A múlt árnyai - 22. fejezet

22. TENGERPART



AHOGY EDWARD MEGÍGÉRTE, reggel, mire indulnom kellett Jonathanékhoz, már otthon volt a vadászatból. Még félig aludtam, mikor megéreztem, ahogy bebújik mellém az ágyba, és a takarón keresztül magához húz – nagyon vigyázott rá, hogy mindig legyen közöttünk valami, ami felmelegít, és ne a hideg bőréhez simuljak hozzá. Nagyot szusszantva fordultam felé, és az arcomat belefúrtam a nyakába. Éreztem, hogy visszatartja a lélegzetét egy pillanatra, én viszont mélyeket szippantottam az illatából. Méz és orgona illat, meg még valami aroma, amit nem ismertem fel, de kábító hatással volt rám. Szörnyen kíváncsi voltam rá, hogy vajon a bőrének az íze is ilyen isteni lehet-e. Végig akartam csókolni a nyakát, megízlelni, de nem mertem megmozdulni, nehogy elijesszem. Meglepődtem, mikor ő volt az, akinek a száját megéreztem a saját vállhajlatomban. A szívem meglódult, és reszketni kezdtem.

- Sajnálom – húzódott hátrébb Edward, és megigazította közöttünk a takarót. Nyűgös hangot hallattam, lerúgtam magamról az anyagot, és Edward fölé gördültem.

- Nem fázom! – húztam fel magam lovagló ülésbe a csípőjén. Éreztem, hogy az arcom égni kezd, és biztos voltam benne, hogy elpirultam, de nem igazán érdekelt. Edward szó szerint megfagyott alattam pár pillanatra – még pislogni sem pislogott.

- Mit csinálsz? – kérdezte végül szinte suttogva.

- Kényelembe helyezem magam – vontam meg a vállam, és próbáltam nagyon ártatlan szemekkel nézni rá. Kinyújtottam a kezem, és úgy tettem, mintha megtámaszkodnék a mellkasán.

- Nem hiszem, hogy én lennék a legkényelmesebb ülőalkalmatosság – felelte, de nem tett semmit azért, hogy eltávolítson magáról. A szemei most aranybarnák voltak, így tudtam, hogy az éjszaka sikerült csillapítania a szomját. Az ujjaim óvatosan megmozdultak, és végigsimítottak egészen a hasáig. Láttam a szemében, hogy ugrásra készen figyel, és tudtam, hogy abban a pillanatban leállít majd, ahogy átlépem azt a bizonyos határt, de kíváncsi voltam, meddig is mehetek el nála.

A szemkontaktust fenntartva – ahogyan Tanya is tanácsolta – tapogattam ki a gombokat az ingén, és egyenként kicsúsztattam őket a lyukakból. Mikor az ing szétnyílt felfedve a hófehér bőrt, izgatottan érintettem meg azt. Jéghideg és márványsima volt. Éreztem, ahogy a kemény izmokat apró remegések rázzák meg, és láttam, hogy egyre gyorsabban emelkedik az ujjaim alatt Edward mellkasa. Őrjítően izgató volt látni, hogy a szinte sérthetetlen test, hogyan reagál az én óvatos és lágy érintéseimre. Be kellett harapnom az alsó ajkamat, hogy szégyenszemre elfojtsak egy nyögést.

Muszáj volt megízlelnem őt – lehajtottam a fejem, és a számat végighúztam a bőrén.

- Isabella… - sóhajtotta figyelmeztetően, de nem bírtam magammal. Kinyújtottam a nyelvemet, és a hegyét végighúztam a mellkasán. A következő pillanatban már a hátamon feküdtem, Edward pedig az ágy mellett állt. Kipirult arccal néztem fel rá, miközben próbáltam emlékeztetni magam arra, hogy nekem szükségem van az oxigénre, így lélegeznem kéne.

- Mennünk kell, különben a farkasok még azt hiszik, fogva tartalak, és idejönnek kiszabadítani – szólalt meg rekedt hangon végül Edward, miközben másodpercek alatt begombolta az ingét – legnagyobb csalódottságomra.

- Megfutamodsz? – néztem rá kihívóan.

- Megmondtam… Este – nyújtotta felém a kezét, hogy aztán felhúzzon az ágyról. – Különben sem tisztességes csak így letámadni – morogta.

- Előbb nyújtsak be írásos kérvényt? – vigyorogtam rá.

- Lehet, hogy nem ártana… - vonta meg a vállát. – Bár helyette inkább egészséges túlélőösztönt kéne kérvényezned – húzta el ironikusan a száját.

- A túlélőösztönöm köszöni szépen, semmi baja – húztam fel az orromat. – Pontosan tudja, hogy mitől és kitől kell félnem. És te nem vagy rajta a listán – fogtam meg a tisztálkodó pakkomat, és az ajtó felé indultam.

- Mondom én, hogy rosszul működik – követett Edward végig a folyosón a mosdóig, ahol már ott várt Rosalie. Mire az ajtóhoz értem, már kitárta előttem, és amint beléptem a fürdőbe, ő is utánam jött, Edwardot kizárva.

Gyorsabban zuhanyoztam le, mint szoktam. Szerettem volna, ha még indulás előtt marad egy kis időm, amit Edwarddal tölthetek, ám arra nem számítottam, hogy Rosalie épp most tervezi velem egy komolyabb beszélgetés lefolytatását. Miután felöltöztem és megfésülködtem, elállta az ajtóhoz vezető utat.

- Beszélnünk kell! – szólalt meg. Bár a hangja halk volt, éreztem benne a feszültséget.

- Nem sokára indulnom kell… - próbálkoztam, és tétova pillantást vetettem az ajtóra, ami mögött ott sejtettem Edwardot.

- Öt perced csak van arra, hogy megbeszéljük, hogy teszed épp tönkre a családomat! – csattant fel.

- Miről beszélsz? – vontam össze a szemöldökömet. Az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy nem tetszik neki, hogy a la push-iakkal barátkozom. Már épp közölni akartam vele, hogy ehhez az égadta világon semmi köze, mikor újra megszólalt.

- Arról beszélek, hogy valamiért az életed célja, hogy megölesd magad Edwarddal! – Szükségem volt egy percre, hogy rájöjjek, mire is gondol pontosan. Elpirultam, és felkaptam a törölközőmet meg a pakkomat.

- Nem fog megölni! És a szerelmi életünk nem rád tartozik! – néztem kihívóan Rosalie szemébe. Igaz, hogy hálás voltam neki, amiért azután, ami az erdőben történt velem, odafigyelőbb és kedvesebb volt hozzám, de ez nem jogosította fel arra, hogy véleményt nyilvánítson a magánéletemmel kapcsolatban. Vettem egy mély levegőt, és próbáltam lenyugodni. – Nézd, én igazán megértem, hogy félted a családodat, én is szeretlek titeket, és sosem ártanék nektek…

- Mégis azt teszed – fonta össze maga előtt a karjait Rose.

- Szereted Emmettet, igaz? – próbáltam meg másképp megközelíteni a dolgot.

- Persze! – vágta rá gondolkodás nélkül azonnal.

- Mi lenne, ha nem érinthetnéd meg, amikor csak akarod? Ha tilos lenne megcsókolnod? Kibírnád? – kérdeztem az arcát fürkészve. Lesütötte a szemeit a padló csempéire.

- Az nem ugyanaz – mormolta maga elé.

- De, pontosan ugyanaz. Szeretem Edwardot. – Rosalie-nak sokkal könnyebb volt kimondani ezt, mint Edwardnak. Annyira természetesnek tűnt, hogy ezt a szót használom az érzéseimre, holott pár hete még magam előtt is próbáltam letagadni, hogy szerelem lenne, amit érzek. Mintha az egy másik életben lett volna…

- Én és Emmett ugyanolyanok vagyunk. Emmett nem tehet kárt bennem – hajtogatta Rosalie a maga igazát most már sokkal kisebb hévvel.

- Edward sem tehet kárt bennem. Szeret engem, sosem bántana – jelentettem ki teljes magabiztossággal. El sem tudtam képzelni, hogy Edward mellett bármi bajom eshetne. Rosalie hirtelen kinyúlt mellettem – összerezzentem. Halk recsegést hallottam, aztán Rose visszahúzta a kezét, és kinyitotta előttem a markát. A fürdőszobatükör alatti márványpolc szélét tartotta a kezében – egyszerűen letörte. Aztán az ujjait összezárta. Hófehér por hullott alá a földre.

- Egy hevesebb mozdulat, és a csontjaidat is így törheti porrá – nézett Rosalie farkasszemet velem. Nyeltem egyet. Valahol mélyen, mint minden épeszű emberben, bennem is átfutott a gondolat, hogy tényleg bajom eshet. Nem tudhatom, hogy mennyire veszti el az eszét egy vámpír szeretkezés közben. Még arról sem volt tapasztalatom, hogy egy ember hogyan éli meg mindezt. Aztán beugrott Edward arca, a pillantása, mikor rám néz, ahogy óvón magához ölel éjszakánként, és minden kétségem tovaszállt.

- Bízom Edwardban.

- Rendben, de ha bármi baj lesz, az a te lelkeden szárad! – csattant fel Rosalie, aztán feltépte az ajtót, és elviharzott. Edward összepréselt szájjal állt a falnak dőlve, és engem nézett.

- Mehetünk, friss vagyok és illatos – szökdeltem ki úgy a folyosóra, mintha az előbb semmi sem történt volna. Halkan felsikkantottam, mikor Edward hirtelen elkapott hátulról, és magához ölelt. Az arcát belefúrta a hajamba.

- Köszönöm – suttogta közvetlenül a fülembe. Elakadt a lélegzetem, és megborzongtam.

- Mit? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, mire gondolhat, főleg, hogy az agyműködésem majdnem teljesen leállt a közelségétől.

- A bizalmat – felelte, és éreztem, ahogy az ajkát egy pillanatra a fülem mögötti részhez érinti. – Kár, hogy nem érdemlem meg… - a nyakamon lévő kis pihék felborzolódtak, ahogy megéreztem Edward hűvös sóhaját.

- Bízom benned – ismételtem meg azt, amit már Rosalie-nak is elmondtam, és ebben a pillanatban szemernyi bizonytalanság sem volt bennem.

- Annyira szeretném, ha igazad lenne – lépett hátrébb Edward, és elengedte a derekamat. Szembe fordultam vele.

- Igazam van – mosolyogtam rá, majd lábujjhegyre állva egy csókot nyomtam a szájára. Szerencsére, sikerült visszafognom magam – még ha nehezen is -, és ahelyett, hogy Edward karjaiba vetettem volna magam, elindultam a szobám felé.

Ezután megint gyorsan elszaladt az idő. Mire összepakoltam a strandoláshoz kellő dolgokat – strandpapucs, törölköző, és persze, az elmaradhatatlan fürdőruha, ami még mindig túl sokat mutatott az én ízlésemhez mérten, de pár fokkal jobb volt, mint az, amelyiket Alice először szánt nekem -, már indulnunk kellett, nehogy lekéssük a Jonathanékkal megbeszélt időpontot.

Bár az Edwardtól való távollétnek nem örültem, alig vártam már, hogy újra találkozhassak a fiúkkal. Nagyon megkedveltem őket, és reméltem, hogy ma is legalább olyan jól fogom érezni magam velük, mint a tábortűz mellett.

A találkozópontig vezető úton végig kellett hallgatnom Edward figyelmeztetéseit, miszerint, csak és kizárólag akkor menjek be a vízbe, ha legalább egy „kutya” is velem tartózkodik, mert nem akar vízihullaként visszakapni, ne menjek fel a sziklákra, mert összezúzott hullaként sem, és egyek rendesen napközben, mert az éhhalált sem találja megfelelő halálmódnak a számomra. A végén már azon gondolkoztam, megkérem, hogy harapjon meg azonnal, mert ha halhatatlan leszek, akkor legalább soha többé nem kell aggódnia értem, nekem pedig nem kell végighallgatnom a sok szabályt és tiltást. Végül visszafogtam magam, és csak bólogattam.

Ha Edward helyébe képzeltem magam, megértettem, hogy miért félt ennyire. Nem lehet könnyű számára a tudat, hogy az, akit szeret, olyan törékeny és sebezhető. Végül is, egy olyan apró, láthatatlan dolog is megölhet, mint például egy vírus, vagy egy egyszerű karcolás is véget vethet az életemnek, ha elfertőződik. Most, hogy halhatatlanok között éltem, döbbentem csak rá, hogy milyen tökéletlen is az ember. Elég rémisztő gondolat volt…

- Vigyázok magamra! – bújtam közelebb Edwardhoz, miközben a határnál várakoztunk a farkasokra. Már tíz perccel elmúlt a megbeszélt időpont, és kezdtem kicsit aggódni, hogy valami baj történt Jonathanékkal, vagy talán meggondolták magukat, és mégsem akarnak többet találkozni velem.

- Ajánlom is, különben farkasbőrrel lesz díszítve a szobám fala – dünnyögte Edward. Felkuncogtam – tudtam, hogy nem gondolja komolyan, csak már hozzászokott a quileute-ek miatt való morgolódáshoz. – Itt vannak… - közölte, mire élénken figyelni kezdtem a fák közötti mozgást. Néhány perc múlva tényleg megrezegtek a bokrok ágai, és feltűnt négy hatalmas farkas – a lábaikra egy-egy fürdőnadrág volt kötözve. Azonnal tudtam, hogy ki hiányzik, mivel már felismertem őket. Joshua… Bár reméltem, hogy nem esett semmi baja, rosszul esett a gondolat, hogy talán, miattam nincs itt.

- Sziasztok! – köszöntem a farkasoknak, mire mindannyian hevesen csóválni kezdték a farkukat, Benjamin pedig vakkantott egy párat felém. Jonathan előrébb lépett, és Edward szemeibe nézett.

- Azt akarja, hogy ülj a hátára – közölte Edward. Arcizmai szinte kővé merevedtek. – De az túl veszélyes! – mondta ezt már Nate-nek. A nagy sötétbarna farkas a fogait és ínyét láttatva morgott.

- Nekem van két kezem, amivel elkapom, ha le találna pottyanni a hátamról – felelte Edward dacosan.

- Hé! Nem vagyok olyan béna! – háborodtam fel és durcás arccal néztem hol Edwardra, hol Jonathanra. Edward a szemöldökét felhúzva, kétkedve pillantott vissza rám. – Mehetünk – húztam ki magam, és elindultam Jonathan felé. Edward kinyúlt és elkapta a karomat – a farkasok felmorogtak.

- Azt mondtad, vigyázol magadra… - Edward hangja halk és kérlelő volt. Visszanéztem rá, a szemeiben aggódást láttam. Felsóhajtottam. Mivel valószínűleg Jonathanék most nem autóval jöttek, így a gyaloglást az erdőben sokkal, de sokkal veszélyesebbnek találtam, mint a farkason lovaglást.

- Lassan megyünk, rendben? – pillantottam Jonathanra. Halkan morgott, de a fejével igent intett. – Nem lesz semmi baj. Rendesen kapaszkodok majd – próbáltam megnyugtatni Edwardot, de nem nagy sikerrel. Átvettem tőle a táskámat, amit eddig ő hozott, és a nyakamba akasztottam. Végül megöleltem és egy csókot leheltem az ajkaira, aztán átléptem a határt.

Nate közelebb lépett hozzám, és olyan mozdulatot tett, mintha meghajolna előttem, de aztán a mellső lábai a földön maradtak, hogy fel tudjak ülni a hátára. Bizonytalanul másztam fel rá, a lábaim megcsúsztak az oldalán – hallottam Edward sziszegő hangját. Úgy állt a határ szélén, mintha egy üveglap lenne előtte, ami nem engedi tovább. Rámosolyogtam, miután sikerült biztonságosan elhelyezkednem.

- Nem fáj? – kérdeztem, mikor belemarkoltam Jonathan szőrébe. Olyan hangot hallatott, mintha nevetne. Ahogy felemelkedett a földről, ujjaim erősebben szorították őt. – Este találkozunk! – kiáltottam még oda Edwardnak, ahogy elindultunk. Jonathan igaz, betartotta a szavát, és szinte csak lépésben haladt, mégsem volt túl kényelmes a rajta való lovaglás. A hatalmas farkas hátán előjött a tériszonyom. Bizonytalannak és ingatagnak éreztem ezt a fajta utazást. Fél órán keresztül csak bámultam magam elé, és alig vártam, hogy végre megérkezzünk. Mikor meghallottam a tenger zúgását, kicsit megkönnyebbülve fellélegeztem.

Jonathan megállt a parton, én pedig szédelegve szálltam le a hátáról, és minden igyekezetemre szükségem volt, hogy két lábon tudjak maradni. Igaz, hogy sokkal lassabban haladtunk, mint Edwarddal szoktunk, mégis Edward karjában sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam.

A farkasok elfutottak a part menti sziklák közé, aztán pár másodperc múlva már emberi alakban jöttek elő. Mind a négyen vigyorogva ölelgettek meg.

- A lányok nem jönnek? – érdeklődtem. Ahogy körbenéztem, a part teljesen üresnek tűnt.

- Josh hozza őket autóval. Saore nem utazhat most farkasháton – magyarázta Aidan csillogó szemekkel.

- Hogyhogy? Csak nem beteg? – néztem rá aggodalmas kíváncsisággal.

- Hát, úgy is lehet mondani… - nevetett fel Daniel. – Kilenc hónapos beteg. A mi Aidanünknek inkább nyúllá kellett volna változnia farkas helyett.

- Ó! – pirultam el egy pillanatra, ahogyan Aidan is. – Gratulálok! Ez… csodás! Vagy nem? – bizonytalanodtam el. Aidan nem volt olyan kitörően boldog, mint amilyennek egy újdonsült apukát képzeltem. Inkább, mintha félelmet láttam volna egy pillanatra a szemeiben.

- De igen, csodás – bólintott halvány mosolyt erőltetve az arcára. – A többiek elé megyek. Segítek nekik lecipekedni a sziklákon – mondta, majd futólépésben el is indult. Mikor elég messze hittem már, kérdőn pillantottam a többiekre.

- Nem örül a babának?

- Dehogyis nem! – felelte Jonathan. – Csak… Saore-nak gyerekkora óta rossz a szíve. Félti őt. Egy gyereket kihordani és megszülni elég nagy megterhelés. De nem lesz semmi gond! – karolta át bíztatóan a vállamat. – Gyere, a sziklák mögött te is átöltözhetsz – vezetett abba az irányba, ahol az előbb farkasból emberré változtak.

Gyors mozdulatokkal kapkodtam le magamról a felsőmet és a nadrágomat, miközben folyton figyeltem, nem közeledik-e valaki – persze, Jonathanék úgyis figyelmeztettek volna, de ettől még nem lettem nyugodtabb. Már bántam, hogy nem húztam a ruhám alá a bikinit… Akkor sem lettem nyugodtabb, mikor már rajtam volt a fürdőruha. Túlságosan feszes volt, a melleim szinte kibuggyantak belőle, és a bugyi része is szinte egy falatnyi volt. Biztos voltam benne, hogy ha ebben meglát valaki, az röhögőgörcsöt kap. Néha komolyan azt gondoltam, hogy Alice direkt akar zavarba hozni… Gyorsan előkapartam a táskámból a törölközőt, és magam köré tekertem. Mikor előmásztam Nate, Daniel és Benjamin egy emberként fordult felém.

- A vízbe is törölközővel jössz majd be? – kuncogott fel Dan.

- Alice… Edward testvére… Nos, egy kicsit furcsa ízlése van az öltözködés terén… - magyarázkodtam zavartan.

- Ó, ugyan már! Gyerünk! Nem fogunk kiröhögni – tette a szívére a kezét Daniel.

- És megbámulni sem – ígérte Jonathan vigyorogva. Elvörösödtem.

- Legalább is, nem nagyon… - pislogott rám ártatlan arcot vágva Benjamin, mire Daniel hátulról fejbe csapta. – Áu, ezt meg most miért kellett? – dörzsölte a tarkóját Benji, és elég csúnyán nézett a testvérére.

- Még túl fiatal vagy ahhoz, hogy lányokat bámulj!

- Tizennégy vagyok! – felelte Benjamin, mire elkerekedett szemekkel bámultam rá. Látszott rajta, hogy fiatalabb, mint a többi farkas, de minimum tizenkilencnek nézett ki.

- Mint mondtam, gyerek vagy még! Szóval, ha meglátom, hogy legelteted a szemeidet, ellátom a bajodat! – fenyegetőzött Daniel.

- Ez nem igazság! – fonta össze durcásan a kezeit csupasz mellkasa előtt Benjamin, majd hirtelen elvörösödve pillantott rám. – Mármint… Nem úgy értettem, hogy legeltetni akartam a szemeimet rajtad… Csak utálom, hogy mindig parancsolgat! – mutatott a bátyjára vádlón. Felkuncogtam.

- Na gyerünk, ne szégyenlősködj! – lépett közelebb Nate mosolyogva.

- Oké, oké – sóhajtottam fel, majd a lehető leglassabb mozdulatokkal levettem magamról a törölközőt. A lábammal a homokot söprögettem, miközben vártam a reakciókat, de csend volt. Ahogy felnéztem, három fekete szempárral találtam magam szemközt.

- Te… Igazán… Csinos vagy – intett felém Jonathan, aztán megköszörülte a torkát.

- Nagyon csinos – nyomatékosította az előtte szólót Benjamin, majd felnyögött, ahogy Daniel jobb kézzel hátba vágta.

- Mit mondtam? – figyelmeztette.

- Jól van, jól van – mormogott maga elé Benji lehajtott fejjel. – Ez már tiszta diktatúra…

Zavaromban nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, de Aidanék megmentettek. Ő, Joshua, Saore és Juliette igyekeztek a sziklák felől felénk, és a lányok már messziről integettek nekünk. Ők nagyon előrelátóan már fürdőruhában jöttek le a partra. Mosolyogva visszaintettem nekik, és vártam, hogy odaérjenek hozzánk.

- Isabella… - ölelt meg Saore lelkesen. Tekintetem önkéntelenül is a hasára kúszott, majd elpirulva kaptam el róla a tekintetemet. – Nagyon örülök, hogy itt vagy. Hoztam neked valamit – mosolygott rám. Kezében egy kisebb táskát szorongatott. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi is van benne, Juliette is hozzám lépett, és két puszit lehelt az arcomra.

- Én is nagyon örülök neked. Így legalább kisebb a férfielnyomás – kacsintott rám.

- Mi a bajod a férfielnyomással? – lépett hozzá Daniel, és a derekánál fogva magához húzta, majd egy forró csókot nyomott az ajkára.

- Az égvilágon semmi – suttogta Juliette, amint felszabadult a szája.

- Helyes – vigyorgott rá Dan, aztán Jonathanék után húzta, akik elindultak leteríteni a törölközőket, és kipakolni az étellel és itallal teli táskákat.

- Ó, már tudod… - hallottam meg Saore csalódott hangját.

- Tessék? – kaptam fel rá a tekintetemet. Csak most vettem észre, hogy már megint a hasát bámultam.

- A babát. Én szerettem volna elmondani – ráncolta össze a homlokát. – És még a lányok a pletykásak… - sóhajtott fel bosszúsan.

- Én… Gratulálok! – mosolyogtam Saoréra, akinek egy pillanat alatt ragyogni kezdett az arca. Ahogy a fiúk felé sétáltunk, mesélni kezdett arról, hogy még nem gondolt arra, hogy anya legyen, de most, hogy ez már eldöntött tény, semmire sem vágyik jobban. Még nem látszott a pocakján a terhesség, de már most észrevettem, hogy a kezei újra és újra megérintik.

- Gyere, ülj le! – sietett elénk Aidan, és megfogta Saore karját, hogy a számára leterített törölközőhöz vezesse.

- Egyedül is tudok járni – ráncolta össze az orrát Saore. Elmosolyodtam.

Pont olyanok voltak ők ketten, mint Edward és én. Saoréval tudtuk, hogy életünk szerelmei csak féltenek minket, és jót akarnak nekünk, ezért viseltük el néhány morgás közepette a túlzó gondoskodásukat, ami néha szörnyen idegesítő volt. Hirtelen furcsa érzés kerített a hatalmába. Láttam magam előtt, ahogy nagy hassal sétálok az erdőben, Edward pedig féltőn átkarol, miközben tudtam, hogy ez a jövőkép teljességgel lehetetlen.

- Valami baj van? – pillantott fel rám Saore már a törölközőn ülve.

- Nem, semmi – ráztam meg a fejem, és egy mosolyt kényszerítettem az arcomra. Leültem mellé. – Mit is hoztál nekem? – kérdeztem, csak hogy másra tereljem a figyelmemet.

- Egy kis emléket a múltból – felelte lelkesen, majd a táskájáért nyúlt. Kíváncsian pillantottam rá.