A múlt árnyai - 19. fejezet

19. VÁLASZTÁSOK



EDWARD ÚGY VISELKEDETT, mintha évekig távol lettem volna tőle. Nem csak hogy egész este nem hagyott egyedül, de még a két méteres körzetemet is csak addig volt hajlandó elhagyni, amíg a fürdőszobában elintéztem a különböző emberi dolgaimat. Nem mintha zavart volna… Élveztem, hogy a közelemben van, hogy újra és újra megérint, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy nem fogok kámforrá válni egyik pillanatról a másikra, mint valami délibáb.

Nem mertem említeni a farkasokat és a velük töltött estét. Nem mintha féltem volna Edwardtól, inkább csak nem akartam neki fájdalmat okozni azzal, hogy elmesélem, mennyire jól éreztem magam velük. Elhatároztam, hogy megtartom magamnak az élményeimet, de mikor lefeküdtünk, Edward kérdezgetni kezdett.

Épphogy csak bebújtam a takaró alá, mikor éreztem, hogy leül az ágyam szélére. Azóta a szörnyű este óta, valahányszor lefeküdtem aludni, ő az ágyam mellé térdelt, vagy az ágy szélére ült, és vigyázta az álmaimat. Ezt már megszoktam tőle. Most viszont egy mozdulattal lerúgta a cipőit, és mellém feküdt. Megfordultam, és kíváncsi izgatottsággal néztem rá.

- Ugye, nem baj? – kérdezte gyorsan. Megráztam a fejem. – Elfáradtál?

- Egy kicsit… - vallottam be. A teljes igazság az volt, hogy bár a testem elfáradt, lelkileg és szellemileg még teljesen frissnek éreztem magam. Jonathanék társasága feltöltött energiával.

- Jól érezted magad? A blökiknél… - húzta el a száját. Hallottam a hangján, hogy próbál kedves és érdeklődő lenni, de nem bírta ki, hogy a gúnyt teljesen elrejtse. Elmosolyodtam.

- Nem kell erről beszélgetnünk.

- Mindenről szeretnék tudni, ami veled történik – simított végig a karomon.

- Biztosan? – Bólintott. – Oké… Igen, nagyon jól éreztem magam – kezdtem, aztán elmeséltem mindent, ami történt. Hogy mindenki milyen kedves volt, a hússütést, a zenélést és éneklést, valamint Benjamin vicces bukfencét. Edward figyelmesen végighallgatott, aztán adott egy csókot a homlokomra.

Másnap reggel a lehetőségekhez képest vidáman és frissen ébredtem. Esme áthozta az öcsémet, én pedig levittem a nappaliba játszani. A nagyobbik Edward leült mellénk a földre, és figyelte, ahogy az ujjaimat nyújtva támaszként járni tanítom a kicsit. Ha volt miben kapaszkodnia, már vígan totyogott előre, de amint elengedtem, lehuppant a hátsófelére. Viszont, ha négykézláb mászhatott, oda kellett figyelnem rá, mert pillanatok alatt eltűnt a szemeim elől, mint egy kis mini versenyautó.

Valamiért Edward zongorája nagyon tetszett neki. Folyton a lábaihoz mászott. Talán, a fa sima tapintása, vagy a hófehér szín miatt. Megértettem, tényleg gyönyörű hangszer volt.

- Szeretnél játszani rajta? – szólalt meg Edward. Valószínűleg észrevette az ösztönös vágyódó pillantásokat, amiket a zongora felé vetettem. Mostanában hiányzott a zene.

- Nem zavarna? – pislantottam rá. Még élénken élt az emlékeimben, mikor nekem támadt, mert a nagyi altatóját kezdtem el pötyögni. Megrázta a fejét, és hogy bizonyítsa, felnyitotta a zongorafedelet.

Kissé megilletődve ültem le a padszerű székre. Ujjaimat a billentyűkre helyeztem, és egy egyszerű ujjgyakorlattal próbáltam megolajozni berozsdásodott emlékezetemet. Mivel egyetlen műre sem emlékeztem már Bella nagyi altatóján kívül, így csak improvizáltam. Éreztem, hogy Edward leül mellém, de a tekintetemet nem vettem le a billentyűkről.

Csodálatos érzés volt hallani a hangokat, amiket kicsiholtam a hangszerből. Igaz, nem volt tökéletes, de büszke voltam magamra, hogy ennyire még emlékszem. Aztán egyszer csak meghallottam a mély hangokat, melyeket nem az én ujjaim játszottak, és amik mintha az én szólamomra válaszolgattak volna.

Automatikusan megálltak a kezeim, és hallgattam Edward játékát, ami minden önbizalmamat romokba döntötte. Hihetetlen, hogy még ebben is jó – mit jó, zseniális. Morcosan összeráncoltam az orromat.

Az összes tudásomat összeszedve újabb dallamot kezdtem játszani. Hallottam magam mellett Edward kuncogását, ami csak még inkább arra ösztönzött, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam. Ahogy leütöttem az utolsó hangot, Edward egy sokkal bonyolultabb és gyönyörűbb improvizációval válaszolt. Tátott szájjal figyeltem, ahogy ujjai száguldoznak a billentyűkön, miközben a zenét hallgatva libabőrös lett a karom.

Mikor befejezte a melódiát, várakozva rám vigyorgott. Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat. Újabb kör következett, de akármilyen bonyolult dallamot is játszottam, Edward mindig lehagyott. Végül feladtam, tudtam, hogy úgysem győzhetek. De ha a háborút nem is nyerhetem meg, egy kis csatát talán igen… Elmosolyodtam, miközben Edward újabb játékra készülődött. Ujjai fürgén futottak végig a billentyűkön.

Bal kezemet óvatosan a combjára csúsztattam. Elégedetten éreztem, hogy megrándul. Aztán ahogy az ő ujjai a billentyűket simogatták, úgy siklottak az enyémek is egyre feljebb és feljebb. Éles C hang szólalt meg a Cisz helyett – félreütött, majd elkapta a csuklómat.

- Sosem játszol tisztességesen. – Olyan szemekkel nézett rám, hogy elakadt a lélegzetem. Szabad kezével átnyúlt a derekam mellett, én pedig erős szívdobogás közepette vártam, hogy megcsókoljon. Lehunytam a szemeimet, aztán meghallottam az előbb félbeszakadt dallamot két oktávval feljebb lejátszva. Bosszúsan néztem fel, Edward arcán féloldalas, elégedett, csibészes mosoly volt. – Ha neked szabad, nekem is… - vonta meg a vállát, aztán visszafordult a zongorához, és játszani kezdett.

- Mondtam már, hogy milyen gonosz vagy? – szólaltam meg, miközben azon gondolkoztam, hogy sértődjek meg vagy inkább nevessek azon, hogy Edward megint legyőzött, méghozzá a saját módszereimmel.

- Épp itt volt az ideje, hogy észre vedd! – még mindig játszva, rám pillantott. Gúnyosan mosolygott, de a szemei komolyak maradtak.

- De én így is szeretlek – csúszott ki a számon. A keze hirtelen megállt a billentyűkön, én meg visszafojtott lélegzettel bámultam rá. Nem akartam még kimondani ezt a szót. Ő már egyszer mondta nekem, hogy szeret, de mivel akkor épp dühös és összezavarodott volt, nem voltam biztos benne, hogy az számít-e.

A legtöbb férfi meg szokott ijedni az ilyen érzelemkinyilvánításoktól, mert félnek az elkötelezettségtől, és tartottam tőle, hogy Edwardot is megijesztettem ezzel az egyetlen egyszerű, de mégis sokat jelentő szóval, amit most csak véletlenül és tréfából ejtettem ki.

Elfordítottam a fejemet, aztán felsikkantva ugrottam fel. Edward ijedten pattant fel, nem értve, hogy mi is a bajom. Vigyorogva guggoltam le, és kinyújtottam az öcsém felé a karjaimat, aki eddig alig pár méterre játszott tőlünk. Most viszont, inogva bár, de talpon állt teljesen egyedül, mindenféle támasz nélkül. Edward megnyugodva mellém térdelt, és érdeklődve figyelte a jelenetet.

- Gyere… Gyere ide hozzám, törpe! – hívogattam a kicsit, miközben ő a lábait óvatosan egymás elé helyezte. Az első pár lépése bizonytalan volt, aztán mint, akit kilőttek, megindult felém. Az utolsó pár centinél kinyújtotta előre a kezecskéit. Az egyikkel megfogta az én felé nyújtott kezemet, a másikkal pedig Edward felé kapálózott.

Edward bizonytalanul kinyújtotta felé a kezét, és hagyta, hogy az apró ujjak támaszt találjanak rajta. Egy pillanatig lélegzetvisszafojtva nézett le az öcsémre, aztán elvigyorodott.

- Ügyes vagy, annyira ügyes vagy! – lelkendeztem, aztán felkaptam az öcsémet, és megpörgettem a levegőben. – Gyere, még egyszer! – letettem alig másfél méterrel távolabbra, aztán visszamentem Edward mellé, és hívogatóan intettem neki.

Megindult felém, aztán hirtelen tett egy apró irányváltást, és Edward kezei közé futott be kacagva.

- Ó, te kis áruló! – nevettem fel Edwarddal együtt. Csillogó szemekkel nézett rám, aztán egyik pillanatról a másikra az arca elkomorult. Óvatosan a kezembe adta az öcsémet, és az ajtó felé fordult. Csak most vettem észre, hogy Esme ott áll az ajtófélfának dőlve, és minket figyel.

- Vigyáznál rájuk, kell egy kis idő… - kérte Edward tőle, aztán kisietett a szobából. Értetlenül néztem utána.

- Mi történt? – kérdeztem félénken Esmétől, aki közelebb jött hozzánk. A szemei szomorúak voltak.

- Azt hiszem, egy kicsit kiborítottam a gondolataimmal – sóhajtott fel.

- Mire gondoltál? – Reméltem, hogy nem tartja tolakodónak a kérdésemet.

- Arra, hogy szépek vagytok együtt. Mint egy igazi, boldog család – magyarázta. Szomorú mosoly játszott az ajkain.

- Ó! – nyögtem fel. Valószínűleg a szeretlek szó és Esme gondolatai túl nagy sokk voltak együtt Edwardnak. Aggodalmasan haraptam be az ajkamat. Nem akartam, hogy bármi elijessze, és újra felépítse maga körül azokat a falakat, amiknek a tégláit már félig lebontottam. Ha most magára hagyom a gondolataival, biztosan csak a sötét oldalát látja majd a dolgoknak. – Esme, kérlek, vigyáznál egy kicsit az öcsémre? – kérdeztem.

- Utána akarsz menni? – Bólintottam. – Nem kéne neki egy kis időt hagyni?

- Nem hinném – ráztam meg a fejemet.

- Hát jó – sóhajtott, és átvette Edwardot. – Sajnálom, nem kellett volna felzaklatnom a gondolataimmal. – Rámosolyogtam Esmére, hogy tudja, nincs semmi baj, aztán felrohantam az emeletre. Reméltem, hogy Edward a szobájában húzódott meg, és nem hagyta el a házat, mert ki biztosan nem engednének, és én is ódzkodtam attól, hogy egyedül sétálgassak az erdőben.

Szerencsém volt. Edward épp akkor pattant fel a földről, ahol ült, mikor benyitottam hozzá. Dühösen vonta össze a szemöldökét.

- Megmondtam, hogy nem maradhatsz egyedül még a házban sem! Hol van Esme?

- Odalent a testvéremmel. Én kértem meg, hogy vigyázzon rá – feleltem. Nem akartam, hogy Edward bármiben is hibáztassa a nevelőanyját.

- Visszakísérlek hozzá – indult el felém, de én beljebb léptem, és becsuktam az ajtót. Körbenéztem a szobában – mikor legutóbb itt jártam, nem igazán sültek el jól a dolgok. Reméltem, hogy Edward most nem szándékozik az orromra vágni az ajtót.

- Nem hagyom, hogy megint butaságokon rágd magad – közöltem, és próbáltam határozottnak látszani. Morcos arcot vágott, és bosszúsan felsóhajtott.

- Nehezebb veled, mint… - harapta el a mondat végét, és elfordulva tőlem visszafordult az üvegfal felé.

- Nem vagyok a nagyanyám! – csattantam fel. Hirtelen szörnyen dühösnek éreztem magam. Majdnem hangosan felnevettem kínomban, mikor rájöttem, hogy a rég elhunyt nagyanyám emlékére vagyok féltékeny. Szánalmas. Mégis olyan erősen tört rám az érzés összeszorítva a mellkasomat, hogy sírni tudtam volna.

- Tudom, hogy nem vagy ő – motyogta Edward maga elé.

- Sajnálod, igaz? Hogy nem ő vagyok. Azt kívánod, hogy bárcsak ő lennék! – kiabáltam felé, miközben csak egy hajszálnyi józanész tartott vissza attól, hogy ne essek neki ököllel márványkemény hátának. Úgy fordult felém, mint aki az őrület szikráit keresi a szemeimben.

- Nem, dehogy is! – a hangja megrökönyödött volt.

- Hazudsz – szűrtem a fogaim között a hangokat. Görcsösen ökölbe szorultak a kezeim, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet.

Olyan lendülettel indult el felém, hogy önkéntelenül hátrébb léptem egy lépést. Hátam az ajtóhoz szorult. Muszáj volt lehajtanom a fejemet, mert kicsordultak az első könnycseppek a szememből. Éreztem, ahogy Edward karjai a derekam köré csúsznak, és magához húz. Fejemet belefúrtam a mellkasába.

- Tudom, hogy nem vagy Bella. – Összerezzentem, ahogy kimondta a nagyi becenevét. Most először tett ilyet, amióta csak megismertem. – Nem is akarom, hogy ő legyél. Nagyon hasonlítasz rá, de nagyon különbözöl is. És tetszenek a különbségek. Szeretem, amilyen te vagy.

- Tényleg? – a hangom bizonytalanabb volt, mint amilyennek szántam.

- Tényleg – hallottam a halk susogást a fülemnél. Aztán Edward kezei elengedtek, és hátrébb lépett. – De ez nem jelenti azt, hogy okos dolog, amit most csinálunk.

- Már megint itt tartunk? – töröltem meg gyorsan az arcomat.

- Nem már megint, még mindig.

- Megmondtam már, hogy semmi sem érdekel azon kívül, hogy veled lehetek. Én tényleg komolyan gondolom, vagy nem hiszel nekem? – fürkésztem az arcvonásait.

- De igen, hiszek neked. Elhiszem, hogy most így gondolod – bólintott komoly arccal. – De mi lesz egy év múlva, tíz év múlva? Még csak egy gyerek vagy… Nem tudhatod, mi a jó neked.

- Nem vagyok gyerek. – Nagy erőfeszítésembe telt, hogy a hangomból ne hallatsszon ki az a dac, ami a tinédzserekre olyan jellemző. Elmosolyodott – de a mosolya keserű volt. – Amíg tudom, hogy te is érzel valamit irántam, úgysem fogok leszállni rólad! – vontam meg a vállamat. – Szóval, felesleges rágnod magad, mert nem menekülhetsz előlem – próbáltam utánozni azt a féloldalas mosolyt, ami rá jellemző akkor, ha valami ironikus dolgot mond. – Ha elmész, megkereslek. Ha újra megszöksz, utánad megyek. Én nem hagyom magam lerázni. Nem követem el ugyanazt a hibát, amit a nagyi – néztem a szemeibe határozottan.

Elhúzta a száját, aztán leült a kanapéjára. Odamentem hozzá, és elétérdeltem. Kezeimet az övéire fektettem, amik a térdén pihentek.

- Edward… - szólaltam meg végül kissé bizonytalanul. Az esti beszélgetésünk után úgy döntöttem, hogy megkérdezem Edwardtól a szombatot. Látszólag, egész jól viselte a farkas témát, még ha a gúnyos megjegyzéseket nem is tudta elhagyni, és nem akartam Jonathanékat sem megbántani azzal, hogy még csak rá sem kérdezek. Valamint, ha Edward a quileute-eken gondolkozik, akkor legalább nem azon zakatol az agya, hogy el kéne hagynia.

- Miért érzem azt, hogy ez a hangsúly nem sok jót ígér? – mosolygott rám.

- Jonathanék meghívtak szombaton a tengerhez – mondtam, mire halk morgást hallatott. – Még nem mondtam igent – tettem gyorsan hozzá.

- Akkor mit mondtál?

- Hogy megbeszélem veled…

- Nagyszerű! – rázta meg a fejét. – Most a farkasok biztosan azt hiszik, hogy terrorban tartalak, és nem teheted szabadon azt, amit szeretnél.

- Dehogy is hiszik azt! – ráncoltam össze a homlokomat.

- Dehogy nem. Ha valami rosszat rám lehet kenni, azt rám is kenik.

- Mondtam nekik, hogy ez nem így van. – Edward a fogai közt mormolt valamit, amiben benne volt a bolhás dögök kifejezés. Felsóhajtottam. – Én nem értem ezt az egészet… Miért utáljátok egymást annyira, ha egyszer mindketten a jó oldalon álltok?

- Nem mi kezdtük – vonta meg Edward a vállát. Felkuncogtam.

- És még én vagyok a gyerek – vigyorogtam rá. – Ő húzta meg először a hajam, óvónéni, én csak visszahúztam. – Újra potyogni kezdtek a könnyeim, de most a nevetéstől. Edward egy pillanatig összehúzott szemöldökkel nézett rám, aztán egy pillanat alatt a földön találtam magam. A szívem azonnal dörömbölni kezdett, ahogy Edward teste óvatosan, de határozottan hozzám simult.

- Vondd vissza, hogy gyerekes vagyok! – nézett Edward egyenesen a szemembe, miközben lehengerlő mosolyt villantott felém. Fogai veszélyesen csillantak meg, de én egyáltalán nem féltem tőle. A kábulattól csak arra voltam képes, hogy ellenkezve megrázzam a fejem. Az ajkát a számra nyomta egy pillanatra. – Vondd vissza! – Újabb fejrázást kapott válaszként. Megint közelebb hajolt hozzám, én pedig vágyakozóan megemeltem a fejem, hogy minél előbb elérjem. Kuncogva húzódott vissza. Szemei vágyakozva, de határozottan néztek vissza rám. – Vondd vissza!

- Nem – nyögtem ki az önbecsülésem utolsó szilánkját összeszedve.

- Túl határozott vagy – a mosolya egyszerre volt elismerő és keserű. Lehajolt, és óvatosan megcsókolt. Elégedetten sóhajtottam fel. – El szeretnél menni szombaton? – kérdezte végül elhúzódva tőlem, miközben kisimított egy tincset az arcomból.

- Ha téged nem bánt, akkor igen – néztem a szemeibe.

- Kibírom – pattant fel rólam, aztán a kezét nyújtva felhúzott engem is. – Persze, csak pár órára… - simított végig a karomon. Megborzongtam az érintésétől.

Ahogy hátrébb lépett tőlem, próbáltam mély levegőket venni, hogy az agyam megint képes legyen az értelmes gondolkozásra.

- Kaphatnék egy telefont? – kérdeztem végül. – Szólnék Jonathanéknak, és megbeszélném velük, hogy mikor és hol találkozzunk. – Mire kimondtam a kívánságomat, Edward kezében már ott is volt a mobilja.

- Mi a szám? – kérdezte.

- Ó, az a nadrágomban maradt – kaptam a fejemhez. – Mindjárt hozom! – indultam az ajtó, felé, de Edward elkapta a karomat.

- Hé, hé, hé! Még nem szűnt meg az állandó felügyelet feletted! Csak velem együtt mehetsz – nyitotta ki előttem az ajtót. Kissé bosszús sóhaj hagyta el a számat.

- Alig pár ajtónyira van csak a szobám…

- Az nem számít – vonta meg a vállát Edward.

Egészen a szobáig követett. Amíg előkerestem a szekrényből az előző nap viselt nadrágomat, és kihalásztam a zsebéből a cetlit, az ajtófélfának dőlve figyelt engem, aztán átadta a telefont. Épp tárcsáztam a papírra felírt számot, amikor hirtelen megjelent Tanya Edward mellett. Gondolkoztam azon, hogy félbehagyom a hívást, de egy mély hang beleszólt a másik oldalon. Próbáltam egyszerre két helyre figyelni, de Tanya amúgy is olyan gyorsan beszélt, hogy esélyem sem volt megérteni, így kissé dühösen, de minden figyelmemet Jonathanra fordítottam.

- Szia, Isabella vagyok! – szólaltam meg végül.

- Szia! – Jonathan hangja először lelkesnek tűnt, aztán kissé idegesnek. – Ugye, nincs semmi gond, nem azért hívtál?

- Nem, nem. Minden rendben – feleltem gyorsan. – Csak azért hívlak, mert szeretném elfogadni a meghívást a tengerpartra.

- Ó, ez klassz! – Jonathan lelkesedése visszatért. – A vérszívó mégis elengedett? – kuncogott bele mély hangon a telefonba. Bosszúsan szusszantottam egyet.

- Nem kellett engedélyt kérnem rá. A magam ura vagyok!

- Persze, persze – hadarta gyorsan. – Akkor szombaton, délelőtt tízkor a határnál? – kérdezte.

Edward felé pillantottam, hogy megkérdezzem, megfelel-e így a dolog, de ki sem kellett nyitnom a számat, rám nézett és bólintott. Tanya ragadozó mosolyát látva majd megevett a düh, hogy nekem nincs vámpírhallásom, amivel egyszerre két helyre is tudnék figyelni.

- Rendben, ott leszek – válaszoltam Jonathannak.

- Nehogy otthon hagyd a fürdőruhádat – figyelmeztetett.

Mivel nem volt saját fürdőruhám, már előre láttam, hogy Alice mennyire fog örülni annak, hogy vehet nekem egyet. Csak reménykedni tudtam, hogy egy nem túl extrém darabot választ majd. Legfeljebb könyörgök neki, ha nagyon muszáj…

- Oké, nem fogom. Akkor szombaton... Szia, Jonathan! – köszöntem el.

- Nate. Hívj csak Nate-nek – szólt közbe gyorsan.

- Rendben, szia, Nate! – javítottam ki magam.

- Szép napot, Isabella! – Kinyomtam a telefont, és az ajtó felé fordultam. Tanya felém nézett, aztán végigsimított Edward karján, és kilibbent a szobából. Összehúzott szemekkel néztem utána.

- Most mi jár a fejedben? – kérdezte Edward kuncogva.

- Azon gondolkozom, hogy megkérem Alice-t üsse meg helyettem ezt a libát – vallottam be. Az igazság az volt, hogy ebben a percben, nagyon is jó ötletnek tűnt a dolog. Lehet, hogy Alice aprónak tűnt, de biztos voltam benne, hogy nagyot oda tudna sózni, ha akarna. Márpedig, ha én kérném, megtenné.

- Nem hiszem, hogy erre szükség lenne – rázkódott meg Edward válla az elfojtott nevetéstől.

- Nem emlékszel? – léptem közelebb hozzá. – Önálló, határozott lányka vagyok. Majd én eldöntöm, hogy mi szükséges és mi nem az – simítottam végig ott a karján, ahol az előbb Tanya is tette, aztán el akartam lépni mellette, de megfogta a csuklómat, és visszahúzott egy csókra.