Ficíró verseny 4.

Íme a mai novella... A negyedik győztes: Fummie novellája.


Álom és valóság



Gyönyörű koratavaszi idő volt, a fák zöldelltek, a madarak pedig egymással versengve csiripelték el éneküket. Éppen ideális volt egy sétához, én mégis a szobámban voltam, azonban nem egyedül. Nem emlékeztem, hogy kerültünk ide, vagy miért, csak azt tudtam, hogy most mind a ketten itt voltunk, és ez számított. Isabella itt állt velem szemben egy lenge nyári ruhában, ami nem takart sokat gyönyörű alakjából. Közelebb léptem hozzá, egyik kezemet az arcára tettem, és ő csukott szemmel bújt a tenyerembe, majd csillogó barna szemét újra az én tekintetemre emelte. Szabad kezemet a dereka köré fontam, szorosan magamhoz húztam, és lágyan megcsókoltam. Amikor egy másodperccel később óvatosan visszacsókolt, felbátorodva húztam még közelebb magamhoz. Pici keze rövid hajamba túrt, hogy még közelebb vonjon magához. Nem tudom, mennyi idő telt el így, de mikor elváltunk, mind a ketten lihegve kapkodtunk levegő után.

Kezem, ami eddig az arcán pihent, lassan indult meg. Végigsimítottam a karján libabőrt hagyva rajta. Isabella kellemesen megborzongott, majd újra az ajkaim után kapott. Kezeim önálló útjukat járták be testén. Finoman belemarkoltam a csípőjébe, mire ő belenyögött csókunkba, de nem szakította meg azt, inkább próbált még közelebb bújni hozzám. Most nem a farkaslétünk miatt volt olyan forró mindkettőnk teste. Addig-addig gyűrögettem a ruháját, mígnem az alja felcsúszott egészen a derekáig. Rendkívül zavart ez a vékony anyag, és ezzel ő is így lehetett, mert segített megszabadulni tőle. Nem álltam meg, hogy ne nézzek végig fedetlen testén, annyira gyönyörű volt. Arca piros színt vett fel, majd gyorsan megcsókolt, hogy zavarát leplezze.

- Isabella – suttogtam a szájába. El akartam mondani, hogy mennyire csodálatos, de ajkaim túlságosan elfoglaltak voltak. Nadrágomban a szorítás kezdett egyre kényelmetlenebb lenni, így gyorsan megszabadultam a feleslegessé vált ruhadarabtól. Magammal húztam őt az ágyig, és ahogy fölém hajolt, lelógó haja csiklandozta az arcom. Egy gyors mozdulattal fordítottam a helyzetünkön, majd újra megcsókoltam. Lábaival körülfonta a derekam, és kicsit megemelte a csípőjét. Én előbb még végigsimítottam a testét, aztán ajkaimmal követtem kezeim útvonalát. Élvezettel hallgattam, ahogy a hangos sóhajokat lassanként a nyögések hangja vette át, és így biztos lehettem benne, hogy minden, amit csinálok, jó Isabella számára. Mikor fölé hajoltam, hogy megcsókoljam, egy hirtelen mozdulattal a hátamra fordított, majd egyenesen beleült az ölembe.

- Isabella... - nyögtem a nevét, ahogy testünk eggyé vált.

Aztán valami teljesen nem odaillő hang tódult az elmémbe, egy tányér csörömpölve tört szét a padlón. A valóság szertefoszlott, és megfoghatatlan képekre bomlott szét. Nem értettem, mi történt.

- Mi a...? - kérdeztem félig öntudatlanul, majd megdörzsöltem a szemem, amíg próbáltam rájönni melyik is az igazi valóság. Felültem az ágyban, és Isabellát láttam meg, ahogy az ajtó felé hátrál. - Isabella? Mit...? - kezdtem, de rájöttem, hogy valami nincs rendben. Isabella valahogy más volt, mint pár perccel ez előtt, sokkal valóságosabbnak tűnt, és teljesen fel volt öltözve, nem úgy mint én. Lenéztem magamra, és ekkor jöttem rá, hogy melyik volt a valóság, és melyik az álom. A helyzet úgy állt – a szó legszorosabb értelmében –, hogy az álmom a valóságban is hatott rám.

- Ez nem az, amire gondolsz – nyögtem kétségbeesetten, pedig mind a ketten tudtuk, hogy pontosan az, de azért próbáltam menteni, amit még lehetett. Mire bármit is csinálhattam volna ő már sarkon fordult, és elrohant. Egy másodpercet sem késlekedtem, a nadrágom után nyúltam, aztán már én is az utcán rohantam utána. Időm sem volt gondolkodni, el kellett érnem, nem hagyhattam így a dolgot, meg kellett magyaráznom. Láttam, ahogy berohan Juliette-ékhez, és én is gyorsan arrafelé vettem az irányt.

- Isabella – kiáltottam utána, mikor már a ház előtt voltam, de ő becsapta az ajtót. Amint az ajtóhoz értem, hangosan dörömbölni kezdtem rajta, mintha csak az tehetne mindenről. Nem érdekelt, mit gondol rólam Juliette és Daniel, csak Isabellával akartam beszélni, hogy megmagyarázzam ezt az egészet, bár igazából nem is volt mit magyarázni rajta. Kinyílt az ajtó, és Dan állt velem szemben.

- Engedj be! - kértem kicsit erőszakosabban, mint illet volna.

- Mi történt? - kérdezte meglepődve Daniel.

- Semmi lényeges, csak szeretnék beszélni Isbellával. Kérlek, engedj be! - kértem, és tettem egy lépést, de Dan nem mozdult az ajtóból.

- Isabella jelenleg nem akar veled beszélni – válaszolta, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. Egyértelmű volt, hogy nem szándékozik beengedni, így máshogyan kellett megkérnem.

- Engedj be, Daniel! - szóltam alfai hatalmamat bevetve, és mivel nem volt más választása, kelletlenül félreállt az útból. Azonban így sem jutottam sokáig, a lépcső előtt Juliette állt.

- Isabella nem kíván veled beszélni, így megkérlek, hogy távozz – mondta keményen.

- Kérlek – könyörögtem, de nem hatott.

- Ahhoz, hogy feljussatok az emeletre, előbb szét kell tépnetek – szögezte le, és ezzel már én sem vitatkozhattam. Természetesen nem tudtam volna bántani Juliette-et, így nem mozdultam. Megpróbáltam onnan hatni Isabellára, ahol voltam.

- Isabella! - kiáltottam fel az emeletre, de egy hang sem szűrődött ki onnan. - Isabella! Kérlek, gyere le! Beszélni szeretnék veled – folytattam sikertelenül. - Isabella!

- Jól van, nem szeretne veled beszélni, ez egyértelmű, úgyhogy kérlek, menj ki! - szólt rám Juliette, majd az ajtó irányába kezdett tuszkolni.

- Üzenem, hogy muszáj vele beszélnem. Mondd meg neki! - kértem Juliette-et, miközben elfordultam a lépcsőtől. - Nem hiszem el, én vagyok a falkavezér, mégis engem dobnak ki. Nem akarom megenni Isabellát, csupán beszélni akarok vele. Hihetetlen, hogy már ezt sem hagyják – morgolódtam félhangosan, de azért hagytam magam, és kiléptem az ajtón, ami hangosan csapódott mögöttem.

Tehetetlenül álltam ott, hátamat a zárt ajtónak vetve. Nem tudtam, hogy mit tegyek most. Beszélni akartam Isabellával, meg akartam magyarázni neki ezt az egész helyzetet, de úgy tűnt, erre most nincs lehetőség. Isabella nem akart velem beszélni, így kénytelen voltam egyelőre feladni ezt a dolgot.

Bevonultam a fák közé, és dühömben változtam át. Az sem érdekelt, hogy épp most tettem használhatatlanná egy újabb nadrágot. Futni készültem, de ekkor meghallottam Isabella hangját a házból, ami megállásra késztetett. Megfordultam, és egyenesen beláttam a fürdő ablakába. A két lány ott állt egymással szemben, és Isabella zaklatottnak látszott.

– Volt már veled olyan, hogy azt hitted, tudod, valaki mit érez irántad, de kiderült, hogy teljesen mást? Mi van, ha én nem akarom azt a másik érzést? Mi van, ha elvesztem emiatt azt a valakit? - kérdezte aggódva.

- Az a baj, hogy tetszel Jonathannak? - felelt kérdéssel Juiette, miközben lehetett hallani a hangján, hogy mosolyog.

Micsoda? Hogy nekem tetszik Isabella? Igen, tényleg nagyon szép volt, de én sose néztem rá úgy, mint egy nőre. Mindig csak falkatagként gondoltam rá, pont úgy, ahogy a többiekre.

Pedig ha látnád, néha hogy nézel rá – hatolt az elmémbe Aidan hangja, és én ösztönösen morogtam egyet. Annyira el voltam foglalva a saját problémámmal, hogy észre sem vettem Aidan jelenlétét, pedig az ő gondolatai sem voltak éppen csendesek, neki is megvolt a saját problémája. Nem törődve vele, figyelmemet újra a fürdőben tartózkodó két lányra irányítottam.

- Te… Te tudtad? – lepődött meg Isabella.

- Szerintem, mindenki tudta. Kivéve téged… és Jonathant – válaszolta közömbösen Juliette, és Aiden is egyetértően mordult fel.

- Már hogy ne tudta volna? – csattant fel a másik lány.

- Biztos vagyok benne, hogy fel sem fogta, hogy néz rád. – Még én is láttam, ahogy Juliette megvonta a vállát.

Miért? Hogyan nézek rá? Tényleg nem úgy, ahogy a többiekre?

Tényleg – felelte Aidan a költői kérdésemre. - Teljesen megváltozik az egész arcod, amikor rá nézel, hihetetlen, hogy eddig fel sem tűnt neked.

Nem válaszoltam neki, zavart, hogy éppen itt van a fejemben, amikor egyedül akartam lenni.

- Egyszerűen csak ösztönösen vonzódik hozzád – folytatta a szőke hajú lány. - Ebben semmi tudatos nincsen. Jonathan egy egészséges, jó ízlésű férfi, te pedig egy gyönyörű, fiatal lány vagy.

- De… Én nem tudok ezzel mihez kezdeni! – csattant fel Isabella.

- Szerintem, nem is kell kezdened vele semmit.

- Akkor csak tegyek úgy, mintha Jonathan nem rólam fantáziálna?

De hát én nem is fantáziálok róla. Még csak meg sem fordult a fejemben, ez csak egy álom volt.

És alighogy ezt végiggondoltam, Aidan már tudott is mindent. Kellemetlen, de ez van. Az ember szokjon hozzá, hogy belelátnak a fejébe.

- Beszéld meg vele – tanácsolta neki Juliette, és nem csak én, de még éppen járőröző falkatársam is egyetértett vele. – Biztos vagyok benne, hogy utána mindketten jobban érzitek majd magatokat.

- Nem akarok beszélni vele – hallottam Isabella durcás hangját.

- Hát, a felnőtt lét azzal jár együtt, hogy megteszünk olyan dolgokat is, amiket nem akarunk. Ez már csak sajnos, így megy… - sóhajtott fel Juliette. – Hidd el, jobb lesz utána – próbálta rábeszélni, és nagyon reméltem, hogy sikerrel jár.

- Inkább majd holnap – felelte Isabella. – Fáradt vagyok, és csak butaságokat mondanék. Holnap beszélek vele – ígérte, de tudtam, hogy úgyis ráveszem, hogy beszéljen velem, amint kilép a házból. Itt fogok várni rá. Muszáj volt megmagyaráznom ezt a dolgot, és addig nem voltam hajlandó tágítani, amíg sikerrel nem járok.

Sok szerencsét – üzente Aidan.

- Rendben, ha így látod jónak… - hagyta rá Juliette, aztán pár perces csend következett.

- Juliette… - szólalt meg végül Isabella.

- Igen?

- Itt alhatnék ma az öcsémmel? Szerintem, Jonathan odakint les rám… - pislantott ki az ablakon, és egyenesen rám nézett. Dühösen felmordultam, és elhatároztam, hogy ha kell egész éjjel várok.

- Persze, gyere, megágyazunk odalent – felelte Juliette, és cseppet sem örültem ennek a válasznak.

Aidan éppen azon gondolkozott, hogy segítsen nekem megoldani a problémát, de ezt egyedül akartam végiggondolni, és nem volt szükségem hozzá társaságra.

Hát jó, de vonyíts, ha szükséged lesz bármire – üzente gondolatban.

Köszönöm – válaszoltam, majd pár másodperccel később már csak a saját gondolataim voltak a fejemben, és így sokkal könnyebb volt minden.

Lefeküdtem a fák takarásában, és Juliette-ék bejárati ajtaját kezdtem bámulni, pedig tudtam, hogy Isabella jó ideig nem fog rajta kilépni. Nem értettem, hogy miért történt velem ez a dolog. Persze, én férfi voltam, Isabella meg nő, méghozzá gyönyörű nő, de én kizárólag csak barátként és falkatagként tekintettem rá, sosem tűnt fel, hogy másképp is nézek rá. Arról nem is beszélve, hogy teljesen feleslegesen vágytam volna rá. Ő Edwardot szereti, egy vérszívó a bevésődése, és ezzel én nem vehettem fel a versenyt. Így csak az a választásom maradt, hogy megmagyarázom neki ezt a dolgot, aztán elfelejtjük az egészet, csak még magam sem tudtam, mit kellene mondanom.

Isabella valóban gyönyörű és okos volt, ezt mindig is tudtam, de úgy tűnik, érdekelt is. Jobban meggondolva a dolgot, tényleg tetszett nekem, csak erre eddig nem jöttem rá. Egyértelmű volt, hogy ezt nem tudom csak úgy ki-be kapcsolni, ahogy az álmaimat sem, így nem mondhatom azt neki, hogy többet nem fog előfordulni. Azt a vámpírt szereti, tehát semmi esélyem nála. Viszont a barátságát sem akartam elveszíteni, arról nem is beszélve, hogy az egész falkára hatással lehet ez az egész. Majd visszafogom az ösztöneimet, és ezzel meg lesz oldva a probléma. Egyszerűen csak meg fogom neki mondani, hogy tiszteletben tartom a bevésődését, és uralkodok magamon.

Sokáig feküdtem ott kettesben a gondolataimmal, és az ég lassan szürkéből feketébe váltott át. A szél felerősödött, és az eső illatát hozta magával. Tudtam, hogy nem maradhatok farkas, főleg azért, mert tudtam, Josh nemsokára elkezd járőrözni, és pontosan tudtam, mit mondana erre az egész helyzetre. Nem akartam végighallgatni a beszédét a mocskos vérszívókról, és Isabelláról, aki szerinte nem normális. Minden apró neszre odafigyeltem, így meg tudtam állapítani, hogy a környéken mindenki aludt. Gyorsan végigrohantam az úton, majd a házam előtt változtam át. Amint egy nadrággal gazdagabban jöttem ki a házból, az eső már hangosan kopogott az aszfalton. Mire újra elfoglaltam eddigi helyem, ezúttal az út közepén állva, már rég eláztam. Összefontam a karom a mellkasom előtt. Nem azért mert fáztam, mert nem tudtam fázni, csupán amolyan pótcselekvés volt.

A kora hajnali időpont miatt meglepődtem, amikor Isabella arcát láttam meg az ablakban. Egy vastag pokróccal a kezében rohant ki hozzám az esőbe.

- Megőrültél? Mi a fenét álldogálsz itt kint az esőben? Egész éjszaka itt voltál? - kérdezte dühösen, de tudtam, hogy csak azért ilyen, mert aggódott értem. Sosem tudott dühös lenni huzamosabb ideig, egyszerűen ilyen volt a természete. Kíváncsian néztem rá, hogy vajon haragszik-e rám, de úgy tűnt, nem. - Gyerünk, befelé! - kezét a mellkasomra tette, amikor odaért hozzám, és a házam felé kezdett tolni, én pedig szótlanul hagytam neki. Nem akartam, hogy megint elfusson, és ne tudjuk megbeszélni a dolgokat. - Esküszöm, nem vagy normális... - rázta meg a fejét, miközben a már vizes pokrócot a fejemre terítette, és morgolódva dörzsölte a hajam.

- Sajnálom... - szólaltam meg. Úgy gondoltam, aggodalma és bosszúsága sokkal nagyobb zavaránál, így ha most próbálok vele beszélni, talán nem fut el újra. A pokrócot a nyakamba akasztotta, és leeresztette a karjait.

- Én is sajnálom – válaszolta, és nem értettem, mit is akarhat ezzel. - Hogy nem hallgattalak meg este... - magyarázta kérdő pillantásomra.

- Érthető... - sóhajtottam fel, majd a kanapéra pillantottam jelzésként. - Leülhetnénk, és beszélhetnénk most? - kérdeztem, és reméltem, hogy nem mond nemet.

- Persze – bólintott, majd halványan elpirult, de próbált nem tudomást venni róla. Leült a kanapéra, majd én is a másik végébe. Tartottam a távolságot, mert nem akartam zavarba hozni.

- Nézd... - kezdtem bele a mondandómba, el akartam mondani neki, mire jutottam az éjjel. - Mondhatnám, hogy ez nem fog megtörténni többet, és hogy sosem gondolok rád másképp, csak mint a falka vezetője és a barátod de... ha ezt mondanám, hazudnék – néztem a szemébe. Azt akartam, hogy tudja, őszinte vagyok vele, és mindent elmondok neki.- Nem tudom irányítani az álmaimat, és igen, gyönyörű nő vagy, vonzódom hozzád... Eddig ez nem volt tudatos, de így van. Férfi vagyok, van szemem, és működnek az ösztöneim. - Láttam, hogy Isabella közbe akar szólni, de nem hagytam, előbb be akartam fejezni, amit elkezdtem. - Viszont tudnod kell, hogy ettől függetlenül, tisztában vagyok a helyzettel. Tudom, hogy bevésődésed van, tudom, hogy ez mit jelent. És hidd el, vissza tudom fogni az ösztöneimet. Nem akarom elveszíteni a barátságodat... - hajtottam le a fejem. Nem tudtam, hogy ő mit szól ehhez az egészhez. Lehet, hogy nem akar majd beszélni velem többet.

- Én sem akarnám ezt... - felelte, és én újra ránéztem. Ennek kifejezetten örültem. - Viszont, nem pusztán a bevésődésem tart vissza attól, hogy viszonozzam a vonzalmadat – mondta, és ettől elbizonytalanodtam. Talán, ha Isabella nem lenne a bevésődés kényszere alatt, akkor sem járnék sikerrel, mert nem tetszem neki. - Mármint... - folytatta gyorsan - ...igazán jóképű vagy és kedves, és bármelyik nő összetenné a két kezét, ha megajándékoznád a szíveddel, de... én szerelmes vagyok Edwardba.

- Én is ezt mondtam – értetlenül néztem rá. Nem értettem, hogy mi a különbség. Isabella elmosolyodott.

- Nem. Én nem a bevésődés miatt szeretem Edwardot. Már a bevésődés előtt is szerettem. Annyira szerettem, hogy még a bennem lévő farkas is őt választotta első látásra – fejtette ki nézőpontját. Nem hittem neki, a vámpírok és a farkasok egymás ellenségei, és az ösztöneikben van, hogy utálják egymást. Ha nem lenne a kényszer alatt, nem zavarná, hogy az a vérszívó egykor a szerelme volt, meg akarná ölni. Csak a bevésődés miatt hiszi ezt az egészet többnek, mint ami.

- A bevésődés miatt túlmisztifikálod a dolgot – mosolyodtam el.

- Tudom, mit éreztem és mit érzek – makacskodott. - Tudom, hogy azt hiszitek, ez egy átok nekem, mert Edward vámpír. Tudom, hogy utáljátok őt. De ez nem átok. Már akkor sem találtam annak, mikor még ember voltam. Edwardot szeretem, csak őt akarom, senki mást. Bevésődéssel vagy anélkül – jelentette ki határozottan. Ennek ellenére még mindig nem hittem neki, de hát ezen úgysem lehetett változtatni, szóval teljesen mindegy volt.

- Nekem más a véleményem erről... - vontam meg a vállam nyugodtan.

- Akkor jobb, ha megyek! - pattant fel, de én azonnal reagáltam rá. Még az előtt sikerült magamhoz húznom, és megölelnem, mielőtt elérte volna az ajtót.

- Ne, várj! Ne haragudj... - mondtam halkan. - Egyszerűen csak bosszant, hogy egy... - kezdtem, de aztán gyorsan módosítottam magam, mielőtt valami rosszat mondtam volna - Edward Cullen miatt nincs semmi esélyem – morogtam.

- Sajnálom – motyogta a mellkasomba Isabella. - Szeretlek... Mintha a bátyám lennél... - mondta, és el kellett fojtanom nevetésem.

- Muszáj úgy, mint a bátyádat? A legjobb barát státusz még mindig jobban hangzik a tegnapiak után... - mosolyom lefagyott, amikor pirulva húzódott ki az ölelésből. - Bocsánat, nem akartalak zavarba hozni... - mentegetőztem a kezeimet felemelve.

- Semmi gond... - rázta meg a fejét, majd arcára furcsa kifejezés ült, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. - Ó, majdnem elfelejtettem! Carlisle üzent neked – mondta, és én ezen meglepődtem.

- A doki? Mit akart? - vontam össze a szemöldököm.

- Talált valamit azzal kapcsolatban, hogy miért éltem túl a vámpírmérget... Majd ő elmagyarázza, én nem értek hozzá. De nagyon fontos felfedezésnek tűnt, ahogy elmondta. Immunitást adhat másoknak is – magyarázta, és ez csak még jobban összezavart. Miért akarna a doki segíteni nekünk, ha egymás ellenségei vagyunk?

- Felhívom – bólintottam, érdekelt a téma.

- Rendben – válaszolta Isabella, majd néhány pillanatig csendben maradt, mintha gondolkozna rajta, hogy elmondjon-e nekem valamit. - Nate... - szólt végül.

- Hajaj, ha ilyen hangon kezdesz valamit, abból nem sülhet ki jó – nevettem fel, de ő nem nevetett, és ebből rájöttem, hogy tényleg komoly dologról lehet szó, így elkomolyodtam. - Mi az? - kérdeztem.

- Beszélnünk kéne még valamiről – sóhajtott fel, és ez tényleg nem utalt semmi jóra. - Néhány... levélről lenne szó.

- Miféle levelek? - ültem vissza a kanapéra, és ő ugyanígy tett. Gondoltam jobb, ha felkészülten várom a dolgokat.

- A házam padlójában találtam őket, és... A dédnagyapámnak szólnak, Billynek. A nagyapám barátjának, Embrynek az anyja írta mindegyiket. Ők... Nekik... viszonyuk volt... - vörösödött el Isabella, bár nem értettem, miért. - Embry valójában Black volt. És ez azt jelenti, hogy...

- Hogy Joshua is Black – bólintottam komolyan. Hallottam a szóbeszédet, ami erről szólt. Apáról fiúra szállt, de senki sem tudta, valójában mi az igazság. Josh sem tudta, hogy valójában kitől is származott. - Hol vannak most azok a levelek? - kérdeztem, mert a saját szememmel akartam látni a bizonyítékot. Nem mintha nem bíztam volna Isabellában, de magam is meg akartam bizonyosodni róla.

- Elrejtettem őket – vallotta be, aztán rögtön mentegetőzni is kezdett, mint aki egy bűncselekményt akar megmagyarázni. - Nem akartam eltitkolni őket, csak át kellett gondolnom, hogy mihez kezdjek velük.

- És miért nekem szóltál róluk? - kérdeztem. Nekem nem sok közöm volt ehhez, és mégis nekem szólt Josh helyett.

- Mert... Mert megbízom benned. És mert úgy gondolom, te majd tudod, hogy mit kell tennünk – magyarázott.

- Joshuának joga van megtudni – jelentettem ki határozottan. Hiszen az őseiről volt szó, az ő véréről. Minden joga meg volt hozzá, hogy alfa legyen, és nem állhattam útjába, ha ezt akarta. Persze ismertem már régóta Josht, és nem hittem, hogy vezető akarna lenni.

- És ha követeli magának az alfaságot? - kérdezte aggódva Isabella, és beharapta a száját.

- Ahhoz is megvan minden joga – mondtam komolyan. - De nem hinném, hogy Josh vágyna a hatalomra – mosolyogtam Isabellára, hogy megnyugodjon. - Ha már itt tartunk... - köszörültem meg a torkom, mint aki valami fontosat akar. Persze fontos dolog volt, de a gondolat, hogy egy női farkas legyen az alfa, egészen furcsa volt. - Már rég meg akartam kérdezni, de úgy gondoltam, még nem jött el az ideje. Most viszont, azt hiszem, épp aktuális. Te is Black vagy... - megálltam egy pillanatra, és jelentőségteljesen a szemeibe néztem.

- Te vagy a legjobb ember az alfaszerepre – felelte késlekedés nélkül, teljesen magabiztosan. - Nekem elég, hogy követhetlek.

- Biztosan? - kérdeztem, hátha még nem gondolta át rendesen.

- Teljesen biztosan.

- Rendeben. A leveleket át tudnád hozni? És ne aggódj miattuk. Majd én lerendezem Joshuával – mosolyogtam rá, hogy ne aggódjon.

- Persze, áthozom őket. Akkor megyek, lehet, hogy az öcsém már felébredt – lépett az ajtóhoz. Egy pillanatra még hátrafordult, és egy mosolyt küldött felém, én pedig megkönnyebbülve viszonoztam azt.