A lelkem új otthona

Eredetileg nem terveztem megszakítani a ficem fejezeteinek sorrendjét, de mint látjátok, mégis megtettem. Hogy miért? Mert egy múzsának nem lehet nemet mondani. :D
Húsvéti ajándékként írtam egy Carlisle/Esme erotikus novellát Szandinak, és Szandi egyetlen kívánsága az volt, hogy ne az aloldalra tegyem fel, hanem ide a főoldalra. Szóval, íme... Jó olvasást hozzá! :)



A lelkem új otthona




Esme:


Hallottam a szívverését, láttam az ér lüktetését a nyakán. A vér pulzálva szaladt végig a testén, pirospozsgássá téve az arcát. Maga volt az élet. Vonzó, illatozó, őrjítő. Abban a pillanatban, ahogy megéreztem, az ember eltűnt belőlem, és csak a ragadozó, a gyilkos maradt. Testem megfeszült, izmaim felkészültek az ugrásra. Szinte remegtem, amíg arra vártam, hogy lecsaphassak rá.

Minden más gondolat eltűnt az agyamból. Csak a vadászatra tudtam gondolni. Lassan, óvatosan közelítettem meg, de egy pillanat alatt kaptam el. Még sikoltani sem volt ideje, fogaim máris a nyakába mélyedtek, és csak szívtam magamba az édes-fémes ízű nedűt. Éreztem, ahogy a teste elernyed a karomban.

Aztán jött a felismerés. Mint egy pofon. Mit tettem?

Felugrottam, és az előttem heverő testet néztem meredten. A bőre fehér volt a vérveszteségtől, az arcára ráfagyott a rémület. Ziháltam az undortól. Megöltem őt. Megöltem egy ártatlan embert. Aztán jött az újabb rosszullét hullám, mikor a szemeim előtt megjelent egy angyali arc. Carlisle… Mit tettem, mit tettem, mit tettem? Ujjaim a hajamba túrtak, és őrült erővel szorítottam a tincseimet. Elárultam őt. Mindent, amit tanított nekem. Mindent, ami fontos volt.

Láttam, ahogy az emlékkép szemei szomorúsággal telnek meg, és még jobban gyűlöltem magam. Csalódást okoztam annak az embernek, aki megmentett, aki új otthont adott nekem, és akit szeretek. Ezt a gondolatot nem voltam képes elviselni. Nem mehetek haza többé. Könnyek nélkül zokogva kúsztam el a legközelebbi fáig, aztán csak ültem ott mozdulatlanul, mint egy kőszobor.

Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el. Talán, csak percek, talán, órák vagy napok is. Nem érdekelt. Soha többé nem akartam megmozdulni. Soha többé nem akartam gondolkozni. Soha többé nem akartam érezni.

Az agyam egy hátsó zugában hallottam, hogy valaki közeledik, de nem akartam tudomást venni róla. Aztán megéreztem a lágy érintést az arcomon.




Carlisle:


Mikor hazaértem a kórházból, és nem találtam a házban, azonnal éreztem, hogy valami baj van. Edward még az iskolában volt, Esme pedig ilyenkor a házat szokta csinosítgatni. Eddig még sosem fordult elő, hogy mikor hazaértem a munkából, ne várt volna a küszöbön mosolyogva. Neki volt a legmelegebb mosolya az egész világon. Valahányszor megláttam, csodálkoztam azon, hogy a szívem nem indul be újra, és nem ver olyan sebesen, hogy kiugorjon a mellkasomból.

Nem mertem még közeledni hozzá. Csak nemrég született újjá – még csak most lesz egy éve -, és még túl sok lelki sebe volt ahhoz, hogy az érzéseimmel terheljem. Nem akartam megrémiszteni, és nem akartam, hogy a kötelességének érezze, hogy szeressen. Bármennyire is vágytam rá, adni akartam egy kis időt neki, mielőtt bevallom, hogy hogyan érzek iránta. Végül is, ha több évszázadig képes voltam kibírni egyedül, az a pár hónap vagy év már mit sem számít.

Végigjártam az egész házat – tudtam, hogy ő nincs sehol, de gondoltam, hátha hagyott nekem valami üzenetet. Mikor semmit sem találtam, kimentem a ház elé, és a levegőbe szimatoltam. Az illatát még halványan érezni lehetett – az erdő fái közé vezettek a nyomai. Követtem.

Csak pár percig tartott, míg megérkeztem a tisztásra, de a feszültségtől túl hosszúnak tűnt az út. A torkom összeszorult, mikor megláttam a halott nőt a fűben heverni. Azonnal tudtam, hogy mi történhetett. Esme az egyik fa mellett ült sokkosan. Csak bámult maga elé, még csak nem is pislogott.

Óvatosan közelítettem meg, de nem úgy tűnt, mint aki felfogta az érkezésemet. Letérdeltem elé, és végigsimítottam az arcán. Bár mások jéghidegnek érezték a bőrünket, én kellemesen langyosnak találtam őt. A nevén szólítottam, de nem reagált. Szemei a friss vértől vörösen meredtek a semmibe.

Szegény, szegény Esmém… Nem tehetett róla, hogy elragadták az ösztönei. A fajtánk nagy részével legalább egyszer megtörténik. Ritka az olyan, mint én, aki még sosem ölt embert. Tudtam, hogy milyen lelkiismeret-furdalás gyötörheti, de az egyetlen hibás én voltam. Még nem lett volna szabad egyedül hagynom. Még túl fiatal ahhoz, hogy külső kontroll nélkül maradjon.

Lágyan a karomba emeltem, és megindultam vele a ház felé. Reméltem, hogy az ismerős környezet majd magához téríti egy kicsit. Ő annyira törékeny. Persze, nem testileg… A teste ugyanúgy sebezhetetlen szinte, mint az enyém, de a lelke… A lelke egy porcelán, amiből már annyi darabot letört az élet. Megesküdtem magamnak, hogy vigyázok a maradékára, de mégsem jártam sikerrel.




Esme:


Csak hagytam, hogy Carlisle felemeljen, és hazavigyen. Tiltakozni akartam, de ehhez is túl kevés volt az akaratom. Tudtam, hogy nem lenne szabad visszamennem, hogy megérdemelném, hogy száműzzenek otthonról, de nem volt elég erőm visszautasítani Carlisle jóságát.

Talán, megbocsátott nekem, talán, csak megsajnált, nem tudom… Ő túl jó volt. Túl jó hozzám. Nem szolgáltam rá arra, hogy egy ilyen férfi viszontszeressen. Talán, nem véletlenül kaptam azt az emberi sorsot, amit rám mért az ég. Talán, valamiféle büntetés volt, amiért nem voltam elég erős, elég jó, elég alázatos. Carlisle-nak nem is kellett volna megmentenie. Ha meghaltam volna, legalább az a nő még élne.

Éreztem, ahogy Carlisle lefektet az ágyamra. Felismertem az ágynemű illatát és az érintését a bőrömön. Minden anyagnak más illata és tapintása volt.

- Esme… Könyörgök, nézz rám! – Hallottam meg az angyali hangot, és képtelen voltam nem engedelmeskedni neki. Ráemeltem a tekintetemet, és a vád helyett csak aggodalmat és féltést láttam a szemeiben.

- Sajnálom… - Hallottam meg a hangomat. – Annyira, annyira sajnálom! – Ha lettek volna könnyeim, most záporoztak volna a szemeimből. Carlisle magához vont. Szorosan hozzábújtam, fejem a mellkasára hajtottam, ujjaim olyan erővel kapaszkodtak az ingébe, hogy az anyag több helyen is reccsenve adta meg magát.

Hallottam, ahogy a fülembe suttog. Megnyugtató volt, és most először, mióta újjászülettem, feltámadt bennem egy ismerős-ismeretlen érzés, ami legyőzte a torkom égését. Nem tudom, mikor indultak meg az ujjaim az inge alá, és nem tudom, mikor kereste meg a szám a torkát. Simogattam és csókoltam, ahol csak értem. Megfeszült a karomban, tudtam, hogy vissza kéne fognom magam, hogy nem lenne szabad kihasználnom a szánalmát, de ahogy a vámpírként, úgy nőként sem tudtam eléggé uralkodni magamon.

Nyelvem végigszaladt a nyaki ütőerén, mely már hosszú évszázadok óta abbahagyta a lüktetést, és hallottam, ahogy a légzése felgyorsul. Aztán a következő pillanatban megéreztem az ujjait a hajamban. Felhúzta a fejemet, és ártatlan, mézszínű szemeit az enyémbe fúrta. El akartam fordulni, hogy ne lássa a vörösséget, amely az én bűnömet bizonyította, de nem hagyta.

Szája éhesen csapott le az enyémre. El sem hittem, hogy ez megtörténik. Az íze édes volt. Édesebb, mint bármi, amit eddig éreztem. Halványan emlékeztem még arra a pár csókra, amit az emberi férjemtől kaptam, de azok undorítóak voltak, nyálasak és általában fájdalom követte őket. Ez a csók teljesen más volt.

Carlisle szenvedélyes volt, mégis óvatos. Erőteljes borzongás futott végig a gerincemen, ahogy hátradöntött az ágyon, és fölém gördült. Még soha semmit és senkit nem kívántam ennyire.




Carlisle:


Nem tudtam visszafogni magam. Annyi évszázad után érezni a csókjait… Hosszú, magányos éjszakákon át álmodoztam egy társról, akit szerethetek, érinthetek, csókolhatok, és most nem tudtam visszautasítani azt, amit önként felajánlott, pedig tudtam, hogy nem lenne szabad kihasználnom az állapotát.

Próbáltam óvatos lenni vele, nem akartam fájdalmat okozni neki, bármennyire is sürgetett a vágy. Tudtam, hogy a múltban milyen rossz tapasztalatai voltak, és sosem okoztam volna olyan gyötrelmet neki, mint az az ember tette. Nem érdemelte meg őt. Egy ilyen ártatlan angyalt nem lett volna szabad egy szörnyeteg kezére adni.

Legszívesebben letéptem volna róla a ruhákat. Az összes önuralmam össze kellett szednem ahhoz, hogy a szövet sérülése nélkül hámozzam ki belőle a testét. Végül sikerrel jártam. Szám bekalandozta az egész testét, és élvezet volt hallani azt a sóhajszimfóniát, amit előadott miattam.

Még sosem éreztem, olyan gyönyörűséget, mint mikor a testünk végre összeolvadt. Combjai az oldalamhoz simultak, lábai átkulcsolták a derekamat. Ez az érzés felülmúlt mindent, amit valaha éreztem. Az egész világ megszűnt körülöttünk, az egyetlen, ami létezett, az a forróság volt. Perzselő, égető, mindent elemésztő lángolás.

Ha képesek lettünk volna izzadni, valószínűleg már csatakosak lettünk volna az erőfeszítéstől, amivel egymás és a saját gyönyörünket üldöztük. A fülébe suttogtam, hogy mennyire szeretem, hogy szükségem van rá, és ő a létem értelme, amit annyira kerestem eddig. Ujjait összekulcsolta az enyémekkel, kissé fájdalmasan szorítva őket, de még akkor sem szóltam volna neki, ha szilánkosra törte volna az összes csontomat.

A végső gyönyör teljesen letaglózott. Olyan intenzitással tört rám, hogy hirtelen úgy éreztem, bármennyire lehetetlen is, belehalok. Hallottam, hogy Esme az élvezet hevétől a nevemet sikoltja, és hallottam a saját torkomból kitörő ösztönös morgást is. A testem minden izma görcsösen megfeszült. Hihetetlennek tűnt, hogy egy emberi test is képes kibírni ekkora kéjt, mikor még a számomra is pusztító erejű volt.

Jó pár percig csak feküdtünk egymásba gabalyodva. A testünknek nem lett volna szüksége pihenésre, de jól esett mozdulatlannak maradni, hallgatni, ahogy Esme lélegzik, és simogatni a karját. Reméltem, hogy nem haragszik rám, amiért nem tudtam megállj-t parancsolni magamnak, és hogy nem bánta meg, ami történt.

Felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát. Végigsimítottam mutatóujjammal a halántékától az álláig édes-keserű mosolyt csalva ezzel a szájára. Muszáj volt rálehelnem egy csókot az ajkaira.

- Megbocsátasz nekem? – sóhajtott fel, és a bűntudat visszatért a tekintetébe.

- Nincs mit megbocsátanom – feleltem neki. – Szeretlek – vallottam be újra. Azt akartam, hogy tudja, tényleg így érzek, és nem csak a gyönyör mondatta velem azokat a szavakat az előbb. – Szeretlek…

- Én is szeretlek – motyogta a szemét lesütve, aztán lassan rám emelte a tekintetét. – Te vagy a lelkem új otthona.

Elmosolyodtam és ismét megcsókoltam. Tudtam, hogy a kínzó magány soha többé nem tér majd vissza, hiszen, én is hazaértem végre.