Violet az
ujjait tördelve ült a konyhában. Két lábát szorosan összezárta, mintha szoknya
lenne rajta, és lesütötte a szemét. Nyitva volt a kis ablak, mégis nehézkesnek
érezte a levegőt, szinte figyelnie kellett arra, hogy ne kezdje el kapkodni,
mint egy asztmás vagy egy felhevült fruska.
Már ezerszer is
megbánta, hogy felemelte a telefonkagylót, és felhívta Dr. Burretet. Nem igazán
erre számított, mikor elképzelte őt. A filmekben a pszichológusok mindig
idősek, alacsonyak, kicsit pocakosak és ősz kecskeszakállat meg szemüveget
viselnek, amitől szörnyen bölcsnek tűnnek. Nos, ebből csak a szemüveg stimmelt.
Az előtte ülő
férfi mintha egy divatmagazin oldaláról sétált volna le. Miután a melegre
hivatkozva levette a zakóját, Violetnek kiszáradt a szája a fehér ing alatt is
jól kivehető izmok láttán. Első tippelésre a harmincas évei közepén járhatott,
és az elvárt ősz szakáll helyett simára borotvált arccal rendelkezett. A
vonásai kissé élesek voltak, ettől pedig alapjában véve szigorúnak tűnt volna,
ha a dallamosan mély, férfias hang nem ellensúlyozza ezt, amint beszélni kezd.
- Khm… -
köszörülte meg végül Violet a torkát, és felpislogott a fekete szemekbe. Maga
sem értette, miért, de kényelmetlenül érezte magát – mintha épp most készülne
meztelenre vetkőzni egy vadidegen előtt. Egy vonzó vadidegen előtt. – Most
beszélnem kéne, igaz?
- Csak, ha
szeretne.
Violet újra a
kezére pislantott. Szeretne? Mikor megtalálta a névjegyet, még igen volt a
válasz, de most valahányszor meg akart szólalni, olyan hülyén érezte magát. Mivel
is kezdhetné, vagy úgy egyáltalán, mit szeretne elmondani?
- Mi a baja az
édesanyjának? – A doktor megérezhette a tétovaságát, és úgy döntött, kezébe
véve az irányítást segít a kérdéseivel. Ha már harapófogót nem hozott magával…
- Alzheimer –
mondta ki Violet, miközben lopva a hátsó szoba felé pislantott. Ritkán ejtette
ki ezt a szót, mert olyan volt, akár valami démon, akit a nevével idéznek meg.
-
Memóriazavarok, gondolkodászavar, esetenként agresszió vagy egyéb pszichés
tünetek – sorolta a férfi úgy, mintha csak önmagának akarná bizonyítani, hogy
tudja a leckét. – Hogyan kezdődött?
- Néhány
apróság kiment a fejéből. Elfelejtette, hová tette le a kulcsait, vagy hogy
bekapcsolta a tűzhelyet. Aztán három éve lett komolyabb, akkor már előfordult,
hogy a neve sem jutott eszébe… vagy az enyém – fűzte hozzá Violet, de azonnal
meg is bánta. Távol állt tőle, hogy sajnálatot vagy együttérzést akarjon
kivívni. Egy pillanat alatt összeszedte magát, hogy panaszkodás helyett, csak a
tények érzelemmentes összefoglalásával folytassa. – Felvettem mellé egy ápolónőt,
Mrs. Dayt, aki vigyázott rá napközben. Így az egyetem mellett elmehettem
dolgozni, hogy fizetni tudjam az ellátását, az orvosságait és a saját
tandíjamat.
- De most
történt valami, igaz?
- Kirúgtak. – Violet
igyekezett, de a kutakodó szempár kereszttüzében páncélja úgy pattogzott le
róla, akár a festék egy megviselt falfelületről. Nem tehetett mást, csak
magatehetetlenül tűrte. Végül mégis kitört belőle az elmúlt napok feszültsége –
minden egyes szóval egyre nehezebbnek érezte a saját súlyát, mégsem tudott
elhallgatni. – A főbérlőnk folyamatosan zaklat, mert el vagyok maradva a
lakbérrel, ma pedig három napot adott nekem a fizetésre, különben le is út, fel
is út. Közben az ápolónőnk, aki hajlandó lett volna néhány hétig ingyen is
vállalni anyám ellátását, balesetet szenvedett, mást pedig nincs miből
fizetnem. Így itthon ragadtam, se egyetem, se munkakeresés. Anya pedig ma
kiborult, olyasmiket… olyasmiket mondott nekem, amiket más az ellenségének sem,
és egy poharat vágott a fejemhez – érintette meg önkéntelenül is a helyet, ami
még mindig sajgott.
Csak a
feldúltsága és a meglepetés ereje dermesztette mozdulatlanságba, mikor Dr.
Burret egyetlen szó nélkül felállt a székéről, és elé lépve lehajolt hozzá.
Ahogy tapogatva vizsgálni kezdte az apró puklit, Violet azt is elkönyvelhette,
hogy nem csak a külseje más, mint az általa elképzelt tipikus pszichológusnak,
hanem az illata is. Fűszeres, izgató férfiparfüm, amely első lélegzetre
végigcsiklandozza az ember orrát, hogy aztán libabőrt okozzon minden erre
alkalmas testtájékán. Elgondolkozott azon, milyen márka lehet, de hiába ismerte
a legtöbbet a munkája miatt, most nem ugrott be a megoldás.
- Fáj a feje?
- Tessék? –
Idegenektől nem volt hozzászokva ilyesfajta közvetlenséghez, mégis ahelyett,
hogy el akart volna húzódni, inkább még közelebb vágyott. Zavartan pislogott a
férfi szájára, hátha onnan le tudja olvasni, mit is szeretne, mert a szavai
valahogy összemosódtak a fülében.
- A feje. Fáj?
A fejsérülésekkel nem szabad viccelni! – szaladt össze borúsan a sötét
szemöldök.
- Nem, nem fáj.
Csak egy aprócska ütés volt, semmi komoly – húzódott hátrébb, mikor ismét felé
nyúltak. A férfi keze megállt a levegőben, aztán leereszkedett.
- Nem mondta
komolyan, hogy meg akar halni, igaz? – Violetnek túl sok volt a hirtelen
témaváltás. Remélte, hogy ez nem kerül szóba, mert olyan hülyén érezte magát
tőle. Gyengének és ostobának, aki nem képes helyrehozni az életét, helyette
inkább nyavalyog.
- Gondoltam rá,
de nem. Nem mondtam komolyan – vallotta be. Dr. Burret megkönnyebbülve fújta ki
az eddig visszatartott levegőt, ami furcsa gondolatot ébresztett Violetben. Talán
kifogta az egyetlen pszichológust, akinek még sosem volt dolga
öngyilkosjelölttel?
- Helyes. Egy
ilyen szép, fiatal nőnek élnie kell! – bólintott visszatérő magabiztossággal,
miközben Violet sikeresen elvörösödött a rejtett bóktól. – Mostantól tilos
ilyen bolondságokon járatnia az eszét!
- Tilos? –
kuncogott fel a helyzet irrealitásán. Egy bódító illatú idegen itt áll fölötte,
és szabályokat állít fel számára, mintha az apja lenne. Vagy a férje.
- Igen, tilos.
Megtiltom, és elvárom, hogy mint a páciensem, tartsa magát ahhoz, amit mondok! –
A halvány mosoly egészen ellágyította a férfi szögletes vonásait.
- Igenis! –
Violet jobb keze a halántékához lendült, szalutált, aztán zavarában beharapta a
száját. Már olyan régen használta ezt a gesztust. Gyerekként, ha az édesapja
utasította vagy megkérte valamire, ő így reagált. Egy közösen megnézett filmből
leste el a mozdulatot, és egyszerűen megtetszett neki. Tétován eresztette
vissza az ölébe a kezét, és igyekezett elővenni a józan eszét. – Akkor a
páciense vagyok? Mr. Standish mondta, hogy egyelőre nem tudok fizetni, igaz? –
jött zavarba. A telefonban meg sem kérdezte, tartozik-e majd valamivel azért,
ha házhoz jönnek hozzá. Annyira zavarosak voltak akkor a gondolatai, hogy
valamiért eszébe sem jutott.
- Igen… igen,
mondta. Betettem magát a non profit páciensek közé – ült vissza a helyére Dr.
Burret.
- Köszönöm.
- Ne tegye.
Adókedvezményt kapok a jótékonysági munkáim után. – Violet újabb visszafogott,
mégis szívből jövő mosolyt kapott, amelytől a saját szája is felfelé görbült.
Egyre inkább kezdte úgy érezni, mégis jót fognak tenni neki ezek a kezelések. A
doktor már most elérte, hogy vidámabb legyen, pedig alig negyed órája érkezett
csak.
- És most? –
tette fel végül azt a kérdést, amire a leginkább kíváncsi volt.
- Most?
- Most mit
csináljak? – Nagyra nyílt szemekkel várta a megváltó tanácsot, amely egyetlen
pillanat alatt leoldja a kötelet, amely napok óta egyre szorosabban tekeredik a
nyaka köré.
- Azt szeretné,
ha én mondanám meg, mit kezdjen az életével? – keményedett meg hirtelen a sötét
tekintet. Violet a szájához emelte a kezét, aztán mikor rájött, hogy majdnem
rágni kezdte a körmét, tétován eresztette vissza az ölébe, és összefonta az
ujjait.
- Nem teheti,
igaz? Ez az én életem – csüggedt el. Dr. Burret jelenléte teljesen
összezavarta. A férfi határozott kisugárzása olyan biztonságérzetet keltett
benne, hogy egy pillanatig azt érezte, soha többé nem szükséges a problémáival
foglalkoznia. Tisztában volt vele, hogy felnőtt nő, akinek önálló döntéseket
kell hoznia, mégis erre képtelen kislánnyá változott néhány pillanat alatt. –
Tudom, hogy igaza van, de sokkal könnyebb lenne, ha csak azt kéne tennem, amit
mások mondanak. Semmi felelősség, semmi döntéshelyzet, csak békés bólogatás –
mondta ki hangosan is, ami a fejében járt. Igazából csak most tudatosult benne,
hogy mindig is ilyen volt. Először a szüleinek akart megfelelni, aztán a
tanárok elvárásának. Mindig volt valaki, aki megmondta neki, mi a cél, ő pedig
mindent megtett azért, hogy teljesítse. Most először adódott olyan helyzet, ami
önállóságot követelt volna tőle, és ő azonnal el is bukott.
- Tényleg erre
vágyik?
- Nem tudom. –
Violet lassú mozdulatokkal felkelt az asztal mellől, és az ablakhoz sétált. A
felismerés önmagáról még inkább felzaklatta. Odakint az éjszaka olyan
nyugodtnak tűnt, miközben az ő élete maga volt az őskáosz. – Fogalmam sincs,
mit akarok, azon kívül, hogy végre ne kelljen aggódnom semmi miatt. Egy csomó
ostobaság jár a fejemben.
- Mondtam, hogy
az öngyilkosság tilos! – ismételte meg a doktor sokkal szigorúbban mint
korábban. Violet a fejét rázta.
- Nem arra
gondoltam. – Néhány pillanatra elgondolkozott azon, vajon beszéljen-e a
történtekről, végül a megérzéseire hallgatott. – Tudja… mikor kirúgtak, vissza
akartam könyörögni magam – fonta össze maga körül a karjait, de így is libabőrös
lett a felsője alatt. – A főnököm egy szemétláda. Visszavett volna, ha én… Ha…
- Ha?
- Ha nyújtok
neki bizonyos szolgáltatásokat – rándult meg Violet arca a fintortól, a gyomra
pedig enyhe centrifugába kezdett. Egészen eddig senkinek sem beszélt erről,
mintha a szégyen az övé lenne, és nem Rické. Talán, mert gondolatban már rég
továbbfűzte az eseményeket, annak ellenére, hogy halálra rémült a lehetőségtől.
– A felvetéstől is rosszul vagyok, de talán, ha összeszedem magam… - képtelen
volt hangosan is befejezni a mondatot, ám Dr. Burret így is megértette.
- Képes lenne
prostituálni magát? – A kérdés nem hangzott olyan vádlón, mint azt Violet várta
volna. Összeszedte magát, és hátrapislantott a férfira, de nyomát sem látta az
arcán ellenérzéseknek.
- Ezt úgy
mondja, mintha jó ötletnek tartaná…
- Pénzt
szerezhetne egyszerűen – vonta meg a vállát a doktor.
- Miközben
idegeneknek adnám oda magamat. Ki tudja kiknek, és ki tudja, mit várnának el
tőlem. Nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is elvennék… - háborodott fel
Violet, aztán hirtelen belécsapott a felismerés villáma. – Várjunk! Át… maga
most átvert! – Tátott szájjal és egy félbemaradt kézmozdulattal bámult a férfira.
- Inkább csak
rávezettem. Vannak, akik nem tudnának bárkivel együtt lenni, és szerintem Ön
ilyen nő – mérte végig, aztán megállt a tekinteténél.
- Szóval, ott
tartok, ahol korábban. Vagyis sehol.
- Így érzi?
- Igen… Nem –
módosította mégis a véleményét. Próbálta megfogalmazni, mi is kavarog benne, de
olyan nehéz volt még önmaga számára is megérteni. – Igazából, annak ellenére,
hogy még mindig fogalmam sincs, mit tehetnék, kicsit jobban vagyok.
- Néha az is
segít, ha valaki ítélkezés nélkül meghallgatja a legtitkosabb gondolatainkat.
Örülök, hogy segíteni tudtam, még ha csak egy kicsit is – fűzte hozzá Dr.
Burret. Violet igyekezett elfojtani a kitörni vágyó ásítást, de végül nem járt
sikerrel. A fáradtságtól könnyes szemekkel emelte a kezét a szája elé.
- Áh, bocsánat…
- A férfi az órájára pillantott, aztán a zakója után nyúlt. – Késő van, és
fáradt. Feküdjön le, pihenje ki magát, aztán holnap újult erővel kezdjen neki a
napnak! Este pedig megint benézek Önhöz, és átbeszélünk mindent – ígérte.
- Dr. Burret! –
lépett Violet a férfi után, mikor az ajtóhoz indult. Olyan határozottan tette meg
a néhány lépésnyi utat, hogy a lány azt hitte, magától elfordítja majd a zárban
várakozó kulcsot, de végül félrehúzódott, és megvárta, hogy kiengedjék. – Tudom,
hogy ez nem kötelessége. Hogy ingyen vállaljon, és még házhoz is jöjjön… Szóval…
hálásan köszönöm!
- Igazán nincs
mit! Menjen aludni, Violet! Jó éjt! – A mozgásérzékelős folyosói világítás
azonnal felkapcsolódott, ahogy a doktor átlépte a küszöböt. Nemrég vezették
csak be, hogy a ház spórolhasson az áramon, de egyelőre még nem látszott meg a
számlákon az előnye.
Violet figyelte,
ahogyan a férfi lesétál az első lépcsősorról, a fekete nadrág tökéletesen
rásimult a fenekére, és mozgás közben minden egyes izmot megmutatott. Kellett
némi idő, hogy a lány rájöjjön, tekintete nem illő helyekre is elkalandozott, de
mikor észrevette, gyorsan visszalépett a lakásba, és bezárkózott. Ujjai alatt a
hűvös kulcs enyhítőnek tűnt, az ősz ellenére, túl meleg volt a lakásban.
Első útja az
anyjához vezetett. Nem akarta megzavarni a kis szoba félhomályát, ezért nem
kapcsolta fel a villanyt. A bevilágító holdfény épp elég volt ahhoz, hogy
láthasson. Leült az ágy szélére, és egy darabig csak figyelte a nőt. Az álom
békésen elsimította a vonásait, mintha a délutáni roham soha meg sem történt
volna.
Violet azt
találta a legfurcsábbnak, hogy először nem a dulakodásuk jutott eszébe, hanem
ezernyi más emlék. Az apró veréb, amit hazahozott a játszótérről, megsérült a
szárnya, az anyja pedig meggyógyította; a közösen épített homokvár a családi
nyaraláson; a mentás csirke, amelyet a szülei úgy utáltak, mégis minden
hálaadáson megsütötték neki, mert ő viszont odavolt érte. Ezek a szeretetteljes
emlékek még mindig képesek voltak elnyomni a rosszat, Violet pedig csak remélni
tudta, hogy ez így is marad.
- Szeretlek,
mama! – simogatta meg a nő arcát, aztán nehéz szívvel a gyógyszeres fiókhoz hajolt
egy újabb ampulláért.
Mire a
zuhanyrózsa alá került, minden olyan békésnek tűnt. A forró víz végigbizsergette
a bőrét, lehunyta a szemét, és csak élvezte. Nem tudta eldönteni, hogy a
fáradtság vagy a kezelés hatott-e így rá, de igazából nem is érdekelte. Ahogy a
tusfürdő illata belengte a kis kabint, újra felderengett előtte Dr. Burret arca.
Szüksége van a beszélgetésekre, most már tisztán érezte. Meglepte, hogy egy
idegennek sokkal könnyebben meg tudott nyílni, de pontosan tudta az okát is.
Egyszerűen nem volt következménye, főleg, hogy biztosítéknak ott volt erre az
orvosi titoktartás is. Ha egyszer újra eljut az egyetemre, meg fogja köszönni
Mr. Standish-nek a névjegyet.
Hangos sóhaj
hagyta el a száját, ahogy a mosakodó szivacs végigsiklott a mellén. Eddig nem
volt tudatában annak, hogy fel van izgulva, de most erősödött a combjai közt a
lüktetés, és egy újabb dörzsölő mozdulattól a bimbója is kőkeménnyé vált. Már
felidézni sem tudta, mikor szexelt utoljára, és vagy három hét is eltelt azóta,
hogy magához nyúlt. A stressztől egyszerűen nem tudott eléggé ellazulni ahhoz,
hogy kiélvezze a teste nyújtotta örömöket, és ez csak fokozta a feszültségét.
Lehunyta a
szemét, és az ujjai közé vette az egyik mellbimbóját. Az olyan érzékeny volt,
hogy az apró szorításától is el tudott volna élvezni. Mély lélegzetet véve a
homlokát a csempének támasztotta, aztán szabad kezét a lábai közé csúsztatta. A
fejében lassan összeállt egy kép, szinte érezte az elképzelt férfit, amint a
hátához simul, saját ujjai helyett az övét képzelte magába. A férfi a nyakába
csókolt, gyengéden, ajkait épphogy csak a bőréhez érintve, ő mégis úgy érezte,
elektromos áramot vezettek a testébe.
Aggódom önért, Miss Niels, mostanában túl
feszült… - Mr. Standish hangja mély és érzéki volt, tele ígéretekkel.
Közvetlenül a füléhez hajolva beszélt hozzá. Az ujjak határozottan de finoman
jártak ki és be a hüvelyében, és a nedvességtől egyre könnyebb feladatuk volt.
Violet az alsó
ajkára harapott, de a zihálása így is visszhangot vert a kis üvegkabin falairól.
A saját hangja mellé képzelte a férfias nyögéseket, és ez elsodorta egészen a
határvonalig, amin már egyensúlyozni is maga volt a gyönyörűség.
Élvezz el, most! – A felszólítás már Dr.
Burret hangján érkezett, de Violetnek nem volt ideje elcsodálkozni a váltáson,
mert a legbelső izmai parancsszóra rándultak össze. Bal keze elengedte a
mellét, és a csempét kaparva próbált támaszt találni, miközben ő maga repült.
A kielégültség
teljesen lezsibbasztotta az agyát, és segített, hogy ne kezdjen megint gondolkozni.
Ahogy ágyba került, szinte azonnal magával is ragadta az álom, és mikor
hajnalban felébredt, hálás volt ezért a néhány óra nyugodt pihenésért.
Mostanság féléber forgolódásra volt csak képes, és az energiatartalékai már
érezhetően megcsappantak.
„Új nap, új
lehetőségek” mottóval lerúgta magáról a takarót, és akkorát nyújtózkodott, hogy
azt egy macska is megirigyelhette volna.
Ahogy
kitámolygott a konyhába, rájött, hogy lassan ölni tudna egy igazi kávéért.
Előhalászta a pénztárcáját, és bár korábbi számvetésének köszönhetően pontosan
tudta az összeget, kiborította a benne lévő aprót a pultra. Talán egy pohárral megengedhetne
magának… Csak egy kávé, ennyit igazán megérdemel…
A bal
szomszédot választotta végül. Egyfelől, mert a jobb szomszédja egy zsémbes
öregúr volt, másfelől, mert tudta, hogy a Serrano család már fent van ilyen
korai órán is – a gyerekek nagy ramazurit csapva készülődtek az iskolába, ami a
folyosóra is kihallatszott.
Mrs. Serrano szinte
azonnal kinyitotta az ajtót, amint bekopogott rajta. Kedves asszony volt, egy
iszákos férjjel, aki a napjai nagy részét a kocsmában töltötte, és három gyerekkel
– igazi ördögfiókák -, akiket imádott.
- Jó reggelt,
kedvesem! – A nő arcára azonnal mosoly ült ki, ahogy meglátta, ki toporog a
küszöbén.
- Önnek is Mrs.
Serrano! – Odabent valami hangosan csattant, mintha leejtettek volna egy
nagyobb tárgyat. A nő azonnal bűnbánásba kezdett.
- Túl hangosak
voltunk? Felébresztettünk? Szörnyen sajnálom, csak tudod, a kicsik
összevesztek, és…
- Nem, nem, szó
sincs ilyesmiről! – szakította félbe Violet a mentegetőzést. Sosem zavarta a
gyerekek zajongása, sőt, inkább élvezte, hogy van egy kis élet a házban. A
szürke hétköznapokra igazán ráfért egy kis felhőtlen, gyermeki hangzavar. – Az
igazság az, hogy kérni szeretnék valamit…
- Mondd csak! –
A nő megragadta a derekánál fogva Marcót, aki megpróbált kispurizni az
ajtófélfa és a lába között. Az alig öt éves kisfiú foghíjas vigyorral simult az
anyai karok közé, mintha megadta volna magát a korlátozásnak, de a tekintetében
csillogó csintalan fény egészen másról árulkodott.
- Az édesanyám
még alszik, de nem merem egyedül hagyni. Csak leszaladnék ide a sarokra egy
kávéért, öt perc lenne az egész, nem több. Megtenné, hogy figyel addig rá? –
foglalta össze a helyzetet Violet. Kinyúlt, hogy összeborzolja Marco haját, aki
kuncogva pirult el az érintésétől.
- Persze,
drágám! Menj csak!
- Hálásan
köszönöm! Sietek, ígérem! – Violet gyors léptekkel vette az irányt a lépcső
felé. Úgy szedte a fokokat, hogy kis híján hasra esett, de végül a fekete
korlát megmentette – még időben sikerült megkapaszkodnia benne.
A kávézó
körülbelül tizenöt lépésnyire volt a szomszéd ház sarkában, de nem csak a
közelsége miatt szerették a környék lakói. Kellemes kis hely volt, finom
kávéval és friss péksüteménnyel. Ahogy Violet belépett az ajtaján, hallotta a
feje fölött a megszokott csilingelést. Azt gondolta, hogy ilyenkor még üres
lesz a hely, mégis öten álltak előtte. Egy sálba burkolózott férfi idegesen
topogott a pult előtt, miközben elkészítették a forró Moccacinóját – espresso
kávé, tejhab és csokoládé keveréke, a folyékony mennyország. Violetnek ismerős
volt, de nem tudta hova tenni, és bármennyire is szuggerálta, egyszerűen nem
nézett felé, hogy jól megfigyelhesse. Végül az előtte álló két fiatal nő
elterelte a figyelmét. Először azt hitte, hogy a szomszédjaikról pletykálnak
éppen, aztán szép lassan összeállt a fejében a kép: az esti sorozat éppen
aktuális részéről volt csak szó.
Mire Violet a
kávéjához jutott, már jó tíz perc is eltelt a Mrs. Serranónak tett ígérete
ellenére. A papírpoharat egyensúlyozva rohant visszafelé, valószínűleg ezért is
nem vette észre a nyíló ajtót.
- Mrs. Serrano!
– Elég groteszk pózban sikerült megállnia, de legalább nem borította nyakon a
kávéjával a nőt. – Egyedül hagyta az anyámat?
- Nem, nem,
nyugalom, kedvesem – mentegetőzött a nő, de Violet kérdő pillantását látva gyorsan folytatta. -
Megjött közben az ápolónő, én pedig gondoltam, most már jó kezekben van az
édesanyja.
- Mrs. Day itt
van? De az nem lehet…
- Ó, nem. Nem
ő. Az új ápolónő. Nagyon kedvesnek tűnt… - mosolygott továbbra is rendületlenül
Mrs. Serrano, miközben Violetnek diónyira zsugorodott a gyomra. Új ápolónő…
Valaki ápolónőnek kiadva magát éppen odafent van az anyjával? – Valami baj van,
kedvesem? – Mrs. Serrano homlokán ráncok jelentek meg, ám Violet nem
foglalkozott a magyarázkodással. Elhajította a korábban hőn áhított kávét, és
rohanni kezdett a lépcsők felé.