A múlt árnyai - 21. fejezet

21. EMLÉKEK



REGGEL EDWARD megint elment az iskolába Alice-szel. Az éjszakánk kicsit érdekesre és kínosra sikeredett, mivel a szexről való beszélgetésünk után Edward nemhogy nem feküdt be mellém az ágyba, de még csak a szélére sem ült. Helyet foglalt ugyanazon a széken, amin pár nappal ezelőtt is kuporgott, és egész éjszaka meg sem mozdult – legalább is, amíg ébren voltam, biztosan nem. Reggel aztán egy csókot nyomott a homlokomra, mintha a húga lettem volna.

Az egész délelőttöm dühöngéssel telt el. Legalább Edward magyarázta volna meg rendesen, hogy miért is ilyen elutasító a szex gondolatával szemben. Értettem én, hogy veszélyes, de Tanya és Esme is azt mondta, hogy nem lehetetlen, és biztos voltam benne, hogy Edward képes annyira uralkodni magán, hogy ne essen bajom. Az igazság az volt, hogy Edward visszautasítása miatt csak még inkább foglalkoztatott a gondolat. Mint egy kisgyerek, akit eltiltanak a sárban dagonyázástól, és ezért ezt a mókát látja a világ legvonzóbb dolgának.

Egész nap képek peregtek a fejemben Edwardról és rólam a lehető legpikánsabb és legromantikusabb helyzetekben – ez csak azért volt rossz, mert minden egyes percben volt velem valaki, és mikor rákérdeztek, hogy miért bámulok magam elé üveges szemekkel, és hogy jól érzem-e magam, mert nagyon kipirultam, az okozott pár elég kínos pillanatot.

Végül úgy döntöttem, hogy lefoglalom a gondolataimat valamivel, ezért amíg Esme és Rosalie az öcsémmel játszott, én leültem a sarokba, és Bella nagyi naplóját kezdtem olvasgatni. Már jó régóta a kezembe sem vettem a könyvecskét. Egyfelől, nem volt rá időm és energiám a sok zűrzavar közepette, másfelől, szégyelltem még magamnak is bevallani, de féltékenységet éreztem aziránt a kötelék iránt, ami a nagyi és Edward között volt.

Magamról tudtam, hogy legalább olyan erős szerelmet érzek Edward iránt, mint amit Bella nagyi érzett – ha nem nagyobbat. De abban nem voltam biztos még mindig, hogy Edward vajon tényleg annyira kötődik-e hozzám, mint én hozzá. Végül is, a nagymamám volt élete nagy szerelme, akkor én mi lehetek mellette… Citrom helyetti citrompótló, ló helyetti szamár és cukormentes édesség. Ami mind szép és jó, csak épp, nem a legjobb, ami lehetne…

Észre sem vettem, hogy Jasper bejött a szobába, csak mikor leült mellém a kanapé elé a földre, és megérintette a kezemet. Azonnal éreztem, hogy megkönnyebbülök és a szívemre nehezedő súlyok szappanbuborékokká válnak. Persze, azt is tudtam, hogy ez a kellemes érzés csak ideiglenes.

- Nem kéne ezt olvasgatnod, ha felkavar… - pillantott Jasper a barna bőrkötéses napló felé.

- Nem ez a baj – ráztam meg a fejem. – Ez csak egy emlékeztetés arra, hogy sosem leszek elég jó Edwardnak. A napló nélkül is tudom ezt.

- Te tényleg így gondolod? – Jasper hitetlenkedő tekintettel nézett rám. Lesütött szemekkel bólintottam. – Gyere! – pattant fel hirtelen Jasper a földről, és felém nyújtotta a kezét. Hagytam felhúzni magam, aztán Esméék felé pillantottam. – Ha nem gond, elrabolom egy időre Isabellát – szólt oda nekik Jasper. Esme mosolyogva bólintott, aztán visszafordult az öcsémhez, aki épp egy játékautót próbált darabokra szedni.

- Hová megyünk? – kérdeztem, miközben Jasper felvezetett az emeletre.

- A napló helyett mutatok neked olyan emlékeket, amiktől megérted, milyen fontos is vagy Edwardnak – felelte. Izgatottan lépkedtem utána. Fogalmam sem volt, mit akarhat mutatni, de bármire, ami Edwarddal kapcsolatos volt, kíváncsi voltam.

A szobámhoz mentünk, ami eredetileg Jasperé volt. Nem pakolásztam Jasper térfelén, így azt a dobozt sem láttam még, amit előhúzott a szekrény aljából. Kinyitotta, és odaintett maga mellé. Letérdeltem a doboz mellé és belekukkantottam. Tele volt dvd-kkel, fényképekkel és még pár apró emléktárggyal. Nem értettem, hogy pár fotó vagy film hogyan bizonyíthatná, hogy Edward mennyire szeret engem. Hiszen, még azelőtt készülhettek, hogy én betoppantam volna az életükbe.

- Nézd csak! – Jasper előhúzott egy fényképet, és a kezembe nyomta. A kép egy parkszerűségben készült. Az idő borús volt, ezért is lehettek Cullenék a szabadban.

- Mit kéne látnom rajta? – pislantottam fel Jasperre értetlenül.

- Nézd meg jobban! – követelte. Egy sóhaj után ismét a képre pillantottam, és próbáltam rájönni, hogy mit is kéne látnom. Cullenék egy padon ültek egymás mellett, és bár nem voltak túl mosolygós kedvükben, nem volt rajtuk semmi különös. Esme és Carlisle ültek középen, egymást átkarolva. Mellettük jobb oldalon ott ült Rosalie, Emmett a pad mögött állt, kezét Rose vállára téve. Jasper Carlisle balján foglalt helyet, az ölében pedig ott üldögélt Alice.

- Hol van Edward? – nyilallt hirtelen belém a felismerés. Jasper elégedett szomorúsággal mosolygott rám.

- Itt épp otthon kuporog a szobájában, és azon elmélkedik, hogy felkeresse-e a Volturit. Ahogy itt is… És itt… - nyújtotta át sorra a fényképeket. Bár a Cullen család tagjai semmit sem változtak, a fotók hátuljára írt dátumok mutatták az idő múlását. Végül egy nagy köteg képet tartottam a kezemben, amikről mind hiányzott Edward.

- Ez is csak azt bizonyítja, hogy Bella nagyi volt élete szerelme… - meredtem a képekre, miközben a szívem fájón szorított a mellkasomban. Nem csak azért, mert az eddigi gondolataimat most már tények is bizonyították, hanem mert tudni, hogy Edward szenved, pokoli érzés volt.

- Tévedsz. Bella volt az első igazi szerelme – javított ki Jasper. Értetlenül néztem rá.

- Én is ezt mondtam…

- Megint csak tévedsz – mosolygott rám halványan.

- Nem értem, hová akarsz kilyukadni – vallottam be. Lehet, hogy az én értelmi képességeimmel volt a baj, de számomra az, amit Jasper mondott, és amit én állítottam, ugyanazt jelentette.

- Bella volt Edward első igazi szerelme. A lány, aki feltámasztotta a szívét. És a lány, aki nem volt hozzá való, ezért össze is törte azt – Jasper újra a kezébe vette az egyik képet. – Ha most készítenénk egy fotót, rajta lenne újra Edward is, és mosolyogna. Tudod, miért? – pillantott rám. Megráztam a fejem. – Mert te is a képen lennél mellette. Te vagy az a lány, aki meggyógyította a szívét. Egy fagyott szívet könnyebb felolvasztani és összetörni, mint egy törött szívet megragasztani. De neked sikerült. Ha Edward érzései nem lennének erősek irántad – a lehető legerősebbek -, akkor a szíve még most is darabokban heverne – helyezte vissza a fényképet a dobozba Jasper.

Visszafojtott lélegzettel hallgattam Jasper magyarázatát, miközben az agyam olyan gyorsan pörgött, hogy belefájdult a fejem. Jasper szájából olyan igaznak és egyszerűnek hangzott az egész. El akartam hinni, hogy tényleg így van. Hogy Bella nagyi volt az első, de én vagyok az igazi.

- De… a helyzet ugyanaz. Mi van, ha én is összetöröm Edward szívét? – a torkom összeszorult a gondolattól, hogy bármilyen módon árthatok Edwardnak – akaratomon kívül. – Mi van, ha Edward úgy dönt, hogy el kell mennie? Mi van, ha… elhagy engem is? – próbáltam nyugodt maradni, de a számból rémülten törtek fel a kérdések. – Tudom, hogy most nyugodtabb, érzem… De azt is érzem, hogy még nem döntött végleg.

- Ha Edward azt mondaná, hogy nem szeret és elmegy, mit tennél? – kérdezett közbe Jasper. A kezeim remegni kezdtek a gondolattól. Azt vártam, hogy Jasper majd megpróbál megnyugtatni, de most nem éreztem a felszabadító érzelemhullámokat. Talán, azt akarta, hogy magamtól, mindenféle lelki manipuláció nélkül találjam meg a válaszaimat.

- Szeret engem… Nem tudom, hogy mennyire, de szeret. Tudom, hogy így van, bármit is mond. A szavak… A szavak nem számítanak – motyogtam magam elé. – És amíg tudom, hogy szeret, addig a világ végére is követném őt. – Felhúztam a lábaimat, és karjaimat a térdem köré fontam átölelve magam. Jasper megérintette a kezem, és abban a pillanatban ellazultam.

- Ez a különbség Bella és közted – mutatott rá Jasper. – Ő nem volt elég erős ahhoz, hogy megakadályozza Edwardot élete legnagyobb hibájának az elkövetésében, és nem volt elég erős, hogy küzdjön érte. Te viszont, nem adnád fel. Ő csak egy oroszlán külső mögé bújt cica volt, aki néha-néha próbálgatta a karmait, te viszont, igazi nagymacska vagy, és foggal-körömmel küzdesz, ha valamit el akarsz érni. Sokkal erősebb és határozottabb vagy, mint Bella volt! Többek között, ezért is vagy te a tökéletes pár Edward számára. Ha valami hülyeséget akarna elkövetni, te majd jól ellátod a baját – kacagott fel mély hangon. Elmosolyodtam.

Jasper mellett minden olyan könnyűnek tűnt, és nem csak azért, mert hatással tudott lenni az érzéseimre. Annyira letisztultan látott mindent, olyan egyszerűen. Ha nekem valami gondom volt, napokig, hetekig, sőt, hónapokig rágódtam rajta, míg végül az egészet túlbonyolítottam, és szörnyűbbnek tűnt a helyzet, mint amilyen valójában volt. Jasper ezzel szemben, igazi stratégaként, azonnal átlátta a gondokat, és ahelyett, hogy hosszú ideig töprengett volna mindenen, nekiállt, és pillanatok alatt megoldotta a dolgot.

- Tényleg ilyen egyszerű lenne? – sóhajtottam fel.

- Minden olyan egyszerű, amilyen egyszerűvé tesszük – vigyorgott rám Jasper.

- Köszönöm – mosolyogtam vissza rá, aztán óvatosan kinyújtottam a karomat – hagyva neki egy kevés időt, hogy visszautasítsa a gesztusomat -, és a nyaka köré fonva megöleltem őt.

- Mi folyik itt? – Edward hangja elég ijesztő volt ahhoz, hogy azonnal elhúzódjak Jaspertől, és felpattanjak a földről. Belépett a szobába, és ledobta az ágyra a táskát, amit reggel magával vitt az iskolába.

- Mi csak… beszélgettünk… - dadogtam zavartan. Tudtam, hogy Edward mit hitt régebben a Jasperrel kapcsolatos érzéseimről, de reméltem, hogy elmúltak már ezek a tévképzetei. A szemébe nézve viszont rájöttem, hogy tévedtem.

- Ölelkezve? – húzta el gúnyosan a száját.

- Isabella csak megköszönt nekem valamit – szólt közbe Jasper. Felemelte a dobozt a földről, és visszahelyezte a szekrénybe.

- Csak megköszönt… - morogta Edward maga elé.

- Na jó, ebből elég! – szólaltam meg egy hatalmas sóhaj után. – Edward, ülj le! – mutattam az ágyra. Felvont szemöldökkel nézett rám. Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, és álltam a pillantását. Reméltem, hogy hamar megadja magát, mert egy idő után – úgy körülbelül öt másodperc – kezdett erőt venni rajtam a kábulat, amit Edward sötét pillantása okozott, valahányszor elmerültem benne.

- Jasper, te oda! – mutattam az ágy másik végébe, miután Edward végre leült. Jasper azonnal engedelmesen helyet foglalt. – Meddig akarsz még ilyen gyerekesen viselkedni a testvéreddel? – fordultam Edward felé. Hirtelen nagyon viccesnek tűnt a helyzet – mintha egy kibékítő show forgatásán lettem volna műsorvezető -, egészen addig, míg újra eszembe nem jutott, hogy miért is ül most előttem életem szerelme és az egyik legjobb barátom.

- Ameddig úgy viselkedik veled, ahogy… - vonta meg a vállát Edward.

- Hogyan? Mint egy barát? Talán, nem lehet a barátom? – érdeklődtem.

- Egy barát nem ölelne meg így – préselte össze a száját Edward.

- Ó, értem… Szóval, akkor Alice és Esme is szerelmesek belém… Hmmm… - emeltem a mutatóujjamat színpadiasan az államhoz, mintha erősen gondolkoznék valamin. – Tudod, ők napjában úgy tíz-hússzor is megölelnek ennél még sokkal bizalmasabban is. Eddig azt hittem, hogy ez csak baráti kedvesség, de talán, igazad van…

- Ez nem vicces! – mordult fel Edward, és villámló tekintettel meredt rám.

- Nem, nem az. És tudod, hogy még mi nem vicces? Hogy nem bízol a testvéredben. És persze, bennem sem. Ez nem vicces! – Edward arca megmerevedett.

- Én… bízom benned – motyogta.

- Ha bízol bennem, hogy lehetsz még mindig féltékeny Jasperre? – Edward szólásra nyitotta a száját, de én közbevágtam. – És ha most azt mered mondani, hogy nem is vagy féltékeny, esküszöm, feláldozom a csontjaim épségét, és megütlek! – Pár pillanatig csend volt. Edward a padlót bámulta, miközben én őt figyeltem.

- Féltékeny vagyok, de nem tudom, hogy miért… - szólalt meg végül Edward. – Tudom, hogy Jasper Alice-t szereti minden porcikájával. És tudom, hogy te… engem… Mégis… Ha meglátom, hogy hozzád ér… Nem értem, mi van velem – túrt bele a hajába idegesen. – Sajnálom – pillantott rám, aztán Jasperre is.

- Én is ugyanezt érzem – szólalt meg Jasper. – Mármint, Alice-szel kapcsolatban – tette hozzá gyorsan. – Ha bárki hozzáér, egy pillanatra meg tudnám ölni. Valószínűleg, erősebb bennünk a birtokló ösztön – vonta meg a vállát.

- Csodás… Körbe vagyok véve tesztoszterontól megkergült hímekkel… - sóhajtottam fel, de valamelyest megkönnyebbültem, hogy enyhült a hangulat a két fiú – vagyis koruk szerint, már férfi – között.

- Bennünk nem termelődik tesztoszteron – szólalt meg Edward.

- Lényegtelen – húztam el a számat. – Bármi is termelődik bennetek, a lényeg, hogy a férfiak – legyenek emberek vagy vámpírok – egy kissé lököttek – fejtettem ki női nézeteimet.

- Azt hiszem, ebben igazad van – nevetett fel Jasper.

- Áruló – kuncogta Edward. – Tényleg sajnálom – pislantott Jasper felé pár másodperc múlva.

- Semmi gond – csapkodta meg a testvére vállát Jasper, aztán felállt. – Most már mehetek, ugye? – nézett rám engedélykérően.

- Persze – bólintottam mosolyogva.

- Gondolkozz el azon, amiről beszélgettünk – nézett még rám bíztató szemekkel, aztán magunkra hagyott Edwarddal.

Visszamentem a szekrényhez, és becsuktam az ajtaját.

- Milyen volt a… - akartam érdeklődni az iskoláról, de mikor megfordultam, Edward már ott állt előttem. Halkan felsikkantottam a meglepetéstől. – Jesszus! – A riadalmamra egy széles vigyor volt a válasz. – Ez sem vicces!

- Dehogyis nem! Végre egy emberi reakció…

- Nem félek tőled – próbáltam határozott hangon beszélni, de az előbbi frász miatt egy kissé remegett a hangom. Edward pillantása hirtelen megváltozott, én pedig szédülni kezdtem tőle.

- Nem úgy tűnik – hajolt a nyakamhoz. Megremegtem és elakadt a lélegzetem, de nem mozdultam. Éreztem, ahogy az ajka hozzáér a bőrömhöz, nagyjából pont ott, ahol az ütőerem szaladhatott végig alatta. Lehunytam a szemeimet, és hallottam a fájdalmas-elégedett sóhajt, ami Edward torkából tört fel.

- Ez… mi volt? – kérdeztem kissé megkésve, miután a kábulatból annyira észhez tértem, hogy képes legyek megközelítőleg értelmes mondatokat összehozni. Edward zavartan lépett hátra.

- Sajnálom, én csak… Hirtelen, olyan gyönyörű voltál. – A karja után kaptam, mikor még távolabb akart menni tőlem.

- Ha olyan gyönyörűnek látsz, miért menekülsz? – kérdeztem, miközben tettem felé egy lépést.

- Ne kezdjük ezt megint! – vonta össze haragosan a szemöldökét. – Tegnap este már megbeszéltük, hogy…

- Nem beszéltünk meg semmit sem! – csattantam fel. – És különben is, te kezdted!

- Isabella…

- Nem! Semmi Isabella! – Kezdtem érteni, hogy mire is gondolt Jasper az előbb. És bár nem éreztem magam túl erősnek és határozottnak, próbáltam annak tűnni. – Te férfi vagy, én meg nő. Szeretjük egymást. Nem élhetünk úgy egymás mellett, mint a testvérek. Ez… természetellenes lenne.

- Természetellenes? – Edward kínjában felröhögött. – Az nem természetellenes, hogy egy vámpírral akarsz együtt lenni?

- Én veled akarok együtt lenni – böktem meg a mellkasát.

- Nem tudod, mit akarsz… - préselte össze a száját dühösen.

- De igen, tudom. Szerelmeskedni veled – mondtam ki. Fülig vörösödtem, de a tekintetem állta az övét.

A következő pillanatban a lábaim felemelkedtek a talajról, a hátam pedig a szekrényajtónak szorult. Edward még sosem csókolt ilyen szenvedélyesen. Kezei tartottak a derekamnál fogva, miközben lélegzetvisszafojtva ízlelgette az ajkaimat. Mikor eltávolodott tőlem egy pillanatra, kinyitottam a szemeimet, de a világ összemosódott előttem. Mintha valamiféle drogot kaptam volna, amitől egyszerre szédülök és bizsereg minden egyes porcikám.

Edward felé hajoltam, de megint elhúzódott. Csalódottan sóhajtottam fel. Hát megint meghátrál…

- Alice ide tart… - suttogta rekedt hangon. Kellett pár másodperc, mire felfogtam a szavai értelmét.

- Csak ezért…? – próbáltam meg kinyögni egy értelmes kérdést. Edward komoly arccal nézett rám, de a tekintete lágy volt.

- Csak egy próbát teszünk – húzta végig az ujjait a tincseim között. Biztos voltam benne, hogy ez valamiféle pótcselekvés, hogy a zavarát leplezze. Valahogy megnyugtató volt, hogy nem csak én voltam ideges a ránk váró, újdonságnak számító tapasztalatoktól. – Nem fog… történni semmi… komoly – nyögte ki. – Csak… megnézzük, hogy képes vagyok-e… uralkodni magamon. Rendben?
- Rendben – motyogtam. Azt hiszem, ennél többet nem is várhattam volna így az elején, sőt… El sem hittem, hogy Edward tényleg ilyen könnyen beadta a derekát – volt egy olyan érzésem, hogy Alice keze is benne volt a dologban, de nem voltam biztos benne.

Edward ellökte magát a szekrénytől, és átsétált a szoba másik felére. Az ajtó kopogás nélkül nyílt ki, és belibbent rajta Alice, kezében lóbálva valami apró anyagot. Mikor rájöttem, hogy az a fürdőruhám, aminek megvételére még előző este kértem meg őt, rémülten pislogtam rá.

- Nos, hogy tetszik? – vigyorgott rám. – A zöld megy a hajadhoz.

- Ezt nem vehetem fel! – nyögtem ki, és kétségbeesve pillantottam Edwardra.

- Miért? – Alice olyan fintort vágott, mintha citromba harapott volna.

- Mert én nem engedem – szólt közbe Edward. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Mi az, hogy nem engeded? – csattant fel Alice, és csípőre tett kezekkel meredt Edwardra.

Edward mellém sétált, és birtoklóan a csípőmre tette a kezét, majd magához húzott. Próbáltam nem tudomást venni arról, hogy megint bizseregni kezdtem tetőtől talpig. Alice egy pillanatig még dühösen meredt a testvérére, majd a szemei elkerekedtek, végül vidáman csillogni kezdtek.

- Oké, oké, keresek valami kevésbé kihívót… De kárpótlást kérek azért, amiért kétszer fáradok…

- Te nem is tudsz elfáradni, Alice – nevetett fel Edward. – Különben is imádsz vásárolni.

- Ez igaz… Nos, akkor megyek, mielőtt bezár minden üzlet. Kocsival sajnos, tovább tart az út – húzta el a száját, majd újra elmosolyodott, és mielőtt kilépett volna az ajtón, cinkosan rám kacsintott – most már biztos voltam benne, hogy Alice egész nap Edward fejét tömködte, hogy segítsen nekem. Hálás pillantást küldtem felé, mielőtt becsukódott mögötte az ajtó.

- És most? – fordultam lassan Edward felé.

- És most… - a hangja lágy volt. – Vacsoráznod kéne… És azt hiszem, nekem is. – Kérdőn néztem rá.

- Jó pár hete vadásztam utoljára – vallotta be Edward szégyenkező pillantással. – Most már egész jól bírom, és elég sokáig, de… Ha közel akarok lenni hozzád, nem árt minden óvintézkedést megtenni.

- Értem – feleltem bűntudatosan. Önzőnek éreztem magam, amiért folyton csak a saját szükségleteimmel voltam elfoglalva, és az fel sem tűnt, hogy Edward milyen szomjas lehet már. Pedig igazán észrevehettem volna, hiszen a szemei éjfeketék voltak.

- Elmegyünk Rosalie-val nem sokára…

- És mikor jössz vissza? – kérdeztem. Minden perc, amíg távol volt tőlem, egy örökkévalóságnak tűnt.

- Holnap reggelre itt leszek – mosolygott rám, és végigsimított az arcomon. – Elkísérlek a… farkasokhoz – nyomott el magában egy sértést a kedvemért. – Aztán este találkozunk - mondta, és a szokásosnál talán egy kicsivel hosszabb csókot adott az ajkaimra.

Izgatottan elpirultam a holnap este gondolatától.