A jelen boldogsága - 23. fejezet

Szandi megint nem tudta átolvasni a fejezetet (nem tudtam időben szólni neki, hogy kivételesen ma frisselek és nem holnap), remélem, hogy azért nincs benne sok hiba. :)
És még valami, aki érdeklődik a saját könyvem az Árnyékvilág iránt, és nem lépett be még a Spirit Bliss - Árnyékvilág könyvklubba, az még megteheti. :) Játékok, ajándékok, kedvezmények várnak rátok ott, na és persze, jó társaság. :)

Későbbi megjegyzés: Szandi már átolvasta. :)



23. CSODA ÉS RAGYOGÁS




EDWARD A SZOKÁSOSNÁL sápadtabban ült az ágy szélén, és csak üveges tekintettel meredt maga elé. Óvatosan kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a vállát, miközben a gyomrom remegett az idegességtől. Fogalmam sem volt, mit tudhatott meg, mit mondhatott neki a kisbabánk, amitől ennyire kiborult, de az elmúlt pár perc szótlansága a frászt hozta rám.

- Edward, kérlek… - suttogtam halálra vált hangon. Megborzongott, mint aki most ébredt fel valamiféle álomból, aztán végre felém fordult. – Mi történt?

- Kényelmetlen neki egy kicsit odabent… Túl… túl kicsi a hely – nyelt nagyot Edward, miközben a pillantása az arcomról a hasamra csúszott. Ahogy én is lenéztem, majdnem felnevettem. Szép nagy baba lehet, ha ezt a lakhelyet is szűkösnek találja…

- Szóval, egyek többet? – kuncogtam fel. Edward zavartan rázta meg a fejét.

- Nem. A méreteid megfelelőek, csak… - A hosszú ujjak kétségbeesve túrtak a bronzvörös tincsekbe. – A kislány amiatt panaszkodik, hogy nem elég neki a hely az öccse miatt. Persze, nem ezekkel a szavakkal mondta, de a lényeg ez volt – hadarta Edward. Pár másodpercig csak meglepetten hallgattam, és próbáltam felfogni a szavai értelmét, aztán elnyílt a szám a döbbenettől.

- Egy kislány és egy kisfiú? – nyögtem ki. – Ketten… ketten vannak? – simítottam végig a hasamon, ami hullámozni kezdett a bent lévők vidám ficánkolásától. – Ó, atyám… - nyögtem fel. – Hallod őket, mit mondanak? – öntött el hirtelen az izgatottság. Tudni akartam minden egyes gondolatot, ami csak megszületik az én kicsikéim fejében. – Edward! – szóltam rá, mert egyáltalán nem figyelt rám.

- Én csak a kislányt hallom – ráncolta össze a homlokát Edward.

- De azt mondtad, van egy kisfiú is…

- Csak a kislánytól tudom. De őt magát nem hallom – rázta meg a fejét.

- De ugye, nincs baja? Nem lehet, hogy… - Zihálni kezdtem attól, ami eszembe jutott. Hallottam már olyanról ikerterhességek esetében, hogy az egyik iker halva született, míg a másik életben maradt. A gondolat, hogy az egyik gyermekem holtan van a testemben, és nem tehetek semmit sem érte, teljesen kiborított.

- Nem, semmi baja – nyugtatott meg gyorsan Edward. – Mozgolódik. Azt hiszem, egy kicsit el van nyomva szegénykém – nevetett fel zavartan, aztán meglepett arcot vágott, mintha megdöbbentené a saját reakciója. Mikor értetlen arcot vágtam, folytatta. – A kishúga kicsit erőszakos. Megpróbál minél nagyobb helyet elfoglalni, és kitúrja őt. Valahol… itt lehet… - emelte Edward a kezét a hasam bal oldalához, mire az aprót mozdult.

- Szóval, ő a nyugodtabb – mosolyodtam el. – Akkor a lányka rugdos folyton… - szisszentem fel, ahogy a másik oldalon egy láb erőteljes lökését éreztem.

- Nem akar bántani - állapította meg Edward. – Csak azt akarja, hogy rá figyeljünk, és másképp nem tudja felhívni a figyelmet magára. Fogalma sincs róla, mekkora az ereje… - Edward tenyere átsiklott a másik oldalra, ahol egy nagyobb hupli jelent meg. Csak most vettem észre, hogy Edward arckifejezése teljesen megváltozott. Eddig folyton csak az aggodalmat, a félelmet lehetett látni rajta, most először viszont, hosszú pillanatokra átvette a vonásai felett az uralmat a gyengédség és a meghatottság.

- Furcsa őket kislánynak és kisfiúnak hívni… Kitalálhatnánk valami nevet nekik – javasoltam. Ki akartam használni Edward hangulatát, mert biztos voltam benne, hogy nem fog sokáig tartani. Amint elkezd azon elmélkedni, hogyan fogok megszülni két gyereket, biztosan megint halálra fogja aggódni magát. Én nem akartam erre gondolni – biztos voltam benne, hogy lényegtelen, hány babám lesz, minden rendben fog menni.

- A kislányt elnevezhetnénk rólad. Biztosan olyan gyönyörű lesz, mint te – simítgatta a pocakomat Edward megbabonázva, a mozgó dombocska pedig követte az érintését – apa és lánya már most játszottak egymással. A kezem a bal oldalra csúszott, és éreztem a finom nyomást, ahogy egy apró test hozzám simul.

- Nem is tudom… Furcsa lenne magunkról elnevezni őket – húztam el a számat.

- Pedig ez szokás volt régen – vonta meg Edward a vállát.

- Ő pedig úgysem lehet Edward – mutattam az apró dudorra, ami valószínűleg, a kisfiam lába vagy könyöke lehetett. – Három Edward már kicsit túl sok lenne egy családban…

- Rendben, akkor mi legyen? – vonta össze a szemöldökét Edward, én pedig szinte láttam, ahogy a fejében végigpörög az összes név, amiről eddigi léte során már hallott.

- Nem tudom – sóhajtottam fel. Edward még azelőtt az ajtó felé fordult, hogy a halk kopogtatás felhangzott volna.

- Igen… - szólt ki. Az ajtó kitárult, és Esme lépett be rajta az öcsémmel a karjában.

- Carlisle beszélne veled – nézett Edwardra, miközben közelebb lépett az ágyhoz. – Én pedig ezt hoztam – nyújtott felém egy könyvet. – Hétezer babanév van benne, gondoltam, átnéznétek… - mosolygott rám halványan.

- Köszönöm – vettem el, és azonnal belelapoztam.

- Mindjárt visszajövök – nyomott egy puszit a homlokomra Edward, aztán kisietett a szobából. Lelkesen nézegettem a felsorolt neveket, mikor a testvérem gügyögése megzavart a kutakodásban.

- Ideadod egy kicsikét? – fektettem le magam mellé a könyvet. Esme bólintott, aztán letette az ágyra az öcsémet. A kis kezek érdeklődve kapaszkodtak bele a hatalmas hegybe, amit valaha a hasamnak nevezhettem. Valószínűleg, a testvérem is furcsállhatta a változást, bár neki még nem volt fogalma róla, miért is következett be. – Hát igen, elég nagy lett, nem igaz? – simogattam meg a vékony karocskát. A barna szemek érdeklődve meredtek rám. – Itt van bent az unokahúgocskád és az unokaöcsikéd, nézd csak… Tedd ide a kezedet – fogtam meg a csuklóját, és oda helyeztem, ahol mozgást éreztem. Edward egy másodpercig csendesen nézett maga elé, aztán ahogy a hasam hullámzott egyet, riadtan rándult össze, és kitört belőle a sírás. – Hé, hé, semmi baj – halkan nevetve húztam magamhoz, hogy megnyugtassam. – Nem bántanak – simogattam a világosbarna tincseket. – Csak tetszel nekik, ezért mozgolódnak. Ha megszületnek és megnőnek, akkor majd együtt fogtok játszani. Lesznek új játszópajtásaid, nem örülsz? – törölgettem meg a könnyes arcocskát. Edward befúrta a fejét a nyakam mellé, hogy ne is lássa a mozgolódó pocakomat. Tanácstalanul pislogtam fel Esmére, aki mosolyogva ült le mellénk.

- Edy – szólította meg a testvéremet, aki azonnal felkapta a fejét és vigyorral az arcán fordult felé. – Nézd csak, elbújtak… - mutatott a hasamra, ami most mozdulatlan volt. A barna szemek félve mertek csak arra felé fordulni, amerre Esme mutatott. – Szomorúak lettek, amiért félsz tőlük. Nem akarod megkeresni őket? – nyújtotta ki a kezeit Esme az öcsém felé, aki azonnal utána kapott, és belekapaszkodott a fehér ujjakba. Kíváncsian figyeltem, hogyan veszi rá Esme, hogy ne féljen a mozgó dombocskáktól, miközben furcsa érzés fogott el.

Azzal eddig is tisztában voltam, hogy Esme mennyire szereti a testvéremet, de az csak most tudatosult bennem, hogy kicsi Edward is szinte anyjaként kötődik Esméhez. Figyelmesen hallgatta, hogyan magyaráz neki a kisbabáimról, és pár próbálkozás után már nevetve próbálta rávenni őket, hogy mutassák meg magukat.

- Mi az? – Esme hangja terelte vissza a figyelmemet a gondolataim világából a valóságba. – Jól érzed magad?

- Persze – bólintottam laposakat pislogva. Észre sem vettem, hogy mennyire kimerített ez a pár óra ébrenlét és a bordatörés okozta fájdalom – ami mostanra már teljesen elmúlt. – Csak szépek vagytok így együtt… - mosolyodtam el. Talán, korábban irigykedtem volna arra, hogy a testvérem Esmét tekinti inkább az anyjának, mint engem – bár nekem mondta ki először az anya szót -, de most, hogy pontosan tudtam, éreztem, mit is jelent, ha az embernek saját gyermeke van, egyáltalán nem sajnáltam ezt az örömet Esmétől. Azok után, ami a múltban történt vele, megérdemelte, hogy ha nem is teljesen – mert egy saját kisbabát senki sem pótolhat -, de mégis megélhesse az anyaság örömeit.

Mikor a nagyobbik Edward belépett az ajtón, és megláttam a gondterheltséget az arcán, már biztos voltam benne, hogy Carlisle-lal megint a terhességemről beszéltek. Esme rávette a testvéremet, hogy adjon búcsúpuszit a babáknak és nekem, aztán a karjaiba kapta őt, és magunkra hagyott.

- Na, ki vele, mi a baj megint? – sóhajtottam fel, miközben ismét a kezembe vettem a névutókönyvet.

- Holnap kivesszük belőled a kicsiket – közölte Edward, miközben a földet fürkészte.

- Mi? – nyögtem ki.

- Egy kisbaba is veszélyeztetheti az életedet, ha hagyjuk, hogy teljesen kifejlődjenek mindketten ilyen rövid idő alatt… Fogalmunk sincs róla, hogy bírná a szervezeted. És a szülés… - borzongott meg Edward.

- Nem hagyom, hogy bántsátok őket! – fontam a karomat védelmezően a hasam köré, és rémülten néztem rá. Képtelen voltam elhinni, hogy Edward képes lenne ártani a gyermekeinknek azok után, hogy már kommunikált is a kislányával, hogy érezte őket mozogni.

- Nem esik bajuk – lépett közelebb Edward, és nyugtatóan felemelte a kezét. – Holnap már tizenhat naposak, vagyis emberi számításban, nyolc hónaposak. Kifejlődött a tüdejük, így életképesek. Csak koraszülöttek lesznek, de Carlisle el tudja látni őket.

- Nem kockáztathatom az életüket – ráztam hevesen a fejemet. Edward leült mellém az ágyra, és legnagyobb meglepetésemre, az arcát a hasamra fektette, aztán a kezeivel megkereste az enyémeket, és a tenyeremet a hajára fektette. Az ujjaim önkéntelenül kezdtek vigasztaló cirógatásba.

- Szeretlek, és tudom, hogy sosem bocsátanád meg, ha baja esne a kisbabáinknak. De, ha megszületnek, szükségük lesz rád. Ők sem élhetnek nélküled. Szükségük van az anyukájukra. – Apró lökéseket éreztem a hasamban, mintha csak helyeseltek volna odabent az apró kezek és lábak. – Ha holnap Carlisle segítségével a világra hozod őket, minden rendben lesz. Érzem. Kérlek, most az egyszer te hidd el nekem, hogy minden rendben lesz, mert nincs más választásunk, ha azt akarjuk, hogy mindhárman… - Edward hangja megbicsaklott, nekem pedig potyogni kezdtek a könnyeim. – Önző vagyok, tudom. De nekem mindhármótokra szükségem van, hogy létezni tudjak.

- Hogy menne ez az egész? – suttogtam halkan.

- Carlisle elaltat majd, és császármetszéssel kiemeli a kicsiket.

- Hogyan… hogyan tudja kiszedni őket a burok mögül? Azt mondta, hogy az védi őket, mint egy páncél. Magzatvizet sem tudott venni, mert a tűt nem engedi át – jutott eszembe a próbálkozás, és a hosszú tű emlékétől kirázott a hideg.

- A mondák szerint, a kicsik kirágták magukat az anyaméhből, vagyis a vámpírfog át tudja szakítani a burkot… - nézett fel rám Edward félve a reakciómtól.

- Azt akarod mondani, hogy… Uh, ez… Nem túl gusztusos… - fintorodtam el.

- Hát, volt már ennél rosszabb dolog is a szánkban. Tudod te, hogy milyen undorító íze van egy pizzának? – nevetett fel halkan, én pedig hálás voltam neki, hogy a félelmei ellenére megpróbálja könnyebbé tenni a helyzetet a viccelődéssel.

- Ez aztán a találó hasonlat… Pizza és emberi belsőszervek… Nem is tudom, melyiket választanám szívesebben – vontam fel gunyorosan a szemöldökömet. – Ó, de, mégis! A pizzát – nyújtottam ki a nyelvemet Edwardra. A tekintete ellágyulva fürkészte az arcomat.

- Akkor… Beleegyezel? – kérdezte rekedt hangon.

- Ez a legjobb megoldás a kisbabáink számára, hogy életben maradjanak és ne veszítsék el az anyjukat? – fúrtam a pillantásomat a sötétarany tekintetbe.

- Igen, tiszta szívből úgy gondolom, hogy igen.

- Bízom benned – sóhajtottam. – Holnap a világra hozom a gyermekeinket. Viszont, akkor még ma keresnünk kell nekik nevet. Az nem járja, hogy kislánynak és kisfiúnak szólítsam őket, mikor először a karomba veszem őket – nyújtottam át Edwardnak az Esmétől kapott könyvet, aztán ásítottam egy nagyot. – Olvasd fel őket, addig én pihentetem a szememet – mormoltam. Hirtelen olyan fáradtnak és gyengének éreztem magam.

Edward halkan sorolni kezdte a neveket, és felolvasta mellé a jelentésüket, de a hangja olyan lágy és dallamos volt, hogy fél perc múlva már csak elmosódva hallottam őt.

- Isabella… - ébredtem fel a halk suttogásra.

- Mmmi az? – nyöszörögtem. – Alszom…

- Tudom, kedvesem, de vacsoráznod kéne. A kislányunk éhes… És valószínűleg, a testvére is - éreztem meg Edward ajkait az arcomon. – Gyere, nyisd ki a szádat… - kérte tőlem, én meg csukott szemmel teljesítettem, amit mond.

- Husi – nyammogtam elégedetten. – Juliette itt van? – tisztult ki kissé a fejem az ismerős ízt érezve.

- Mind itt vannak. A farkascsaládod… - tett újabb falatot a számba Edward, miután lenyeltem az előzőt. – Szóltam nekik, hogy mit tervezünk, és veled szerettek volna lenni.

- Hol vannak? – néztem fel végül, bár nehezemre esett nyitva tartani a szememet.

- Odalent. Nem akartak felkelteni – simított végig Edward az arcomon komor arccal.

- Valami baj van? – fogadtam el egy újabb húsdarabot.

- Csak nem nézel ki valami jól… Mármint… Így is gyönyörű vagy, csak olyan fáradtnak tűnsz – javította ki magát Edward, és finoman elhúzta a mutatóujját a szemem alatt.

- Csak már éhes voltam – kordult meg a gyomrom megerősítve a szavaimat. – Mindjárt jobb színem lesz, csak adj még – nyitottam ki a számat.

- Tudod, gondolkoztam… - szólalt meg pár perc után Edward. – Nézegettem azt a könyvet, amíg aludtál, és tudom, hogy nem szeretnéd, ha a mi neveinket kapnák a kicsik, de…

- De? – noszogattam a folytatásra kíváncsian.

- Isis és Edan – nézett a szemembe. – Isis a termékenység istennője volt, és hát, egy igazi csoda az, hogy nekünk kettőnknek… - érintette meg a hasamat. – Az Edan pedig azt jelenti, láng, ragyogás. – Próbáltam kitalálni, hogy ez hogyan kapcsolódik hozzánk vagy a babákhoz, de nem igazán sikerült, míg Edward meg nem magyarázta. – Mert fényt hozott az életünkbe ő és a kishúga.

- Isis és Edan – ismételtem meg a nevünk első két betűjével kezdődő neveket.

- Mit szólsz? – nézett rám Edward olyan lelkesen, hogy ha nem tetszettek volna az általa választott nevek, akkor sem lettem volna képes bevallani neki. De szerencsére, nem kellett füllentenem neki.

- Imádom őket – mosolyodtam el tiszta szívből. Az egyik kezemet a hasam bal, a másikat pedig a jobb oldalára fektettem. – Mit szóltok, Isis és Edan? – érdeklődtem meg a kisbabáink véleményét, aztán felnyögtem a mindkét oldalamat érő élénk rugdosástól. – Tetszik nekik – mosolyodtam el egy mély levegő után.

- Csodás! – vigyorodott el büszkén Edward, amiért sikerült nekünk is tetsző neveket választania, majd egy csókot nyomott a számra.

- Azt hiszem, vendégeket kapunk – pislogtam az ajtó felé, ahogy meghallottam odakint a csendesnek szánt hangokat.

- Na, ne taposs már a lábamra! – ismertem fel Benji hangját.

- Úgysem érzed, dinka, akkor meg mit nyafogsz? – felelt neki a testvére.

- Maradjatok már csendben! Komolyan mondom, olyanok vagytok néha, mint két idióta kölyök – szólt bele a vitatkozásba Joshua is.

- Hé, az oké, hogy őt lekölyközöd, de én kikérem magamnak! – feleselt vissza Dan.

Edward rám kacsintott, aztán egy másodperc törtrésze alatt felpattant mellőlem, az ajtóhoz rohant, és kinyitotta. A következő pillanatban csak halk puffanásokat és káromkodásokat lehetett hallani.

- Szállj már le rólam! – nyögött fel Benjamin, és megpróbálta lerugdosni magáról a bátyját, aki persze, nem hagyta magát. Nem bírtam visszafojtani a nevetést, ahogy elkezdtek hadakozni a földön, és hosszú, napbarnította karok és lábak meredtek a plafon felé.

- A nevükben is szégyellem magam… - lépett be a szobába Joshua, Aidan és Nate kikerülve a két fiút. – Keljetek már fel, az istenért! – csóválta meg a fejét Josh.

- Fel! – Nate hangja keményen csattant, mire Benjamin és Daniel azonnal talpra ugrottak.

- Most nézzétek meg, összetörtek a virágok! – emelt fel a földről egy összenyomódott csokrot Aidan.

- Az ő hibája! – Újabb kuncogás tört ki belőlem, ahogy a fiúk egyszerre szólaltak meg és mutattak egymásra. Joshua nagyot sóhajtott, aztán közelebb lépett az ágyhoz.

- Hogy vagy? – nézett végig rajtam aggódó tekintettel.

- Soha jobban – füllentettem mosolyogva, bár a rám törő enyhe szédüléstől kicsit szétmosódottan láttam az alakját. – És a lányok? – emelkedtem fel egy kissé, hogy kilássak az ajtón, majd elsápadva préselődtek össze az ajkaim, ahogy a mozdulattól fájdalom nyilallt a hasamba. Edward felém mozdult, de aprót ráztam a fejemen, hogy tudja, semmi gond.

- Ők még lent vannak. Rákattantak a babaholmikra – forgatta meg a szemeit Joshua.

- Saore is? – halkult el a hangom, ahogy Aidanra néztem.

- Mondjuk úgy, hogy ő passzív nézelődő egyelőre – mosolyodott el halványan. Visszaakartam mosolyogni rá, de egy újabb erős fájdalom fintorba rántotta az arcomat. Gyorsan úgy csináltam, mintha épp tüsszentenem kéne, csak nem sikerülne.

- Szóval, két baba… És már holnap… - törte meg a fél perces csendet Joshua.

- Úgy tűnik – bólintottam. Lopott pillantást vetettem Jonathan felé, aki csendesen behúzódott a fal mellé, és a mellkasa előtt összefont kézzel a padlót fürkészte. Biztos voltam benne, hogy nagyon nehezen viseli most ezt a helyzetet, de fogalmam sem volt, hogyan enyhíthetnék ezen.

- És ki lesz a keresztapjuk? – vigyorgott rám Benji. Ő volt az egyetlen, aki valószínűleg, csak a jó oldalát látta a terhességemnek és egyáltalán nem aggódott azon, hogy rosszul is elsülhetnek a dolgok.

Azt kívántam, bár én is ennyire gondtalanul tudnám várni a holnapot, de a kis csomó a gyomromban, bármennyire is akartam, nem szívódott fel. Főleg, hogy egyre rosszabbul éreztem magam. A takaró alá dugtam a kezemet, és belemarkoltam a lepedőbe, hogy ne mutassam ki az újra és újra rám törő görcsök okozta fájdalmat.

Edward összeszűkölő szemekkel nézett rám, aztán ellökte magát az íróasztaltól.

- Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha lassan elbúcsúznátok… Isabellának pihennie kell – nézett végig a fiúkon bocsánatkérő, de határozott tekintettel.

- Várj, még hívd fel a lányokat előbb – kértem tőle. Miután teljesült a kívánságom, kaptam pár gyors ölelést és puszit – Jonathantól pedig egy tétova-aggódó pillantást messziről -, azután Edward tényleg kitessékelt mindenkit a szobánkból.

- Fáj, igaz? – sietett vissza mellém Edward, ahogy egyedül maradtunk.

- Mindent észreveszel? – húztam el a számat.

- Ez a dolgom. Nagyon fáj? – simított végig a homlokomon.

- Kibírom – vontam meg a vállamat, miközben biztos voltam benne, hogy az ujjaim már elfehéredtek a lepedő körül.

Lehunytam a szemeimet, és igyekeztem újra elaludni, de mikor félálomba zuhantam volna, mindig a saját fájdalmas nyögéseimre ébredtem. Edward egész éjszaka ott ült az ágyam szélén, és néha éreztem a leheletnyi simogatásokat és csókokat, amelyek enyhíteni próbálták a szenvedésemet.

Mire reggel lett, már szinte vártam, hogy Carlisle kezei alá feküdhessek. Rettenetesen féltem, de legalább abban biztos lehettem, hogy így vagy úgy, a fájdalom, amit érzek, biztosan elmúlik. A hajam nedvesen tapadt az arcomba, a levegőt pedig olyan zihálva kapkodtam, hogy egy gőzkatlan simán megirigyelhette volna a fújtatásomat.

Edward és én is próbáltunk beszélni a kicsikhez, hátha akkor megnyugszanak majd, de hiába. Egyre izgatottabbak lettek, mintha csak megérezték volna – vagy talán, pontosan tudták – mi vár ránk a mai napon. Ez pedig sűrűbb és erőteljesebb rúgásokkal és ütésekkel járt együtt.

- Nem lesz semmi baj, végig veled leszek… - suttogta Edward a fülembe, mikor átcipelt Carlisle dolgozószobájába. A Cullen család tagjai és a farkasok – akik itt töltötték az éjszakát – a folyosón idefelé sok sikert kívántak és odakint várakoztak.

Edward éppen felfektetett a műtőasztalra, mikor Carlisle felemelt kezekkel lépett be a szobába a bemosakodás után, pont úgy, ahogy azokban a kórházi sorozatokban szoktak az orvosok, amiket régen mindig megnéztem.

- Rendben, elkezdhetjük? – mosolygott rám Carlisle miután előkészített a műtéthez.

- Igen – feleltem fojtott hangon.

- A létemnél is jobban vigyázok rád és a babákra – ígérte, és tudtam, hogy nem csak azért mondja, hogy megnyugtasson, hanem tényleg így van.

- Edward! – kiáltottam fel halkan, mikor az altatómaszk felém közeledett. Carlisle keze megállt a levegőben, Edward pedig közelebb hajolt hozzám. – Szeretlek – mondtam gyorsan. A mézarany tekintet kavarogva nézett vissza rám, aztán Edward egy csókot lehelt a számra.

- Én is szeretlek – szorította meg a kezemet finoman. Ahogy az altatógázt belélegeztem, és kezdett elhomályosulni a világ, még láttam, hogy a vonásain megjelenik a félelem. Meg akartam nyugtatni őt, de a szám nem akart mozdulni, a szemhéjam pedig olyan nehézzé vált, hogy képtelen voltam tovább nyitva tartani a szemeimet.