.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2013. február 27., szerda

Vakon hinni - 4. fejezet


Violet az ujjait tördelve ült a konyhában. Két lábát szorosan összezárta, mintha szoknya lenne rajta, és lesütötte a szemét. Nyitva volt a kis ablak, mégis nehézkesnek érezte a levegőt, szinte figyelnie kellett arra, hogy ne kezdje el kapkodni, mint egy asztmás vagy egy felhevült fruska.

Már ezerszer is megbánta, hogy felemelte a telefonkagylót, és felhívta Dr. Burretet. Nem igazán erre számított, mikor elképzelte őt. A filmekben a pszichológusok mindig idősek, alacsonyak, kicsit pocakosak és ősz kecskeszakállat meg szemüveget viselnek, amitől szörnyen bölcsnek tűnnek. Nos, ebből csak a szemüveg stimmelt.

Az előtte ülő férfi mintha egy divatmagazin oldaláról sétált volna le. Miután a melegre hivatkozva levette a zakóját, Violetnek kiszáradt a szája a fehér ing alatt is jól kivehető izmok láttán. Első tippelésre a harmincas évei közepén járhatott, és az elvárt ősz szakáll helyett simára borotvált arccal rendelkezett. A vonásai kissé élesek voltak, ettől pedig alapjában véve szigorúnak tűnt volna, ha a dallamosan mély, férfias hang nem ellensúlyozza ezt, amint beszélni kezd.

- Khm… - köszörülte meg végül Violet a torkát, és felpislogott a fekete szemekbe. Maga sem értette, miért, de kényelmetlenül érezte magát – mintha épp most készülne meztelenre vetkőzni egy vadidegen előtt. Egy vonzó vadidegen előtt. – Most beszélnem kéne, igaz?

- Csak, ha szeretne.

Violet újra a kezére pislantott. Szeretne? Mikor megtalálta a névjegyet, még igen volt a válasz, de most valahányszor meg akart szólalni, olyan hülyén érezte magát. Mivel is kezdhetné, vagy úgy egyáltalán, mit szeretne elmondani?

- Mi a baja az édesanyjának? – A doktor megérezhette a tétovaságát, és úgy döntött, kezébe véve az irányítást segít a kérdéseivel. Ha már harapófogót nem hozott magával…

- Alzheimer – mondta ki Violet, miközben lopva a hátsó szoba felé pislantott. Ritkán ejtette ki ezt a szót, mert olyan volt, akár valami démon, akit a nevével idéznek meg.

- Memóriazavarok, gondolkodászavar, esetenként agresszió vagy egyéb pszichés tünetek – sorolta a férfi úgy, mintha csak önmagának akarná bizonyítani, hogy tudja a leckét. – Hogyan kezdődött?

- Néhány apróság kiment a fejéből. Elfelejtette, hová tette le a kulcsait, vagy hogy bekapcsolta a tűzhelyet. Aztán három éve lett komolyabb, akkor már előfordult, hogy a neve sem jutott eszébe… vagy az enyém – fűzte hozzá Violet, de azonnal meg is bánta. Távol állt tőle, hogy sajnálatot vagy együttérzést akarjon kivívni. Egy pillanat alatt összeszedte magát, hogy panaszkodás helyett, csak a tények érzelemmentes összefoglalásával folytassa. – Felvettem mellé egy ápolónőt, Mrs. Dayt, aki vigyázott rá napközben. Így az egyetem mellett elmehettem dolgozni, hogy fizetni tudjam az ellátását, az orvosságait és a saját tandíjamat.

- De most történt valami, igaz?

- Kirúgtak. – Violet igyekezett, de a kutakodó szempár kereszttüzében páncélja úgy pattogzott le róla, akár a festék egy megviselt falfelületről. Nem tehetett mást, csak magatehetetlenül tűrte. Végül mégis kitört belőle az elmúlt napok feszültsége – minden egyes szóval egyre nehezebbnek érezte a saját súlyát, mégsem tudott elhallgatni. – A főbérlőnk folyamatosan zaklat, mert el vagyok maradva a lakbérrel, ma pedig három napot adott nekem a fizetésre, különben le is út, fel is út. Közben az ápolónőnk, aki hajlandó lett volna néhány hétig ingyen is vállalni anyám ellátását, balesetet szenvedett, mást pedig nincs miből fizetnem. Így itthon ragadtam, se egyetem, se munkakeresés. Anya pedig ma kiborult, olyasmiket… olyasmiket mondott nekem, amiket más az ellenségének sem, és egy poharat vágott a fejemhez – érintette meg önkéntelenül is a helyet, ami még mindig sajgott.

Csak a feldúltsága és a meglepetés ereje dermesztette mozdulatlanságba, mikor Dr. Burret egyetlen szó nélkül felállt a székéről, és elé lépve lehajolt hozzá. Ahogy tapogatva vizsgálni kezdte az apró puklit, Violet azt is elkönyvelhette, hogy nem csak a külseje más, mint az általa elképzelt tipikus pszichológusnak, hanem az illata is. Fűszeres, izgató férfiparfüm, amely első lélegzetre végigcsiklandozza az ember orrát, hogy aztán libabőrt okozzon minden erre alkalmas testtájékán. Elgondolkozott azon, milyen márka lehet, de hiába ismerte a legtöbbet a munkája miatt, most nem ugrott be a megoldás.

- Fáj a feje?

- Tessék? – Idegenektől nem volt hozzászokva ilyesfajta közvetlenséghez, mégis ahelyett, hogy el akart volna húzódni, inkább még közelebb vágyott. Zavartan pislogott a férfi szájára, hátha onnan le tudja olvasni, mit is szeretne, mert a szavai valahogy összemosódtak a fülében.

- A feje. Fáj? A fejsérülésekkel nem szabad viccelni! – szaladt össze borúsan a sötét szemöldök.

- Nem, nem fáj. Csak egy aprócska ütés volt, semmi komoly – húzódott hátrébb, mikor ismét felé nyúltak. A férfi keze megállt a levegőben, aztán leereszkedett.

- Nem mondta komolyan, hogy meg akar halni, igaz? – Violetnek túl sok volt a hirtelen témaváltás. Remélte, hogy ez nem kerül szóba, mert olyan hülyén érezte magát tőle. Gyengének és ostobának, aki nem képes helyrehozni az életét, helyette inkább nyavalyog.

- Gondoltam rá, de nem. Nem mondtam komolyan – vallotta be. Dr. Burret megkönnyebbülve fújta ki az eddig visszatartott levegőt, ami furcsa gondolatot ébresztett Violetben. Talán kifogta az egyetlen pszichológust, akinek még sosem volt dolga öngyilkosjelölttel?

- Helyes. Egy ilyen szép, fiatal nőnek élnie kell! – bólintott visszatérő magabiztossággal, miközben Violet sikeresen elvörösödött a rejtett bóktól. – Mostantól tilos ilyen bolondságokon járatnia az eszét!

- Tilos? – kuncogott fel a helyzet irrealitásán. Egy bódító illatú idegen itt áll fölötte, és szabályokat állít fel számára, mintha az apja lenne. Vagy a férje.

- Igen, tilos. Megtiltom, és elvárom, hogy mint a páciensem, tartsa magát ahhoz, amit mondok! – A halvány mosoly egészen ellágyította a férfi szögletes vonásait.

- Igenis! – Violet jobb keze a halántékához lendült, szalutált, aztán zavarában beharapta a száját. Már olyan régen használta ezt a gesztust. Gyerekként, ha az édesapja utasította vagy megkérte valamire, ő így reagált. Egy közösen megnézett filmből leste el a mozdulatot, és egyszerűen megtetszett neki. Tétován eresztette vissza az ölébe a kezét, és igyekezett elővenni a józan eszét. – Akkor a páciense vagyok? Mr. Standish mondta, hogy egyelőre nem tudok fizetni, igaz? – jött zavarba. A telefonban meg sem kérdezte, tartozik-e majd valamivel azért, ha házhoz jönnek hozzá. Annyira zavarosak voltak akkor a gondolatai, hogy valamiért eszébe sem jutott.

- Igen… igen, mondta. Betettem magát a non profit páciensek közé – ült vissza a helyére Dr. Burret.

- Köszönöm.

- Ne tegye. Adókedvezményt kapok a jótékonysági munkáim után. – Violet újabb visszafogott, mégis szívből jövő mosolyt kapott, amelytől a saját szája is felfelé görbült. Egyre inkább kezdte úgy érezni, mégis jót fognak tenni neki ezek a kezelések. A doktor már most elérte, hogy vidámabb legyen, pedig alig negyed órája érkezett csak.

- És most? – tette fel végül azt a kérdést, amire a leginkább kíváncsi volt.

- Most?

- Most mit csináljak? – Nagyra nyílt szemekkel várta a megváltó tanácsot, amely egyetlen pillanat alatt leoldja a kötelet, amely napok óta egyre szorosabban tekeredik a nyaka köré.

- Azt szeretné, ha én mondanám meg, mit kezdjen az életével? – keményedett meg hirtelen a sötét tekintet. Violet a szájához emelte a kezét, aztán mikor rájött, hogy majdnem rágni kezdte a körmét, tétován eresztette vissza az ölébe, és összefonta az ujjait.

- Nem teheti, igaz? Ez az én életem – csüggedt el. Dr. Burret jelenléte teljesen összezavarta. A férfi határozott kisugárzása olyan biztonságérzetet keltett benne, hogy egy pillanatig azt érezte, soha többé nem szükséges a problémáival foglalkoznia. Tisztában volt vele, hogy felnőtt nő, akinek önálló döntéseket kell hoznia, mégis erre képtelen kislánnyá változott néhány pillanat alatt. – Tudom, hogy igaza van, de sokkal könnyebb lenne, ha csak azt kéne tennem, amit mások mondanak. Semmi felelősség, semmi döntéshelyzet, csak békés bólogatás – mondta ki hangosan is, ami a fejében járt. Igazából csak most tudatosult benne, hogy mindig is ilyen volt. Először a szüleinek akart megfelelni, aztán a tanárok elvárásának. Mindig volt valaki, aki megmondta neki, mi a cél, ő pedig mindent megtett azért, hogy teljesítse. Most először adódott olyan helyzet, ami önállóságot követelt volna tőle, és ő azonnal el is bukott.

- Tényleg erre vágyik?

- Nem tudom. – Violet lassú mozdulatokkal felkelt az asztal mellől, és az ablakhoz sétált. A felismerés önmagáról még inkább felzaklatta. Odakint az éjszaka olyan nyugodtnak tűnt, miközben az ő élete maga volt az őskáosz. – Fogalmam sincs, mit akarok, azon kívül, hogy végre ne kelljen aggódnom semmi miatt. Egy csomó ostobaság jár a fejemben.

- Mondtam, hogy az öngyilkosság tilos! – ismételte meg a doktor sokkal szigorúbban mint korábban. Violet a fejét rázta.

- Nem arra gondoltam. – Néhány pillanatra elgondolkozott azon, vajon beszéljen-e a történtekről, végül a megérzéseire hallgatott. – Tudja… mikor kirúgtak, vissza akartam könyörögni magam – fonta össze maga körül a karjait, de így is libabőrös lett a felsője alatt. – A főnököm egy szemétláda. Visszavett volna, ha én… Ha…

- Ha?

- Ha nyújtok neki bizonyos szolgáltatásokat – rándult meg Violet arca a fintortól, a gyomra pedig enyhe centrifugába kezdett. Egészen eddig senkinek sem beszélt erről, mintha a szégyen az övé lenne, és nem Rické. Talán, mert gondolatban már rég továbbfűzte az eseményeket, annak ellenére, hogy halálra rémült a lehetőségtől. – A felvetéstől is rosszul vagyok, de talán, ha összeszedem magam… - képtelen volt hangosan is befejezni a mondatot, ám Dr. Burret így is megértette.

- Képes lenne prostituálni magát? – A kérdés nem hangzott olyan vádlón, mint azt Violet várta volna. Összeszedte magát, és hátrapislantott a férfira, de nyomát sem látta az arcán ellenérzéseknek.

- Ezt úgy mondja, mintha jó ötletnek tartaná…

- Pénzt szerezhetne egyszerűen – vonta meg a vállát a doktor.

- Miközben idegeneknek adnám oda magamat. Ki tudja kiknek, és ki tudja, mit várnának el tőlem. Nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is elvennék… - háborodott fel Violet, aztán hirtelen belécsapott a felismerés villáma. – Várjunk! Át… maga most átvert! – Tátott szájjal és egy félbemaradt kézmozdulattal bámult a férfira.

- Inkább csak rávezettem. Vannak, akik nem tudnának bárkivel együtt lenni, és szerintem Ön ilyen nő – mérte végig, aztán megállt a tekinteténél.

- Szóval, ott tartok, ahol korábban. Vagyis sehol.

- Így érzi?

- Igen… Nem – módosította mégis a véleményét. Próbálta megfogalmazni, mi is kavarog benne, de olyan nehéz volt még önmaga számára is megérteni. – Igazából, annak ellenére, hogy még mindig fogalmam sincs, mit tehetnék, kicsit jobban vagyok.

- Néha az is segít, ha valaki ítélkezés nélkül meghallgatja a legtitkosabb gondolatainkat. Örülök, hogy segíteni tudtam, még ha csak egy kicsit is – fűzte hozzá Dr. Burret. Violet igyekezett elfojtani a kitörni vágyó ásítást, de végül nem járt sikerrel. A fáradtságtól könnyes szemekkel emelte a kezét a szája elé.

- Áh, bocsánat… - A férfi az órájára pillantott, aztán a zakója után nyúlt. – Késő van, és fáradt. Feküdjön le, pihenje ki magát, aztán holnap újult erővel kezdjen neki a napnak! Este pedig megint benézek Önhöz, és átbeszélünk mindent – ígérte.

- Dr. Burret! – lépett Violet a férfi után, mikor az ajtóhoz indult. Olyan határozottan tette meg a néhány lépésnyi utat, hogy a lány azt hitte, magától elfordítja majd a zárban várakozó kulcsot, de végül félrehúzódott, és megvárta, hogy kiengedjék. – Tudom, hogy ez nem kötelessége. Hogy ingyen vállaljon, és még házhoz is jöjjön… Szóval… hálásan köszönöm!

- Igazán nincs mit! Menjen aludni, Violet! Jó éjt! – A mozgásérzékelős folyosói világítás azonnal felkapcsolódott, ahogy a doktor átlépte a küszöböt. Nemrég vezették csak be, hogy a ház spórolhasson az áramon, de egyelőre még nem látszott meg a számlákon az előnye.

Violet figyelte, ahogyan a férfi lesétál az első lépcsősorról, a fekete nadrág tökéletesen rásimult a fenekére, és mozgás közben minden egyes izmot megmutatott. Kellett némi idő, hogy a lány rájöjjön, tekintete nem illő helyekre is elkalandozott, de mikor észrevette, gyorsan visszalépett a lakásba, és bezárkózott. Ujjai alatt a hűvös kulcs enyhítőnek tűnt, az ősz ellenére, túl meleg volt a lakásban.

Első útja az anyjához vezetett. Nem akarta megzavarni a kis szoba félhomályát, ezért nem kapcsolta fel a villanyt. A bevilágító holdfény épp elég volt ahhoz, hogy láthasson. Leült az ágy szélére, és egy darabig csak figyelte a nőt. Az álom békésen elsimította a vonásait, mintha a délutáni roham soha meg sem történt volna.

Violet azt találta a legfurcsábbnak, hogy először nem a dulakodásuk jutott eszébe, hanem ezernyi más emlék. Az apró veréb, amit hazahozott a játszótérről, megsérült a szárnya, az anyja pedig meggyógyította; a közösen épített homokvár a családi nyaraláson; a mentás csirke, amelyet a szülei úgy utáltak, mégis minden hálaadáson megsütötték neki, mert ő viszont odavolt érte. Ezek a szeretetteljes emlékek még mindig képesek voltak elnyomni a rosszat, Violet pedig csak remélni tudta, hogy ez így is marad.

- Szeretlek, mama! – simogatta meg a nő arcát, aztán nehéz szívvel a gyógyszeres fiókhoz hajolt egy újabb ampulláért.

Mire a zuhanyrózsa alá került, minden olyan békésnek tűnt. A forró víz végigbizsergette a bőrét, lehunyta a szemét, és csak élvezte. Nem tudta eldönteni, hogy a fáradtság vagy a kezelés hatott-e így rá, de igazából nem is érdekelte. Ahogy a tusfürdő illata belengte a kis kabint, újra felderengett előtte Dr. Burret arca. Szüksége van a beszélgetésekre, most már tisztán érezte. Meglepte, hogy egy idegennek sokkal könnyebben meg tudott nyílni, de pontosan tudta az okát is. Egyszerűen nem volt következménye, főleg, hogy biztosítéknak ott volt erre az orvosi titoktartás is. Ha egyszer újra eljut az egyetemre, meg fogja köszönni Mr. Standish-nek a névjegyet.

Hangos sóhaj hagyta el a száját, ahogy a mosakodó szivacs végigsiklott a mellén. Eddig nem volt tudatában annak, hogy fel van izgulva, de most erősödött a combjai közt a lüktetés, és egy újabb dörzsölő mozdulattól a bimbója is kőkeménnyé vált. Már felidézni sem tudta, mikor szexelt utoljára, és vagy három hét is eltelt azóta, hogy magához nyúlt. A stressztől egyszerűen nem tudott eléggé ellazulni ahhoz, hogy kiélvezze a teste nyújtotta örömöket, és ez csak fokozta a feszültségét.

Lehunyta a szemét, és az ujjai közé vette az egyik mellbimbóját. Az olyan érzékeny volt, hogy az apró szorításától is el tudott volna élvezni. Mély lélegzetet véve a homlokát a csempének támasztotta, aztán szabad kezét a lábai közé csúsztatta. A fejében lassan összeállt egy kép, szinte érezte az elképzelt férfit, amint a hátához simul, saját ujjai helyett az övét képzelte magába. A férfi a nyakába csókolt, gyengéden, ajkait épphogy csak a bőréhez érintve, ő mégis úgy érezte, elektromos áramot vezettek a testébe.

Aggódom önért, Miss Niels, mostanában túl feszült… - Mr. Standish hangja mély és érzéki volt, tele ígéretekkel. Közvetlenül a füléhez hajolva beszélt hozzá. Az ujjak határozottan de finoman jártak ki és be a hüvelyében, és a nedvességtől egyre könnyebb feladatuk volt.

Violet az alsó ajkára harapott, de a zihálása így is visszhangot vert a kis üvegkabin falairól. A saját hangja mellé képzelte a férfias nyögéseket, és ez elsodorta egészen a határvonalig, amin már egyensúlyozni is maga volt a gyönyörűség.

Élvezz el, most! – A felszólítás már Dr. Burret hangján érkezett, de Violetnek nem volt ideje elcsodálkozni a váltáson, mert a legbelső izmai parancsszóra rándultak össze. Bal keze elengedte a mellét, és a csempét kaparva próbált támaszt találni, miközben ő maga repült.

A kielégültség teljesen lezsibbasztotta az agyát, és segített, hogy ne kezdjen megint gondolkozni. Ahogy ágyba került, szinte azonnal magával is ragadta az álom, és mikor hajnalban felébredt, hálás volt ezért a néhány óra nyugodt pihenésért. Mostanság féléber forgolódásra volt csak képes, és az energiatartalékai már érezhetően megcsappantak.

„Új nap, új lehetőségek” mottóval lerúgta magáról a takarót, és akkorát nyújtózkodott, hogy azt egy macska is megirigyelhette volna.

Ahogy kitámolygott a konyhába, rájött, hogy lassan ölni tudna egy igazi kávéért. Előhalászta a pénztárcáját, és bár korábbi számvetésének köszönhetően pontosan tudta az összeget, kiborította a benne lévő aprót a pultra. Talán egy pohárral megengedhetne magának… Csak egy kávé, ennyit igazán megérdemel…

A bal szomszédot választotta végül. Egyfelől, mert a jobb szomszédja egy zsémbes öregúr volt, másfelől, mert tudta, hogy a Serrano család már fent van ilyen korai órán is – a gyerekek nagy ramazurit csapva készülődtek az iskolába, ami a folyosóra is kihallatszott.

Mrs. Serrano szinte azonnal kinyitotta az ajtót, amint bekopogott rajta. Kedves asszony volt, egy iszákos férjjel, aki a napjai nagy részét a kocsmában töltötte, és három gyerekkel – igazi ördögfiókák -, akiket imádott.

- Jó reggelt, kedvesem! – A nő arcára azonnal mosoly ült ki, ahogy meglátta, ki toporog a küszöbén.

- Önnek is Mrs. Serrano! – Odabent valami hangosan csattant, mintha leejtettek volna egy nagyobb tárgyat. A nő azonnal bűnbánásba kezdett.

- Túl hangosak voltunk? Felébresztettünk? Szörnyen sajnálom, csak tudod, a kicsik összevesztek, és…

- Nem, nem, szó sincs ilyesmiről! – szakította félbe Violet a mentegetőzést. Sosem zavarta a gyerekek zajongása, sőt, inkább élvezte, hogy van egy kis élet a házban. A szürke hétköznapokra igazán ráfért egy kis felhőtlen, gyermeki hangzavar. – Az igazság az, hogy kérni szeretnék valamit…

- Mondd csak! – A nő megragadta a derekánál fogva Marcót, aki megpróbált kispurizni az ajtófélfa és a lába között. Az alig öt éves kisfiú foghíjas vigyorral simult az anyai karok közé, mintha megadta volna magát a korlátozásnak, de a tekintetében csillogó csintalan fény egészen másról árulkodott.

- Az édesanyám még alszik, de nem merem egyedül hagyni. Csak leszaladnék ide a sarokra egy kávéért, öt perc lenne az egész, nem több. Megtenné, hogy figyel addig rá? – foglalta össze a helyzetet Violet. Kinyúlt, hogy összeborzolja Marco haját, aki kuncogva pirult el az érintésétől.

- Persze, drágám! Menj csak!

- Hálásan köszönöm! Sietek, ígérem! – Violet gyors léptekkel vette az irányt a lépcső felé. Úgy szedte a fokokat, hogy kis híján hasra esett, de végül a fekete korlát megmentette – még időben sikerült megkapaszkodnia benne.

A kávézó körülbelül tizenöt lépésnyire volt a szomszéd ház sarkában, de nem csak a közelsége miatt szerették a környék lakói. Kellemes kis hely volt, finom kávéval és friss péksüteménnyel. Ahogy Violet belépett az ajtaján, hallotta a feje fölött a megszokott csilingelést. Azt gondolta, hogy ilyenkor még üres lesz a hely, mégis öten álltak előtte. Egy sálba burkolózott férfi idegesen topogott a pult előtt, miközben elkészítették a forró Moccacinóját – espresso kávé, tejhab és csokoládé keveréke, a folyékony mennyország. Violetnek ismerős volt, de nem tudta hova tenni, és bármennyire is szuggerálta, egyszerűen nem nézett felé, hogy jól megfigyelhesse. Végül az előtte álló két fiatal nő elterelte a figyelmét. Először azt hitte, hogy a szomszédjaikról pletykálnak éppen, aztán szép lassan összeállt a fejében a kép: az esti sorozat éppen aktuális részéről volt csak szó.

Mire Violet a kávéjához jutott, már jó tíz perc is eltelt a Mrs. Serranónak tett ígérete ellenére. A papírpoharat egyensúlyozva rohant visszafelé, valószínűleg ezért is nem vette észre a nyíló ajtót.

- Mrs. Serrano! – Elég groteszk pózban sikerült megállnia, de legalább nem borította nyakon a kávéjával a nőt. – Egyedül hagyta az anyámat?

- Nem, nem, nyugalom, kedvesem – mentegetőzött a nő, de Violet  kérdő pillantását látva gyorsan folytatta. - Megjött közben az ápolónő, én pedig gondoltam, most már jó kezekben van az édesanyja.

- Mrs. Day itt van? De az nem lehet…

- Ó, nem. Nem ő. Az új ápolónő. Nagyon kedvesnek tűnt… - mosolygott továbbra is rendületlenül Mrs. Serrano, miközben Violetnek diónyira zsugorodott a gyomra. Új ápolónő… Valaki ápolónőnek kiadva magát éppen odafent van az anyjával? – Valami baj van, kedvesem? – Mrs. Serrano homlokán ráncok jelentek meg, ám Violet nem foglalkozott a magyarázkodással. Elhajította a korábban hőn áhított kávét, és rohanni kezdett a lépcsők felé.

2013. február 20., szerda

Vakon hinni - 3. fejezet


Daren Sharp nem igazán számított jóképű férfinak – fekete haj, sötétbarna szem, horgas orr, sápatag arcbőr és kissé törékeny testalkat –, mégis volt benne valami, ami vonzotta a nőket. Talán az, hogy igazi elvont művészléleknek tűnt, világfájdalommal és rejtélyekkel övezve. Nem szívesen beszélt sem önmagáról, sem semmi másról, ezért mindenki azt hitte, hogy lappang a múltjában valami sötét titok. Kivéve Violetet. Ő totyogós kora óta ismerte őt, és tisztában volt vele, hogy a csendessége mögött egyetlen dolog van: egyszerűen ilyen a természete. Azt pedig a Sors fintorának tartotta, hogy barátját hidegen hagyta az összes nő, aki a lábai előtt hevert.

Daren most a kis lakás hűtőjének támaszkodott, és őt figyelte. Violet a piros filc végét rágcsálta, miközben szeme a hirdetések sorain futkározott. Semmi, semmi, semmi. Ahogy az oldal aljára ért, lapozott egyet, és figyelmen kívül hagyva Daren bámulását, tovább olvasott.

- Na, elmondod végre, mi ez az egész? – törte meg végül a férfi a csendet. Amint megérkezett, Violet csak kikapta a kezéből az újságot, aztán munkához is látott. Még annyit sem vetett oda neki, hogy: fapapucs.

- Kirúgtak, nincs pénzem, és három nap múlva ki kell fizetnem hatszáz dollárnyi hátralékot a lakbérre – foglalta össze érzelemmentesen. – Szakképzett eladó, referenciával rendelkező babysitter, nyugdíjas takarító… Komolyan nincs állás egy huszonéves, szakképzetlen egyetemistalány számára? Ja, de! Fiatal, vonzó lányok jelentkezését várják a szórakoztatóiparba – macskakörmözött a levegőbe az ujjaival bosszankodó arcot vágva. – Lassan tényleg ott tartok, hogy elmegyek prostinak – koppant a homloka az asztalon egy nyögés kíséretében. Nem látta Darent, de a mordulásából ítélve el tudta képzelni, milyen képet vág. Megcsikordult a mellette lévő szék lába, ahogy kihúzták, és hallotta a farmernadrág halk súrlódását.

- Hülyeségeket beszélsz! – Néhány héttel ezelőtt még rávágta volna, hogy igaza van, de most már nem ment. Bele sem mert gondolni, hány olyan lány flangálhat az utcákon, aki csak azért vállalta ezt a „munkát”, mert ugyanolyan kilátástalan helyzetben van, mint ő. Ha nem rosszabban.

- Az igazság az, hogy már nem is ítélem el annyira azokat, akik megteszik. Kár, hogy nekem nincs gyomrom hozzá! – fintorodott el. Ahogy felrémlett előtte Rick irodája, a gyomra enyhe rángatózásba kezdett. Átlagosnak mondható tapasztalata volt szexuális téren, eddig csak és kizárólag olyanokkal bújt ágyba, akik iránt érzett valamit. Nem azt a mesebeli, igaz szerelemet, hanem vonzalmat, lángolást. A gondolattól, hogy egy vadidegen érjen hozzá, egyszerűen kirázta a hideg.

- Én egyáltalán nem sajnálom. Nem helyes eladni magadat.

- Mondod te, akinek mindene megvan! – csúszott ki a száján ostoba mód, de a keménnyé szilárduló vonásokat látva azonnal rájött, mekkorát hibázott. Barátja szülei három éve haltak meg, és Violet tudomása szerint, pont annyi pénzt hagytak hátra maguk után, amennyiből Daren öregkoráig békésen eléldegélhet. Általában nem nagyon beszéltek erről, úgyhogy sok részlet homályban maradt Violet számára, de ezt egyáltalán nem tartotta furcsának. Barátja mindig is megtartotta magának az érzéseit és gondolatait. – Daren, úristen, ne haragudj! Tudod, hogy nem úgy gondoltam!

- Persze, tudom. Hagyjuk! – A férfi felállt a helyéről jelezve, hogy távozni készül. A nyakában lógó piros-citromsárga sál egyik felét hátradobta, hogy befedje a nyakát, és kesztyűje után nyúlt.

- Kérlek! Daren, kérlek! Nem úgy gondoltam, bocsáss meg nekem! Tudod, hogy néha össze-vissza fecsegek… – Violet megragadta az immár kesztyűs kezeket, és a bűnbánattól tágra nyílt szemekkel pislogott fel a haragvó arcra. A kínos csend feszültségteli  hálóval szőtte át az egész helyiséget, aztán a légkör Darennel együtt megenyhült. Violet bűvereje hatott.

- Nem érdemled meg, de… Rendben. Nem értem, miért nem tudok rád haragudni, pedig megérdemelnéd! Túl gyenge vagyok… - szabadult meg Daren ismét a kesztyűitől, és letekerte a sálát.

- Nem, te túl jó vagy! Köszönöm – emelkedett lábujjhegyre Violet, hogy puszit nyomjon a férfi arcára. – Ülj vissza, csinálok kakaót! – perdült a konyhapult felé. Levette a pillangómintás dobozt a felső konyhapolcról, ám ahogy felnyitotta, helyesbítenie kellett. – Vagyis teát. Csak az van itthon.

A következő néhány perc a csendé és a ráérős mozdulatoké volt. Míg a forró víz készült, Violet kitette az asztalra a cukrot és a félbevágott, kissé már megszottyadt citromot, aztán előkotorta a dobozból az utolsó filtereket.

- Figyelj csak! – Daren hangjában volt valami, ami miatt Violet rosszra számított.

- Igen? – fordult meg úgy, mint aki halálos lövésre vár.

- Ugye, tudod, hogy ha tehetném, segítenék? De a pénz nagy része le van kötve, és egyszerűen nincs lehetőségem rá, hogy…

- Csitcsitcsit! Nem tartozol magyarázattal – helyezte Violet mutatóujját a saját szájára, miközben nevetést csalt elő belőle a megkönnyebbülés. A képzelt pisztoly mégis visszakerült a tokjába.

Daren odasétált az ablakhoz, de a figyelmét csak néhány pillanatig adományozta a kinti világnak, mielőtt újra megszólalt volna.

- De én szeretném megmagyarázni – döntötte el végül. Látszott rajta, hogy ez most fontos számára, ezért Violet aprót bólintott. Letette a filtereket a konyhapultra, hogy jelezze, minden figyelmét neki szenteli. –  A szüleim elég sok pénzt takarítottak meg számomra, mint tudod – fonta össze a férfi maga előtt az ujjait, ez okot adott neki arra, hogy lebámuljon a kezeire. Violet alig mert lélegezni, nehogy megzavarja – olyan ritkán beszélt komoly dolgokról, így mikor mégis belekezdett, az igazi megtiszteltetésnek tűnt. – Gondoskodtak rólam. Nemcsak azzal, hogy félretettek számomra egy nagyobb összeget, na jó, mondjuk ki, egy kisebb vagyont, hanem azzal is, hogy megkötötték a kezemet. Én nem értek a pénzügyekhez, és hajlamos vagyok…

- Mindenkinek segíteni? – fejezte be a mondatát Violet egy őszinte mosollyal, amit ő egy kissé szomorkással viszonzott.

- Minden hónapban csak annyi pénzt kapok kézhez, amennyire szükségem van a mindennapi élethez. Mr. Hoch, a szüleim ügyvédje nagyon szigorúan betartja a végrendeletet.

- Helyes. Kell valaki, aki megvéd önmagadtól! – froclizta a lány. Mindketten emlékeztek arra az esetre, mikor egy hajléktalan még az új sportcipőt is lekönyörögte a férfiról. Zokniban és átfagyva jelent meg a kávézóban, ahová Violettel találkozót beszélt meg, de egyáltalán nem bánta meg a felelőtlen adományozást. Sőt, mikor Violet fejcsóválva naiv bolondnak nevezte, ő csak vigyorgott.

- Sajnálom, hogy nem tudok segíteni neked. – A barna tekintet összefonódott a zölddel, hogy az kiolvashassa belőle az őszinteséget.

- Semmi baj. Nem a te dolgod megoldani az életemet – rázta meg a fejét Violet, aztán visszafordult a teáscsészékhez. A kék madaras sorminta szomorkás nosztalgiát varázsolt az arcára, amit azonnal le is rázott magáról, nehogy Daren az ő beszélgetésüknek tulajdonítsa, és félreértse.

Az édesapja mániája volt a repülés, először csak álmodozott róla, aztán amint összegyűlt rá a pénz, befizetett egy pilótatanfolyamra is. Miután meghalt abban a szörnyű balesetben, Violet mindenből madármintásat vett. Ostobaság volt, de ezzel mégis itt tartott egy darabot az apja szelleméből.

- Nézd csak, ez egész jól hangzik! – Violet összerezzent az újságpapír zörgésére, észre sem vette, hogy Daren mikor kezdett böngészésbe. – Részmunkaidős munkatársat keresünk értékesítéshez, akár diákmunkaként is. És itt lehet érdeklődni – nyomta a férfi a hirdetést az orra alá. Végigolvasta a néhány sornyi szöveget, aztán a mobilja után nyúlt. Nagyot kellett nyelnie, mert túl száraznak érezte a torkát a beszédhez.

A telefonálás nem az ő művészete volt. Begörcsölt már attól is, ha szemtől szemben kellett idegenekkel beszélnie, az pedig, hogy még az arcukat sem látta, csak még rosszabb volt. Zavarta, hogy nem érzékeli a reakcióikat, a mimikájukat, és ezt csak tetézte, hogy az ősrégi mobilja miatt még azt sem értette rendesen, mit beszélnek, és sokszor vissza kellett kérdeznie, mint egy hülyének.

Sokáig csak a megszokott búgás visszhangzott a fülében, mire végül halk kattanással valaki fogadta a hívást.

- Jó napot kívánok! Violet Niels vagyok, olvastam az újságban a hirdetésüket. Az után szeretnék érdeklődni, hogy… Igen… Igen. Oh, rendben, köszönöm – szakították félbe az ideges hadarását. Ahogy teltek a másodpercek, a szája egyre lejjebb konyult. Mire kinyomta a hívást, elszállt a maradék lelkesedése is.

- Na, mit mondott?

- Ó, a hirdetés feladója semmit. Viszont a rendőrnyomozó, aki felvette, azt mondta, hogy az ürge épp szökésben van, ugyanis átvert egy csomó embert, akik a hirdetésére jelentkeztek. Aztán közölte, hogy mázlim van, amiért csak most próbálkoztam, és nem előbb – foglalta össze a beszélgetés lényegét. Néhány pillanatig csend volt, végül a fiú eltökélten megragadta az újságot.

- Nem baj, találunk mást!

A lelkesedés parazsa, amely a kutatás kezdetekor még fűtötte őket, olyan gyorsan hűlt ki, akár az előttük várakozó tea. Ehhez valószínűleg a borongós idő is nagyban hozzájárult. A napsugarak szép lassan elbújtak egy összefüggő, fekete felhőfal mögé, így fel kellett kapcsolni a villanyt is, hogy lássanak valamit a betűkből. Mire eljött az ebédidő, Violet úgy érezte, teljes mértékben lecsapolták az erőcsakráit. Ez Lora szójárása volt arra, mikor néhány vevő teljesen kikészítette őket.

- Mennem kell… - Daren egy sóhajjal jelezte a sajnálkozását, és tétován mozdult csak meg. – Délután találkozóm van az egyik szaktársammal. Muszáj megírnunk egy referátumot.

- Rendben – hajtotta össze az újságot Violet. Ülve akarta kivárni, amíg a férfi felveszi a kabátját, de az úgy ráncigálta fel magára szerencsétlen ruhadarabot, hogy végül nem bírta tovább, és fejcsóválva felállt. Gondoskodó mozdulattal igazította meg a begyűrődött kapucnit és gallért, aztán megszemlélte az eredményt.

- Kösz, anyuci – fintorgott rá Daren. A vonásai annyira fiatalok voltak, Violet sokszor úgy érezte magát mellette, mintha az idő megállt volna, és még mindig ötévesek lennének.

- Bolond – forgatta meg a szemét, aztán az ajtó felé indult. Daren gyorsan kinyúlt a keze után, és elkapta.

- Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Amiben tudok, segítek.

- Igen, tudom. És köszönöm. – Ahogy barátja ölelésébe bújt, a gyermekkori biztonságérzet illúziója néhány pillanatra könnyebbé tette a puszta lélegzést is számára. Daren mellett mindig biztonságban volt és lesz. Csak akkor sújtott le rá a realitás, amikor becsukódott a férfi mögött az ajtó, és rájött, hogy a fenti elméletben egyetlen pont hibádzik: hogy Daren jön, aztán megy. Nem lehet mindig mellette, hogy megvédje.

Az ebéd két szendvics elkészítéséből állt, az egyiket magának szánta, a másikat pedig az édesanyjának. Nem volt túl tartalmas étel, de a holnapra gondolva spórolnia kellett.

Lisbeth-et ugyanott találta, ahol hagyta, az ablak előtt ringatózott a székében, ám az elméje odakint járt a többi ember között. Violet sokszor gondolkozott azon, vajon tényleg a valós világot látja az ablakon túl, vagy amit elképzel. Bármi is volt a látvány, elsimította a ráncait. Bizarr volt, de kicsit irigyelte őt. Szinte bármit megadott volna azért, hogy néhány órára valaki törölje a fejéből a gondok emlékét.

- Gyere, mama, eszünk egyet, de előtte beveszed a gyógyszereidet! – tette le a tálcát az éjjeliszekrényre, aztán a nyakában lógó, apró kulccsal kinyitotta a gyógyszeres fiókot. Muszáj volt zárni a biztonság kedvéért, nehogy a nő olyasmihez is hozzájusson, ami veszélyes lehet számára.

Egy pohár vízzel és a szükséges négy tablettával a markában lépett oda az ívesre faragott hintaszékhez, hogy aztán leguggolva mellé, az édesanyja kezébe nyomja a poharat. Néhány pillanatig csak elnézte a vonásait, ahogy a szeme izgatottan jár ide-oda, aztán szólalt csak meg.

- Tessék, ezt vedd be! – emelte az első szem bogyót a női szájhoz, de az ajkak dacosan préselődtek egymáshoz. Egy ellenkező kisgyerek képe jelent meg Violet előtt, aki megmakacsolja magát. – Mama, kérlek! – sóhajtott fel, és erőteljesebben próbálkozott. Türelmes akart lenni, de sokszor igazi erőpróbát kellett kiállnia, melyben az ellenfél önmaga volt.

Csak a szeme sarkából látta a csillanást, akár egy hullócsillag röpke látogatását, aztán elvesztette az egyensúlyát és hátraesett. A fejébe tompa fájdalom hasított, arca nedvessé vált, pedig esküdni mert volna rá, hogy nem sír. Először nem értette, mi történt, aztán szédelegve felnyomta magát, és lenézett a padlóra – körülbelül két centivel került el a tenyere egy éles üvegszilánkot. A pohár…

Újabb tárgy repült felé, ezúttal egy könyv. Sarka a könyökének koppant, ahogy ösztönösen a feje elé kapta a karját. Fájt, de a teste sajgását sokkal könnyebben viselte, mint a fülébe hatoló szavakat.

- Meg akar ölni! Segítség! Megmérgez, meggyilkol! – Az éles hang egyáltalán nem hasonlított az édesanyjáéhoz, mintha megszállta volna valami, és most az használná a hangszálait.

Violet térden kúszott az ágy mögé, hogy összeszedhesse magát egy kicsit. Fedezékéből felnyúlva kezdett kutatni a gyógyszeres fiókban, és ezúttal egy ampullát és egy fecskendőt vett elő. Gyűlölte ezt. Régebben már attól is lezsibbadt, ha egy kórházsorozatban az orvos injekciót adott a betegének, mostanra pedig szinte heti rendszerességgel neki kellett ugyanezt megtennie az anyjával.

- Csssss, nyugodj meg, kérlek! – egyenesedett fel végül. Lassan mozgott, akárha egy riadt állatot akarna becserkészni. A teleszívott fecskendőt a háta mögé rejtette, szíve a torkában dobogott.

- Ne gyere közelebb, te gyilkos! Meg foglak ölni, hallod? – A száj, amely korábban azt mondta neki, mennyire szereti, most úgy átkozta, hogy Violet legszívesebben forró ólmot öntött volna a saját fülébe.

- Csak nyugalom, nem foglak bántani… Kérlek, anya... Semmi baj! – ismételgette a nyugtató szavakat, míg végül be nem kényszerítette a nőt az egyik sarokba.

A következő néhány percet örökre el akarta felejteni. Azt is, hogy az anyja, hogyan próbálta megütni, és azt is, ahogyan végül a nő fölé kerekedve leszorította a földre, és beadta neki a nyugtatót. A rángatózó test lassan ellazult az ölelésében, miközben ő végig ringatta és beszélt hozzá. Butaságokról, apróságokról, olyasmikről, amikről úgy gondolta, szép emlékeket idézhetnek fel a zavarodott elmében.

Amint az ágyához támogatta a nőt, és megbizonyosodott róla, hogy álomba merült, a fürdőszobába tántorgott. Kissé szédelgett a fejére mért ütéstől, és elfáradt. Mintha ezer éve aludt volna utoljára. Úgy is nézett ki. A tükörből visszanézett rá valaki, de alig ismerte fel a női alakban önmagát. Nem a vonásai változtak meg, vagy az orra nőtt nagyobbra, hanem a tekintete… A tekintetéből veszett ki valami fény, amit korábban Violet Nielsként azonosított.

- Nem megy. Nem bírom tovább, nem megy. – A hangosan kimondott szavakba beleremegett. Amit eddig csak múló problémaként, rossz álomként fogott fel, az most hirtelen túl valóságossá vált. Lábai felmondták a szolgálatot, és a földre rogyott.

A barack színű csempe, amelyet pont azért választott, mert tavaszi melegséget árasztott magából, most hideg volt, fázott tőle. Összehúzta magát olyan kicsire, amilyenre csak tudta, és átölelte a vállát pont úgy, ahogyan régen az anyja tette vele. Annyira vágyott arra a vigaszt nyújtó melegségre, és hogy nem kaphatta meg, csak ezerszer tragikusabbá tette a helyzetet.

Nem vette észre, mikor aludt el, de ahogy felriadt, már vacogtak a fogai. A sírástól égő szemekkel vergődött talpra, és igyekezett legyűrni az újra rátörő szédelgést. Mély levegőt véve támolygott ki a fürdőből, hogy aztán – egy kötelességtudó hálószoba-ellenőrzés után – lerogyjon az ágyára.

Néhány percig csak bágyadtan figyelte, ahogyan a lemenő nap sugarai narancssárga fénybe vonják a falakat, aztán a könnyei ismét potyogni kezdtek. A kétségbeesés hűvös, nedves köpenyként burkolta magába.

Félig az ágyra hasalva nyújtózkodott a táskájáért, hogy előhalásszon a zsebéből egy zsebkendőt, mikor a kezébe akadt a kissé keményebb papírdarab. Csak akkor jött rá, hogy a professzortól kapott névjegykártyáról van szó, mikor előhúzta és megnézte: Dr. Robert Burret, pszichológus.

A név egyszerű, fekete betűkkel volt írva, semmi különleges nem volt benne, mégis képtelen volt levenni róla a tekintetét. Próbálta egyedül megoldani, baráthoz is fordult, de talán épp azért nem ért célt, mert egy kívülálló szemével kellene néznie a helyzetét.

Az ajkába harapott, és próbált túllépni az ellenérzéseken. Mr. Standish azt mondta, nem csak az őrültek fordulnak pszichológushoz, és talán, ha megteszi, az nem is a gyengeség jele, hanem éppen ellenkezőleg.

Ezúttal a vonalas telefont használta, mert semmi kedve nem volt kimászni a konyhába a mobiljáért. Gyorsan tárcsázott, nehogy meggondolhassa magát. Végül is veszteni valója nem igazán volt több.

- Dr. Burret rendelője, miben segíthetek? – A férfihang meglepte egy pillanatra, mert női asszisztensre számított, de végül összeszedte magát annyira, hogy meg tudjon szólalni.

- Én… A nevem Violet Niels, segítségre lenne szükségem – szipogta. Mikor rájött, hogy ezzel valószínűleg leleplezte a korábbi sírógörcsét, kínos fészkelődésbe kezdett.

- Értem. Ahogy látom… be tudom írni jövő kedden három órára – jött a bizonytalan válasz, és mintha valami papírzörgést is hallott volna a háttérben. Nem hitte volna, hogy van még olyan ember a világon, aki papír naptárat használ a telefonja vagy a számítógépe helyett. Ez egy pillanatra megzavarta, de a torokszorító, fullasztó érzés szinte azonnal visszatért.

- Nem, nem érti! Nekem most kell a segítség! – kapaszkodott kétségbeesetten az utolsó szalmaszálba. – Én próbáltam erős lenni, igazán próbáltam, de egyszerűen fogalmam sincs, mit tegyek. Talán, ki kéne állnom a sarokra, még akkor is, ha utána undorodni fogok saját magamtól, vagy egyszerűen csak ketté kéne osztanom anyám gyógyszereit, hogy aztán bevegyük őket mindketten, és vége legyen ennek az egésznek.

- Meg akar halni? – A kérdés döbbentette csak rá, hogy mit is mondott. A szavak csak úgy ösztönösen törtek elő belőle, egyáltalán nem gondolta át őket. Sosem vágyott korábban a halálra, mégis jól esett egy pillanatig a gondolat, hogy ezzel megszüntethetné minden gondját és baját. Már éppen válaszolni akart, hogy megnyugtassa az asszisztenst, mikor az megelőzte. –  Hol van most?

- Tessék?

- Van a West és Ernst sarkán egy kis kávézó, találkozhatnánk ott tíz perc múlva.

- Találkozni?

- Igen, már épp zárni készültem, de ha szüksége van egy kis beszélgetésre, én örömmel…

- Ön Dr. Burret? – Violet hirtelen megvilágosodott. Szabad kezével a homlokára csapott, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy leteszi a telefont. Biztos volt benne, hogy a pszichológus már ezután az egy perc után is tiszta idiótának tartja.

- Igen. Igen, én vagyok. – A válasz kissé tétován érkezett, ami csak alátámasztotta a félelmeit. Menekülési ösztöne újabb kiutat keresett, hogy elfelejthesse ezt a nagyon rossz ötletet anélkül, hogy Mr. Standish-nek gondot okozna, vagy az orvos ráküldené az ápolókat.

- Az anyám… beteg. Nem tudom egyedül hagyni, és nincs senki, akit megkérhetnék, hogy vigyázzon rá… - foglalta össze gyorsan a problémát. Biztos volt benne, hogy a következő mondattal megkapja majd a korábban felajánlott jövő heti időpontot, amit lemondhat majd valami mondvacsinált ürüggyel, de késett a válasz. Ha nem hallotta volna a másik légzését, talán azt is hiszi, hogy megunták őt, és letették. De végül Dr. Burret mégis megszólalt.

- Nem szoktam ilyesmit csinálni, de ha megadja a címét, szívesen odamegyek.

2013. február 13., szerda

Vakon hinni - 2. fejezet


A napsugarak vékony csíkokban hatoltak át a lehúzott redőny résein, a kis konyha hajnali félhomályban fürdött. Violet álmosan botorkált oda az almazöld szekrényhez, hogy előhalásszon egy instant kávéporos tasakot, keze vakon tapogatózott utána. Beletúrt a zacskóba, és csalódottan jött rá, hogy az utolsó darabot kaparintotta meg. A rendes kávéról spórolási célzattal le kellett mondania, de ennyi koffeinre egyszerűen szüksége volt. Az utóbbi éjszakák nyugtalanul teltek, úgyhogy már ébredéskor szinte leverte a fáradtság a lábáról.

Ásítva a bögréjébe szórta a port, aztán a csapnál feltöltötte vízzel. A mikró ajtaja kattanva csukódott be, az üvegtálca pedig azonnal halkan zúgó forgásba kezdett. Violet a várakozás perceit kihasználva, előszedte a pénztárcáját, és kiszórta a maradék aprót az asztalra. A kis érmék csengő hanggal koppantak a falaphoz. Látszólag soknak tűntek, az értékük mégis alig volt valami.

Violet lehunyta a szemét, és halkan motyogni kezdett, ajkai szinte némán mozogtak. Lora tanácsolta annakidején a pozitív hozzáállás módszerét – úgy gondolta, ha az ember hisz valaminek a sikerében, az össze is fog jönni -, de Violet csak az utóbbi napokban adta át magát annak a kétségbeesésnek, amelyben már szinte bármit kipróbált volna. Akár egy buta mantra mormolását is.

Az egyetemet már napok óta hanyagolta a munkakeresés miatt, de egyelőre mindhiába. A legtöbb helyen olyan munkaerőre volt szükség, aki teljes időben tud dolgozni, ahol pedig mégsem ez volt a hiba, ott a képzettsége hiányzott. Már az is megfordult a fejében, hogy egyszerűen szünetelteti a tanulmányait, ám a félelem visszatartotta a cselekvéstől. Ha egyszer kiesik a rendszerből, nem biztos, hogy vissza is tud majd illeszkedni, az pedig végkép porrá zúzná a jövőjét.

A mikró jelzett, ezzel egy időben pedig az asztalon heverő mobilnak köszönhetően egy klasszikus hegedűjáték hangjai töltötték be a kis konyhát. Máskor, ha ismeretlen szám hívta, Violet nem vette fel, de most abban reménykedett, hátha az egyik munkával kapcsolatban jeleznek vissza.

- Tessék, Violet Niels!

- Szia! Percival Day vagyok, Amelia Day unokája. – A férfihang a másik oldalon karcos volt, mintha meg lenne fázva. Violet a mikró órája felé pislantott, hogy leolvassa az időt: a kijelző hét óra tizennégy percet mutatott.

- A nagymamád még nincs itt, de nemsokára meg kell érkeznie – állapította meg. A válla és a füle közé szorította a mobilt, hogy megszerezhesse a bögréjét. A kávé gőzölgött, viszont a porcelánfül csak kellemesen melengette az ujjait. Még sosem beszélt Mrs. Day unokájával, ám sokat hallott róla. Az öreg hölgy mindig lelkesen mesélt azokról a színházi előadásokról, amelyekre a férfi ingyen bejuttatta. Legalább annyira büszke volt rá, mintha a színház igazgatója vagy az egyik főszerepeket játszó színész lenne, nem pedig kellékes.

- Épp ezért hívlak. A nagyit az este baleset érte. – A bögre hangosan koppant az asztalon, hogy Violet felszabadult kezével megfoghassa a telefont.

- Hogy mi? De ugye, jól van? – A legrosszabb alternatíva alattomosan lopakodott be a tudatába felzaklatva a rémképekkel. Olyan régóta ismerte Mrs. Dayt, már vagy három éve. Kezdett ápolónőből családtaggá válni, szinte nagymamaként tekintett rá.

- Megbotlott és elesett. Szerencse, hogy el tudta érni a telefont. Az orvos azt mondta, combnyaktörés. Rendbe jön, de jó ideig nem kelhet fel. – A férfi kissé hadart, Violet kimerült agya pedig csak lassan tudta feldolgozni az információt. Lerogyott a konyhaszékre, miközben úgy érezte, zsongó méhek költöztek a fejébe. – Nagymama szörnyen érzi magát, de így nem tud édesanyádra vigyázni. Sajnálom.

- Persze, persze, ez nem is kérdéses. – Violet bűntudatosan birizgálta a bögre peremét. Annyit panaszkodott az elmúlt napokban Mrs. Daynek, hogy a nő még egy ilyen helyzetben is miatta aggódott. A lépcsőházból a zárt ajtón át hangos gyereknevetés szűrődött be a lakásba. Úgy tűnt, az iskolába induló szomszédgyerekek számára vidámabban kezdődött ez a nap. Violet egy sóhajjal próbálta tovaűzni a mellkasára nehezedő súlyt, nem sok sikerrel. – Jobbulást neki, és kérlek, nyugtasd meg, hogy majd megoldom valahogyan, rendben?

Néhány pillanatig csend volt a másik oldalon.

- És tényleg megoldod?

- Nem tudom – vallotta be Violet az igazat. – De mondd azt neki. Mrs. Daynek nyugodt pihenésre van szüksége, nem arra, hogy az én gondjaimon rágódjon – hadarta, hogy minél előbb letehesse. Nem volt több lelki ereje a beszélgetéshez, és rendeznie kellett a gondolatait. Egyedül, csendben. A torkát keserű íz töltötte el, holott még egy kortyot sem ivott a kávéjából. – Most mennem kell, de köszönöm, hogy ideszóltál! És még egyszer jobbulást a nagymamádnak! Szia! – rázta le gyorsan a férfit.

Lekuporodott a székébe, és átvette a lehetőségeit. Nem tartott túl sokáig, ugyanis, csak egyetlen utat látott: itthon kell maradnia, mert az édesanyjának huszonnégy órás felügyelet kell. Azt pedig, hogy mi lesz az egyetemmel és a munkakereséssel, átgondolja, ha már rendesen felébredt.

- Violet! – Épphogy meg tudta inni a kávét, hálószoba felől máris izgatott kiáltás hangzott fel. A mosoly-maszk azonnal az arcára simult, a megjátszás kezdett olyan ösztönössé válni számára, hogy az néha már őt magát is megijesztette. Besietett a hálóba, leült az ágy szélére, és végigsimított az alvástól kissé felpüffedt arcon.

- Mindjárt hozom a reggelit, anya.

- Violet, elfelejtettem… - Nyilvánvalóvá vált, hogy a nő szorong valami miatt. A szeme ide-oda járt, és a takarót morzsolgatta az ujjai között.

- Mit felejtettél el, mama?

- A tortát. Elfelejtettem elhozni a tortát.

- Milyen tortát?

- Violet születésnapjára. El kellett volna hoznom a tortát, de olyan sok minden járt a fejemben, és… Megígértem, hogy elhozom… – vonta be könnyfátyol a tekintetét, és csak egy hajszál választotta el a szívszaggató sírástól. Violet gyorsan közelebb mászott, és magához ölelte. Az éjszakai kézkrém illata még nem illant el, körbelengte az egész ágyat, ő pedig mélyeket lélegzett belőle, hogy elnyomja saját zaklatottságát. Az eset valóban megtörtént, ám tizenkét évvel ezelőtt. Akkoriban meg is sértődött miatta, azt gondolta, nem törődnek vele eléggé. Most, ha arra gondolt, hogy valószínűleg a betegség egyik korai előjeléről volt szó, legszívesebben visszaszívta volna minden bántó szavát.

- Semmi baj, elhoztam a tortát. Hallod, mama? Elhoztam – emelte fel a ráncok által épphogy csak kikezdett kezeket a takaróról, hogy hálacsókot nyomjon rájuk.

- Biztosan? Violet olyan jó kislány, megérdemli azt a tortát.

- Igen, mama, itt a torta, nem kell aggódnod.

- Akkor jó. Akkor jó. Violet olyan jó kislány – ismételte meg bólogatva, mintha csak a saját szavait akarná megerősíteni. Violet ajkán megremegett  mosoly.

- Csinálok reggelit, rendben? És ma egész nap itthon maradok veled. Csak ketten leszünk, mama, meglátod, nagyon jó lesz! – pattant fel az ágyról.

A torkát már percek óta kaparta a sírás, de csak az előszobába érve adta meg magát neki. A falnak dőlt, és szájára szorított tenyerével elfojtotta a hangokat. Mint mindig, most is csak néhány percet adott magának a kiborulásra, aztán gyorsan letörölte a megszökő könnycseppeket. Még az elején elhatározta, hogy erős lesz, és ez együtt járt azzal, hogy nem engedhette meg magának az igazi kiborulás luxusát.

Reggeli készítés alatt egyáltalán nem gondolkozott, csak automatikusan tette a dolgát. Pirítóst csinált, megvajazta, rákanalazott egy kis lekvárt, aztán egy bögrényi kellemesen langyos teával együtt tálcára helyezte a művét. A gondokat száműzte egy mélységes tömlöcbe, és rázárta az ajtót. Hét lakattal. Az egész önátverés volt, pillanatnyilag mégis élvezte. Egyszerűen csak együtt akart lenni az édesanyjával, mintha szabadnapot vett volna ki.

Az égiek valószínűleg támogatták az ötletét, vagy egyszerűen csak Lisbeth megérezte, mire van szüksége éppen a lányának, mert mikor Violet visszatért a hálószobába a reggelivel, már sokkal tisztább tudattal fogadta.

- Az angol irodalmat nagyon szeretem. Mr. Standish teljesen más szemszögből láttatja velünk a regényeket, és hagyja, hogy elmondjuk a saját gondolatainkat. – Violet már vagy negyed órája lelkesen mesélt az egyetemről kiélvezve a ritka és pillanatnyi örömöt. A szája fülig ért, és ez most valódi mosoly volt, nem az álarca.

- Boldognak tűnsz, ahogyan róla mesélsz… - A nő meleg tekintete fürkészve kutatta a vonásait.

- Mert igazán jó tanár.

- És milyen úgy egyébként? – görbültek felfelé Lisbeth ajkai. A betegségtől általában idősebbnek tűnt, de most a vonásai a valódi korát tükrözték. Violet a szempillái mögé bújtatta a pillantását, és fészkelődésbe kezdett az ágyon, aminek köszönhetően aprót reccsent a fakeret.

- Úgy egyébként?

- Tudod… Helyes pasi? – A mosoly vigyorrá változott, Violetnek pedig kacagnia kellett. Nyitott szájjal, hátravetve a fejét, tiszta szívből. – Hé, ne nevess ki, kisasszony! Így mondjátok, vagy nem?

- De, de igen. Így mondjuk – bólogatott hevesen, aztán elgondolkozva kibámult az ablakon. Olyan ritkán adatott meg a lehetőség az édesanyjával való beszélgetésre, hogy most mindenképpen meg akart felelni neki. Gyorsan felidézte maga előtt Mr. Standish-t, mert minél pontosabb leírást adhasson róla. – Nem igazán néztem meg eddig, de… Igen, azt hiszem, helyes – halkult le a hangja. Bizalmasan hajolt előre, és izgatottan folytatta. – Magas és a testalkata… olyan pont jó. Mármint, érted… Nem túl izmos, de nem is kövér. A negyvenes évei elején járhat, de egyáltalán nem hagyta el magát. Igazán… férfias. Legalább is, az öltöny alatt annak látszik. A haja olyan, akár a tengerparti homok a régi nyaralónál, tudod, ahová még a nagyapáékkal mentünk. A szeme is barna, viszont sötétebb. Talán az étcsokoládéhoz hasonlít a leginkább. Szemüveget hord, és ettől okosnak és megbízhatónak látszik. Nagyon kedves és odafigyelő – köszörülte meg a torkát, ahogy eszébe jutott a legutóbbi beszélgetésük és az átadott névjegy. A kis papírdarab azóta is a táskája mélyén pihent. Már rég ki akarta dobni, de nem jutott el odáig, hogy meg is tegye.

- Mennyi ideig is lesz még a tanárod? – Violet lélegzete elakadt egy pillanatra az incselkedéstől, aztán ismét kitört belőle a nevetés.

- De mama! Ő csak egy jó tanár, semmi több.

- Rendben, kincsem! – vonta meg a vállát a nő. Violet tovább tiltakozott volna, ha a hangos kopogtatás nem szakítja durván félbe az idillt.

Nem látott át a falakon, ennek ellenére pontosan tudta, hogy ki áll a küszöbön. Egyszerűen megismerte a dörömbölését, hiszen az utóbbi napokban többször is hallotta.

- Cssss… Maradj csöndben, anya! Mindjárt jövök! – mászott le az ágyról a szájára szorított mutatóujjal, aztán lábujjhegyen az ajtóig osont. Úgy mozgott, akár egy macska, hangtalanul és fürgén. A talpa kicsit fázott a padlón, de a papucs felesleges zajt keltett volna. Behúzódott az ajtó mellé, és lélegzetvisszafojtva reménykedett abban, hogy a kellemetlen látogató feladja és elmegy. Újabb, még türelmetlenebb kopogás hangzott fel, amitől önkéntelenül összerezzent.

- Tudom, hogy otthon van! – zengett fel odakint Mr. Wood hangja felzavarva a folyosó csendjét – félő volt, hogy összecsődíti az egész házat. Violet a száját rágcsálva lépett az ajtóhoz, és elfordította a kulcsot a zárban.

- Mr. Wood – köszönt a főbérlőjének. A férfi mogorva arccal magasodott fölé, akár egy haragos óriás. – Tudom, hogy miért jött, és ígérem, hogy hónap elején fizetni fogok, de jelenleg…

- Nincsen pénze – vágott közben a férfi. – Ismerem már ezt a szöveget, és el kell mondanom, hogy nekem sincs. Nem jótékonysági intézmény vagyok, aki ingyen szállást ad a rászorulóknak, én is pénzből élek! – szaladt össze szigorúan az ősz, borzas szemöldök. – Három napon belül kell a lakbér!

- Három nap? – Violet kérdése halk nyekkenésnek hangzott. Egyetlen pillanat alatt teljesen leverte a víz, a folyosóról beszivárgó hideg levegőtől pedig egész testében borzongani kezdett, mintha láz gyötörné. Bele kellett kapaszkodnia az ajtóba, hogy meg tudja tartani a súlyát. Azt remélte, hogy csak az idegei játszottak vele, és rosszul hallott, de Mr. Wood együttérzés nélkül bólintott.

- Pontosan.

- Három nap alatt nem tudom összeszedni, én… Kérem, Mr. Wood, tudja, hogy az anyám beteg… - tört ki belőle a kétségbeesés. A világ néhány nap alatt a fejére omlott, ő pedig már fuldoklott a törmelékek alatt.

- Adja be egy intézetbe, és költözzön egy egyszobás lakásba, amit ki tud fizetni.

- Egy rendes intézet nagyon sok pénzbe kerül. Kérem, Mr. Wood!

- Utánanéztem én ennek! – A férfi tekintetében elégedett fény villant, miközben előhúzott egy kivágott újságcikket a mellénye zsebéből. Kisimítgatta, aztán átnyújtotta Violetnek. Az egész viselkedése fensőbbségessé vált, büszkeséggel töltötte el, hogy szívességet tehet egy rászorulónak. – Az állam által fenntartott intézetek ingyen ellátják a hasonló betegeket, akiknek nincs hová menniük. Itt írják, ni! – bökött az egyik mondatra.

- Ezeken a helyeken úgy bánnak a betegekkel, ahogyan egy állattal sem bánnék. Ki van zárva, hogy én ezeknek a kezére adjam az édesanyámat! – A Violetben szunnyadó vulkán lávája forrni kezdett a gyomra környékén, és elindult felfelé a torkán. A reszkető ujjak összegyűrték a cikket, és a férfi mellkasához vágták.

- Na, de…

- Három nap múlva kifizetem valahogyan! Viszlát, Mr. Wood! – csapta be az ajtót. Minden ízében remegett az idegességtől, és fogalma sem volt, hogyan nyugtathatná le magát. Nem várhatja el tőle senki, hogy csak úgy bedugja az anyját egy állami intézetbe! Azokon a helyeken nem gyógyulnak az emberek, hanem csak gyorsabban sorvadnak. – Köszönöm a nagy semmit! – suttogta maga elé. Lehunyta a szemét egy pillanatra, de a csörömpölés nem hagyott sokáig nyugtot neki. A léptei gyorsak voltak az aggodalomtól, de a fiatalos ruganyosság mintha kiveszett volna belőlük. – Anya!

Elsőként a földön heverő tálcát látta meg. A tányércserepek a barna teafoltban fürdőztek, mellettük a maradék pirítós feküdt magányos szigetként a káosztengerben.

- Anya, mit csinálsz? – ugrott oda a nőhöz, aki a lepedőt rángatta le éppen az ágyról. Mire kifeszegette a kezéből a fehér anyagot, már kissé lihegett a kimerültségtől. Vett néhány mély levegőt, aztán maga felé fordította Lisbeth-et. Érintése alatt a női kar görcsösnek tűnt, mintha egy nagyon élethű babát mozgatna.

- Tiszta lepedő kell. Kilöttyent a tea. Foltos lett, le kell cserélnem – hadarta a nő a saját ujjainak, aztán elindult a szekrény felé kikerülve Violetet. A lány tétován figyelte, ahogyan az ágyneműk között válogat, aztán ráhagyva a dolgot inkább a szilánkok eltűntetésére fordította a figyelmét.

- Ki kell találnunk valamit, mama – szólalt meg a tányér darabjait szedegetve, a tálcára helyezte őket a pirítósmaradékkal együtt. Pillantása a szilánkokra tapadt, egyáltalán nem nézett fel. Abba az illúzióba ringatta magát, hogy a nő még mindig figyel rá, érti, amit mond neki, és segít. – Nagyon nagy bajban vagyunk, és fogalmam sincs, hogyan oldhatnám meg.

- Ez jó lesz! Ez tiszta! – fordult felé Lisbeth ragyogó arccal, akárha gyémántra lelt volna. Az illúzió képe elpattant, darabjai a tálca romjai mellé hullottak.

- Igen, mama, az jó lesz – bólintott rá Violet. Homályosan látta csak, ahogyan az anyja ágyneműcserébe kezd, mert a könnyek elöntötték a szemét.

Kivitte a tálcát a konyhába, aztán egy szivaccsal meg némi mosószeres vízzel tért vissza. A szőnyeg sikálása, a monoton mozdulatok úgy hatottak, akár egy kikapcsoló gomb. Néhány percre csak a folt eltűntetésének feladata volt, semmi más. Csak akkor pillantott fel ismét, mikor rájött, hogy sajog mindkét karja és a térde is. Az ágyazás kissé lassan haladt, Lisbeth valamiért mégis boldognak és elégedettnek tűnt.

- Rendben, most már minden tiszta! – dobta Violet a szivacsot a vizes tálba, aztán halkan nyögve feltápászkodott a földről. Kényszeresen nyúlt a nadrágjához, hogy néhány söprő mozdulattal megszabaduljon a porszemektől, végül megigazgatta az ágyneműt az anyja után. – Vissza akarsz még feküdni egy kicsit vagy inkább üldögélnél a székedben?

- Ide – mutatott a székre a nő, aztán oda is sétált hozzá, és helyet foglalt benne. A hintaszéket két évvel ezelőtt kapta, hogy az ablak előtt ülve figyelhesse a kinti embereket és autókat. Az utca látványa valahogy megnyugtatta, akár órákig is képes volt egyhelyben ülni, és egyszerűen csak bámészkodni. – Bekapcsolná, kérem, a zenét? – intett ugyanúgy, ahogyan Mrs. Daynek szokott.

- Persze, mama. – Violet a régi lemezjátszóhoz lépett, és ráemelte a lemezre a tűt. A szaxofon hangja betöltötte a kis szobát.

Amikor még kislány volt, rituális szokásnak számított náluk, hogy főzés közben jazzt hallgattak. Lisbeth a tűzhely előtt állt, lába és csípője a zene ritmusára mozgott, kislánya pedig utánozni próbálta őt, mind a főzésben, mind a táncban. A mai napig, ha behunyta a szemét, látta maga előtt a nőt. Szőke hajával, kedves mosolyával és fehér, libbenős szoknyájával az angyalok szépségét is felülmúlta.

- Rendben, anyukám, pihenj csak! – lépett Violet a hintaszék háta mögé, egy csókot nyomott Lisbeth feje búbjára, aztán visszavonult a konyhába.

Mindig is a kis konyha volt az otthonuk középpontja, a hely, melynek falai biztonságot és nyugalmat sugároztak felé. Saját székére kuporodva felhúzta a lábait törökülésbe, aztán a mobilja után nyúlt. Napok óta csak halogatta a hívást, ám lassan túl kellett esnie rajta. Daren folyamatosan hívogatta őt és üzenetekkel bombázta a rögzítőjét, de képtelen volt visszahívni. Egyszerűen magányra vágyott, amelyet még az egyetlen, igazi barátjával sem tudott megosztani.

Az ujja egy pillanatig tétovázva meredt a hívógomb fölé, aztán végül megnyomta.

- Vio, micsoda meglepetés! – hallotta meg szinte azonnal a férfi hangját – elég gúnyosnak tűnt. – Megtisztelő, hogy végre felhívsz!

- Sajnálom. – Csak ennyit tudott kinyögni, de valószínűleg hallatszott a hangján az elmúlt napok terhe, mert Daren enyhülni látszott.

- Minden oké? Ugye, rendben vagy?

- Igen. Nem. Nem tudom… - hallatott Violet kétségbeesett nevetést.

- Az egyetemen vagy?

- Nem. Itthon.

- Nincs órád?

- De van, csak… Figyelj, át tudsz most jönni? – tért ki a válasz elől. Ráér majd személyesen kiönteni a lelkét, és elrontani mindkettejük kedvét.

- Persze. Azonnal indulok.

- Daren! – szólt gyorsan közbe, mielőtt a férfi letehette volna. – Hozz egy mai újságot, kérlek!