – morogtam a fogaim között.

- Feleslegesen kínzod magad. Nem értelek… - rázta meg a fejét, és úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Talán, igaza is volt. Belefogok bolondulni ebbe az egészbe. Jó ideig fogalmam sem volt, miért érzem magam egyre rosszabbul és rosszabbul, míg Peter rá nem világított, hogy a hullámvölgyeim mélyére mindig táplálkozás után szoktam kerülni. Az áldozataim fájdalma, félelme… Olyan erős érzések voltak… Annyira kínzóak. Kibírhatatlanul kínzóak.

- Múlt héten megöltem egy férfit… - suttogtam kissé kiborulva. – Miután belemélyesztettem a fogaimat, és rájött, meg fog halni, az utolsó érzése a félelem mellett az apai szeretet volt. Tudom, hogy volt egy gyermeke. Fogalmam sincs róla, hogy kislány vagy kisfiú, vagy hogy mennyi idős… De elvettem valakitől az apját. Egy jó apát – túrtam bele a hajamba, és összepréseltem az ajkaimat a lelki kíntól, ami a mellkasomat gyötörte.

- Szükségből tetted – ült le mellém Peter, és megveregette a vállamat.

- És ez felment a bűnöm alól? – néztem fel rá összeráncolt homlokkal.

- Jaj, barátom… Rossz téged így látnom… - sóhajtott fel ismét megrázva a fejét. – Próbáld meg összeszedni magad egy kicsit, mert ez így nem mehet sokáig.

- Charlotte már vár, menj nyugodtan – pillantottam a fák közé, ahol Peter párja motozott. Nem akart megzavarni minket, amíg beszélgetünk, de éreztem, hogy már türelmetlen egy kissé.

- Megleszel? – kérdezte Peter őszinte aggodalommal a tekintetében.

- Meg – bólintottam válaszképpen. Ahogy egyedül maradtam, csak egyetlen gondolat járt a fejemben: Csak még egyet hadd mentsek meg!



Alice:


A kétségbeesés hatalmas erővel tört rám. Féltem, hogy beleőrülök. Felpattantam a földről, és körbenéztem, de egyedül voltam. A szoba egyáltalán nem volt ismerős, fogalmam sem volt róla, hol is vagyok. Oldalra fordultam, aztán megdermedtem. A szekrényen lévő tükörben egy démoni alak figyelt engem. A bőre sápadt volt, a szemei vörösek, alacsony volt és a tincsei szanaszét álltak. Riadtan ugrottam hátra, miközben halk morgás tört elő a torkomból. A démon szája is elnyílt, fogai pengeélesnek tűntek. Meglepetten vontam össze a szemöldökömet, mire a tükörkép is ezt tette. Ó, istenem!

Ujjaim az arcomhoz értek, és riadtan tapogatták végig az ismerős-ismeretlen vonásokat. Két lépéssel a szekrénynél termettem, ujjaim végigsimítottak a tükrön. Én voltam a démon… De… ki vagyok én? Hogy kerültem ide? Mi történt velem?

A sok kérdés ott lüktetett bennem, én pedig úgy éreztem, szétrobban a fejem. A falak olyan közel voltak egymáshoz, és alig volt levegő… Muszáj volt kijutnom innen! A kijárathoz rohantam, és megragadtam a kilincset. A hirtelen rántástól, az ajtó a kezemben maradt. Elkerekedett szemekkel emeltem feljebb a súlyos fát úgy, mintha az pehelysúlyú lenne, aztán ijedten hajítottam a falhoz – mintha valami ellenem szóló bizonyítéktól akartam volna megszabadulni. A ház fala a plafonig repedt, ahogy az ajtó nekicsapódott.

Zihálva néztem a művemet, miközben próbáltam felfogni, mi is történik velem. Aztán hirtelen, mintha valaki fejbe vágott volna. A szoba elsötétült körülöttem, és furcsa képek villantak fel előttem. Egy fehér házat láttam, velem szemben három alak állt – két nő és egy férfi. Pont olyan sápadtak voltak, mint én, de a szemeik aranybarnán néztek vissza rám. Meglepettek voltak és mintha tartottak volna tőlünk. Merthogy nem voltam egyedül…

Egy nyúlánk, izmos, mézszőke hajú férfi volt velem. Összeszorult a szívem, mikor felém fordult, és az arcán észrevettem a hegeket. Aztán a kép ugrott egyet.



Jasper:


Figyeltem Petert és Charlotte-ot a vízparton üldögélve, és tudtam, hogy nincs tovább maradásom mellettük. Egyszerűen nem tudtam elviselni az életet, amelyet éltünk, és a saját csüggedésemmel nem akartam tönkretenni az egyetlen barátom boldogságát is. Őket nem zavarta, hogy micsodák, és mit kell tenniük ennek következtében, de én belefáradtam a gyilkolásba és az áldozataim érzéseibe.

Mikor közöltem velük, hogy elválok tőlük, és a magam útját fogom járni, éreztem, hogy Peter sajnálja a döntésemet, mégis halványan megkönnyebbül. Nekik sem tett jót, hogy a kiborulásaim közepette elvesztettem a képességem felett a kontrollt.

- Biztos, hogy ezt akarod? – próbált meg Peter önzetlenül visszatartani.

- Biztos – bólintottam. – Köszönök mindent… - nyújtottam ki a kezem felé, mire megfogta, aztán magához ölelt, és megütögette a hátamat. Még mindig nem szoktam meg ezt a fajta közvetlenséget, de azért jól esett.

- Minden jót, barátom! Kívánom, hogy találd meg te is a lelki békédet! – búcsúzott el tőlem.

- Ég veled! – mosolygott rám Charlotte együttérzően.

- Veletek is! – fordítottam hátat nekik, aztán bevetettem magam a fák közé.



Alice:


Újra és újra lehunytam a szemem, hogy a látomásom nem változott-e, de még mindig ugyanazok a képek peregtek le előttem. Az étkező, a bárszék és ő… De hiába pillantgattam a bejárati ajtó felé, nem jött. Már majdnem két hónapja itt üldögéltem minden délután, amikor csak jött egy vihar, de hiába.

Előttem egy pohárnyi vörösbor volt, de én persze, hozzá sem értem. Bár színben majdhogynem egyezett, mégsem az volt, amire vágytam volna. Ujjaim türelmetlenül doboltak a pulton, pedig általában, akár mozdulatlanul is el tudtam tölteni napokat, de most túl ideges voltam. Miért nem jön már? Merre járhat? Mi van, ha tévedek, és mégsem jön el?

Az első látomásom óta szerelmes voltam belé. Láttam, hogy össze fogunk tartozni. Hogy ő lesz a társam. Csak az volt a kérdés, hogy mikor talál végre rám. Ismét becsuktam a szemem, hogy senkinek ne legyen furcsa az üveges tekintetem, aztán reménykedve elmosolyodtam. A látomásomban hallottam az eső kopogását a tetőn csakúgy, mint ahogyan a jelenben is. Talán, ma lesz az a nap…

- Nem ízlik? Hozzak esetleg valami mást? – zökkentett ki a gondolataimból Sam, a pultos. Nagyot nyelve pislantottam a nyaki vénája felé, aztán mosolyt öltöttem magamra, és megráztam a fejemet.

- Mindig megkérdezed, de a válaszom most is nem.

- Furcsa egy lány vagy te – nevetett fel Sam, miközben a kezébe vett egy poharat, és egy rongydarabbal törölgetni kezdte. – Biztos, hogy el fog jönni, akit vársz? – nézett rám együttérző arccal.

- Teljesen biztos – jelentettem ki.

- Hát… - tette a helyére a poharat. – Ha mégsem jönne, nekem szabad az estém megint – ajánlotta fel ismét. Amióta csak ide keveredtem a látomásom miatt, Sam minden nap megpróbált elhívni egy randevúra, de én újra és újra nemet mondtam neki. Szegény, ha tudná, hogy kivel is akar valójában együtt vacsorázni…

- Köszönöm, de azt hiszem, erre is tudod a válaszomat.

- Hát, szerencsés az a valaki, akit vársz – kacsintott rám, aztán a boxok felé indult, ahol az egyik vendég intett neki, hogy befejezte az étkezést.

- Remélem, ezt ő is így gondolja majd… - motyogtam magam elé, aztán a karjaimat a pultra fektettem, a kézfejemre támasztottam az államat, és tovább vártam.



Jasper:


Az eső zuhogott. Emberek rohantak el mellettem nedves-selymes fájdalmat okozva a torkomban. Már rég nem táplálkoztam, és a szemeim feketévé sötétültek. Ez két dolgot jelentett. Egyrészt nyugodt szívvel kijöhettem az emberek közé nappal is, mert a vörös íriszeim nem árultak el, másrészt tartottam tőle, hogy elveszítem a fejemet, és ezt egy ember élete bánja majd.

Hogy miért voltam mégis itt? Fogalmam sem volt róla. Talán, meg kellett volna húznom magam egy elhagyatott helyen, hogy ne legyek veszélyes senkire nézve… Valami ma mégis kivitt az utcára. Talán, már nem voltam képes elviselni a magányt, vagy a fejemben lévő gondolatoktól akartam egy időre megszabadulni, nem tudom…

Mélyet szippantottam a friss levegőből, és az ég felé fordítottam az arcomat. Az esőcseppek kellemes bizsergést okozva mostak tisztára. Lehunytam a szemeimet, és élveztem egy pár percig ezt az érzést, aztán mikor ismét felpillantottam, rájöttem, hogy talán nem kéne ilyen furcsán viselkednem. Néhányan messziről figyeltek felfedezve, hogy van bennem valami furcsa. Hiszen, egy normális ember miért állna az utca közepén, hogy bőrig ázzon, mikor mindenki sietve igyekszik elkerülni ezt?

Nem messze állt egy kis étkező, ami elég üresnek tűnt ahhoz az ablakon bepillantva, hogy meg tudjam húzni magam egy pár órára úgy, hogy senkinek sem ártok. A lábaim arra felé vették az irányt, miközben azon gondolkoztam, meddig bírom még vadászat nélkül. Már hetek óta nem ettem, ami miatt sötét karikák voltak a szemeim alatt, és úgy éreztem, a torkom lángokban áll.

Ahogy beléptem a kis helyiségbe, azonnal tudtam, hogy a csendes üldögélésből semmi sem lesz. Ezernyi kérdés pörgött végig a fejemben – ki lehet az idegen vámpír, mit keres itt, mit akar tőlem? Vajon, képes lenne megtámadni az emberek szeme láttára fényes nappal? Csak azért, mert nő volt és törékenynek nézett ki, nem mertem lebecsülni. Elképedve figyeltem, ahogyan felém fordul, aztán leugrik a bárszékről – ami meglehetősen magas volt a számára -, és felém indul. Körbe akartam pillantani, hogy pontosan hány ember is van a bárban, akik tanúi lennének a harcunknak, de képtelen voltam levenni a tekintetemet róla. Az arcán halovány mosoly ült, amit nem tudtam hová tenni. Félrehajtott fejjel fürkésztem őt, miközben megpróbáltam letapogatni a képességemmel. Nem éreztem haragot, gyűlöletet, hatalomvágyat, agressziót. Semmi olyasmit, amit harc előtt az ellenfeleim érezni szoktak. Ehelyett hatalmas hullámokban öntött el a megkönnyebbülés, az izgatottság, a boldogság és még valami... Szerelem? Megrendülten kapkodtam a levegőt, miközben a vámpírlány elém ért. Pár másodpercig csak állt előttem aranybarna tekintetét egyenesen az én fekete szemeimbe fúrva, és csak aztán szólalt meg.

- Nagyon megvárakoztattál! – Mintha ezernyi apró csengettyű kezdett volna csilingelni valamiféle megváltást ígérve. A múltbeli tapasztalataim és az ösztöneim tiltakoztak az ellen, hogy szem elől veszítsek egy másik vámpírt, én mégis bocsánatkérően lehajtottam a fejemet.

- Sajnálom, hölgyem! – suttogtam magam elé. Ahogy felnéztem az apró kéz felém nyúlt, én pedig anélkül, hogy átgondoltam volna, megfogtam. A remény ismeretlen érzése olyan erőteljes volt, hogy ha ember lettem volna, a lábaim biztosan felmondják a szolgálatot.

- Gyere, menjünk innen! – húzott maga után a lány, én pedig hagytam, hadd vezessen. Azt sem bántam volna, ha egy máglyán keresztül kell követnem őt a halálba.



Alice:


A szállodai szoba meglehetősen szűknek tűnt most, hogy nem voltam egyedül. Az idefelé vezető úton szinte szárnyaltam a boldogságtól, és alig bírtam ki, hogy semmit se mondjak Jaspernek, de nyugodt körülmények között szerettem volna először igazán beszélgetni vele. Izgatottan csuktam be magunk mögött az ajtót, aztán leültem az ágy szélére. Ő tétovázva toporgott előttem, mintha nem tudná, mit is kéne tennie. Újra kinyújtottam felé a kezemet, és örömmel töltött el, hogy ismét gondolkozás nélkül elfogadta és hagyta, hogy lehúzzam magam mellé.

- Alice-nek hívnak – szólaltam meg most először, mióta kiléptünk a bárból. A keresztnevem volt az egyetlen, amit biztosan tudtam a régi önmagamról, de azt is csak a kis, fehér, kórházi karszalagból, amit az újjászületésem után felfedeztem a csuklómon.

- Alice… - motyogta maga elé, miközben átható tekintettel fürkészte az arcomat. – Én Jasper vagyok. Jasper Whitlock, hölgyem – mutatkozott be illedelmesen, én pedig nem tudtam elfojtani egy apró mosolyt. Ő még nem sejthette, hogy pontosan tudom, hogy hívják.

- Örülök, hogy végre találkoztunk. Nem is tudod, mióta vártam már erre a napra! – tört ki belőlem az eddig visszafogott lelkesedés. – Már hosszú ideje kutatok utánad, és kezdtem félni, hogy sosem találok rád – nevettem fel izgatottan.

- Kutattál utánam? Miért? Úgy értem… Még sosem találkoztunk ezelőtt. – Jasper elgondolkozva ráncolta össze a homlokát, de a kezét nem húzta vissza. Az értetlensége ellenére bízott bennem.

- Én már láttalak korábban – vallottam be.

- Hol? – hökkent meg Jasper.

- Idebent – érintettem meg szabad kezem mutatóujjával a halántékomat. – Én… Nem tudom hogyan vagy miért, de látok dolgokat… Látom a jövőt. Téged is láttalak, tudtam, hogy eljössz majd a bárba, és találkozunk – mosolyodtam el újra, és a hüvelykujjam végigsimított az erős férfikézen.

- Szóval… Jövőlátás…

- Igen, pontosan – bólintottam. – És láttam még valamit. Valamit, amit ha megteszünk, soha többé nem kell embert ölnöd. – Jasper szemei izgatottan elkerekedtek, és furcsa módon egy cseppnyi kételkedést sem láttam bennük. Azt hittem, majd győzködnöm kell őt a látomásom hitelességéről és hogy meg kell próbálnunk végrehajtani, de úgy tűnt, sokkal egyszerűbben beleegyezik majd, mint vártam volna. Talán… Talán, magában már régóta tervezgette, hogy abbahagyja az embervér ivást, csak nem tudta, hogy kezdjen hozzá. A szemszíne is erről árulkodott. Rég ehetett utoljára egy nomád vámpírhoz képest…

- Hogy tudnám megállni… - nyelt egyet. A torka biztosan égett a szomjúságtól. Tudtam, milyen kínzó ez az érzés, ezért felálltam az ágyról, és őt is felhúztam.

- Megmutatom, gyere! – vezettem ki a szobából, hogy megkeressük a legközelebbi erdőt.



Jasper:


Figyeltem, ahogyan Alice oldalról a hatalmas szarvas nyakába kapaszkodik, és fogai belemélyednek a húsába. A testem ösztönösen megfeszült, ahogy az agancsok alig pár milliméterre suhantak el az oldala mellett. Tudtam, hogy semmi baja nem eshet, mégis legszívesebben rávetettem volna magam az állatra, hogy eltörjem a nyakát, és aztán teljesen ártalmatlan állapotban felkínáljam Alice-nek táplálékként. Ehelyett hagytam, hogy kiélvezze a vadászat örömét…

Még mindig meglepett, hogy milyen gyors és erős, megerősítve bennem a harc egyik alapszabályát – külső alapján sosem szabad lebecsülni az ellenfelet… Az első alkalommal, mikor megmutatta, hogyan is helyettesíthetném az emberi vért, nem volt időm aggodalmaskodni miatta, mert ledermedve figyeltem a nyilvánvalót. Nem értettem, miért nem jutott eddig eszembe, hogyan menthetem meg az embereket magamtól. Talán, mert az állatok vére nem vonzott annyira… Nem is ízlett annyira… De ez nem számított.

Megváltásként ért a gondolat, hogy nem kell többé gyilkolnom, bár az önmegtartóztatás így sem volt egyszerű. De Alice és a lelki békém megérte az erőfeszítést. Alice közelsége és az, hogy többé nem kellett átéreznem az áldozataim félelmét és fájdalmát, olyanná tették a létezésemet, mintha a Paradicsomba kerültem volna. Ez az apró, mosolygós lányka megmentett engem…

- Ez jól esett! – emelkedett fel Alice a mostanra már halott szarvasról, aztán felém fordult. Éppen mondani akart valamit, mikor a tekintete elhomályosult. Mostanra már tudtam, hogy ez mit jelent. Látomása van…

- Mi az, Alice? Mit látsz? – léptem elé finoman megfogva a karjait.

- A Cullen házat… Cullenékat… Magunkat. – Alice megrázta a fejét, és tiszta tekintettel nézett vissza rám. – Érzem, hogy hamarosan megtaláljuk őket – ült ki boldog mosoly az arcára, aztán a száját lelkesen az enyémre nyomta. A következő pillanatban már a fűben feküdtünk és szerelmeskedtünk.



Alice:


Jasper kezét elengedve szökkentem közelebb a három alakhoz, akiket a látomásaimból már jól ismertem, aztán egy vigyorral az arcomon megemeltem kissé a szoknyámat, és pukedliztem egyet.

- Alice vagyok. Ti pedig biztosan Carlisle, Esme és Rosalie, igaz? – kérdeztem csevegő hangon, mire az izmaik még inkább megfeszültek, és úgy néztek rám, mintha egy diliházból szöktem volna. Végigmértek mindkettőnket, és láttam rajtuk a bizalmatlanságot – főleg, Jasper hegeit látva -, de végül Carlisle, családfőhöz méltóan előre lépett, pont úgy, ahogyan előre láttam, és aprót biccentett.

- Igen, Carlisle Cullen vagyok. Ez a terület a… - kezdte volna, de legyintve egyet közbevágtam.

- Tudom, itt éltek már jó ideje, a ti vadászterületetek. Vagyis, most már a miénk is – kuncogtam fel. – Ő Jasper – fordultam Jazz felé, hogy bemutassam. – Mostantól veletek fogunk lakni – jelentettem be, aztán a ház felé fordultam. – Segítenétek kipakolni a keletre fekvő szobát? Az lesz az enyém – pislogtam Esme és Rosalie felé.

- Már megbocsáss, de… - kezdett volna bele Rosalie a felháborodott monológjába.

- Tudom, tudom, ki vagyok egyáltalán, és hogy képzelem, hogy csak úgy beköltözök ide? – mondtam el helyette a gondolatait, mire összeráncolta a homlokát, és már nyitotta a száját az újabb kérdés miatt. – Nem, nem vagyok gondolatolvasó, mint Edward. – A három elképedt arc láttán nem tudtam tovább visszafojtani a nevetésemet. – Oké, oké, abbahagytam – vettem pár mély levegőt, leendő nővérem elsötétülő tekintete láttán, és komolyságot erőltettem magamra. – Látom a jövőt. És tudom, hogy a családotok tagjai leszünk Jasperrel. Ilyen egyszerű – tártam szét a karjaimat, aztán megragadtam ismét Jazz kezét, és a többiek mellett ellépve behúztam a házba, hogy ténylegesen is megismerhessem az új otthonomat végre.



Jasper:


Az ismerős illat bekúszott az orromba, és minden izmomat összerántotta. Fogalmam sem volt, hogy került Maria Calgaryba, de kétségtelenül itt volt. A karomat oldalra nyújtva állítottam meg Emmettet, aki kérdőn nézett rám, aztán a levegőbe szimatolva megértette, mi a bajom. A többiek otthon voltak, most csak ketten jöttünk el vadászni.

- Egy vámpír? – Éreztem, hogy azonnal fellelkesül a lehetséges harc gondolatától.

- Maria – morogtam magam elé, mire elkerekedtek a szemei. Amikor a család tagjává váltam, egyszer elmeséltem a történetemet, és azóta egy szó sem esett a múltamról. Nem voltam büszke rá, és bár nem tehettem semmissé, igyekeztem az új életemre koncentrálni. Eddig sikerült is…

- Szóval, még felismersz? – jött a gúnyos hang a fák közül, aztán Maria egy pillanat alatt előttünk termett. Az arca nyugodtnak tűnt, de végigsuhant rajtam az általa érzett düh, keserűség és bosszúvágy.

- Maria – biccentettem felé kimérten. Emmett támadóállásba görnyedt mellettem várva, hogy mi fog történni. – Mit keresel erre?

- Gondoltam, meglátogatok egy régi… mik is voltunk mi egymásnak? – döntötte félre a fejét mutatóujját a szájához téve.

- Lényegtelen. Az már a múlt, Maria – néztem a szemébe.

- Hogy is felejthettem el? – nevetett fel kissé éles hangon, ami jelezte, hogy hamarosan lehámlik róla a nyugalom álarca, és eluralkodik rajta a hisztéria. – Hiszen te lezártad az egészet, nem igaz? Elárultál, aztán eltűntél egy szó nélkül…

- Tudod jól, hogy előbb vagy utóbb valamelyikünk végzett volna a másikkal. Nem akartalak bántani. Amit tettem, a legjobb volt mindkettőnknek – próbáltam meggyőzni észérvekkel, miközben folyamatosan figyelemmel tartottam a reakcióit.

- A legjobb? – szorultak ökölbe a kezei. – Hitegesd csak magad, de nem vagy más, csak egy nyomorult áruló! Rosszabb vagy, mint Nettie és Lucy voltak. Ők legalább szembe mertek szállni velem, de te csak elbujdokoltál, mint egy fogatlan, vén kutya – sziszegte felém a mérgét. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, igaza van. Nem voltam túl tisztességes vele, de nem igazán volt más választásom, ha azt akartam, hogy mindketten életben maradjunk. – Hallom, mostanában már csak állatokra mersz támadni… - nevetett fel. – Ez illik hozzád… Pont az olyan gyenge és gyáva nyomorultaknak való étek, mint amilyen vagy. Csak nem a nyúl a kedvenced? – gúnyolódott tovább.

- Hadd öljem meg! – suttogta Emmett mellettem dühösen. Éreztem, hogy magára vette Maria utolsó pár mondatát, és szívesen bebizonyította volna neki, hogy milyen harcos is.

- Nem – jelentettem ki. – Nem éri meg.

- Szóval, annyit sem érek, hogy érdemes legyen megölnötök? – tört fel morgás Maria torkából. – Régen bármit megtettél volna egy érintésemért, vagy talán, elfelejtetted?

- A fajtánk nem képes felejteni – emlékeztettem rá. A múltam okozta szégyentől legszívesebben lesütöttem volna a szemeimet, de ezt jelen helyzetben nem engedhettem meg magamnak a biztonságunk érdekében.

- Hát, csak hogy tudd – nézett rám gyilkos tekintettel. –, én sem felejtek! – fejezte be a mondatot fenyegetően, aztán legnagyobb meglepetésemre hátat fordított, és elrohant.

2010. március 10., szerda

Kreatív írás és A múlt árnyai - Edward szemszög

Ebben a hónapban már megkezdődtek a kreatív írás órák, és úgy veszem észre, hogy mindenki nagyon élvezi őket, beleértve engem is. :) Szóval, szeretném a következő hónapra is meghirdetni az órákat. Akit érdekel az írás és fejleszteni akarja magát, vagy csak olvasóként érdeklődik az írás rejtelmei iránt, az olvassa el az órára jelentkezés részleteit itt: http://twilightfic.blogspot.com/2010/01/kreativ-iras-otlet.html

És az órákra összeállított alaptantervet itt (ez a diák igényeitől függően változhat!!!): http://twilightfic.blogspot.com/2010/01/tanterv.html

Hogy hogyan kell jelentkezni az órára, azt az első linknél megtaláljátok. :) Akik ebben a hónapban már járnak hozzám, és a következő hónapban folytatni szeretnék az órákat, azoknak nem kell újra jelentkezniük mailben, hanem az egyik óránk elején jelezzék, hogy igénylik a további órákat. :)

És akkor ide is kiírom, hátha valaki nem vette észre... A múlt árnyai - Edward szemszög 2. fejezete felkerült az alblogomra. Itt találhatjátok: http://twilightfic2.blogspot.com/

A novellapályázat eredményei pedig március utolsó napján kerülnek fel a blogra. Elég sok érkezett, úgyhogy van bőven mit átolvasnunk, hála az égnek. :D

2010. március 6., szombat

A jelen boldogsága - 11. fejezet

Bocsánat, hogy késett a fejezet. Mindenképpen meg akartam vele várni Szandit, és szerencsére, el is tudta ma este olvasni. :) Szegénykém, nem érzi jól magát, úgyhogy ezer hála neki, amiért megtette mégis!


11. LÁZ




A BEVÁSÁRLÓKÖZPONTBAN NYÜZSÖGTEK az emberek. Rég nem voltam ilyen tömegben, és kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Közel húzódtam Edwardhoz, aki a karját a derekamra fűzte. Még mindig aggódott értem, mert az utolsó órám előtt meg kellett látogatnom a női mosdót. Hiába mondtam neki, hogy csak az ebédnél evett pizza feküdte meg a gyomromat, nem hitt nekem. Már haza akart vinni – mondván, hogy majd Alice elintézi a vásárlást -, mikor Alice-nek újabb látomása támadt arról, hogy velük tartok. Edward pedig hiába tiltakozott, a jövőkép nem változott meg, így végül nem lettem hazatoloncolva.

Az első utunk egy cd-boltba vezetett, mert Alice mindenképpen meg akarta venni egy új együttesnek a lemezét. Állítólag, a cd-ről az egyik zeneszám szól majd a nem sokára megtartandó esküvőnkön… Legalább is, Alice szerint…

Türelmetlenül toporogtam a bolt bejáratában, miközben azon járt az agyam, miért akarnám ennyire elkapkodni majd az esküvőmet. Abban biztos voltam, hogy Edward nem kényszerítené rám, hogy most azonnal hozzámenjek, így a látomás kiváltó oka csak én lehettem. De ez mégsem tűnt így logikusnak. Túl gyors volt számomra az egész…

Valami nagyon nyomós indokot kerestem, amivel meg tudtam volna magyarázni magamnak Alice látomását, de egyáltalán nem volt ötletem. A korom, az elmúlt időszak sok feszültsége, a végtelen idő, ami előttünk állt, mind-mind arról győztek meg, hogy még várhatnánk a szerelmünk hivatalossá tételével, ezzel szemben egyetlen siettető érv sem jutott az eszembe.

- Tessék… - nyújtott felém Edward egy kis szatyrot. Alig pár perce még az egyik polc előtt válogatott, de én annyira belemerültem a gondolataimba, hogy fel sem tűnt, vett is valamit.

- Mi ez? – emeltem ki a cd-t a szatyorból.

- Békeajándék? – vonta fel a szemöldökét. Egy másodpercig fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél, hiszen össze sem vesztünk, aztán mikor megvilágosodtam, széles vigyor ült ki az arcomra.

- Csak nem félsz tőlem? A gyenge nőtől? – pislogtam fel rá ártatlan arcot vágva.

- A nők veszélyesek, ha a bosszúról van szó… - nyúlt ki felém Edward, hogy a derekamnál fogva közelebb húzzon magához, de én elhátráltam. Nem engedhettem meg neki azt az előnyt, hogy felhasználja ellenem az elkápráztatást.

- Nem, nem, nem – ráztam meg a fejemet még mindig fülig érő szájjal. – Egy bosszúszomjas nőt nem lehet megvenni holmi apró ajándékkal.

- Akkor mivel lehetne megvenni? – húzta magabiztos félmosolyra a száját Edward.

- Ismerd be, hogy mi, nők győztünk – vontam meg a vállamat, mire elfintorodott. – Szóval, nem? – léptem közelebb hozzá, és a füléhez hajoltam. – Akkor viseljétek a következményeket – kuncogtam fel elégedetten, aztán Alice után indultam a sorok közé.

- Ezt jól megmondtad neki! – csapott a kezembe, mikor megtaláltam az Újdonságok táblával ellátott lemezek között. Kis kíváncsi… – Legyőzzük őket! Amint elmeséled, hogy mit találtál ki…

- Később. Most még nem alkalmas – kacsintottam rá, mire bólintott. – Szóval, ez lenne az? Ez lesz a zene a tudodmin? – vettem ki a kezéből a cd-t, és biztos voltam benne, hogy a rettenet kiült az arcomra. A borítóképen három fekete sminket és ruhát viselő fiú volt, akik nagyon sátáninak akartak kinézni, de csak szimplán röhejesek voltak.

- Nem – nevetett fel Alice. – Az lesz az esküvődön – mutatott a kezemben lévő szatyor felé, amelyet Edwardtól kaptam. – Csak be kellett ide jönnöm, hogy Edward megvegye neked. Tetszeni fog – biztosított róla, aztán az emós lemezt visszahajítva a helyére a bolt kijárata felé húzott.

Az élelmiszerosztályon sokkal gyorsabban végeztünk – Alice végigvágtatott a sorokon, és beledobált mindent a bevásárlókocsiba, amiről csak úgy gondolta, hogy szükség lehet rá egy kerti sütésen. Russel rémült szemekkel figyelte, hogyan gyűlik a megvett dolgok halma, és csak akkor nyugodott meg kissé, mikor közöltem vele, hogy ezt mind Cullenék fogják fizetni.

- Nem ciki, hogy az én kerti partymat ők finanszírozzák? – hajolt oda hozzám, mikor már a pénztárnál álltunk. A mögöttünk lévők elég csúnyán méregettek, amiért körülbelül negyed órába telt csak az, hogy kipakoljunk a kocsiból – vámpírgyorsasággal persze, fél másodperc lett volna.

- Nyugi, már több emberöltőnyi vagyonuk van, és Alice bármikor megmondja a lottószámokat, ha megszorulnának – nevettem fel halkan.

- Egy jövőbe látó… Még most sem hiszem el… - rázta meg hitetlenkedve a fejét Russel.

- Csak ezt? – löktem oldalba jól szórakozva, miközben Alice-ék végre eljutottak a fizetésig a pénztárnál. Pár perc múlva már a kijárat felé haladtunk, mikor észrevettem a mosdó táblát egy bal felé mutató nyíllal, és tudtam, hogy eljött a visszavágás ideje. – Alice! – torpantam meg hirtelen. – Kimegyünk a mosdóba! – közöltem.

- Jól vagy? – Edward aggodalmasan fürkészte az arcomat.

- Nyugalom, tökéletesen jól vagyok, egyszerűen csak hívnak az emberi szükségletek, ennyi – nyugtattam meg az értem aggódó részét, hogy aztán a benne lévő férfiban kelthessek gyanakvó paranoiát. – Gyere, Alice! – fogtam meg a barátnőm kezét, aztán hátrafelé pislogva a fiúkra a mosdó felé húztam.

- Készülnek valamire – hallottam Edward suttogását, és alig tudtam elfojtani egy elégedett vigyort. Ahogy beléptünk a vécébe, az egyik csaphoz mentem, és megnyitottam. Ittam pár kortynyi vizet, és csak aztán fordultam Alice felé, aki izgatottan várakozott az ajtóban.

- Csak dúdolj magadban, és ne hagyd abba! – kértem tőle egy cinkos mosoly kíséretében. Tudtam, hogy fogalma sincs róla, miért kell ezt tennie, de mikor kiléptünk a mosdóból, Edward arcán tisztán láttam, hogy Alice teljesítette a kívánságomat. Összeráncolt homlokkal fürkészte a testvérét, aki szökdécselve kapta fel a földön hagyott szatyrait, és elindult a parkoló felé.

Russel tétován toporgott az autó mellett. Idefelé úton még hátul ült velem, de most, hogy támadásra számított, látszott az arcán, hogy szívesebben ülne előre Edward mellé. Kuncogva huppantam be hátra – Edwardnál is félelmetesebbnek lenni egy ember szemében, megtisztelő gondolatnak tűnt.

Végül Alice ült mellém hátra. A hazafelé vezető úton alig bírtam visszafojtani a nevetést – néhányszor ki is tört belőlem, valami kuncogásféle. Russel a nyakát behúzva ült az anyósülésen, mintha bármelyik pillanatban a fejére zuhanhatna egy meteor, ha én úgy akarnám, Edward pedig fél percenként bámult bele a visszapillantó-tükörbe. Mire a Cullen ház elé értünk, mindketten idegroncsként szálltak ki az autóból.

Edward és Russel cipelték be a csomagokat és szatyrokat, miközben én és Alice lehuppantunk a nappali kanapéjára – Jasper kíséretében, aki azonnal felbukkant, amint megérkeztünk.

- A többiek? – érdeklődött Alice befészkelve magát Jasper ölelésébe.

- Carlisle odafent dolgozik, Esme, Rose és Emmett pedig elvitték a kisebbik Edwardot sétálni egy kicsit – kaptuk meg a tájékoztatást.- Szerintem, hamarosan itthon lesznek, mert már vagy egy órája elvannak…

- Te nem mentél – jelentette ki Alice mosolyogva.

- Téged vártalak – fonódott össze a két aranyszín tekintet egy intim pillanatra. Az arcom felforrósodott zavaromban, ezért felálltam, az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam. A friss levegő beáramlott a szobába enyhítve egy kicsit a melegemen. Mikor Edward és Russel felbukkantak, visszaültem a kanapéra.

- Nem ültök le? – intettem a két megmaradt fotel felé. Edward gyanakodva vonta össze a szemeit, majd megrázta a fejét – Russel követte a példáját. – Hát jó – vontam meg a vállamat, aztán hátradőlve sóhajtottam egyet. Jó pár perc telt el teljes csendben, miközben én csukott szemmel élveztem a szinte bizsergető feszültséget és a tavasz friss illatát.

- Na jó, gyerünk, csináld! – hallottam meg Edward hangját végül. Mosolyogva nyitottam fel a szememet.

- Mit, édesem? – kérdeztem kedveskedő hangon.

- A bosszút. Bármi is az, essünk túl rajta! – lépett elém. Russel tétován toporgott a küszöbön – úgy láttam, ő nem tartja túl jó ötletnek a „tudjuk le minél előbb a rossz dolgokat” tervet.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – rántottam meg a vállamat. – Mi nem készülünk semmilyen bosszúra, nem igaz, Alice? – fordultam felé. – Vagy te tudsz valamilyen bosszútervről? – érdeklődtem jókedvűen.

- Nem, nem tudok – remegett meg Alice szája. Biztos voltam benne, hogy ő is nagyon élvezi a helyzetet.

- Akkor miért dúdolsz? – mordult rá Edward.

- Nem lehet jókedvem? – Alice kedveskedve Jasperhez bújt, aki érdeklődve figyelte a jelenetet.

- Persze, jókedved… - fonta össze maga előtt bosszúsan a karjait Edward. Legszívesebben azonnal felugrottam volna, hogy megcsókoljam. Annyira édes volt, mikor felhúzta magát. A homlokán megjelent egy apró ránc, és a szemei szinte szikrákat szórtak. Éreztem, ahogy a testemen végigfut a vágyakozó forróság.

- Tényleg nincs terv – álltam fel lassú mozdulatokkal. Mikor kételkedve nézett rám, megforgattam a szemeimet. – Az volt a terv, hogy azt hiszitek, van terv. Vicces volt, ahogy aggódtok – vallottam be az igazat. – A nagy, erős férfiak félnek a gyenge, védelemre szoruló nőktől… - nevettem fel. Alice halk kuncogásba kezdett a hátam mögött, amit tompított az, hogy Jasper nyakába fúrta az arcát.

Edward fürkésző tekintettel nézett rám, aztán az arckifejezetése még borúsabbá vált.

- Átvertél – nézett félre rólam.

- Át. De mókás volt… - simítottam végig a karján. Összerándult, aztán hátat fordított nekem, és kisietett a szobából. Döbbenten pislogtam utána, aztán kérdőn fordultam Alice-ék felé. Jasper lesütötte a szemeit, Alice pedig legalább olyan értetlen arcot vágott, mint én.

- Hazavinnétek Russelt? Beszélek Edwarddal – kértem fejemmel az emelet felé intve.

Bizonytalanul nyomtam le a kilincset, és léptem be a hálószobába. Edward az ablak előtt állt – észrevettem már, hogyha valami nyomasztja, és gondolkozni szeretne, akkor a tájat figyeli. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, aztán a háta mögé sétáltam.

- Sajnálom, ha megbántottalak valamivel… Azt hittem, ez az egész csak játék – próbáltam megbékíteni, de nem szólt egy szót sem, csak meredten bámult kifelé. – Edward, kérlek, mondj valamit! – fektettem a kezemet a vállára összeszoruló gyomorral. Olyan hirtelen fordult meg, és kapott fel, hogy még csak meg sem fordulhatott a fejemben a védekezés. Mire magamhoz tértem, már az ágyon feküdtem Edward alatt, aki nevetve fúrta a fejét a mellkasomba.

- Bevetted. Touché – vigyorgott rám végül. – Nők-férfiak, egy-egy.

- Te… Te… – dadogtam a méregtől, aztán kapálózva megpróbáltam lerúgni magamról.

- Én? – vonta fel a szemöldökét, miközben a kezeimet az ágyhoz szorította.

- Szemét! – nyújtottam ki a nyelvemet. Nem hiszem el, hogy hagytam magam átvágni! Én marha! Kétszeresen is! – Jasper tudta, igaz? Hogy csak szórakozol velem? – döbbentem rá, és még keményebben küzdöttem a szabadságomért. Ezért nem nézett rám Jasper, miután Edward a kis színjátéka részeként felrohant az emeletre – érezte, hogy valójában nem is dühös rám.

- Igen, valószínűleg, tudta – mosolygott elégedetten Edward.

- Összeesküvők! – fordítottam oldalra a fejemet, mikor a hideg ajkak el akartak hallgattatni.

- Férfiak – javított ki Edward, aztán belecsókolt a nyakamba. Önkéntelenül is halk sóhaj hagyta el a számat.

- Ez akkor is gonosz dolog volt. Megijedtem, hogy haragszol rám – morcoskodtam tovább, de a kezem felemelkedett, és az ujjaim beletúrtak a bronzos tincsekbe.

- Sajnálom… Nem hittem volna, hogy beveszed… - emelkedett fel Edward feje a nyakhajlatomból, és bűnbánó tekintettel nézett rám.

- Este kárpótolnod kell érte – vigyorogtam rá. Hallottam, ahogy kinyílik a bejárati ajtó, és Rosalie-ék megérkeznek a testvéremmel együtt. – Most viszont, megnézem az öcsémet – próbáltam meg kimászni ismét a fölöttem lévő test alól. – Na, mi az? – nevettem fel, ahogy Edward finoman visszanyomott.

- Csak még egy kicsit hadd öleljelek, olyan jó így – fúrta a fejét a nyakamhoz, aztán mélyet lélegzett.

Reméltem, hogy nem a tegnap éjszakai kiborulásom miatt van Edward ilyen szentimentális hangulatban. Nem akartam, hogy ezen rágódjon feleslegesen, azt pedig főleg nem akartam, hogy a gondolatai miatt szenvedjen. A kezeim simogatni kezdték a hátát, és oldalra fordítva a fejemet puszit nyomtam az állára.

- Na jó, menj csak… - emelkedett fel rólam pár perc után, aztán a kezét nyújtva felém, felhúzott az ágyról.

- Nem jössz velem? Játszhatnánk egy kicsit az öcsémmel… - ajánlottam fel. – Szeret veled játszani – kapaszkodtam bele Edward karjába. Hagyta, hogy magam után húzzam, de nem szólt egy szót sem, ezért kényszert éreztem arra, hogy én csacsogjak. – A múltkor megtalálta az egyik magazinodat, valami természet magazint. Azt hiszem, tetszettek neki az állatok, főleg a halak. Lehet, hogy állatorvos lesz… - tervezgettem a jövőjét. Az egy elég jól jövedelmező, mégis biztonságos szakmának tűnt.

Rosalie-ék szobája elé érve kopogtattam az ajtón, és mikor az kinyílt beléptünk.

- Hogy tetszett neki a séta? – emeltem ki a kiságyából a testvéremet, aki még mindig túl aktívnak tűnt ahhoz képest, hogy vagy egy órát kint volt a szabadban.

- Jól elvolt. Tetszettek neki a virágok – mesélte Rose mosolyogva. Az ágya mellett állt, és a késő délutáni etetéshez készítette elő a dolgokat.

- Ki is irtott egy csomót – mutatott a fésülködőasztalon heverő, kissé már kókadozó csokorra Emmett. – Rosalie-nak szedtük együtt, igaz-e kishaver? – kócolta össze az öcsém haját egy mozdulattal.

- Virágot szedtél? – érdeklődtem kedvesen, de a testvérem érdeklődését már megint valami más kötötte le.

- Ezt akarja – vett ki egy kisautót a takarója mellől Emmett, aztán a levegőbe pöccintette, és elkapta. A kicsi kezek kinyúltak, hogy megszerezzék a játékot, de én arrébb húzódtam.

- Valami baj van? – vonta össze a szemöldökét Emmett. Rosalie megállt pakolás közben, és felénk nézett.

- Alice-nek is megmondtam már… Nem akarom, hogy autókkal játsszon! – jelentettem ki. Edward beljebb lépett a szobába, és nyugtatóan a vállamra tette a kezét. Bosszúsan ráztam le magamról az érintését.

- Mi a baj az autókkal? – Rose hangja irritálóan értetlennek tűnt. Mintha nem tudta volna, hogy mi bajom.

- A játékkal semmi… De ha túlságosan megszereti őket, előbb vagy utóbb igazit is akar majd. Az pedig túl veszélyes neki – próbáltam megmagyarázni, miközben kigomboltam az ingemen a legfelső gombot, mert úgy éreztem, megfulladok a gondolattól, hogy a testvéremnek baja eshetne.

- Ugyan, hiszen még csak egy kisbaba – nevetett fel Emmett.

- Lehet, de az idő gyorsan múlik, és nem akarom, hogy Rosalie rákényszerítse a szenvedélyét. Ami mellesleg a testvérem életét is veszélyeztetheti – feleltem a levegőt kapkodva. Éreztem, ahogy felgyülemlik bennem a düh, és forró lávaként önti el a testemet. – Edward az én testvérem, és én döntöm el, hogy mi a jó neki!

- Semmit sem akarok rákényszeríteni! – lépett előrébb Rosalie, és a szemei villámokat szórtak felém.

- Ja, persze… El is felejtettem, hogy te maga vagy a kedves engedékenység…

- Isabella, ezt nem kéne… - Éreztem, ahogy Edward megpróbál maga felé fordítani, de megint eltoltam magamtól a kezét, és magam fordultam szembe vele.

- Mit nem kéne? – A padló hirtelen megmozdult a lábaim alatt, de végül sikerült talpon maradnom.

- Isabella, azt hiszem, nem vagy jól…

- Tessék?

- Izzadsz. – Meglepetten emeltem fel a szabad kezemet a homlokomhoz, miközben a tüdőmbe beszívott oxigén végigégette a légcsövemet. Mintha a levegő túl forróvá vált volna hirtelen.

- Mi történik velem? – tántorogtam előre egy lépést, miközben próbáltam a duplán látott világot újra egyesíteni.

- Vedd el tőle a gyereket! – hallottam Rosalie kétségbeesett hangját, aztán éreztem, ahogy hátulról valaki lefeszegeti a kezeimet az apró testről. A tudatom felfogta, hogy a karomban most veszélyben van a testvérem, de a végtagjaim külső ráhatás nélkül nem akartak engedelmeskedni nekem.

- Isabella… - Edward a karjaiba kapott, és szorosan magához ölelve rohant velem valahová. Egész testemben reszketni kezdtem, és ez halálra rémített.

- Tegyél le! Át fogok változni! Tegyél… - próbáltam megértetni vele, de nem figyelt rám. Ha a karjaiban leszek farkas… Ha túl közel lesz hozzám… Vad rúgkapálásba kezdtem, hogy minél messzebbre juthassak tőle, de túlságosan szorosan tartott.

- Carlisle, nyugtatót! Most! – hallottam a parancsszavakat Edward szájából, de szinte fel sem fogtam őket. Csak az járt a fejemben, hogy nem várhatom meg, amíg a remegésem kiteljesedik az átváltozásban. Az apró szúrás a karomon csak pár pillanatig fájt.

- Eressz… Eressz el, mert… - A nyelvem akadozva igyekezett megformálni a szavakat, ám a váratlanul rám törő fáradtság nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.

Hirtelen ébredtem, és az első gondolatom pont ugyanaz volt, mint az ájulásom előtti.

- Edward! – néztem körbe, miközben a szívem a torkomban dobogott. A saját ágyamban feküdtem, de nem emlékeztem rá, hogy kerültem oda. A forróság még mindig elárasztotta az egész testemet, de már nem remegtem. – Edward – ültem fel.

- Itt vagyok – lépett az ágyam mellé a hátam mögül, és leült a szélére. Kezeim végigtapogatták az arcát, hogy leellenőrizzem, épségben van-e. Nem ártottam-e neki…

- Nem esett bajod? – kértem megerősítést szóban is, mert a szemeimnek nem mertem hinni.

- Nekem semmi bajom. De te még mindig lázas vagy… Feküdj vissza… - nyomott le a párnára, és keze végigcirógatta az arcomat. – A fenébe, fél percenként megszárad! – emelt fel egy anyagdarabot a takarómról, ami valószínűleg borogatásként volt a homlokomon, míg fel nem ültem.

- Lázas? – hunytam le egy pillanatra a szememet. – Az nem lehet…

- Idehívtuk Jonathant, bent van Carlisle-nál – beszélt Edward hozzám, miközben a homlokomra fektette a tenyerét. – Szerinte sem történt még ilyen, de rájövünk, hogy mi bajod. Nem lesz semmi gond – mosolygott rám Edward, de láttam a szemében, hogy mennyire félt engem.

- Tudom – feleltem magabiztosságot tettetve, hogy ne fokozzam Edward aggodalmát. – Annyira megijedtem, hogy bántom a testvéremet vagy téged… - hunytam le a szemeimet szégyenemben. Fogalmam sem volt, hogy történhetett meg ez az egész, hiszen már tudtam irányítani az átváltozásomat, most mégis csak egy hajszálon múlt, hogy nem vettem fel a farkas alakomat a szeretteim közvetlen közelében. – Talán… Jobb lenne, ha megint tartanánk egy kis távolságot… - mondtam ki összeszoruló torokkal.

- Szó sem lehet róla! – állt meg Edward keze. Ahogy felnéztem rá, a tekintete rémülten fürkészte az arcomat.

- Nem akarom, hogy bajod essen… Vagy bárki másnak… - csordult végig egy könnycsepp az arcomon. Gyorsan letöröltem, aztán mély levegőt vettem. A fejem rettenetesen fájt, de nem halogathattam ezt a beszélgetést.

- Nem foglak betegen magadra hagyni! Ezt jobb, ha kivered abból a makacs fejedből! – Edward felemelte a kezét, és gombolgatni kezdte az ingét. Kiszáradt torokkal nyeltem egyet, és az újabb hőhullámtól kivert a víz.

- Mit csinálsz? – suttogtam.

- Muszáj lehűtselek egy kicsit… - magyarázta, miközben mellém feküdt, és szorosan magához húzott.

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet. Ha megint elvesztem az önuralmam, és… - próbáltam lebeszélni a tervéről erőtlenül – túl jó érzés volt a hideg bőr érintése a sajátomon, és túlságosan lüktetett egy ér a fejemen ahhoz, hogy vitatkozni tudjak. Edward sóhaja vonta el a figyelmemet a betegségemről.

- Mi az? – kérdeztem álom és ébrenlét között lebegve.

- Ez érdekes érzés… - motyogta Edward végigsimítva a hátamon.

- Azt hiszem, hogy most nem vagyok olyan állapotban – kuncogtam fel homlokomat a mellkasának döntve.

- Bolond, nem arra gondoltam… - nevetett fel Edward halkan, amitől aprót borzongtam. Szerettem a nevetését – olyan volt, mint egy kellemes hullám, amely végigsimogat tetőtől talpig. – Már szinte emberinek érzem magam.

- Hmmm? – motyogtam egy ásítás után.

- Felmelegedett a bőröm… Már majdnem olyan, mintha vér keringene az ereimben – mozgatta meg az ujjait Edward maga elé nyújtva a kezét.

- Nem igazán érzem… - feleltem kissé csalódottan.

- A láz miatt. Sajnos, nem sokáig tudlak én sem hűteni… - Edward sóhaja most aggodalmas volt. – Ki kell találnom valami mást...

- Rendben, csak még egy kicsit maradj – mormoltam lehunyva a szemeimet. Már éppen elszunnyadtam volna ettől a békés hűvöstől, mikor odakint hangzavar támadt, és Edward hirtelen felemelte a fejét, mintha fülelne.

- Mi az? – mormoltam álmosan.

- Alice-nek látomása volt. Mindjárt visszajövök – pattant ki Edward az ágyból, és mielőtt még bármit kérdezhettem volna, elhagyta a szobát.