A jelen boldogsága - 21. fejezet

Hétvégén felutazom Pestre a könyvhétre, hogy személyesen is találkozhassak Katona Ildikóval és részt vegyek más könyvhetes programokon, szóval, nem leszek elérhető... Viszont, írtam nektek fejezetet a hétvégére. :) Drukkoljatok, hogy minden fontos dolgot meg tudjak beszélni Ildikóval, és haladjunk a könyvkiadással kapcsolatban. :)




21. DOMBOCSKA




MIUTÁN HAZAÉRTÜNK az esküvő utáni nap hajnalban, Edward eltűnt Carlisle irodájában a fivéreivel együtt, és nem is láttam őt egészen másnap hajnalig. Mikor visszajött, az arca komor volt, és nem igazán akart beszélgetni. Csak bebújt mellém az ágyba, magához ölelt, és megkért, hogy aludjak tovább.

Másnap reggel, ahogy kinyitottam a szemeimet, azonnal tudtam, hogy ismét eltűnt mellőlem. Mikor Alice benézett hozzám, megkérdeztem tőle, hogy hová ment a testvére, de kitérő válaszként csak annyit kaptam, hogy neki, Jaspernek és Emmettnek el kell intézniük valamit. Egyszer Esme is benézett hozzám a testvéremmel, de egyébként egyedül voltam.

A következő napok sem teltek túlzottan másképp, azon kívül, hogy Carlisle felkeresett, és elmondta, hogy az állapotom miatt az lenne a legjobb, ha magántanulónak állnék – legalább is, ez lenne a fedősztori.

Egy hét után az aggodalom helyét, amit a Volturi és Gianna miatt éreztem, egyre inkább átvette a fásultság és az unalom érzése. Na meg, a bosszúságé. Amióta Edwardot a férjemnek tudhattam, azóta kevesebbet találkoztam vele, mint előtte. Napközben ki tudja, hol járt a fivéreivel, esténként pedig csak nyomott egy csókot a számra, mellém feküdt, és ha kérdezősködni próbáltam, teljesen bezárkózott.

Ismét alkonyodott, mikor lementem a konyhába, és egy tányért megpakoltam öt hatalmas szendviccsel. Mostanában ez volt az egyetlen örömöm, ami a legnagyobb sajnálatomra, kezdett meglátszani rajtam.

Éppen visszatettem a narancslevet a hűtőbe, mikor meghallottam Edwardék hangját odakintről. Alig pár pillanat múlva már otthon voltak, és még egy szemvillanásnyi idő kellett, hogy a hűvös karok magukhoz öleljenek, és szenvedélyes csókban részesüljek. Értetlenül pislogtam Edwardra, mikor eleresztett – már napok óta nem volt olyan jó kedvű, mint most.

- Hé, hé, srácok, az ingyen pornó nem szerepelt a ma esti programjaim között… - hangzott fel Emmett nevetése az ajtóból. – Kivéve persze, ha Rosalie benne van egy kis mókában – suttogta oda vigyorogva, aztán beljebb tessékelte magát. Kelletlenül kibontakoztam Edward karjaiból, aztán magam után húzva őt, lehuppantam a pult mellé. – Jesszus, ezt mind meg fogod enni? – ült le velem szembe Emmett, és hitetlenkedő kíváncsisággal meredt rám.

- Miért, csak nem kérsz belőle? – lóbáltam meg az orra előtt a szendvicsemet, mire elfintorodva húzódott hátrébb.

- Az kéne még… - borzongott meg. – De ha te ennyit eszel, kilenc hónap múlva úgy fogunk begurítani Carlisle irodájába, hogy megszülhess – röhögött fel, miközben a szemei a távolba meredtek. – Elképzeltem, vicces lesz… - rázkódtak meg a vállai. Egy másodpercig villámló tekintettel néztem rá, aztán a számhoz emeltem a kenyeret, és direkt hatalmasat haraptam belé.

- Emmett, kifelé! – hallottam meg Edward hangját magam mellől. Szigorúan meredt a testvérére, aki valószínűleg, megint valami számára viccesen gondolkozott velem kapcsolatban.

- Oké, oké… - emelte fel megadóan a kezét, aztán rám vigyorgott, és kisétált a konyhából.

- Mire gondolt? – fordultam Edward felé.

- Semmi fontosra – kaptam egy puszit a halántékomra. – Egyél csak… - mosolygott rám. Egy másodpercig elgondolkozva szuggeráltam a szendvicsemet, aztán visszatettem a tányérra.

- Tényleg kövér vagyok? – sütöttem le a szememet.

- Ne foglalkozz Emmettel. Lökött – csóválta meg a fejét Edward.

- Ez nem válasz a kérdésre… - préseltem össze a számat. Edward ellágyult vonásokkal nézett rám.

- Gyönyörű vagy. – A hangjától elpirultam, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg így gondolja, vagy csak megpróbálja elterelni a figyelmemet a témáról.

- Csak gyönyörű vagy gyönyörű és kövér? – faggattam tovább, mire nevetve megrázta a fejét.

- Terhes vagy, normális, hogy felszedsz néhány kilót. Akkor kéne megijednünk, ha nem tennéd… - simított végig az arcomon, aztán felemelte a megkezdett szendvicset, és a számhoz emelte. Egy pillanatig csak néztem rá, aztán győzött az éhség.

Alig negyed óra alatt eltűntettem mindent a tányéromról, aztán felmentem a fürdőszobába átöltözni. Kissé izgatottabb voltam, mint az elmúlt napokban, mert Edward hangulatából úgy tűnt, hogy esetleg lesz esélyem egy kis összebújásra.

Zuhanyzás után az állótükör elé léptem, és a törölközőt szétnyitva vizsgálgattam a hasamat. Tényleg jobban kidudorodik, mint eddig – simítottam végig rajta egy hangos sóhaj kíséretében. Más esetben nem érdekelt volna, ha felszedek pár kilóval többet, mint az normális lenne, de Edward mellett teljesen más volt minden. Ő olyan tökéletes volt, én meg… Nem is értettem, hogy tetszhetek neki, hogy kívánhat egy olyan tökéletlen lényt, mint én.

Magamba roskadva indultam vissza a hálószobába, miközben ezernyi kétség rágott, és mire beléptem az ajtón, az önbizalmam már teljes romokban hevert. Edward megütögette maga mellett az ágyat, aztán olyan mosolyt küldött felém, amitől egy másodpercre megremegett a lábam.

- Jó kedved van… - próbáltam meg elterelni a figyelmemet. Leültem az ágy szélére, és Edward arcát fürkésztem. – Elmondod, mi történt?

- Nem tudom, hogy nem idegeskednél-e rajta túl sokat feleslegesen. Csak téged szeretnélek megkímélni – sóhajtott fel, de éreztem, hogy az ellenállása koránt sem olyan erős, mint pár napja.

- A Volturi három hónap múlva eljön értünk és egy nomád vámpír mászkál a közelben… Mi az, ami ennél jobban idegesíthetne? – vontam fel a szemöldökömet. Edward szája megrándult, aztán bólintott.

- Mint észrevehetted, az elmúlt napokban elég sokat voltunk távol itthonról a testvéreimmel – kezdett bele. Tudtam, hogy nem vár válaszra, ezért csak csendben vártam, hogy folytassa. – Mi kidolgoztunk egy tervet, és erre gyakoroltunk úgymond…

- Miféle tervet? – A hangom halk volt. Edward pár pillanatig csendben elmélkedett, aztán mély levegőt vett.

- A Volturi így is, úgy is ránk fog támadni. Ha odaadnánk nekik Russelt, azzal csak időt nyernénk. Valamit úgyis találnak majd előbb vagy utóbb – fogta meg a kezemet – talán, hogy magát megnyugtassa, talán, hogy engem. – Jasper úgy gondolja, hogy nincs esélyünk, ha ellenünk jönnek. Akárhányan is állnak az oldalunkra, amíg a Volturi képes megfosztani az érzékeinktől vagy iszonytató fájdalommal kínozni minket, addig lehetetlenség szembeszállni velük.

- Meg fogunk halni? – hirtelen hideg borzongatott végig, de nem Edward bőre miatt.

- Nem. Természetesen, nem – rázta meg a fejét azonnal, és még erősebben szorongatta a kezemet. – Jasper szerint, az egyetlen lehetőségünk, ha mi támadunk először. Volterrában. Arónak eszébe sem jutna, hogy önként megyünk elébük, és kihasználhatnánk a felkészületlenségüket és a meglepetés erejét.

- Egyetértesz Jasperrel? – nyeltem nagyot. A gondolat, hogy be kell sétálnunk a Volturihoz, egyáltalán nem töltött el jó érzéssel.

- Bármennyire irtózom a gondolattól is, igen – bólintott.

- Szóval, mi megyünk Volterrába… Aro nem fog túl korán rájönni, hogy ott vagyunk? – próbáltam meg kiszedni Edwardból a részleteket.

- De igen, valószínűleg… Nem hiszem, hogy bejuthatnánk észrevétlenül a főhadiszállásukra. Éppen ezért kérjük az engedélyét a belépéshez.

- Ezt most nem értem – ráncoltam össze a homlokomat. – Az előbb a meglepetésről beszéltél…

- Giannát visszaküldjük, amint felkészültünk, hogy mondja meg Arónak, átadjuk neki Russelt. – Már éppen tiltakozásra nyitottam volna a számat, de a hosszú mutatóujj az ajkaimra simult, hogy elhallgattasson. – Valójában, nem fogjuk átadni – nyugtatott meg. – Elég, ha Aro úgy hiszi, ezért megyünk.

- Szóval, csellel bejutunk a Volturihoz, és aztán?

- Gianna segít nekünk… Igaz, hogy csak pár pillanatig tart a képessége, de ez elegendő idő lenne számunkra, hogy kiiktassuk azokat, akik túl veszélyesek ránk nézve. – Pár pillanatig csend volt, amíg megpróbáltam megemészteni a hallottakat. Nem tetszett, hogy Gianna hozzánk való hűsége az, amin a terv sikere áll vagy bukik, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami felboríthatott volna mindent.

- Mondjuk, hogy megbízhatunk Giannában, és nem árul el minket – tételeztem fel. – Mi van, ha Aro túl korán megérinti őt, és rájön mindenre? Ez túl nagy kockázat…

- Azon dolgozunk éppen, hogy ezt megoldjuk – simított ki egy tincset az arcomból Edward.

- Hogyan?

- Mikor Gianna megvárta Russelt abban a mosdóban, még fel sem merült benne, hogy elárulja Arót. Hiszen, ő sem látott semmi esélyt arra, hogy legyőzhetnénk… – nézett a szemembe Edward. – Aztán Russel beszélt neki a képességéről, és Giannának támadt egy ötlete – kelt fel mellőlem, és az ablakhoz sétált. – Gianna úgy gondolta, hogy az emlékek, amelyeket Russel töröl, valójában nem tűnnek el teljesen. Egyszerűen csak blokkolódnak. Ha pedig így van, akkor csak rá kell jönni, hogyan lehet visszahozni őket…

- És ez mennyiben segít nekünk? – próbáltam meg rájönni, de ötletem sem volt.

- Mielőtt visszaküldenénk Giannát, hagyja, hogy Russel törölje az emlékezetéből azokat a dolgokat, amelyeket Arónak nem szabad tudnia. Gianna csak annyira fog emlékezni, hogy itt volt, figyelt minket, mi beleegyeztünk Russel átadásába, és hazaküldtük őt – magyarázta Edward.

- Szóval, ugyanúgy Aro szolgája lesz, mint régen? De akkor hogy segít nekünk Volterrában majd? Ó! – nyögtem fel, mikor összeállt a kép. – Valahogy visszahozzuk az emlékeit a megfelelő pillanatban!

- Úgy bizony – mosolygott rám Edward halványan, amiért magamtól rájöttem a megoldásra.

- Akkor azért voltál távol mostanában olyan sokat, mert…

- …mert Russel képességét próbálgattuk. Hogy képes-e olyan sok emléket kitörölni Gianna fejéből, és hogy vissza tudja-e hozni őket – erősítette meg Edward a gondolataimat.

- És képes rá? – kérdeztem aggodalmasan.

- Máig nem voltam benne biztos… De ma megpróbálkoztunk egy új módszerrel, ami úgy tűnik, hogy be fog válni.

- Akkor ezért van jobb kedved – lelkesültem fel. Feltoltam magam az ágyról, és Edwardhoz lépve a karjaiba bújtam. – Mi volt az új módszer?

- Mondjuk úgy, hogy most egy emberi megoldás jobbnak bizonyult, mint egy természetfeletti – kuncogott fel, mire kíváncsian néztem fel rá.

- Nocsak…

- A pszichológusok gyakran használnak hívószavakat, amelyek felidéznek egy érzést, egy gondolatot, egy emléket… Russel ezt a szót ismételgette, miközben kitörölt egy emléket, és mikor ismét kimondta, az emlék elkezdett felszínre törni. Még nem tökéletes, de… Működhet – simogatta Edward keze a derekamat. – De ma már nem akarok erről többet beszélni – villant hirtelen ismerős fény a szemében.

- Van valami jobb ötleted? – vontam fel a szemöldökömet.

- Esetleg… - kapott fel könnyedén a karjaiba, hogy egyetlen lépéssel az ágy mellett teremjen ismét. – Már egy hete a feleségem vagy, és még alig volt lehetőségem szeretni téged – csókolt meg, miközben ismét letett a földre, és ujjai végigzongoráztak a combom külső oldalán.

- Szentségtörés – sóhajtottam. Edward a hálóingem széle alá nyúlt, és elkezdte felfelé húzni az anyagot.

- Fel a kezekkel! – kuncogott, én pedig kissé tétovázva, de engedelmeskedtem neki. Ahogy lekerült rólam a ruhadarab, zavartan kezdtem harapdálni a számat. – Mi a baj? – simult a hűvös tenyér az arcomra.

- Semmi – ráztam meg a fejemet, aztán a karjaimat Edward nyakába fűztem, és szorosan hozzábújtam. A kétségeim azonnal enyhültek, mikor megéreztem a hasamhoz nyomódó kemény bizonyítékát annak, hogy Edward kívánatosnak talál. Lehajtotta a fejét, és az ajkai végigkóstolták a vállamat és a nyakamat. Halk sóhajok szakadtak fel belőlem a gyengéd kényeztetés hatására, aztán egyszer csak furcsa mozgolódó érzés terelte el a figyelmemet. Megdermedve akadt bennem a levegő.

- Baj van? – Edward összeráncolt homlokkal húzódott el tőlem. Fél percig csak csendben figyeltem, aztán halkan felkuncogtam.

- Nem. Csak már hallucinálok… - pirultam el. Vagy tényleg túl sokat ettem… - tettem hozzá magamban. Lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam a kemény ajkakat. Edward finoman előre dőlt, arra ösztökélve, hogy leüljek az ágyra, aztán fölém mászva fekvő helyzetbe nyomott.

Kezeink simogatva fedezték fel a másik testét, mintha most először ismerkedtünk volna egymással, miközben összeforrtunk egy hosszú és mély csókban. Az újabb váratlan lökő érzésre most már mindketten mozdulatlanná merevedtünk. Edward elkerekedett szemekkel nézett rám, mire nagyot nyeltem.

- Ezt nem hallucináltam, ugye? – kérdeztem tőle halálra vált hangon. Edward azonnal felkelt rólam, és a kezét a hasamra fektette. Abban a pillanatban, ahogy hozzám ért, egy kis, mozgó dudor feszült a tenyerének. Mintha valami megérezte volna az érintését, és hozzá akart volna bújni. Zihálva könyököltem fel, miközben újabb mozgást éreztem odabent. – Ez nem lehet… Ilyenkor még nem… - ráztam a fejem.

- Szólok Carlisle-nak! – pattant fel Edward. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdtem, aztán hirtelen rájöttem, hogy teljesen meztelen vagyok. Gyorsan felkaptam a padlóról a hálóingemet, és ahogy belebújtam már nyílt is az ajtó.

Carlisle aggódó arccal nézett rám, Edward pedig sápadtan húzódott be a szoba sarkába, de nem vette le rólam a szemét.

- Edward azt mondta, hogy… Érzel valamit… - lépett közelebb Carlisle.

- Mozog. Mozog a babám – nyögtem fel, ahogy újra megéreztem az apró lábak rugdosását – legalább is, úgy képzeltem, hogy a lábai voltak.

- Feküdj le, kérlek – intett Carlisle az ágy felé. Amint megtettem, a kezét ugyanúgy, ahogyan Edward is, a hasamra tette. A mozgás nem maradt abba, de nem is koncentrálódott a keze alá, ahogyan az előbb.

- Tényleg mozog – komorodott el Carlisle arca. Edward egész testében megfeszült, és láttam rajta, hogy megint közel áll a kiboruláshoz.

- Végül is, különleges baba. Lehet, hogy nála ez a normális – vetettem fel, hogy megnyugtassam. – Csak mozgolódik, nem fáj vagy ilyesmi…

- Ez azt jelenti, hogy sokkal fejlettebb, mint hittük – fordult a fia felé Carlisle. – Hozok egy centit… - suhant ki a szobából, hogy egy pillanattal később már egy mérőszalaggal a kezében álljon az ágy mellett. – Ülj fel, kérlek – adta az újabb utasítást. Hagytam, hogy lemérjen, aztán elgondolkozva nézett a centire. – Négy hónap… - motyogta maga elé.

- Négy… hónap? – ismételtem el.

- A derékbőséged alapján négy hónapos terhesnek tippelnélek – bólintott Carlisle.

- Én azt hittem, hogy csak túl sokat eszek, és emiatt… - suttogtam magam elé, miközben elkezdtem halkan számolni. – Körülbelül másfél hete lehetett, ha azóta négy hónapot… - emeltem fel az ujjaimat.

- Egy nap alatt két hetet fejlődik – hallottam meg Edward fojtott hangját.

- Akkor… - ráncoltam össze megint a homlokomat.

- Akkor tizennyolc nap alatt kell kifejlődnie teljesen – segített ki ismét Edward. Az ujjai – a szokásoshoz képest, még jobban – elfehéredtek, ahogy a keze ökölbe szorult.

- Még másfél hét? – kerekedtek el a szemeim az izgalomtól. Újabb apró rúgást éreztem, mintha a kisbabám meg akart volna erősíteni abban, hogy jól számoltam.

- Minden nap le kell mérnünk, hogy lássuk, tényleg napi két centit nő-e a derékbőséged… Az is lehet, hogy lelassul – tekerte össze a mérőszalagot Carlisle.

- Vagy felgyorsul – hunyta le Edward a szemét egy pillanatra.

- Ne aggódj, jól vagyok! – kerültem ki Carlisle-t, hogy Edwardhoz léphessek. Mosolyogva fogtam meg a kezeit. – Még meg is könnyebbültem, hogy nem kövér vagyok, csak a baba nő – nevettem fel, mire vetett rám egy az épelméjűségemben kételkedő pillantást.

- Azt hittem, több időnk lesz felkészülni – sóhajtott fel Carlisle. – De megoldom – mosolygott ránk biztatóan. Edward pillantása az apja felé rebbent, aztán bólintott. – Ha bármi gond van, szóljatok – sietett ki az ajtón. Biztos voltam benne, hogy az egész éjszakát annak fogja szentelni, hogy a nem sokára levezetendő szülés menetéről gondolkozzon.

- Rá kellett volna jönnöm – fürkészte a hasamat Edward.

- Szóval, te is észrevetted, hogy nagyobb lett, csak azt hitted, hogy híztam, igaz? – tettem csípőre a kezeimet.

- Normálisnak hittem, hogy hízol egy keveset, és eszembe sem jutott… ez… - túrt bele a hajába. Kinyújtottam a kezemet, és végigsimítottam a kemény mellkason.

- Azt hiszem, félbehagytunk valamit… - búgtam többek között azért, hogy eltereljem a figyelmét. Hitetlenkedve felnyögött.

- Isabella…

- Mi van? Nem történt semmi sem – kezdtem gombolgatni az ingét. – Jól vagyok, nem fáj semmim és kívánlak…

- Te nem érted, hogy mit jelent ez? – lépett el a kezem elől.

- Hát, úgy tűnik, hogy nem – fújtam ki a levegőt kissé hangosan.

- Még kilenc-tíz nap… - nézett rám fájdalmas tekintettel.

- Igen. Még kilenc-tíz nap, és szülők leszünk. Hidd el, én sem képzeltem, hogy ilyen gyors lesz, de nem bánom. Furcsa lesz és nehéz… De hamar beletanulunk majd, meglátod – próbáltam meg kedvesebb hangon bíztatni.

- És ha… nem úgy alakul, ahogy szeretnénk? Alig másfél hét múlva, akár el is veszíthetlek. Az olyan szörnyen kevés idő. Nem akarom… – ült le az ágyra, miközben mindkét kezét a fejének támasztotta két oldalt.

- Edward, már megmondtam… Nem lesz baj, erős vagyok – ültem le mellé. Ahogy a kezemet a combjára fektettem, összerezzent. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk… - sóhajtottam fel elkeseredve.

- Én próbáltam… Kilenc hónap hosszú idő, azt hittem, addig sikerül elhinnem teljesen, de másfél hét… Olyan közel van, annyira… valóságos… - nézett rám kétségbeesve. Rossz volt látni, ahogy szenved, és fogalmam sem volt, mit kéne mondanom neki.

Mielőtt még bármit kitalálhattam volna, a hideg ajkak vadul kaptak az enyémek felé, és olyan hévvel kezdték csókolni őket, amilyenben talán, egész eddig életem során sosem volt részem. Mintha Edward fel akart volna falni, a saját részévé tenni…

- Nem lesz semmi baj… - suttogtam a fülébe, mikor az ölébe húzott. Keze végigsimított a hasamon, mintha valami jelet várna, egy megerősítést, hogy igazat mondok neki, és mikor az apró dudor mozogni kezdett közvetlenül a tenyere alatt, én biztos lettem abban, amit eddig csak sejtettem. – Megismer téged – jelentettem ki. Edward kételkedve nézett rám.

- Már hogy ismerne meg?

- Mikor Carlisle megérintett, nem bújt így hozzá. Csak akkor csinálja ezt, amikor te simogatod. Nézd… - húztam el a kezét, mire a dudor is visszahúzódott. Pár pillanat múlva visszafektettem a tenyerét az előbbi helyre, a kisbabánk pedig ismét megmutatta magát. – Látod? – vigyorogtam rá boldogan. – Szeret téged. Épp ezért, nem fog bántani engem – nevettem fel halkan. Edward feszült vonásai kissé ellazultak, keze újra és újra végigsimított az apró, izgő-mozgó dombocskán.