.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2009. május 27., szerda

A múlt árnyai - 26. fejezet

16 éven aluliaknak nem ajánlott... Csak a rend kedvéért írtam ki, nem mintha bárki figyelembe venné szerintem. :D Tinédzser magamból kiindulva, biztosan nem. :) De én szóltam... :)


26. BARÁTSÁG



ZIHÁLVA PRÓBÁLTAM MEG normalizálni a légzésemet. A lepedő kissé kellemetlenül ragadt a testemhez, ahogy hátradőltem. Edward ebben is szerencsés volt, még az olyan pillanatok után, mint amiket az előbb átéltünk sem verte ki a veríték – ugyanolyan tökéletesen nézett ki, mint bármikor máskor. Hátradőlt mellém, holott tudtam, egyáltalán nem érez fáradtságot, és átható tekintettel, leplezetlenül bámult engem. Elpirulva álltam egy ideig a pillantását, aztán a plafon felé fordítottam a tekintetemet.

Az utóbbi hat napban szinte ki sem mentünk a szobából – igyekeztem nem elmélkedni azon, hogy vajon mit gondolhat rólam a Cullen család többi tagja. Edward egyre magabiztosabb volt, és egyre többet engedett meg. Az utolsó három alkalommal már egyáltalán nem fogott le, és meg is érinthettem őt. Az egyetlen, amibe nem egyezet bele, bárhogy is kértem őt, hogy én is tényleg örömet okozzak neki.

- Ne nézz így rám! – kértem, miközben kezeimet az arcom elé szorítottam a „ha én nem látom őt, ő sem lát engem” struccpolitika elve alapján.

- Hogyan? – hajolt közelebb, és az ujjaim között kikukucskálva láttam, hogy vigyorog. Bosszúsan szusszantottam fel.

- Hát így! Pontosan tudod, hogy miről beszélek! – motyogtam a tenyeremnek. Edward megfogta a csuklómat, és egy finom mozdulattal szabaddá tette az arcomat.

- Nem tudok másképp nézni rád, mikor olyan gyönyörű vagy – felelte, és a szemei megint attól a zavaró áhítattól csillogtak. Le kellett hunynom a szemeimet, hogy ne kábuljak el teljesen, de a hűvös illat, ami Edwardból áradt még így is próbára tette a józanságomat.

- Te vagy a gyönyörű, nem én – feleltem, miután újra felnéztem rá. Elmosolyodott, aztán egy röpke csókot nyomott az ajkaimra.

- Nekem nem. – Bal keze végigsiklott az oldalamon. Csiklandósan felkuncogtam. A telefon hangja zavart meg minket egy újabb próbálkozás elkezdésében. Edward morgolódva gurult le rólam, hogy aztán egy másodperc töredéke alatt a földön heverő nadrágja zsebéből előhalássza a mobilját.

- Mit akarsz? – A mogorva hanghordozás alapján szinte teljesen biztos voltam abban, hogy Jonathan vagy valamelyik quileute van a vonal másik végén. – Veled akar beszélni – nyújtotta a telefont felém Edward, majd az ablakhoz sétált, és hátat fordítva nekem kibámult rajta.

- Igen? - Mikor meghallottam a mély hangot, meglepetésemben elkerekedtek a szemeim. – Szia, Joshua! Mit… Mit tehetek érted? – próbáltam meg kinyögni egy értelmes mondatot.

- Jonathan megkért, hogy hívjalak fel – közölte gyorsan, gondolom azért, nehogy azt higgyem, hogy magától megkeresne. – Azt akarja tudni, hogy holnap esetleg ráérnél-e átjönni… Juliette meg szeretné mutatni a házat, és Saore is szörnyen lelkes. Aidan úgy gondolja, hogy jót tenne az állapotának, ha beszélgethetne veled egy kicsit, eléggé… megkedvelt – morogta úgy a szót a telefonba, mintha valami bűnös dolgot kellett volna kiejtenie a száján.

- Hogy érzi magát? – kérdeztem.

- A vérszívó doki nem mesélt semmit? – A gúny szinte sütött Joshua hangjából. Egy pillanatra elszégyelltem magam. Annyira lefoglaltak mostanában az új, érzéki tapasztalatok, hogy igazából nem is beszéltem Carlisle-lal. Csak annyit tudtam, amennyit Edward elmondott nekem. Ő volt az, aki néha lement a konyhába felhozni valami ennivalót a számomra, és olyankor tudott pár szót váltani a többiekkel. Nekem csak annyit mesélt, hogy Saore-t hazaengedték, de továbbra is ágynyugalomra van ítélve.

- Nem beszéltem vele mostanság. Tudod, sokat dolgozik. Emberéleteket ment! – A dühtől, amit Josh kiváltott belőlem és a lelkiismeret furdalástól, amit amiatt éreztem, hogy Edwardon kívül másra nem is gondoltam mostanában, olyan könnyedén ment a füllentés, hogy még magam is meglepődtem rajta.

- Csak kiegyenlíti a számlát, amit a fajtája csinált – vette fel a kesztyűt Josh.

- Cullenék nem bántanak senkit! – feltérdeltem az ágyban, mintha nem csak a hangommal, de a testemmel is védenem kéne a családomat.

- Már! Kérdezd csak meg a sebhelyeset, vagy a nagydarabot, de akár a szívszerelmed is tudna mesélni róla, hogy milyen is az embervér! – fröcsögte a mérgét a kagylóba Joshua. Edward felé pillantottam, láttam, hogy egész testében megfeszül.

- Az más volt! – csattantam fel. Bella nagyi naplójából pontosan tudtam, hogy Edwardnak volt egy időszaka, amikor emberekre vadászott. De csak és kizárólag bűnözőkre! Ki tudja, hány másik jó ember életét mentette meg, akik ezeknek a mocskoknak az áldozatai lettek volna.

- Más? Csak azért, mert a hormonjaid nem bírnak magukkal, ha a pióca közelében vagy? – Joshua már ordított, amitől én is csak még idegesebb lettem.

- Holnap reggel kilencre ott leszek, és cseszd meg! – kiabáltam vissza, majd kinyomtam a telefont. Úgy éreztem, forr bennem a düh, egész testemben reszkettem. Azt sem vettem észre, hogy Edward visszajött az ágyhoz, és leült mellém.

- Jól vagy? – érintette meg a vállamat, mire összerezzenve húzódtam hátrébb. Egy pillanatig csak vörös karikákat láttam a haragtól. Lehunytam a szememet, és mire ismét felnéztem, már kitisztult a kép.

- Igen, persze – bólintottam végül. Edward a lepedőre szegezte a tekintetét – még mindig feszültnek tűnt. A látványától valahogyan azonnal eltűnt belőlem minden harag, és csak az iránta való aggódás maradt.

- Amit a… fiú mondott, igaz – szólalt meg végül olyan hangon, amitől úgy éreztem megszakad a szívem. Kinyújtottam a kezemet, és végigsimítottam Edward arcán. Ahogy felnézett rám, szinte sütött a tekintetéből az önutálat.

- Tudom, hogy mi az igazság – feleltem. – És szeretlek – húzódtam közelebb hozzá. Azt akartam, hogy tudja, a múlt semmit sem számít. Biztosan éreztem, hogy ő jó és tiszta lélek. Bármit is tett régen, nem fogok ítélkezni felette, mert nem érthetem, milyen vámpírnak lenni. Fogalmam sem volt róla, hogy ha én egyszer átváltoznék, vajon lenne-e elég önuralmam, hogy ne öljek embert, még abban sem voltam biztos, hogy arra lenne-e, hogy csak a bűnözőknek menjek neki. Edward volt az egyik legerősebb személyiség, akit az eddigi életem során megismertem. Azt hiszem, őt csak Carlisle előzte meg.

- Nem is vagy kíváncsi a részletekre? – vett mély levegőt felkészülve arra, hogy most vallania kell.

- Nagyjából tudom a részleteket – mosolyogtam rá félénken. – Tudod, a napló… - motyogtam. Kicsit elszégyelltem magam, amiért egy könyvből olyan titkokat olvasok ki, amiket lehet, hogy mások nem szívesen kötnének az orromra.

- Ha akarsz valamit még tudni, vagy… - kezdte Edward, de az ujjaimat a szájára helyezve elhallgattattam.

- Tudom, hogy szeretsz, tudom, hogy szeretlek. Ennyi nekem bőven elég. – Hozzá hajoltam, és puhatolózó csókot nyomtam a szájára. Mikor láttam, hogy nem fog elhúzódni tőlem, magammal húztam, miközben hátradőltem az ágyon. Ajkai finoman kóstolgatták az enyémet, miközben kezeim meztelen mellkasát simogatták. Elégedettséggel töltött el, hogy már tudtam, hol kell megérintenem ahhoz, hogy halk sóhajt csaljak ki a száján.

Nem tudom, mi ütött belém, talán, Edward túl sokáig hagyta, hogy csókoljam, vagy el akartam űzni a feje felől a múlt árnyait, de az ujjaim a mellkasáról lesiklottak a hasára, és ott sem szándékoztak megállni. A hideg kéz az utolsó pillanatban állított meg.

- Mit csinálsz? – Edward zihálva húzódott el tőlem.

- Szeretnék örömet okozni… - motyogtam kissé szégyenlősen. Ez a pár nap elég volt ahhoz, hogy megszokjam Edward testi közelségét és nagyjából leküzdjem a zavaromat előtte, és nem értettem, miért ne tehetném meg. Ha abban nincs semmi rossz, hogy ő gyönyört okoz nekem, akkor abban sem lehet, ha én teszem neki. És abban is biztos voltam, hogy tökéletesen ura tud maradni önmagának.

- Erre semmi szükség – rázta meg a fejét.

- Nem azért tenném, mert szükséges, hanem azért, mert akarom – haraptam be az alsó ajkamat, és óvatosan megmozgattam a csuklómat Edward finom, de határozott szorításában, mert kezdett megmerevedni.

- Bocsánat – engedett el gyorsan, és bűnbánó pillantást vetett rám.

- Nem okoztál fájdalmat – ráztam meg gyorsan a fejem. Utáltam, mikor Edward saját magát marcangolta. Főleg, mert tudtam, soha az életben nem ártana nekem. Teljesen biztos voltam benne, hogy előbb tenne kárt saját magában, mint bennem.

Kezemet újra a mellkasára helyeztem – éreztem, ahogy az ujjaim alatt megrándulnak az izmai.

- Kérlek, csak próbáljuk meg… - Mivel Edward nem felelt, úgy döntöttem, hogy ezt beleegyezésnek veszem, és a kezem ismét elindult lefelé. Mikor megérintettem az alsónadrágján keresztül, furcsamód semmi szégyenérzetet nem éreztem, csak izgatottságot. Edward szemei kissé sötétebb aranyszínt vettek fel, és mintha elfojtott volna egy nyögést.

Eszembe jutottak Tanya tanácsai, így a tekintetemet folyamatosan Edwardéba fúrtam, miközben beszéltem hozzá. Ujjaim befurakodtak a vékony szövet alá. Mindkettőnk lélegzete elakadt, mikor tényleg megérintettem a férfiasságát. A teste megfeszült, egy pillanatra lehunyta a szemeit, és halk morgást hallatott.

- Nézz rám, Edward! – kértem. – Kérlek, nézz rám! – Enyhe aggodalom futott át rajtam. Féltem, hogy csak szenvedést okozok ezzel Edwardnak. Végül is, fogalmam sem volt róla, hogy mekkora erőfeszítésébe kerülhet kordában tartania a vámpír énjét. Lehet, hogy sokkal többe, mint amekkora gyönyört okozok neki.

Beletelt pár másodpercbe, mire felnyitotta a szemeit. Egy pillanatra megijedtem, mert az előbbi aranybarna szempár helyett egy majdnem szurokfekete nézett velem szembe.

- Edward, minden rendben? – kérdeztem kissé rekedten. „Az is jó, ha sokat beszélsz hozzá, ha a nevét mondod. A név emberivé tesz. Segít elnyomni a vámpírt a tudatunk mélyén.” Szinte hallottam Tanya hangját a lelki füleimmel. – Edward! Edward, jól vagy?

- Azt hiszem… - érkezett meg végül a válasz. Megrázta egy kissé a fejét, és mintha az írisze halványabbá vált volna. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.

- Szeretlek, Edward! – susogtam neki, miközben megmozdítottam az ujjaimat. Furcsa érzés volt, de egyben izgató is. Edward odalent teljesen merev volt, és ugyanolyan hűvös, mint a teste bármely másik pontján.

Halványan elpirultam, de jelenleg csak az foglalkoztatott, hogy Edward gyönyörű arcán a koncentrálás mellett megjelent a nyílt elragadtatottság is. Eddig szorosan összepréselt ajkai elnyíltak, és mélyről jövő nyögés hagyta el őket. Könnyű volt betartani, amit Tanya mondott, mert egyszerűen, ha akartam volna sem tudtam volna elfordítani a tekintetem róla. Olyan volt, mint egy angyal.

A kezem mintha ösztönösen tudta volna, mit kell tennie, hogy Edwardnak örömet okozzon. A légzése akadozóvá vált, az oldaláról a hátára gördült, és megvonaglott. Arrébb mozdultam én is, hogy kényelmesebben hozzáférjek, és továbbra is fent tudjam tartani a szemkontaktust. Legszívesebben megcsókoltam volna, de nem akartam elrontani semmit. Összeszorított fogai közül egyre sűrűbben hangzottak fel nyögések és morgások – mintha az emberi és a vámpír énje is élvezte volna mindazt, amit vele teszek.

- Isa… Isabella – nyögte, és a keze megindult az enyém felé. Aztán, mintha hirtelen meggondolta volna magát, hátralendült a karja, és az ágy fémrácsa nyikorogva felsikoltott, ahogy megmarkolta. A csípője felfelé lendült, hangos, torokhangú nyögést hallatott, a kezemet pedig valami folyadék öntötte el. Nem volt olyan hideg, mint Edward teste, de annyira meleg sem, mint ahogy azt arról a bizonyos emberi testnedvről olvastam valahol. A fémes hang hirtelen pattant egyet, aztán Edward teste ernyedten pihent ismét az ágyon. Elhúztam a kezemet, és próbáltam semmit sem összekenni, bár leginkább most Edward hogyléte érdekelt.

- Edward? – szólaltam meg.

- Rendben vagyok… - felelte halkan. Mintha mázsás súly szakadt volna le a mellkasomról. Tudtam, hogy működni fog a dolog, de azért egy apró kis félelem ott motoszkált bennem, mi van, ha tévedek. Előre hajoltam, és megcsókoltam.

- Azt hiszem, eltörted az ágyamat… - kuncogtam fel, miután Edward felült.

- Nem, én porrá morzsoltam az ágyadat – nyitotta szét a markát Edward – az arckifejezése cseppet sem tetszett nekem. A vasrács tenyeréből kilógó két része egymástól elválva leesett a lepedőre, míg a tenyerében lévő rész fémforgácsként hullott alá.

- Mindegy, aludni még lehet rajta. Meg mást csinálni is… - próbáltam meg elviccelni a dolgot.

- Egy hajszálon múlt, hogy most nem a csontjaid maradékát látom. – Edwardon borzongás futott végig.

- Ugyan – legyintettem.

- Először a csuklódat akartam megragadni, hogy megállítsalak, mielőtt… - Edward arcizmai fájdalmasan húzódtak össze. – Ezt nem kellett volna… - pattant fel, és idegesen járkálni kezdett. – Ezt soha többé! – motyogta inkább magának, mint nekem.

Sóhajtva az ágy szélére csúsztam, hogy az éjjeliszekrényből előkeressek egy papír zsebkendőt, de Edward megelőzött. Elém térdelt, és törölgetni kezdte a kezemet – mintha azzal akarta volna megszüntetni a bűntudatát, hogy megtisztít engem az állítólagos bűne nyomaitól. Pedig semmi rosszat nem tett, csak fogalmam sem volt róla, hogy értethetném ezt meg vele. Egész végig észnél volt annyira, hogy ne bántson engem, az a hülye ágy meg kit érdekel!

- Edward… - szólaltam meg, mire megállt a keze, és megfeszült az egész teste.

- Sajnálom, ígérem, hogy soha többé nem történik meg – mentegetőzött azonnal.

- Ilyet ne ígérj, mert igenis meg fog! – húztam el a kezemet. – Nem történt semmi. Ép és egészséges vagyok, és nem hagyom, hogy megint bezárkózz a felesleges lelkiismeret-furdalás miatt.

- Nem tudod, miket beszélsz! Felfogod te egyáltalán, hogy mit tehettem volna veled? – csattant fel dühösen Edward. Biztos voltam benne, hogy nem felém irányul a mérge, hanem inkább önmagára haragszik.

- Bármelyik percben tehetnél velem valamit – feleltem, mire elsápadt – eddig nem is hittem volna, hogy lehet még ennél fehérebb is.

- Úgy… úgy gondolod, hogy veszélyben vagy mellettem? – A hangja tele volt fájdalommal.

- Nem! Nem, nem gondolom úgy! Pont ez az! – sóhajtottam fel kissé bosszúsan. Mikor fogja már végre megérteni? – Melletted vagyok a legnagyobb biztonságban. Bármelyik percben tehetnél velem valamit, bármikor egy legyintéssel megölhetnél… - Edward halkan felszisszent, és elfordította a fejét. - …de tudom, hogy soha nem ártanál nekem! Te azt látod, hogy egy hajszálon múlt az épségem. Én azt látom, hogy bármilyen nehéz is volt, nem ártottál nekem. Erős vagy. Nem csak testileg, lelkileg is. Bízom benned, mert tudom, hogy ha most felvágnám az ereimet, neked az lenne az első dolgod, hogy megmentsd az életemet, bármennyire is szomjas vagy. És tudom, hogy te is tudod ezt itt bent – tettem a mellkasára a kezemet a szenvedélyes szónoklat után. Lehet, hogy a szíve már nem vert és nem pumpált vért az ereibe, de biztos voltam benne, hogy ettől függetlenül nagyon is él és érez.

- Túl jó vagy ahhoz, hogy észre vedd, egy szörnyeteg vagyok – helyezte a tenyerét a kezem fölé.

- Túl jó vagy ahhoz, hogy észre vedd, nem vagy szörnyeteg – kontráztam rá.

- Ez akkor is túl… veszélyes. Túl intenzív és… - Elmosolyodtam.

- Élvezetes, mennyei és elsöprő? – suttogtam lehajolva a füléhez. Hallottam, hogy mély lélegzetet vesz, végül bólintott egyet. – Akkor miért ne élhetnéd át újra és újra? Azt akarom, hogy boldog legyél.

- Én boldog vagyok akkor is, ha neked okozhatok örömet. – Ujjai alig érintve engem fogták körbe az arcomat, és egyenesen a szemembe nézett. Tudtam, hogy igazat mond, és ettől még jobban szerettem. – Nincs semmi szükség arra, hogy kockáztassunk. Ha százhatvan évig kibírtam, ezután is bírni fogom – vonta meg a vállát.

- De én nem – jelentettem ki határozottan. – Tudod, nekem is örömet okoz, ha neked élvezetet adhatok, és erről az örömről túl önző vagyok lemondani. – Legnagyobb megelégedettségemre, a hangom pont olyan határozott volt, mint amilyennek szántam.

- Ezt még… át kell gondolnom… - állt fel Edward.

- Úgyis mindig elérem, amit akarok – léptem oda hozzá, és miközben egy csókot nyomtam az ajkára, végigsimítottam az ágyékán – egy halk, de elégedett szusszantás lett az érintésem eredménye. – Azt hiszem, itt az ideje egy zuhanynak… Most az egyszer neked sem ártana – vigyorogtam rá. A zavarom valamiért mindig kezelhetőbbnek tűnt, ha Edward bizonytalansága miatt erősnek és határozottnak kellett lennem. – Gyere, kell valaki, aki megmossa a hátam… - nyújtottam ki felé a kezemet. Egy pillanatig tétován fürkészett engem, de aztán elfogadta. Lehajoltam a földön heverő köntösömért, és felvettem. Edward közben, mintha egy pillanatra elmélázott volna.

- Azt hiszem, ki kell hagynunk mégis csak ezt a közös fürdőzést – súgta a fülembe, miközben segített megkötni magamon a köntösömet.

- Ah, ne már! Maradi vénember – dugtam ki rá incselkedve a nyelvemet. Próbáltam viccel elütni a dolgot, mert tartottam tőle, hogy ha hagyom Edwardot távolságot tartani most, később nehezebb lesz újra feloldanom. Nem akartam, hogy megint visszahúzódjon a csigaházába önmagát emésztgetve. Mire ezek a gondolatok végigfutottak az agyamon, arra eszméltem, hogy a falhoz szorítva állok Edward arca pedig alig egy centire van az enyémtől.

- Te pedig egy akaratos kislány vagy. – Edward ajkai óvatos mohósággal megkeresték az enyémeket. Kissé elkábulva pislogtam fel rá. Ez volt most az a reakció, amire a legkevésbé számítottam. – Viszont, most tényleg nem lehet…

- Miért? – nyögtem ki pár pillanatnyi szédelgés után.

- Tanyáéknak el kell menniük – felelte.

- Tanya elmegy? – Tudtam, hogy gonosz dolog, de valamiért rögtön sokkal felhőtlenebb kedvem lett. Edward megértően elmosolyodott.

- El. De előtte még meg kell beszélnünk valamit…

- Mit? – vontam fel a szemöldökömet. Cseppet sem tetszett a gondolat, hogy Edwardot és Tanyát egy szobában hagyjam egyedül. Nem mintha nem bíztam volna Edwardban, de ismertem Tanya módszereit. Kihasználja az utolsó másodpercet is, hogy valamivel felidegesítsen. Tanyával kapcsolatban különös kettős érzéseim voltak – egyfelől, tudtam, hogy nem rosszindulatú, másfelől tudtam, hogy a játék kedvéért sok mindenre képes.

- Hallottad már azt a mondást, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik? – érintette meg az orromat.

- Köszi – fordultam ki az öleléséből. Már kezdtem volna elfelejteni, hogy minden egyes nap, amit emberként töltök öregedéssel is jár, miközben Edward örök időkig maga marad a tökéletesség. Az ágy mellé léptem, és felvettem a földre szóródott ruháimat. Amolyan kényszercselekvésként elkezdtem összehajtogatni őket. Megfeszültem, mikor a hideg karok a derekam köré kúsztak.

- Tudod, hogy Tanya egy cseppet sem érdekel… - Hideg csókot éreztem a fülem mögött – borzongva hunytam le a szememet.

- Tudom – feleltem. Edward vagy nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy mi a bajom. Mosolyt erőltettem az arcomra, aztán megfordultam. – Menj mosakodj meg, aztán beszélj Tanyával.

- Biztos? – Edward tétován pillantott rám, mint aki nem tudja, mit is tegyen.

- Teljesen biztos – bólintottam. – Utána én is elmegyek zuhanyozni, felfrissülök, és kezdhetünk újra gyakorolni – vigyorogtam rá. – Tudod, holnap úgysem lesz rá időnk…

- Igen, a farkasok… - húzta el a száját Edward. – Sietek! – nyomott egy csókot a számra, aztán elhagyta a szobát. Tudtam, hogy valamelyik Cullen valószínűleg őrt áll az ajtóm előtt. Amióta Edwarddal testileg is közelebb kerültünk egymáshoz, tapintatosan az ajtó másik oldaláról vigyáztak rám - fülüknek a vékony fadarab úgysem jelentett túl sok akadályt.

Abban a pillanatban, ahogy magamra maradtam a mosoly leolvadt az arcomról, és a gondterheltség ráncainak adta át a helyet. Edwarddal együtt lenni maga volt a mennyország, és nem akartam, hogy valaha is vége legyen. Már megfordult egy párszor a fejemben a dolog, de eddig mindig elhessegettem a gondolatot. Vámpírrá válni elég rémisztő gondolat volt. Nem azért, mert attól féltem, elveszíteném a lelkemet, ahogyan Edward hiszi – biztos voltam benne, hogy téved, és Carlisle-nak van igaza -, hanem azért, mert nem tudtam, hogy kezelném a vérszomjamat. Persze, Cullenék biztosan nem hagynák, hogy bárkinek is ártsak, de belegondolni, hogy ez mivel járhat… Ha rátámadnék Alice-re, Esmére, Carlisle-ra vagy ami a legrosszabb, Edwardra – megborzongtam.

És az öcsém… Egy évig biztosan nem mehetnék a közelébe. Egy év alatt annyit nőne… Talán, el is felejtene engem, hiszen, olyan kicsi még. Úgy éreztem, mintha a lelkem két felé szakadt volna. Az egyik ember akart maradni, hogy láthassam felnőni az öcsémet és senkit se bántsak még véletlenül sem, a másik viszont örökre Edwarddal akart maradni fiatalon.

Halk kopogtatás hallatszott az ajtón. Odamentem, és résnyire kinyitottam. Alice kedves mosollyal az arcán álldogált a küszöbön. Mikor meglátott egy pillanatra elbizonytalanodva fürkészett – megpróbáltam eltűntetni a gondok nyomát az arcomról.

- Mit tehetek érted? – kérdeztem barátságos hangon.

- Edward üzeni, hogy szabad a fürdő – közölte.

Miközben átvonultunk a folyosón, a hátamban éreztem Alice pillantását, de nem szólt semmit. Beálltam a zuhanyfülkébe, a gondolataim pedig nem akartak nyugodni. Szörnyű érzés volt, hogy választanom kell a testvérem és a szerelmem között. Talán, ha tudnám, hogy az öcsém biztonságban van, akkor könnyebb lenne… De ha nem maradhat a közelemben, akkor kire bízhatnám?

A quileute-ek vajon elvállalnák az öcsém felügyeletét, amíg én leküzdöm az ösztöneimet? Jelenleg biztosan szívesen látnák őt, de vajon, akkor is még a rokonuknak és barátjuknak tartanak majd, mikor már nem ember leszek? Mennyire számíthatok majd rájuk vámpírként?

A szappan kiesett a kezemből, és hangosan csattantva zuhant a zuhanytálcába, hogy aztán végigcsúszdázzon rajta keresztben.

- Isabella, minden rendben? – kiabált be Alice.

- Per… persze, semmi baj. Csak leesett a szappan – feleltem gyorsan, nehogy Alice legyen olyan túlbuzgó testőr, hogy rám nyisson.

Sokkoló volt ráébredni, hogy az utolsó pár percben már nem feltételezésként gondoltam az átváltozásomra, hanem egyszerű, elkerülhetetlen tényként, de amint erre rájöttem, mintha meg is könnyebbültem volna. Tudtam, hogy mit akarok, már csak azt kellett megterveznem, hogy tudom mindezt úgy megvalósítani, hogy az mindenkinek a lehető legjobb legyen.

Ahogy kiléptem a hideg csempére, déjá vu érzésem lett. A fürdőszobában eddig már elég sok fontos beszélgetésen estem át.

- Alice… - szólaltam meg, miután felöltöztem.

- Igen? – Alice érdeklődve pillantott rám.

- Ugye, a barátom vagy? – kérdeztem. Tudtam, hogy nem helyes sarokba szorítanom őt, de abban is biztos voltam, hogy csak így tudom rávenni arra, amit tenni készültem.

- Persze. Valami baj van? – lépett közelebb hozzám. Megráztam a fejem.

- Bármit megtennél értem? – tettem fel a következő kérdést.

- Mi történt? – Alice arcára látható ijedtség ült ki. – Edwarddal van valami gond? Megsérültél, miközben…?

- Nem, nem, dehogy is! – tiltakoztam azonnal. – Csak válaszolj a kérdésemre!

- Bármit megtennék érted, amivel nem ártok a családom többi tagjának – felelte. Reméltem, hogy a terveimet nem sorolja a kivételek közé. Vettem egy mély levegőt, aztán kimondtam, mit szeretnék, lesz, ami lesz.

- Változtass át vámpírrá!

2009. május 23., szombat

Köszönet és ajándékok

Utólagos kiegészítés: Tegnap, azaz május 23-án megdöntöttétek a látogatottsági rekordot, ugyanis egy nap alatt 1227 látogatóm volt. Köszönöm! :)


Szandinak és a párjának köszönhetően egy hónappal ezelőtt felkerült az oldalamra egy látogatottság-számláló program. Úgy hittem, hogy kiderül majd 100 olvasóm van körülbelül összesen, épp ezért hihetetlenül meglepődtem az eredményeken, és szörnyen boldog és lelkes lettem tőlük.
Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki látogatja az oldalamat, olvassa a történetemet és azoknak külön köszönet, akik még kritikát is szoktak írni. Nagyon hálás vagyok nektek a biztatásért, támogatásért, és hogy a kevéske önbizalmamat próbáljátok növelni.
Köszönetképpen kapjátok most azt a három ajándékot, amit lentebb találhattok, remélem, tetszeni fog nektek. :)
És most íme a számomra hihetetlen eredmények. Köszönöm nektek! :)


Az eredmények a 2009. április 25. és 2009. május 23. közötti látogatottságot mutatják:

Összes látogatottság: 21485 látogatás

Összes oldalmegtekintés: 39723 megtekintés

Összes különböző látogató: 3698 fő

A legtöbb látogatót a http://www.indeciso.try.hu/ -nek köszönhetem a külső oldalak közül. Ezer hála és köszönet nekik, amiért kitették a linkemet. :) (És persze, a többi engem reklámozó oldalnak is! :) )

A legkevesebb látogatóm április 29-én volt: 569 látogatás

A legtöbb látogatóm május 19-én volt: 1154 látogatás

A történetemet Magyarországon kívül olvassák még: Szlovákiában, Romániában, Kanadában, Németországban, Franciaországban, Szerbiában, Norvégiában, Spanyolországban, Olaszországban, Ausztriában, Hollandiában. Ezen kívül, valahogy az oldalra tévedtek, de nem tudom, hogy olvastak-e: Ukrajnából, az USÁ-ból, Angliából, Japánból, Svédországból, Litvániából, Szlovéniából és Csehországból.
Szóval, hűha! :) Ezek miatt az adatok miatt, azt hiszem, teljes mértékben kiérdemeltétek, hogy valami ajándékot kapjatok! :) Még egyszer köszönöm! :) Szeretlek titeket! *küld egy csomó hálapuszit és -ölelést*

1. ajándék: Mini képregény

Ezeket is én alkottam, jó szórakozást hozzájuk. :)





Bella: Még jó, hogy én kerültem felülre, így nem nyomnak össze.
Edward: Nem értem, mi a jó a kicsi a rakás játékban…
Idegen pasi: A fenébe, legalább Bella került volna fölém. Hé, ajánlom, hogy ez a kulcsa legyen!







Bella: Ah, szívem, tudom, hogy szereted az extrém helyeket, de az osztályteremben mások előtt?







Edward: Értem én, hogy 300 év után unalmas már a sima szex, de hogy ilyen pozíciókat találjon ki, és még segítő kezeket is hívjon…









Edward: Hihetetlen! Nem elég, hogy az a blöki el akarja csábítani életem szerelmét, még a bolhákat is átadja.







James: Attól még, hogy Bellának nem sikerült, én még képes lehetek a spárgára! Akkor sem adom fel!











2. ajándék: A madárka és a harcos (Alice és Jasper első szerelmeskedése)

Szandi megint csak ajándékot kapott tőlem nemrég a születésnapja alkalmából. :) Úgy gondoltam, hogy minden ünnepre kap majd tőlem egy-egy vámpírpáros első alkalmáról írt novellát. Most Alice és Jasper történetét kapta meg, amit veletek is meg szeretett volna osztani. :) Jó olvasást hozzá! :)








A madárka és a harcos



Alice:


Felemelkedtem az őzről, és megtöröltem a számat. Nem volt túl jó íze, de tűrhető volt, és legalább a szomjamat csillapította. Felegyenesedtem és körbepillantottam. A szempár, amit kerestem, engem figyelt. Még vörös volt az emberi vértől, de tudtam, hogy nem sokára aranyszínben fog pompázni. Előre láttam, hogy képes lesz rá, ahogyan azt is, hogy találkozni fogunk, vagy az új családunkat, akik után épp kutattunk.

A lába mellett egy szarvas feküdt kivérezve. Elég szomjas lehetett, ezért gyorsabban végzett, mint én. Felpattantam, és tovább indultam. Tudtam, hogy követni fog engem, ahogyan mindig. Elég hallgatag volt – hozzám képest mindenképpen -, ezért a legtöbbször kénytelen voltam én csacsogni, ha emberi – vagyis vámpír – hangot akartam hallani, de annak ellenére, hogy ő szinte sosem szólalt meg, látszott rajta, hogy minden szavamra figyel.

Most csak dúdolgattam. Egy régi dalt, amit nem tudom, honnan ismertem. Nem emlékeztem az emberi életemre, de néha, mintha egy illat, egy hang vagy egy hely ismerős lett volna. Furcsa érzés volt. Eleinte rémisztő is. Ha nem lett volna a képességem, és nem tudtam volna, hogy milyen jövő vár rám, valószínűleg beleőrültem volna a tudatba, hogy nincs múltam, és végtelen a jövőm. De szerencsére, az az első látomás megmentette a lelkemet és a józan eszemet.

Mikor először találkoztam Jasperrel abban a bárban, olyan boldognak éreztem magam, hogy legszívesebben ott azonnal táncra is perdültem volna – ami az igazat illeti, meg is tettem. Miközben a szálloda felé tartottunk, ahol kivettem egy szobát éjszakára – no, nem aludni, csak hogy kettesben beszélhessünk egy nyugodt helyen -, végigszökdécseltem az utat. Azt hiszem, az emberek egy kicsit bolondnak is néztek, de kit érdekelt, mikor annyi várakozás után végre ráleltem arra, akit kerestem.

Tudtam, hogy egyszer Jasperrel egy pár leszünk, de azt nem láttam biztosan, hogy mikor is fog ez bekövetkezni. Neki nem beszéltem a látomásom ránk vonatkozó részéről, ő pedig túl félénk volt, folyton csak a távolból figyelt engem, és nem mert közeledni hozzám. Mindig nekem kellett odamennem mellé, de akkor is tökéletes úriemberként viselkedett velem. Persze, a sebhelyeiből ítélve, nem csoda, hogy olyan szótlan volt. Nem is akartam elképzelni, hány és hány harapást kellett elszenvednie, és hány olyan félhold alakú hege lehet még, amit a ruhái eltakarnak előlem – próbáltam kiszedni belőle a múltját, de ezt az egyet még megtagadta tőlem. Csak abban voltam biztos, hogy rengeteg harcban volt része.

Nem mintha zavartak volna a hegek. Inkább az zavart, amit a lelkével okoztak. A szemeiben látszott a fájdalom és talán, valamiféle önutálat is, pedig én nem akartam, hogy bármi miatt is szenvedjen. Az igazság az volt, hogy már akkor beleszerettem, mikor megláttam az első látomásomban. A búsképű, szőke lovag, aki ahelyett, hogy fehér lovon jött volna, maximum megkóstolta volna azt. Elvigyorodtam a gondolattól.

A rét, ahol megláttuk a szarvast és az őzet, felvidított. Tele volt színes virágokkal, amiknek az illata megtöltötte a tüdőmet keveredve a fű, a fák, a közelben lévő folyó és az izgató fahéj-menta-cédrus illattal – ami biztos voltam benne, hogy a nyomomban járó testéből árad csábítóan. Nem siettem – szinte emberi tempóban lépkedtem -, miközben halvány mosollyal az ajkaimon hallgattam a hátam mögötti halk lépteket. Jasper akár előre is mehetett volna újabb vadat ejteni, de ő sosem hagyott magamra. Szó nélkül tűrte mindig, hogy a kedvem szerinti iramban haladjunk. Szerettem lassan sétálni, de futni is. Mind a kettőnek megvolt a maga szépsége.

Valamiért, elégedettséggel töltött el az, ahogy Jasper velem viselkedett. Mintha az lett volna a legfontosabb a számára, hogy az én igényeim és vágyaim ki legyenek elégítve. Ennek ellenére viszont, megvolt mindenről a saját véleménye. Egyszerre adott meg mindent nekem, amit csak akartam, miközben önmagát is képes volt kiteljesíteni. Igazán érdekes személyiség volt.

Mikor a közelben lévő folyó zúgása felerősödött, futni kezdtem. Élveztem, ahogy a szél a fülembe süvít. Egyetlen ugrással, jó pár méterről vetettem magam a vízbe. Mikor a felszínre bukkantam, nevetve ráztam meg a fejemet. Imádtam pancsolni és úszkálni. A folyók vízének különleges, friss illata volt, és szerettem, mikor ez az illat teljesen körbevett engem.

Jasperre vigyorogtam. A parton állva figyelt engem megint azzal a furcsa pillantással, amivel folyton méregetni szokott. Megborzongtam, holott már régóta nem érzékelte a bőröm a hideget. Incselkedve kinyújtottam felé a kezem, de megrázta a fejét. Bosszúsan vontam össze a szemöldökömet, nem igazán szerettem, ha ellent mondtak nekem. Márpedig most játszani akartam. A vízben. Jasperrel.




Jasper:


Az életvidámság, ami belőle áradt átjárt engem is. Még sosem éreztem ilyesmit. Mintha a nap fényesebben sütne, a madarak gyönyörűbben csicseregnének és még a virágok illata is áthatóbb lenne, mióta megláttam leugrani arról a számára túl magas bárszékről. Mikor találkoztunk, már majdnem feladtam minden reményemet. Egy szörnyetegnek éreztem magam, aki csak azért jött erre a világra, hogy pusztulást és halált hozzon magával. Éreztem az áldozataim csodálatát, mikor megláttak, és aztán a rettegését, mikor rájöttek, hogy mi is vagyok és hogy vége az életüknek. Gyűlöltem magam, és nem láttam kiutat. Aztán jött ez az apró, mosolygós teremtés, és kiutat, sőt, új életet ajánlott.

Már hetek óta vándoroltunk – kerestük azt a családot, akit Alice látott a látomásában. Csak annyiban volt biztos, hogy egy erdőben fogunk találkozni velük, de nem látott semmilyen arra utaló jelet, hogy pontosan melyikben is. Épp ezért végigjártuk az ország területén található összes erdőt, ami olyan időjárási körzetben feküdt, ami a mi fajtánk számára előnyös volt.

A hosszú napok során új érzések sorát élhettem át. Maria volt eddig az egyetlen társ, akit ismertem, de annyira más volt, mint Alice. Maria adta ezt az átkozott életet, ő csak használt engem, hogy elérje a céljait. Gyors voltam, erős és jó stratéga, arról nem is beszélve, hogy a képességem sokat segített az újszülöttek irányításában. Megölte a lelkem több értelemben is.

Ezzel szemben Alice… Ő maga volt az önzetlen megváltás. Segíteni akart nekem úgy, hogy cserébe nem kért semmit. Nem kellett miatta és érte ölnöm se vámpírt, se embert, sőt, megmutatta, hogy szabadulhatok meg a gyilkos énemtől. Nehéz volt, szörnyen nehéz, de tudtam, hogy mellettem van, bármi is történik majd, és ez elég erőt adott nekem, hogy legyőzzem önmagam. Nem akartam csalódást okozni neki. Ő… Egy angyal volt. Nekem pedig már csak egyetlen célom volt, méltóvá válni az angyalhoz.

Figyeltem, ahogy kecsesen végigtáncol a réten, miközben dúdolgat. Olyan törékenynek látszott, de tudtam, hogy ez nem igaz. Láttam már vadászni – igaz, hogy csak állatokra -, és pontosan tudtam, hogy ha nem is erősebb, mint én, de sokkal gyorsabb és agyafúrtabb. Kíváncsi voltam, le tudna-e győzni… Elképzeltem, ahogy harcolunk egymással – természetesen, csak játékból -, folyton kicsúszna a kezeim közül, én pedig majd megőrülnék, hogy végre elkaphassam. Nem, ez a képzelgés már nem a harcról szólt, és erre még csak gondolni sem gondolhattam. Alice sokkal jobb társat érdemel, mint amilyen én vagyok.

Mikor hirtelen felgyorsította a lépteit, én is ezt tettem. Úgy vetette magát a folyóba, mint egy csintalan kisgyerek, de mikor kiemelkedett, és rám nézett, egyáltalán nem gyermeki gondolatok jutottak az eszembe. A mosoly, ami az ajkain ült és a tekintete… Incselkedő, hívogató, csábító.

Megráztam a fejem, mikor intett nekem. Láttam az arcán a bosszankodást, de próbáltam nem törődni vele. Leültem az egyik fa tövébe, nem messze a parttól, és vártam, hogy befejezze a pancsolást. Nem engedhettem a kísértésnek. Egy démonnak nincs joga magával rántani a sötétbe egy szabadon repkedő madárkát.




Alice:


- Csak nem félsz a víztől? – mentem ki a partra, miután semmibe lettem véve. Nem voltam hozzászokva, hogy Jasper csak úgy ne törődjön velem és azzal, mit szeretnék. Megráztam magam, a hajamról ezernyi vízcsepp zúdult Jasperre, de ő meg sem rezzent. – Ahogy látom, nem ez a helyzet – huppantam le a fűbe mellé. – Valami baj van? – pillantottam rá aggódva.

Nem igazán értettem, hogy mi ez a hirtelen jött változás. A magába fordulását és csendességét már megszoktam, de ez most más volt. Szerettem volna segíteni rajta.

- Semmi baj – felelte szűkszavúan. Kutakodó tekintettel figyeltem az arcát, de nem nézett rám.

- Tudom, hogy valami baj van! – Nem voltam az a fajta, akit egy kis visszautasítás meghátrálásra kényszerített. Közelebb csúsztam Jasperhez, és megérintettem a kezét – éreztem, ahogy megrezzen. Próbáltam elfojtani egy mosolyt, miközben játékosan, mintha csak önkéntelen pótcselekvés lenne, köröket kezdtem rajzolgatni a kézfejére. – Nekem elmondhatod… - biztattam, de csak ült tovább csendesen, és mintha feszültebb lett volna, mint pár pillanattal ezelőtt. Tudni akartam, hogy mi bántja. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, és…

A világ hirtelen elhomályosult előttem, a képek pedig csak pörögtek a szemeim előtt. Én, Jasper, érintések, csókok, érzések… Halk sóhaj hagyta el a számat, mikor a valóság visszarántott. A tudatalattim döntött, én pedig láttam a következményeit. Akartam a következményeit. Az ujjaim megindultak felfelé Jasper karján, miközben feltérdeltem.

- Alice… - Jaspertől csak egy halk, ellenkező suttogásra futotta, de nem hagytam lerázni magam.

- Bízz bennem, láttam… - feleltem, ő pedig bizonytalan-bizakodó pillantással nézett rám. Ki kellett használnom a pillanatot, nehogy gondolkozni tudjon. Előre hajoltam, és a számat az övére nyomtam. A következő pillanatban a két erős kéz már birtokolva húzott magához a derekamnál fogva, az édes ajkak pedig szinte felfaltak. Ez volt az első csókom – legalább is, az emberi életemből nem emlékeztem, hogy valaha megcsókolt-e valaki.

Nem hittem volna, hogy ilyen érzés lesz. Bizsergés tetőtől-talpig, mintha apró áramütések szaladgáltak volna az egész testemen. Magammal húztam Jaspert a földre, aztán egy hirtelen mozdulattal átfordultam rajta. Gyengéd mozdulattal végigsimított az arcomon, miközben én levakarhatatlan vigyorral a képemen ültem a csípőjén.

- Jobbat érdemelsz… - sóhajtotta, miközben az arcára újra kiült az a szomorúság, ami az előbb is uralta a vonásait.

Hát ez a baja? Hogy nem érzi magát hozzám méltónak? Ó, én buta harcosom…

- Téged akarlak – jelentettem ki. – Márpedig, ha én akarok valamit, akkor semmi és senki nem állíthat meg – mosolyodtam el játékosan megvillantva éles fogsoromat. Jasper szája megrándult, végül ellenállhatatlan mosolyra húzódott.

Ujjait a hajamba fúrta a tarkómnál, aztán lehúzott magához egy újabb csókra. Sosem hittem volna, hogy létezhet intenzívebb érzés a szomjúságnál, de ez túltett még azon is. Ahogy Jasper kezei megszabadítottak a ruháimtól és bejárták a testemet, mintha minden érintést ezerszer élénkebben éreztem volna, mint máskor.



Jasper:


Mintha megint képes lettem volna aludni, és egy tündérálom közepébe csöppentem volna. Alice akart engem. Minden hibámmal és bűnömmel együtt. Ez annyira hihetetlennek tűnt. Fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ki őt. Egy apró csomagban kapott csodálatos meglepetést.

A ruháim cafatokban hevertek valahol mellettünk, de jelenleg egyáltalán nem izgatott, hogy miben fogok tovább menni később. Csak az érdekelt, hogy felfedezzem Alice minden porcikáját a kezeimmel és a számmal. Ízlelni, tapintani őt olyan volt, mintha a mennyország kapui mégis csak megnyíltak volna előttem.

Miközben felemelte a csípőjét és magába fogadott, a tekintetét végig az enyémbe fúrta. Egész létem legerotikusabb pillanata volt látni a szemeiben és átérezni az elégedettséget és valami mást… Ugyanazt a szerelmet, amit én is éreztem. Mindent elsöprő, lángoló, az örökkévalóságig tartó szerelmet.

Ahogy mozogni kezdett rajtam, az agyam megszűnt gondolkozni. Csak a puha forróságot éreztem, ami elevenen el akart emészteni. Ujjaim Alice csípőjébe martak, nem azért, hogy irányítsam – Alice-t sosem lehetett irányítani, féktelen, vad és szabad lélek volt -, hanem azért, hogy biztos legyek benne ez a valóság. Kellett valami, amiben kapaszkodhatok, ami bizonyítja, hogy nem szegtem meg a vámpírlét törvényeit, és nem aludtam el.

Alice a nyakamhoz hajolt, én pedig azt hittem, belém fog marni. Maria sokszor megtette – élvezte, ha másokat kínozhatott. Szorosan behunytam a szemeimet, várva a harapást. Elhatároztam, hogy nem fogok ellenkezni. Ha ez boldoggá teszi Alice-t, ha örömet okoz neki, akkor marjon csak, tépjen szét, azt sem bánom.

Meglepetten rándultam meg, mikor éles fájdalom helyett valami kellemesen bizsergető nedvességet éreztem meg a nyakamnál. Alice ajkai végigjárták az egyik hegemet, aztán egy újabbat, és még egyet. Mintha a csókjaival akarná begyógyítani őket. Talán… Talán, meg is tette. Csak nem a testi hegeket. Meghatottan húztam magamhoz, hogy a szám szavak nélkül köszönje meg neki, hogy létezik.

Alice felemelkedett a csókból, a mozgása gyorsabbá, vadabbá vált. Kezeim becézgették a mellét, miközben próbáltam uralkodni magamon. Olyan közel voltam a gyönyör kapujához, és olyan könnyű lett volna átlépni rajta, de azt akartam, hogy Alice érjen oda először. Kapkodó lélegzetéből és az egyre hangosabb nyöszörgésből tudtam, hogy már nem kell sokáig várnom. Végül a teste ívbe feszült felettem, hüvelye apró rángásokkal hirdette a testemnek a kéjt, amit érzett. Az arca kisimult volt, szemeit lehunyta, ajkai elnyíltak, hogy az elragadtatástól egy „ó”-t formáljanak. Végül megremegett, és elernyedt. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felnézzen rám.

Mikor megtette, a tekintete csillogott. Halvány mosoly jelent meg az ajkán, én pedig nem voltam képes megmozdulni, hogy a saját vágyaimat is kielégítsem, csak néztem őt. Sosem láttam még gyönyörűbb lényt.

A csípője hirtelen újra megmozdult, én pedig torokhangú nyögést hallattam. Előrehajolt, és olyan szenvedéllyel csókolt meg, amilyen nem hittem, hogy létezhet. Nem tartott sokáig, hogy én is kövessem a gyönyörbe. A nevét suttogtam, miközben az élvezettől lebegtem valahol a kéklő semmi közepén.

A fejem fölött elúszó felhőket figyeltem, miközben kezem Alice hátát simogatta. Fejét a mellkasomon nyugtatta, ujjai pedig mintákat rajzoltak a vállamra. Szerettem volna elmondani neki, hogy mit érzek most. Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de nem akartak jönni a szavak. Egyik sem volt megfelelő arra, hogy pontosan kifejezze, milyen sokat jelent nekem a találkozásunk és hogy velem van. Ő maga volt a remény a számomra.

- Mi az? – emelkedett fel Alice, hogy az arcomba nézzen. Csak most vettem észre, hogy a kezem megállt a hátán. Ahogy a szeme aranyát megláttam, tudtam, hogy mit kell mondanom.

- Szeretlek.

Alice elvigyorodott.

- Én is szeretlek, búsképű, szőke lovagom.

3. ajándék: A múlt árnyai - 24. fejezet (Edward szempontjából)

24. PRÓBÁLKOZÁSOK
(Edward szemszöge)



AZ ABLAK ELŐTT ÁLLTAM, és kifelé bámultam, de az agyamnak csak egy része fogta fel a látványt. Gondolataim többsége akörül forgott, amit tenni készültem. Szinte másodpercenként újabb és újabb fordulatot tett a hangulatom. Az egyik pillanatban minden izmom megfeszülve várta, hogy a hátam mögött lévő ajtó kinyíljon, és belépjen rajta Isabella, hogy aztán a karjaimba zárhassam, és szabad folyást engedhessek a vágyaimnak. A következőben pedig rettegtem a nem sokára közeledő lépések zajától, mert egy olyan szörnyetegnek, mint én, nem lenne szabad hozzáérnie egy tiszta lélekhez, és ami a legfőbb, nem lenne szabad kockára tennie az életét.

Mire meghallottam a fürdőszoba ajtajának a nyílását, már teljesen össze voltam zavarodva. Fogalmam sem volt, mi lenne a helyes. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy szeretem Isabellát. De vajon ez feljogosít arra, hogy a saját vágyaimat a biztonsága elé helyezzem? És arra, hogy ne adjam meg neki, amit egy normális emberférfi mellett megkapna?

Tudtam, hogy ezt elrontottam. Már az elején meg kellett volna tartanom a távolságot Isabellától, amikor még kevésbé fájt volna neki, de én megint nem voltam képes türtőztetni magamat, és újra elkövettem azt a hibát, amit már egyszer a múltban is. És most már késő volt… Nem hagyhattam őt magára, mivel veszélyben volt, de nem is tudtam úgy a közelében maradni, hogy közömbösséget mutassak az irányába. Gyűlöltem magam, amiért ilyen gyenge vagyok.

Akaratlanul is meghallottam Isabella hangját a folyosón. Szerinted, szükségünk lenne még időre? Annyira bizonytalannak hangzott, és ettől valamiért összeszorult a mellkasom. Lehet, hogy mégsem akarja? Hogy meggondolta magát? Talán, csak azért ragaszkodik ennyire az egészhez, mert azt hiszi, elveszít engem, ha nem ad meg mindent, amire egy férfi vágyhat. Pedig én már attól is boldog voltam, hogy mellettem van, és hogy tudtam, szeret.

Mikor belépett az ajtón, felé fordultam. Az illata azonnal betöltötte az egész szobát ingerelve a vámpír- és férfiösztöneimet is egyszerre. Fogalmam sem volt, hogy melyik az erősebb, mert mindkettő akarta őt. Szerettem volna odamenni hozzá, átölelni, teljesen elveszítve a fejemet megcsókolni, de nem akartam, hogy bármit is elsiessen miattam. Bármennyire is kívántam, nem hagyhattam, hogy utólag bánja meg a dolgokat. Időt és lehetőséget kellett adnom neki, hogy kihátrálhasson, ha akar.

Az ágyhoz lépett, kezei a köntösét bontogatták. Egy pillanatra elfelejtettem lélegezni, hogy aztán halk sóhajjal engedjem ki a bent tartott levegőt. Annyira gyönyörű és izgató volt. Ahogy a halványzöld selyem alatt a lágy halmok újra és újra megemelkedtek, miközben a halk lélegzetszimfónia üteme egyre gyorsult, a csípője íve, ami mintha hívogatta volna a kezeimet, a puha tincsek, amik voltak olyan szerencsések, hogy végigcirógathatták a nyakát és a vállát…

Már rég az ágyon ült, miközben én még mindig csak bámultam őt. Ujjaim olyan erővel szorították a párkányt, hogy csodaszámba ment az épségben maradása. Mintha ez a kapaszkodó vissza tudott volna tartani attól, hogy rávessem magamat. Annyira akartam őt, olyan kimondhatatlanul erősen, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott a testemben – pedig fájdalmat már több, mint százhatvan éve nem éreztem.

Isabella sokáig lesütött szemekkel üldögélt, de mikor rám emelte a pillantását, mintha ijedtséget láttam volna csillogni benne. Valószínűleg észrevette rajtam, mennyire megőrjít, és rájött, hogy nem túl biztonságos egy vámpír önuralmát próbálgatni.

- Ide… idejössz? – A hangja is remegett – biztos voltam benne, hogy a félelemtől. Meglepett, hogy egyáltalán még megpróbálta tartani magát a tervünkhöz. Azt hittem, azonnal visszakozni fog, de úgy tűnt, nem akar nekem csalódást okozni.

- Megígértem – feleltem. Az arcán csalódottság futott végig. Azt remélhette, hogy meggondolom magam, és nem neki kell megtennie.

Egy másodperc alatt az ágy mellett termettem, de onnantól lassítottam. Azt akartam, hogy legyen ideje megállítani, és ő legyen az, aki visszautasít engem. Ha pillanatnyilag nehezebb is lenne ez Isabellának, legalább az önbecsülését nem sérteném meg az elutasításommal. Küldjön csak el ő, én elviselem. Végül is, előre látható volt, hogy ez lesz a vége. Ki tudna tényleg megbízni egy emberfeletti erővel bíró és vér után áhítozó vámpírban… Már az is meglepő, hogy Isabella egyáltalán megpróbálkozott vele.

Felemeltem a kezem, hogy még utoljára megérinthessem őt, mielőtt összetöri a már amúgy sem dobogó szívemet. Tudtam, hogy így lesz a legjobb. Az a legokosabb, ha mégsem próbálkozunk semmivel, amitől elveszíthetném az önkontrollomat. A gondolat, hogy árthatok neki, hogy egy rossz mozdulattal elvehetném az életét, rettegéssel töltött el. Mégis valami furcsa rossz érzés préselte össze a mellkasomat, mikor arra gondoltam, hogy Isabella fél tőlem és mégsem bízik bennem annyira, mint állította.

A bőre puha és meleg volt. Ahogy az ujjaim a nyakára tévedtek, éreztem az életadó ér finom, csábító lüktetését, mégis ez volt a legkevesebb, ami most próbára tett engem. Muszáj volt becsuknom a szememet, hogy összeszedjem magam. Nem halogathattam tovább a dolgot. Muszáj volt lépnem, hogy Isabella ki merje mondani, nem akarja ezt az egészet.

- Ne… - Isabella hangja megállított félúton, mielőtt megcsókolhattam volna. Tudtam, hogy így lesz, mégis, mintha az ellenkezése ostorként csapott volna végig a hátamon. – Ne, így… így nem akarom… - Hallottam, ahogy kicsúszik az ágy szélére, mintha tényleg félne tőlem, vagy undorodna. Nem mertem kinyitni a szememet – féltem, hogy mit látok majd az övében. Végül nem tehettem mást, de igyekeztem nem Isabellára nézni.

- Jó – nyögtem ki végül. – Jó, így lesz a legjobb – próbáltam határozottnak tűnni. Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire szenvedek.

- Igen? – A hangja mintha szomorúan csengett volna.

- Igen. Jó, hogy időben rájöttél, hogy nem akarod – folytattam a kis színjátékomat, miközben kiültem az ágy szélére, háttal neki. Így könnyebb volt… Hogy nem kellett látnom őt…

- Tessék?

- Ha utána bántad volna meg, az rosszabb lenne – ismételtem meg. Minél előbb túl akartam lenni ezen az egészen. Egyszerűen csak tudatosítanom kell magamban, hogy mégsem érhetek hozzá, mert így helyes. A remény, hogy esetleg történhet közöttünk valami, pillanatnyi elmezavar volt nálam. Tudnom kellett volna, hogy az igazi intimitás egyszerűen lehetetlen köztünk. Még, ha Isabella szeret is, ez nem jelenti azt, hogy ne tudná, mi vagyok. Előbb vagy utóbb rá kellett döbbennie, hogy mások vagyunk, és ez a másság veszélyes.

- De én nem… - Motyogta, de nem igazán figyeltem már rá. Próbáltam lenyugtatni magam, és megszüntetni a feszítést a mellkasomban. Mély levegő, kifúj, mély levegő, kifúj – ismételgettem némán, miközben igyekeztem meggyőzni magam: Nem is fáj… annyira…

Úgy ugrottam fel, mintha tüzes vassal égettek volna meg. Isabella érintése áramütésként söpört végig az egész testemen, egy másodperc alatt megsemmisítve azt a cseppnyi önfegyelmet, ami még élt bennem. Jobban kívántam, mint bármi mást egész létem során.

– Edward… Sajnálom, én…- próbált meg bocsánatot kérni tőlem valamiért, ami teljesen természetes és érthető volt.

- Ne – emeltem fel a kezem tiltakozva. Nem akartam hallani, hogy szabadkozik amiatt, hogy az élete és épsége fontosabb számára, mint én. Ez így volt rendjén. Senki sem várhatja el a másiktól, hogy feláldozza önmagát a kedvéért. – Megértem. Bármelyik normális ember visszarettent volna.

- Én nem rettentem vissza – fúrta a pillantását az enyémbe. Próbáltam észrevenni a tekintetében, hogy füllent, de semmi jelét nem láttam ennek. Teljesen összezavarodtam.

- Akkor miért…? – csúszott ki a hitetlenkedő kérdés a számon. Tudtam, hogy jobb lenne lezárni minél előbb ezt a beszélgetést, a kíváncsiságom mégis erősebb volt, mint a józan eszem. Szörnyen idegesítő volt, hogy Isabella gondolataiban nem voltam képes olvasni. Pedig úgy minden mennyivel könnyebb lenne. És mennyivel fájdalmasabb… - jutott eszembe.

Isabella egy pillanatra zavarba jött, és mintha bűntudatot láttam volna átfutni az arcán. Nem értettem, mi ütött belé. Igazából, most már semmit sem értettem. Ha nem félelemből és a most éledező túlélőösztöne miatt utasított vissza, akkor mi oka lehetett rá?

- Mert nem akarom rád kényszeríteni. – A hangja halk volt, aztán hirtelen, mintha vulkánként törtek volna ki belőle a szavak, én pedig csak álltam ledöbbenve. – Kitaláltam valamit, és rávettelek, hogy megtedd. Önző voltam, és csak azzal törődtem, hogy én mit akarok és nekem mi a jó. – Nem hittem volna, hogy lehetséges ennél jobban szeretnem őt, de most úgy éreztem, a szerelem, amit Isabella iránt éreztem eddig, az ezerszeresére nőtt. Még csak egyszer találkoztam hozzá hasonló teljesen önzetlen emberrel… Bella ugyanilyen volt, mégis teljesen más.

Hirtelen, mintha egy kijózanító pofont kaptam volna. Bella emléke jó érzéssel töltött el már, és nem fájdalommal. Isabella látványa pedig, mintha a mellkasomban újra be akarta volna indítani a szívemet. Mázsányi súly esett le a vállamról. A múltam lezárult, és most már csak és kizárólag a jövőm felé kellett néznem. Ez a jövő pedig Isabella volt. Bármennyire is helytelen és veszélyes az egész, bármennyire is tagadni akarom és el szeretnék menekülni előle, valahol mélyen mindig is éreztem, hogy ez most más, mint hatvan évvel ezelőtt, és nem fogom tudni megtenni. Nem tudok elmenni újra.

Nem tudtam, mi az oka ennek. Talán, Isabella személyisége, talán, az iránta érzett szerelmem erősebb lánc volt – eddig sosem hittem volna, hogy létezhet ilyen erős kötelék -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak ő volt az, aki tökéletesen illett hozzám. Aki elég erős és határozott volt ahhoz, hogy megtartson és ne hagyja, hogy őrült módon elhagyjam. Az igazság az volt, hogy jelen pillanatban nem érdekeltek az okok, csak és kizárólag Isabella érdekelt.

Láttam rajta, hogy szenved az önostorozástól. Az ujjait tördelve ült az ágyon, és nem mert rám nézni. Tényleg azt hiszi, hogy csak kényszerből szeretkeznék vele? Hogy gondolhat ilyet? Hát, nem tudja, milyen őrjítően kívánatos?

Leültem mellé az ágyra, és óvatosan a kezeire helyeztem az enyémet. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete, és láttam a karján végigfutó libabőrt. Látni akartam a szemeiben, hogy a vágy okozta-e ezeket a tüneteket, így egy óvatos mozdulattal magam felé fordítottam a fejét. Mogyoróbarna szemei, mintha hipnotikus hatással lettek volna rám. Minél mélyebbre merültem bennük, annál erősebben vibrált a testem körül valami furcsa energia.

- Nem muszáj… - suttogta, én pedig majdnem felnevettem kínomban, ehelyett csak egy kis mosolyt küldtem felé.

- Tudom – feleltem. Pedig muszáj volt. Nem azért, mert Isabella valamivel rákényszerített volna, hanem azért, mert én akartam. Az ajkai, mintha mágnesként vonzottak volna, úgy éreztem, ha nem ízlelhetem meg őket csak egy pillanatra, akkor abba belehalok – bármennyire is lehetetlen ez.

A szájához dörzsöltem óvatosan az enyémet. Már ez is annyira erotikusnak és érzékinek tűnt, hogy minden akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne vessem rá magam azonnal Isabellára. Előre dőlt a csókba, és ujjai utat fúrtak maguknak a hajamba. Tudtam, hogy ez túl sok. A testem bizonyos pontja lüktetett a vágytól, az agyam pedig félig elborította egy köd, ami hasonló volt ahhoz, amit a szomjúság okoz, mégis különbözött tőle. Sokkal, de sokkal erősebb és kínzóbb volt.

Életem legnehezebb mozdulata volt felemelni a kezeimet, és lefejteni magamról Isabellát.

- Ne mozdulj! – kértem. Úgy tűnt, megértette a kérésemet, ezért újra megcsókoltam, ám alig pár másodperc múlva mohón elnyíltak az ajkai. Bármennyire is át szerettem volna adni magam az érzéseimnek, muszáj volt biztonságban tartanom őt, amennyire csak képes voltam rá. Ismét elhúzódtam.

- Ez így nem fog menni… - Halk nyögés hagyta el a számat, ahogy a vágy és a felelősségtudat egymással harcot vívva próbáltak meg győzelmet aratni. Az agyam lázasan kutatta a megoldást – hogyan tudnék úgy bármiféle örömet okozni Isabellának, hogy az a lehető legbiztonságosabb legyen?

- Én jó leszek, ígérem! Csak próbáljuk meg újra! – Muszáj volt szívből elmosolyodnom Isabella könyörgő hangsúlyán. Ha csak fele annyira vágyik rám, mint én őrá, engem már az is boldogsággal tölt el.

- Nem akartam abbahagyni… Csak túl izgága vagy – simogattam meg az arcát, ami így kipirulva még gyönyörűbb lett. Láttam, hogy a tekintete elkalandozik egy pillanatra, de nem értettem, mi érdekes lehet a földön heverő köntösében.

- Edward… - szólalt meg végül, és a szemeit lesütötte, mintha valami szégyenletes gondolatot próbálna titkolni előlem.

- Igen? – Egyszerre voltam kíváncsi és féltem attól, hogy mit fog mondani.

- Mi lenne, ha megkötöznéd a kezeim, hogy ne tudjak mozogni? – hadarta el, mire felnevettem. Ezt biztosan csak viccnek szánta. Nem gondolhatta komolyan.

- Ne bolondozz! – nyomtam egy apró csókot a szájára.

- Nem bolondozom! – térdelt fel, és elég határozottnak látszott ahhoz, hogy tudjam, tévedtem. Mégis csak komolyan mondta! Hitetlenkedve néztem rá. A gondolat, hogy mozgásképtelenné tegyem ellenkezett mindennel, amit iránta éreztem. A csuklóira pillantottam, amik olyan vékonynak tűntek hirtelen. Csókokkal és simogatásokkal kellene kényeztetni őket, nem pedig összekötözni. Gondolatban megráztam a fejemet, de Isabella folytatta a meggyőzésemet. – Kérlek! Amúgy sem tudnálak leállítani, ha nem akarod, és így biztonságosabb lesz az egész. Ezt akarod, nem? – Éreztem, hogy az előbbi elhatározásom meginog. Örömet akartam okozni Isabellának, meg akartam adni neki azt, ami minden nőnek megjár, de fontos volt, hogy mindeközben biztonságban is legyen. Tőlem. – Gondolj csak bele… Ha nem tudok mocorogni, kisebb az esélye, hogy olyat teszek, amivel túllépném nálad a határt. Különben nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne érjek hozzád… - Ahogy megérintette az ajkaimat, tudtam, hogy igaza van. Bármennyire is ellenkezik mindennel, amit érzek, ha Isabella nem tudna mozogni, akkor egyszerűbb lenne visszafognom magam. Minden egyes érintése próbára tette az önuralmamat. Mégis, volt valami az ötletében, ami ellen minden porcikám tiltakozott.

- De ez olyan… - próbáltam megkeresni a megfelelő szót, de Isabella megelőzött.

- Bizarr? – zavart kuncogást hallatott, ami forrósággal töltötte el a mellkasomat. – Mi nem az, velünk kapcsolatban? – Ismét csak a dolgok közepébe talált. Az egész kapcsolatunk maga volt a bizarrság. Egy törékeny emberlány és egy gyilkolásra született vámpír. Ha valaki azt mondta volna, hogy tud ennél furcsább párosítást is mutatni, szemberöhögöm.

- Nem is tudom… - ráztam meg a fejem, de már tudtam, hogy mi lesz a beszélgetésünk vége. Bármit is érzek vagy gondolok, Isabella biztonsága az első.

- Kérlek… - Muszáj volt átgondolnom, hogyan működhetne ez az egész, és hogy milyen feltételek mellett. Bizonytalanul pillantottam Isabellára.

- Ha… meg is teszem… Nem kapkodunk – mondtam ki a legfontosabb dolgot, ami először az eszembe jutott. – Nem tudom, mekkora az önuralmam, és… azt sem hiszem, hogy készen állunk arra – Isabella tiltakozni akart, de nem hagytam. – Bármennyire is akarjuk, az nem jelenti, hogy készek is vagyunk megtenni. Ha azt akarod, hogy folytassam, türelmesnek kell lenned – kértem. Néhányszor beszélgettem már a szexről Emmettel, Jasperrel és Carlisle-lal is, és az elmondásaik alapján elég erőteljes érzéseket és ösztönöket szabadít fel belőlünk, épp ezért először ki akartam tapasztalni, hogy mennyit bírok, és mennyire tudom visszafogni magam. Valamint, abban sem voltam teljesen biztos, hogy Isabella nem túl fiatal-e még ahhoz, hogy ténylegesen szerelmeskedjünk. Azt akartam, hogy teljesen kész legyen rá, ha egyszer megtesszük, és ne bánja meg utólag.

- Rendben. Lassan… - egyezett bele Isabella nem kis megkönnyebbülésemre. Féltem tőle, hogy ebben is túl magabiztos és akaratos lesz, és hosszú küzdelem lesz, mire meggyőzöm őt.

- Rendben – bólintottam. Ahogy fel akartam kelni az ágyról, Isabella a csuklóm után nyúlt. Elégedettséggel töltött el, hogy ő is ugyanúgy igényli a közelségemet, mint én az övét. Még mindig feszült voltam, és éreztem, hogy ő is az, ezért próbáltam elviccelni a dolgot, hátha az segít. – Nyugalom, csak keresek valamit, amivel kordában tarthatlak… - igyekeztem a legelbűvölőbb mosolyomat magamra ölteni. Mikor kiöltötte rám a nyelvét, kedvem lett volna visszahajolni hozzá, és addig csókolni a kis pimaszt, amíg csak levegőt kap.

A szekrényhez mentem, hátha találok benne valamit, amivel össze tudom kötni Isabella kezeit. A köntös kötőjét nem akartam erre használni, mert az anyaga túl durvának tűnt a csukló puha bőréhez, és beleőrültem volna, ha a legkisebb sérülést okozom valamivel neki. Nem a vér miatt. Igaz, hogy kívántam a vérét, de ezt semmi lett volna legyőzni, ahhoz képest, amit a tudat okozott volna, hogy megsebesítettem.

Végül találtam egy lila színű, vékony anyagú sálat, ami elég lágynak tűnt. Ahogy visszamentem az ágyhoz, hallottam, hogy Isabella szíve egyre hangosabban dübörög. A bizonytalanság újra végigsöpört rajtam. Talán, ha mégis nyugton tudna maradni, nem lenne szükség erre…

Leültem mellé az ágyra, és egy utolsó próbát tettem. Visszafojtott lélegzettel nyújtottam ki a kezemet, és végigsimítottam Isabella vádliján. A bőre forró és puha volt, pont az ellenkezője az enyémnek. Ha képes lett volna rá, az én szívem is vad ritmusba kezdett volna. Ahogy az ujjaim feljebb csúsztak, a vágy egyre jobban eluralkodott a testemben. Száz hatvan évnyi önmegtartóztatás után ez az apró mozdulat is olyan hihetetlenül izgató volt, hogy féltem, nem fogok tudni uralkodni magamon. Az sem könnyítette meg a helyzetemet, hogy Isabella ismét türelmetlenül hajolt előre, hogy felkutassa az ajkaimat.

- Ezt tényleg nem ússzuk meg enélkül… - vettem mély levegőt, majd előhúztam a hátam mögül a sálat.

Isabella legnagyobb meglepetésemre, azonnal feltérdelt az ágyon, és hátat fordítva nekem engedte volna, hogy megkötözzem. Hát tényleg ennyire megbízik bennem? Ennyire nem fél? Nem mintha ezáltal kiszolgáltatottabbá válhatna a számomra, mint most, mégis… Mintha ahelyett, hogy félve állt volna a próbálkozásunkhoz, csak a türelmetlen várakozás lett volna benne. Én ezzel szemben legalább annyira rettegtem, mint amennyire kívántam őt.

Feltérdeltem én is az ágyon, és a sálat Isabella csuklójához emeltem. Végigsimítottam a puha anyaggal a bőrén, de egyszerűen nem tudtam megtenni. Nem tudtam köré tekerni, és meghúzni a csomót, bármennyire is próbáltam elhitetni magammal, hogy ez lenne a legjobb megoldás.

Hirtelen határoztam el a magam. A sálat ledobtam az ágyra magam mellé, aztán közvetlenül Isabella háta mögé másztam. Karjai hátraszorultak a mellkasomhoz, forrón égetve azt. Combjaim finoman mégis erőteljesen összeszorítottam, hogy a lábait se tudja mozgatni. Igaz, hogy ez a közelség számomra kínzó és túlságosan kísértésekkel teli volt – de csak annyira, hogy tudtam, ezt még le tudom győzni -, mégis kevésbé volt megalázó Isabellának, és ez volt a lényeg. Igen, azt hiszem, ezért nem voltam képes megtenni. Úgy éreztem, azzal, ha megkötözném őt, mint egy darab sonkát, megaláznám őt. Nem mintha most jobban tudott volna mocorogni, mégis, az hogy én öleltem magamhoz más volt, mintha egy egyszerű sállal tettem volna mozgásképtelenné.

Ki akartam próbálni, hogy tényleg elég higgadt tudok-e maradni ahhoz, hogy ebben a pozícióban maradjunk, ezért arrébb söpörtem a haját a nyakából, és lehajoltam, hogy megízleljem a bőrét. Az érzéstől, ami végigjárta a testemet, koncentrálódva végül egyetlen területre, muszáj volt felsóhajtanom.

- Nem fogsz megkö…? – Isabella hangja meglepettnek tűnt, de mikor a hálóing pántját elkezdtem lecsúsztatni a válláról, elakadt a lélegzete és a szava is. Nem akartam, hogy akaratoskodjon a sállal kapcsolatban, ezért próbáltam elterelni a figyelmét róla – sikerrel.

Az egész szörnyen új és furcsa volt. A szám volt az, ami végigjárta Isabella nyakát, hátát és vállait, mégis az egész testem bizsergett. Kezeim a csípőjét és a combja külső felét simogatták. A férfiasságomba áramló méreganyag fájón feszítette az ágyékomat, mégis élveztem minden egyes másodpercet. Nagy erőfeszítésembe telt visszafogni magam, de próbáltam nagyrészt erre koncentrálni.

Nem számítottam arra, hogy Isabella találékonyabb, mint sejtettem. Igaz, hogy a karját nem tudta megmozdítani, de ahogy az ujjai hozzáértek a hasfalamhoz, még ruhán keresztül is őrjítő érzés volt. Éreztem, hogy az ingem szélét keresgéli, és egy pillanatra elöntött a pánik.

- Isabella… - próbáltam meg figyelmeztetni, de valójában én is vágytam arra, hogy megérintsen. Elképzeltem, hogy az ujjai végigszaladnak a csupasz mellkasomon – megborzongtam.

- Vesd le… Kérlek… - könyörgött nekem. Ha az ujjai nem mocorogtak volna még mindig a hasam tájékán, talán, lett volna elég erőm nemet mondani neki, de így meggyőztem magam arról, hogy képes leszek elviselni, ha a bőrömhöz ér. Nem akartam elengedni túl hosszú időre, mert féltem, hogy elveszti a fejét, és kihasználja a helyzetet, ezért a lehető leggyorsabban szabadultam meg az ingemtől. A drága szövet félig szétszaggatva végezte a padlón – egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy Alice biztosan sokkot kapna ettől, de aztán, mikor Isabella ujjai ismét megmozdultak, már nem maradt túl sok értelmes gondolat a fejemben.

Egy pillanatra megfeszültem, figyelve, hogy kibírom-e ezt az érzést anélkül, hogy valami őrültséget tegyek. Kezem ismét Isabella csípőjébe kapaszkodott. Kapkodva vettem a levegőt, minden egyes lélegzettel magamba szívva az édes-fémes vér és a barackillatú habfürdő illatát, amit használhatott az este. Őrjítő érzések egész hada támadta folyamatosan az ellenállásomat, és mindig csak egy hajszálon múlt, hogy a tudatos énem kerekedett felül. Isabella hátrafordította a fejét az ajkaimat keresve. Óvatosan kóstolgattam őt, nagyon figyelve arra, hogy ne menjek túl messzire.

Mikor Isabella mocorogni kezdett, egy kicsit enyhítettem a szorításán, hogy ne zsibbadjon le teljesen, és csak utólag jöttem rá arra, hogy ez hiba volt. Ahogy az ágyékomhoz dörgölőzött, a bennem lakó szörnyeteg felmordulva élvezte a helyzetet. Rá akarta vetni magát a puha, kívánatos testre, hogy teljesen elmerülhessen benne, és megkapja mindazt, ami után most vágyakozik. Az agyam csak arra koncentrált, hogy legyőzzem önmagamat, ezért is nem jutott eszembe, hogy időben megfékezzem Isabella újabb mocorgását. Rémülten kapkodtam levegő után, bár a tüdőmnek nem volt már rá szüksége.

- Isabella! – Karjaimat szorosan köré fontam, hogy ne tudjon tovább játszani az épségével és az életével.

- Sajnálom… Saj… Sajnálom… - zihálta kétségbeesetten. – Folytassuk. Kérlek! – esedezett, mintha az élete nem azon múlna, hogy minél hamarabb abbahagyjuk ezt az őrült felelőtlen, mégis gyönyörű játékot, hanem azon, hogy minél tovább tartson.

Ahogy rám nézett, láttam a szemében a kétségbeesést, és hogy próbálkozni fog a nyugton maradással. Enyhítettem a karjaim szorításán, és visszatértem a nyakához. A gyönyörű, íves testrész, amelynek vékony bőre alatt ott lüktetett a finom nedűvel teli véna, vonzotta az ajkaimat.

Egyik kezem felemelkedett, miközben ajkam óvatosan megszívta a vékony bőrt. Hideg tenyerem pontosan illett a formás, kerek mell köré. Isabella ajkait hangos nyögések hagyták el, amiktől az izgalmam csak még erőteljesebb lett. Éreztem, hogy az apró bimbó megkeményedik, és nekifeszül a tenyerem közepének.

Isabella újra hátrafordította a fejét, azt hittem, hogy egy csókot kér, de ehelyett a fülemhez hajolt.

- Kívánlak… Nem bírom tovább, kérlek… - Kissé rekedt hangja, mintha végigbizsergette volna minden sejtemet, hogy aztán pont azon a helyen érjen célba, amelyhez a kérlelés szólt. Az agyam lázasan keresett valamit, ami megállít abban, hogy megtegyem, amire mindennél jobban vágyom. Végül egyetlen szót kezdett el ismételgetni az agyam, mintha valami vészjelzés lett volna – csak a piros villogó lámpa hiányzott.

- Lassan… - motyogtam, miközben a szám, ami a nyakát ízlelgette, és a kezem, amely a mellét masszírozta teljesen az ellenkezőjére tette annak, amit mondtam.

- Akkor… másképp… - hallottam meg a hangját. Hirtelen megmerevedtem. Másképp… Talán, sikerülne úgy örömet okoznom neki, hogy az eléggé biztonságos legyen, csak egy kis koncentráción múlna az egész… Ilyen egyszerű lenne? Mégis képes lennék megadni neki a kielégülést anélkül, hogy tartanom kelljen attól, teljesen elveszítem a fejemet? Ahogy Isabella rám nézett, és a szemeiben megláttam ugyanazt a kínzó vágyat, amit én is éreztem, már tudtam, hogy mindent meg fogok próbálni, hogy legalább ő megkapja azt az élvezetet, amit nekem megadni túl kockázatos lenne. – Kérlek.

Ahogy a kezem lecsúszott a formás csípőn át a combokig – melyek szorításán engedtem egy kissé -, hogy a hálóinget felhúzva megtalálja alá az utat, csak az járt a fejemben, hogy mindenképpen örömet kell okoznom Isabellának. Izgatott várakozás járta át a testemet. Egyfelől, még sosem érintettem meg úgy nőt, ahogy most készültem tenni, másfelől ha ez tényleg működik, bármikor képes leszek gyönyört nyújtani veszélyek nélkül.

Mindkettőnk ajkait nyögés hagyta el, mikor az ujjaim elérték a céljukat. Sokkal puhább és forróbb érzés volt ott megérinteni Isabellát, mint bárhol másutt. Éreztem, ahogy néhány simítás után a kis kelyhecske megnyílik az ujjaim előtt, és még nedvesebbé válik, mint előtte volt. Az ágyékom folyamatosan pulzált irigykedve szerencsés ujjaimra.

Isabella élvezettel teli hangja és a tudat, hogy ilyen kéjt tudok okozni neki örömmel és elégedettséggel töltött el. Rövid csókot váltottunk csak, nem mertem túlságosan elragadtatni magam, mert a testemben tomboló szörnyeteg erősebben vágyott most a kielégülésre, mint bármi másra.

Isabella ajkai a nyakamon és az államon kalandoztak, miközben én megérintettem a kemény, duzzadt kis gombocskát az ujjaimmal. Hirtelen megfeszült és nyüszkölő hangot adott ki. A kezem azonnal megállt a mozdulat közben, és a rémület jeges pengeként hatolt a mellkasomba

- Fájdalmat okoztam? – pillantottam az arcára rettegve, de mintha nem is értette volna, hogy mit mondok.

- Nem, nem, ez… Ne hagyd abba… - pár feszült pillanat múlva Isabella könyörögve követelte a folytatást. Szemeim kutakodva pillantottak az arcára, de nem láttam fájdalom jeleit rajtuk. Ismét próbálkozva az ujjbegyemet az előbbi ponthoz nyomtam, mire sikoltva vonaglott meg a kéjtől. Megkönnyebbülve folytattam az izgatását, folyamatosan dörzsölve azt a helyet, ami ilyen örömet okoz neki.

Ahogy a nyögései egyre hangosabbak lettek, és a teste folyamatosan vonaglott, tudtam, hogy hamarosan eléri majd a gyönyör kapuját – alig vártam, hogy láthassam az arcát közben. Aztán hirtelen megfeszült, combjai maguk közé szorították a kezemet. Éreztem a görcsös lüktetést, amely az orgazmusát jelezte. A lélegzete kihagyott egy pillanatra, szíve őrült iramban pumpálta a vért az ereiben. Az arca teljesen átszellemült. A szemei elhomályosultak, végül az ajkai elnyílva kapkodtak levegő után. Mintha tényleg a mennyország titkait látta volna meg egy pillanatra.

Miután a teste elernyedt a karjaimban, a tökéletes boldogság söpört végig a lelkemen. Én juttattam oda… Én adtam meg neki ezt a gyönyört. Most először hittem, igazán hittem, hogy bármi lehetséges, és hogy talán, van esélyem a lehető legboldogabb életet nyújtani Isabellának. Magam mellett.

2009. május 19., kedd

A múlt árnyai - 25. fejezet

25. ÚJ NAP



HIRTELEN NYILALLT BELÉM, milyen szégyentelenül is viselkedtem. Az pedig cseppet sem segített a zavaromon, hogy tudtam, valószínűleg nem csak Edward, de a ház összes lakója – kivéve az öcsémet, hála az égnek -, tudomást szerzett erről a vámpírhallásnak köszönhetően.

Pihegve dőltem neki Edward hűvös vállának, és nem mertem kinyitni a szemeimet. Mit gondolhat most rólam… Aprót rezzentem, mikor megéreztem az ujjait az arcomon. Végigsimított a halántékomtól az államig. Jó pár percbe beletelt, mire összeszedtem annyira a bátorságomat, hogy felnézzek, de Edward tekintetében nem láttam mást, csak gyengédséget. A mézarany szemek látványa nem igazán segített abban, hogy a légzésem visszaálljon a normálisra.

- Olyan gyönyörű vagy… - A mély, vággyal teli hangtól forróság öntötte el a mellkasomat.

Edward közelebb hajolt hozzám, és ajkaival megcirógatta az enyémeket. Illata bódító ködként homályosította el a tudatomat. Minden egyes alkalom, mikor elmerülhettem a tekintetében vagy megéreztem a mézes orgona illatot, olyan volt, mintha az álom és ébrenlét határán egyensúlyoztam volna. Szédültem, a világ színes és fényes lett, a hangok pedig eltompultak körülöttem – csak a szívem vad dobogását verte vissza a dobhártyám.

- Szeretlek. – A fülemben az ütem kihagyott egy pillanatra, hogy aztán olyan gyors ritmusra váltson, ami már szinte fájt. Féltem, hogy csak a fantáziám játszott velem, hogy csak a képzeletem hívta elő a fejemben ezt a szót. Elkerekedett szemekkel fürkésztem Edward arcát. Tényleg kimondta?

- Szeretlek. – Az ismétlés után kétségem sem lehetett. Az ő szája mozgott, az ő ajkai formálták a szavakat olyan gyönyörű kiejtéssel, amit egy mai embertől sem lehet hallani. Minden kétségem és szégyenérzetem tovaszállt, csak a bensőmet elöntő határtalan boldogság maradt.

- Én is szeretlek. – A hangom ugyanúgy reszketett, ahogyan én magam is. Csak akkor vettem észre a szememből árulóan kicsorduló könnycseppeket, mikor Edward az ujjaival letörölte őket. Nem tudtam, miért is sírok valójában, hiszen sosem éreztem még magam ennyire boldognak. Megfordultam, Edwarddal szembe, és a fejemet sírós kuncogással belefúrtam a nyakába.

Egész sokáig hagyta, hogy öleljem, aztán óvatosan eltolt magától. Elpirultam, mikor kinyúlt, és visszahúzta a vállaimra a hálóing pántjait. Eddig fel sem tűnt, hogy félmeztelen mellkassal simultam hozzá, és csak így utólag jöttem teljesen zavarba a tudattól.

- Késő van, aludnod kéne… - Edward arca egy kissé feszültnek tűnt, de nem értettem, hogy miért.

- Még nem vagyok álmos! – vágtam rá gyorsan és próbáltam elfojtani egy ásítást, ami épp kitörni készülődött – biztos voltam benne, hogy csak azért, mert Edward felhozta a témát.

- Holnap is lesz nap – mosolyodott el.

- És éjszaka? – csúszott ki a számon, mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit is mondok.

- Igen, éjszaka is lesz – kuncogott. Gyengéd mozdulatokkal nyomott le az ágyra, aztán rám húzta a takarót. Vártam, hogy majd mellém bújik, mint általában, de az ágy végébe húzódott, és onnan figyelt engem.

- Nem jössz ide? – a hangom még a magam számára is kissé csalódottan csengett.

- Mindjárt… Adj időt, hogy… - Edward mintha a megfelelő szavak után kutatott volna az elméjében. - …lehiggadjak. – Elgondolkozva pillantottam Edward szemeibe. Mézsárgák voltak, vagyis jelenleg nem kívánhatta annyira a véremet, akkor meg miért…

- Ó! – nyögtem fel, mikor rádöbbentem, hogy mi a gond. Olyan szörnyen önző vagyok! Eszembe sem jutott, hogy amit én megkaptam, azt Edward nem. Lerúgtam magamról a takarót, és Edwardhoz csúsztam.

- Isabella… - elkapta a csuklómat, mielőtt megérinthettem volna a vállát. Beharaptam a számat, és szégyenlősen lehajtottam a fejemet.

- Segíthetnék… - motyogtam, miközben az arcom lángokban állt. Ha ő megtette értem, én is igazán megtehetem érte, bármennyire is arcpirító lenne a dolog. Éreztem, hogy Edward megemeli a karomat, és egy hűvös csókot lehel az ujjaimra.

- Feküdj vissza, és próbálj meg aludni! – helyezte az ölembe a kezem. – Mindjárt megyek én is. – Egy pillanatig tétován ültem csak, aztán visszabújtam a takaró alá. Egy kicsit hálás voltam Edwardnak. Nem voltam biztos benne, hogy képes lettem volna-e még valami olyasmit megtenni ma este, ami miatt holnap, valószínűleg nem merek majd senki szemébe nézni.

A vicces az volt, hogy Edward jobban ismert engem, mint én magamat. Tudta, hogy bár akarom, lelkileg még nem állok készen a szüzességem elvesztésére, és azt is, hogy akármennyire is szeretném viszonozni a gyönyört, amit nekem adott, valószínűleg, kényelmetlenül érezném magam a helyzettől. Bármennyire is felnőtt akartam lenni, néha még előtört belőlem valamiféle gyermeki tartózkodás a testiséggel szemben.

Fejemet a párnámba fúrtam, és próbáltam elaludni. Furcsa volt, hogy Edward nincs közvetlenül mellettem. Megszoktam már, hogy kemény mellkasa a hátamhoz szorul, karjai pedig a derekamra csavarodnak. Mint két puzzle darab, ami tökéletesen passzol egymáshoz. Csak azután tudtam végül elaludni, miután Edward mellém mászott. Nem jött olyan közel, mint általában szokott, de elég volt a tudat, hogy ott van alig pár centire tőlem, és vigyázza az álmomat.

Másnap későn ébredtem. Mikor kinyitottam a szemeimet, már sütött odakint a nap. Amióta a Cullen-házban éltem, alig párszor volt csak ilyen szép verőfényes délelőtt. Először örültem neki – amint kibújtam az ágyból, az ablakhoz léptem, és csak szívtam magamba a napsugarakat. Aztán, mikor Edwarddal kiléptünk a folyosóra, és Alice vigyorogva, Rosalie pedig morcos arccal várt ránk a falnak dőlve, rájöttem, hogy talán, a napsütés mégis csak rosszkor jött. Most az egyszer nem igazán volt a kedvemre való, hogy minden vámpír a házban fogja tölteni az időt. Jó lett volna, ha pár napig el tudok rejtőzni előlük, amíg a „három napig tart minden csoda” keretében másra terelődik a figyelem, és senki nem foglalkozik már az én szégyenletes nyögés-koncertemmel, amit tegnap este adtam elő.

- Valami történt, hogy most már kettős felügyelet alatt állok? – érdeklődtem, miután Alice-szel és Rose-zal beléptünk a fürdőszobába. Megpróbáltam másra terelni a figyelmemet, és ténylegesen is izgatott a válasz.

- Hát, én vagyok ma az ügyeletes kísérőd – vonta meg a vállát Alice. – Rosalie pedig látni akarta, hogy élve és teljesen épen hagyod-e el a szobát.

- Mint láthatod, tökéletesen jól vagyok – tártam szét a karjaimat. Rose elhúzta a száját és közelebb lépett.

- Nem, nem látom – rázta meg a fejét. Értetlenül néztem rá. – Lehetnek rajtad külsérelmi nyomok és egyéb sérülések is, amik miatt bajod eshet, és el kell látnunk.

- De nem sérültem meg! – Utáltam, mikor valamit százszor kell elmondanom, és nem értik meg, márpedig Rosalie-n láttam, hogy úgysem fog addig békén hagyni, amíg meg nem vizsgálhat. Bosszúsan sóhajtottam egyet, aztán levettem magamról a köntöst. – Megengeded, hogy felvegyek valami fehérneműt esetleg, mielőtt sérülések után kutatsz rajtam? – néztem Rose szemébe. Valamiért a szégyenérzetemnek nyoma sem volt, ha feldühítettek.

- Igyekezz! Nem érek rá rád várni egész nap! – morogta, miközben ő és Alice is hátat fordított nekem. Gyorsan magamra rángattam a bugyimat, aztán levettem a hálóinget, és megpróbáltam minél rövidebb idő alatt a melltartómat is felvenni. Rosalie várakozás közben úgy fújtatott, mint egy felbőszült bika. Mintha a vámpíroknak nem lenne elég idejük, és öt perc várakozás olyan sokat számítana nekik…

- Kész vagyok! – közöltem. Rosalie azonnal hozzám lépett, és vizsgálgatni kezdett. Ahogy megemelte a karomat, hogy megnézze az oldalamat, felszisszentem. – Hé! Óvatosabban, a végén még miattad lesznek kék foltjaim! – Nagy meglepetésemre Rose morgott valami bocsánatkérés félét.

- Hihetetlen… - motyogta maga elé, miután a lábaimat is megvizsgálta.

- Látod, megmondtam – vettem fel a földről a köntöst. – Most már lezuhanyozhatok? – Rosalie zavartan pillantott Alice-re.

- Rose tudni szeretné, hogy máshol sem esett-e bajod… - forgatta meg Alice a szemeit.

- Másh… - Mikor rájöttem, mire gondolnak, hirtelen elvörösödtem.

- Nem, máshol sem esett bajom – feleltem, remélve, hogy ezt azért nem akarják leellenőrizni.

- Rendben – bólintott Rosalie, aztán az ajtóhoz lépett. Kinyitottam a zuhanyfülke ajtaját. – Isabella…

- Mi van már? – fordultam vissza szörnyen nyűgös arcot vágva.

- Örülök, hogy semmi bajod – felelte Rosalie, aztán elhagyta a fürdőszobát. Kissé döbbenten ráztam meg a fejem, aztán beléptem a fülkébe. A zuhany szörnyen jól esett, de arra, ami utána jött, nem voltam felkészülve. Mikor kiléptem egy törölközőbe bugyolálva, és megláttam Alice vigyorgó arcát, már tudtam, hogy valami szörnyűség következik. Igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy lelkesen követ a szemével. A mosdóhoz léptem, és gyorsan fogat mostam, aztán a hajamnak estem neki egy fésűvel.

- Isabella… - A rossz érzésem erősödött Alice hangsúlyától. Félve fordultam hátra.

- Igen? – Alice olyan cinkos pillantással lépett közelebb hozzám, mintha valami titkos megbeszélést tartanánk arról, hogyan szerezzük meg az uralmat a világegyetem felett.

- Milyen volt? – Próbáltam értetlen arcot vágni, hátha akkor békén hagy, de nem jött be. – Na, ugyan már! Csak néhány apró részletet… - könyörgött. Éreztem, hogy még a fülem is lángvörös lehet.

- Alice, ez magánügy. Én sem kérdezgetlek Jasperről – borzongtam meg, mintha a világ legsavanyúbb citromába haraptam volna.

- Pedig lenne mit mesélnem – szélesedett ki Alice mosolya. – Főleg a tegnap éjszakáról – kuncogott fel. – Az érzelmi állapotod jót tett Jazznek.

- Az érzelmi állapotom? Ó, te jó ég! – rogytam le a fürdőkád szélére, és az arcomat a kezeimbe temettem. Most már tényleg soha az életben nem nézhetek a Cullen család szemébe – főleg Jasperébe. Eszembe sem jutott, hogy a szexuális vágyaim kihatással lehetnek Jasperre.

- Szóval, nagyjából el tudom képzelni, hogy sikerült az estéd – folytatta Alice lelkesen, mintha észre sem vette volna, hogy épp azon gondolkodom, merre tarthatják az ásót, hogy eltemessem magam. – De mesélj egy kicsit! Edward jól viselkedett? Megtörtént az is? Milyen volt? – A sok kérdés mintha hatalmas hullámhegyként csapott volna össze a fejem felett.

- Alice, én ezekről… nem tudok beszélni… - ráztam meg a fejemet. Alice csalódott arcot vágott.

- Azt hittem, barátnők vagyunk…

- Azok vagyunk, persze! – vágtam rá azonnal. – Csak… sosem volt olyan barátnőm, akivel az ilyen… - gondolkoztam, milyen szót is használjak. - …bensőséges témákat megbeszélhettem volna, és… ez annyira új és furcsa nekem. – Ideges kis nevetés hagyta el a számat.

Egyfelől szerettem volna Alice-nek elmondani minden apró kis részletet, és hogy mennyire észveszejtően jó volt Edwarddal, másfelől, ha szemtől szemben erről kellett volna beszélnem vele, biztos voltam benne, hogy tényleg lángra kapnék, és hamuvá égnék. Szinte láttam magam előtt, mint egy látomást…

- Kell egy kis idő, míg megszokom, hogy neked tényleg bármit elmondhatok…- néztem nagy kérlelő szemekkel Alice-re. Nem akartam, hogy megbántódjon, vagy azt higgye, nem tartom a legeslegjobb barátomnak. Alice-nél jobb barátom sosem volt, szinte, már olyan volt, mint egy lelki társ vagy testvér, aki mindig az ember mellett áll, támogatja és segíti. Ő volt az, aki biztatott Edwarddal kapcsolatban, mikor még azt hittem, hogy semmi sem lehet köztünk, és aki Edward fülét is addig rágta, míg meg nem tört. Szörnyen hálás voltam neki, és kimondhatatlanul szerettem. Csak hozzá kellett szoknom, hogy van egy hozzá hasonló barátnőm, akinek tényleg bármit elmondhatok anélkül, hogy szégyenkeznem kéne.

Alice fürkésző tekintettel figyelte az arcomat egy ideig, aztán elmosolyodott és bólintott.

- Hát jó, akkor majd később elmesélsz mindent, mikor úgy érzed… - Alice visszasétált az ajtó mellé, és hátat fordított nekem, hogy fel tudjak öltözni. Nem hittem volna, hogy ilyen megértő lesz. Megint csak pozitívan kellett csalódnom benne.

- Kész vagyok! – szólaltam meg, miután begomboltam a nadrágomat is.

- Akkor mehetünk? – nyúlt a kilincs felé Alice. Elindultam felé, és mikor elhaladtam mellette, hirtelen elhatározásból a füléhez hajoltam.

- Edward fantasztikus volt, de még nem történt meg – súgtam neki, aztán lesütött szemekkel kiléptem az ajtón.

Edward a lépcső mellett várt rám, és azt hiszem, mikor észrevett engem, egy pillanatra felcsillantak a szemei – bár lehet, hogy csak én akartam így látni. Alice rávigyorgott, majd egy másodperc alatt lefutott a földszintre.

- Mmm… Finom az illatod… - mormogta Edward a nyakamba, miután magához húzott a derekamnál fogva. – Látom sikeresen túlélted Alice-t és Rosalie-t. Bátor vagy! – nevetett halkan. A lélegzetétől megborzongtam. – Gyere, menjünk reggelizni! – fogta meg a kezemet, és el akart indulni a lépcsőkön lefelé, de én mintha földbe gyökereztem volna. – Valami baj van? – nézett vissza rám.

- A többiek is lent vannak? – haraptam be a számat.

- Igen, úgy hallom… - felelte Edward. Tétován pillantottam rá.

- Nem… Nem ehetnék ma a szobámban?

- Nem fogják leharapni a fejed – mosolygott rám Edward.

- Te nem… vagy zavarban? – kérdeztem, miközben a korlátot kapirgáltam a körmömmel.

- Azok után, hogy miket hallottam évtizedeken keresztül, nem hiszem, hogy nekem kéne zavarban lennem. Vagy neked… - A szívből jövő nevetéstől gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Aztán Edward komolyabb arccal pillantott rám. – Előttem is zavarban vagy?

- Egy kicsit… - vallottam be.

- Pedig nem kéne… - simított végig az arcomon. Felnéztem rá, a tekintete gyengéden fúródott az enyémbe. – Szeretlek – a mosolya kiszélesedett. Még sosem láttam ilyen boldognak. Elkábulva hagytam, hogy egy csókot nyomjon a számra. – Gyere! – húzta meg gyengéden a karomat, hogy indulásra ösztökéljen.

Az alsó ajkamat harapdálva mentem a konyhába. Az illatokból tudtam, hogy valaki már reggelit készít nekem – valószínűleg rántottát és pirítóst. Mikor beléptünk, beigazolódott a sejtésem. Esme a tűzhely mellett állt, és egy fakanállal a tojást kavargatta a serpenyőben. Megfordult, és ragyogó mosoly ült ki az arcára.

- Szép reggelt! Csináltam reggelit – emelte le a serpenyőt, és az ételt a konyhapulton lévő tányérra kotorta.

- Köszönöm – motyogtam gyorsan, aztán leültem a pulthoz, és gyorsan enni kezdtem. Reméltem, hogy ennyivel meg is úszom ma a családdal való kommunikációt, de tévedtem.

- Szép reggelt, hugicám! – cammogott be Emmett vigyorogva. – Hogy aludtál? – érdeklődött.

- Jól – feleltem, miközben próbáltam minél mélyebbre süllyedni a tányéromban.

- Azt mondják, az emberek jobban alszanak kielégülten, igaz ez? – A falat a torkomon akadt, én pedig fuldokolva igyekeztem levegőhöz jutni. Aztán köhögve-nyögve próbáltam meg elhúzódni Emmett keze elől, ami a hátamat püfölte.

- Emmett! – Edward hangjára abbamaradt a bordáim porrá zúzása.

- Nyugi, nem ütöttem nagyot – huppant le mellém a székre az említett. – Nem igaz? – kacsintott rám. Elvörösödve kortyoltam bele abba a pohár vízbe, amit Esme szervírozott nekem aggódó arccal.

- Minden rendben? – kérdezte, miután visszaadtam neki a poharat.

- Persze – bólintottam, és megköszörültem a torkomat.

- Nos, nem válaszolsz a kérdésre? Tényleg kíváncsi vagyok! – erőltette tovább a témát Emmett. Segélykérően pillantottam Edwardra.

- Ha nem viselkedsz, megjárod – figyelmeztette a testvérét.

- Jól van, jól van. A vámpír már tudományos érdeklődést sem mutathat az emberi test működése iránt? – nevetett fel brummogóan mély hangon, mikor rám nézve észrevette, hogy hasonultam egy paradicsommadárhoz szín tekintetében.

Gyorsan belapátoltam a maradék reggelimet, aztán felpattantam.

- Kész vagyok! – jelentettem ki. – Köszönöm a reggelit.

- Nincs mit, örülök, ha ízlett – felelte Esme elégedett arccal, hogy minden egyes falat eltűnt a tányérról.

Mielőtt megállított volna Emmett egy újabb zavarba ejtő kérdéssel, gyorsan megragadtam Edward kezét, és magam után húzva kimenekültem a konyhából. Az előtérben a lépcsők felé akartam fordulni, de Edward megállított.

- Mi az? – néztem rá.

- Ne menjünk fel még… - kezdte somolyogva. Tudtam, hogy készül valamire, de ötletem sem volt, hogy mit akarhat.

- Tévézni akarsz? – kérdeztem, habár tudtam a választ, de a mai reggel után, nem igazán vágytam meglepetésekre. Épp elég sokkoló volt Rosalie, Alice és Emmett viselkedése.

- Te azt szeretnél? – érdeklődött Edward fojtott hangon, és mintha a lelkesedése egy kicsit alább hagyott volna. A nappali felé pillantottam. Jasper és Alice a kanapén ültek a televízió előtt egymást átölelve. Mikor meghallotta a hangomat, Jasper hátrafordult. Zavartan kaptam el a tekintetemet – tudni, hogy valószínűleg minden tegnapi érzésemet ő is átérezte, eléggé kínos volt.

- Nem, nem szeretnék – feleltem. Bármit is talált ki Edward, csak jobb lehet, mint feszengve ülni Jasperék mellett.

- Akkor jó – tért vissza Edward jókedve. – Gyere! – húzott a bejárati ajtó felé.

- Kimegyünk? – lepődtem meg. Edward nem igazán szerette, ha elhagyom a házat. Valamiért úgy gondolta, hogy idebent nagyobb biztonságban vagyok Dominic-tól. Gyorsan megpróbáltam másra terelni a figyelmemet, így Edwardra koncentráltam.

- Úgy terveztem – felelte, és kinyitotta előttem az ajtót. Kiléptem a verandára. A nap gyönyörűen sütött. Tökéletes nap volt egy nagy sétához, bár szinte biztos voltam benne, hogy Edward nem vinne túl messze a háztól. – Mutatok neked valamit. Maradj itt! – engedte el a kezemet Edward, aztán elindult a veranda széle felé. Hirtelen rájöttem, mit akar, és elakadt a lélegzetem. Napfény, Edward, vámpírok…

A nagyi leírta a naplójában, hogy milyen gyönyörűek a vámpírok napfényben, de a látvány túltett minden bejegyzésen. Ahogy Edward kisétált a napra, és felém fordult, hirtelen úgy éreztem, elsírom magam a csodálattól. Egy angyal, aki leszállt a mennyekből. Mintha ezernyi apró gyémánt lett volna a bőre alatt, mely vakító fénnyel vonta körbe őt. Lassú mozdulatokkal nyitotta szét az ingén a gombokat, én pedig alig vártam, hogy többet lássak belőle.

Fogalmam sincs, meddig figyeltem őt a káprázattól teljes önkívületben. A szemeim csak úgy itták a látványát. Biztos voltam benne, hogy ez a leggyönyörűbb kép, amit egész életemben láttam és még látni fogok, így minden egyes kis részletet a fejembe akartam vésni. Edward mellkasának fehérségét, a bőre márványsimaságát, az arcára kiülő mosolyt, a szeme csillogását, mely hihetetlen módon elnyomta még a napfény hatását is.

Hihetetlen volt, hogy ez az égi tünemény szeret engem. Fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ezt ki, de hálát adtam a sorsnak, hogy nekem adta őt. Összerezzentem, mikor Edward hirtelen előttem termett. Az agyam még teljesen ködös volt, így szinte fel sem fogtam, hogy a keze a derekamra simul, és magához húz. Csak akkor jöttem rá, hogy a karjaiban vagyok, mikor az ajkát az enyémhez érintette, és a testemen végigfutott az ismerős bizsergés. Sóhajtva simultam hozzá, és mikor elhúzta a fejét, csalódottan nyögtem fel.

Aztán a talaj hirtelen kiszaladt a lábaim alól, és én nem értettem, mi történik körülöttem. Először azt hittem, hogy elájultam, de a szemeim még mindig nyitva voltak, és Edward arcára tapadtak. Aztán rájöttem, hogy Edward egyik karja a derekamat támasztja, míg a másik a térdhajlatomban pihen.

- Hová viszel? – kérdeztem elgyengült hangon. Edward újabb csókot nyomott a számra.

- A hálóba. Új nap, új próba. – A mosolya olyan gyönyörű volt, hogy ha akartam sem lett volna erőm tiltakozni. De egyáltalán nem akartam.

2009. május 11., hétfő

A múlt árnyai - 24. fejezet

Ez a fejezet 16 éven aluliak számára nem ajánlott! De persze, úgyis tudom, hogy elolvassátok, mert anno én is így tettem volna. Viszont, én szóltam... :D


24. PRÓBÁLKOZÁSOK



ESTE FELÉ SIKERÜLT telefonon beszélnem Saoréval és Aidannal is, így kicsit megnyugodtam. Saore hangja erősnek tűnt és Aidané is nyugodtabbnak hangzott. Reméltem, hogy Carlisle gyors és hathatós segítsége miatt a vámpír-farkas ellentét is enyhülni fog majd. Jó lett volna, ha a családom és a majdnem családom – a gondolataimban már Cullenék számítottak az elsőnek -, békében el tudná viselni egymás társaságát, és nem kéne folyton ide-oda ingáznom közöttük, vigyázva, hogy egyiküket se sértsem meg semmivel.

A lefekvéshez való készülődés elvonta a figyelmemet a farkasokról végül. Vagy egy órán keresztül áztattam magam a zuhany alatt, többször is átdörzsölve minden egyes porcikámat, valamint átestem egy gyors epiláláson is. Ha egy átlagos fiúról lett volna szó, akkor is izgultam volna, hogy minden tökéletes-e rajtam, de így hogy egy kifinomult szaglású, látású és tapintású vámpírral készültem egy ágyba bújni, csak még jobban aggódtam minden miatt.

Végül előmásztam a zuhanyfülkéből, hogy felvegyem a pizsamámat, de a polc, ahová letettem, üres volt.

- Hol van a…? – kérdeztem volna Alice-től – ő volt ma a soros az őrzésemben -, de ahogy megláttam a szemeiben a csillogást, tudtam, hogy már megint sántikál valamiben. Kérdőn-bosszúsan pillantottam rá.

- A pizsamádat hiába keresed… - szélesedett ki a vigyora.

Tudtam, hogy mostanra az egész Cullen család – az élén Alice-szel – tud az Esmével és Tanyával folytatott beszélgetésemről, és arról, hogy min gondolkozom, de Alice honnan tudná, hogy pont ma estére tervezünk valamit. A képessége velem kapcsolatban nem működött, és nem tudtam volna elképzelni, hogy Edward elpletykálja bárkinek is a dolgot. De mindegy is volt, honnan jött rá… Ha ezzel a pizsamaelrejtéssel azt akarta ő is elérni, hogy ma ne történjen semmi köztem és Edward között, akkor elszámította magát, mert ha kell, én meztelenül végigvágtatok a folyosókon a hálóig!

- Add vissza! – szűrtem a fogaim között dühösen.

- Nem, nem – rázta meg a fejét Alice kuncogva.

- Hiába esküdtök össze ellenem, akkor is eljutok Edwardig még ma éjszaka, ha kell, az életem árán is! – pillantottam kihívóan a mézsárga szemekbe, mire Alice nevetni kezdett.

- Azt hiszed, meg akarom akadályozni? – Biztos voltam benne, hogy ha működnének a könnycsatornái, Alice most a könnyeit törölgetné. Ehelyett, csak a térdét csapkodta, miközben a kacaja betöltötte az egész fürdőszobát, és csilingelve visszaverődött a csempékről. – Drága, hiszen én voltam az, aki az iskolában egész nap rágta Edward fülét, hogy dobja már le az önként vállalt cölibátusát. – Összezavarodva néztem rá. Tegnap még én is úgy hittem, hogy Alice keze is benne van Edward enyhülésében, de akkor hol a pizsamám?

- Ha nem megakadályozni akarod, akkor mit? Hogy egy szál törölközőben lejtsek el a hálószobáig? – kérdeztem morcosan összeráncolva a szemöldökömet.

- Hát, lehet, hogy az is izgató hatással lenne Edwardra… – gondolkozott el egy pillanatig Alice – én pedig egyszerre szörnyülködtem és pirultam fülig zavaromban. – De inkább arra gondoltam, hogy vedd fel ezt – kinyitotta a fürdőszobaszekrény egyik ajtaját, és elővett belőle egy halványzöld színű hálóinget. A gyomrom azonnal a torkomba ugrott.

Tudtam, hogy mit szeretnék, tudtam, hogy mire készülök, de csak most, hogy tárgyiasulva láttam a mai éjszakát döbbentem csak rá a tényekre: ma este, ha minden jól megy, olyan élményekben lesz részem, amikben még soha. Még ha nem is jutunk el a végéig most azonnal, akkor is…

- Hé, jól vagy? – Alice lelkes pillantása aggodalmassá vált. – Teljesen elsápadtál… Ha nem tetszik, van még egy csomó. Vettem egy párat, hátha válogatni szeretnél.

- Nem, nem, ez tényleg tökéletes – nyögtem ki. Valóban tetszett a hálóing – kivételesen Alice, bár érzéki darabot választott, de kevésbé provokatívat, mint amilyenre számítottam volna tőle.

- Akkor rosszul érzed magad? Biztosan napszúrást kaptál a parton… - Alice a kezét a homlokomra nyomta. Összerezzentem az érintése hidegségétől. – Nem, nem tűnsz melegebbnek, mint általában.

- Semmi bajom, Alice! – húzódtam hátrébb, aztán kivettem a kezéből a hálóinget. – Csak… kicsit ideges vagyok… - vallottam be.

- Ó! – Alice szája fülig húzódott. – Nyugi, minden csodás lesz! Na, öltözz át gyorsan! – fordított nekem hátat, hogy levehessem magamról a törölközőt. Lassú mozdulatokkal húztam magamra a rövid kis hálóinget. Alice nagyon előre látó volt, mert kaptam tőle egy hosszú köntöst is, hogy senki ne láthassa, mi is van épp rajtam. Mikor kiléptünk a fürdőajtón, hirtelen megtorpantam.

- Alice… - kezdtem olyan halk hangon, ahogyan csak tudtam. – A többiek is tudják, hogy én és Edward… szóval, hogy mi ma este… - Alice megrázta a fejét.

- Nem, csak azt tudják, hogy tervezitek, de azt nem, hogy már most.

- Te honnan…? – tettem fel a kérdést, ami már vagy egy negyed órája foglalkoztatott.

- Edward feszült, te ideges vagy, nem kell hozzá sok ész, hogy összetegyük a kettőt – vonta meg könnyedén a vállát. Klassz, szóval, szinte a homlokunkra van írva… Mély levegőt vettem, hogy egy kicsit lenyugtassam magam. Kínos lenne, ha az egész család tudna a dologról. Olyan… Olyan érzésem lenne tőle, mintha kukkolnának. Az is arcpirító, ha tudják, hogy már aktív szexuális életet élek, de az, hogy napra, szinte órára pontosan meg tudják mondani, mikor is vagyok együtt Edwarddal egyenesen kínos gondolat volt.

- Biztos, hogy csak te… - kezdtem, de Alice nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.

- Biztos. A többiek még reménykednek benne, hogy hagytok egy kis időt magatoknak felkészülni a dologra…

- Szerinted, szükségünk lenne még időre? – bizonytalanodtam el egy kissé. Azt tudtam, hogy Edward nem fog bántani, de vajon, más értelemben kész már erre a lépésre? Érzelmileg… Erre eddig még nem is gondoltam – hirtelen elszégyelltem magam az önzőségem miatt. Kitaláltam valamit, és addig nem tágítottam, amíg Edwardot rá nem kényszerítettem a dologra. Lehet, hogy nem is csak azért mondott először nemet, mert fél, hogy nem lesz elég önuralma? A kétségeim ezernyi kérdés formájában öltöttek gondolatot a fejemben, és kavarogni kezdtek.

- Ezt csak ti tudhatjátok – vonta meg a vállát Alice. – Na menj, Edward már vár! – lökdösött előre, de a lábaim, mintha ólomsúlyból lettek volna.

Mikor beléptem a szobába, Edward az ablaknál állt. Ahogy rám emelte a pillantását, próbáltam olvasni a tekintetéből, de nem igazán tudtam rájönni, hogy mi is az a furcsa csillogás benne. Talán, félelem vagy bizonytalanság? Tényleg a háta közepére sem kívánja ezt az egészet?

Elsétáltam az ágyig, a kezem tétován indult meg a köntös felé. Ahogy a földre hullott, mintha hallottam volna egy halk sóhajt Edward felől, de nem mertem felnézni rá. Felkuporodtam az ágyra, és vártam, hogy mit tesz, de semmi sem történt. Két perc után nem bírtam tovább, és felpillantottam.

Edward továbbra is az ablak mellett állt, de már teljes testtel felém fordulva, kezei hátranyúlva a párkányt markolták – az ujjai teljesen elfehéredtek. Ennyire kínzó lenne neki ez az egész?

- Ide… idejössz? – a hangom, mintha nem is az enyém lett volna – rekedten és halkan csengett.

- Megígértem – felelte Edward, engem pedig mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem akartam, hogy csak azért vágjunk ebbe bele, mert kierőszakoltam egy ígéretet Edwardtól. Azt akartam, hogy azért tegyük, mert mindketten ezt akarjuk. Szeretni egymást, testileg-lelkileg.

Mire észbe kaptam volna, Edward már mellettem volt. Lassú mozdulatokkal mászott fel az ágyra félig fekvő, félig ülő helyzetbe. Egy másodpercig csak nézett engem, aztán felemelte a kezét. Ujjai hidegen és borzongatóan siklottak végig az arcomon, le egészen a nyakam tövéig.

Edward egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán közeledni kezdett felém. Az arca alig láthatóan megrándult, mintha szenvedne. Tudtam, hogy ha most hagyom megcsókolni magam, elveszítem az irányítást magam felett, és már nem fogok tudni tiszta fejjel gondolkozni – már most is nehezen ment.

- Ne… - a hangom elég határozatlanul csengett, de Edward hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Ne, így… így nem akarom… - mély levegőt vettem, de ettől csak rosszabb lett, mert az orrom megtelt Edward hűsítően kellemes illatával. Gyorsan hátrébb húzódtam, és kicsúsztam az ágy szélére.

Edward összeszorította a szemhéját, ajkai egyetlen vékony vonallá préselődtek össze.

- Jó – nyögte ki végül. – Jó, így lesz a legjobb - a hangja határozottnak tűnt, de a tekintete, mintha csalódottságot tükrözött volna.

- Igen? – A sírás fojtogatta a torkomat.

- Igen. Jó, hogy időben rájöttél, hogy nem akarod – ült ki Edward az ágy másik szélére, nekem félig háttal.

- Tessék? – fordultam felé.

- Ha utána bántad volna meg, az rosszabb lenne.

- De én nem… - Sóhajtottam egyet. Feltérdeltem az ágyon Edward mögé, és megérintettem a vállát. Hirtelen felpattant, mintha megijesztettem volna, de az arcán egyáltalán nem láttam félelmet. – Edward… Sajnálom, én…

- Ne – emelte fel a kezét tiltakozva. – Megértem. Bármelyik normális ember visszarettent volna.

- Én nem rettentem vissza – néztem a szemébe. Pár pillanatig hitetlenkedve nézett rám, aztán értetlenség költözött a tekintetébe.

- Akkor miért…?

- Mert nem akarom rád kényszeríteni – hajtottam le a fejemet. A bűntudat elöntötte a mellkasomat. – Kitaláltam valamit, és rávettelek, hogy megtedd. Önző voltam, és csak azzal törődtem, hogy én mit akarok és nekem mi a jó – tördeltem az ujjaimat kínomban, nehogy tényleg elbőgjem magam.

Edward visszaült az ágyra, és lefogta a kezemet. Ujjai finoman simogatták az enyémeket. Lélegzetvisszafojtva élveztem a bizsergést, ami megborzongatta minden porcikámat. Aztán az ujjak felemelkedtek az arcomig, és enyhe nyomással elérték, hogy az arcom balra fordítsam. A mézarany tekintet fogva tartotta az enyémet.

- Nem muszáj… - sóhajtottam, de kezdtem elveszíteni magam felett az irányítást.

- Tudom – húzta mosolyra az ajkait Edward, aztán végigsimogatta velük a számat. Mintha a két súrlódó bőrfelület között apró kis szikrák pattogtak volna. Mozdulatlan próbáltam maradni, hogy Edward helyzetét megkönnyítsem, de önkéntelenül hajoltam előre, és mire észbe kaptam, az ujjaim már a bronzvörös tincsekbe túrtak.

Edward azonnal lefejtette magáról a kezemet, és hátra húzódott.

- Ne mozdulj! – kérte. Újra megcsókolt, de hiába igyekeztem, rövid idő múlva az ajkaim elnyíltak, hogy mohón falhassák Edwardét. Ismét kihátrált a csókból.

- Ez így nem fog menni… - nyögött fel Edward. Megrémültem, mert úgy éreztem, felrobbanok, ha most abba kell hagynunk.

- Én jó leszek, ígérem! Csak próbáljuk meg újra! – a hangom szinte már könyörgő volt, de a szégyenérzetet elnyomta bennem egy sokkal erősebb érzés.

- Nem akartam abbahagyni… - mosolyodott el Edward. Éreztem, hogy elpirulok. – Csak túl izgága vagy - simított végig az arcomon. Elgondolkozva néztem körbe. Az ágy mellett még mindig ott hevert a földön a köntösöm – kötője kígyóként tekergett mellette. A fejemen átfutó gondolattól izgatottan megborzongtam. Nem tartottam túl valószínűnek, hogy képes leszek uralkodni magamon. A sors iróniája volt, hogy Edward a saját önfegyelmében nem bízott, miközben az enyém volt a gyengébb. Nem akartam neki még nehezebbé tenni…

- Edward… - szólaltam meg, és lesütöttem a szemeimet.

- Igen?

- Mi lenne, ha megkötöznéd a kezeim, hogy ne tudjak mozogni – hadartam el gyorsan az ötletemet. Edward felnevetett.

- Ne bolondozz! – húzott magához, és egy apró csókot nyomott a számra.

- Nem bolondozom! – térdre húztam magam, és határozottan néztem Edwardra. Minél többet gondolkoztam rajta, annál jobb ötletnek tűnt. Így én is nyugton maradok, és Edward helyzete is könnyebb lesz. – Kérlek! Amúgy sem tudnálak leállítani, ha nem akarod, és így biztonságosabb lesz az egész. Ezt akarod, nem? – Edward arcán bizonytalanság futott át. Tudtam, hogy ha most nem hagyom magam, akkor talán, képes leszek meggyőzni. – Gondolj csak bele… Ha nem tudok mocorogni, kisebb az esélye, hogy olyat teszek, amivel túllépném nálad a határt. Különben nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne érjek hozzád… - simítottam végig a száján – éreztem, hogy nyel egyet, és a tekintete egy pillanatra sötétebbé vált.

- De ez olyan…

- Bizarr? – kuncogtam fel, csak hogy leplezzem a zavaromat. – Mi nem az, velünk kapcsolatban? – vontam meg a vállam.

- Nem is tudom… - rázta meg a fejét Edward.

- Kérlek… - sóhajtottam. Edward bizonytalanságtól gyötrődő arccal nézett rám.

- Ha… meg is teszem… Nem kapkodunk – jelentette ki végül. – Nem tudom, mekkora az önuralmam, és… azt sem hiszem, hogy készen állunk arra. – Tiltakozásra nyitottam a számat, de nem hagyta, hogy megszólaljak. – Bármennyire is akarjuk, az nem jelenti, hogy készek is vagyunk megtenni. Ha azt akarod, hogy folytassam, türelmesnek kell lenned – kérte. Egy pillanatig az arcát fürkésztem, aztán bólintottam.

- Rendben. Lassan…

- Rendben – kelt fel az ágyról Edward, én pedig ösztönösen a keze után kaptam. – Nyugalom, csak keresek valamit, amivel kordában tarthatlak… - jegyezte meg Edward ugratva, miközben csibészes mosoly ült ki az arcára. Tettetett bosszúsággal dugtam ki rá a nyelvemet.

Edward kinyitotta a szekrényt, és kutakodni kezdett. Aztán alig fél perc múlva előhúzott valami lilát – nem láttam pontosan, hogy mit -, és a háta mögé rejtve visszajött az ágyhoz. Tudtam, hogy hallja a szívem eszeveszett dörömbölését, miközben ismét mellém ülve végigsimított a vádlimon. Az érintése puhatolózó volt, egyfajta teszt, hogy mennyit bír ki, és én mennyit bírok. Ahogy az ujja elérte a hálóing szélét, és alá bújva végigsimított a combomon, be kellett harapnom az ajkamat, hogy ne nyögjek fel hangosan. Előre dőltem, hogy megcsókoljam őt, de ismét hoppon maradtam.

- Ezt tényleg nem ússzuk meg enélkül… - sóhajtott fel, és meglengette az orrom előtt az egyik vékonyabb sálamat.

Más esetben biztosan elszégyelltem volna magam a türelmetlenségemért, de most nem érdekelt semmi. Azonnal megfordultam, és a hátam mögött összekulcsoltam a kezeimet. Ijesztő volt, de egyben izgató is, ahogy megéreztem Edward kezét és a sál anyagát a csuklómon. Azt vártam, hogy majd összekötözi őket, de csak simogatott – végig a karomat, libabőrt hagyva maga után.

Éreztem, ahogy közvetlenül mögém térdel. Vádlija óvatosan összeszorította a térdeimet úgy, hogy ne tudjam megmozdítani őket. Hátratett kezeim az ingén át kőkemény mellkasához nyomódtak. Hideg közelségétől úgy éreztem, hogy lángok nyaldossák a testemet. A lélegzetem elakadt egy pillanatra, mikor Edward hűvös ujjai félrehúzták a hajamat szabaddá téve a nyakam hajlatát. Ajkai lágyan érintették a bőrömet – a mély sóhaj, ami elhagyta a száját, életem legizgatóbb hangja volt.

- Nem fogsz megkö…? – próbáltam feltenni a kérdést, de a lélegzem elakadt, ahogy a hálóing pántja Edwardnak köszönhetően lecsúszott a karomon. A nyakam után a vállam következett a kényeztetésben.

A testemen hőhullámok futottak át a combjaim közé koncentrálódva végül. Edward szája és ujjai, mintha mindenütt ott lettek volna. Reszkettem, miközben hol elfelejtettem lélegezni, hol kapkodtam a levegőt. Mindennél jobban szerettem volna megérinteni Edwardot, érezni a bőre márványsimaságát és hidegségét. Ujjaim önkéntelenül megmozdultak a hátam mögött, végigsimítva Edward ingén. Próbáltam megkeresni a szegélyét, hogy aláfurakodva, legalább egy kicsit megérinthessem őt.

- Isabella… - hagyta el figyelmeztető sóhaj Edward száját, miközben hideg lehelete végigcirógatta a hátamat.

- Vesd le… Kérlek… - könyörögtem, és ujjaim még mindig próbálták megtalálni a céljukat. A kéz, ami eddig a csípőmön nyugodott, hirtelen elengedett. Mire észbe kaptam, már Edward jéghideg mellkasa simult hozzám hátulról. A karom még mindig mozgásképtelen volt, de ujjaimmal óvatosan megérintettem. Éreztem, hogy megfeszül a hátam mögött, de nem húzódott el. Keze visszatért a derekamra, és finoman megszorította azt. Hallottam, hogy az ő légzése is kapkodóvá válik, annak ellenére, hogy az oxigén nem volt számára létszükséglet.

Megpróbáltam hátra fordítani a fejemet felkínálva az ajkaimat Edwardnak. Meglepetésemre nem ellenkezett. Finoman kóstolgatott engem, vissza-visszahúzódva, valahányszor elragadtattam magam. A baj csak az volt, hogy én ennél sokkal többre vágytam. Az egész testem sajgott a vágytól, és nem volt elég az enyhítésére az, amit kaptam. Sőt, csak még inkább feltüzelt, hogy aztán enyhülés nélkül felemésszen. Mocorogva próbáltam közelebb préselni magam Edwardhoz. Halk morgás hagyta el a száját és a teste megfeszült mögöttem – éreztem, ahogy az ágyéka kőkeményen nekem feszül.

Egy pillanatra zavarba jöttem, aztán valami kellemes érzés öntött el. Nem csak testileg, lelkileg is. Edward kíván engem – most már nem csak reméltem ezt, hanem biztosan tudtam. Nem bírtam ki, hogy ne mozduljak ismét hátra.

- Isabella! – Edward mindkét karja szorosan a derekamra fonódott, hogy lefogjon. Hallottam, hogy legalább úgy zihál, mint én.

- Sajnálom… Saj… Sajnálom… - nyögtem ki, majd vettem pár mély lélegzetet. – Folytassuk. Kérlek! – hátrafordítottam a fejem, ahogy csak tudtam, és a tekintetem Edward szemébe fúrtam. A szorítása enyhült körülöttem. Ajkával újra a vállamra hajolt. Az élvezettől félredöntött fejjel nyöszörögtem, miközben becézgetett.

Edward illata, csókjai és érintései épp elegek voltak ahhoz, hogy úgy érezzem, megőrülök a kéjes kíntól, ami az egész testemet átjárta. Szégyentelenül felnyögtem, mikor Edward hideg tenyere a mellemre feszült. Pontosan bele illett, mintha csak mintára tervezték volna.

Edward hűsítő közelsége ellenére apró izzadtságcseppek jelentek meg a homlokomon. Tudtam, hogy mire vágyom, csak azt nem tudtam, hogy közöljem vele. Kielégülést akartam. Oldalra fordultam Edward füléhez, hogy ne kelljen a szemébe néznem, mert akkor biztosan nem mertem volna megszólalni.

- Kívánlak… - a hangom rekedt volt. – Nem bírom tovább, kérlek…

- Lassan… - motyogta Edward a nyakamba figyelmeztetően, miközben keze masszírozni kezdte a mellem. Kétségbeesetten próbáltam valami észérvvel előállni, mert a satuba szorított combjaim közötti lüktetés már szinte elviselhetetlen volt. Ha szabadok lettek volna a kezeim, nem lett volna önuralmam ahhoz, hogy ne érintsem meg magam. Felnyögtem a gondolattól.

- Akkor… másképp… - kérleltem. Edward egész testében megmerevedett. Azt hittem, mindent elrontottam, és azonnal közli, hogy ennyi volt mára. Reszketve vártam, hogy kimondja az ítéletet.

- Azt akarod, hogy…? – a hangja mély volt, ahogy megszólalt. Minden zavarom ellenére felemeltem a fejem, és a szemébe néztem. Alig pár másodpercig pillantottam csak az aranysárga íriszbe, mégis szédülni kezdtem, és a lélegzés még nehezebben ment, mint addig – pedig előtte is már épp hogy nem hiperventilláltam.

- Kérlek – nyögtem. Edward szemei elsötétültek. Ahogy a keze őrjítően lassan megindult lefelé a derekamon, le kellett hunynom a szememet, és hátrahajtottam a fejem a vállára. Éreztem, ahogy a combjai engednek egy keveset a szorításon, így végre kissé enyhült a nyomás a legérzékenyebb pontomon. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel és ösztönösen előrébb nyomtam a csípőmet, várva egy másfajta nyomást, ami végre megszünteti a lángokat a testemben.

A hosszú ujjak, amiket úgy szerettem, óvatosan végigsimítottak a combomon, feltűrve ezzel a hálóingem szegélyét. Magamban áldottam Alice-t, amiért a fehérneműmet is eltűntette a pizsamámmal együtt, mert így Edward hamarabb megérkezett a céljához. Mindketten egyszerre nyögtünk fel.

Mint minden tinédzser, én is már érintettem meg magamat, de az teljesen más érzés volt, mint ez. A hideg ujjak olyan kéjes érzést okoztak, amilyet még sosem éreztem. Nem tudtam uralkodni magamon, a torkomat hangos nyögések hagyták el – nem érdekelt, hogy ki hallja, az sem érdekelt, hogy utána hogyan fogok Edward szemébe nézni, csak a lüktetés számított.

Az óvatos simogatás teljesen feltüzelt. Edward szája után kaptam, és mikor nem hagyta túl sokáig csókolni magát, az állát és a nyakát ízlelgettem. Az enyhülő szorításban teljesen kitekeredtem. A csípőm apró köröket írt le, a mellkasom Edward tenyerébe nyomtam, a gerincem ívbe hajlott és kicsavarodott, ahogy a számmal megpróbáltam minél többet elérni a hófehér nyakból és vállból.

Nyüszítő hangot hallattam, mikor a jeges ujj egy olyan ponton érintett meg, amitől az izmaim hirtelen összerándultak, és sírni tudtam volna, mikor Edward keze hirtelen megállt, és abbahagyta a simogatást. Kétségbeesett tekintettel pillantottam fel.

- Fájdalmat okoztam? – Az arca riadt volt. Beletelt pár pillanatba, mire értelmezni tudtam a kérdést.

- Nem, nem, ez… Ne hagyd abba… - leheltem elhaló hangon. Mintha egy örökkévalóságot kellett volna várnom a pokol lángjaiban égve, mire Edward keze újra megmozdult. Végigsimított ugyanazon a ponton, amin az előbb, mire a sikoltás és nyögés egy furcsa keveréke hagyta el a számat.

Ráharaptam az ajkamra, és folyamatosan levegő után kapkodtam. Az alhasam kemény volt, ahogy megfeszítettem magam, a combjaim remegtek. Aztán hirtelen, mintha villámcsapás ért volna. Olyan apró izmok kezdtek veszett rángatózásba a testemben, amikről eddig azt sem tudtam, hogy léteznek. Nem hallottam mást csak a fülemben a vér zúgását. A combom összeszorítottam, ahogy csak tudtam, közéjük préselve Edward kezét. Különböző színek szikráztak a szemeim előtt, aztán hirtelen egy pillanatra minden elsötétedett. Mintha megjártam volna a mennyországot, aztán alázuhantam volna.

Reszketve próbáltam lélegzethez jutni, miközben még mindig valahol a valóság és az ájulás határán egyensúlyoztam. Csak akkor tértem teljesen vissza a valóságba, mikor Edward keze kicsúszott a combjaim közül. Abban a pillanatban elöntött a szégyenérzet, és visszarántott a realitásba.