Árnyékvilág - A saját regényem összefoglalója és részletek

És ismét történt valami, ami miatt megszakítom a ficem fejezeteinek sorrendjét. Bocsánat érte, de úgy gondoltam, hogy a főoldalra kell kerülnie első, tényleg teljesen saját "gyermekem" bemutatásának. Nos, ahogyan ígértem, itt a regényem ajánlója. Szandival úgy döntöttünk végül, hogy három részletet ragadunk ki a történetből, ami alapján eldönthetitek, hogy érdekesnek találjátok-e a regényt, kíváncsiak vagytok-e a folytatásra és szeretnétek-e könyv formájában elolvasni. Truskának köszönöm, hogy előre letesztelte az első két részletet! A harmadik még neki is meglepetés. :) Kérlek titeket, hogy a véleményeteket fejtsétek ki a hozzászólásoknál, hogy tudjam, megfogott-e titeket a történet. Ha valakinek nem tetszik, azt is írja meg nyugodtan, és azt is, hogy miért nem tetszik neki, hadd tanuljak. :) Előre is köszönöm nektek! Még valami… Könyv formában, természetesen, másképp lesz tördelve a történet, de a neten így a legolvashatóbb. :) Hű, nagyon izgulok, szóval, vágjunk is bele… Íme az ajánló és a részletek:


A regény egy olyan világot próbál bemutatni, amely kívülről csillogónak, izgalmasnak, boldognak tűnik, de valójában árnyék fedi, amely alá egy kívülálló nem láthat be. Adam Swanson egész életében az árnyék közelében élt, de az egyik pillanatról a másikra kebelezte be őt. Az újságok, a rajongói, de még a környezetében élők nagy része sem ismeri igazán. Azt hiszik, hogy az élete a lehető legboldogabb, és nem is tudják, milyen távol állnak a valóságtól.
Aztán feltűnik egy lány, akinek semmi köze az árnyékvilághoz, mégis bezárkózva, napfény nélkül éli az életét valami miatt, ami a múltban történt vele. Camilla boldog az ő szürke kis világában, egészen addig, míg meg nem ismeri Adamet.
Egymást segítik ki a világosságra hosszú és nehéz küzdelmek árán, melyek során önmaguk kétségeivel, bizonytalanságával és a külvilág emberi démonjaival kell megküzdeniük.
A regény egy romantikus történet, mely tele van humorral, szenvedéllyel, feszültséggel és meg van fűszerezve némi kis akcióval is. Egy fejezet három részből áll, az első egy kis újságcikk, mely utal a fejezet tartalmára, a második Adam gondolatai, a harmadik pedig Camilla gondolatai. Az egész regény elolvasását az erotikusabb jelenetek miatt 12 éven aluliaknak nem ajánljuk (a részleteket olvashatják, azokban nincs semmi nem nekik való)! A regény megszületése miatt Szandit, múzsámat, barátomat és roskadozó önbizalmam tartóoszlopát, valamint Rob Pattinsont illeti köszönet, aki a férfi főszereplőm modellje volt. Legalább is, én őt képzelem a helyére, mikor írok. :)


Camilla:
(részlet)


- Bocsánat… Nem akarok zavarni, én már… itt sem vagyok… - motyogtam akadozva, aztán elindultam az ajtó felé.

- Nem – Meglepetten torpantam meg. – Te voltál itt előbb… Majd én megyek… - állt fel egy sóhajjal Adam. Látszott rajta, hogy nem nagyon kívánkozik vissza a társaságba.

- Talán, elbújhatnánk itt mindketten… - ajánlottam fel, bár fogalmam sem volt, miért szólaltam egyáltalán meg. Egyszerűen csak el kellett volna menekülnöm, mielőtt kínos helyzetbe keverem magam – mint általában. Adam gyanakvó tekintettel mért végig.

- Sajnálom, de nem hinném, hogy kedvem van most bárkivel is beszélgetni – felelte.

- Nem kell beszélgetnünk – vontam meg a vállam. – Csak visszaülök oda a sarokba. Semmi kedvem nincs kimenni innen – húztam el a számat. Tényleg csak arra vágytam, hogy békében elüldögélhessek a székemen. Nem akartam Julie szórakozását elrontani azzal, hogy hazarángatom már most – biztos voltam benne, hogy ő feltalálja magát odakint.

- Oké – nyögte ki Adam kissé megrökönyödve.

- Oké – feleltem, és visszaindultam a helyemre. Csendben visszahajtottam a karomra a fejemet, és becsuktam a szemeimet. Megpróbáltam megfeledkezni arról, hogy nem vagyok egyedül a szobában.

- Miért nem akarsz beszélgetni velem? – hallottam hirtelen a kérdést. Értetlenül pislogtam Adamra.

- Te mondtad, hogy nincs kedved hozzá…

- Igen, tudom, de… - megrázta a fejét. – Akkor is furcsa… Általában az emberek mindig akarnak tőlem valamit. Beszélgetni, megérinteni, autogramot, bármit…

- Nekem nem kell semmi tőled. Csak egy kis nyugalomra vágyom. Ennyi az egész – sóhajtottam. Nem igazán értettem, mire is akar kilyukadni Adam. Úgy volt, hogy csak csendben üldögélünk. Semmi beszélgetés… Akkor meg, most miért kérdez ilyesmiket?

- Nem kedvelsz engem? – összeráncolta a szemöldökét – murisan nézett ki ilyen gondterhelt arccal, majdnem elnevettem magam. Végül megpróbáltam komolyan válaszolni.

- Nem is ismerlek.

- Nem tudod, ki vagyok? – kerekedtek el a szemei. Bosszúsan felsóhajtottam, kezdett fájni a fejem a kintről beszűrődő zajtól – szívesebben pihentem volna keresztkérdések helyett.

- De, tudom, hogy ki vagy. Csak épp, akkor sem ismerlek. Nem tudok rólad az ég világon semmit a neveden és a munkáidon kívül. Vagyis nem tudom eldönteni, hogy méltó vagy-e arra, hogy kedveljelek vagy sem. Ennyi. Ez nem azt jelenti, hogy nem kedvellek, csak azt, hogy egy idegen vagy a számomra – próbáltam megmagyarázni. – Sajnálom, de nem vagyok egy őrült rajongó típus, aki a nyomodban akarna lihegni – visszahajtottam a fejem a karomra jelezve, hogy ezzel befejezettnek tekintem a „miért nem imádsz és heversz a lábaim előtt” című beszélgetést. Miért hiszik azt a jó pasik, hogy minden lánynak utánuk kell epedeznie? Csak azért, mert szívdöglesztően néz ki és híres, nem fogom csorgatni utána a nyálam – legalábbis nyíltan semmiképpen -, bármennyire is elvárná. Elfintorodtam.



Adam:
(részlet)


- Peter… - szakítottam félbe őt, mikor épp a szerződés anyagi vonzatait taglalta.

- Ha nem tetszik a húsz guriga, feljebb lökdöshetem huszonötre is… - nézett fel rám a papírokból.

- Nem, nem a pénzről van szó… - kezdtem bizonytalanul, miközben Steph keze a hajamban matatott.

- Akkor? Nem tetszik a forgatókönyv? – vonta össze a szemöldökét.

- De nagyon tetszik. Másról szeretnék beszélni… - izgatottan nyeltem egyet. Nem tudtam, hogy helyes-e, amit kérni fogok, de azt tudtam, hogy amint eszembe jutott, máris lelkesedést éreztem.

- Mondd!

- Meg tudnál keresni nekem valakit? – kezdtem. – Tegnap a Valentino-partyn volt egy lány…

- Ó! – Peter arcán szétterült egy hatalmas vigyor. – Csak nem tetszett meg az egyik modell?

- Nem igazán… - ráztam meg a fejem, mire Stephanie mérgesen felszisszent. Gyorsan elnézést kértem tőle, aztán folytattam. – Camilla a neve. Valami képzőművészeti pályázaton nyerte a meghívóját. Biztosan megvan valakinek a teljes neve és a címe…

- Egy pályázaton? – Peter arca elgondolkozóvá vált. – És miért keresed?

- Én csak… - kezdtem. Gyorsan végiggondoltam a dolgot. Ha azt akarom, hogy Camillával valamiféle normális barátság alakuljon ki köztünk, akkor jobb, ha senki nem tud arról, hogy egyáltalán foglalkoztat. – Szeretnék egy képet festetni vele a new york-i lakásomba.

- Miért nem kérsz meg valami híresebb festőt? – Peter tekintete olyan volt, mint egy röntgensugár. Még jó, hogy a sminkelési folyamat miatt nem szabadott megmozdulnom, és így nem kellett a szemébe néznem.

- Nem tudom… - vontam meg óvatosan a vállam, nehogy nagyon megmozduljon a fejem. – Egyszerűen tőle szeretném. Sztár vagyok, ennyi kis különcséget megengedhetek magamnak – vigyorodtam el. Peter felsóhajtott.

- Na jó… Végül is, ez legyen életed legnagyobb különcsége, és akkor megússzuk nehéz sztárallűrök nélkül – veregette meg a vállamat, aztán Stephanie villámló tekintetét látva, bocsánatkérően felemelte a kezét. - Délutánra megtudom neked, hogy hol lakik.

- Kösz, Pete! – hálálkodtam. – Jövök neked eggyel…

- Eggyel? Fiú, már vagy ezerrel jössz nekem – nevetett fel mély, reszelős hangon. Elmosolyodtam. – Akkor a szerződés oké? – kanyarodott vissza az eredeti témához.

- Ha szerinted minden rendben van vele, akkor igen. – A kezembe nyomott egy tollat, és a papírt a székem karfájára fektette, hogy alá tudjam írni a kipontozott résznél.

- Akkor most megyek, iszom egy kávét. A felvételnél látlak… - köszönt el tőlem, és mackós léptekkel kicammogott az ajtón. A tükörből láttam, ahogy a küszöbről rákacsint Steph-re, aki elpirul. Van itt valami, amiről nem tudok? – ráncoltam össze a homlokomat.

Ezután próbáltam már csak és kizárólag a forgatásra koncentrálni. Elképzeltem, hogy Jeremy vagyok, az ő mozdulatai és gesztusait kezdtem használni, és a szövegét motyogtam magamban. Valószínűleg, mindenki hülyének nézett volna egy másik közegben, ahogy mutogatok és félhangosan beszélek, de itt már megszokták, hogy a színészek gyakorolnak a forgatási szünetekben. Odakint egy kisebb golfkocsi várt. Felültem hátra, és elindultunk a forgatás helyszínére. A rendező megtiltotta, hogy gyalog közlekedjünk, miután már felkerült ránk a smink és a jelmez, nehogy újra kelljen kezdeni egy rossz mozdulat miatt az egész készülődési periódust.

Jó tíz percig tartott az út az épületek között – elég nagy területen feküdt a stúdió. Ma a megmentős jelenetet akartuk felvenni. Ahogy odaértünk a helyszínre, felkísértek a tetőre, és mindenféle kábelt erősítettek rám, fő a biztonság címszó alatt – a fő a kényelemről megfeledkeztek. A lehető legkellemetlenebb helyeken nyomtak a biztonsági kötelek – ha előre tudtam volna, készültem volna egy vastagabb alsónadrággal, ami jobban véd. Óvatos léptekkel indultam meg a tető széle felé. Azt az utasítást kaptam, hogy széttárt karokkal kell alávetnem magam, hogy megmentsem Leilát. Angyali hatást akartak elérni az ugrás mozdulatsorával – mintha egy égi lény, szárnyait kitárva zuhanna a mélybe a szerelme után. Néhányszor kinyújtottam a karomat – kipróbálva a testhelyzetet. Hát kihúzva, mellkas előre nyomva, fej hátravetve, karok széttárva – egyszerű mozdulatsor, csak nem éppen a levegőben, fejjel lefelé, zuhanás közben. Persze, az arcomra is oda kellett figyelni – elszántságnak, bátorságnak, mindent elsöprő szerelemnek és az elvesztésétől való félelemnek kellett tükröződnie rajta. Eleinte hülyén éreztem magam, mikor otthon – vagyis leginkább a szállodai szobáimban – megálltam a tükör előtt, és órákig próbáltam kifejleszteni néhány arckifejezést, de rájöttem, hogy ez szükséges ahhoz, hogy hitelesen el tudjak játszani egy karaktert – bármilyen hülyén is néz ki, ahogy magamra grimaszol a tükörképem.

Miután a kamerák beálltak, és mindenki elfoglalta a helyét, a rendező, Joe Gordon felemelte a kezét, hogy jelezze: Figyelem, mindjárt kezdünk! Mély levegőt vettem, és közben azon gondolkoztam, hogy miért is akartam én csinálni a veszélyesebb részeket is. Mikor megkérdezték, hogy szeretnék-e kaszkadőrt, még izgalmasnak és érdekesnek tűnt tetőkről leugrálni, de most itt a peremen állva már csak hülyeségnek tűnt.

Lehunytam a szemeimet, és elképzeltem a helyzetet. Életem szerelme veszélyben van, meg kell mentenem. Utána kell ugranom, a karjaimba zárnom, biztonságban és épségben. Jeremy vagyok. Képes vagyok rá. Meg kell mentenem!

Hallottam a „felvétel” szót. Szemeim kinyíltak eltökélten pillantottam magam elé, aztán ugrottam. A testem automatikusan csinálta azokat a mozdulatokat, amiket begyakoroltam. A szél süvített a fülem mellett, nem hallottam semmit, csak az adrenalintól hevesen dobogó szívem ütemét. Aztán egyszer csak vége volt. Megint Adam voltam.



Camilla:
(részlet)


- Azt hittem, hogy a tegnapi buli után jobb kedved lesz, de nem élvezted, igaz? – húzta el a száját Julie.

- Az… nem az én világom – fejtettem ki röviden és velősen a gondolataimat.

- Nem kellett volna elrángassalak… Sajnálom. – Olyan bűnbánó arccal nézett rám, hogy rögtön lelkiismeret-furdalásom támadt.

- Azért annyira nem volt szörnyű… - tettem hozzá gyorsan. Legalábbis, volt egy kellemes húsz percem, amíg „nem beszélgettem”.

- Én élveztem. Csak kár, hogy Adam Swanson olyan hamar eltűnt… - sóhajtott fel, nekem meg az újabb falat paprika, mintha megkeseredett volna a számban. – Mutattam már a tegnapi újságokban? – pattant fel lelkesen, és a nappaliban álló kisasztalról felkapott egy magazint. – Hát nem szexi? – nyomta az orrom alá a lapot. Tényleg az volt, de… Az arca… Miért nem vette észre senki, hogy a szemei szomorúak? Vagy csak a képzeletem játszik velem?

A képpel a Sunrise második részét promózták. Adam egy hófehér nadrágban és ingben pózolt a kamera előtt. Az arca olyan gyönyörű és ártatlan volt, mint egy angyalé, de hátán a fekete szárnyak a sötétséget jelképezték. A bukott angyal.

Hirtelen ugrottam fel – a szék hangos csattanással zuhant hátra.

- Jézus, mi az? – sikkantott fel Julie, és a kezéből kiesett az újság.

- Semmi csak… Nekem most festenem kell! – Úgy rohantam ki a konyhából, mintha üldöznének. Julie nem jött utánam. Tudta, hogy ha elkap az ihlet, akkor békén kell hagyni, mert se nem hallok, se nem látok. Ahogy megpillantottam azt a fotót Adamről, a szemem előtt felvillant egy kép.

Remegve állítottam fel a vásznat, és kevertem ki a festékeket. Az ecset, mintha magától mozgott volna a kezemben. Nem én irányítottam. A testem felett valami felsőbb erő átvette a hatalmat. Az agyam teljesen kikapcsolt, csak éreztem: a színeket, a vonásokat, a formákat.

Az időérzékem is teljesen elvesztettem. Mintha Julie beszólt volna egyszer, hogy elmegy valahová, de nem voltam biztos benne. Lehet, hogy csak képzeltem. A kopogtatás is csak jó pár perc múlva tudatosult bennem. A füleim hallották, de az agyam csak később fogta fel a jelentését.

Megtöröltem a homlokomat a kezemmel, és letettem az ecsetet a kisasztalra. Bárki is az, elküldöm, muszáj befejeznem ezt a képet most azonnal – határoztam el.

Kissé dühösen száguldottam ki az ajtóhoz, és nagy lendülettel feltéptem. Aztán, mintha valaki gyomron rúgott volna. Csak jó pár pillanat múlva jöttem rá, hogy a szám nyitva van. Gyorsan becsuktam, de még mindig nem tudtam megszólalni. Ez meg… mit… és miért… és különben is honnan…

- Festékes vagy – Adam hangja nyugodtnak és természetesnek tűnt.

- Mi? – nyögtem ki, és ez az egy szó is csoda volt az agyhalál állapotában.

- Épp festettél? – kérdezte, és mielőtt még magamhoz térhettem volna, besurrant mellettem az ajtón. Tudtam, hogy dühösnek kéne lennem az arcátlansága miatt, de egyszerűen képtelen voltam a totális döbbeneten kívül bármi mást érezni.

- Te meg hogy és mit… - kezdtem dadogva. Tiszta hülyének éreztem magam. Szedd már össze magad!

- Hogy kerülök ide, és mit akarok? – kuncogott fel Adam. Bólintottam – ez elég egyszerű reakciónak tűnt ahhoz, hogy ne látsszak idiótának közben. – Kinyomoztattam a címedet az ügynökömmel, és azt hiszem… barátkozni akarok – vonta meg a vállát.

- Barátkozni… – a hangom tele volt kételkedéssel.

- Igen, tudod, beszélgetni, szórakozni, együtt lógni, ilyesmik… Amiket a barátok szoktak csinálni – magyarázta Adam egy félmosollyal az arcán.

- Te most szórakozol velem? – vontam össze felháborodottan a szemöldökömet. Már éppen kezdtem volna összeszedni magam, mikor megtapogatta a nadrágzsebét, előhúzott belőle egy zsebkendőt, és elém lépett. Zavartan hátráltam egy lépést, de nem foglalkozott vele, elkezdte törölgetni az arcomat. Elvörösödve löktem arrébb a kezét.

- Sajnálom – vigyorodott el. – Csak olyan muris vagy így… Nem tudok addig rendesen beszélgetni veled, amíg így nézel ki – nevetett fel. Dühösen vágtattam el mellette, és hangosan becsaptam magam mögött a fürdőszoba ajtaját.

Mi a fenét képzel magáról? Megnyitottam a vizet, és a tenyeremmel dörzsölni kezdtem az arcomat. Nyomoztat utánam, gúnyolódik és még ki is röhög. Csak azért, mert híres, azt hiszi, hogy neki bármit szabad! Hát, most nagyon rossz lóra tett, úgy kidobom innen, hogy a lába sem éri a földet!

Megpróbáltam magabiztos lenni, de amint kiléptem az ajtón, és megláttam az asztal mellett ülve, valamiért eltűnt a haragom. Az arca gondterheltnek tűnt, mikor felnézett rám.

- Ezt elrontottam, igaz? – a hangja halk volt. – Nem akartalak megbántani, csak… Nem tudom, hogy kell ezt az egészet… - motyogta.

- Mit hogy kell? – Nem igazán értettem, miről beszél, és azt sem, hogy mit akar tőlem.

- Hát, barátkozni. – Zavartan megráztam a fejem.