A jelen boldogsága - 24. fejezet

Kérdeztétek, hogy hogyan kell kiejteni Isis és Edan nevét... Izisz és Édön. Legalább is, én így ejtem a nevüket. :)



24. ISIS ÉS EDAN




„Sosem tűnődtem azon, hogyan fogok majd meghalni – bár az utóbbi hónapokban lett volna rá okom. Ám, ha el is játszom a gondolattal, biztos nem így képzelem. Az a tudat vígasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett halok meg, akit szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit.”

A sötétben lebegve eszembe jutottak a mondatok, melyeket Bella nagyi naplójában olvastam. Akkoriban nem értettem teljesen, mit is jelentenek, de most már pontosan tudtam. Meghalni a gyermekeimért – gondolkodás nélkül kész voltam rá.

Nem éreztem fájdalmat, sőt, egyáltalán nem is érzékeltem a külvilágot, mégis tudtam, hogy közel jár hozzám a Halál. Éreztem a cirógatását, a leheletét, és egyáltalán nem féltem – inkább valamiféle földöntúli nyugalom szállt meg. Talán, mert tudtam, hogy Isis és Eden jól vannak és jól is lesznek. Akkor is, ha én már nem leszek. Annyi ember fogja szeretni őket, hogy ha hagyok is bennük valamiféle hiányt, az nem okoz majd számukra túl nagy törést. És odafentről én is óvni fogom majd őket – valamiért hittem, hogy így is látni fogom őket felnőni, és ott leszek minden egyes lépésüknél.

Csak Edwardot sajnáltam. Szegény Edwardom… - halk sóhaj hagyta el a számat gondolatban. Biztos voltam benne, hogy nem fogja cserben hagyni a gyermekeinket, de azt is, hogy valami elpattan majd benne. Talán, örökre… Nem akartam, hogy magányosan éljen, bár minden sejtem tiltakozott az ellen, hogy másé legyen. Furcsa kettős gyötrődés… De az ő boldogsága sokkal fontosabb volt, mint az én kínjaim.

Meg kellett volna mondanom neki, hogy ha mégis tévednék – ha mégsem menne minden simán -, engedjen el engem. Ahogyan Bella nagyival is tette. Szeressen minket mindörökké, de lépjen tovább. Miért nem mondtam meg neki ezt…

Meglepetten kaptam a szemem elé a kezemet, mikor a sötétbe fény hasított. Annyira vakító volt, olyan gyönyörű, és úgy vonzott engem, akár csak egy vándort a meleg, biztonságot nyújtó otthon.

- Ne menj! – A hang kétségbeesve törte meg a csendet, ahogy lépésre emeltem a lábamat. Mikor oldalra fordítottam a fejemet, megláttam Őt. A bőre vakítóan szikrázott, gyönyörű volt és vonzott, akár csak a fény. Edward… Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt. Zihálva szorítottam a kezemet a mellkasomra.

Nem a fény volt, ahová valójában vágytam. Edward volt a valódi biztonság, a melegség… Az otthon. Az én otthonom. Éreztem, ahogy egy könnycsepp végigcsordul a felismeréstől az arcomon. Nem bántam volna, ha meg kell halnom azért, hogy a gyermekeim éljenek, de ez nem jelentette azt, hogy meg kell adnom magam a halálnak…

- Nem megyek sehová – jelentettem ki, és szinte éreztem, ahogyan a lábaim lecövekelnek. Mintha az elhatározásom a talajhoz szegezte volna őket, hogy ne tudjon senki elragadni az akaratom ellenére. – Nem megyek sehová… - suttogtam ismét magam elé, mire ismét elöntött mindent a sötétség. Lehunytam a szememet, és vártam a sorsomra.

- Egy jó ideig még biztosan nem, szerelmem… - Edward hangja túl hangos és közeli volt. Más, mint az előbb. Sűrűn pislogva néztem fel rá, és mikor kitisztult a tudatom riadtan néztem körbe.

- Jól vannak? Hol… hol vannak? – fordítottam oldalra a fejemet, de a szobában nem volt rajtunk kívül senki más.

- Carlisle… - Edward úgy szólította az apját, hogy egy másodpercre sem vette le a szemeit rólam. Csak most vettem észre, hogy bal kezével az enyémet szorítja, és valamiért úgy sejtettem, végig ezt tette az operáció alatt.

Ahogy kinyílt az ajtó a szívem gyorsabb dobogásba kezdett szaporább pittyegésre bírva a monitort, amelyre rá voltam kötve. Izgatottan figyeltem, ahogy Carlisle és Rosalie megjelennek karjukban egy-egy kis takaróba bugyolált csomaggal. Ösztönösen megpróbáltam feljebb ülni, de Edward finoman a vállamra helyezte a tenyerét, hogy megakadályozzon benne – a hasamba nyilalló fájdalom miatt pedig ráhagytam a dolgot.

- Adjátok… adjátok ide őket… kérlek… - nyújtottam ki mindkét karomat vágyakozva.

Ahogy Isis és Edan a karjaimba került, hangos sóhajjal tört ki belőlem a sírás. Fáradt voltam és fájt mindenem, de ahogy a két hatalmas, mogyoróbarna szempár rám nézett, tudtam, hogy ennél ezerszer többet is mosolyogva elviselnék. Apró puszit nyomtam mindkettejük sápadt arcocskájára, miközben a könnyfátyolon át igyekeztem minél többet beszívni a látványukból.

- Olyan gyönyörűek vagytok – mosolyogtam rájuk. Isis apró keze kinyúlt felém, majd nyűgösen felnyöszörgött, mikor rájött, hogy nem éri el az arcomat. Közelebb hajoltam hozzá, hogy a pici ujjacskák megérinthessenek. Ahogy megéreztem őket a bőrömön, elakadt a lélegzetem. Éreztem az ijedtséget, amit a megszületésekor érzett, az első levegő fájdalmát, a kíváncsiságot, de elsősorban azt a szeretet, amit az első pillanattól – sőt, már a hasamban is – érzett irántam és Edward iránt. – Ez… - pillantottam fel Edwardra meglepetten és meghatottan.

- Igen, velünk is csinálta már – bólintott mosolyogva. – Érintéssel közvetíti az érzéseit, igazi kis tehetség – simított végig a kislánya karján, mire a gyermeki arcra széles vigyor ült ki. Érdeklődve fordultam Edan felé, aki nyugodtan kivárta a sorát átadva a központi szerepet a húgocskájának.

- Te is ilyen ügyes vagy? – kérdeztem tőle. Nem nyújtotta felém a kezét, csak csendesen figyelt engem. A tekintete olyan mély volt, annyira bölcsnek tűnt, hogy egy másodpercig úgy éreztem, nem is egy most született csecsemőt tartok a karjaimban. – Olyan a szeme, mint a tiéd… - motyogtam Edwardnak, miközben képtelen voltam elszakadni a kisfiunk pillantásától.

- Barna a szeme – értetlenkedett.

- Lehet, de pont olyan igéző… - motyogtam. A mélybarna írisz kavarogva nyelt magába, én pedig ahhoz hasonlót éreztem, mint amit a bevésődésemkor a barlangban – csak ez másféle szeretet és kötődés volt. Az apró kéz végül kinyúlt felém én pedig visszafojtott lélegzettel vártam az érzéseket, de azok elmaradtak. Tanácstalanul néztem fel ismét Edwardra, de ő csak mosolyogva figyelt minket.

- Neki más képessége van. Kevésbé érzékletes, de nagyon hasznos – nézett büszkén végig Edanen. – Megmutatod anyunak, Edan? – kérdezte kedves, de komoly hangon – mintha egy felnőttel beszélt volna.

A várakozás izgalmával figyeltem a csöppséget, de nem láttam semmit. Egy pillanatig átfutott rajtam a csalódottság, de aztán megráztam a fejemet.

- Biztosan szégyenlős, semmi baj – mosolyogtam rá. – Majd később… - Edward felnevetett, és láttam, hogy Carlisle – sőt, még Rosalie is – kuncog a sarokban.

- Próbáld megérinteni – intett a fejével Edan felé Edward, aztán átvette tőlem Isist, hogy felszabaduljon a másik kezem. Fél percig csak gyönyörködtem a látványban – egy édesapa karjában a kislányával -, aztán mélyet sóhajtva tisztítottam ki a fejemet, és a másik gyermekem felé fordultam. Óvatosan meg akartam érinteni az arcocskáját, de az ujjam alig pár centire a bőrétől valamiféle akadályba ütköztek. Mintha láthatatlan fal vette volna körül, amelyen nem tudtam átnyúlni. – Védőburok. Kizárja a fizikai és a mentális támadásokat is – magyarázta Edward lelkesen.

- És tudja változtatni a méretét – szólt közbe Carlisle is. Az arcáról azt a tudományos kíváncsiságot tudtam leolvasni, ami mindig is jellemezte.

- Akkor sérthetetlen? – gondolkoztam el a számomra legfontosabb kérdésen. Annyit aggódtam a gyermekeink egészségéért már eddig is, és ha a jövőjükre gondoltam – főleg a Volturi árnyékában -, akkor csak még feszültebb lettem. De ha Edan képes megvédeni magát már most, az sokat változtat a helyzeten. – Legalább felőle nyugodtabb lehetek – hajoltam ösztönösen felé, hogy egy puszit nyomjak a fejére, aztán rájöttem, hogy ez így lehetetlen.

Már éppen szólni akartam Edwardnak, hogy ezzel a képességgel még azért gondok is lesznek, mikor Edan halványan elmosolyodott, aztán széttárta a karjait, mintha csak magához hívott volna engem. Meghökkenve hajoltam vissza hozzá, és szinte biztos voltam benne, hogy most semmi nem fog meggátolni abban, hogy megcsókoljam a kisfiam homlokát. Ahogy az ajkaim hozzáértek a meleg bőrhöz, elégedetten szívtam be a kisbabaillatot.

Fáradtan hanyatlottam vissza a párnára, és egy másodpercre le kellett csuknom a szememet. Ahogy megéreztem a karomnál a matatást, tiltakozva néztem fel.

- Ne vigyétek még el őket… - kértem Carlisle-t, aki megállt mozdulat közben.

- Pihenned kell, kedvesem – mosolygott rám.

- De… De még meg sem etettem őket – jutott eszembe az első kifogás. Az utóbbi napokban már éreztem, hogy a melleim megduzzadtak, és örültem, hogy lesz majd anyatejem a gyermekeim számára.

- Én gondoskodom erről – lépett közelebb Rosalie is.

- Nem akarom, hogy cumisüvegből egyenek, mikor van tejem – tiltakoztam. Igaz, hogy tényleg szörnyen fáradt voltam, de a gondolat, hogy elviszik a közelemből a kisbabáimat, máris kínzó hiányérzettel töltött el.

- Nos… Az igazság az, hogy nem igazán vannak oda a tejért – köszörülte meg a torkát Edward. – Főleg Isis…

- Ezt nem értem – ráncoltam össze a homlokomat. Mit ehetnének ebben a korban, ha nem tejet? Hiszen, még a fogaik sem nőttek ki…

- Megpróbáltunk nekik anyatejet és tápszert is adni, de pár korty után mindig tiltakoztak. Aztán… Jonathanék feljöttek megnézni őket, és Isis megérezte a vérük illatát – pillantott rám kissé félve Edward.

- Vért isznak? – néztem végig ismét a kicsiken. A halovány bőrszínt leszámítva nem igazán tűntek vámpíroknak…

- Hát, azt legalább is, jobban szeretik… - Edward bocsánatkérő arcát látva rájöttem, hogy valószínűleg, félreértett, de nem akartam mindenki előtt elmagyarázni neki, hogy cseppet sem bánom, hogy az ikrek rá hasonlítanak inkább, és csak azt sajnálom, hogy így nem táplálhatom őket saját magamból. – Carlisle-nak van félretéve néhány zacskó vér szükség esetére, abból etetjük őket.

- Akkor felhozhatnátok két cumisüvegnyit – ragaszkodtam továbbra is a tervemhez, hogy bárhogy is van, én fogom megetetni a kisbabáimat.

- Szerelmem, tényleg pihenned kéne… Alig fél napja voltál túl egy operáción – aggodalmaskodott Edward.

- Csak gyorsan megetetem őket, utána ígérem, aludni fogok – vetettem be az ellenállhatatlan, könyörgő tekintetemet, mire Edward felsóhajtott, aztán bólintott. Rosalie egy pillanat alatt kiszáguldott a szobából, és körülbelül fél perc múlva már hozta is a két üveget friss vérrel megtöltve.

Isis tekintete azonnal felélénkült, és érdeklődve követte figyelemmel az eseményeket. Tétovázva próbáltam rájönni, hogyan tudnám egyszerre megetetni az ikreket, de nem igazán tudtam rájönni. Mivel Edan nyugodtabbnak tűnt, úgy döntöttem, Isis lesz az első.

- Cserélünk? – kérdeztem Edwardtól, aztán egy puszit nyomtam a kisfiam feje búbjára. Ahogy Edward átvette tőlem, és a helyébe fektette Isist, Rosalie átnyújtotta az egyik cumisüveget. Kicsit furcsa volt a vörös folyadékot látni, de a cumit az apró, rózsás ajkakhoz helyeztem. Isis azonnal rákapott a cumira, és cuppogva szívni kezdte magába a vért.

Alig pár perc múlva már egy üres üveget tehettem félre, Isis pedig elégedetten hunyta le a szemeit, és szuszogva szundikálni kezdett. Rosalie elvette őt tőlem, Edward pedig visszaadta Edant.

- Olyan kis türelmes – simítottam ki egy bronzvörös hajtincset a pici arcából büszkén. – Gyere kincsem – nyújtottam oda neki is az üveget, de a kis kezek arrébb lökték. Értetlenül pislogtam fel Edwardra, aztán megéreztem a matatást a mellkasomnál. – Ó… - lepődtem meg, mikor rájöttem, hogy mit szeretne Edan. Carlisle lassú léptekkel az ablakhoz sétált, és hátat fordítva nekem kinézett rajta, Edward pedig a padlót kezdte fürkészni. – Segítenél? – kértem Rose-t, mert a hasamon a varrat húzódni kezdett, ahogy megpróbáltam egyedül lejjebb húzni a kórházi hálóinget. Óvatosan szabaddá tette félig a mellkasomat, aztán hátrébb lépett és ő is tapintatosan félrenézett.

Elérzékenyülve figyeltem, ahogy az apró kéz a mellemre simul és a pici száj rátapad a mellbimbómra. Anyu mindig panaszkodott régen, hogy az öcsém túl mohó, de Edan mintha csak direkt figyelt volna arra, hogy ne okozzon fájdalmat nekem. Finoman simogatni kezdtem a fejecskéjét, miközben rajtam nyammogott, és mosolyogva figyeltem, ahogy a szemei szép lassan lecsukódnak. Még akkor is szívta magába a tejet, miután a légzése egyenletessé vált, és elszunnyadt.

Mikor az ajkai végre megpihentek, óvatosan leemeltem magamról, aztán nagyjából visszahúztam a helyére a hálóingemet. Mire végeztem, Edward már hajolt is le hozzánk, hogy átvegye őt.

- Most pedig aludj, ahogy ígérted… - suttogta, aztán egy csókot nyomott a számra. Még egy utolsó pillantást vetettem Isisre és Edanre, majd engedelmesen lehunytam a szememet.

A következő két napban Edward nem hagyta, hogy felkeljek az ágyból, pedig a sebeim szépen gyógyultak és sokkal jobban is éreztem magam, de azt sikerült elérnem, hogy visszavigyenek a saját szobánkba, Isisszel és Edannel együtt. A harmadik napon Jonathanék is meglátogattak végre – Edward nem akarta, hogy lábadozás közben bárki zavarjon -, és Russel is beugrott. Próbáltam csak és kizárólag az örömteli témákra terelni a szót, és nem felhozni a többi aggasztó problémát, de a gondolataimat sajnos nem voltam képes úgy irányítani, mint a beszélgetésünket.

Isis és Edan napról napra szemmel láthatóan egyre nagyobb és fejlettebb lett – egy napos korukban elkezdtek kibújni a fogacskáik, és másnapra már tökéletes, hófehér fogsorral rendelkeztek. Ez a sebesség nemcsak elkeserített – hiszen, így kevesebb időm volt kiélvezni a babakorukat -, de meg is ijesztett. Az öregedésük üteme mindenkinek feltűnt, és mindenki arcára gondterhelt ráncokat varázsolt, ám senki nem merte hangosan feltenni a kérdést, mi lesz, ha továbbra is ilyen tempóban öregszenek.

Russel edzéseiről sem tudtam semmi újat – fogalmam sem volt, hogy haladnak Jasperrel, Emmettel és azzal a vámpírral. Rosalie-ból egyszer megpróbáltam kiszedni némi információt, mikor behozta a kicsiknek szánt ételt, de nem jártam túl sok sikerrel. Vagy egyetértett Edwarddal abban, hogy most nyugalomra van szükségem, vagy csak nem akart neki ellentmondani.

- Hé! Hová, hová? – ugrott elém Edward a bölcső mellől, mikor a negyedik nap reggelén dühösen lerúgtam magamról a takarót, és felkászálódtam az ágyból.

- Mosdóba – szusszantottam kissé ingerülten. Edan azonnal felénk fordult, és kikukucskált a rácsok között – tekintete ide-oda járt az apja és köztem. Valahogy mindig megérezte a rosszabb hangulataimat, és sokkal érzékenyebben reagált rájuk, mint a húga – aki most is nyugodtan szundikált mellette.

- Segítek – nyúlt a könyököm felé Edward, de a villámokat szóró tekintetem megállította mozdulat közben. Tétován ejtette a karját maga mellé, aztán hátrébb lépett. Mély levegőt vettem, majd hozzá lépve átöleltem a nyakát.

- Tudom, hogy csak jót akarsz, de szükségem van némi önállóságra. Már jól vagyok… - néztem a szemébe megenyhülve. Tisztában voltam vele, hogy mit élt át, amíg én a műtőasztalon feküdtem, és csak emiatt nem borultam ki még teljesen. Sosem szerettem, ha irányítottak vagy babusgattak, Edward volt az egyetlen, akitől eltűrtem ideig-óráig – hogy boldoggá tegyem -, de még tőle sem viseltem el sokáig.

- Rendben – bólintott. – Itt várok – ült le az ágy szélére, de láttam rajta, hogy mekkora erőfeszítésbe telik visszafognia magát.

- Rose… - szóltam ki a nyitott ajtón, mire az említett azonnal meg is jelent. – Elmegyek zuhanyozni, vigyáznál a kicsikre addig? – Edward kérdő pillantást vetett rám, mire kuncogva intettem neki a fejemmel, hogy jöjjön. Azonnal felpattant, és mellettem termett. – Na gyere, én aggódó testőröm… - fogtam meg a kezét, és elindultam a fürdőszoba felé.

Edward, miközben segített megszabadulni a ruháimtól – bár egyedül is ment volna -, úgy ért hozzám, mintha üvegből lettem volna, de ami a legviccesebb volt, hogy mindvégig lesütötte a szemeit.

Mindig úriember volt, de nem igazán értettem, miért ilyen zavart mostanában, mikor vetkőzöm vagy öltözködöm. Igaz, nem volt túl szép a hasamon lévő heg eleinte, de most már alig látszott, és az oldalamon lévő seb sem zavart már, mert Edwardot sem érdekelte soha. Talán, a még mindig rajtam lévő kilók zavarják? – jutott eszembe, ahogy a zuhanyzókabin felé menet elhaladtam a tükör előtt.

Gyorsan lemosakodtam, miközben megvizsgáltam a combjaimat és a hasamat, hogy mennyit hízhattam, de ahhoz képest, amekkora voltam a terhességem pár napja alatt, már egész szépen visszajött az eredeti alakom.

Kissé gondterhelten léptem ki a kabinból, miközben igyekeztem rögzíteni a melleim fölött a magam köré tekert törölközőt, de mikor megláttam Edward merev tekintetét, amivel a csempéket bámulta, meggondoltam magam. A földre dobtam a törölközőt, és meztelenül indultam a mosdó felé.

Lopva belepislantottam a tükörbe, de Edward még mindig nem nézett felém. Na jó, majd meglátjuk, hogy meddig bírod – szusszantottam fel magamban. Kinyitottam a mosdó feletti faliszekrényt, és elővettem azt a barack illatú testápolót, amit mindig is szeretett. Felpattintottam a fedelét, aztán az egyik lábamat a kád szélére téve nekiálltam bekenni a combjaimat és a vádlimat.

A lábaim után a karjaim, a mellem és a nyakam jött, de semmi…

Visszacsuktam a flakon tetejét, aztán egy hirtelen mozdulattal Edward felé hajítottam. Mielőtt még a mellkasának csapódhatott volna a műanyagdoboz, kinyúlt és elkapta, aztán összeráncolt homlokkal méregette.

- Az istenért, legalább most nézz már rám, az a vacak úgysem mondja meg, miért repült feléd – forgattam meg a szemeimet.

- Haragszol rám, amiért rád akaszkodom… - tippelt halk hangon Edward, miközben olyan arcot vágott, mint egy kiskutya, aki bár tudta, hogy nem lenne szabad, az ösztöneit követve mégis szétrágta a gazdája papucsát.

- Nem.

- Akkor valami rosszat tettem? – futott össze a két ívelt szemöldök.

- Az rossznak számít, hogy rá sem nézel a feleségedre? – kérdeztem vissza csípőre tett kézzel.

- De hát, én rád szoktam… - tiltakozott Edward, mire elé léptem, és az álla alá nyúlva feltoltam a fejét.

- Meztelenül mászkálok előtted most már percek óta, és te a csempét érdekesebbnek találtad, mint engem – húztam el a számat sértődötten.

- Nem találom érdekesebbnek, csak… - Edward zavartan megköszörülte a torkát, és megint félrenézett.

- Csak? – követeltem a választ tőle.

- A francba is, Isabella, túl kívánatos vagy – mordult fel bosszankodva, amiért kihúztam belőle a kis titkát.

- És az miért baj? – könnyebbültem meg egy kissé a választól.

- Mert még nem vagy készen… Még csak most szültél, és pihenned kell, na meg ott vannak a kicsik is, és… - csapkodott a karjaival Edward, miközben próbálta megmagyarázni értelmesen a dolgot. Megunva a zavart hablatyolását a szájára nyomtam az ajkaimat, hogy végre elhallgattassam a butaság-áradatot.

- Jól vagyok – húztam a kezét a mellemre. – És a hormonháztartásom még mindig nem állt teljesen helyre… - mosolyodtam el kacéran, és elkezdtem kigombolni Edward ingét. Ahogy megszabadultunk a nadrágjától is, türelmetlenül kapott a szám után, miközben visszarángattam a zuhanyfülkébe, és magunkra húztam az ajtót.

Fél óra múlva elégedetten és vigyorral az arcomon hagytam el Edwarddal együtt a fürdőszobát, és mentünk vissza a hálóba. Ezt az érzést pedig csak fokozta Edward viselkedése. Mintha az utóbbi pár napot akarta volna bepótolni, folyton engem nézett, és amikor csak lehetősége volt rá, lopott pár gyengéd érintést.

- Köszi, Rose! – vettem át Edant tőle. Isisszel éppen Emmett játszott a bölcsőnél – kipróbálta nála is a morgást, ahogyan régebben a testvéremnél. A különbség csak annyi volt, hogy míg akkor hangos gyermeki kacaj volt a válasz, most halk morgás. Olyan érzésem támadt, mintha Emmett beszélni tanítaná a kislányomat…

- Nincs mit – bólintott Rosalie megsimogatva a kicsiket búcsúzóul.

- De azért a gyerekek előtt fegyelmezzétek magatokat – hajolt hozzám Emmett, miközben elhaladt mellettem, majd hangosan felnevetett, ahogy elpirultam. – Imádom, hogy ez mindig bejön… - vonult ki az ajtón Rose nyomában jól szórakozva.

Épphogy csak végigfeküdtem az ágyon előkészülve Edan szoptatásához – ő többször igényelte az anyatejet, mint Isis -, mikor Edward felkapta a fejét, mintha valami zajt hallana, de valószínűleg, egy érdekes gondolatot kaphatott el, mert én hiába füleltem, a megszokott zörejeken kívül nem észleltem mást.

- Mindjárt visszajövök – sietett az ajtóhoz, aztán magamra hagyott. A szülésem óta most először.