A múlt árnyai - 16. fejezet

16. CSALÁD



MINDEN ELSÖTÉTÜLT ELŐTTEM. A morgások erősebbé váltak, és mire észbe kaptam, Dominic már eltűnt mellőlem. Egyszerűen ott hagyott a földön. A megkönnyebbüléstől felerősödött a zokogásom. Megpróbáltam felülni, de ahogy a kezemre támaszkodtam, mintha kést döftek volna a csuklómba. A fájdalomtól szédülni kezdtem.

A morgás volt az, ami kitisztította a fejemet egy kicsit. Ahogy felpillantottam, a lélegzet a tüdőmbe szorult. Sosem láttam még ilyen hatalmas farkasokat. Öten voltak, de három azonnal elvágtatott mellettem, és bevetették magukat a fák közé, egyenesen a vámpír után. Kettő viszont maradt. Fehér, éles fogaik veszélyesen tűntek elő a szájukból, ahogy morogva néztek a társaik után.

Aztán közeledni kezdtek felém. Az egész testem lüktetett a fájdalomtól, a fejem mintha ólomsúlyból lett volna. Hátradőltem, és tehetetlenül vártam, hogy cafatokra tépjenek. Aztán a sötétség magába szippantott.

Hangos beszélgetésre tértem magamhoz – túl hangosra. A fejemhez emeltem a kezemet, és nyüszítő hang tört fel a torkomból.

- Engedjétek oda hozzá! – A hang dühös volt, és vagy ezer közül is felismertem volna.

Edward... - hívtam őt.

- Meg kell vizsgálnia egy orvosnak! Eresszetek már el! – morgás szakadt fel a torkából.

Edward... Miért nincs mellettem még?

- Nyugodj meg… Ha nekik esünk, attól nem lesz jobb neki – Carlisle hangja nyugtató volt, aztán a hangszíne megváltozott, mintha valaki máshoz beszélne. – Kérlek… csak megnézem, hogy nem esett-e baja.

- Nem, én is odamegyek! – csattant fel Edward. – Jó, rendben… Csak ő… De ezt még megbánjátok, bolhazsákok! – A hangjából színtiszta düh áradt.

Éreztem, ahogy egy hideg kéz megérinti az arcomat. Dominic! Hirtelen összerándultam, és sikoltva ültem fel. Rémülten kúsztam arrébb, míg bele nem ütköztem egy kisebb fába a hátam mögött.

- Semmi baj… - Carlisle hozzám beszélt, de kezét megadóan feltartotta az alig pár méterre álló farkasok felé, akik vicsorogva figyelték minden mozdulatát.

Zavartan néztem körbe, hogy felmérjem a helyzetet. Carlisle előttem térdelt, alig két méterre, a vonásai aggodalmasak voltak. A háta mögött Edwardot Emmett és Jasper szó szerint lefogták – nem igazán értettem, hogy miért, egészen addig, amíg meg nem láttam a rájuk morgó másik három hatalmas farkast.

- Isabella… - próbálta Carlisle magára vonni a figyelmemet. – Fáj valamid? – kérdezte, én pedig azt akartam felelni, hogy mindenem, de a szám nem akart engedelmeskedni. Csak a riadalomtól kitágult szemekkel bámultam rá. – Közelebb megyek, jó? Nem bántalak, csak meg akarlak vizsgálni… - magyarázta nekem. Olyan óvatosan kúszott közelebb hozzám, mintha attól félne, ráugrok és megharapom. Nevetni akartam, de csak halk zokogásra voltam képes.

Ahogy hozzámért, megint megrándultam, de ő csak suttogott hozzám. Nyugtató, kedves dolgokat… Elálmosodtam tőlük. Aztán a kezembe nyilalló fájdalom magamhoz térített. Felszisszentem. A morgás hangosodott.

- Nem tört el, de be kéne fáslizni… - hallottam Carlisle hangját. A hónom alá akart nyúlni, hogy felemeljen, mikor vad ugatás hangzott fel mellettünk. Carlisle kérdőn nézett hátra Edwardra.

- Nem akarják engedni, hogy magunkkal vigyük – Edward szemei feketén villámlottak a farkasok felé.

- Mi történik? – motyogtam. Még mindig rémült voltam és zavarodott, de kezdtem visszatérni a valóságba. A szemeim ide-oda jártak - láttam, hogy Edward ide akar jönni hozzám, de Emmették még mindig nem hagyják.

- A quileute-ek földjén vagyunk – felelte Carlisle kissé idegesen. Próbáltam végiggondolni, hogy ez mit jelent, de a fejem még mindig kóválygott. Quileutek, farkasok, határvonal… Határvonal!

- Átléptétek? – a szemeim elkerekedtek. Mit jelent ez? Kirobbantottam egy háborút a farkasok és a vámpírok között? Hirtelen a szemeim előtt lejátszódott egy jelenet: a hatalmas farkasok nekiugranak Edward torkának, és… Reszketni kezdtem újra.

- Csak én. Megkaptam az engedélyt rá, hogy megnézzelek… - felelte Carlisle, majd a legnagyobb farkas felé fordult. – Muszáj ellátnom, itt nem megy. És teljesen ki is van hűlve. Ígérem, hogy nem esik bántódása. – A farkas megrázta a fejét, mintha nemet mondott volna.

- Nem ti döntitek el! Ő hozzánk tartozik! – csattant fel Edward, és láttam, hogy Emmett és Jasper megfeszülnek, hogy visszafogják. Féltem, hogy nem bírják sokáig…

- Veletek akarok menni – mondtam kissé ijedten, mire a farkas, mintha meglepett pofát vágott volna. – Ők a barátaim. Velük akarok menni – céloztam most már direkt a farkasnak, mire halk morgás volt a válasz. Aztán a farkas hátralépett egyet, de a szemei undorodva mérték végig Carlisle-t.

- Hozd át! – hallottam Edward sürgető hangját. Carlisle óvatosan a karjába vett – egy kissé távolabb tartva magától, kinyújtott karokkal, és lassan megindult a többiek felé. Csak most vettem észre, hogy távolabb a fák között, ott vár Rosalie és Alice. Ahogy átléptük a határt, Emmett és Jasper elengedte Edwardot. Láttam, ahogy tétován megindul felém, de Rosalie megelőzte. Megállt Carlisle előtt, és kinyújtotta felénk a kezét.

- Add át! Én viszem! – A hangja furcsán kemény volt, de ahogy a karjaiba vett, a pillantása olyan lággyá vált, mint még soha. Nem értettem, de nem is igazán foglalkoztatott most.

Mindenem fájt, és szörnyen szédültem. A fogaim össze-összekoccantak és a végtagjaim mintha kőből lettek volna. Éreztem, hogy valamit rám terítenek, és ráeszmélve hiányos és zilált öltözetemre, egy pillanatra szégyenérzet futott végig rajtam – aztán erő hiányában rögtön el is halt.

Azt hiszem, elalhattam Rosalie karjaiban, mert legközelebb egy puha ágyban tértem magamhoz. A történtek úgy vágtak végig rajtam, mint egy ostor – minden egyes emlék végigpörgött az agyamon olyan gyorsan, mintha egy videokazettát képpel pörgettem volna gyorsítva. Összerándultam, és hirtelen felültem.

Rosalie azonnal ott termett az ágyamnál, és visszafektetett.

- Semmi baj – igazította meg rajtam a takarót – megéreztem a megszokott barackillatot, ami az ágyneműből áradt, és ez kicsit megnyugtatott.

- Edward? – kérdeztem azonnal. Tudni akartam, hogy biztonságban hazaért-e, és nem keveredett konfliktusba a farkasokkal. Rosalie kicsit arrébb állt – a szoba legtávolabbi sarkában egy széken ott ült Edward.

- Itt vagyok – a hangja megtört volt. Nem nézett rám, a földet fixírozta. Elöntött a szégyenérzet. Én sem bírtam magamra nézni, azok után, hogy az az állat majdnem…

- Nyugalom… - éreztem meg Rosalie kezét a kezemen. Észre sem vettem, hogy a légzésem kapkodóvá vált, és reszketni kezdtem.

- Hol az öcsém? – pillantottam körbe. Utoljára pont ezen az ágyon láttam. Csak kicsin múlt, hogy ne veszítsem el őt is. Rose az ajtóhoz sétált, és Esmét szólította – aki pár pillanat múlva meg is érkezett karjában a testvéremmel.

Úgy öleltem magamhoz, mintha ezer éve nem láttam volna. Fejemet az apró mellkasára hajtottam, hogy halljam a szívverését, és elrejtsem a könnyeimet a többiek elől – bár valószínűleg, úgyis tudtak róluk.

Nem tudom, meddig ültem ott Edwardot ölelve és az egereket itatva, de mire felemeltem a fejemet, a szoba majdnem teljesen kiürült – csak Rosalie állt nem messze az ágyamtól. Mindig meglepett egy kicsit, hogy a többiek ilyen hangtalanul tudtak mozogni. Ha nem bíztam volna bennük feltétel nélkül, ijesztőnek találtam volna a dolgot – így csak lenyűgöző volt.

- Leülhetek az ágyra? – szólalt meg Rosalie halkan.

Bólintottam. Meglepett, hogy ennyit törődik velem, mióta visszahoztak – talán, lelkiismeret furdalása van, amiért az ő felügyelete alatt raboltak el… Pedig nem tehet róla. Sem ő, sem Emmett. Ezt meg akartam mondani neki, de ahogy kinyitottam a számat, megszólalt.

- Tudom, hogy mit érzel most… - kezdte. – De az első és legfontosabb, hogy tudd, te semmiről sem tehetsz! – nézett rám. Zavartan hajtottam le a fejemet, de az állam alá nyúlt, és óvatosan felnyomta, míg a szemünk egy vonalba nem került. – Nem kell szégyenkezned valami miatt, amit egy vadállat tett veled. Mikor… mikor ember voltam, velem is megtörtént, csak én nem voltam annyira szerencsés, mint te – a mosolya keserű volt. A felismeréstől kellemetlen érzés keletkezett a gyomromban.

- Mit tettél? Hogy tudtál…? – kezdtem.

- Hogy tudtam túltenni magam rajta? – az arca egy pillanatra megkeményedett, aztán elégedettség és gúny jelent meg rajta. – Megöltem őket – jelentette ki. Egy pillanatra elkerekedett szemekkel néztem rá. Aztán elképzeltem, mi lenne, ha Dominic ember lenne, és lehetőségem lenne végezni vele… - Megijesztettelek, sajnálom – túrt bele a hajába Rosalie.

- Nem. A helyedben én is ezt tettem volna – bólintottam komoran. Abban a pillanatban tényleg úgy hittem, képes lennék megtenni – soha nem gyűlöltem még úgy senkit, mint azt a szörnyeteget.

- Nem hinném… - Rosalie megrázta a fejét, és egy önkéntelen, kedves mozdulattal megütögette a kezemet – aztán gyorsan vissza is húzta a sajátját, mintha szégyellte volna az emberi gesztust. – Az, ami történt velünk, csak és kizárólag azoknak a szemétládáknak a hibája. – Az, hogy sorstársakként emlegetett minket, valamiért könnyebbé tette az egészet… Mintha nem lettem volna egyedül. Volt valaki, aki értette és átérezte, hogy milyen iszonyatot érzek, ha csak rágondolok az este történtekre. – Tudom, hogy ezt nehéz most még tudatosítanod magadban. Nekem is hosszú ideig tartott, míg megértettem, hogy nem az öltözködésem, a mozdulataim, a szavaim vagy bármi velem kapcsolatos lett volna az oka a történteknek. Ilyesmi bármelyik nővel megtörténhet. És soha nem a nő a hibás, bárki bármit is mond! – a hangja olyan határozott volt, hogy hinni akartam neki.

- Mi történt a rendőrökkel? – jutott hirtelen eszembe. Próbáltam elterelni a figyelmemet a történtekről, és ez megfelelő témának tűnt.

- Valaki felhívta őket névtelenül, hogy a házunk környékén láttak téged. Mire Emmett fel tudott jönni, hogy elrejtsen titeket, már csak a kicsit találta. Azonnal tudta, hogy mi történt… - mutatott az orrára Rosalie annak jeleként, hogy az idegen vámpírszag alapján jöttek rá az elrablásomra. – Elrejtette Edwardot, gyorsan körbevezettük a rendőröket, aztán felhívtam Carlisle-ékat, és azonnal utánad indultunk mi is, amint a zsaruk elmentek. Emmett és én is szörnyen sajnáljuk, hogy nem figyeltünk jobban. A mi hibánk… Azt hittük, itt biztonságban vagy, és nem mer idejönni érted. – Rosalie idegesen állt fel – valószínűleg zavarba hozta a bocsánatkérése.

- Nem a ti hibátok – ráztam meg a fejem. Rosalie biccentett egyet felém.

- És… hogy találtatok meg? Volt… volt egy hamis nyom…

- Amikor elindultunk keresni, éreztük a szagodat és a kutyák szagát is – az ellenkező irányból. Jasper úgy gondolta, hogy nem véletlenül jöttek elő pont most… - magyarázta. – Ketté váltunk. A családommal a farkasok után mentünk, mert minket ismernek már, Tanyáék pedig a másik nyomot követték. Véletlen, hogy pont mi találtunk rád… Mire odaértünk… ott voltak már a kutyák is, elkergették azt a… - Rosalie felső ajka visszahúzódott, fogai mögül halk morgás hangzott fel. Megrázta a fejét, és a hang elhalt. – Haza akartunk hozni, de azok a bolhás dögök akadékoskodtak. Kár, hogy Edward nem tépte darabokra őket… - nevetett fel sötéten, de mikor meglátta az arcomat, elhallgatott. - Pihenj egy kicsit… Visszaviszem a kicsit Esméhez, aztán hozok neked valamit enni – emelte ki a karomból Edwardot – csak azért nem tiltakoztam, mert még mindig fáradtnak éreztem magam.

Ahogy Rosalie kilépett a szobából, a résnyire nyitott ajtón Edward sunnyogott be. A feje le volt hajtva – véletlenül sem nézett volna rám -, és szó nélkül ült vissza a sarokban lévő székre. Zavart, hogy kerüli a pillantásomat, és bármit is mondott Rosalie, mocskosnak éreztem magam.

- Edward… - szólaltam meg halkan. Olyan bűntudatos pillantással pásztázta tovább a padlót, hogy tudtam, mindenképpen beszélnem kell vele. Bár fájt, hogy nem bír rám nézni, megértettem őt.

- Szükséged van valamire? – kérdezte megtört hangon.

- Megértelek… - hagytam figyelmen kívül a kérdését, és feleltem a magamban lejátszódó gondolatokra.

- Tessék? – most először pillantott fel rám. A tekintete értetlen volt.

- Megértem, hogy mit érzel most… velem kapcsolatban – nyögtem ki, és a torkomat a sírás fojtogatta. Biztos voltam benne, hogy ő sem hibáztat a történtek miatt, de a tudat, hogy egy ilyen szörnyeteg hozzámért és majdnem meg… megerőszakolt, valószínűleg, túl sok volt neki.

- Értem – hajtotta le újra a fejét. – Azt hittem, nem törődsz majd bele ilyen könnyen… - Úgy ült a széken, mint egy szobor. Az arcvonásai kemények voltak, kezei ökölbe szorítva a combján feküdtek.

- Nincs más választásom… - ráharaptam a számra, hogy elfojtsam a kitörni készülő sírást. – Nem tudom letörölni magamról annak a… annak a szörnyetegnek az… érintését – a hangom el-elakadt. Kínszenvedés volt kimondani minden egyes szót. Edward megfeszült, ujjai elfehéredtek a szorítástól. – Megértem, hogy így már undorodsz tőlem… Hogy így már tényleg nem… nem akarsz engem – Hiába küzdöttem kibuggyantak az első könnycseppek a szememből.

Edward elkerekedett szemekkel nézett fel rám. Nem tudtam elviselni a pillantását, ezért az ágytakaró mintáira szegeztem a tekintetem. A szemem sarkából láttam, ahogy feláll, és tétován elindul. Azt hittem, hogy kimegy a szobából, de mikor az ágy felé jött, a szívem önkéntelenül is dübörgésbe kezdett. Még akkor sem néztem fel, mikor éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac.

- Te… te tényleg azt hiszed, hogy… bármiféle ellenérzésem van veled szemben, csak mert… az a szemét állat… - motyogta, én pedig kezdtem elveszteni a fonalat. – Annyira kis bolond vagy… - sóhajtotta.

Éreztem, ahogy egy hideg ujj megérinti az arcomat, és letörli a könnyeimet. Az érintés nyomán lángba borult a bőröm. Felemeltem a fejemet, és amint megpillantottam Edwardot elvesztem. Mézszín szemei szomorúan csillogva nyelték el a tekintetemet. A légzésem felgyorsult, és úgy éreztem, mintha valami láthatatlan mágnes vonzana hozzá. Nem gondolkoztam, egyszerűen előre hajoltam, és a szám az ajkaihoz nyomtam.

Apró borzongások futottak végig a gerincem mentén. Edward szája jéghideg volt, de a legédesebb dolog, amit valaha ízleltem. Ösztönösen többet és többet akartam belőle. Halk sóhaj hagyta el az ajkait, ahogy óvatosan visszacsókolt. Még előrébb dőltem, kezem a nyakára siklott – bőre olyan sima és kemény volt, mint a márvány. Ahogy megérintettem, összerezzent, aztán csak arra eszméltem, hogy lágyan eltol magától. Csalódottan nyögtem fel, és próbáltam megállítani a szobát, ami ringlispílként forgott velem.

A szemeimet lehunyva próbáltam összeszedni a gondolataimat. A szívem még mindig gyors ütemben vert. A történtek után lehet, hogy ellenérzéseket kellett volna éreznem a testi közelség iránt, de mégsem éreztem. Ez a csók teljesen más volt, mint az, amit az a vadállat kierőszakolt. Csók… Nem is lehet igazából annak nevezni a tegnapit. Durva volt, fájdalmas, undorító. Még csak nem is hasonlított ahhoz, amiben részem volt alig pár másodperce.

Edward közelsége egyáltalán nem ijesztett meg. A csókja pedig olyan volt, mint egy friss forrás hideg vize – lemosta a másik, nem kívánt érintést. Az illata, az íze, a bőre tapintása mind beleivódott a testembe, a lelkembe, a gondolataimba, és egy pillanatra elfelejtettek velem minden rosszat.

Tökéletes volt a csók, és féltem, hogyha felnyitom a szemhéjam, a reményeim tovaszállnak. Végül mégis csak kilestem a pilláim mögül, Edward még mindig ugyanott ült, ahol az előbb, az arca még mindig ugyanolyan közel volt hozzám, mint a csók előtt közvetlenül. A szemei le voltak hunyva, és mélyeket lélegzett. A kábulat újra elkapott, de mielőtt előre mozdulhattam volna, Edward szemei felnyíltak. A tekintete tele volt gyengédséggel, szomorúsággal és bűntudattal. Hátrébb húzódott, és nagyot sóhajtott.

- Ezt nem lett volna szabad. Sajnálom – a hangja mélyebb volt, mint általában, mikor megszólalt.

- Nem volt… jó? – kétségbeesetten gyűrögettem a takarómat.

- Tökéletes volt. – Edward pillantásától lángba borult az arcom. – De… Nem tisztességes, hogy kihasználom a lelki állapotodat. És az sem, hogy játszom az érzéseiddel, mikor tudom, hogy… - elhallgatott hirtelen.

- Hogy elmész úgyis? – fejeztem be helyette, és a gyomrom azonnal diónyira zsugorodott.

- Nem könnyíted meg a helyzetemet… Néha… néha úgy érzem, nincs elég erőm megtenni – vallotta be szégyenkezve.

- Akkor ne tedd! – kaptam a lehetőségen. Keserűen felnevetett.

- Mihez kezdjek veled, te gyönge kis ember… - kinyújtotta a kezét, és gyengéden végigsimított az arcomon. Szinte belebújtam a tenyerébe.

- Szeress… - feleltem suttogva, és zavaromban még jobban elpirultam.

- Abban nincs hiba… - Edward mosolya szomorkás volt, de az én szívem ki akart törni a mellkasomból.

- Más nekem nem számít.

- Pedig kéne… Én semmit sem tudok adni neked – komolyodott meg az arca.

El akarta húzni a kezét, de ráfektettem a sajátom, hogy visszatartsam. Igaz, bármikor elhúzhatta volna így is – mert hát, mi az én erőm az övéhez képest -, de nem tette. Ez még inkább reménnyel töltött el. Most először éreztem, hogy talán, van esélyem meggyőzni Edwardot.

Azt mondta, szeret. Rá kell jönnie, hogy szükségem van rá. Hogy nem hagyhat el, mert azt nem fogom kibírni. És hogy neki is szüksége van rám. Eddig nem hittem, hogy Alice-nek igaza van, és képes lehetek megingatni Edwardot az elhatározásában, de most szinte kézzel foghatóan éreztem, ahogy a páncélokon, amikkel eddig védte magát, egyre több és több lyukat ütök. Hirtelen erősnek és eltökéltnek éreztem magam.

- Nekem nem is kell semmi, csak te – vágtam rá.

- Buta lány… - csóválta meg a fejét. – Sokkal többet érdemelsz egy olyannál, mint én.

- De nekem nem kell több! – csattantam fel. Arrébb rúgtam a lábaim mellett fekvő melegvizes palackot, és feltérdeltem az ágyon. – Te tökéletes vagy nekem! Miért nem érted már végre meg? – dühös és zaklatott voltam.

Azt akartam, hogy felfogja, hogy nincs más férfi, aki boldogabbá tehetne engem. Mert őt szeretem. Igen… Bárhogy is próbáltam tagadni, hogy ez tényleg szerelem, már késő. Szerelmes voltam. Eszeveszetten, őrülten és örökre. Ha ezt elmondtam volna valakinek, valószínűleg nem hitt volna nekem, őrültnek nézett volna vagy egy ostoba tinédzser lánynak, aki összekeveri a szerelmet a vággyal, de én tudtam. Tudtam, hogy mit érzek, és most már értelmetlen lett volna tagadni. Magam előtt mindenképpen.

- Nem lenne szabad még meghallgassalak sem… Nem tudod, mit beszélsz…

- De igenis tudom! – feleltem durcásan, de amint kimondtam, már meg is bántam. Szörnyen gyerekesen hangzott, márpedig nem akartam gyereknek tűnni Edward szemében. – Kérlek, csak gondold át a mérleg másik serpenyőjében lévő dolgokat is! – próbáltam inkább érvelni, hogy legalább egy kicsit komolyan vegyen.

- Alice és te úgysem hagytok békén addig, nem igaz? – sóhajtott fel megadóan.

Elvigyorodtam.

- Nem hát!

- Nem ígérek semmit sem… - tette hozzá gyorsan látva rajtam a túlzott lelkesedést.

- Rendben – próbáltam visszafogott lenni, de már ennyitől is szárnyalni tudtam volna. Ha csak egy kicsi esélyt ad nekem, nem fogom elszúrni!

- Rendben – nézett a szemeimbe mélyen.

Az idő megint mintha megállt volna… Elmerültem a tekintetében, és a külvilág teljesen megszűnt. A szívem ismét tamtamba kezdett, a szám kiszáradt, a bőrömet pedig mintha elektromosság bizsergette volna. Ahogy Edward arca óvatosan közeledett felém, elfelejtettem lélegezni és az összes értelmes gondolat kiszállt a fejemből.

Lehunytam a szemeimet, és vártam, hogy megérezzem az ajkait a sajátomon. Zavartan néztem fel, mikor fél perc múlva sem történt semmi. Edward hátrahúzódott, majd felpattant az ágyról, én pedig értetlenül néztem rá – egészen addig, míg meg nem hallottam a kopogást az ajtón.