A jelen boldogsága - 11. fejezet

Bocsánat, hogy késett a fejezet. Mindenképpen meg akartam vele várni Szandit, és szerencsére, el is tudta ma este olvasni. :) Szegénykém, nem érzi jól magát, úgyhogy ezer hála neki, amiért megtette mégis!


11. LÁZ




A BEVÁSÁRLÓKÖZPONTBAN NYÜZSÖGTEK az emberek. Rég nem voltam ilyen tömegben, és kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Közel húzódtam Edwardhoz, aki a karját a derekamra fűzte. Még mindig aggódott értem, mert az utolsó órám előtt meg kellett látogatnom a női mosdót. Hiába mondtam neki, hogy csak az ebédnél evett pizza feküdte meg a gyomromat, nem hitt nekem. Már haza akart vinni – mondván, hogy majd Alice elintézi a vásárlást -, mikor Alice-nek újabb látomása támadt arról, hogy velük tartok. Edward pedig hiába tiltakozott, a jövőkép nem változott meg, így végül nem lettem hazatoloncolva.

Az első utunk egy cd-boltba vezetett, mert Alice mindenképpen meg akarta venni egy új együttesnek a lemezét. Állítólag, a cd-ről az egyik zeneszám szól majd a nem sokára megtartandó esküvőnkön… Legalább is, Alice szerint…

Türelmetlenül toporogtam a bolt bejáratában, miközben azon járt az agyam, miért akarnám ennyire elkapkodni majd az esküvőmet. Abban biztos voltam, hogy Edward nem kényszerítené rám, hogy most azonnal hozzámenjek, így a látomás kiváltó oka csak én lehettem. De ez mégsem tűnt így logikusnak. Túl gyors volt számomra az egész…

Valami nagyon nyomós indokot kerestem, amivel meg tudtam volna magyarázni magamnak Alice látomását, de egyáltalán nem volt ötletem. A korom, az elmúlt időszak sok feszültsége, a végtelen idő, ami előttünk állt, mind-mind arról győztek meg, hogy még várhatnánk a szerelmünk hivatalossá tételével, ezzel szemben egyetlen siettető érv sem jutott az eszembe.

- Tessék… - nyújtott felém Edward egy kis szatyrot. Alig pár perce még az egyik polc előtt válogatott, de én annyira belemerültem a gondolataimba, hogy fel sem tűnt, vett is valamit.

- Mi ez? – emeltem ki a cd-t a szatyorból.

- Békeajándék? – vonta fel a szemöldökét. Egy másodpercig fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél, hiszen össze sem vesztünk, aztán mikor megvilágosodtam, széles vigyor ült ki az arcomra.

- Csak nem félsz tőlem? A gyenge nőtől? – pislogtam fel rá ártatlan arcot vágva.

- A nők veszélyesek, ha a bosszúról van szó… - nyúlt ki felém Edward, hogy a derekamnál fogva közelebb húzzon magához, de én elhátráltam. Nem engedhettem meg neki azt az előnyt, hogy felhasználja ellenem az elkápráztatást.

- Nem, nem, nem – ráztam meg a fejemet még mindig fülig érő szájjal. – Egy bosszúszomjas nőt nem lehet megvenni holmi apró ajándékkal.

- Akkor mivel lehetne megvenni? – húzta magabiztos félmosolyra a száját Edward.

- Ismerd be, hogy mi, nők győztünk – vontam meg a vállamat, mire elfintorodott. – Szóval, nem? – léptem közelebb hozzá, és a füléhez hajoltam. – Akkor viseljétek a következményeket – kuncogtam fel elégedetten, aztán Alice után indultam a sorok közé.

- Ezt jól megmondtad neki! – csapott a kezembe, mikor megtaláltam az Újdonságok táblával ellátott lemezek között. Kis kíváncsi… – Legyőzzük őket! Amint elmeséled, hogy mit találtál ki…

- Később. Most még nem alkalmas – kacsintottam rá, mire bólintott. – Szóval, ez lenne az? Ez lesz a zene a tudodmin? – vettem ki a kezéből a cd-t, és biztos voltam benne, hogy a rettenet kiült az arcomra. A borítóképen három fekete sminket és ruhát viselő fiú volt, akik nagyon sátáninak akartak kinézni, de csak szimplán röhejesek voltak.

- Nem – nevetett fel Alice. – Az lesz az esküvődön – mutatott a kezemben lévő szatyor felé, amelyet Edwardtól kaptam. – Csak be kellett ide jönnöm, hogy Edward megvegye neked. Tetszeni fog – biztosított róla, aztán az emós lemezt visszahajítva a helyére a bolt kijárata felé húzott.

Az élelmiszerosztályon sokkal gyorsabban végeztünk – Alice végigvágtatott a sorokon, és beledobált mindent a bevásárlókocsiba, amiről csak úgy gondolta, hogy szükség lehet rá egy kerti sütésen. Russel rémült szemekkel figyelte, hogyan gyűlik a megvett dolgok halma, és csak akkor nyugodott meg kissé, mikor közöltem vele, hogy ezt mind Cullenék fogják fizetni.

- Nem ciki, hogy az én kerti partymat ők finanszírozzák? – hajolt oda hozzám, mikor már a pénztárnál álltunk. A mögöttünk lévők elég csúnyán méregettek, amiért körülbelül negyed órába telt csak az, hogy kipakoljunk a kocsiból – vámpírgyorsasággal persze, fél másodperc lett volna.

- Nyugi, már több emberöltőnyi vagyonuk van, és Alice bármikor megmondja a lottószámokat, ha megszorulnának – nevettem fel halkan.

- Egy jövőbe látó… Még most sem hiszem el… - rázta meg hitetlenkedve a fejét Russel.

- Csak ezt? – löktem oldalba jól szórakozva, miközben Alice-ék végre eljutottak a fizetésig a pénztárnál. Pár perc múlva már a kijárat felé haladtunk, mikor észrevettem a mosdó táblát egy bal felé mutató nyíllal, és tudtam, hogy eljött a visszavágás ideje. – Alice! – torpantam meg hirtelen. – Kimegyünk a mosdóba! – közöltem.

- Jól vagy? – Edward aggodalmasan fürkészte az arcomat.

- Nyugalom, tökéletesen jól vagyok, egyszerűen csak hívnak az emberi szükségletek, ennyi – nyugtattam meg az értem aggódó részét, hogy aztán a benne lévő férfiban kelthessek gyanakvó paranoiát. – Gyere, Alice! – fogtam meg a barátnőm kezét, aztán hátrafelé pislogva a fiúkra a mosdó felé húztam.

- Készülnek valamire – hallottam Edward suttogását, és alig tudtam elfojtani egy elégedett vigyort. Ahogy beléptünk a vécébe, az egyik csaphoz mentem, és megnyitottam. Ittam pár kortynyi vizet, és csak aztán fordultam Alice felé, aki izgatottan várakozott az ajtóban.

- Csak dúdolj magadban, és ne hagyd abba! – kértem tőle egy cinkos mosoly kíséretében. Tudtam, hogy fogalma sincs róla, miért kell ezt tennie, de mikor kiléptünk a mosdóból, Edward arcán tisztán láttam, hogy Alice teljesítette a kívánságomat. Összeráncolt homlokkal fürkészte a testvérét, aki szökdécselve kapta fel a földön hagyott szatyrait, és elindult a parkoló felé.

Russel tétován toporgott az autó mellett. Idefelé úton még hátul ült velem, de most, hogy támadásra számított, látszott az arcán, hogy szívesebben ülne előre Edward mellé. Kuncogva huppantam be hátra – Edwardnál is félelmetesebbnek lenni egy ember szemében, megtisztelő gondolatnak tűnt.

Végül Alice ült mellém hátra. A hazafelé vezető úton alig bírtam visszafojtani a nevetést – néhányszor ki is tört belőlem, valami kuncogásféle. Russel a nyakát behúzva ült az anyósülésen, mintha bármelyik pillanatban a fejére zuhanhatna egy meteor, ha én úgy akarnám, Edward pedig fél percenként bámult bele a visszapillantó-tükörbe. Mire a Cullen ház elé értünk, mindketten idegroncsként szálltak ki az autóból.

Edward és Russel cipelték be a csomagokat és szatyrokat, miközben én és Alice lehuppantunk a nappali kanapéjára – Jasper kíséretében, aki azonnal felbukkant, amint megérkeztünk.

- A többiek? – érdeklődött Alice befészkelve magát Jasper ölelésébe.

- Carlisle odafent dolgozik, Esme, Rose és Emmett pedig elvitték a kisebbik Edwardot sétálni egy kicsit – kaptuk meg a tájékoztatást.- Szerintem, hamarosan itthon lesznek, mert már vagy egy órája elvannak…

- Te nem mentél – jelentette ki Alice mosolyogva.

- Téged vártalak – fonódott össze a két aranyszín tekintet egy intim pillanatra. Az arcom felforrósodott zavaromban, ezért felálltam, az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam. A friss levegő beáramlott a szobába enyhítve egy kicsit a melegemen. Mikor Edward és Russel felbukkantak, visszaültem a kanapéra.

- Nem ültök le? – intettem a két megmaradt fotel felé. Edward gyanakodva vonta össze a szemeit, majd megrázta a fejét – Russel követte a példáját. – Hát jó – vontam meg a vállamat, aztán hátradőlve sóhajtottam egyet. Jó pár perc telt el teljes csendben, miközben én csukott szemmel élveztem a szinte bizsergető feszültséget és a tavasz friss illatát.

- Na jó, gyerünk, csináld! – hallottam meg Edward hangját végül. Mosolyogva nyitottam fel a szememet.

- Mit, édesem? – kérdeztem kedveskedő hangon.

- A bosszút. Bármi is az, essünk túl rajta! – lépett elém. Russel tétován toporgott a küszöbön – úgy láttam, ő nem tartja túl jó ötletnek a „tudjuk le minél előbb a rossz dolgokat” tervet.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – rántottam meg a vállamat. – Mi nem készülünk semmilyen bosszúra, nem igaz, Alice? – fordultam felé. – Vagy te tudsz valamilyen bosszútervről? – érdeklődtem jókedvűen.

- Nem, nem tudok – remegett meg Alice szája. Biztos voltam benne, hogy ő is nagyon élvezi a helyzetet.

- Akkor miért dúdolsz? – mordult rá Edward.

- Nem lehet jókedvem? – Alice kedveskedve Jasperhez bújt, aki érdeklődve figyelte a jelenetet.

- Persze, jókedved… - fonta össze maga előtt bosszúsan a karjait Edward. Legszívesebben azonnal felugrottam volna, hogy megcsókoljam. Annyira édes volt, mikor felhúzta magát. A homlokán megjelent egy apró ránc, és a szemei szinte szikrákat szórtak. Éreztem, ahogy a testemen végigfut a vágyakozó forróság.

- Tényleg nincs terv – álltam fel lassú mozdulatokkal. Mikor kételkedve nézett rám, megforgattam a szemeimet. – Az volt a terv, hogy azt hiszitek, van terv. Vicces volt, ahogy aggódtok – vallottam be az igazat. – A nagy, erős férfiak félnek a gyenge, védelemre szoruló nőktől… - nevettem fel. Alice halk kuncogásba kezdett a hátam mögött, amit tompított az, hogy Jasper nyakába fúrta az arcát.

Edward fürkésző tekintettel nézett rám, aztán az arckifejezetése még borúsabbá vált.

- Átvertél – nézett félre rólam.

- Át. De mókás volt… - simítottam végig a karján. Összerándult, aztán hátat fordított nekem, és kisietett a szobából. Döbbenten pislogtam utána, aztán kérdőn fordultam Alice-ék felé. Jasper lesütötte a szemeit, Alice pedig legalább olyan értetlen arcot vágott, mint én.

- Hazavinnétek Russelt? Beszélek Edwarddal – kértem fejemmel az emelet felé intve.

Bizonytalanul nyomtam le a kilincset, és léptem be a hálószobába. Edward az ablak előtt állt – észrevettem már, hogyha valami nyomasztja, és gondolkozni szeretne, akkor a tájat figyeli. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, aztán a háta mögé sétáltam.

- Sajnálom, ha megbántottalak valamivel… Azt hittem, ez az egész csak játék – próbáltam megbékíteni, de nem szólt egy szót sem, csak meredten bámult kifelé. – Edward, kérlek, mondj valamit! – fektettem a kezemet a vállára összeszoruló gyomorral. Olyan hirtelen fordult meg, és kapott fel, hogy még csak meg sem fordulhatott a fejemben a védekezés. Mire magamhoz tértem, már az ágyon feküdtem Edward alatt, aki nevetve fúrta a fejét a mellkasomba.

- Bevetted. Touché – vigyorgott rám végül. – Nők-férfiak, egy-egy.

- Te… Te… – dadogtam a méregtől, aztán kapálózva megpróbáltam lerúgni magamról.

- Én? – vonta fel a szemöldökét, miközben a kezeimet az ágyhoz szorította.

- Szemét! – nyújtottam ki a nyelvemet. Nem hiszem el, hogy hagytam magam átvágni! Én marha! Kétszeresen is! – Jasper tudta, igaz? Hogy csak szórakozol velem? – döbbentem rá, és még keményebben küzdöttem a szabadságomért. Ezért nem nézett rám Jasper, miután Edward a kis színjátéka részeként felrohant az emeletre – érezte, hogy valójában nem is dühös rám.

- Igen, valószínűleg, tudta – mosolygott elégedetten Edward.

- Összeesküvők! – fordítottam oldalra a fejemet, mikor a hideg ajkak el akartak hallgattatni.

- Férfiak – javított ki Edward, aztán belecsókolt a nyakamba. Önkéntelenül is halk sóhaj hagyta el a számat.

- Ez akkor is gonosz dolog volt. Megijedtem, hogy haragszol rám – morcoskodtam tovább, de a kezem felemelkedett, és az ujjaim beletúrtak a bronzos tincsekbe.

- Sajnálom… Nem hittem volna, hogy beveszed… - emelkedett fel Edward feje a nyakhajlatomból, és bűnbánó tekintettel nézett rám.

- Este kárpótolnod kell érte – vigyorogtam rá. Hallottam, ahogy kinyílik a bejárati ajtó, és Rosalie-ék megérkeznek a testvéremmel együtt. – Most viszont, megnézem az öcsémet – próbáltam meg kimászni ismét a fölöttem lévő test alól. – Na, mi az? – nevettem fel, ahogy Edward finoman visszanyomott.

- Csak még egy kicsit hadd öleljelek, olyan jó így – fúrta a fejét a nyakamhoz, aztán mélyet lélegzett.

Reméltem, hogy nem a tegnap éjszakai kiborulásom miatt van Edward ilyen szentimentális hangulatban. Nem akartam, hogy ezen rágódjon feleslegesen, azt pedig főleg nem akartam, hogy a gondolatai miatt szenvedjen. A kezeim simogatni kezdték a hátát, és oldalra fordítva a fejemet puszit nyomtam az állára.

- Na jó, menj csak… - emelkedett fel rólam pár perc után, aztán a kezét nyújtva felém, felhúzott az ágyról.

- Nem jössz velem? Játszhatnánk egy kicsit az öcsémmel… - ajánlottam fel. – Szeret veled játszani – kapaszkodtam bele Edward karjába. Hagyta, hogy magam után húzzam, de nem szólt egy szót sem, ezért kényszert éreztem arra, hogy én csacsogjak. – A múltkor megtalálta az egyik magazinodat, valami természet magazint. Azt hiszem, tetszettek neki az állatok, főleg a halak. Lehet, hogy állatorvos lesz… - tervezgettem a jövőjét. Az egy elég jól jövedelmező, mégis biztonságos szakmának tűnt.

Rosalie-ék szobája elé érve kopogtattam az ajtón, és mikor az kinyílt beléptünk.

- Hogy tetszett neki a séta? – emeltem ki a kiságyából a testvéremet, aki még mindig túl aktívnak tűnt ahhoz képest, hogy vagy egy órát kint volt a szabadban.

- Jól elvolt. Tetszettek neki a virágok – mesélte Rose mosolyogva. Az ágya mellett állt, és a késő délutáni etetéshez készítette elő a dolgokat.

- Ki is irtott egy csomót – mutatott a fésülködőasztalon heverő, kissé már kókadozó csokorra Emmett. – Rosalie-nak szedtük együtt, igaz-e kishaver? – kócolta össze az öcsém haját egy mozdulattal.

- Virágot szedtél? – érdeklődtem kedvesen, de a testvérem érdeklődését már megint valami más kötötte le.

- Ezt akarja – vett ki egy kisautót a takarója mellől Emmett, aztán a levegőbe pöccintette, és elkapta. A kicsi kezek kinyúltak, hogy megszerezzék a játékot, de én arrébb húzódtam.

- Valami baj van? – vonta össze a szemöldökét Emmett. Rosalie megállt pakolás közben, és felénk nézett.

- Alice-nek is megmondtam már… Nem akarom, hogy autókkal játsszon! – jelentettem ki. Edward beljebb lépett a szobába, és nyugtatóan a vállamra tette a kezét. Bosszúsan ráztam le magamról az érintését.

- Mi a baj az autókkal? – Rose hangja irritálóan értetlennek tűnt. Mintha nem tudta volna, hogy mi bajom.

- A játékkal semmi… De ha túlságosan megszereti őket, előbb vagy utóbb igazit is akar majd. Az pedig túl veszélyes neki – próbáltam megmagyarázni, miközben kigomboltam az ingemen a legfelső gombot, mert úgy éreztem, megfulladok a gondolattól, hogy a testvéremnek baja eshetne.

- Ugyan, hiszen még csak egy kisbaba – nevetett fel Emmett.

- Lehet, de az idő gyorsan múlik, és nem akarom, hogy Rosalie rákényszerítse a szenvedélyét. Ami mellesleg a testvérem életét is veszélyeztetheti – feleltem a levegőt kapkodva. Éreztem, ahogy felgyülemlik bennem a düh, és forró lávaként önti el a testemet. – Edward az én testvérem, és én döntöm el, hogy mi a jó neki!

- Semmit sem akarok rákényszeríteni! – lépett előrébb Rosalie, és a szemei villámokat szórtak felém.

- Ja, persze… El is felejtettem, hogy te maga vagy a kedves engedékenység…

- Isabella, ezt nem kéne… - Éreztem, ahogy Edward megpróbál maga felé fordítani, de megint eltoltam magamtól a kezét, és magam fordultam szembe vele.

- Mit nem kéne? – A padló hirtelen megmozdult a lábaim alatt, de végül sikerült talpon maradnom.

- Isabella, azt hiszem, nem vagy jól…

- Tessék?

- Izzadsz. – Meglepetten emeltem fel a szabad kezemet a homlokomhoz, miközben a tüdőmbe beszívott oxigén végigégette a légcsövemet. Mintha a levegő túl forróvá vált volna hirtelen.

- Mi történik velem? – tántorogtam előre egy lépést, miközben próbáltam a duplán látott világot újra egyesíteni.

- Vedd el tőle a gyereket! – hallottam Rosalie kétségbeesett hangját, aztán éreztem, ahogy hátulról valaki lefeszegeti a kezeimet az apró testről. A tudatom felfogta, hogy a karomban most veszélyben van a testvérem, de a végtagjaim külső ráhatás nélkül nem akartak engedelmeskedni nekem.

- Isabella… - Edward a karjaiba kapott, és szorosan magához ölelve rohant velem valahová. Egész testemben reszketni kezdtem, és ez halálra rémített.

- Tegyél le! Át fogok változni! Tegyél… - próbáltam megértetni vele, de nem figyelt rám. Ha a karjaiban leszek farkas… Ha túl közel lesz hozzám… Vad rúgkapálásba kezdtem, hogy minél messzebbre juthassak tőle, de túlságosan szorosan tartott.

- Carlisle, nyugtatót! Most! – hallottam a parancsszavakat Edward szájából, de szinte fel sem fogtam őket. Csak az járt a fejemben, hogy nem várhatom meg, amíg a remegésem kiteljesedik az átváltozásban. Az apró szúrás a karomon csak pár pillanatig fájt.

- Eressz… Eressz el, mert… - A nyelvem akadozva igyekezett megformálni a szavakat, ám a váratlanul rám törő fáradtság nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.

Hirtelen ébredtem, és az első gondolatom pont ugyanaz volt, mint az ájulásom előtti.

- Edward! – néztem körbe, miközben a szívem a torkomban dobogott. A saját ágyamban feküdtem, de nem emlékeztem rá, hogy kerültem oda. A forróság még mindig elárasztotta az egész testemet, de már nem remegtem. – Edward – ültem fel.

- Itt vagyok – lépett az ágyam mellé a hátam mögül, és leült a szélére. Kezeim végigtapogatták az arcát, hogy leellenőrizzem, épségben van-e. Nem ártottam-e neki…

- Nem esett bajod? – kértem megerősítést szóban is, mert a szemeimnek nem mertem hinni.

- Nekem semmi bajom. De te még mindig lázas vagy… Feküdj vissza… - nyomott le a párnára, és keze végigcirógatta az arcomat. – A fenébe, fél percenként megszárad! – emelt fel egy anyagdarabot a takarómról, ami valószínűleg borogatásként volt a homlokomon, míg fel nem ültem.

- Lázas? – hunytam le egy pillanatra a szememet. – Az nem lehet…

- Idehívtuk Jonathant, bent van Carlisle-nál – beszélt Edward hozzám, miközben a homlokomra fektette a tenyerét. – Szerinte sem történt még ilyen, de rájövünk, hogy mi bajod. Nem lesz semmi gond – mosolygott rám Edward, de láttam a szemében, hogy mennyire félt engem.

- Tudom – feleltem magabiztosságot tettetve, hogy ne fokozzam Edward aggodalmát. – Annyira megijedtem, hogy bántom a testvéremet vagy téged… - hunytam le a szemeimet szégyenemben. Fogalmam sem volt, hogy történhetett meg ez az egész, hiszen már tudtam irányítani az átváltozásomat, most mégis csak egy hajszálon múlt, hogy nem vettem fel a farkas alakomat a szeretteim közvetlen közelében. – Talán… Jobb lenne, ha megint tartanánk egy kis távolságot… - mondtam ki összeszoruló torokkal.

- Szó sem lehet róla! – állt meg Edward keze. Ahogy felnéztem rá, a tekintete rémülten fürkészte az arcomat.

- Nem akarom, hogy bajod essen… Vagy bárki másnak… - csordult végig egy könnycsepp az arcomon. Gyorsan letöröltem, aztán mély levegőt vettem. A fejem rettenetesen fájt, de nem halogathattam ezt a beszélgetést.

- Nem foglak betegen magadra hagyni! Ezt jobb, ha kivered abból a makacs fejedből! – Edward felemelte a kezét, és gombolgatni kezdte az ingét. Kiszáradt torokkal nyeltem egyet, és az újabb hőhullámtól kivert a víz.

- Mit csinálsz? – suttogtam.

- Muszáj lehűtselek egy kicsit… - magyarázta, miközben mellém feküdt, és szorosan magához húzott.

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet. Ha megint elvesztem az önuralmam, és… - próbáltam lebeszélni a tervéről erőtlenül – túl jó érzés volt a hideg bőr érintése a sajátomon, és túlságosan lüktetett egy ér a fejemen ahhoz, hogy vitatkozni tudjak. Edward sóhaja vonta el a figyelmemet a betegségemről.

- Mi az? – kérdeztem álom és ébrenlét között lebegve.

- Ez érdekes érzés… - motyogta Edward végigsimítva a hátamon.

- Azt hiszem, hogy most nem vagyok olyan állapotban – kuncogtam fel homlokomat a mellkasának döntve.

- Bolond, nem arra gondoltam… - nevetett fel Edward halkan, amitől aprót borzongtam. Szerettem a nevetését – olyan volt, mint egy kellemes hullám, amely végigsimogat tetőtől talpig. – Már szinte emberinek érzem magam.

- Hmmm? – motyogtam egy ásítás után.

- Felmelegedett a bőröm… Már majdnem olyan, mintha vér keringene az ereimben – mozgatta meg az ujjait Edward maga elé nyújtva a kezét.

- Nem igazán érzem… - feleltem kissé csalódottan.

- A láz miatt. Sajnos, nem sokáig tudlak én sem hűteni… - Edward sóhaja most aggodalmas volt. – Ki kell találnom valami mást...

- Rendben, csak még egy kicsit maradj – mormoltam lehunyva a szemeimet. Már éppen elszunnyadtam volna ettől a békés hűvöstől, mikor odakint hangzavar támadt, és Edward hirtelen felemelte a fejét, mintha fülelne.

- Mi az? – mormoltam álmosan.

- Alice-nek látomása volt. Mindjárt visszajövök – pattant ki Edward az ágyból, és mielőtt még bármit kérdezhettem volna, elhagyta a szobát.