Ficíró verseny 3.

Eljött a mai novella ideje... A harmadik győztes: Freeb novellája.




Őrjítő szerelem



Ő előtte még butaságnak gondoltam magát a szerelmet is, olyannak hittem, amit úgysem fogok megtapasztalni örök életem során. Most pedig újból kínoz ez az érzés, aminek nem is szabadna! Nem érezhetném ezt iránta, hisz ő nem… Nem Bella, nem az én Bellám, akibe több, mint hatvan éve beleszerettem.

Gyötrő emlékek futottak át elmémen annak hatására, hogy kimondtam magamban ismét a nevét, de mindközül Alice és Isabella beszélgetésének részletei voltak a legkínzóbbak. Néha úgy éreztem, sokkal jobb lenne, ha nem hallanám a gondolatokat. Most akkor nem kellene szembenéznem Isabella érzésivel… Könnyebb lenne, sokkal könnyebb lenne, ha csak én szenvednék, ő nem. Persze nem hibáztatom Alice-t, egyszerűen nem tudott másra összpontosítani, csak is arra a pár percre, amikor a kocsiban maradtak ketten.

A szobám hatalmas ablakán keresztül bámultam ki az erdőben kanyargó folyóra, miközben a tegnapon járt agyam. A kocsi zárt légterén, a mellettem csupán alig pár centire ülő Isabellán, s azon a tiltott, ám igen édes leheletnyi, lopott csókon. Tudtam már akkor, hogy őrültséget teszek, hogy ha felébredne, magyarázkodhatnék neki. Abban a pillanatban nem érdekelt, s önző módon tudtam, úgysem fogja észrevenni. Így legalább neki nem kell azzal törődnie, mit érzek iránta. Mert mi változott annyi év után? Semmi sem. Attól függetlenül, hogy ismét beleszerettem abba, akibe nem szabadott volna, ugyanolyan ember, mint Bella volt. Nem követhetem el ismét azt, hogy magamhoz kössem őt, vagy egy mozdulatommal bántsam. Csupán segítséget kért tőlünk, ha elkaptuk azt a nyomorult vámpírt, kilépek az életéből. A családommal együtt. Nem hagyhatom, hogy olyannyira belém szeressen, mint… Mint a nagyanyja. Tán még idejében megállíthatom magamat, tönkretéve ezzel Isten fanyar humorát velem. Ezért tartom őt távol magamtól, s azért, hogy ne szenvedjek még jobban. Bár most másképp érzem, azért nem lehetetlen próbálkozás. Ha egyszer kibírtam azt a szörnyű kínt, másodszor is sikerülni fog. Csak elég elhatározás, kellő érzelmi elfojtás szükséges hozzá.

Bolond vagyok – sóhajtottam. Már most nem tudom elképzelni az életem anélkül, hogy ne hallanám szívének ütemét a füleimben csengeni, vagy ne látnám piruló arcát, mikor ránézek. Hihetetlen volt, hogy ismét megtörtént… Beleszerettem Isabellába, akit ugyancsak el kell hagynom, hogy megadjam neki boldogsága elérésének lehetőségét. Most is egy dologra voltam csak képes összpontosítani, őrá. No meg persze Alice-t sem hagyhattam figyelmen kívül, tekintve, hogy a konyhaasztalnál előtte ülve gondolataiba mélyedt. Ezért is tudtam, hogy vendégeink hamarosan megérkeznek.

Lassan lépkedtem a szobám ajtajához, hogy aztán lemenjek a konyhába. Már mindenki ott állt, Carlisle-lal az élen, hogy illően fogadhassa a Denalikat. Kíváncsi voltam, hogy Alice milyen furmányos dolgokat ötlött ki az éjszaka folyamán annak érdekében, hogy engem meggyőzzön. Gondolataiban azonban csak Isabellát láttam magam előtt, ahogy az asztalnál ült, s próbálta magába erőltetni a bögrényi kávét. Már most őrjítően nézett ki, pedig csak testvérem szemein keresztül láttam. Nem mertem arra gondolni, mi lesz, ha sajátjaimmal mérhetem végig őt.

Húzni akartam az időt, izgatottság suhant át rajtam, mikor megláttam Alice-t, majd rápislantottam Isabellára. A döbbenet azonnal átvette rajtam az uralmat. Kusza, vörösesbarna tincsei csábítóan lógtak arcába, el-eltakarva fáradt szemeit. Kinyúlt, bő póló fedte el testét, ami csak még inkább eredményezte képzelőerőm rohamos beindulását. Különböző képek kezdtek pörögni a fejemben, aztán rájöttem, hogy egyik sem lehetséges belőlük. A fájdalom úgy gázolt át rajtam, mint egy vad, megállíthatatlan hurrikán a védtelen tájon. Csupán egy másodpercig tartott, de elég volt ahhoz, hogy ő felfedezze arcomon az érzelmeket. Gyorsan fordítottam fejemet az ajtó felé, s nem is néztem rá többet, míg meg nem érkezett a Denali klán.

Tanya, amint meglátott engem a családom mögött, hozzám lépett.

- Edward! – köszöntött lelkesen. - Olyan régen nem láttalak… - Hangjában enyhe szomorúság csendült, de ezt is csak én hallottam, tekintve, hogy beleláttam a gondolataiba. Egy pillanatra felrémlett előtte az a pillanat, amikor utoljára találkoztunk. Még vámpír időben mérve is hosszú volt.

- Igen, Tanya, rég volt… - Halványan elmosolyodtam, nem akartam megbántani őt, s én is örültem a viszontlátásnak. Annyira boldog volt, hogy ismét itt lehet a Cullen házban, hogy pár másodpercig szorosan magához ölelt. Szemem sarkából akaratlanul is kíváncsian Isabella felé pislantottam, kezei önkéntelenül - vagy sem - ökölbe szorultak. Egyszerre járt át az elégedettség, mert egy kis részem úgy hitte féltékeny, s egyfajta rossz érzés is, hogy látja. Hogy ilyen érzelmet váltok ki belőle, amikor ki akarom ábrándítani magamból. Határozottan eltoltam magamtól Tanyát, annak ellenére, hogy Isabella féltékenységének lehetősége igen jó kedvvel töltött el, kezdtek zavaróak lenni a fejemben kiáltó gondolatok.

Tanya némi csalódottsággal lépett aztán Carlisle-hoz, hogy őt is üdvözölje, majd tovább haladt Esme felé. Én eközben mindvégig Isabellát néztem úgy, hogy senki ne vegye észre. Láttam ijedt lépését, s feszült figyelmét, amivel végigköveti Tanya minden mozdulatát. Tudtam, hogy soha nem bántaná Isabellát, vagy a testvérét a mi házunkban. De azt sem akartam, hogy Isa féljen a közelükben. Mégiscsak öt idegen, s ugyanennyi ismerős vámpír körében van most. Nem várhattam el tőle még ezt is, hogy ne féljen, főleg azok után, hogy egy őrült vámpír próbálja elrabolni, és… Még magamban sem tudtam kimondani, vagy bármi olyasmire gondolni, ami azt eredményezné, hogy Isabellának baja esik. Akaratlanul is összeborzongtam. Én is ugyanúgy bánthatom őt, akár csak egy érintéssel is. Újra átfutott rajtam a már jól ismert fájdalom.

- És ő biztosan a hasonmás… - Tanya Isabella felé fordult. Még őt is meglepte a hasonlóság, tökéletes emlékezete egymás mellé állította a két személyt. Pedig sokkal több különbséget lehet felfedezni, mint egybeesést. De ő ezt persze nem tudhatta.

- Isabella vagyok! – hallottam meg a határozott hangot, arcomon gyors, halvány mosoly futott át.

- Igen, persze, Isabella – mosolygott rá Tanya. – Én pedig Tanya vagyok. Nagyon örvendek! – Felé lépett, láttam, hogy Isabella ösztönösen összerezzen, én pedig öntudatlanul meg akartam védeni. Egy szemvillanás alatt mellettük termettem, s lefogtam Tanyát. Ő értetlenül nézett rám, először nem tudta, miért állítottam meg. Aztán, ahogy rájött, keserű mosoly jelent meg vonásain.

- Nincs semmi gond. Ők is olyanok, mint mi – mondta Jasper magyarázatként, aki szintén a mozdulat hatására lépett Isabelláék mellé.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, csak üdvözölni szerettelek volna – jelentette ki Tanya Isának lefele görbülő szájjal, aztán a felkarjára pillantott, ahol még mindig szorítottam őt.
Sajnálom, Edward! – hallottam meg az őszinte gondolatot, mire elengedtem karját.

- Bocsánat – biccentettem, miközben visszahúztam kezemet a testem mellé. Szörnyen udvariatlan voltam Tanyával, amit egyáltalán nem érdemelt meg.

- Nem ijedtem meg! – mondta Isabella némi daccal, s Tanya elé lépett, majd a kezét nyújtotta neki, hogy bebizonyítsa állítását. Magamban mosolyogva néztem őt, ahogy megérinti Tanya jéghideg kezét. Hallottam az játszi gúnyossággal fűszerezett gondolatokat felőle, de most nem igazán tudtam koncentrálni rájuk. Sokkal jobban lekötött Isa haragtól kipirult arca, ahogy itt állt, egy szál kinyúlt pólóban, s rövid sort nadrágban.

Önkéntelenül futtattam végig tekintetemet hosszú, vékony combjain. Lejjebb nem mertem nézni, nehogy valaki elkapja illetlen mustrálásom. Ennyi is igencsak megtette a hatását, még inkább vágytam arra, hogy újra megérinthessem puha ajkait. Mélázásomból Carlisle hangja zökkentett ki, mikor mindenkit az ebédlőbe kísért, hogy kényelmesebben megbeszélhessük a dolgokat.

Isabella magához vette öccsét, aztán az ablakhoz ment, s onnan, fájdalmasan távolról nézett ránk. Mindenki leült az asztalhoz, mint mindig Carlisle ült az asztalfőn, Esme balról mellette, majd Eleazar és Carmen következett. Apám másik oldalán ültem én, Tanya öntudatosan mellettem foglalt helyet, aztán Kate és Irina jött a sorban. Jasper az asztal másik végén ült Alice-szel - aki néha szúrós pillantást küldött Tanya felé -, hogy mindenki láthassa, amikor a hatalmas térképen megmutatja azokat a helyeket, ahol őrségre lesz szükség.

Carlisle kezdte azokkal a részekkel a térképen, ahol a vámpír átúszhat Port Angelesbe. Mindenki előrehajolva, feszülten leste a térképet, így én észrevétlenül felejthettem olykor rajta a szemem Isabellán, aki a kicsi Edwarddal volt elfoglalva. Alkalomadtán igencsak elkalandoztam testén, egyszerűen megőrjített ezzel a kusza, rendkívül vonzó kinézetével. Még Tanya kacér viselkedése, s zavaró gondolatai sem tudtak lekötni. Nem mintha máskor igen…

Őrség – mondogattam magamban. Oda kell figyelnem, hisz ezen múlik Isabella élete. Nem adhatom magam át a vágyaimnak, főleg nem az ő épsége árán. Nagy nehezen a térképre fordítottam tekintetemet, magamban felsóhajtva vettem tudomásul, hogy egy embert – vagyis vámpírt – nem tudtam becsapni. Alice olykor nagyon idegesítően szemfüles tudott lenni…

- Én vállalom a déli megfigyelőpontot – hallottam meg magam mellett Tanya hangját. Izgatottság lett úrrá rajta, ahogy elképzelte, amint kettesben vagyunk az őrségben. Szemeit Isabellán tartotta, míg folytatta. – Edward velem tarthatna… Legalább, nem unatkoznánk, amíg várakozunk… - Azt hiszem nem csak én hallottam ki hangjából a vágyakozás, s kihívás élét, ugyanis Isa szemei valósággal szikrákat szórtak Tanyára. Elfojtottam magamban az elégedett vigyort. Nem mutathatom ki, mennyire is tetszik nekem féltékenysége.

- Edward velem jön – jelentette ki Alice ellentmondást nem tűrő hangon, Tanya azonban nem akarta hagyni magát. Alice-re nézett, úgy szólalt meg.

- Miért pont veled? – kérdezte enyhe felháborodottsággal, hogy valaki keresztül húzta a számításait. Be kellett ismernem magamnak, hogy most örültem Alice kotnyelességének. Nem akartam, hogy azon az estén bármi is elterelje a figyelmem a legfontosabbról: el kell kapnunk azt a vámpírt. Tanya pedig – ha nem is akarattal -, de folyton egy valamire tudna csak gondolni, annak ellenére, hogy komolyan venné a feladatát. Jobb lesz úgy, ha nincs a közelemben. Nem csak neki, de Isabellának, s nekem is. Már megint mikre gondolok? - szidtam magam.

- Mert meg kell beszélnem vele valamit – Alice lazán megvonta a vállát, s ennyivel elintézettnek vette a dolgot. Láttam – és nem mellesleg hallottam is – Tanya csalódottságát, majd egy pillantást vetett még az ablakban álldogáló Isabellára, s belenyugodott Alice minden lében kanál szerepébe.

- Rendben, akkor Alice Edwarddal lesz a déli ponton – biccentett Jasper. – Carmen, Esme ti legyetek a nyugatin – nézett mindegyikükre, akik bólintottak belegyezésül. – Nos, északnyugatra úgy gondoltam, hogy Eleazar, Carlisle és én mennénk. Több, mint valószínű, hogy onnan fog érkezni.

- Ahogy jónak látod, Jasper – helyeselt Carlisle.

- Akkor már csak észak van vissza.

- Majd Irina és én – szólalt meg Kate felajánlkozva.

Jasper elgondolkodva bólintott. - Így már nem lesz olyan nehéz dolgunk. Emmett és Rosalie itthon maradnak vigyázni Isabellára és testvérére, ha netalántán ide akarna jönni a nomád. Bár nem tartom valószínűnek, hogy megpróbálkozna ezzel. Mi pedig elkaphatjuk, mielőtt… - Egy másodpercre Isabellára pillantott, s miután látta, hogy kisomfordált az ajtón, folytatta. – Mielőtt bárkinek is baja esne – végigkövettem Isa lépéseit, míg el nem tűnt az ajtó mögött. Utána már csak hallgathattam, ahogy a konyhában az etetőszékbe rakja testvérét, majd vizet forral a bébi ételhez. - Az eddigi viselkedése alapján biztosan megpróbál minket átverni – jutottak el hozzám Jasper szavai. - Esetleg hamis nyomokkal, hogy az egyik őrségünkön át tudjon csusszanni. Azonban Alice és Edward képessége is a mi oldalunkon áll, amiről nem tud. Egyedül van, nincs senkije, aki segítsen neki. Lebecsülnünk azonban nem szabad… Soha ne becsüljük le ellenfelünket – fejezte be egy halk sóhajjal.

- Majd én sokkolom, ha át akar valahol jutni – oldotta szóban is a feszültséget Kate, míg Jasper érzelmeken keresztül.

- Nem szeretném, ha a közeledbe jutna, Kate – mondta Eleazar válaszként. Kihallottam az aggódást hangjából.

- Egyikünk sem szeretné, Eleazar – mosolygott rá Esme, s eközben megszorította Carlisle kezét.

- Tudom, tudom, Esme… - bólogatott Eleazar.

Halk koppanásokra lettem figyelmes a konyhában, de nem tudtam eldönteni mi lehet az. A pillantásom kérdőn Alice-re szegeződött.
Megnézem – mondta gondolatban, aztán felállt az asztaltól, s egy bocsánatkérő pillantás után kilibbent a konyhába. Ezután, mintha testvérem megtörte volna azt a mozdulatlansági viselkedést, következőleg Jasper, majd Irina és Kate állt fel, s távozott. Vettem a bátorságot, és én is magukra hagytam Carlisle-ékat, úgyis beszélgetni támadt kedvük a hosszú idő eltelte után, amit elmulasztottak ezzel a tevékenységgel.

Kíváncsiságom határtalansága késztetett arra, hogy belenézzek Alice fejébe. Tudni akartam, mi volt az az ütemes hangocska a konyhából. Megnyugodva lépkedtem a szobám felé, hisz teljesen jól van Isabella és a testvére is. Nincs rám szüksége… Főleg nem most. Amint becsuktam magam után az ajtót, hallottam, hogy Tanya idetart. Megvártam, míg halkan kopogott.

- Gyere csak be, Tanya – szóltam csöndesen.

- Nem zavarlak? – kérdezte mosollyal ajkain, miután belépett szobámba.

- Nem dehogy – feleltem, miközben megpróbáltam kiszűrni elmémből minden más hangot. Nem koncentrálhatok folyton csak egyetlen egy dologra, ami számomra úgyis elérhetetlen.

- Ennek örülök, hisz már nagyon hiányzott a társaságod – mondta őszintén, közelebb lépve hozzám.

- Ahogy nekem is – biccentettem. Annak ellenére, hogy Tanya szinte minden alkalommal valamilyen formában megnyilatkozott vágyairól, szerettem vele beszélgetni.

- Nem jöttél látogatóba sem… - Gyönge szemrehányást véltem felfedezni hangjában.

- Bocsánat, de… tudod, hogy az az időszak nehéz volt – fogalmaztam egyszerűen, arcomról eltűntetve minden halványuló fájdalom jelét. Tudtam, hogy mindig is fájni fog annak a lépésnek a következménye. Mégis az idő, s egy ember közelsége az utóbbi hetekben olyannyira összeforrasztotta a hátrahagyott sebeket, hogy már csak fakón derengő hegecskék lettek.

- Igen, tudom – mondta búsan. Nem igazán bírta elviselni, ha ilyen állapotban látott. Persze nem mutattam ki, hogy mennyire elemésztett a fájdalom – mint most is -, ő azonban már ismert, s tudta, mi az igazság. Ugyanis arra a napra emlékeztette, amikor anno megjelentem Alaszkában, Bella miatt. – És most megint… - jegyezte meg csak úgy egy sóhajtás után, de ez annál jobban felkeltette figyelmem. Ugyan, Tanya honnan venné azt, hogy én szerelmes vagyok Isabellába? Még csak most látta őt először a jelenlétemben. Gondolataim villámokként cikáztak fejemben a megoldást kutatva. Nem vehette észre ez idő alatt – bizonygattam magamban.

- Megint? – húztam fel szemöldököm. - Mire értetted ezt, Tanya? – öltöttem magamra a „puszta kíváncsiság”, mint a „muszáj tudnom” kifejezést.

- Edward, Edward… - halovány mosoly játszott arcán, amikor ismét közelebb lépett hozzám. – Az a heves védelmezés a részedről, és ahogy ránéztél… Az ilyet egy nő felfedezi, Edward – csóválta a fejét, egyre közelebb araszolva hozzám. Zsebre dugtam kezeim, s merőn néztem vissza rá.

- Nem értem, mire gondolsz – feleltem kissé humorosan. Tanya felkacagott, aztán megmutatta, hogy is értette. Elméjében a nem rég lezajlott jelenetek játszódtak le. Egy-két pillanat, amit elkapott…

Pedig elég egyértelmű, főleg neked – mutatóujjával mellkason bökött, majd érintése elindult felfele, hogy megsimíthassa arcomat.

- Tanya… - próbáltam meg szóval megállítani, mire ő csalódottan sóhajtott.

- Tudtam én. Beleszerettél, mint Bellába – mondta csöndesen, szám megrándult.

- Miért szeretnék bele ismét egy emberbe? – léptem el tőle az ablak elé indulatosan. Ennyire látszana kívülről is az, mit érzek Isabella iránt? Vajon már mindenki tudja a családom tagjai közül, csak nem merik újra felhozni nekem, s vigyáznak, hogy még csak ne is gondoljanak erre? Igen, féltékeny vagyok Jasperre még mindig, ő érzi is. Na de a többiek? Alice-n kívül látnák rajtam? Ismét annyi kérdés zavarta össze bensőm nyugalmát, hogy képtelen voltam most lecsitítani a vihart. Tombolt, vadul tépázta lelkem békességének gyönge szálait.

- Mert az érzelmeket nem irányíthatod – súgta hátam mögül. – Azok kiszámíthatatlanok, megmagyarázhatatlanok… - búgta fülembe, majd egy csókot nyomott arcomra. Aztán megfordult, s az ajtó felé lépett.

- Tanya! – szóltam utána.

- Igen, Edward? – nézett rám csillogó szemekkel.

- Kérlek… - kezdtem tétován. Akartam mondani valamit, de mégsem tudtam semmit sem kinyögni. Talán jobb is, ha nem szólok. Ezek a tények, érzések, amiket próbáltam magamban elrejteni sötét bensőm legmélyébe, most Tanya szavainak hatására vulkánként törtek felszínre, s marcangoltak lehetetlen mivoltukkal.

- Tudom – mondta halkan egy kacér mosolyt villantva rám, majd kilépett szobámból. Tudom, hogy sajnálod… - Köszönöm az élvezetes beszélgetést, Edward! – szólt vissza, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Nem is figyeltem semmire sem, csak visszafordultam a kinti táj fele, hogy kicsit megnyugtasson. Nem tudtam, mit tegyek, hisz helytelen érzelmek kavarogtak bennem. Szerelem, vágy, amiket túlnyomó többségben elnyomott a csalás és a hűtlenség érzete. Bolondságnak tűnik, én mégsem tudtam így tekinteni rá. Az egyetlen szerelmem volt, akitől távol kellett lennem, hogy boldog lehessen. Vajon az volt, míg meg nem… ? Tényleg boldogan élte le emberi életét az ő oldalán? Még most is szomorúsággal vegyülő fájdalom hasított mellkasomba, amikor rágondoltam.

Ez azonban már sohasem tudom meg. Ő elment, s itt hagyott engem ebben a pokolban. Talán ezért is kellene tovább lépnem, hogy minél kevesebb szenvedéssel teli óráim legyenek. Hogy talán én is… boldog lehessek e világon az unokája oldalán. Lehetséges lenne, hogy Isten küldte őt az életembe, hogy felélessze fagyott lelkem? De… ha nincs is lelkem – egy ilyen szörnyetegnek, mint én -, akkor már megdőlt ez az elmélet. Félve ejtettem ki a boldogság szavát még magamban is, de, amint rájöttem tézisem után értelmének valódiságára megráztam a fejemet. Hogy is gondolhatok ilyenre? Ez képtelenség.

Hangos léptek dübörögtek füleimben, Isabella ide tartott. Két lépéssel szeltem át a szobámat, aztán az ajtó előtt megtorpantam. Egyrészt, mert nem tudtam, mit is akarok tenni. Bezárjam az ajtót? – magamban felnevettem. Az min segítene? Másrészt, mert Isabella kopogtatás nélkül, meglepetésszerűen berontott. Itt állt előttem, alig fél méterre, arcán a düh által teremtett vörös rózsák pompáztak, csokoládészín szemeiből egy csapásra tűntek el az apró szikrák. Én pedig nehezen türtőztettem arcvonásaimat, s vágyaimat. Haragudhattam volna rá azért, amiért így rám tört, de hogy is lehetnék bosszús emiatt? Rá, egy megtestesült angyalra…

- Beszélnünk kell! – határozottsága egy pillanat erejéig meglepett. Nem, nem tehetem meg vele is azt, hogy boldogsága útjába állok! Ha ennek az egésznek vége, s nem fenyegeti már semmilyen veszély, elmegyünk. Ő pedig idővel majd elfelejt, ahogy a nagyanyja is. Hogy is tudhatná tizenhat évesen, hogy mit akar? Nem szerethet egy vámpírt, aki egy apró érintéssel is megszakíthatja élete fonalát, aki állandóan a vérére szomjazik, s ugyanolyan, mint az, aki meg akarja ölni.

- Nem hiszem, hogy lenne miről… - kezdtem elutasítóan, mondván, jobb, ha bele sem megyünk a részletekbe. Kevésbé fog szenvedni. De nem hagyta, hogy befejezzem.

- Tudom, hogy olvastál Alice gondolataiban – jelentette ki. No… Ez még nem nagy baj nekem, hisz csak azt bizonyítja, hogy testvérem mindenbe beleüti az orrát – legfőképp abba, amibe nem kellene -, és persze azt, hogy tudom, mit érez irántam Isabella. A különbségen van a hangsúly, hogy ő viszont nem tudja, én mennyire szeretem. Ez pedig semmim sem változtat. – Tudom, hogy tudod, hogy mit érzek… - magamban felnyögtem. Igen, tudom, és viszonozni is szeretném! De nem lehet… Miután ezt kimondta harapdálni kezdte ajkait s lefele nézett, mintha valami nagyon érdekeset látna a cipője orrán. Öntudatlanul mértem végig veszély nélkül, kicsit csalódottan kellett megállapítanom, hogy átöltözött. Eddig valahogy ezt a tényt nem tudatosítottam magamban. Viszont még így is nagyon vonzó volt, és ahogy viselkedett… Önkéntelenül billentettem fejemet oldalra, keserű mosollyal arcomon. Gyönyörű, kedves, őrjítően csábos, és szeret engem, amit nem viszonozhatok. Miért ilyen kegyetlen velem Isten? Nem vezekeltem már eleget bűneim miatt? Ha úgysem jutok be országába, miért kínoz ebben a földi pokolban? – És én is tudni akarom, hogy te mit érzel! – Szemeit újra rám emelte a válaszomat várva. Mit mondjak? Hogy őrjítően belé szerettem, ahogy a nagyanyjába, de ugyanúgy nem fog működni? Mert, hogy is lehetne együtt egy törékeny emberi lény, egy olyan vámpírral, aki ösztönösen vadászni akarna rá? Undorodtam magamtól…

- Mint mondtam, nincs miről beszélnünk – mondtam ki a legnehezebb szavakat a lehető legmagabiztosabban. Belül azonban korántsem éreztem ebből egy szemernyit sem. Isabella mélyen belenézett szemeimbe, ami még inkább arra játszott rá, hogy romba dőljön elhatározásom így is bizonytalan alapjai. Ideges lettem, mert kezdtem úgy érezni, hogy kicsúszik az irányítás a kezeim közül. Jobb, ha nem tudja, hogyan érzek – mondogattam magamban. Sokkal könnyebb lesz neki elfogadnia azt, hogy ez képtelenség.

- Nekem ez nem elég! – vágta rá hevesen, s előrébb lépett, közelebb hozzám. Akaratlanul hátráltam el tőle. Ha ennyire a közelemben van, félő, hogy elveszítem az önuralmam, s viszonoznám érzelmeinek minden cseppjét. Ezt pedig nem tehettem meg. Ott motoszkált a fejemben az a lopott csók, s visszakívánkozott egy újabb alkalomra. Egy újabb, erőteljesebb, szenvedélyesebb módjában… Ismét leomlott egy rész elhatározásom falaiból.

- Mit akarsz? – szűrtem a fogaimon keresztül dohogva. Mit tegyek, hogy kimenjen, itt hagyjon engem szenvedni? Hát nem elég neki az, hogy az őrületbe kerget lénye egészével? Hogy újfent elém vetítette a lehetetlent, amiről úgy hittem még egyszer nem adatik meg nekem?

- Hogy mondd ki! – követelte, közben még egy lépéssel közelebb jött hozzám. Egyre zaklatottabban figyeltem az eseményeket, melyek mintha a maguk útját járták volna, Isabella határozottságából táplálkozva. Szánalmasan taszítva engem az idegösszeomlás – már ha lehetséges az egy vámpírnál, én most úgy éreztem. - ragadós mocsarába.

- Mit? – kérdeztem suttogva, s ismét hátráltam egy lépést. Lábam kanapém szélébe ütközött, aminek hatására rajtam úrrá lett a pánik. Olyan volt, mintha elzárták volna előlem a menekülési útvonalat, a lehetőséget, hogy megmentsem magam. Mókás gondolat volt, hisz egy szemvillanásnyi idő alatt kicsusszanhattam volna mellette, vagy eltolhattam volna magamtól. Mégsem bírtam, mert tudtam, hogy akkor porba hullna minden ellenállásom. Isabella sem akart futni hagyni, velem együtt ő is mozdult újból.

- Hogy nem érzel irántam semmit. – Csokoládébarna szemeiben félelem csillogott. De nem tudtam megmagyarázni az okát.

- Nekem erre nincs időm… - megpróbáltam kitérni a válaszadás elől úgy, hogy megkerülve őt ellépek tőle, de Isabella megint nem engedte, hogy megfutamodjak. Azonban én sem hagytam, hogy hozzám érjen… Hátrálni kezdtem, ő pedig kegyetlenül követett, egészen addig, míg meg nem éreztem hátam mögött a hatalmas ablakot. Ő pedig még mindig jött felém, csupán centimétereket hagyott nekem, hogy meg ne őrüljek. Minden lépéssel taszított engem a szakadék széle felé…

- A vámpíroknak végtelen idejük van – haragosan fúrta tekintetét az enyémbe, míg én azzal küszködtem, hogy dühöngő vágyaimat, s a szörnyeteget, ami a véréért üvöltözött, korlátozzam ép elmémmel. Nem mondhatom meg neki, nem hagyhatom, hogy ő is szenvedjen, miattam. Gyötrő emlékek jutottak eszembe, a fájdalom átjárva testemet megfeszítette izmaimat. Mintha csak vadászatra készülődnék. – Mondd ki! Gyerünk! Mondd ki, hogy nem érzel irántam semmit! – makacsul kitartott az mellett, hogy szeretem, és nem is tudta még, hogy mennyire igaza van. Olyan volt most, mint egy dacos gyermek, aki ki akarja erőltetni az igazságot. Hát nem érti, hogy az életével játszik? Hogy ez soha sem lesz értelmes, s lehetséges a kettőnk számára? Ahogyan így volt ez a múltban is egy másik emberrel…

Nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy ha most magamban tartom felrobbanok, az őrület átveszi rajtam az uralmat. Mérges voltam, dühös, hogy nem hagy nyugtot nekem, hogy mindenáron meg akarja tudni azt, amit jobb lenne, ha sohasem.

- Azt akarod? – kérdeztem az érzéstől átszellemülve, s hevesen megragadtam őt a karjain, majd egy másodperc alatt egy fordulattal az ablaknak szegeztem. Tenyereimet az üvegnek támasztottam feje mellett. Most én nem hagyom, hogy elmenekülhessen. Ő akarta, hát megkapja! – Azt akarod, hogy mondjam el, mit érzek? – sziszegtem olyan közel hozzá, hogy orrunk majdnem összeért. Nem akartam megijeszteni, ezért próbáltam lecsillapítani magam, s elfojtani dühömet. Láttam a szemeiben az ijedséget, és éreztem, ahogy összerezzent érintésem alatt. - Igen… - suttogta elhalón.

- Azt érzem, hogy megőrülök, ha a közelemben vagy! – ordítottam magam kikelve, elvesztve egy pillanatra az önuralmam. Félelemtől csillogó tekintet mélyedt az enyémbe, s ez visszarántott a valóság szilárd talajára. – Azt érzem, hogy megőrülök, ha nem vagy a közelemben! – folytattam fojtottabb hangon, hallottam, hogy Isabella lélegzete elakadt. – Azt érzem, hogy meg kell védenem téged mindentől… - halkan ejtettem ki a szavakat, vallomásom utolsó szavát már csak suttogva tudtam kibökni. – És azt is, hogy szeretlek… - Észvesztő ritmust diktált szíve dobogása, orromban édeskés illata ezerszeresére erősödött, ahogy vére zubogni kezdett ereiben. Arca kipirult, ajkai résnyire elváltak egymástól, s én legszívesebben ráhajoltam volna, hogy megízleljem őket. – De ez nem változtat semmin! – tenyereimet ökölbe szorítottam az üvegen. – Mert tudod, mit érzek még? – kérdeztem keserű éllel, undorodva magamtól. Isabella megrázta a fejét, hosszú haja még kócosabb lett, amitől egy pillanatra elakadtam. Lassan nyaka hajlatához hajoltam, és mélyen beszívtam tüdőmbe az édes illatot. A bennem lévő, régóta elzárt szörnyeteg vadul ujjongott. – A véred illatát… - búgtam borzongatóan a füléhez közel. - Állandóan. Ahogy a családom is. És a többi vámpír, akikkel időről időre találkozunk.

- De ti nem bántotok, és mások sem mernek, ha velem vagytok… - érvelt kábult tekintettel.
- Nem csak erről van szó! – dörrentem fel. Még mindig nem érti! Nem látja bennem a szörnyeteget, aki valójában vagyok, aki megölheti egy ártatlan mozdulattal?

- Hanem miről? – kérdezte értetlenül.

- Erről! – a téglafalba vertem az öklömet az ablak mellett, amin egy lyuk keletkezett. Isabella ösztönösen rezzent össze, s szorosan lehunyta szemeit, hogy megvédje őket a veszély forrásától. Tőlem… Pár pillanat múlva oldalra fordította fejét, s erőm bizonyítékát nézte a falban. – Hogy szerethetnél valakit, aki egy simogatással megölhet? – kérdeztem fintorogva. Nem bírtam magamban tartani a dühöm. Nem bírtam felfogni, hogy nem érti meg. Ennyire vakító lenne a szerelem fellege? Hogy nem lát át sűrű, színes ködjén… ?

- Nekem nem számít… - hebegte heves szívveréssel. Hogy mondhat ilyet? Még hogy nem számít neki? – hörögtem magamban haragosan. Nem leszek ismét egy gyilkos! Nem bírnám elviselni ha Isabella vére az én lelkemen száradna. Ha egyáltalán van nekem olyanom… Hirtelen elkaptam Isabella karját, és erővel húztam a szobám ajtaja felé. Tiltakozni akart, de nem engedtem. Apró, forró szikrák keletkeztek az érintés alatt, ami egész testemben szétáradt. Egyedüllétre volt szükségem, s arra, hogy átgondoljam mindazt, ami felszínre tört bennem.

- De nekem igen – válaszoltam mondatára, miután kitessékeltem a szobámból. Még utoljára végigmértem őt, aztán becsaptam orra előtt az ajtót. Mélyen beszívtam a levegőt tüdőmbe, majd lassan, hosszan kifújtam, hogy megnyugodjak. Kezeimet az ajtónak támasztottam, s lehunytam szemeimet. Nem akarom, hogy baja essen, de azt sem akarom, hogy ne érezze ezt irántam. Ennyire nem érdekli az, hogy kibe szeretett bele? Belegondolt egyáltalán… a kettőnk jövőjébe? El lehet képzelni úgy az eljövendőt, hogy egymás mellett éljük mindennapjainkat? Annak ellenére, hogy tudtam, nem szabadna, mégis elképzeltem… Sok kép kezdett pörögni az agyamban. Megérintem Isabella arcát, gyönge csókot nyomok ajkaira, együtt megyünk az iskolába. Az idő múlni kezd, a képek kétfelé szakadnak, két lehetőségre. Az egyikben pár év eltelte után Isabella teljes mértékig a családhoz tartozik, a baj csak az, hogy fikarcnyit sem különbözik tőlünk. Ugyanolyanná vált, mint mi. A másik is hosszúnak tűnik emberi években mérve. Leéljük az életünket egymás mellett úgy, hogy én nem tudok megadni neki mindent. Egész életében velem van, elfecséreli legszebb éveit rám, össze is házasodunk, talán még boldogok is vagyunk. És aztán ő is itt hagy engem… Újra a valóságra koncentráltam. Csak ez a nyomorult ajtó választott el most tőle. Még mindig itt állt, hallottam gyors ütemű szívverését, majd Alice-t, ahogy rémülten szólítgatja Isabellát. És Jaspert… Jasper, aki gyöngéden rásimítja tenyerét az arcára. Önkéntelenül szorítottam össze fogaimat, s szemeimet a fehér ajtóra szegeztem. Mintha csak egyenesen az ő tekintetébe fúrnám az enyém. Egyetlen makacs tettével romba döntötte szilárdnak nem épp mondható elhatározásom.

Pár másodpercig állt úgy, aztán megmozdult, felsóhajtott, s Alice-re emelte csokoládészín szemeit.

- Mi történt? – kérdezte Alice ismét.

- Beszéltem vele… - felelte Isabella, pillantását visszaemelve az ajtóra. Alice követte tekintetét, láttam gondolataiban a fehérséget maga előtt, majd ugyanezt visszaköszönni zavaros látomásában.

- Gyere… - Alice megragadta Isabellát, s húzni kezdte Jasper szobája felé. Erővel szakítottam el figyelmem gondolataitól, s a hangoktól. Nem akartam tudni, mit mond neki, amit látott, már úgy is ismerem. Kapok még ma eleget az őrség alatt testvéremtől. Ebben biztos voltam. Egy óra talán, még annyi se…

Ellöktem magam az ajtótól, s odaléptem az ablakhoz. Eltűnődve néztem az öklömnyi lyukat a falban, ahol az előbb bevertem. Öntudatlanul emeltem fel bal kezemet, majd ujjaimmal megérintettem a lyuk szélét. Semmi sem történt, ugyanolyan maradt, mint volt. Aztán a mutatóujjaimat kicsit rányomtam. A tégla megrongálódott, törött részéből újabb esett le por alakban a földre. Mélyet sóhajtottam. Egészen kicsi különbség volt csak a nyomások között, én mégis porrá zúztam. Testemen átfutott a borzongás, ahogy belegondoltam, ha csak egy pillanatra is elveszteném a fejem Isabella közelében, s már picivel nagyobb erővel érinteném meg, mint ahogy szabadna. Az ő csontjait is porrá zúznám…

Újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Nem tudnám bántani soha, épp ezért kell távol maradnom tőle. De… ha lenne valamilyen más megoldás, amivel… amivel gond nélkül vele lehetnék, kapva kapnék az alkalmon. Nem voltam benne biztos – most már korántsem -, hogy még egyszer át tudnám-e élni azt a kínt, amikor elveszítettem a szerelmem. Úgy érzem, nem lennék képes még egyszer túlélni. Isabella pedig… Nos nem könnyíti meg a dolgom abban, hogy csak úgy elmenjek.

Őrség! – kiáltott fel gondolatban Alice, én pedig halkan felnyögtem. És ezt hogyan fogom túlélni? – tettem fel magamban a kérdést.

***

Annak ellenére, hogy Alice egész idő alatt nem hagyott nyugton, elég gyorsan elment az a pár óra. Késő délután jöttünk vissza, temérdek gondolattal a fejemben, amiket testvérem még jobban összezavart. Igen, jót akart, tudtam én, de néha annyira idegesítően próbált meg a szerinte helyes útra terelni, hogy már legszívesebben befogtam volna a száját. És hogy a gondolatait se kelljen hallgatnom, száműztem volna a lehető legmesszebbre magamtól. Természetesen csak egy sóhaj kíséretében elintéztem az ügyet, s maradt minden ugyanúgy… Most is Isabellát figyeltem, aki a számítógép előtt ült, és zenét hallgatott. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy képes engem szeretni azok után, hogy pont egy ilyen szörnyeteg követi őt. Ma itt van az esély, hogy elkaphassuk azt a mocskot, hogy soha többet ne bánthasson senkit sem. Főleg nem az én Isabellámat! Miket beszélek? Ő nem a tulajdonom, és nem is lesz az sohasem. Összpontosítanom kell, most nem gondolkodhatok Isabellán. Lementem a bejárati ajtóhoz, ahol Tanyáék, s Jasperék már összegyűltek. Most vagy soha! Már olyannyira el akarom kapni, s széttépni azt a nomádot. Az izgatottság feltüzelt belülről.

- Ez nem ér, hogy engem mindig kihagytok a mókából – mondta szemrehányóan Emmett, mikor odaléptem hozzá és Eleazarhoz.

- Ne aggódj, helyetted is kiélvezem a helyzetet – vigyorogtam rá izgatottan. Ha a kezeim közé kerül az a vámpír…

- Kevésbé nemes feladat itt vigyázni Isabellára – mondta Eleazar Emmettnek.

- Igen, persze. Na de mégsem olyan, mintha benne lehetnék egy jó kis bunyóban – vigyorgott, miközben Isabella lépteit hallgattam a hátam mögül.

- Vigyázz magadra, kérlek! – hallottam aztán a motyogást. Hátrafordultam, Isabella a földet bámulta. Összeszorult a bensőm, s arra gondoltam, hogy nem engedhetem meg senkinek sem, hogy kárt tegyen ebben az angyalban. Mellkasomat átjárta az elégedettség is. Aggódik értem, s talán hiányozni is fogok neki.

- Óvatos leszek! – ígértem meg neki komolyan. Emmett hatalmasat vágott a hátamra, s vigyorogva Isabella felé fordult.

- Edwardnak meg sem kottyan majd az a vámpír! Fél fogára sem lesz elég… Kár, hogy én kimaradok a mókából… - csalódottságba konyultak vonásai. – Na mindegy, majd legközelebb! – mondta mosolyogva, ahogy belegondolt a lehetőségekbe egy újabb ilyen esetben. Magamban felnyögtem. Nem pontosan így gondolta, de nekem még csak az ötlet sem tetszett, hogy még egyszer egy nomád vámpírral kelljen harcba szállnom a szerelmem vagy akárki más életéért. - Legközelebb… - hebegte Isabella maga elé, és aprót rázott a fején. Néztem őt még pár másodpercig. Legszívesebben a karjaimba zártam volna, hogy érezhessem őt a közelemben, ahol a legnagyobb biztonságban gondoltam most. Aztán egy szenvedélyes csókot nyomnék puha ajkaira, s már semmi más nem számítana. Boldogan mennék akár a halálba is… Visszafordultam Eleazarhoz, hallottam Isabella lépteit, ahogy a lépcsőhöz botorkál, s ott megáll.

- Menjük – mondta Eleazar, Jasper bólintott, aztán mindannyian kiléptünk az ajtón, s belevetettük magunkat az erdőbe. Mindenki a mellé „kirendelt” társával futott egészen a partig, hogy ott végül elfoglaljuk őrhelyünket, s várjunk. Várjunk, amíg meg nem halljuk ellenségünket. Alice leheveredett az egyik faágra, én azonban nem tudtam ilyen nyugodt lenni. Még akkor sem, ha figyeli a partot. Gondolatban kommunikált velem, nehogy a vámpír meghallja.


Több óra telt el, és azóta sem történt semmi. Alice halkan föl-alá járkált a rejtekhelyünkön, s folyamatosan koncentrált.
Nem látok semmit! Miért nem jön? Miért nem történik semmi? – fúrta tekintetét az enyémbe feldúltan. Sosem szerette, ha a képessége nem működik tökéletesen, ahogyan ő szeretné. Megvontam vállamat. Ideges voltam én is, és haragos, amiért még mindig szabadon kószál az a nyomorult. Ökölbe szorítottam kezeimet. Tudom, hogy el akarod kapni. Nem lesz semmi baj! – nyugtatott Alice, amint észrevette mozdulatomat. Egyre erősebben uralkodott el rajtam a nyugtalanság, ahogy Alice-en is. Semmi, de semmi nem történt, és ez volt a legrémisztőbb. Valami hiba csúszott volna a tervünkbe? Vagy csak a nomád nem vadászik ma? Gondolataimból a mobilom csörgése zökkentett ki.

- Carlisle az… - mondtam Alice-nek, majd feszülten kipattintottam a mobil fedelét, s beleszóltam.

- Elrabolta őt a házunkból… - a pánik, a félelem végigsöpört egész testemen, s remegni kezdtem tőle. Ha őt is elvesztem… Én beleőrülök, ebben biztos voltam. Nem, nem beleőrülök, belehalok! Nem történhet meg, hogy későn érjünk oda, és már csak élettelen testét tarthassam a karjaimban. Eszeveszett őrület kerülgetette elmém még kitartó épségét, s kereste a gyönge pontokat, hogy mikor boríthatja el teljesen fehér ködjével. Miért is éljek tovább, ha már ő sem lesz ezen a földi poklon? Már most megszületett agyam menekülési terve a legrosszabb esetre. De előbb… A düh olyan erővel vette át rajtam a hatalmat, hogy már csak gyönge foltocska maradt a pánikból. Előbb meg fogom bosszulni a szerelmem! - Jasper azt üzeni, hogy az erdőben haladjatok mellettünk visszafele a ház felé. Tanyaéák is ezt teszik. Így lefedjük a területet. Rosalie és Emmett is már elindultak. – Alice-re pillantottam, miközben beszéltem.

- Már indulunk – csuktam össze a mobilt összeszorított fogakkal, és a zsebembe süllyesztve futásnak eredtem. Semmivel sem törődtem, a lehető leggyorsabban oda akartam érni. Muszáj odaérnem! Muszáj megtalálnom őt!

Edward várj meg, én nem vagyok olyan gyors, mint te! – kiáltott rám testvérem, aminek hatására egy csöppet lassítottam, hogy Alice be tudjon érni.

- Sajnálom, de… - nem tudtam befejezni, csak a szagokra figyeltem. Hogy hol érzem meg a vámpír szagát, vagy… Isabella vérét. A legszörnyűbb képek pörögtek le szemeim előtt, amiben Isabella a nomád karjai közt vergődik, miközben az a vérét issza. Gyűlöltem azt a vámpírt, undorodtam tőle, és meg akartam ölni. Tudatlanságba taszított, a legfélelmetesebbe. Még csak Isabella gondolataiból sem tudtam következtetni, hogy életben van-e még, hisz nem hallom őket. Elkeseredetten lökött a félelem sötétségébe a tudatlanság, ahonnan úgy éreztem nincs kiút…
Nem gondolkodtam, csak futottam az irányba, hagyatkozva az ösztöneimre, s a szaglásomra. Én is félek – hallottam meg Alice-t, futás közben megtörten rápislantottam. Nem értettem, hogy mi történhetett. Hogyan rabolhatta el pont a házból? Hisz Emmett és Rosalie vigyáztak rá, és Alice is figyelte a partot. Hogy jutott át az őrségeken? Úgy hittem tökéletes tervünk van, de ezek szerint tévedtem.

Pár perc múltán újból megcsörrent a telefonom.

- Igen? – szóltam bele zaklatottan.

- Találtunk két nyomot. Egyik a farkasoké, a másik Isabellától származik. Tanyáék követik Isabella nyomát, mi pedig a farkasokét. Gyertek észak nyugat felé, és együtt megkeressük a nyomok végét.

- Értem. Megyünk – elindultunk Alice-szel a megadott irányba, és alig öt perc alatt beértük Carlisle-ékat. Kis idő múlva Emmett és Rosalie is csatlakozott hozzánk. Követtük a farkasok szagát, én mégis a másik irányba akartam menni.

- Miért nem a másik nyomot követjük? – kérdezte meg Rose.

- A mi szagunkat már ismerik a farkasok, és nem véletlen, hogy pont most kerültek elő – mondta neki Jasper.

- Nem gondolod, hogy bolondság őket követni, amikor Isabella életveszélyben van? – zsörtölődött Rose.

- Ha hamis a nyom, akkor az a bolondság – vágott vissza Jasper.

- Csendet, nem ez a megfelelő pillanat. Hallom őket – szóltam rájuk ingerülten. Teljes mértékig megbíztam Jasperben, ha ő azt mondja, hogy a farkasokat kell követnünk, én teljesítettem. Most sem kellett csalódnom benne. A farkasok gondolataiban láttam őt. Ha verne még a szívem ebben a pillanatban biztosan az utolsó ritmusokat rúgná a látványtól. Isabella ott feküdt a kutyák között, megtépázott, hiányos ruhával, ájultan. Most járt át csak igazán a félelem, olyannyira, hogy majdhogynem megdermesztett. Ennek ellentettjeként, mintha öntudatlanul feszültek volna meg izmaim, s ösztönösen gyorsítottam volna a tempón. Csak nehezen tudtam volna lefékezni, mikor tudomásul kellett vennem, hogy Isabella és a farkasok a képzeletbeli határ túloldalán vannak. Emmett és Jasper voltak azok, akik idejében megállítottak. Azt hiszem magamtól nem álltam volna meg. Ordítani tudtam volna, amikor a farkasok megpördülve rám pillantottak, azt hitték megőrültem, ahogy kapálózok fogságomban.

- Adjátok át őt! – kiáltottam rájuk dühtől izzó szemekkel. A farkasok vicsorogva, hangosan morogtak rám. Látták, hogy testvéreim képesek, hogy megfékezzenek, s amíg én nem lépem át a határt, addig ők semmit sem tehetnek. Meg akartam indulni, minden másodpercben azon voltam, hogy végre elengedjenek, s akár erővel, de elhozzam a korcsoktól Isabellát. Lélegzett, ez volt a legfontosabb számomra. Megkönnyebbülés járt át, amit beárnyékolt még a félelem. Itt akartam tudni a karjaimban őt, hogy minden porcikája rendben van, s nem jutott méreg sem a szervezetébe. Ellenkező esetben most azonnal a vámpír keresésére indulnék, egyedül. Azonban Emmették még mindig visszatartottak. Két erős kar fonódott az enyémekre, amik nem akartak ereszteni sehogyan sem, akármennyire is próbálkoztam. Küzdöttem, hogy lerázzam magamról rabságom láncait. – Engedjetek már el! – vicsorogtam Jasperre és Emmettre.

- Nem engedhetünk, Edward. Te is nagyon jól tudod – válaszolt Jasper, s éreztem, ahogy érintésétől kezdve a nyugalom szétárad bennem elnyomva a félelmemet, a dühömet. A halvány megkönnyebbülés felerősödött. – Megnyugodtál? – kérdezte engedve egy kicsit a szorításon. Lehajtott fejjel, zihálva gondoltam át, mi lenne, ha átlépném most a határt. Semmi jó nem. A családomat nem akartam veszélybe sodorni, s nem tudtam volna most eldönteni, hogy lenne-e esélyünk velük szemben. Hat hatalmas farkas, akik körében ott van az én Isabellám… Aprót bólintottam felnézve Jasperre, majd a morgó farkasokat kezdtem el ismét nézni alig két méterre tőlem.

- Lélegzik, de meg kellene néznem a sérüléseit. Orvos vagyok – mondta Carlisle a farkasoknak.

- Nem akarnak a közelébe engedni – dühödtem be újra. – Velünk van, meg akarjuk vizsgálni, és hazavinni az otthonába! – fojtottam vissza a haragomat. Carlisle csitítóan a karomra rakta kezét.

- Kérlek, legalább engem engedjetek oda hozzá – próbált meg valamilyen kompromisszumra jutni a farkasokkal. Nem, én is oda akarok menni!

- Ha nem engedtek oda, akkor anélkül megyek át a határon – jelentettem ki határozottan. – Még hogy én bántom? – förmedtem a farkasra megrökönyödött-dühösen, s újból tettem egy lépést. Emmett és Jasper ismét lefogtak. Egy ujjal sem bántanám őt, pusztán a feltételezés is iszonyatos haragra gerjesztett. Nem jöhettek át a területünkre! – Jó, akkor legalább Carlisle-t, hogy megnézhesse, hogy van – nyugodtam le ismét egy kissé.
Aztán hallottam Isabella felől egy nyüszítő hangocskát. Még erősebben próbáltam kiszabadulni, de nem bírtam. Most azonnal a közelében akartam lenni, miért nem lehet ezt megérteni?

- Engedjétek oda hozzá! – kiáltottam újból dühösen. Tudni akarom, hogy van most rögtön! Ebben a bizonytalanságban megőrülök… Mi a fenének engednénk át egy vámpírt? - Meg kell vizsgálnia egy orvosnak! – feleltem a farkas gondolatára. – Eresszetek már el! – morogtam Jasperre és Emmettre.

- Nyugodj meg… Ha nekik esünk, attól nem lesz jobb neki – hallottam meg Carlisle nyugodt hangját. Aztán a farkasok felé fordult. – Kérlek… csak megnézem, hogy nem esett-e baja.

- Nem, én is odamegyek! – dörrentem fel. Nem! A doki jöhet. De csak is ő jöhet át a határon! – ökölbe szorultak kezeim. – Jó, rendben… Csak ő… - zúgolódtam. - De ezt még megbánjátok, bolhazsákok! – szűrtem felbőszülten a fogaimon keresztül. Legalább belátta a farkas, hogy Isabellának orvos kell.

Emmették elengedtek végre, fellélegeztem, s irigykedve figyeltem Carlisle-t, ahogy átlépve a határt Isabellához megy. Kicsit oldalra araszoltam, hogy lássam, mit csinál Carlisle. A farkasok velem együtt mozdultak, s minden lépésemhez egy hangos morgást társítottak. Carlisle megérintette szerelmem arcát, aki összerándult, majd sikoltva felült. Egészen a háta mögött lévő fáig mászott, tisztán láttam szemeiben a félelmet, amitől a fájdalom engem is átjárt. Szörnyű volt így látni őt, a karjaimba akartam zárni, hogy megnyugtassam, s biztosítsam róla, hogy biztonságban van. De ezek a bolhazsákok nem engednek hozzá!

- Semmi baj… - Carlisle feltartotta a kezeit Isabellától pár méterre a farkasoknak, hogy lássák, nem akarja bántani őt. Mindegyik korcsot egytől egyig egy hatalmas fának vágnám, olyan dühöt éreztem most magamban. Ők azok, akik akadályt állítanak elém, hogy Isabellát megölelhessem. Ismét léptem egyet, Emmett és Jasper megint megállítottak. Sóhajtva törődtem bele sorsomba, míg figyeltem Isabellát.

Zavarodottan nézett körbe, arcán a végigfolyt könnyek már megszáradtak, haja kócos volt, zilált. Carlisle-tól nem egészen láttam a testét, de épp elég volt a farkasok gondolatain keresztül is. Féktelenül dühös voltam a gondolattól, hogy az a szörnyeteg egy ujjal is hozzáért Isabellához. Megkeresem, és saját kezemmel végzek vele. Az sem érdekelt, hogy ő is ugyanúgy megölhet engem, mint ahogy én akarom őt.

- Isabella… - Carlisle megpróbálta visszaterelni figyelmét, hogy kiderítse, mije fáj. – Fáj valamid? – Iszonyatos bűntudat, fájdalom, és harag mardosott. Bűntudat, hogy nem kaptam el azt a szörnyeteget, aki ezt művelte vele. Fájdalom, mert így látni őt a lehető legrosszabb volt számomra jelen pillanatban. A többire nem akartam gondolni, mi lett volna, ha a farkasok későn érkeznek. Harag, hogy hagytam ezt mind átélje. – Közelebb megyek, jó? Nem bántalak, csak meg akarlak vizsgálni… – mondta Carlisle feszülten, de ez nem hallatszott ki hangjából. Lassan közelebb kúszott Isabellához, míg az én légzésem felgyorsult, mintha kilométereket futottam volna megerőltetéssel.

Carlisle a karjához ért, mire Isabella ismét összerezzent. Apám suttogása a füleimben suhogott.

- Nyugodj meg Isabella… Minden rendben lesz most már… Edward is itt van… - Itt vagyok, és nem mehetek oda hozzád – folytattam Carlisle mondatát. Isabella halkan felszisszent, mikor apám a karját vizsgálta. A kutyák előttünk, s Carlisle-ék mellett is vadul morogtak rá.

- Nem tört el, de be kéne fáslizni… - mondta Carlisle mindenkinek címezve. Igen, hozd el ide hozzám! – bíztattam magamban apámat, mikor Isabella hóna alá akart nyúlni, hogy felemelje. Mintha hallhatná… De nekem ez az apró tény nem számított. Féktelen csaholásba kezdtek a bolhazsákok. Nem viszi innen sehová a doki! – erősen szorítottam össze ökleimet. Carlisle kérdő pillantást küldött felém.

- Nem akarják engedni, hogy magunkkal vigyük – sötét pillantást vetettem a kutyákra. Még hogy nem engedik!

- Mi történik? – hallottam meg a gyönge hangot Isabellától. Ösztönösen indultam volna meg, hogy végre biztonságban tudjam magam mellett, s csalódottan kellett észrevennem, hogy ismét meghiúsították tervem.

- A quileute-ek földjén vagyunk – válaszolta Carlisle Isabellának kicsit zaklatottan. Neki sem tetszett az, hogy hat hatalmas farkas társaságában van egymaga a határ túloldalán. Nekem sem volt ínyemre. Igen, mi is itt voltunk, de ez nem jelentett semmit ebben a helyzetben.

- Átléptétek? – Isabella ijedten nézett apámra. Még innen is láttam, ahogy reszketni kezd egész testében.

- Csak én. Megkaptam az engedélyt rá, hogy megnézzelek… - mondta Carlisle, aztán a legelöl álló farkashoz szólt, aki - számomra már kiderült -, hogy a falka alfája. – Muszáj ellátnom, itt nem megy. És teljesen ki is van hűlve. Ígérem, hogy nem esik bántódása. – A kutya határozottan megrázta a fejét. Nem viszi sehova! – morgott. Megnézhette, de el nem viszitek!

- Nem ti döntitek el! Ő hozzánk tartozik! – csattantam fel dühösen, mire testvéreim még szorosabban tartottak vissza. Már nem sok kellett volna, hogy kiszabaduljak… És ettől féltek, hogy tényleg átlépem a határt, kirobbantok egy harcot a farkasok és köztünk. De hát, hogy képzeli ez a kis vakarék, hogy elvegye tőlem Isabellát? Hogy képzeli, hogy helyette meghozhatja a döntést? Nem tartozik rá, nem a családtagja, hogy döntsön az életéről! Különben sem tőlünk kell féltenie… Féltenie? – horkantam fel magamban. Hogy jön ő ahhoz, hogy beleüsse a korcs orrát mások dolgába? Semmi köze hozzá, vagy a falkájának! Isabella a mi családunk részese, a szerelmem…

- Veletek akarok menni – szólalt meg Isabella kicsit ijedt hangon. Velük? Egy rakat vámpírral? – dühösen elfintorodtam, mintha egy rakat büdös dög jobb lenne. De egy kis elégedettség is vegyült emögé. – Ők a barátaim. Velük akarok menni. – Isabella egyenesen a farkas szemeibe nézett, ahogy kimondta a mondatot. Morgás szakadt fel annak torkából, majd hátrébb lépett, így jelezve Isabellának és Carlisle-nak a szabad utat.

- Hozd át! – sürgettem Carlisle-t. Nem akartam, hogy meggondolja magát a korcs, és végre biztonságban akartam tudni Isabellát. Carlisle gyöngéden felnyalábolta szerelmemet, s lassan megindult felénk. Izgatottan, türelmetlenül vártam őket, végre rabságom nehéz vasláncai is lehullottak karjaimról. Mikor Carlisle átlépte Isabellával a láthatatlan határvonalat, bizonytalanul indultam meg feléjük. Tudtam, láttam, hogy reagált Isabella apám jéghideg érintésére. Ruhája cafatokban lógott testéről, amit a kihűlés kékes színűvé színezett. El sem tudtam képzelni mit élhetett át…


- Add át! Én viszem! – állt oda Carlisle elé Rosalie keményen. Igen, talán jobb is lesz, ha nem megyek a közelébe. Meg kell értenem, ha már nem akarja, hogy megérintsem, ha nem akarja, hogy egy másik szörnyeteg is a közelében legyen folyton. Mire Rose elment mellettem Isabellával karjaiban, Alice hozott egy takarót, hogy ráteríthesse a már szenderedő kedvesemre. Annak ellenére, hogy tudtam, jobb lenne, ha még csak a közelébe sem mennék, nem tudtam megtenni ezt. Rose mellett futottam, s mikor otthon gyöngéden az ágyba helyezte őt, én akkor is ott voltam. A szoba legmesszebbi sarkába húzódtam egy székre, s vártam. Csak látni akartam, hogy minden rendben van, hogy jól van…

Magamba roskadva ültem öntudatlanul a széken, s hallgattam Rose gondolatait. Újra átélte azt az estét, amikor Carlisle megtalálta őt vérbe fagyva a kihalt utcán. Átérezte Isabella helyzetét… Megpróbáltam kiűzni elmémből gondolatait, hogy a sajátjaimra tudjak összpontosítani. A reggel után elbizonytalanodva képzeltem el jövőmet Isabellával, s már-már hajlottam arra, hogy itt maradjak, mellette. De ezek után… Annyi minden történt egy nap leforgása alatt. Szinte mindent megváltoztatott. Most már képtelenségnek tűnik bizonytalanságom szikrája. Hogy bírna Isabella a mai nap után akárcsak rám nézni, vagy megérinteni? Ugyanolyan szörnyeteg vagyok, mint az… az a mocsok. Hideg, kemény… Vagy… talán be tudnám bizonyítani neki, hogy én más vagyok. Hogy én soha nem bánnék vele úgy, mint az az állat. Talán lenne esélyem arra, hogy megbocsásson, s szerethessem őt… Megbocsásson azért, hogy magára hagytam, hogy nem védtem meg.

Hirtelen ült fel az ágyban. Összerezzenve figyeltem őt, s egyre jobban elöntött a bűntudat, ami vegyült a haraggal. Rosalie rögtön az ágyhoz lépett, s óvatosan visszafektette Isabellát.

- Semmi baj – igazította vissza a lecsúszott takarót Isa testére.

- Edward? – hallottam meg aggódó hangját, ahogy rólam kérdezett. Rose egyet arrébb lépett, de nem néztem fel Isabellára. Nem bírtam a szemeibe nézni. Hogy hagyhattam? – kérdeztem magamtól ismét.

- Itt vagyok – feleltem elkeseredetten. Úgy visszacsinálnám az egészet. Ha visszaforgathatnám az idő keretét, máshogy csinálnék szinte mindent. Egy pillanatra sem veszíteném Isabellát szem elől, mindig a közelemben lenne. Nem érdekelne semmi más, sem az iskola, sem a szenvedés. Távol lennék, mégis közel. Elérhetetlen, mégis elérhető, akár egy őrangyal. Csak selejtes kiadásban. Isabella zihálni kezdett, s Rose gondolatain keresztül láttam, hogy egész testében remeg.

- Nyugalom… - hallottam meg testvéremet, aki megfogta Isabella kezét. Azért remegett meg, mert itt vagyok a szobában? Arra emlékezteti, amit az a szemét tett vele? Nem hiheti azt, hogy én… Hogy én képes lennék arra!? Szemeim előtt Isabella megtépázott ruhája lebegett, amikor Carlisle áthozta a határon. Összeszorítottam fogaimat, hogy elfojtsam dühömet. Ha jobban vigyáztam volna rá, s nem attól félek, hogy a szívem helyén tátongó űr újból eltelítődött a szerelem érzésével, akkor ez mind nem történik meg. Vele lettem volna, amikor a rendőrök itt keresik őt, s magam vittem volna el, hogy biztonságban legyen. Megértem, ha Isabella engem vádol majd. Azt is, ha soha többet nem akar a közelemben lenni. - Hol az öcsém? – kérdezte feszülten. Rosalie a szoba ajtajához lépett, s Esmét szólította, aki egy másodperc alatt behozta a kicsi Edwardot. Isabella kezébe adta, aki óvatos szorítással magához ölelte, fejét a baba mellkasához vonta. Füleimben csengett halk zokogása, ami fájdalmasan tört utat magának halhatatlan testemben, hogy belülről feszítse szét. Felálltam a székről, s csöndesen elindultam ki a szobából. Esme fájdalmas pillantást küldött felém, majd átkarolva vállamat velem együtt lépte át a küszöböt.

- Ne emészd magad drágám, kérlek… Nem a te hibád - vette két tenyere közé az arcomat, majd egy csókot nyomott homlokomra, s magamra hagyott. Nekidőltem az ajtó mellett a falnak, s előreszegezett tekintettel hallgattam Rose és Isabella beszélgetését. Ő az egyetlen, aki most segíthet Isán, aki átélte ezt már.

- Emmett és én is szörnyen sajnáljuk, hogy nem figyeltünk jobban. A mi hibánk… Azt hittük, itt biztonságban vagy, és nem mer idejönni érted.

- Nem a ti hibátok – felelte Isabella, s ebben igaza volt. Mert az én hibám volt, csak is az enyém. Önzőn megint csak magamra gondoltam, amikor megtudtam, hogy szerelmes belém. Meg akartam kímélni magam attól, hogy újból szenvedjek. Úgy érzem, vezekelnem kell bűnömért. Rendelkezzen velem Isabella. Ha még mindig szeret…

- Pihenj egy kicsit… Visszaviszem a kicsit Esméhez, aztán hozok neked valamit enni – lépett ki a szobából Rosalie. A résnyire nyitva hagyott ajtón visszamentem a szobába, s szótlanul, lehajtott fejjel – mert még mindig nem tudtam Isabella szemeibe nézni -, elfoglaltam helyemet a sarokban. Távol Isabellától, de olyan közel, hogy bármikor meg tudjam védeni.

- Edward… - hallottam meg bizonytalan hangját. Fel akartam rá nézni, hogy láthassam arcát, s leszűrhessek valamit arcvonásainak tanulmányozásából, hogy mire gondolhat. De nem tettem. A bűntudat elemi erővel tört rám. Hogyan érdemelhetném ki a megbocsátását, újból a szerelmét? Fájt, és szúrt a mellkasom, féltem, hogy mit fog mondani. Ez talán a vihar előtti csönd? Aztán majd kiabálva kiűz a szobából, és többé nem akar majd látni? Ha meg akarom próbálni visszanyerni a bizalmát, nem tehetem meg, hogy nem válaszolok neki. Lesz, ami lesz. Én bármibe beletörődök, ami jó neki.

- Szükséged van valamire? – kérdeztem meg reményvesztetten.

- Megértelek… - mondta, mintha nem is nekem szánta volna. Muszáj volt felpillantanom rá, mert meg kellett értenem, hogy miért mondta ezt.

- Tessék? – kérdeztem.

- Megértem, hogy mit érzel most… velem kapcsolatban – bökte ki. Most már semmi kétség. Nem fog megbocsátani nekem, amiért az én hibámból ez történt vele. Hogy is gondolhattam rá, hogy van esélyem elnyerni. Felkészültem az elutasítására. - Értem – válaszoltam fásultan, beletörődve, s ismét lehajtottam a fejem. Tudtam, hogy ez lesz… De egy részem reménykedett még. – Azt hittem, nem törődsz majd bele ilyen könnyen… - szorultak ökölbe a kezeim, ahogy a combjaimon nyugodtak. Ez még neki is sok volt, még ő sem képes elviselni ennyi fájdalmat, amit okoztam neki. - Nincs más választásom… - folytatta Isabella halkan, pár másodpercig visszatartott lélegzettel, míg én küszködtem azzal a mérhetetlen fájdalommal, ami szét akart tépni. – Nem tudom letörölni magamról annak a… annak a szörnyetegnek az… érintését - hangja elakadt a mondat közben. Izmaim megfeszültek, s olyan erővel szorítottam össze ökleimet, hogy az ujjaim sápadtabbaknak tűntek, mint testem többi része. Dühös voltam, de most már nem csak arra a mocsokra, hanem magamra is. Mintha tőrt döftek volna minden egyes szónál a lelkembe, nehezen lélegeztem tőle. Tudtam, hogy már nem fogja tudni elviselni az érintésem. – Megértem, hogy így már undorodsz tőlem… Hogy így már tényleg nem… nem akarsz engem. – Teljes meglepettséggel fúrtam tekintetem Isabella könnyes szemeibe, míg le nem sütötte őket. Undorom? Tőle? Attól az állattól undorodom, hogy vannak ilyen söpredékek e világban, de tőle… Tőle nem tudok. Ő miről tehet? Hisz minden az én hibám! Hogy juthatott ilyen az eszébe? Ő a legnemesebb lelkű, a legjóságosabb, a legönzetlenebb emberi lény, akivel valaha is találkoztam. Különb mindenkinél… Felálltam, majd tétován elindultam felé. Még mindig a takarót nézte szakadatlanul, mintha valami nagyon érdekeset talált volna rajta. Valami furcsa érzés dübörgött bennem, amit először nem tudtam megmagyarázni. Aztán rájöttem. A boldogság és a szerelem egyvelege. Úgy gondoltam, nem hibáztat, hogy meg tudja bocsátani bűnömet. Lassan leültem mellé az ágyra, de továbbra sem emelte rám csokoládébarna szemeit. Pedig már nagyon kívántam…

- Te… te tényleg azt hiszed, hogy… bármiféle ellenérzésem van veled szemben, csak mert… az a szemét állat… - suttogtam halvány dühvel hangomban. Nem tudtam felfogni, hogy képes erre gondolni, amikor hibáztatnia kéne. Le kellene ordítania a fejemet, ki kellene küldenie a szobából, és el kellene maga mellől taszítania. Ehelyett… – Annyira kis bolond vagy… - sóhajtottam megkönnyebbültségtől átszellemülve. Kényszert éreztem arra, hogy megérintsem. Mintha a félelmem, hogy elveszítem a fejem, ha megérzem puha bőrét, egyszeriben elszállt volna. Lassan emeltem fel kezemet, s ujjaimmal lágyan megérintettem arcát, majd letöröltem a könnyeket. Isabella szívverése felgyorsult, s ereiben zubogó vére arcára is kiült két apró rózsa képében. Légzése egyeletlenné vált, ahogy olvadt csokira hasonló tekintetét belefúrta az enyémbe, arca pedig folyamatosan közeledett az enyémhez. Időm sem volt gondolkodni, de nem is akartam. Érezni őt, igen, azt nagyon is akartam! Nem bírtam ellenállni kísértésének, hagytam, hogy ajkait az enyémre nyomja. Halk sóhaj szakadt fel torkomból, mikor megéreztem a forróságot, s viszonoztam csókját. Milliószor édesebb volt, mint az a lopott, s milliószor jobb, mint amilyet valaha is el tudtam volna képzelni.

Az első csókunk, ami megváltoztatta a gondolataimat, s az életemet…