.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. június 29., kedd

Béna vagyok, ez van... :D

Azt hiszem, hogy most megveregethetem a vállamat, hogy milyen béna vagyok... :D

Egy csomóan küldtek nekem linkeket, csatolt dokumentumokat, amelyek a saját írásaikat tartalmazták. Én ezeket szépen felcimkéztem gmailen, hogy mikor lesz időm, sorban beleolvasgatok ezekbe, és írok nektek véleményt. Az előbb voltam olyan béna (ne kérdezzétek, hogy csináltam, nem tudom... :D ), hogy az összes "elolvasandó történet" cimkés mailt kitöröltem véletlenül. *nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen kínjában*

Bocsánat a bénaságomért... *könyörgően pislog*

Szóval, aki szeretné, hogy beleolvassak az írásaiba, és mondjak neki egy rövidke véleményt, az küldje el nekem megint a linkjét vagy a csatolt dokumentumát a spiritbliss24@gmail.com címre. Előre is nagyon köszönöm! :)

És ha valaki nem kapna választ olyan 1 hónapon belül, az csipogjon nálam mailben vagy itt, mert akkor 3 eshetőség áll fenn:
1. még tényleg nem volt időm beleolvasni, de hamarosan meg fogom tenni.
2. elolvastam, írtam véleményt is, csak az illető nem kapta meg a mailemet valami postafiók hiba miatt (ez sajnos, már többször előfordult).
3. egyáltalán nem is kaptam meg a mailjét, amelyben elküldte az olvasni valót nekem, a 2. pontban is írt hiba miatt, és így fogalmam sincs róla, hogy olvasnom és véleményeznem kéne (ilyen is előfordult már sajnos).

Köszönöm még egyszer mindenkinek, hogy újraküldi az írásait, és ismételten elnézést a bénaságomért!

II. nyári olvasói találkozó

Tegnap kérdezték tőlem többen, hogy mikor és hogyan lesz a II. nyári olvasói találkozó, úgyhogy idejét láttam már kiírni a dolgot...

Most úgy tűnik, hogy 2010. augusztus 20-22-ig lesz az olvasói találkozó Pécsett (de amint megtudom, kik jönnének, és nekik megfelel-e az időpont vagy mást szeretnének, megbeszéljük, hogy tényleg ez lesz-e...).

A szállást egyelőre úgy tűnik, hogy biztosítani tudom ingyenesen. :) A létszámtól és időjárástól függ, hogy beosztjuk, ki hol aludjon majd (nálam és még pár barátom felajánlotta, hogy befogadnak éjszakára embereket) vagy pedig az egyik barátom és olvasóm felajánlotta, hogy lehet táborozni a kertjükben jó idő esetén. Minden esetre, szeretném megoldani, hogy a szállás mindenkinek ingyenes legyen, mert tudom, hogy az utazás is sokba kerül. :-/

Szóval, akit érdekel a találkozó, és szeretne jönni (az egyik, kettő vagy akár mindhárom napra), az írjon nekem egy mailt a spiritbliss24@gmail.com címre, és felveszem a jelentkezőket egy külön google-csoportba, ahol megbeszélhetjük egymás között a részleteket. :)

Az étellel, programokkal kapcsolatos dolgokat elolvashatjátok a korábbi bejegyzésemben itt: http://twilightfic.blogspot.com/2010/05/ii-nagy-nyari-olvasoi-talalkozo.html

Örömmel és szeretettel várok mindenkit! :)

2010. június 28., hétfő

Magellán riport

Felkerült az a Magellán riport a netre, amelyben én is beszélek egy keveset... Csak pár mondat, de ez is nagy szó számomra, és kiírták a saját és az írói nevemet is, amit csak most vettem észre (mikor a tévében adták le túlságosan stresszeltem, hogy észrevegyem. :D ), és ami klassz reklám szerintem. :) Aki most tévedne ide, annak elmondom, hogy a riportban, mikor azt mondom, hogy a főszereplőmet Robert Pattinson ihlette, akkor nem a ficemről van szó, hanem az ősszel megjelenő saját könyvemről, az Árnyékvilágról. Ezt egy kicsit furán vágták össze, de mindegy... :)

Akit érdekel, itt megnézheti: http://tv2.hu/magellan/video/a-jovo-romantikaja-hodito-hosok

2010. június 25., péntek

A jelen boldogsága - 24. fejezet

Kérdeztétek, hogy hogyan kell kiejteni Isis és Edan nevét... Izisz és Édön. Legalább is, én így ejtem a nevüket. :)



24. ISIS ÉS EDAN




„Sosem tűnődtem azon, hogyan fogok majd meghalni – bár az utóbbi hónapokban lett volna rá okom. Ám, ha el is játszom a gondolattal, biztos nem így képzelem. Az a tudat vígasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett halok meg, akit szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit.”

A sötétben lebegve eszembe jutottak a mondatok, melyeket Bella nagyi naplójában olvastam. Akkoriban nem értettem teljesen, mit is jelentenek, de most már pontosan tudtam. Meghalni a gyermekeimért – gondolkodás nélkül kész voltam rá.

Nem éreztem fájdalmat, sőt, egyáltalán nem is érzékeltem a külvilágot, mégis tudtam, hogy közel jár hozzám a Halál. Éreztem a cirógatását, a leheletét, és egyáltalán nem féltem – inkább valamiféle földöntúli nyugalom szállt meg. Talán, mert tudtam, hogy Isis és Eden jól vannak és jól is lesznek. Akkor is, ha én már nem leszek. Annyi ember fogja szeretni őket, hogy ha hagyok is bennük valamiféle hiányt, az nem okoz majd számukra túl nagy törést. És odafentről én is óvni fogom majd őket – valamiért hittem, hogy így is látni fogom őket felnőni, és ott leszek minden egyes lépésüknél.

Csak Edwardot sajnáltam. Szegény Edwardom… - halk sóhaj hagyta el a számat gondolatban. Biztos voltam benne, hogy nem fogja cserben hagyni a gyermekeinket, de azt is, hogy valami elpattan majd benne. Talán, örökre… Nem akartam, hogy magányosan éljen, bár minden sejtem tiltakozott az ellen, hogy másé legyen. Furcsa kettős gyötrődés… De az ő boldogsága sokkal fontosabb volt, mint az én kínjaim.

Meg kellett volna mondanom neki, hogy ha mégis tévednék – ha mégsem menne minden simán -, engedjen el engem. Ahogyan Bella nagyival is tette. Szeressen minket mindörökké, de lépjen tovább. Miért nem mondtam meg neki ezt…

Meglepetten kaptam a szemem elé a kezemet, mikor a sötétbe fény hasított. Annyira vakító volt, olyan gyönyörű, és úgy vonzott engem, akár csak egy vándort a meleg, biztonságot nyújtó otthon.

- Ne menj! – A hang kétségbeesve törte meg a csendet, ahogy lépésre emeltem a lábamat. Mikor oldalra fordítottam a fejemet, megláttam Őt. A bőre vakítóan szikrázott, gyönyörű volt és vonzott, akár csak a fény. Edward… Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt. Zihálva szorítottam a kezemet a mellkasomra.

Nem a fény volt, ahová valójában vágytam. Edward volt a valódi biztonság, a melegség… Az otthon. Az én otthonom. Éreztem, ahogy egy könnycsepp végigcsordul a felismeréstől az arcomon. Nem bántam volna, ha meg kell halnom azért, hogy a gyermekeim éljenek, de ez nem jelentette azt, hogy meg kell adnom magam a halálnak…

- Nem megyek sehová – jelentettem ki, és szinte éreztem, ahogyan a lábaim lecövekelnek. Mintha az elhatározásom a talajhoz szegezte volna őket, hogy ne tudjon senki elragadni az akaratom ellenére. – Nem megyek sehová… - suttogtam ismét magam elé, mire ismét elöntött mindent a sötétség. Lehunytam a szememet, és vártam a sorsomra.

- Egy jó ideig még biztosan nem, szerelmem… - Edward hangja túl hangos és közeli volt. Más, mint az előbb. Sűrűn pislogva néztem fel rá, és mikor kitisztult a tudatom riadtan néztem körbe.

- Jól vannak? Hol… hol vannak? – fordítottam oldalra a fejemet, de a szobában nem volt rajtunk kívül senki más.

- Carlisle… - Edward úgy szólította az apját, hogy egy másodpercre sem vette le a szemeit rólam. Csak most vettem észre, hogy bal kezével az enyémet szorítja, és valamiért úgy sejtettem, végig ezt tette az operáció alatt.

Ahogy kinyílt az ajtó a szívem gyorsabb dobogásba kezdett szaporább pittyegésre bírva a monitort, amelyre rá voltam kötve. Izgatottan figyeltem, ahogy Carlisle és Rosalie megjelennek karjukban egy-egy kis takaróba bugyolált csomaggal. Ösztönösen megpróbáltam feljebb ülni, de Edward finoman a vállamra helyezte a tenyerét, hogy megakadályozzon benne – a hasamba nyilalló fájdalom miatt pedig ráhagytam a dolgot.

- Adjátok… adjátok ide őket… kérlek… - nyújtottam ki mindkét karomat vágyakozva.

Ahogy Isis és Edan a karjaimba került, hangos sóhajjal tört ki belőlem a sírás. Fáradt voltam és fájt mindenem, de ahogy a két hatalmas, mogyoróbarna szempár rám nézett, tudtam, hogy ennél ezerszer többet is mosolyogva elviselnék. Apró puszit nyomtam mindkettejük sápadt arcocskájára, miközben a könnyfátyolon át igyekeztem minél többet beszívni a látványukból.

- Olyan gyönyörűek vagytok – mosolyogtam rájuk. Isis apró keze kinyúlt felém, majd nyűgösen felnyöszörgött, mikor rájött, hogy nem éri el az arcomat. Közelebb hajoltam hozzá, hogy a pici ujjacskák megérinthessenek. Ahogy megéreztem őket a bőrömön, elakadt a lélegzetem. Éreztem az ijedtséget, amit a megszületésekor érzett, az első levegő fájdalmát, a kíváncsiságot, de elsősorban azt a szeretet, amit az első pillanattól – sőt, már a hasamban is – érzett irántam és Edward iránt. – Ez… - pillantottam fel Edwardra meglepetten és meghatottan.

- Igen, velünk is csinálta már – bólintott mosolyogva. – Érintéssel közvetíti az érzéseit, igazi kis tehetség – simított végig a kislánya karján, mire a gyermeki arcra széles vigyor ült ki. Érdeklődve fordultam Edan felé, aki nyugodtan kivárta a sorát átadva a központi szerepet a húgocskájának.

- Te is ilyen ügyes vagy? – kérdeztem tőle. Nem nyújtotta felém a kezét, csak csendesen figyelt engem. A tekintete olyan mély volt, annyira bölcsnek tűnt, hogy egy másodpercig úgy éreztem, nem is egy most született csecsemőt tartok a karjaimban. – Olyan a szeme, mint a tiéd… - motyogtam Edwardnak, miközben képtelen voltam elszakadni a kisfiunk pillantásától.

- Barna a szeme – értetlenkedett.

- Lehet, de pont olyan igéző… - motyogtam. A mélybarna írisz kavarogva nyelt magába, én pedig ahhoz hasonlót éreztem, mint amit a bevésődésemkor a barlangban – csak ez másféle szeretet és kötődés volt. Az apró kéz végül kinyúlt felém én pedig visszafojtott lélegzettel vártam az érzéseket, de azok elmaradtak. Tanácstalanul néztem fel ismét Edwardra, de ő csak mosolyogva figyelt minket.

- Neki más képessége van. Kevésbé érzékletes, de nagyon hasznos – nézett büszkén végig Edanen. – Megmutatod anyunak, Edan? – kérdezte kedves, de komoly hangon – mintha egy felnőttel beszélt volna.

A várakozás izgalmával figyeltem a csöppséget, de nem láttam semmit. Egy pillanatig átfutott rajtam a csalódottság, de aztán megráztam a fejemet.

- Biztosan szégyenlős, semmi baj – mosolyogtam rá. – Majd később… - Edward felnevetett, és láttam, hogy Carlisle – sőt, még Rosalie is – kuncog a sarokban.

- Próbáld megérinteni – intett a fejével Edan felé Edward, aztán átvette tőlem Isist, hogy felszabaduljon a másik kezem. Fél percig csak gyönyörködtem a látványban – egy édesapa karjában a kislányával -, aztán mélyet sóhajtva tisztítottam ki a fejemet, és a másik gyermekem felé fordultam. Óvatosan meg akartam érinteni az arcocskáját, de az ujjam alig pár centire a bőrétől valamiféle akadályba ütköztek. Mintha láthatatlan fal vette volna körül, amelyen nem tudtam átnyúlni. – Védőburok. Kizárja a fizikai és a mentális támadásokat is – magyarázta Edward lelkesen.

- És tudja változtatni a méretét – szólt közbe Carlisle is. Az arcáról azt a tudományos kíváncsiságot tudtam leolvasni, ami mindig is jellemezte.

- Akkor sérthetetlen? – gondolkoztam el a számomra legfontosabb kérdésen. Annyit aggódtam a gyermekeink egészségéért már eddig is, és ha a jövőjükre gondoltam – főleg a Volturi árnyékában -, akkor csak még feszültebb lettem. De ha Edan képes megvédeni magát már most, az sokat változtat a helyzeten. – Legalább felőle nyugodtabb lehetek – hajoltam ösztönösen felé, hogy egy puszit nyomjak a fejére, aztán rájöttem, hogy ez így lehetetlen.

Már éppen szólni akartam Edwardnak, hogy ezzel a képességgel még azért gondok is lesznek, mikor Edan halványan elmosolyodott, aztán széttárta a karjait, mintha csak magához hívott volna engem. Meghökkenve hajoltam vissza hozzá, és szinte biztos voltam benne, hogy most semmi nem fog meggátolni abban, hogy megcsókoljam a kisfiam homlokát. Ahogy az ajkaim hozzáértek a meleg bőrhöz, elégedetten szívtam be a kisbabaillatot.

Fáradtan hanyatlottam vissza a párnára, és egy másodpercre le kellett csuknom a szememet. Ahogy megéreztem a karomnál a matatást, tiltakozva néztem fel.

- Ne vigyétek még el őket… - kértem Carlisle-t, aki megállt mozdulat közben.

- Pihenned kell, kedvesem – mosolygott rám.

- De… De még meg sem etettem őket – jutott eszembe az első kifogás. Az utóbbi napokban már éreztem, hogy a melleim megduzzadtak, és örültem, hogy lesz majd anyatejem a gyermekeim számára.

- Én gondoskodom erről – lépett közelebb Rosalie is.

- Nem akarom, hogy cumisüvegből egyenek, mikor van tejem – tiltakoztam. Igaz, hogy tényleg szörnyen fáradt voltam, de a gondolat, hogy elviszik a közelemből a kisbabáimat, máris kínzó hiányérzettel töltött el.

- Nos… Az igazság az, hogy nem igazán vannak oda a tejért – köszörülte meg a torkát Edward. – Főleg Isis…

- Ezt nem értem – ráncoltam össze a homlokomat. Mit ehetnének ebben a korban, ha nem tejet? Hiszen, még a fogaik sem nőttek ki…

- Megpróbáltunk nekik anyatejet és tápszert is adni, de pár korty után mindig tiltakoztak. Aztán… Jonathanék feljöttek megnézni őket, és Isis megérezte a vérük illatát – pillantott rám kissé félve Edward.

- Vért isznak? – néztem végig ismét a kicsiken. A halovány bőrszínt leszámítva nem igazán tűntek vámpíroknak…

- Hát, azt legalább is, jobban szeretik… - Edward bocsánatkérő arcát látva rájöttem, hogy valószínűleg, félreértett, de nem akartam mindenki előtt elmagyarázni neki, hogy cseppet sem bánom, hogy az ikrek rá hasonlítanak inkább, és csak azt sajnálom, hogy így nem táplálhatom őket saját magamból. – Carlisle-nak van félretéve néhány zacskó vér szükség esetére, abból etetjük őket.

- Akkor felhozhatnátok két cumisüvegnyit – ragaszkodtam továbbra is a tervemhez, hogy bárhogy is van, én fogom megetetni a kisbabáimat.

- Szerelmem, tényleg pihenned kéne… Alig fél napja voltál túl egy operáción – aggodalmaskodott Edward.

- Csak gyorsan megetetem őket, utána ígérem, aludni fogok – vetettem be az ellenállhatatlan, könyörgő tekintetemet, mire Edward felsóhajtott, aztán bólintott. Rosalie egy pillanat alatt kiszáguldott a szobából, és körülbelül fél perc múlva már hozta is a két üveget friss vérrel megtöltve.

Isis tekintete azonnal felélénkült, és érdeklődve követte figyelemmel az eseményeket. Tétovázva próbáltam rájönni, hogyan tudnám egyszerre megetetni az ikreket, de nem igazán tudtam rájönni. Mivel Edan nyugodtabbnak tűnt, úgy döntöttem, Isis lesz az első.

- Cserélünk? – kérdeztem Edwardtól, aztán egy puszit nyomtam a kisfiam feje búbjára. Ahogy Edward átvette tőlem, és a helyébe fektette Isist, Rosalie átnyújtotta az egyik cumisüveget. Kicsit furcsa volt a vörös folyadékot látni, de a cumit az apró, rózsás ajkakhoz helyeztem. Isis azonnal rákapott a cumira, és cuppogva szívni kezdte magába a vért.

Alig pár perc múlva már egy üres üveget tehettem félre, Isis pedig elégedetten hunyta le a szemeit, és szuszogva szundikálni kezdett. Rosalie elvette őt tőlem, Edward pedig visszaadta Edant.

- Olyan kis türelmes – simítottam ki egy bronzvörös hajtincset a pici arcából büszkén. – Gyere kincsem – nyújtottam oda neki is az üveget, de a kis kezek arrébb lökték. Értetlenül pislogtam fel Edwardra, aztán megéreztem a matatást a mellkasomnál. – Ó… - lepődtem meg, mikor rájöttem, hogy mit szeretne Edan. Carlisle lassú léptekkel az ablakhoz sétált, és hátat fordítva nekem kinézett rajta, Edward pedig a padlót kezdte fürkészni. – Segítenél? – kértem Rose-t, mert a hasamon a varrat húzódni kezdett, ahogy megpróbáltam egyedül lejjebb húzni a kórházi hálóinget. Óvatosan szabaddá tette félig a mellkasomat, aztán hátrébb lépett és ő is tapintatosan félrenézett.

Elérzékenyülve figyeltem, ahogy az apró kéz a mellemre simul és a pici száj rátapad a mellbimbómra. Anyu mindig panaszkodott régen, hogy az öcsém túl mohó, de Edan mintha csak direkt figyelt volna arra, hogy ne okozzon fájdalmat nekem. Finoman simogatni kezdtem a fejecskéjét, miközben rajtam nyammogott, és mosolyogva figyeltem, ahogy a szemei szép lassan lecsukódnak. Még akkor is szívta magába a tejet, miután a légzése egyenletessé vált, és elszunnyadt.

Mikor az ajkai végre megpihentek, óvatosan leemeltem magamról, aztán nagyjából visszahúztam a helyére a hálóingemet. Mire végeztem, Edward már hajolt is le hozzánk, hogy átvegye őt.

- Most pedig aludj, ahogy ígérted… - suttogta, aztán egy csókot nyomott a számra. Még egy utolsó pillantást vetettem Isisre és Edanre, majd engedelmesen lehunytam a szememet.

A következő két napban Edward nem hagyta, hogy felkeljek az ágyból, pedig a sebeim szépen gyógyultak és sokkal jobban is éreztem magam, de azt sikerült elérnem, hogy visszavigyenek a saját szobánkba, Isisszel és Edannel együtt. A harmadik napon Jonathanék is meglátogattak végre – Edward nem akarta, hogy lábadozás közben bárki zavarjon -, és Russel is beugrott. Próbáltam csak és kizárólag az örömteli témákra terelni a szót, és nem felhozni a többi aggasztó problémát, de a gondolataimat sajnos nem voltam képes úgy irányítani, mint a beszélgetésünket.

Isis és Edan napról napra szemmel láthatóan egyre nagyobb és fejlettebb lett – egy napos korukban elkezdtek kibújni a fogacskáik, és másnapra már tökéletes, hófehér fogsorral rendelkeztek. Ez a sebesség nemcsak elkeserített – hiszen, így kevesebb időm volt kiélvezni a babakorukat -, de meg is ijesztett. Az öregedésük üteme mindenkinek feltűnt, és mindenki arcára gondterhelt ráncokat varázsolt, ám senki nem merte hangosan feltenni a kérdést, mi lesz, ha továbbra is ilyen tempóban öregszenek.

Russel edzéseiről sem tudtam semmi újat – fogalmam sem volt, hogy haladnak Jasperrel, Emmettel és azzal a vámpírral. Rosalie-ból egyszer megpróbáltam kiszedni némi információt, mikor behozta a kicsiknek szánt ételt, de nem jártam túl sok sikerrel. Vagy egyetértett Edwarddal abban, hogy most nyugalomra van szükségem, vagy csak nem akart neki ellentmondani.

- Hé! Hová, hová? – ugrott elém Edward a bölcső mellől, mikor a negyedik nap reggelén dühösen lerúgtam magamról a takarót, és felkászálódtam az ágyból.

- Mosdóba – szusszantottam kissé ingerülten. Edan azonnal felénk fordult, és kikukucskált a rácsok között – tekintete ide-oda járt az apja és köztem. Valahogy mindig megérezte a rosszabb hangulataimat, és sokkal érzékenyebben reagált rájuk, mint a húga – aki most is nyugodtan szundikált mellette.

- Segítek – nyúlt a könyököm felé Edward, de a villámokat szóró tekintetem megállította mozdulat közben. Tétován ejtette a karját maga mellé, aztán hátrébb lépett. Mély levegőt vettem, majd hozzá lépve átöleltem a nyakát.

- Tudom, hogy csak jót akarsz, de szükségem van némi önállóságra. Már jól vagyok… - néztem a szemébe megenyhülve. Tisztában voltam vele, hogy mit élt át, amíg én a műtőasztalon feküdtem, és csak emiatt nem borultam ki még teljesen. Sosem szerettem, ha irányítottak vagy babusgattak, Edward volt az egyetlen, akitől eltűrtem ideig-óráig – hogy boldoggá tegyem -, de még tőle sem viseltem el sokáig.

- Rendben – bólintott. – Itt várok – ült le az ágy szélére, de láttam rajta, hogy mekkora erőfeszítésbe telik visszafognia magát.

- Rose… - szóltam ki a nyitott ajtón, mire az említett azonnal meg is jelent. – Elmegyek zuhanyozni, vigyáznál a kicsikre addig? – Edward kérdő pillantást vetett rám, mire kuncogva intettem neki a fejemmel, hogy jöjjön. Azonnal felpattant, és mellettem termett. – Na gyere, én aggódó testőröm… - fogtam meg a kezét, és elindultam a fürdőszoba felé.

Edward, miközben segített megszabadulni a ruháimtól – bár egyedül is ment volna -, úgy ért hozzám, mintha üvegből lettem volna, de ami a legviccesebb volt, hogy mindvégig lesütötte a szemeit.

Mindig úriember volt, de nem igazán értettem, miért ilyen zavart mostanában, mikor vetkőzöm vagy öltözködöm. Igaz, nem volt túl szép a hasamon lévő heg eleinte, de most már alig látszott, és az oldalamon lévő seb sem zavart már, mert Edwardot sem érdekelte soha. Talán, a még mindig rajtam lévő kilók zavarják? – jutott eszembe, ahogy a zuhanyzókabin felé menet elhaladtam a tükör előtt.

Gyorsan lemosakodtam, miközben megvizsgáltam a combjaimat és a hasamat, hogy mennyit hízhattam, de ahhoz képest, amekkora voltam a terhességem pár napja alatt, már egész szépen visszajött az eredeti alakom.

Kissé gondterhelten léptem ki a kabinból, miközben igyekeztem rögzíteni a melleim fölött a magam köré tekert törölközőt, de mikor megláttam Edward merev tekintetét, amivel a csempéket bámulta, meggondoltam magam. A földre dobtam a törölközőt, és meztelenül indultam a mosdó felé.

Lopva belepislantottam a tükörbe, de Edward még mindig nem nézett felém. Na jó, majd meglátjuk, hogy meddig bírod – szusszantottam fel magamban. Kinyitottam a mosdó feletti faliszekrényt, és elővettem azt a barack illatú testápolót, amit mindig is szeretett. Felpattintottam a fedelét, aztán az egyik lábamat a kád szélére téve nekiálltam bekenni a combjaimat és a vádlimat.

A lábaim után a karjaim, a mellem és a nyakam jött, de semmi…

Visszacsuktam a flakon tetejét, aztán egy hirtelen mozdulattal Edward felé hajítottam. Mielőtt még a mellkasának csapódhatott volna a műanyagdoboz, kinyúlt és elkapta, aztán összeráncolt homlokkal méregette.

- Az istenért, legalább most nézz már rám, az a vacak úgysem mondja meg, miért repült feléd – forgattam meg a szemeimet.

- Haragszol rám, amiért rád akaszkodom… - tippelt halk hangon Edward, miközben olyan arcot vágott, mint egy kiskutya, aki bár tudta, hogy nem lenne szabad, az ösztöneit követve mégis szétrágta a gazdája papucsát.

- Nem.

- Akkor valami rosszat tettem? – futott össze a két ívelt szemöldök.

- Az rossznak számít, hogy rá sem nézel a feleségedre? – kérdeztem vissza csípőre tett kézzel.

- De hát, én rád szoktam… - tiltakozott Edward, mire elé léptem, és az álla alá nyúlva feltoltam a fejét.

- Meztelenül mászkálok előtted most már percek óta, és te a csempét érdekesebbnek találtad, mint engem – húztam el a számat sértődötten.

- Nem találom érdekesebbnek, csak… - Edward zavartan megköszörülte a torkát, és megint félrenézett.

- Csak? – követeltem a választ tőle.

- A francba is, Isabella, túl kívánatos vagy – mordult fel bosszankodva, amiért kihúztam belőle a kis titkát.

- És az miért baj? – könnyebbültem meg egy kissé a választól.

- Mert még nem vagy készen… Még csak most szültél, és pihenned kell, na meg ott vannak a kicsik is, és… - csapkodott a karjaival Edward, miközben próbálta megmagyarázni értelmesen a dolgot. Megunva a zavart hablatyolását a szájára nyomtam az ajkaimat, hogy végre elhallgattassam a butaság-áradatot.

- Jól vagyok – húztam a kezét a mellemre. – És a hormonháztartásom még mindig nem állt teljesen helyre… - mosolyodtam el kacéran, és elkezdtem kigombolni Edward ingét. Ahogy megszabadultunk a nadrágjától is, türelmetlenül kapott a szám után, miközben visszarángattam a zuhanyfülkébe, és magunkra húztam az ajtót.

Fél óra múlva elégedetten és vigyorral az arcomon hagytam el Edwarddal együtt a fürdőszobát, és mentünk vissza a hálóba. Ezt az érzést pedig csak fokozta Edward viselkedése. Mintha az utóbbi pár napot akarta volna bepótolni, folyton engem nézett, és amikor csak lehetősége volt rá, lopott pár gyengéd érintést.

- Köszi, Rose! – vettem át Edant tőle. Isisszel éppen Emmett játszott a bölcsőnél – kipróbálta nála is a morgást, ahogyan régebben a testvéremnél. A különbség csak annyi volt, hogy míg akkor hangos gyermeki kacaj volt a válasz, most halk morgás. Olyan érzésem támadt, mintha Emmett beszélni tanítaná a kislányomat…

- Nincs mit – bólintott Rosalie megsimogatva a kicsiket búcsúzóul.

- De azért a gyerekek előtt fegyelmezzétek magatokat – hajolt hozzám Emmett, miközben elhaladt mellettem, majd hangosan felnevetett, ahogy elpirultam. – Imádom, hogy ez mindig bejön… - vonult ki az ajtón Rose nyomában jól szórakozva.

Épphogy csak végigfeküdtem az ágyon előkészülve Edan szoptatásához – ő többször igényelte az anyatejet, mint Isis -, mikor Edward felkapta a fejét, mintha valami zajt hallana, de valószínűleg, egy érdekes gondolatot kaphatott el, mert én hiába füleltem, a megszokott zörejeken kívül nem észleltem mást.

- Mindjárt visszajövök – sietett az ajtóhoz, aztán magamra hagyott. A szülésem óta most először.

2010. június 24., csütörtök

Az oroszlán és a bárány éjszakája - Breaking Dawn kimaradt nászéjszaka jelenet

Egyszer régen Szandinak volt egy vizsgája, én pedig megígértem, hogy ha átmegy rajta, akkor megírom neki Edward és Bella nászéjszakáját. Átment, de nekem vagy nem volt időm, vagy nem volt ihletem éppen, szóval, húztam, halasztottam a dolgot. De most elkészült. :D Szóval, ez az ő ajándéka. :)
Emellett ma átléptük a 60000-es határt, vagyis, több, mint 60000 különböző látogató járt a blogomon. :) Nagyon köszönöm nektek, hogy itt vagytok és olvastok. :) Úgyhogy ez egy kicsikét most hálaajándék is nektek. :)



Az oroszlán és a bárány éjszakája



„- Ne félj – mormogtam. – Összetartozunk.
Váratlanul elárasztott saját szavaim igazsága. Ez a pillanat olyan tökéletes, olyan helyes, hogy lehetetlen volt kételkedni benne.
Átölelt, és magához szorított. Nyár és tél. Olyan érzés volt, mintha testem minden idegvégződése áram alatt lévő vezeték lenne.
- Örökké – értett egyet velem, majd gyengéden mélyebb vizek felé húzott.” (Részlet a Breaking Dawnból.)


Az egész testem bizsergett. Edward ujjai a meleg tengervíznek köszönhetően most nem voltak olyan hidegek, mint máskor, így néha meg sem tudtam különböztetni, hogy ő ér-e hozzám vagy egy apró hullám simít végig rajtam. Mintha mindenhol éreztem volna Őt...

A teste körbefont, a szája az enyémet kóstolta óvatosan. Azt hittem, hogy zavarban leszek majd a meztelenségünktől, de a félelem és bizonytalanság, amit a fürdőszobában éreztem alig pár perce, teljesen elmúlt. Annyira természetes volt hozzásimulni. Mintha gubóként zárt volna körül, biztonságosan védve mindentől és romantikusan kizárva a külvilágot.

A karjaimat a nyaka köré fontam, és a tarkóját simogatva élveztem a borzongást, amit kiváltok belőle. Annyira hihetetlen volt, hogy tényleg kíván. Engem, egy senkit. Egy egyszerű, csúnya emberlányt. Hiszen ő olyan gyönyörű volt, annyira tökéletes… Egy igazi angyal. Még most sem igazán értettem, hogyan lehetek ennyire szerencsés. De az voltam, és az emiatt érzett hálát, egyszerűen nem tudtam szavakba önteni.

Mikor megemelkedtem, egy másodpercig abban a hitben voltam, hogy egy hullám kapott fel elszakítva a lábamat a tengerfenéktől, aztán rájöttem, hogy Edward kezei a csípőmnél fogva tartanak. Lábaim ösztönösen a derekára kulcsolódtak, ami apró nyögést csiholt ki mindkettőnkből.

Most, hogy rajta csimpaszkodtam, a mellkasom majdnem a hasam aljáig kiemelkedett a vízből. Elpirulva néztem fel Edwardra, de ő ahelyett, hogy kihasználta volna a helyzetet és megbámult volna – ahogyan minden tizenhét éves fiú tenné – olyan átható és szerelmes pillantással nézett a szemembe, hogy az összes gondolat kifutott a fejemből.

- Lélegezz, szerelmem… - hallottam meg Edward halk, mosolygós hangját. Levegő után kaptam, aztán a homlokomat a vállának döntöttem, hogy ne lássa a zavaromat. Ahogy megéreztem a száját a nyakamon, megremegtem. Halk, mormoló hangot hallatott, amit én az elégedettség számlájára írtam.

Az ajkai lassan elindultak az állam mentén lecsókolva rólam a vízcseppeket, ezért felemeltem és hátrahajtottam a fejemet, hogy szabad utat engedjek neki. Ma éjszaka bármit tehetett volna velem, amit csak akar – olvadt masszaként sem erőm, sem akaratom nem lett volna tiltakozni. Nem mintha akartam volna… Élveztem minden egyes érintést, minden egyes csókot.

Engedelmesen dőltem még hátrébb, mikor a hűvös ajkak még lejjebb kalandoztak. Zihálva kapkodtam a levegőt – ilyen intim közelségben még sosem voltunk Edwarddal. Az esküvőnk előtti napokban már közvetlenebb volt velem, mint korábban, de általában inkább csak azt hagyta, hogy én megérintsem, és nem fordítva. Meztelenül is most látott először.

Csak remélni tudtam, hogy nem okozok neki túl nagy csalódást, mert én őt láttam a leggyönyörűbb férfinak az egész világon, és az, amit éppen tett velem, egyszerűen maga volt a mennyország. Szerettem volna, ha én is legalább olyan boldoggá tudom tenni, mint amilyen én vagyok.

A szemeim elkerekedtek, a lélegzetem pedig elakadt, ahogy Edward szája a mellemre tapadt. Sosem hittem volna, hogy a testem valamit ilyen intenzíven is érzékelhet majd, de az ő érintése, mintha ezerszeresen hatott volna rám, mint eddig bármi más.

Remegve fúrtam az ujjaimat a hajába, hogy még közelebb húzzam magamhoz a fejét, miközben ívbe hajlott a hátam. Nem akartam, hogy abbahagyja, amit csinál – azt kívántam, bár örökre így maradhatnánk, összefonódva, miközben ő megízleli a porcikáimat.

- Ó, istenem, Edward… - tört ki belőlem az elragadtatott sóhaj, és ösztönösen megmozdítottam a csípőmet. A kéjes érzés áramütésként söpört végig a testemen teljesen porrá zúzva az önuralmamat. Belemarkoltam Edward tincseibe, és felhúztam a fejét, hogy meg tudjam csókolni. Szédelegve simítottam végig a nyelvemmel a kívánatos ajkakon, amelyek résnyire elnyíltak. Edward először csak visszafogottan viszonozta a csókomat, de végül mindketten egyre szenvedélyesebben faltuk egymást. Lehunytam a szemeimet, és a sötétben pattogó szikrák jelentek meg előttem, aztán egyszer csak hirtelen arra eszméltem, hogy Edward riadt hangja szólongat.

- Bella… Bella, kedvesem… - Laposakat pislogva nyitottam fel a szemeimet, és rájöttem, hogy valami szúrja a hátamat. Meglepetten néztem körbe. A homokban feküdtem, de fogalmam sem volt róla, hogyan kerültem oda. Edward mellettem térdelt, és aggódva fürkészte az arcomat.

- Már megint… - sóhajtottam, mikor rádöbbentem, hogy valószínűleg, elájultam. – Sajnálom – próbáltam meg felülni, de Edward nem hagyta.

- Maradj csak – simított végig az arcomon fölém hajolva.

- Nem akarok! – kapaszkodtam bele a nyakába riadtan, miközben magamat átkoztam. A hülye ájulásommal nem akartam elijeszteni Edwardot attól, amit tenni akartunk. Kétségbeesve nyomtam a számat ismét az övére, és addig nem voltam hajlandó abbahagyni a csókunkat, amíg a teste nem gördült ellazulva fölém.

Karjaim lecsúsztak a nyakából, hogy végigsimíthassam a mellkasát és a hasát – tetszett, hogy a kőkemény kockák meg-megrándulnak az érintésemtől -, de Edward sem maradt tétlen. Olyan sóhajokat csiholt ki belőlem, amelyeket máskor biztosan szégyelltem volna, de most teljesen átadtam magam az érzékiségnek. Végigcirógatta az oldalamat, aztán finoman a combomba markolt. A nyomásnak engedve behajlítottam a térdemet, és köré fontam ismét a lábamat.

- Áu – A hátamat ért szúrástól hangosan felnyögtem. Edward azonnal lekapta rólam a kezét, majd mozdulatlanná dermedt. Tapogatózva nyúltam a homokba, és egy apró kagylót húztam ki magam alól, aztán riadtan pislogtam fel a gyönyörű szemekbe. Edward halk, megkönnyebbült nevetést hallatott – amitől én is kifújtam a tüdőmben tartott levegőt -, és az arcát a nyakam hajlatába fúrta.

- Istenem, azt hittem, hogy nem kaphatok frászt, de ha ezt a mai éjszakát megúszom nélküle, az maga lesz a csoda – mormolta a fülembe félig viccelődve, félig komolyan.

- Ne haragudj… - haraptam be a számat, miközben újabb szidalomáradattal ostoroztam magamat. Edward halálra stresszeli magát amiatt, hogy épségben tartson, én pedig a szokásos bénázásommal csak ráteszek még egy lapáttal a félelmeire…

Feszengve feküdtem alatta, miközben azért imádkoztam, nehogy meggondolja magát ilyen apró butaságok miatt. Már fél perce csendben voltunk, és én kezdtem összeomlani, mikor hirtelen felpattant rólam, és felemelkedtem a földről. Halk sikkantás hagyta el a számat.

- Mit…? – kezdtem volna bele, de Edward a legédesebb módon hallgattatott el.

A következő pillanatban arra eszméltem, hogy kellemesen langyos víz csorog rám. A meglepettségtől felnyílt a szemem. Edward leállított a zuhanyzó csempéjére, és kisimított egy nedves tincset az arcomból.

- Gondoltam, lemoshatnánk magunkról a homokot, mielőtt… - A hangja mélyebb volt, mint megszoktam. Tétován bólintottam, miközben próbáltam elfojtani a zavaromat és visszafogni a kíváncsiságomat. A fürdőszoba világossága Edward számára nem bírt jelentőséggel, mert ő a kinti félhomályban is tökéletesen láthatott engem, de az én szemeim nem voltak ennyire élesek. Most viszont, lehetőségem lett volna gyönyörködni minden porcikájában…

Mintha csak olvasna a gondolataimban, oldalra fordulva válogatni kezdett a fali polcon lévő flakonok közül, én pedig szabad utat engedhettem a szemeimnek, anélkül, hogy feszélyezve éreztem volna magam. Nem akartam elkapkodni a dolgot, ezért Edward vállaival és hátával kezdtem. Olyanok voltak, mint a márvány – fehér, sima, tökéletesen kifaragott. Már láttam őt ing nélkül, mégis újra és újra elcsodálkoztam a szépségén. Aztán a tekintetem tovább kalandozott, még lejjebb, és elakadó lélegzettel kellett tudomásul vennem, hogy Edward mindenhol tökéletes.

- Barackot vagy rózsát szeretnél? – A kérdést felfogta az agyam, de arra már nem futotta a kapacitásából, hogy a számat is válaszra nyissa. – Bella? – Edward kérdőn fordult felém, én pedig úgy kaptam le róla a pillantásomat, mintha valami csínyt követtem volna el. – Azt hiszem, a rózsa illik most jobban hozzád… - hallottam ki a mosolygást a hangjából – zavartan kezdtem rágcsálni az alsó ajkamat.

Felkattintotta a tusfürdő tetejét, aztán a tenyerére nyomott belőle. Megremegtem, ahogy a keze finoman elkezdte bedörzsölni a testembe a rózsaillatú szert. Inogó lábakkal dőltem neki a zuhanyzó falának, és lehunyt szemekkel élveztem a mosakodásnak álcázott kényeztetést.

- Fordulj meg… - suttogta Edward a fülembe, én pedig alig bírtam visszafojtani egy nyögést – a hangja is, mintha megérintett volna. Engedelmesen fordítottam hátat neki. Végigsimított a tarkómon – a karjaimon libabőr keletkezett ettől -, aztán a hátamról mosta le a rátapadt homokszemeket.

- Most én jövök – suttogtam kiszáradó szájjal, és visszafordultam felé. Imádtam, ahogyan hozzám ér, de én is fel akartam fedezni őt. A kemény mellkas gyorsan emelkedett és süllyedt az ujjaim alatt, alig fél pillanat után nem bírtam tovább, a számmal is mohón megízleltem a művészien domborodó izmokat. Végigkövettem egy vízcsepputat, miközben mélyen beszívtam az Edwardból áradó friss, jeges illatot, mely kábító elegyet alkotott a rózsaillattal.

- Szerintem, elég tiszták vagyunk – vont magához egy csókra Edward ismét alig pár perc után. Először tiltakozni akartam, mert a kis játékunk olyan élvezetes volt, de mikor ismét a karjaiba kapott, és a hálószobába cipelve letett az ágyra, már kiment a fejemből az összes ellenkező gondolat. – Olyan gyönyörű, Mrs. Cullen – simított végig az arcomon a hosszú, fehér ujj, miközben a sötétarany szemek beleolvadtak a tekintetembe.

A következő percek vagy talán, órák – már nem tudtam, nyomon követni az időt -, azzal teltek, hogy csak simogattuk és csókoltuk egymást. Az ajkam duzzadva vágyakozott Edwardé után, és nem bírta sokáig a magányt, hűvös lehelete, mint egyfajta kábítószer, kéjes bódulatot okozott. Valahányszor elszakadtunk egymástól egy-egy lélegzetre – vagy hogy máshol kóstoljuk egymást -, rövid időn belül újra és újra visszahívtam őt egy édes keringőre.

Nem tudtam eldönteni, hogy a sziget forró éghajlata miatt vagy amiatt, amit éppen Edward tett velem, de úgy éreztem, lángokban áll az egész testem. A combom köze lüktetett, és úgy éreztem, beleőrülök ebbe az egészbe. Biztos voltam benne, hogy ha Edward most meggondolná magát, és magamra hagyna, azt nem élném túl. Szó szerint.

Kétségbeesetten könyörögtem, hogy szorítson magához olyan erősen, ahogyan csak képes rá. Hogy a bennem tomboló tűz eloltását akartam-e elérni ezzel vagy pont arra vágytam, hogy még magasabbra csapjanak fel a mindent elemésztő lángok, magam sem tudtam volna eldönteni. Egyszerűen csak bele szerettem volna olvadni a sejtjeibe, hogy mindenhol érezhessem őt. Két ember helyett végre egy akartam lenni vele, hiszen, erről álmodtam az első pillanattól, még ha nem is voltam akkor tisztában ezzel.

Miután a ziháló hang a beleegyezésemet kérte ahhoz, amihez már törvényes joga is volt – és amire a szívem már réges-régen megadta az engedélyt -, Edward keze a combomra kúszott, és megemelte egy kissé a lábamat. Elakadt a lélegzetem egy pillanatra, mikor megéreztem a feszítő érzést, és mintha halk nyögést is hallattam volna, mert Edward megállt egy pillanatra, és az arcomat fürkészte elsötétedő tekintettel.

Óvatosan mozdítottam meg a csípőmet, mert arra már képtelen lettem volna, hogy megszólaljak. Edward lehunyt szemmel morgó hangot hallatott, aztán mély levegőt véve előre nyomta magát. A nyilalló érzéstől ujjaim belemartak a lepedőbe, de Edward zihálása elvonta a figyelmemet a fájdalomról.

Még mindig csukott szemmel támaszkodott felettem, az arcizmai pedig megfeszültek. Egy másodpercre átjárt a bűntudat – ekkora fájdalmat és erőfeszítést jelentene neki együtt lenni velem? -, de ahogy rám emelte végül a tekintetét, a koromfekete szempár az elragadtatástól csillogott.

Pár pillanatig csak néztük egymást, aztán nem bírtam tovább. Mindkét lábamat Edward derekára fontam, ezzel ösztönözve őt a mozgásra. Egy kis ideig éreztem még az enyhe fájdalmat, de ez hamar elmúlt, és ami utána következett, az bármilyen kínt megért volna.

Edward csókjai teljesen elkábítottak, úgy éreztem, mintha a mennyországba lebegnék. Keze az oldalamba markolt, ahogy a lökései egyre gyorsabbak és mélyebbek lettek. A fülem mellett hallottam a morgások és nyögések keverékét, melyek apró kisüléseket okoztak az egész testemben. Minden egyes sejtem zsibongott a kéjtől, én pedig képtelen voltam kontrollálni önmagamat. Gátlástalanul nyöszörögtem a nevét, és kérleltem, hogy folytassa, ő pedig megtette, amit csak kívántam.

A tudatom teljesen eltompult, már csak az érzések maradtak – érintések, sóhajok, a tenger morajlása, a szívem dobogása, kiáltások, gyönyör… - és egyetlen sürgető vágy: még, még, még…

- Edward… - A szemeim hitetlenkedve kerekedtek el, ahogy az izmaimat összerántotta a végső kéj. A hátam ívbe feszült, a karjaim és a lábaim görcsösen szorították magukhoz Edwardot, újra és újra magamba húzva őt. Homályosan érzékeltem, hogy a morgása minden eddiginél hangosabb lesz, majd egy kiáltás után megremeg fölöttem. Az élvezet magjai langyosan öntöttek el, én pedig elernyedve dőltem vissza a párnára, és – bár ez a történtek után lehetetlennek tűnt – még ez előbbinél is hatalmasabb földöntúli boldogság öntött el.

Végre teljes voltam – mintha eddig hiányzott volna az egyik testrészem, ami most hirtelen, egy csoda folytán kinőtt. Az elégedettség édesen álmosító érzése tört rám. Egy csókra nyújtottam Edwardnak a számat, aztán csak mosolyogva beleájultam a békés sötétségbe.

2010. június 23., szerda

Tv2 Magellán riport

Gondolom, már sokan tudják, sokan még nem, hogy tegnap fent voltam Pesten, mert a tv2 Magellán stábja riportot készített velem is többek között. :) A könyvklubom fórumán írtam erről egy hosszabb összefoglalót. Akit érdekel, az kukkantsa meg itt: http://www.facebook.com/topic.php?topic=116&post=408&uid=127912600569915#post408

Egyébként, a riportot most szombaton, 19:05-kor nézhetitek meg a tv2-őn. Bár nem tudom, hogy milyen lesz... Kicsit félek visszanézni magam. :D De remélem, hogy voltak értelmes gondolataim, amiket fel tudtak használni. :) Rólatok is beszéltem. :)

2010. június 17., csütörtök

A jelen boldogsága - 23. fejezet

Szandi megint nem tudta átolvasni a fejezetet (nem tudtam időben szólni neki, hogy kivételesen ma frisselek és nem holnap), remélem, hogy azért nincs benne sok hiba. :)
És még valami, aki érdeklődik a saját könyvem az Árnyékvilág iránt, és nem lépett be még a Spirit Bliss - Árnyékvilág könyvklubba, az még megteheti. :) Játékok, ajándékok, kedvezmények várnak rátok ott, na és persze, jó társaság. :)

Későbbi megjegyzés: Szandi már átolvasta. :)



23. CSODA ÉS RAGYOGÁS




EDWARD A SZOKÁSOSNÁL sápadtabban ült az ágy szélén, és csak üveges tekintettel meredt maga elé. Óvatosan kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a vállát, miközben a gyomrom remegett az idegességtől. Fogalmam sem volt, mit tudhatott meg, mit mondhatott neki a kisbabánk, amitől ennyire kiborult, de az elmúlt pár perc szótlansága a frászt hozta rám.

- Edward, kérlek… - suttogtam halálra vált hangon. Megborzongott, mint aki most ébredt fel valamiféle álomból, aztán végre felém fordult. – Mi történt?

- Kényelmetlen neki egy kicsit odabent… Túl… túl kicsi a hely – nyelt nagyot Edward, miközben a pillantása az arcomról a hasamra csúszott. Ahogy én is lenéztem, majdnem felnevettem. Szép nagy baba lehet, ha ezt a lakhelyet is szűkösnek találja…

- Szóval, egyek többet? – kuncogtam fel. Edward zavartan rázta meg a fejét.

- Nem. A méreteid megfelelőek, csak… - A hosszú ujjak kétségbeesve túrtak a bronzvörös tincsekbe. – A kislány amiatt panaszkodik, hogy nem elég neki a hely az öccse miatt. Persze, nem ezekkel a szavakkal mondta, de a lényeg ez volt – hadarta Edward. Pár másodpercig csak meglepetten hallgattam, és próbáltam felfogni a szavai értelmét, aztán elnyílt a szám a döbbenettől.

- Egy kislány és egy kisfiú? – nyögtem ki. – Ketten… ketten vannak? – simítottam végig a hasamon, ami hullámozni kezdett a bent lévők vidám ficánkolásától. – Ó, atyám… - nyögtem fel. – Hallod őket, mit mondanak? – öntött el hirtelen az izgatottság. Tudni akartam minden egyes gondolatot, ami csak megszületik az én kicsikéim fejében. – Edward! – szóltam rá, mert egyáltalán nem figyelt rám.

- Én csak a kislányt hallom – ráncolta össze a homlokát Edward.

- De azt mondtad, van egy kisfiú is…

- Csak a kislánytól tudom. De őt magát nem hallom – rázta meg a fejét.

- De ugye, nincs baja? Nem lehet, hogy… - Zihálni kezdtem attól, ami eszembe jutott. Hallottam már olyanról ikerterhességek esetében, hogy az egyik iker halva született, míg a másik életben maradt. A gondolat, hogy az egyik gyermekem holtan van a testemben, és nem tehetek semmit sem érte, teljesen kiborított.

- Nem, semmi baja – nyugtatott meg gyorsan Edward. – Mozgolódik. Azt hiszem, egy kicsit el van nyomva szegénykém – nevetett fel zavartan, aztán meglepett arcot vágott, mintha megdöbbentené a saját reakciója. Mikor értetlen arcot vágtam, folytatta. – A kishúga kicsit erőszakos. Megpróbál minél nagyobb helyet elfoglalni, és kitúrja őt. Valahol… itt lehet… - emelte Edward a kezét a hasam bal oldalához, mire az aprót mozdult.

- Szóval, ő a nyugodtabb – mosolyodtam el. – Akkor a lányka rugdos folyton… - szisszentem fel, ahogy a másik oldalon egy láb erőteljes lökését éreztem.

- Nem akar bántani - állapította meg Edward. – Csak azt akarja, hogy rá figyeljünk, és másképp nem tudja felhívni a figyelmet magára. Fogalma sincs róla, mekkora az ereje… - Edward tenyere átsiklott a másik oldalra, ahol egy nagyobb hupli jelent meg. Csak most vettem észre, hogy Edward arckifejezése teljesen megváltozott. Eddig folyton csak az aggodalmat, a félelmet lehetett látni rajta, most először viszont, hosszú pillanatokra átvette a vonásai felett az uralmat a gyengédség és a meghatottság.

- Furcsa őket kislánynak és kisfiúnak hívni… Kitalálhatnánk valami nevet nekik – javasoltam. Ki akartam használni Edward hangulatát, mert biztos voltam benne, hogy nem fog sokáig tartani. Amint elkezd azon elmélkedni, hogyan fogok megszülni két gyereket, biztosan megint halálra fogja aggódni magát. Én nem akartam erre gondolni – biztos voltam benne, hogy lényegtelen, hány babám lesz, minden rendben fog menni.

- A kislányt elnevezhetnénk rólad. Biztosan olyan gyönyörű lesz, mint te – simítgatta a pocakomat Edward megbabonázva, a mozgó dombocska pedig követte az érintését – apa és lánya már most játszottak egymással. A kezem a bal oldalra csúszott, és éreztem a finom nyomást, ahogy egy apró test hozzám simul.

- Nem is tudom… Furcsa lenne magunkról elnevezni őket – húztam el a számat.

- Pedig ez szokás volt régen – vonta meg Edward a vállát.

- Ő pedig úgysem lehet Edward – mutattam az apró dudorra, ami valószínűleg, a kisfiam lába vagy könyöke lehetett. – Három Edward már kicsit túl sok lenne egy családban…

- Rendben, akkor mi legyen? – vonta össze a szemöldökét Edward, én pedig szinte láttam, ahogy a fejében végigpörög az összes név, amiről eddigi léte során már hallott.

- Nem tudom – sóhajtottam fel. Edward még azelőtt az ajtó felé fordult, hogy a halk kopogtatás felhangzott volna.

- Igen… - szólt ki. Az ajtó kitárult, és Esme lépett be rajta az öcsémmel a karjában.

- Carlisle beszélne veled – nézett Edwardra, miközben közelebb lépett az ágyhoz. – Én pedig ezt hoztam – nyújtott felém egy könyvet. – Hétezer babanév van benne, gondoltam, átnéznétek… - mosolygott rám halványan.

- Köszönöm – vettem el, és azonnal belelapoztam.

- Mindjárt visszajövök – nyomott egy puszit a homlokomra Edward, aztán kisietett a szobából. Lelkesen nézegettem a felsorolt neveket, mikor a testvérem gügyögése megzavart a kutakodásban.

- Ideadod egy kicsikét? – fektettem le magam mellé a könyvet. Esme bólintott, aztán letette az ágyra az öcsémet. A kis kezek érdeklődve kapaszkodtak bele a hatalmas hegybe, amit valaha a hasamnak nevezhettem. Valószínűleg, a testvérem is furcsállhatta a változást, bár neki még nem volt fogalma róla, miért is következett be. – Hát igen, elég nagy lett, nem igaz? – simogattam meg a vékony karocskát. A barna szemek érdeklődve meredtek rám. – Itt van bent az unokahúgocskád és az unokaöcsikéd, nézd csak… Tedd ide a kezedet – fogtam meg a csuklóját, és oda helyeztem, ahol mozgást éreztem. Edward egy másodpercig csendesen nézett maga elé, aztán ahogy a hasam hullámzott egyet, riadtan rándult össze, és kitört belőle a sírás. – Hé, hé, semmi baj – halkan nevetve húztam magamhoz, hogy megnyugtassam. – Nem bántanak – simogattam a világosbarna tincseket. – Csak tetszel nekik, ezért mozgolódnak. Ha megszületnek és megnőnek, akkor majd együtt fogtok játszani. Lesznek új játszópajtásaid, nem örülsz? – törölgettem meg a könnyes arcocskát. Edward befúrta a fejét a nyakam mellé, hogy ne is lássa a mozgolódó pocakomat. Tanácstalanul pislogtam fel Esmére, aki mosolyogva ült le mellénk.

- Edy – szólította meg a testvéremet, aki azonnal felkapta a fejét és vigyorral az arcán fordult felé. – Nézd csak, elbújtak… - mutatott a hasamra, ami most mozdulatlan volt. A barna szemek félve mertek csak arra felé fordulni, amerre Esme mutatott. – Szomorúak lettek, amiért félsz tőlük. Nem akarod megkeresni őket? – nyújtotta ki a kezeit Esme az öcsém felé, aki azonnal utána kapott, és belekapaszkodott a fehér ujjakba. Kíváncsian figyeltem, hogyan veszi rá Esme, hogy ne féljen a mozgó dombocskáktól, miközben furcsa érzés fogott el.

Azzal eddig is tisztában voltam, hogy Esme mennyire szereti a testvéremet, de az csak most tudatosult bennem, hogy kicsi Edward is szinte anyjaként kötődik Esméhez. Figyelmesen hallgatta, hogyan magyaráz neki a kisbabáimról, és pár próbálkozás után már nevetve próbálta rávenni őket, hogy mutassák meg magukat.

- Mi az? – Esme hangja terelte vissza a figyelmemet a gondolataim világából a valóságba. – Jól érzed magad?

- Persze – bólintottam laposakat pislogva. Észre sem vettem, hogy mennyire kimerített ez a pár óra ébrenlét és a bordatörés okozta fájdalom – ami mostanra már teljesen elmúlt. – Csak szépek vagytok így együtt… - mosolyodtam el. Talán, korábban irigykedtem volna arra, hogy a testvérem Esmét tekinti inkább az anyjának, mint engem – bár nekem mondta ki először az anya szót -, de most, hogy pontosan tudtam, éreztem, mit is jelent, ha az embernek saját gyermeke van, egyáltalán nem sajnáltam ezt az örömet Esmétől. Azok után, ami a múltban történt vele, megérdemelte, hogy ha nem is teljesen – mert egy saját kisbabát senki sem pótolhat -, de mégis megélhesse az anyaság örömeit.

Mikor a nagyobbik Edward belépett az ajtón, és megláttam a gondterheltséget az arcán, már biztos voltam benne, hogy Carlisle-lal megint a terhességemről beszéltek. Esme rávette a testvéremet, hogy adjon búcsúpuszit a babáknak és nekem, aztán a karjaiba kapta őt, és magunkra hagyott.

- Na, ki vele, mi a baj megint? – sóhajtottam fel, miközben ismét a kezembe vettem a névutókönyvet.

- Holnap kivesszük belőled a kicsiket – közölte Edward, miközben a földet fürkészte.

- Mi? – nyögtem ki.

- Egy kisbaba is veszélyeztetheti az életedet, ha hagyjuk, hogy teljesen kifejlődjenek mindketten ilyen rövid idő alatt… Fogalmunk sincs róla, hogy bírná a szervezeted. És a szülés… - borzongott meg Edward.

- Nem hagyom, hogy bántsátok őket! – fontam a karomat védelmezően a hasam köré, és rémülten néztem rá. Képtelen voltam elhinni, hogy Edward képes lenne ártani a gyermekeinknek azok után, hogy már kommunikált is a kislányával, hogy érezte őket mozogni.

- Nem esik bajuk – lépett közelebb Edward, és nyugtatóan felemelte a kezét. – Holnap már tizenhat naposak, vagyis emberi számításban, nyolc hónaposak. Kifejlődött a tüdejük, így életképesek. Csak koraszülöttek lesznek, de Carlisle el tudja látni őket.

- Nem kockáztathatom az életüket – ráztam hevesen a fejemet. Edward leült mellém az ágyra, és legnagyobb meglepetésemre, az arcát a hasamra fektette, aztán a kezeivel megkereste az enyémeket, és a tenyeremet a hajára fektette. Az ujjaim önkéntelenül kezdtek vigasztaló cirógatásba.

- Szeretlek, és tudom, hogy sosem bocsátanád meg, ha baja esne a kisbabáinknak. De, ha megszületnek, szükségük lesz rád. Ők sem élhetnek nélküled. Szükségük van az anyukájukra. – Apró lökéseket éreztem a hasamban, mintha csak helyeseltek volna odabent az apró kezek és lábak. – Ha holnap Carlisle segítségével a világra hozod őket, minden rendben lesz. Érzem. Kérlek, most az egyszer te hidd el nekem, hogy minden rendben lesz, mert nincs más választásunk, ha azt akarjuk, hogy mindhárman… - Edward hangja megbicsaklott, nekem pedig potyogni kezdtek a könnyeim. – Önző vagyok, tudom. De nekem mindhármótokra szükségem van, hogy létezni tudjak.

- Hogy menne ez az egész? – suttogtam halkan.

- Carlisle elaltat majd, és császármetszéssel kiemeli a kicsiket.

- Hogyan… hogyan tudja kiszedni őket a burok mögül? Azt mondta, hogy az védi őket, mint egy páncél. Magzatvizet sem tudott venni, mert a tűt nem engedi át – jutott eszembe a próbálkozás, és a hosszú tű emlékétől kirázott a hideg.

- A mondák szerint, a kicsik kirágták magukat az anyaméhből, vagyis a vámpírfog át tudja szakítani a burkot… - nézett fel rám Edward félve a reakciómtól.

- Azt akarod mondani, hogy… Uh, ez… Nem túl gusztusos… - fintorodtam el.

- Hát, volt már ennél rosszabb dolog is a szánkban. Tudod te, hogy milyen undorító íze van egy pizzának? – nevetett fel halkan, én pedig hálás voltam neki, hogy a félelmei ellenére megpróbálja könnyebbé tenni a helyzetet a viccelődéssel.

- Ez aztán a találó hasonlat… Pizza és emberi belsőszervek… Nem is tudom, melyiket választanám szívesebben – vontam fel gunyorosan a szemöldökömet. – Ó, de, mégis! A pizzát – nyújtottam ki a nyelvemet Edwardra. A tekintete ellágyulva fürkészte az arcomat.

- Akkor… Beleegyezel? – kérdezte rekedt hangon.

- Ez a legjobb megoldás a kisbabáink számára, hogy életben maradjanak és ne veszítsék el az anyjukat? – fúrtam a pillantásomat a sötétarany tekintetbe.

- Igen, tiszta szívből úgy gondolom, hogy igen.

- Bízom benned – sóhajtottam. – Holnap a világra hozom a gyermekeinket. Viszont, akkor még ma keresnünk kell nekik nevet. Az nem járja, hogy kislánynak és kisfiúnak szólítsam őket, mikor először a karomba veszem őket – nyújtottam át Edwardnak az Esmétől kapott könyvet, aztán ásítottam egy nagyot. – Olvasd fel őket, addig én pihentetem a szememet – mormoltam. Hirtelen olyan fáradtnak és gyengének éreztem magam.

Edward halkan sorolni kezdte a neveket, és felolvasta mellé a jelentésüket, de a hangja olyan lágy és dallamos volt, hogy fél perc múlva már csak elmosódva hallottam őt.

- Isabella… - ébredtem fel a halk suttogásra.

- Mmmi az? – nyöszörögtem. – Alszom…

- Tudom, kedvesem, de vacsoráznod kéne. A kislányunk éhes… És valószínűleg, a testvére is - éreztem meg Edward ajkait az arcomon. – Gyere, nyisd ki a szádat… - kérte tőlem, én meg csukott szemmel teljesítettem, amit mond.

- Husi – nyammogtam elégedetten. – Juliette itt van? – tisztult ki kissé a fejem az ismerős ízt érezve.

- Mind itt vannak. A farkascsaládod… - tett újabb falatot a számba Edward, miután lenyeltem az előzőt. – Szóltam nekik, hogy mit tervezünk, és veled szerettek volna lenni.

- Hol vannak? – néztem fel végül, bár nehezemre esett nyitva tartani a szememet.

- Odalent. Nem akartak felkelteni – simított végig Edward az arcomon komor arccal.

- Valami baj van? – fogadtam el egy újabb húsdarabot.

- Csak nem nézel ki valami jól… Mármint… Így is gyönyörű vagy, csak olyan fáradtnak tűnsz – javította ki magát Edward, és finoman elhúzta a mutatóujját a szemem alatt.

- Csak már éhes voltam – kordult meg a gyomrom megerősítve a szavaimat. – Mindjárt jobb színem lesz, csak adj még – nyitottam ki a számat.

- Tudod, gondolkoztam… - szólalt meg pár perc után Edward. – Nézegettem azt a könyvet, amíg aludtál, és tudom, hogy nem szeretnéd, ha a mi neveinket kapnák a kicsik, de…

- De? – noszogattam a folytatásra kíváncsian.

- Isis és Edan – nézett a szemembe. – Isis a termékenység istennője volt, és hát, egy igazi csoda az, hogy nekünk kettőnknek… - érintette meg a hasamat. – Az Edan pedig azt jelenti, láng, ragyogás. – Próbáltam kitalálni, hogy ez hogyan kapcsolódik hozzánk vagy a babákhoz, de nem igazán sikerült, míg Edward meg nem magyarázta. – Mert fényt hozott az életünkbe ő és a kishúga.

- Isis és Edan – ismételtem meg a nevünk első két betűjével kezdődő neveket.

- Mit szólsz? – nézett rám Edward olyan lelkesen, hogy ha nem tetszettek volna az általa választott nevek, akkor sem lettem volna képes bevallani neki. De szerencsére, nem kellett füllentenem neki.

- Imádom őket – mosolyodtam el tiszta szívből. Az egyik kezemet a hasam bal, a másikat pedig a jobb oldalára fektettem. – Mit szóltok, Isis és Edan? – érdeklődtem meg a kisbabáink véleményét, aztán felnyögtem a mindkét oldalamat érő élénk rugdosástól. – Tetszik nekik – mosolyodtam el egy mély levegő után.

- Csodás! – vigyorodott el büszkén Edward, amiért sikerült nekünk is tetsző neveket választania, majd egy csókot nyomott a számra.

- Azt hiszem, vendégeket kapunk – pislogtam az ajtó felé, ahogy meghallottam odakint a csendesnek szánt hangokat.

- Na, ne taposs már a lábamra! – ismertem fel Benji hangját.

- Úgysem érzed, dinka, akkor meg mit nyafogsz? – felelt neki a testvére.

- Maradjatok már csendben! Komolyan mondom, olyanok vagytok néha, mint két idióta kölyök – szólt bele a vitatkozásba Joshua is.

- Hé, az oké, hogy őt lekölyközöd, de én kikérem magamnak! – feleselt vissza Dan.

Edward rám kacsintott, aztán egy másodperc törtrésze alatt felpattant mellőlem, az ajtóhoz rohant, és kinyitotta. A következő pillanatban csak halk puffanásokat és káromkodásokat lehetett hallani.

- Szállj már le rólam! – nyögött fel Benjamin, és megpróbálta lerugdosni magáról a bátyját, aki persze, nem hagyta magát. Nem bírtam visszafojtani a nevetést, ahogy elkezdtek hadakozni a földön, és hosszú, napbarnította karok és lábak meredtek a plafon felé.

- A nevükben is szégyellem magam… - lépett be a szobába Joshua, Aidan és Nate kikerülve a két fiút. – Keljetek már fel, az istenért! – csóválta meg a fejét Josh.

- Fel! – Nate hangja keményen csattant, mire Benjamin és Daniel azonnal talpra ugrottak.

- Most nézzétek meg, összetörtek a virágok! – emelt fel a földről egy összenyomódott csokrot Aidan.

- Az ő hibája! – Újabb kuncogás tört ki belőlem, ahogy a fiúk egyszerre szólaltak meg és mutattak egymásra. Joshua nagyot sóhajtott, aztán közelebb lépett az ágyhoz.

- Hogy vagy? – nézett végig rajtam aggódó tekintettel.

- Soha jobban – füllentettem mosolyogva, bár a rám törő enyhe szédüléstől kicsit szétmosódottan láttam az alakját. – És a lányok? – emelkedtem fel egy kissé, hogy kilássak az ajtón, majd elsápadva préselődtek össze az ajkaim, ahogy a mozdulattól fájdalom nyilallt a hasamba. Edward felém mozdult, de aprót ráztam a fejemen, hogy tudja, semmi gond.

- Ők még lent vannak. Rákattantak a babaholmikra – forgatta meg a szemeit Joshua.

- Saore is? – halkult el a hangom, ahogy Aidanra néztem.

- Mondjuk úgy, hogy ő passzív nézelődő egyelőre – mosolyodott el halványan. Visszaakartam mosolyogni rá, de egy újabb erős fájdalom fintorba rántotta az arcomat. Gyorsan úgy csináltam, mintha épp tüsszentenem kéne, csak nem sikerülne.

- Szóval, két baba… És már holnap… - törte meg a fél perces csendet Joshua.

- Úgy tűnik – bólintottam. Lopott pillantást vetettem Jonathan felé, aki csendesen behúzódott a fal mellé, és a mellkasa előtt összefont kézzel a padlót fürkészte. Biztos voltam benne, hogy nagyon nehezen viseli most ezt a helyzetet, de fogalmam sem volt, hogyan enyhíthetnék ezen.

- És ki lesz a keresztapjuk? – vigyorgott rám Benji. Ő volt az egyetlen, aki valószínűleg, csak a jó oldalát látta a terhességemnek és egyáltalán nem aggódott azon, hogy rosszul is elsülhetnek a dolgok.

Azt kívántam, bár én is ennyire gondtalanul tudnám várni a holnapot, de a kis csomó a gyomromban, bármennyire is akartam, nem szívódott fel. Főleg, hogy egyre rosszabbul éreztem magam. A takaró alá dugtam a kezemet, és belemarkoltam a lepedőbe, hogy ne mutassam ki az újra és újra rám törő görcsök okozta fájdalmat.

Edward összeszűkölő szemekkel nézett rám, aztán ellökte magát az íróasztaltól.

- Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha lassan elbúcsúznátok… Isabellának pihennie kell – nézett végig a fiúkon bocsánatkérő, de határozott tekintettel.

- Várj, még hívd fel a lányokat előbb – kértem tőle. Miután teljesült a kívánságom, kaptam pár gyors ölelést és puszit – Jonathantól pedig egy tétova-aggódó pillantást messziről -, azután Edward tényleg kitessékelt mindenkit a szobánkból.

- Fáj, igaz? – sietett vissza mellém Edward, ahogy egyedül maradtunk.

- Mindent észreveszel? – húztam el a számat.

- Ez a dolgom. Nagyon fáj? – simított végig a homlokomon.

- Kibírom – vontam meg a vállamat, miközben biztos voltam benne, hogy az ujjaim már elfehéredtek a lepedő körül.

Lehunytam a szemeimet, és igyekeztem újra elaludni, de mikor félálomba zuhantam volna, mindig a saját fájdalmas nyögéseimre ébredtem. Edward egész éjszaka ott ült az ágyam szélén, és néha éreztem a leheletnyi simogatásokat és csókokat, amelyek enyhíteni próbálták a szenvedésemet.

Mire reggel lett, már szinte vártam, hogy Carlisle kezei alá feküdhessek. Rettenetesen féltem, de legalább abban biztos lehettem, hogy így vagy úgy, a fájdalom, amit érzek, biztosan elmúlik. A hajam nedvesen tapadt az arcomba, a levegőt pedig olyan zihálva kapkodtam, hogy egy gőzkatlan simán megirigyelhette volna a fújtatásomat.

Edward és én is próbáltunk beszélni a kicsikhez, hátha akkor megnyugszanak majd, de hiába. Egyre izgatottabbak lettek, mintha csak megérezték volna – vagy talán, pontosan tudták – mi vár ránk a mai napon. Ez pedig sűrűbb és erőteljesebb rúgásokkal és ütésekkel járt együtt.

- Nem lesz semmi baj, végig veled leszek… - suttogta Edward a fülembe, mikor átcipelt Carlisle dolgozószobájába. A Cullen család tagjai és a farkasok – akik itt töltötték az éjszakát – a folyosón idefelé sok sikert kívántak és odakint várakoztak.

Edward éppen felfektetett a műtőasztalra, mikor Carlisle felemelt kezekkel lépett be a szobába a bemosakodás után, pont úgy, ahogy azokban a kórházi sorozatokban szoktak az orvosok, amiket régen mindig megnéztem.

- Rendben, elkezdhetjük? – mosolygott rám Carlisle miután előkészített a műtéthez.

- Igen – feleltem fojtott hangon.

- A létemnél is jobban vigyázok rád és a babákra – ígérte, és tudtam, hogy nem csak azért mondja, hogy megnyugtasson, hanem tényleg így van.

- Edward! – kiáltottam fel halkan, mikor az altatómaszk felém közeledett. Carlisle keze megállt a levegőben, Edward pedig közelebb hajolt hozzám. – Szeretlek – mondtam gyorsan. A mézarany tekintet kavarogva nézett vissza rám, aztán Edward egy csókot lehelt a számra.

- Én is szeretlek – szorította meg a kezemet finoman. Ahogy az altatógázt belélegeztem, és kezdett elhomályosulni a világ, még láttam, hogy a vonásain megjelenik a félelem. Meg akartam nyugtatni őt, de a szám nem akart mozdulni, a szemhéjam pedig olyan nehézzé vált, hogy képtelen voltam tovább nyitva tartani a szemeimet.

2010. június 11., péntek

A jelen boldogsága - 22. fejezet

Itt is az új fejezet. :) Az olvasás mellett ne feledkezzetek meg a Spirit Bliss Árnyékvilág klubról, amelybe, ha beléptek, akkor kedvezmények, meglepetések, ajándékok, játékok várnak rátok. :) És ne feledjétek a könyvemhez kapcsolódó reklámarc pályázatot sem. :)



22. RUGDALÓZÓ




RUSSEL TÉTOVÁZVA LÉPETT be a nappaliba, miközben a tekintete elkerekedett a döbbenettől. Fáradt sóhajjal simítottam végig a hasamon, ami most már eléggé kikerekedett. A hetedik hónapban tartottam Carlisle elmélete szerint – bár úgy tűnt, az utóbbi napokban egy pár centivel többet nőtt a hasam, mint amennyire számítottunk -, pedig még csak alig tizennégy napja hordtam a kisbabámat a szívem alatt. El sem tudtam képzelni, hogy már csak négy nap, és a karjaimban fogom tartani. Az izgatottságba beleborzongtam, mire Edward felpattant mellőlem, és becsukta az ablakot.

Mostanában minden rezdülésemet figyelte, és abban a pillanatban, ahogy kértem valamit, már meg is kaptam. A Russellel való gyakorlást is rábízta a testvéreire, csak hogy egyetlen percre se kelljen elmozdulnia mellőlem.

- Mondták, hogy… De nem hittem volna… - meredt Russel a hasamra. Felnyögtem, ahogy megéreztem a rúgást – egyre erőteljesebb volt, bár nem nagyon mertem panaszkodni, nehogy megijesszem Edwardot.

- Mi az? – kérdezte azonnal aggódó tekintettel fürkészve.

- Csak mocorog – mosolyodtam el halványan, majd a vendégünk felé fordultam. – Szia, Russel! Leülsz, vagy esetleg szeretnéd közelebbről is megszemlélni? – vontam fel a szemöldökömet, mire elvörösödve kapta el a pillantását rólam, majd zavartan elbotladozott az egyik fotelhez. – Edward, kérlek, készítenél nekem valamit ebédre? – kértem.

- Persze, azonnal hozom – pattant fel mellőlem, de elkaptam a karját, és magam felé húztam. Engedelmesen hajolt le hozzám.

- Csak lassan, hadd beszélgessünk… - nyomtam egy puszit az arcára. Bólintott, majd finoman kihúzta magát az ujjaim közül, végigsimítva közben a tenyeremen, és magunkra hagyott minket Russellel. – Na és, hogy megy a gyakorlás? – kezdtem egy semlegesnek tűnő témával, hogy minél később kelljen a kínosabb dolgokra terelnem a szót.

- Jól – dőlt előrébb lelkesen Russel a fotelben. – Ma képes voltam több órányi emléket kitörölni Gi emlékezetéből, és vissza is tudtam hozni őket.

- Gi? – szűrtem ki a fogaim között dühösen az egyetlen szót, amit felfogtam Russel meséjéből.

- Ő nem olyan, amilyennek hiszed… - nézett egyenesen a szemembe.

- Nem olyan, amilyennek hiszem? – tört ki belőlem hisztériás hangon a kérdés. – Russel, az a nő egy gyilkos!

- Ő csak… szomjas… - vonta meg a vállát, mintha egyáltalán nem lenne fontos, hogy ezt a szomjat emberek élete árán oltja el. Ha tudtam volna, felpattantam volna, hogy megpofozzam, hátha attól majd a helyére zökken az agya – ami jelenleg, láthatóan lejjebbi tájakra csúszott a testében, mint az eredeti helye lett volna.

- Embereket… öl… - nyomtam meg a szavakat, hátha akkor majd Russel felfogja. – Ártatlan embereket. Apákat, anyákat, gyerekeket, férjeket és feleségeket.

- Mert szomjas – ismételte meg Russel kissé ingerültebben.

- Ez nem kifogás. Edwardot és a többieket is kínozza a szomjúság, mégis ellenállnak a kísértésnek – néztem szúrósan a zöld szempárba.

- Nem mindenki olyan erős, mint ők. A legtöbb vámpír képtelen lenne rá. Gi azt mondta, hogy alig pár maroknyi vegetáriánus vámpír létezik csak, mert a szomjúság olyan kínzó – rándult fájdalmas fintorba Russel arca. – Ő is… Ő is csak egy áldozat.

- Áldozat? – horkantam fel.

- Igenis, az. Végül is, Cullenék is megbotlottak már. Akkor ők is gyilkosok? – ráncolta össze a homlokát.

- A lényeg a megbotlottak szón van. Sosem akartak ölni, és mostanra már teljesen veszélytelenek. De az a nő… Ő még csak meg sem próbál ellenállni! – dühöngtem, majd az ajkamba haraptam, hogy elfojtsak egy nyögést – az apró lábak tiltakozva rugdostak, mert nem tetszett nekik a lelki állapot, amibe kerültem. Simogatni kezdtem körkörösen a hasamat, és vettem pár mély levegőt, hogy lenyugtassam magam.

- Én megértem őt. Nehéz lemondani valamiről, ami a világon a legjobban vonz… - sóhajtott fel, és az ujjai elfehéredve szorították meg a fotel szélét.

- Tudom, hogy Gianna szép nő, de a szépség nem minden – próbáltam rádöbbenteni az igazságra.

- Nem csak azért szeretem, mert szép… - Ahogy eljutott a tudatomig, mit mondott, elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Hogy nem csak azért szereted? – Az utolsó szó éles hangon hagyta el a számat.

- Én… Izé… Nem… - vakargatta zavartan a tarkóját Russel, miközben én úgy éreztem, menten felrobbanok. – Nem tehetek róla… Ez csak úgy jött, és…

- Csak úgy jött? Alig pár napja ismered!

- Miért, te mennyi ideje ismerted Edwardot, amikor beleszerettél? – támadott vissza.

- Az teljesen más… Edward életem szerelme.

- És honnan tudod, hogy Gianna nem az én életem szerelme? – kérte ki magának.

- Ha így van, elég rövid életed lesz – húztam el a számat. – Vagy azt hiszed, képes lesz megállni, hogy ne kóstoljon meg? – Russel felpattant a fotelből, és az ablakhoz sétált. Már kezdtem azt hinni, hogy végre sikerült felnyitnom a szemét, mikor ismét megszólalt.

- Mi van, ha nem akarom, hogy megállja? – kérdezte halkan.

- Ha megint az öngyilkosságon gondolkodsz, én esküszöm, feltornászom innen magam valahogyan, és felpofozlak! – jutott eszembe a kis hidas incidense, ami végül lebuktatott minket előtte – legalább is, annyiban, hogy Russel rájött, nem egyszerű átlagemberek vagyunk.

- Nem mondtam, hogy öngyilkos akarok lenni… - nézett rám komolyan. Mikor megértettem, mire gondol, összezavarodva bámultam vissza rá. Egyfelől, én is meg akartam vitatni vele ezt a témát, másfelől, egyáltalán nem így képzeltem.

- Nem bánnád, ha vámpír lennél? – kérdeztem halk hangon. Teljesen elbizonytalanodtam abban, hogy a tervem vajon, helyes-e, vagy tényleg őrültség, ahogyan mindenki más mondta.

Amikor arra gondoltam, Russelből vámpírt csinálunk, hogy megmentsük a Volturitól, mindig úgy képzeltem el, hogy majd Carlisle harapja meg, aztán pedig a családom megtanítja a vegetáriánus életre. Azt hittem, hogy a családunk része akar majd lenni. De az utóbbi pár perc után már fogalmam sem volt, mit gondoljak…

- Nem tudom… Végül is, erős vagy és halhatatlan… Annyira nem lehet szörnyű. Ugye? – vékonyodott el a hangja, és úgy nézett rám, mint aki megerősítést vár.

- Edwardék gyűlölik, hogy azok akik – fordítottam félre a fejemet. – De… Én másképp látom őket, mint ők önmagukat – vallottam be az igazat.

- Akkor szerinted, nem ostobaság vámpírrá válni? – Russel tekintete felélénkült.

- Én nem ezt mondtam! – ráztam meg a fejemet. Újabb mély levegőt vettem, aztán megütögettem magam mellett a kanapét. Muszáj higgadtan megbeszélnem ezt az egészet Russellel… - Ha úgy alakulna, hogy választanom kéne a halál és a vámpírlét között, akkor megfontolnám a vámpírságot – ismertem el, miután leült mellém. Szólásra nyitotta a száját, de felemeltem a kezemet, hogy még maradjon csendben egy kicsit. – De! Hangsúlyozom, de, ha úgy döntenék, hogy vámpír akarok lenni, akkor is Carlisle-ékat követném. Szerintem, csak így éri meg. Ha gyilkossá válsz… Igazi gyilkossá, aki tenni sem próbál az ösztönei ellen, akkor elveszíted önmagadat.

- Gianna azt mondta, hogy a Volturi meg akar ölni…

- Megvédünk – mondtam azonnal.

- Ha meg tudtok…

- Meg tudunk – jelentettem ki, mire kételkedve nézett rám.

- Pontosan tudom, mekkora a veszély. Az elmúlt napokban hallottam egy s mást, úgyhogy nem kell szépítened a helyzeten… De ha átváltoznék, többet tudnék segíteni– fürkészte az arcomat izgatottan, hogy mit is szólok az ötletéhez.

- Azt mondtad, sokat fejlődött a képességed így is… - próbáltam meg kitérni a válasz elől, amíg átgondolom az egészet.

- Igen, de gondolj bele, milyen erőm lehetne vámpírként, ha már emberként is erre vagyok képes… Talán, egy egész élet emlékeit törölhetném. Ha ránk támadna a Volturi, akár azt is elfeledtethetném velük, hogy kik ők – röhögött fel elégedetten a gondolattól. Összevont szemöldökkel néztem rá. – Na, ne mondd, hogy nem lenne vicces… A nagy Aro, akitől az egész vámpírvilág retteg, azt sem tudná, hogy hívják… - kuncogott tovább.

- Ha… átváltoznál… Mi lenne utána? – nyeltem nagyot. Russel ötlete nem hangzott volna rosszul, ha biztosak lehettünk volna benne, hogy tényleg ilyen mértékben és irányba fejlődik majd az ereje. És persze, ha a mi családunkhoz akart volna tartozni.

- Legyőznénk a Volturit – ismételte meg önmagát, és értetlenül nézett rám.

- És aztán? Ha biztonságban lennénk?

- Ó… - nyögött fel, mikor megértette, mire célzok. Elpirulva fordította el rólam a tekintetét, ami rossz érzéssel töltött el. – Azt várnád, hogy Cullenékkal tartsak, igaz?

- Képes lennél nem velük tartani? – fogalmaztam direkt így, mert képtelen lettem volna rákérdezni, hogy vajon, képes lenne-e gyilkolni.

- Nem tudom – rázta meg a fejét.

- Nem tudod… - motyogtam magam elé teljesen leforrázva. – Akkor nem akarom, hogy vámpír legyél…

- És ha mégis az leszek? – A kérdésre összerándultam, és görcsölni kezdett a hasam.

- Akkor ellenségek leszünk – mondtam ki merev arccal.

- Értem. – Russel hangja érzelemmentesnek hatott, de ahogy ránéztem, az arca egyáltalán nem érdektelenséget mutatott. – Most mennem kell… - pattant fel mellőlem, és kisietett a nappaliból.

- Várj, Russel! – kiáltottam utána, de ahogy megpróbáltam feltápászkodni, éles fájdalom nyilallt belém. Nyögve zuhantam vissza a kanapéra, és ökölbe szoruló kézzel vártam, hogy elmúljon a kín.

- Isabella? – Edward hangja riadtnak hangzott, ezért megpróbáltam megint mosolyt varázsolni az arcomra, de csak egy grimaszfélére futotta az erőmből.

- Azt hiszem, le kéne feküdnöm egy kicsit… - nyögtem ki. – Segítenél? – nyújtottam felé a kezeimet. Edward úgy emelt fel, mintha üvegből lettem volna – szinte meg sem éreztem, hogy mozgat engem.

- Jól vagy? Hívjam Carlisle-t? – kérdezte aggódva, miután lefektetett az ágyunkba.

- Nem, jól vagyok. Csak maradj itt… - mosolyogtam rá. A fájdalom csak múló pillanatokra nyilallt belém, mikor egy-egy túl erős rúgás ért.

- Lent maradt az ebéded – simított végig az arcomon. – Csak egy másodperc… - mosolygott rám. A lendület, amivel elrohant és visszaérkezett, felkavarta a levegőt és végigborzongatott.

- Köszönöm – tettem a hasamra a tányért, és azonnal el is kezdtem falatozni.

- Tehetek érted még valamit? – Edward úgy állt mellettem, mint valami komornyik, csak a megfelelő öltözék hiányzott hozzá. Kuncogva pislogtam fel rá.

- Háááát… - vigyorodtam el.

- Na mondd, mit találtál ki? – sóhajtott Edward beletörődően.

- Kicsit fájnak a lábaim… - emeltem fel a balt, és köröző mozdulatot csináltam a lábfejemmel. Edward anélkül, hogy kérnem kellett volna, leült az ágy végébe, és masszírozni kezdett. – Ah, ez jó… - nyögtem fel. Miközben egy zellerszárat rágcsáltam, figyeltem, ahogyan az ujjai finoman végignyomkodják a talpamat – az arcára kiült a koncentráció, mintha valami fontos műtétet végzett volna éppen. – Nehéz megállni? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet a testemben kezdődő bizsergésről, ami a lábamból indult ki. – Hogy ne igyatok embervért… - tettem hozzá Edward kérdő pillantását látva.

- Hmmm… Most már egyre kevésbé. Eleinte hihetetlenül nehéz volt – vallotta be. – De egy vámpír mindig veszélyes marad.

- Gondolod, hogy Russel képes lenne megállni? - emeltem fel egy pici fasírtgolyót, és a zeller után küldtem.

- Nem tudom.

- De te a fejébe látsz – ráncoltam össze a homlokomat.

- Igen, és ott egy zavarodott tinédzserfiú lakik, aki egyszer így gondolja, öt perc múlva pedig már úgy – forgatta meg a szemeit Edward.

- Mi lesz, ha nem bírja ki? – szorult össze a gyomrom.

- Ez nem fog megtörténni, mert sosem lesz belőle vámpír – jelentette ki Edward. – Megelőzzük a tervünkkel. – Halk sóhajjal törődtem bele, hogy itt le is zárta a beszélgetést, mert ismét minden figyelmét a lábamnak szentelte – ezúttal a jobbnak.

- Ha egyszer kifogyunk a pénzből, simán eltarthatsz minket ebből… - szívtam egy reszketeg levegőt a tüdőmbe, ahogy Edward mutatóujja érzékeny pontra tapintott. A pocaklakóm elszenderedett odabent, mert abbahagyta a mozgást, én ezzel szemben nagyon is felélénkültem. – Csináld egy kicsit feljebb – nedvesítettem meg a számat a nyelvemmel. Edward áttért a vádlimra, én pedig elégedetlenül ráztam a fejemet. – Még feljebb… - suttogtam. Meglepetten nézett fel rám, aztán megértette, mire gondolok.

- Ejnye, Mrs. Cullen, már megint? – vonta fel a szemöldökét, miközben pimasz kis mosoly ült ki az arcára. Szégyenlősen pislogtam rá – az elmúlt napokban elég nagy lett az étvágyam, bár a mozgás már egyre nehezebben ment. Elpirulva megvontam a vállamat, mire halkan felnevetett, de a keze elindult felfelé a kért irányba.

Ha előre tudtam volna, hogy a következő nap maga lesz a pokol, akkor valószínűleg, az egész éjszakát ébren töltöttem volna Edward mellett, hogy kiélvezzem az utolsó órákat. Így viszont egy hosszú alvás után arra ébredtem, hogy valami halkan reccsen egyet, és olyan fájdalom hasít belém, hogy az első gondolatom az volt, valaki hasba szúrt egy hatalmas késsel. Egy pillanatra a tüdőmben akadt a levegő, és a hangos sikoly helyett, amit terveztem, csak egy halk hörgés jött ki a számon.

- Carlisle! - Edward azonnal felült az ágyban, és megakadályozta, hogy megmozduljak. Zihálva lélegeztem a fogaimat összeszorítva, míg Carlisle oda nem ért mellénk.

- Eltört a bordája, hallottam – közölte Edward halálra vált arccal. A keze felé nyúltam, és megszorítottam.

- Semmi baj, nem fáj annyira… - A vonásai eltorzultak a kíntól, amit az én szenvedésem látványa okozott neki. – Mindjárt összeforr, nem igaz? – néztem Carlisle-ra bizakodva.

- Azért jobb, ha megröntgenezem… - nyúlt felém, de Edward eltolta a kezét.

- Majd én viszem – éreztem, hogy a takaró alatt mozgolódik, és mikor kimászott alóla, már rajta volt az alsónadrágja. Elpirulva jöttem rá, hogy én is meztelen vagyok, de még mielőtt tiltakozhattam volna, Edward a takaróval együtt a karjaiba emelt, és kivitt a szobából. Carlisle megelőzött minket, és kinyitotta előttünk a dolgozószobája ajtaját.

A röntgengép már ott volt a szoba közepén, mert Carlisle, amint megtudta, hogy milyen gyors a terhességem, azonnal előkészült minden eshetőségre. A fal mellett állt a fehér ágy, amelyben majd a világra fogom hozni a gyermekemet, és egy csomó más orvosi eszköz is, amire Carlisle szerint, szükség lehetett.

Edward óvatosan felfektetett a vizsgálóasztalra, aztán arrébb lépett, hogy Carlisle hozzám férhessen, de a tekintetét egy másodpercre sem vette le rólam. Lehunytam a szemeimet, hogy ne lássa bennük a fájdalmat, és próbáltam ellazulni.

Carlisle pár perc alatt elkészítette a felvételeket, és szerencsére megállapította belőlük, hogy az egyetlen bordám, amely eltört, nem mozdult el, és már neki is állt összeforrni, úgyhogy nincsen semmi komoly gond – bár Edwardot elnézve, ő ezt egyáltalán nem így gondolta.

- Annyira sajnálom… - vezetett a szobánk felé Edward lassan, miután végeztünk a vizsgálatokkal. Mikor ismét a karjaiba akart venni, tiltakozva morogtam pár percet, és végül sikerült kiharcolnom, hogy most már lábon mászkálhassak a házban. Az oldalam még mindig sajgott egy kissé, de a farkasgéneknek köszönhetően gyorsan gyógyultam.

- Ugyan, csak egy borda volt… Gyerekkoromban egyszer az ujjamat törtem el, azt is túléltem. Látod, itt a nyoma – emeltem fel a szabad kezemet – a másikkal a körém tekert takarót szorongattam –, hogy megmutassam a halovány, fehér csíkot, amit emberi szemmel észre sem lehetett venni. Edward a szájához emelte, és apró csókokat hintett rá, mintha a régi seb kényeztetésével akarná a mostanit begyógyítani.

- Várjatok! – toppant elénk hirtelen Alice maga után vonszolva Jaspert, mielőtt még a szobához érhettünk volna.

- Isabellának most pihennie kell – nézett rá bosszúsan Edward, de leintettem.

- Mondd csak…

- Csak meg akartuk nézni, hogy vagy… - lépdelt közelebb Alice. Jasper bocsánatkérő arccal nézett ránk.

- Amúgy nem tudtátok? – kuncogtam fel, de gyorsan rájöttem, hogy ez nem túl jó ötlet sebesülten.

- Lebuktunk… - sóhajtott fel Alice. – Igazából, csak látni akartunk, és reméltük, hogy kicsit felvidíthatunk.

- Elromlott a képességed? – vontam össze a szemöldökömet Jasperre nézve. Értetlenül pislogott vissza rám. – Egy cseppet sem vagyok szomorú… Mondjuk, egy kicsit unatkozom… Na gyerünk, ki vele, mit szeretnétek igazából? – Alice megforgatta a szemeit.

- Nem lehet neked meglepetést okozni, igaz?

- Hát, úgy tűnik… - fojtottam el egy újabb nevetést még időben, viszont Edward szájából feltört egy halk morgás.

- Muszáj volt ezt pont most? – nézett haragosan Alice-re, de a vigyort nem tudta letörölni a húga arcáról.

- Egész nap bent csücsültök, most kijöttetek… És már jól van. Jasper is mondta – nézett rám fürkésző tekintettel.

- Igen, jól vagyok – biztosítottam róla mindenkit. – De miről van szó?

- Még egy fél perc… - emelte fel a mutatóujját. Csak most hallottam meg a halk motozást az ajtónk mögött. – Oké, mehetünk! – szökdécselt a szoba felé. Edward megfontolt, lassú léptekkel vezetett tovább, miközben félhangosan magában motyogott – Alice-t szidta, amiért ennyire kotnyeles, és nem hagyja, hogy normálisan kipihenjem magam.

- Na, hadd lássam… - fújtam ki magam, ahogy az ajtóhoz értünk. Alice kinyitotta előttünk, aztán széttárta a karjait.

- Tádááám… - A pillantásom először Emmetten és Rosalie-n akadt meg, akik kíváncsian figyeltek engem, aztán elkerekedett szemekkel néztem a sarokba, ahol egy új bölcső állt hófehér függönyfátyollal körbevéve. Mellette egy pelenkázó asztal volt, a falat pedig új – piknikező macikat ábrázoló – tapéta fedte. Edward halkan felnyögött mellettem – valószínűleg, így látni a szobáját elég letaglózó érzés lehetett. – Nos, hogy tetszik? – érdeklődött Alice lelkesen.

- Ez… igazán… - motyogtam könnyes szemekkel. Furcsa érzés volt belépni úgy, hogy tudtam, egyszer itt fog majd aludni a kisbabám. Nem is olyan sokára…

- Na, nehogy elsírd magad! – nevetett fel Emmett a kezében egy pemzlivel, amivel valószínűleg, a tapétaragasztót kenhette még az előbb. – Ennyire nem lett szörnyű… Bár, én mondtam Alice-nek, hogy a tapéta mintája túlzás. Elég lett volna egy egyszerű kék is, bármennyire is kedvelem a medvéket – vigyorgott teli szájjal rám.

- Miért pont kék? És ha kislány lesz? – vágta csípőre a kezét Rosalie.

- Fiú lesz – szóltam közbe megelőzve egy vitát, mire minden fej felém fordult.

- Honnan tudod? – érdeklődött Rose gunyorosan, mire megvontam a vállamat.

- Megálmodtam – simult a kezem a hasamra. – Biztos, hogy fiú lesz – jelentettem ki, majd felnyögtem az apró láb erőteljes rúgásától.

- Na jó, mindenki kifelé, Isabella most lefekszik – parancsolt rá azonnal a testvéreire Edward.

- Az ágyon van még egy kis ajándék – mutatott Rosalie egy dobozra. – Nem tudtunk dönteni, de akkor a rózsaszínt dobd ki, ha úgy gondolod… - vonta meg a vállát, aztán a többiekkel együtt kisétált.

Ahogy magunkra maradtunk, bemásztam az ágyba, aztán bontogatni kezdtem a csomagot.

- Most nem ilyesmivel kéne foglalkoznod… Alice-t is meg fogom fojtani egyszer – ült le mellém bosszankodva Edward, és láttam, hogy lopva elfintorodik a labdázó macik láttán. Kuncogva emeltem le a doboz fedelét, hogy aztán ismét meghatódva lábadjanak könnybe a szemeim.

Az ujjaim közé fogva emeltem ki a kék színű rugdalózót, és hitetlenkedve figyeltem, hogy milyen apró.

- Tetszik neked – állapította meg Edward, és halvány mosoly ült ki az arcára.

- Igen – mosolyogtam vissza. A hasamra fektettem a pici ruhát, és megpróbáltam elképzelni benne a kisbabánkat. – Ezt kidobod? – mutattam a dobozra – és benne a rugdalózó rózsaszínű változatára -, mert nem tudtam kinyújtóztatni tőlük rendesen a lábamat.

- Persze – bólintott Edward, és megfogva a dobozt a szemetes felé sétált. Az újabb erőteljes lökéstől az ujjaim a lepedőbe martak. – Jól vagy? – állt meg Edward félúton, és aggódva nézett rám. Mély levegőt vettem, és pár pillanatig vártam.

- Igen, már vége – bólintottam. Edward ismét elindult a kuka felé, nekem pedig halk nyögés hagyta el a számat. Az apró lábak dühösen rugdosták a hasamat, mintha valami ellen tiltakoztak volna. Végigsimítottam a hasamon, de nem tudtam rájönni, mi lehet a baj.

- Nem akarja, hogy kidobjam – hallottam meg Edward hangját. Meglepetten néztem fel rá. Szájtátva meredt a hasamra, mint aki szellemeket lát.

- Tessék?

- Hallom… hallom a gondolatait… Nem akarja, hogy kidobjam – tett egy tétova lépést felém Edward. Izgatottan csúsztam feljebb az ágyban.

- Tényleg hallod? Miért nem akarja? – nyögtem ki az első kérdést, ami eszembe jutott. Edward nem felelt, csak ijedt arcot vágva bámult. – Mégis… mégis kislány? – ugrott be az egyetlen magyarázat. Edward nagyot nyelt, majd bólintott.

- Ó… - néztem le ismét a hasamra. Furcsa mód egyáltalán nem voltam csalódott, hogy tévedtem – azonnal felderengett előttem egy gyönyörű, bronzvörös hajú kislány képe. Mosolyogva néztem fel Edwardra, de ő még mindig sokkosnak tűnt. – Edward? – vontam össze a szemöldökömet értetlenül, de nem válaszolt. – Van még valami, igaz? – szorult össze a torkom. – Beteg, valami baja van? Mondj már valamit, jól van a kisbabám? – kapkodtam riadtan a levegőt.

Edward lassan rám emelte a tekintetét, amelyben halálos rettegés ült.

2010. június 10., csütörtök

Árnyékvilág ajándékkártyák

Ahogy ígértem, akik belépnek a Spirit Bliss Árnyékvilág olvasói klubba, máris ajándékot kapnak. :)

Van 21 darab Árnyékvilágos, dedikált ajándékkártyám Adamről és Camilláról, ezeket csak és kizárólag a klubtagok között fogom szétosztani. :) Minden nap felteszek egy kérdést a kluboldalon, és a helyes megfejtők között sorsolom ki a kártyákat. Minden helyes válasszal egy kártyát van esélyetek megnyerni. :) A megfejtéseket facebookon privát üzenetként kell nekem elküldenetek (máshol nem fogadom el őket!) aznap éjfélig! Az adott nap nyertesét mindig másnap mondom meg. :)

Az ajándékot postán kapjátok majd meg, miután mind a 21 kártya gazdára talált. :)

A mai nap kérdését megtudhatjátok a kluboldalon, itt: Spirit Bliss Árnyékvilág klub

Valamint ne feledkezzetek meg a reklámarc pályázatról sem, amiről bővebb infókat itt olvashattok: Reklámarc pályázat

És a tegnapi A múlt árnyai - Edward szemszög új fejezetéből is frisseltem az este, azt se felejtsétek el. :) Itt található: Edward szemszög

A jövő reménységéből pedig holnap este lesz friss. :)

2010. június 7., hétfő

Olvasói klub és reklámarc pályázat

Nos, mint tudjátok, a hétvégét Pesten töltöttem a könyvhéten, és találkoztam Katona Ildikóval, a Könyvmolyképző Kiadó vezetőjével. Megbeszéltünk egy csomó dolgot a könyvemmel kapcsolatban, és van pár meglepetésem nektek. :)

1. Létrejött egy Spirit Bliss Árnyékvilág klub a facebookon, amelybe azokat várom, akik olvassák a történeteimet, és érdekli őket a saját könyvem is majd. Hogy miért is érdemes belépni mindenképpen ebbe a klubba? Mert a tagokat hivatalos olvasóimmá nyilvánítja úgymond, és ti később majd kaptok bizonyos kedvezményeket, ajándékokat, meglepetéseket mind tőlem, mind a kiadótól. Erről még nem mondhatok többet egyelőre, de biztosíthatlak róla titeket, hogy megéri belépni. :) Ezen kívül, a klubtagok első kézből és azonnal hírt kaphatnak az Árnyékvilággal kapcsolatos eseményekről (hol tart a munkafolyamat, mikor jelenik meg, milyen kedvezmények, játékok, akciók vannak, hol lesznek dedikálások, olvasói találkozók stb.).

2. Egy hatalmas meglepetésem is van számotokra… Ahogy én már sok-sok éve arról álmodozom, hogy egyszer igazi író lesz belőlem, úgy gondolom, nektek is vannak álmaitok… Nos, talán némely álomhoz én is hozzásegíthetlek titeket, ha már ti ennyit segítettetek nekem. :)

Az Árnyékvilághoz reklámarcokat keresünk, akik a neten videókon, képeken a saját arcukat adják a főszereplőimnek (nem az összes videón és képen, csak egy bizonyos részükön). Ez hozzásegít titeket ahhoz, hogy az arcotok ismert legyen, és ha esetleg modellkedéssel vagy valami hasonlóval akartok foglalkozni a későbbiekben, akkor ez lehet a kezdő lépés. De ha csak jó bulinak tartjátok, akkor is megéri jelentkezni. :) (Mivel ez nem a hivatalos reklámtervezet része, hanem csak egy pályázat, ezért fizetést nem tudok adni érte, csak az ismertség lehetősége a díj!)

Mi kell a jelentkezéshez:

Minimum 5 darab fénykép rólatok (jpeg formátumban tudom csak elfogadni!).
Egy rövid bemutatkozás, amely az alábbiakat tartalmazza: név, születési idő, lakhely (csak város), külső jegyek (szemszín, hajszín, magasság, súly), pár mondat, hogy miért jelentkeztél a pályázatra, és a karakter neve, akinek a reklámarca szeretnél lenni (.doc formátumban tudom csak elfogadni!).


A karakterek, akikre jelentkezni lehet:

Adam Swanson: 23 éves, sötétszőke vagy világosbarna haja és kékesszürke szeme van. Magas, vékony, de azért izmos és férfias. (Én Robert Pattinsont képzeltem el, miközben írtam, szóval, olyan típusú férfi, mint ő.)

Camilla Jones: 21 éves, barna haja és barna szeme van. Magas, de Adamnél alacsonyabb egy kicsit, átlagos testalkatú, nőiesen gömbölyded. (Én Kristen Stewartot vagy Ashley Greent képzeltem el, miközben írtam, szóval, olyan típusú nő, mint ők.

Peter: 40-50-es éveiben járó férfi. Sötétbarna, szinte fekete a haja, sötétbarna a szeme. Magas, jól tartja magát, szélesek a vállai és izmos.

Julie: 21 éves, szőke hajú, kék szemű. Átlagos magasságú és testalkatú.

Jossie: 13 éves, szőkésbarna haja van és kék szemei. Átlagos magasság, testalkat.


A karakterekhez leginkább illő arcot én választom ki, mivel az én fejemben él a legélénkebben egy kép a szereplőimről. Ha valakinek a hajszíne, szemszíne nem egyezik a kiírtakkal, nem gond, a képszerkesztő programok sok mindent meg tudnak oldani… :D

A jelentkezési határidő: július 7-e, éjfél.

A jelentkezés módja: mailben a spiritbliss24@gmail.com címen, a képeket és a bemutatkozást csatoljátok a levélhez.

Ha valaki nem szeretne jelentkezni, az is terjessze a hírt, hátha van az ismeretségében valaki, akit érdekelne a dolog… :) Előre is köszönöm. :)

2010. június 4., péntek

A jelen boldogsága - 21. fejezet

Hétvégén felutazom Pestre a könyvhétre, hogy személyesen is találkozhassak Katona Ildikóval és részt vegyek más könyvhetes programokon, szóval, nem leszek elérhető... Viszont, írtam nektek fejezetet a hétvégére. :) Drukkoljatok, hogy minden fontos dolgot meg tudjak beszélni Ildikóval, és haladjunk a könyvkiadással kapcsolatban. :)




21. DOMBOCSKA




MIUTÁN HAZAÉRTÜNK az esküvő utáni nap hajnalban, Edward eltűnt Carlisle irodájában a fivéreivel együtt, és nem is láttam őt egészen másnap hajnalig. Mikor visszajött, az arca komor volt, és nem igazán akart beszélgetni. Csak bebújt mellém az ágyba, magához ölelt, és megkért, hogy aludjak tovább.

Másnap reggel, ahogy kinyitottam a szemeimet, azonnal tudtam, hogy ismét eltűnt mellőlem. Mikor Alice benézett hozzám, megkérdeztem tőle, hogy hová ment a testvére, de kitérő válaszként csak annyit kaptam, hogy neki, Jaspernek és Emmettnek el kell intézniük valamit. Egyszer Esme is benézett hozzám a testvéremmel, de egyébként egyedül voltam.

A következő napok sem teltek túlzottan másképp, azon kívül, hogy Carlisle felkeresett, és elmondta, hogy az állapotom miatt az lenne a legjobb, ha magántanulónak állnék – legalább is, ez lenne a fedősztori.

Egy hét után az aggodalom helyét, amit a Volturi és Gianna miatt éreztem, egyre inkább átvette a fásultság és az unalom érzése. Na meg, a bosszúságé. Amióta Edwardot a férjemnek tudhattam, azóta kevesebbet találkoztam vele, mint előtte. Napközben ki tudja, hol járt a fivéreivel, esténként pedig csak nyomott egy csókot a számra, mellém feküdt, és ha kérdezősködni próbáltam, teljesen bezárkózott.

Ismét alkonyodott, mikor lementem a konyhába, és egy tányért megpakoltam öt hatalmas szendviccsel. Mostanában ez volt az egyetlen örömöm, ami a legnagyobb sajnálatomra, kezdett meglátszani rajtam.

Éppen visszatettem a narancslevet a hűtőbe, mikor meghallottam Edwardék hangját odakintről. Alig pár pillanat múlva már otthon voltak, és még egy szemvillanásnyi idő kellett, hogy a hűvös karok magukhoz öleljenek, és szenvedélyes csókban részesüljek. Értetlenül pislogtam Edwardra, mikor eleresztett – már napok óta nem volt olyan jó kedvű, mint most.

- Hé, hé, srácok, az ingyen pornó nem szerepelt a ma esti programjaim között… - hangzott fel Emmett nevetése az ajtóból. – Kivéve persze, ha Rosalie benne van egy kis mókában – suttogta oda vigyorogva, aztán beljebb tessékelte magát. Kelletlenül kibontakoztam Edward karjaiból, aztán magam után húzva őt, lehuppantam a pult mellé. – Jesszus, ezt mind meg fogod enni? – ült le velem szembe Emmett, és hitetlenkedő kíváncsisággal meredt rám.

- Miért, csak nem kérsz belőle? – lóbáltam meg az orra előtt a szendvicsemet, mire elfintorodva húzódott hátrébb.

- Az kéne még… - borzongott meg. – De ha te ennyit eszel, kilenc hónap múlva úgy fogunk begurítani Carlisle irodájába, hogy megszülhess – röhögött fel, miközben a szemei a távolba meredtek. – Elképzeltem, vicces lesz… - rázkódtak meg a vállai. Egy másodpercig villámló tekintettel néztem rá, aztán a számhoz emeltem a kenyeret, és direkt hatalmasat haraptam belé.

- Emmett, kifelé! – hallottam meg Edward hangját magam mellől. Szigorúan meredt a testvérére, aki valószínűleg, megint valami számára viccesen gondolkozott velem kapcsolatban.

- Oké, oké… - emelte fel megadóan a kezét, aztán rám vigyorgott, és kisétált a konyhából.

- Mire gondolt? – fordultam Edward felé.

- Semmi fontosra – kaptam egy puszit a halántékomra. – Egyél csak… - mosolygott rám. Egy másodpercig elgondolkozva szuggeráltam a szendvicsemet, aztán visszatettem a tányérra.

- Tényleg kövér vagyok? – sütöttem le a szememet.

- Ne foglalkozz Emmettel. Lökött – csóválta meg a fejét Edward.

- Ez nem válasz a kérdésre… - préseltem össze a számat. Edward ellágyult vonásokkal nézett rám.

- Gyönyörű vagy. – A hangjától elpirultam, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg így gondolja, vagy csak megpróbálja elterelni a figyelmemet a témáról.

- Csak gyönyörű vagy gyönyörű és kövér? – faggattam tovább, mire nevetve megrázta a fejét.

- Terhes vagy, normális, hogy felszedsz néhány kilót. Akkor kéne megijednünk, ha nem tennéd… - simított végig az arcomon, aztán felemelte a megkezdett szendvicset, és a számhoz emelte. Egy pillanatig csak néztem rá, aztán győzött az éhség.

Alig negyed óra alatt eltűntettem mindent a tányéromról, aztán felmentem a fürdőszobába átöltözni. Kissé izgatottabb voltam, mint az elmúlt napokban, mert Edward hangulatából úgy tűnt, hogy esetleg lesz esélyem egy kis összebújásra.

Zuhanyzás után az állótükör elé léptem, és a törölközőt szétnyitva vizsgálgattam a hasamat. Tényleg jobban kidudorodik, mint eddig – simítottam végig rajta egy hangos sóhaj kíséretében. Más esetben nem érdekelt volna, ha felszedek pár kilóval többet, mint az normális lenne, de Edward mellett teljesen más volt minden. Ő olyan tökéletes volt, én meg… Nem is értettem, hogy tetszhetek neki, hogy kívánhat egy olyan tökéletlen lényt, mint én.

Magamba roskadva indultam vissza a hálószobába, miközben ezernyi kétség rágott, és mire beléptem az ajtón, az önbizalmam már teljes romokban hevert. Edward megütögette maga mellett az ágyat, aztán olyan mosolyt küldött felém, amitől egy másodpercre megremegett a lábam.

- Jó kedved van… - próbáltam meg elterelni a figyelmemet. Leültem az ágy szélére, és Edward arcát fürkésztem. – Elmondod, mi történt?

- Nem tudom, hogy nem idegeskednél-e rajta túl sokat feleslegesen. Csak téged szeretnélek megkímélni – sóhajtott fel, de éreztem, hogy az ellenállása koránt sem olyan erős, mint pár napja.

- A Volturi három hónap múlva eljön értünk és egy nomád vámpír mászkál a közelben… Mi az, ami ennél jobban idegesíthetne? – vontam fel a szemöldökömet. Edward szája megrándult, aztán bólintott.

- Mint észrevehetted, az elmúlt napokban elég sokat voltunk távol itthonról a testvéreimmel – kezdett bele. Tudtam, hogy nem vár válaszra, ezért csak csendben vártam, hogy folytassa. – Mi kidolgoztunk egy tervet, és erre gyakoroltunk úgymond…

- Miféle tervet? – A hangom halk volt. Edward pár pillanatig csendben elmélkedett, aztán mély levegőt vett.

- A Volturi így is, úgy is ránk fog támadni. Ha odaadnánk nekik Russelt, azzal csak időt nyernénk. Valamit úgyis találnak majd előbb vagy utóbb – fogta meg a kezemet – talán, hogy magát megnyugtassa, talán, hogy engem. – Jasper úgy gondolja, hogy nincs esélyünk, ha ellenünk jönnek. Akárhányan is állnak az oldalunkra, amíg a Volturi képes megfosztani az érzékeinktől vagy iszonytató fájdalommal kínozni minket, addig lehetetlenség szembeszállni velük.

- Meg fogunk halni? – hirtelen hideg borzongatott végig, de nem Edward bőre miatt.

- Nem. Természetesen, nem – rázta meg a fejét azonnal, és még erősebben szorongatta a kezemet. – Jasper szerint, az egyetlen lehetőségünk, ha mi támadunk először. Volterrában. Arónak eszébe sem jutna, hogy önként megyünk elébük, és kihasználhatnánk a felkészületlenségüket és a meglepetés erejét.

- Egyetértesz Jasperrel? – nyeltem nagyot. A gondolat, hogy be kell sétálnunk a Volturihoz, egyáltalán nem töltött el jó érzéssel.

- Bármennyire irtózom a gondolattól is, igen – bólintott.

- Szóval, mi megyünk Volterrába… Aro nem fog túl korán rájönni, hogy ott vagyunk? – próbáltam meg kiszedni Edwardból a részleteket.

- De igen, valószínűleg… Nem hiszem, hogy bejuthatnánk észrevétlenül a főhadiszállásukra. Éppen ezért kérjük az engedélyét a belépéshez.

- Ezt most nem értem – ráncoltam össze a homlokomat. – Az előbb a meglepetésről beszéltél…

- Giannát visszaküldjük, amint felkészültünk, hogy mondja meg Arónak, átadjuk neki Russelt. – Már éppen tiltakozásra nyitottam volna a számat, de a hosszú mutatóujj az ajkaimra simult, hogy elhallgattasson. – Valójában, nem fogjuk átadni – nyugtatott meg. – Elég, ha Aro úgy hiszi, ezért megyünk.

- Szóval, csellel bejutunk a Volturihoz, és aztán?

- Gianna segít nekünk… Igaz, hogy csak pár pillanatig tart a képessége, de ez elegendő idő lenne számunkra, hogy kiiktassuk azokat, akik túl veszélyesek ránk nézve. – Pár pillanatig csend volt, amíg megpróbáltam megemészteni a hallottakat. Nem tetszett, hogy Gianna hozzánk való hűsége az, amin a terv sikere áll vagy bukik, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami felboríthatott volna mindent.

- Mondjuk, hogy megbízhatunk Giannában, és nem árul el minket – tételeztem fel. – Mi van, ha Aro túl korán megérinti őt, és rájön mindenre? Ez túl nagy kockázat…

- Azon dolgozunk éppen, hogy ezt megoldjuk – simított ki egy tincset az arcomból Edward.

- Hogyan?

- Mikor Gianna megvárta Russelt abban a mosdóban, még fel sem merült benne, hogy elárulja Arót. Hiszen, ő sem látott semmi esélyt arra, hogy legyőzhetnénk… – nézett a szemembe Edward. – Aztán Russel beszélt neki a képességéről, és Giannának támadt egy ötlete – kelt fel mellőlem, és az ablakhoz sétált. – Gianna úgy gondolta, hogy az emlékek, amelyeket Russel töröl, valójában nem tűnnek el teljesen. Egyszerűen csak blokkolódnak. Ha pedig így van, akkor csak rá kell jönni, hogyan lehet visszahozni őket…

- És ez mennyiben segít nekünk? – próbáltam meg rájönni, de ötletem sem volt.

- Mielőtt visszaküldenénk Giannát, hagyja, hogy Russel törölje az emlékezetéből azokat a dolgokat, amelyeket Arónak nem szabad tudnia. Gianna csak annyira fog emlékezni, hogy itt volt, figyelt minket, mi beleegyeztünk Russel átadásába, és hazaküldtük őt – magyarázta Edward.

- Szóval, ugyanúgy Aro szolgája lesz, mint régen? De akkor hogy segít nekünk Volterrában majd? Ó! – nyögtem fel, mikor összeállt a kép. – Valahogy visszahozzuk az emlékeit a megfelelő pillanatban!

- Úgy bizony – mosolygott rám Edward halványan, amiért magamtól rájöttem a megoldásra.

- Akkor azért voltál távol mostanában olyan sokat, mert…

- …mert Russel képességét próbálgattuk. Hogy képes-e olyan sok emléket kitörölni Gianna fejéből, és hogy vissza tudja-e hozni őket – erősítette meg Edward a gondolataimat.

- És képes rá? – kérdeztem aggodalmasan.

- Máig nem voltam benne biztos… De ma megpróbálkoztunk egy új módszerrel, ami úgy tűnik, hogy be fog válni.

- Akkor ezért van jobb kedved – lelkesültem fel. Feltoltam magam az ágyról, és Edwardhoz lépve a karjaiba bújtam. – Mi volt az új módszer?

- Mondjuk úgy, hogy most egy emberi megoldás jobbnak bizonyult, mint egy természetfeletti – kuncogott fel, mire kíváncsian néztem fel rá.

- Nocsak…

- A pszichológusok gyakran használnak hívószavakat, amelyek felidéznek egy érzést, egy gondolatot, egy emléket… Russel ezt a szót ismételgette, miközben kitörölt egy emléket, és mikor ismét kimondta, az emlék elkezdett felszínre törni. Még nem tökéletes, de… Működhet – simogatta Edward keze a derekamat. – De ma már nem akarok erről többet beszélni – villant hirtelen ismerős fény a szemében.

- Van valami jobb ötleted? – vontam fel a szemöldökömet.

- Esetleg… - kapott fel könnyedén a karjaiba, hogy egyetlen lépéssel az ágy mellett teremjen ismét. – Már egy hete a feleségem vagy, és még alig volt lehetőségem szeretni téged – csókolt meg, miközben ismét letett a földre, és ujjai végigzongoráztak a combom külső oldalán.

- Szentségtörés – sóhajtottam. Edward a hálóingem széle alá nyúlt, és elkezdte felfelé húzni az anyagot.

- Fel a kezekkel! – kuncogott, én pedig kissé tétovázva, de engedelmeskedtem neki. Ahogy lekerült rólam a ruhadarab, zavartan kezdtem harapdálni a számat. – Mi a baj? – simult a hűvös tenyér az arcomra.

- Semmi – ráztam meg a fejemet, aztán a karjaimat Edward nyakába fűztem, és szorosan hozzábújtam. A kétségeim azonnal enyhültek, mikor megéreztem a hasamhoz nyomódó kemény bizonyítékát annak, hogy Edward kívánatosnak talál. Lehajtotta a fejét, és az ajkai végigkóstolták a vállamat és a nyakamat. Halk sóhajok szakadtak fel belőlem a gyengéd kényeztetés hatására, aztán egyszer csak furcsa mozgolódó érzés terelte el a figyelmemet. Megdermedve akadt bennem a levegő.

- Baj van? – Edward összeráncolt homlokkal húzódott el tőlem. Fél percig csak csendben figyeltem, aztán halkan felkuncogtam.

- Nem. Csak már hallucinálok… - pirultam el. Vagy tényleg túl sokat ettem… - tettem hozzá magamban. Lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam a kemény ajkakat. Edward finoman előre dőlt, arra ösztökélve, hogy leüljek az ágyra, aztán fölém mászva fekvő helyzetbe nyomott.

Kezeink simogatva fedezték fel a másik testét, mintha most először ismerkedtünk volna egymással, miközben összeforrtunk egy hosszú és mély csókban. Az újabb váratlan lökő érzésre most már mindketten mozdulatlanná merevedtünk. Edward elkerekedett szemekkel nézett rám, mire nagyot nyeltem.

- Ezt nem hallucináltam, ugye? – kérdeztem tőle halálra vált hangon. Edward azonnal felkelt rólam, és a kezét a hasamra fektette. Abban a pillanatban, ahogy hozzám ért, egy kis, mozgó dudor feszült a tenyerének. Mintha valami megérezte volna az érintését, és hozzá akart volna bújni. Zihálva könyököltem fel, miközben újabb mozgást éreztem odabent. – Ez nem lehet… Ilyenkor még nem… - ráztam a fejem.

- Szólok Carlisle-nak! – pattant fel Edward. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdtem, aztán hirtelen rájöttem, hogy teljesen meztelen vagyok. Gyorsan felkaptam a padlóról a hálóingemet, és ahogy belebújtam már nyílt is az ajtó.

Carlisle aggódó arccal nézett rám, Edward pedig sápadtan húzódott be a szoba sarkába, de nem vette le rólam a szemét.

- Edward azt mondta, hogy… Érzel valamit… - lépett közelebb Carlisle.

- Mozog. Mozog a babám – nyögtem fel, ahogy újra megéreztem az apró lábak rugdosását – legalább is, úgy képzeltem, hogy a lábai voltak.

- Feküdj le, kérlek – intett Carlisle az ágy felé. Amint megtettem, a kezét ugyanúgy, ahogyan Edward is, a hasamra tette. A mozgás nem maradt abba, de nem is koncentrálódott a keze alá, ahogyan az előbb.

- Tényleg mozog – komorodott el Carlisle arca. Edward egész testében megfeszült, és láttam rajta, hogy megint közel áll a kiboruláshoz.

- Végül is, különleges baba. Lehet, hogy nála ez a normális – vetettem fel, hogy megnyugtassam. – Csak mozgolódik, nem fáj vagy ilyesmi…

- Ez azt jelenti, hogy sokkal fejlettebb, mint hittük – fordult a fia felé Carlisle. – Hozok egy centit… - suhant ki a szobából, hogy egy pillanattal később már egy mérőszalaggal a kezében álljon az ágy mellett. – Ülj fel, kérlek – adta az újabb utasítást. Hagytam, hogy lemérjen, aztán elgondolkozva nézett a centire. – Négy hónap… - motyogta maga elé.

- Négy… hónap? – ismételtem el.

- A derékbőséged alapján négy hónapos terhesnek tippelnélek – bólintott Carlisle.

- Én azt hittem, hogy csak túl sokat eszek, és emiatt… - suttogtam magam elé, miközben elkezdtem halkan számolni. – Körülbelül másfél hete lehetett, ha azóta négy hónapot… - emeltem fel az ujjaimat.

- Egy nap alatt két hetet fejlődik – hallottam meg Edward fojtott hangját.

- Akkor… - ráncoltam össze megint a homlokomat.

- Akkor tizennyolc nap alatt kell kifejlődnie teljesen – segített ki ismét Edward. Az ujjai – a szokásoshoz képest, még jobban – elfehéredtek, ahogy a keze ökölbe szorult.

- Még másfél hét? – kerekedtek el a szemeim az izgalomtól. Újabb apró rúgást éreztem, mintha a kisbabám meg akart volna erősíteni abban, hogy jól számoltam.

- Minden nap le kell mérnünk, hogy lássuk, tényleg napi két centit nő-e a derékbőséged… Az is lehet, hogy lelassul – tekerte össze a mérőszalagot Carlisle.

- Vagy felgyorsul – hunyta le Edward a szemét egy pillanatra.

- Ne aggódj, jól vagyok! – kerültem ki Carlisle-t, hogy Edwardhoz léphessek. Mosolyogva fogtam meg a kezeit. – Még meg is könnyebbültem, hogy nem kövér vagyok, csak a baba nő – nevettem fel, mire vetett rám egy az épelméjűségemben kételkedő pillantást.

- Azt hittem, több időnk lesz felkészülni – sóhajtott fel Carlisle. – De megoldom – mosolygott ránk biztatóan. Edward pillantása az apja felé rebbent, aztán bólintott. – Ha bármi gond van, szóljatok – sietett ki az ajtón. Biztos voltam benne, hogy az egész éjszakát annak fogja szentelni, hogy a nem sokára levezetendő szülés menetéről gondolkozzon.

- Rá kellett volna jönnöm – fürkészte a hasamat Edward.

- Szóval, te is észrevetted, hogy nagyobb lett, csak azt hitted, hogy híztam, igaz? – tettem csípőre a kezeimet.

- Normálisnak hittem, hogy hízol egy keveset, és eszembe sem jutott… ez… - túrt bele a hajába. Kinyújtottam a kezemet, és végigsimítottam a kemény mellkason.

- Azt hiszem, félbehagytunk valamit… - búgtam többek között azért, hogy eltereljem a figyelmét. Hitetlenkedve felnyögött.

- Isabella…

- Mi van? Nem történt semmi sem – kezdtem gombolgatni az ingét. – Jól vagyok, nem fáj semmim és kívánlak…

- Te nem érted, hogy mit jelent ez? – lépett el a kezem elől.

- Hát, úgy tűnik, hogy nem – fújtam ki a levegőt kissé hangosan.

- Még kilenc-tíz nap… - nézett rám fájdalmas tekintettel.

- Igen. Még kilenc-tíz nap, és szülők leszünk. Hidd el, én sem képzeltem, hogy ilyen gyors lesz, de nem bánom. Furcsa lesz és nehéz… De hamar beletanulunk majd, meglátod – próbáltam meg kedvesebb hangon bíztatni.

- És ha… nem úgy alakul, ahogy szeretnénk? Alig másfél hét múlva, akár el is veszíthetlek. Az olyan szörnyen kevés idő. Nem akarom… – ült le az ágyra, miközben mindkét kezét a fejének támasztotta két oldalt.

- Edward, már megmondtam… Nem lesz baj, erős vagyok – ültem le mellé. Ahogy a kezemet a combjára fektettem, összerezzent. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk… - sóhajtottam fel elkeseredve.

- Én próbáltam… Kilenc hónap hosszú idő, azt hittem, addig sikerül elhinnem teljesen, de másfél hét… Olyan közel van, annyira… valóságos… - nézett rám kétségbeesve. Rossz volt látni, ahogy szenved, és fogalmam sem volt, mit kéne mondanom neki.

Mielőtt még bármit kitalálhattam volna, a hideg ajkak vadul kaptak az enyémek felé, és olyan hévvel kezdték csókolni őket, amilyenben talán, egész eddig életem során sosem volt részem. Mintha Edward fel akart volna falni, a saját részévé tenni…

- Nem lesz semmi baj… - suttogtam a fülébe, mikor az ölébe húzott. Keze végigsimított a hasamon, mintha valami jelet várna, egy megerősítést, hogy igazat mondok neki, és mikor az apró dudor mozogni kezdett közvetlenül a tenyere alatt, én biztos lettem abban, amit eddig csak sejtettem. – Megismer téged – jelentettem ki. Edward kételkedve nézett rám.

- Már hogy ismerne meg?

- Mikor Carlisle megérintett, nem bújt így hozzá. Csak akkor csinálja ezt, amikor te simogatod. Nézd… - húztam el a kezét, mire a dudor is visszahúzódott. Pár pillanat múlva visszafektettem a tenyerét az előbbi helyre, a kisbabánk pedig ismét megmutatta magát. – Látod? – vigyorogtam rá boldogan. – Szeret téged. Épp ezért, nem fog bántani engem – nevettem fel halkan. Edward feszült vonásai kissé ellazultak, keze újra és újra végigsimított az apró, izgő-mozgó dombocskán.