.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2009. július 29., szerda

A jövő reménysége - 9. fejezet

9. BESZÉLGETÉSEK



NAGYOT NYÚJTÓZKODVA ébredtem fel az esőkopogás hangjára a tetőn. Félhomály volt, így nem tudtam eldönteni, hogy még éjszaka van-e, vagy pedig csak a felhőréteg túl vastag, hogy átengedje a napsugarakat. Felültem a kanapén, és az első pillantásom rögtön a bölcső felé irányult, amiben az öcsém aludt – Edwardra mostanában annyit vigyázott Juliette, hogy beszereztek egy kisebb bölcsőt neki.

Halkan kimásztam a pokróc alól, amit fogalmam sem volt, ki terített rám – valószínűleg Juliette -, majd az ablakhoz mentem, és a fény felé fordítva megnéztem az órámat. Reggel hat óra volt. Sóhajtva néztem ki az esőbe, és a tekintetem megakadt a sötét körvonalon. Megdöbbenve kerekedtek el a szemeim. Még mindig odakint áll, és rám vár?

Még egyszer ránéztem az öcsémre, hogy alszik-e, aztán felkaptam a pokrócot, és az önzőségemet félretéve kirohantam az esőbe. Tudtam, hogy Jonathan nem fázhat meg egy kis esőtől, a testhőnk szerencsére, megmentett az ilyesmitől, de valószínűleg már elég fáradt lehetett. Előző nap járőrözött, aztán… Aztán kora este felébresztettem – pirultam el az emléktől. Most meg egész éjszaka itt álldogált.

- Megőrültél? Mi a fenét álldogálsz itt kint az esőben? Egész éjszaka itt voltál? – ömlött belőlem az ezernyi aggódó kérdés, miközben Jonathan felé közeledtem. Fürkésző tekintettel állt még mindig egyhelyben, teljesen szótlanul. – Gyerünk, befelé! – kezdtem el a háza felé tolni a mellkasánál fogva, mikor odaértem hozzá. Hagyta, hogy betereljem a száraz helyre, de még mindig egy mukkot sem szólt. – Esküszöm, nem vagy normális… - ráztam a fejemet, miközben a félig szétázott pokrócot Nate fejére terítettem, és kicsit lábujjhegyre állva dörzsölni kezdtem a haját.

Magamban morgolódva próbáltam meg ázott farkasból emberi külsőt varázsolni neki – szerencsére a mi fajtánk gyorsan száradt -, miközben rájöttem, hogy a szemei alatt tényleg mély karikák vannak a kialvatlanságtól, ahogy sejtettem. Hirtelen rám tört a bűntudat. Egy egész éjszakát hagytam szenvedni a gyerekes viselkedésem miatt, ahelyett, hogy érett felnőtt módjára – ahogyan ő is akarta -, esélyt adtam volna neki arra, hogy megbeszéljük a dolgokat.

- Sajnálom… - hallottam meg végül Jonathan hangját. A nyakába akasztottam a pokrócot, és leeresztettem a karjaimat.

- Én is sajnálom – vallottam be, mire egy értetlen pillantást kaptam válaszul. – Hogy nem hallgattalak meg este… - magyaráztam meg.

- Érthető… - sóhajtott fel Nate, aztán a kanapé felé pillantott. – Leülhetnénk és beszélhetnénk most?

- Persze – bólintottam. Éreztem, hogy az arcomba kúszik a melegség, de próbáltam természetesen viselkedni. Leültem a mutatott helyre, és hálás voltam Jonathannak, amikor helyet foglalva egy kis távolságot tartott tőlem. Most zavart volna a túlzott közelsége.

- Nézd… Mondhatnám, hogy ez nem fog megtörténni többet, és hogy sosem gondolok rád másképp, csak mint a falka vezetője és a barátod, de… Ha ezt mondanám, hazudnék – kezdte Jonathan és nyíltan a szemeimbe nézett. Tudtam, hogy most teljesen őszinte lesz velem, bármi is legyen az igazság. Egyfelől örültem ennek, másfelől féltem a következményeitől. – Nem tudom irányítani az álmaimat, és igen, gyönyörű nő vagy, vonzódom hozzád… Eddig ez nem volt tudatos, de így van. Férfi vagyok, van szemem, és működnek az ösztöneim.

Próbáltam tartani a szemkontaktust, de valahányszor úgy próbáltam nézni Nate-re, mint egy férfire, az előttem lévő kép, mintha darabjaira esett volna. Mint egy bizarr Picasso festmény. Meg akartam szólalni, hogy elmondjam, én mit érzek, de Nate nem hagyta, hogy közbe vágjak.

- Viszont, tudnod kell, hogy ettől függetlenül, tisztában vagyok a helyzettel. Tudom, hogy bevésődésed van, tudom, hogy ez mit jelent. És hidd el, vissza tudom fogni az ösztöneimet. Nem akarom elveszíteni a barátságodat… - hajtotta le a fejét. Hirtelen fontosnak éreztem, hogy két dolgot is tisztázzak vele.

- Én sem akarnám ezt… - ismertem be az első dolgot. – Viszont, nem pusztán a bevésődésem tart vissza attól, hogy viszonozzam a vonzalmadat. Mármint… - kezdtem gyorsan, mert láttam, hogy Jonathan arcvonásai bizonytalanná válnak. Megpróbáltam magam előtt felidézni férfiként őt, úgy, ahogy a bevésődésem előtt láttam, de csak homályosan sikerült. Viszont, arra tisztán emlékeztem, hogy vonzó férfi. – …igazán jóképű vagy, és kedves, és bármelyik nő összetenné a két kezét, ha megajándékoznád a szíveddel, de… Én szerelmes vagyok Edwardba.

- Én is ezt mondtam – értetlenkedett még mindig Nate. Elmosolyodtam.

- Nem. Én nem a bevésődés miatt szeretem Edwardot. Már a bevésődés előtt is szerettem. Annyira szerettem, hogy még a bennem lévő farkas is őt választotta első látásra – fejtettem ki neki, én hogy látom a dolgokat. Tudtam, hogy a többi farkas számára úgy tűnhet a bevésődésem, mintha valami átok egy vámpírhoz kötött volna, de nem így volt. Az emberi érzéseim legalább olyan erősek voltak Edward iránt, mint a bevésődésem okozta érzelmek.

- A bevésődés miatt túlmisztifikálod a dolgot. – Nem tetszett a Nate arcán felvillanó mosoly. Hasonlított arra, amit egy kisgyerek felé szoktak küldeni, mikor valami butaságot mond.

- Tudom, mit éreztem és mit érzek – makacskodtam. – Tudom, hogy azt hiszitek, hogy ez egy átok nekem, mert Edward vámpír. Tudom, hogy utáljátok őt. De ez nem átok. Már akkor sem találtam annak, mikor még ember voltam. Edwardot szeretem, csak őt akarom, senki mást. Bevésődéssel vagy anélkül – jelentettem ki határozottan.

- Nekem más a véleményem erről… - vonta meg a vállát bosszantóan nyugodt arccal Jonathan.

- Akkor jobb, ha megyek! – pattantam fel a kanapéról, de mielőtt elérhettem volna az ajtót, egy kar megperdített, és magához húzott. Az arcom belepréselődött a forró mellkasba.

- Ne, várj! Ne haragudj… - Nate hangja halk volt. – Egyszerűen csak bosszant, hogy egy… Edward Cullen miatt nincs semmi esélyem – morogta a fejem búbjának.

- Sajnálom – motyogtam. Jöhettem volna olyan közhellyel, minthogy hamarosan úgyis megtalálod azt, akit neked rendelt az ég, de tudtam, hogy ez szörnyen semmit mondó lenne. – Szeretlek… Mintha a bátyám lennél… - Éreztem, hogy Nate mellkasa rezegni kezd az elfojtott nevetéstől.

- Muszáj úgy, mint a bátyádat? A legjobb barát státusz még mindig jobban hangzik a tegnapiak után… - Elpirulva húzódtam ki a karok öleléséből. – Bocsánat, nem akartalak zavarba hozni… - emelte fel mentegetőzve a kezeit.

- Semmi gond… - ráztam aprót a fejemen. – Ó, majdnem elfelejtettem! – csaptam gondolatban a fejemre. A tegnap este történtek után minden egyéb dolog mintha elvesztette volna a jelentőségét egy időre. – Carlisle üzent neked.

- A doki? Mit akart? – vonta össze a szemöldökét meglepetten Nate.

- Talált valamit azzal kapcsolatban, hogy miért éltem túl a vámpírmérget… Majd ő elmagyarázza, én nem értek hozzá. De nagyon fontos felfedezésnek tűnt, ahogy elmondta. Immunitást adhat másoknak is.

- Felhívom – bólintott.

- Rendben – gondolkoztam el egy pillanatra, aztán döntöttem. – Nate…

- Hajaj, ha ilyen hangon kezdesz valamit, abból nem sülhet ki jó – nevetett fel, aztán mikor látta, hogy én nem mosolyodom el, elkomolyodott. – Mi az?

- Beszélnünk kéne még valamiről – sóhajtottam fel. – Néhány… levélről lenne szó.

- Miféle levelek? – ült vissza a kanapéra Jonathan. Követtem a példáját.

- A házam padlójában találtam őket, és… A dédnagyapámnak szólnak, Billynek. A nagyapám barátjának, Embrynek az anyja írta mindegyiket. Ők… Nekik… viszonyuk volt… - vörösödtem el, mintha csak én léptem volna félre. – Embry valójában Black volt. És ez azt jelenti, hogy…

- Hogy Joshua is Black – bólintott komoly arccal Jonathan. Csak egy kicsit volt meglepett, valószínűleg azért, mert már ismerte a pletykákat Embry lehetséges származásáról. – Hol vannak most azok a levelek?

- Elrejtettem őket – vallottam be zavartan, aztán rögtön mentegetőzni kezdtem. – Nem akartam eltitkolni őket, csak át kellett gondolnom, hogy mihez kezdjek velük.

- És miért nekem szóltál róluk? – Megzavarodva pislogtam magam elé.

- Mert… Mert megbízom benned. És mert úgy gondolom, te majd tudod, hogy mit kell tennünk – próbáltam meg magyarázatot adni.

- Joshuának joga van megtudni – jelentette ki határozottan Nate.

- És ha követeli magának az alfaságot? – haraptam be a szájam szélét.

- Ahhoz is megvan minden joga – feszültek meg Jonathan arcizmai. – De nem hinném, hogy Josh vágyna a hatalomra – mosolygott rám végül. – Ha már itt tartunk… - köszörülte meg a torkát. – Már rég meg akartam kérdezni, de úgy gondoltam, még nem jött el az ideje. Most viszont, azt hiszem, épp aktuális. Te is Black vagy… - nézett a szemeimbe.

- Te vagy a legjobb ember az alfaszerepre – feleltem magabiztosan. – Nekem elég, hogy követhetlek.

- Biztosan?

- Teljesen biztosan.

- Rendben. A leveleket át tudnád hozni? És ne aggódj miattuk. Majd én lerendezem Joshuával – mosolygott rám.

- Persze, áthozom őket. Akkor megyek, lehet, hogy az öcsém már felébredt – léptem az ajtóhoz. A küszöbről egy pillanatra hátrafordultam, és rámosolyogtam Jonathanra. Megkönnyebbülten viszonozta a gesztusomat.

Visszarohantam Danielék házához, de még mindenki aludt. Írtam gyorsan egy cetlit nekik, hogy köszönöm a vendéglátást éjszakára, aztán óvatosan a karomba vettem Edwardot – a kis álomszuszék észre sem vette, hogy megmozdítottam -, aztán a takarójával védve az esőtől őt, hazasiettem.

Ahogy beléptem az ajtón már éreztem a tojás és a pirítós illatát. A nappaliban álló hordozható kiságyba betettem az öcsémet, az ajtókilincsre akasztottam a vizes takarót, aztán ujjaimmal vizes hajamat fésülgetve a konyhába mentem. Jade a tűzhely előtt állt – ez volt az utolsó hely, ahol el tudtam volna képzelni, mivel nem nézett ki egy konyhatündérnek -, és a serpenyőben a rántottát kavargatta.

- Csináltam reggelit – öntötte egy az asztalon lévő tányérba a kész tojást végül. – Ülj le, egyél! – húzta ki nekem a széket. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, és idiótának éreztem magam, amiért az ugrott be elsőre, hogy vajon milyen mérget kevert az ételembe.

- Te nem eszel? – érdeklődtem, miközben leültem az asztalhoz.

- Nyugi, nem tettem bele ciánt – nevetett fel, mire elpirultam. – Egyszerűen csak nem vagyok éhes – huppant le mellém. Óvatosan beleszúrtam a villámat a tojásba, és a számhoz emeltem. – Nem aludtál ma este itthon. – Ez inkább kijelentés volt Jade részéről, mint kérdés. – Miattam?

- Nem, dehogy is – ráztam meg a fejem. Tényleg az volt az igazság, hogy tegnap este óta eszembe sem jutott Jade ittléte.

- Figyelj… - szólalt meg fél percnyi csend után. – Én nem akarom feldúlni az életeteket. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy honnan származom, és… Olyan régóta vándoroltam már. Jó lett volna megpihenni egy kicsit – sóhajtott fel. – De látom, hogy nem szívesen látsz itt se te, se a lányok. Szóval, elmegyek. – Megállt a villa a számban, és a tojás, mintha méreg nélkül is megkeseredett volna.

- Elmész? – nyeltem le a falatot erőszakkal. Lehetséges lenne, hogy mégis csak tévedtem? Hogy a féltékenység beszélt belőlem? Talán, Jade nem is olyan rossz… Talán, csak magányos. Mint amilyen én is voltam, amikor Forksba keveredtem. Akkor Cullenék befogadtak, és segítettek rajtam, én pedig csak úgy elkergetnék valakit, akinek családra van szüksége…

- Igen, így lesz a legjobb. – Két érzés kezdett harcot bennem, és fogalmam sem volt, melyik is fog győzni. Az egyik énem ujjongott, amiért Jade elmegy, hiszen a megérzéseim azt mondták, ha marad, valami rossz fog történni – féltettem Jaspert és a többi Cullent. A másik viszont, még mindig látta maga előtt azt a magányos nőt, aki elveszítette a szerelmét, és aki most lehet, hogy csak azért jött, hogy családra leljen.

- Nem kell elmenned. – A terv összeállt a fejemben. Ahogy letettem az evőeszközt, fémes koppanást hallatott a tányér szélén. – Tudom, hogy kissé… Elutasító voltam. De… Ismerd be, hogy te sem kezdtél nálam túl fényesen – húztam el a számat.

- Egy vámpír a bevésődésed… - borzongott meg Jade. Vettem pár mély levegőt. Tudtam, hogy teljesen normális a hozzáállása – legalább is, egy farkas csak szélsőséges esetekben viszonyulhat másképp a vámpírokhoz, mint amilyen az enyém is volt.

- Cullenék mások. Ha megismernéd őket… - vetettem fel az ötletet, és kíváncsian vártam, hogy reagál rá. Ha mégis Jasper miatt jött ide, akkor igyekezne a közelébe kerülni…

- Megismerni? – Jade úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Egyre biztosabb voltam abban, hogy tényleg nem Jasper miatt jött. Viszont attól még felismerheti, kivéve, ha távol tartom őket egymástól. Ez pedig menni fog, ha Jade és Jasper is a határ nekik való oldalán marad. – Figyelj, nem okozok gondot nektek, és nem támadok rájuk, de hidd el, jobb, ha nem hozod őket a közelembe – torzult el az arca egy pillanatra. – Ha el tudod fogadni, hogy én nem tudom ezt megérteni, és nem akarok a közelükben lenni, akkor maradok, ha nem… Akkor tényleg jobb, ha elmegyek. Sajnálom, de az elveimen nem tudok változtatni.

- Nem kell elmenned – ismételtem meg magam. – Ennyi erővel az összes társamat száműzhetném La Push-ból. Ti ezt nem érthetitek, mert túl… - két kezemet nyújtott ujjakkal elhúztam a fejem két oldalán a szemellenzőt jelezve. A farkasok nem ismerték Cullenékat, csak általánosítottak. És a csőlátásuk miatt nem is vették a fáradtságot arra, hogy megpróbáljanak változtatni a látásmódjukon. – Attól még, hogy nem értesz meg engem, nem muszáj haragban lennünk. Ha nem sértegetsz többé…

- Igyekszem – mosolyodott el Jade.

- És… Ha megesküszöl nekem, hogy magadra is kötelező érvényűnek veszed az egyezséget, amit a farkasok kötöttek Cullenékkal. Amíg nem bántanak senkit a jövőben – hangsúlyoztam ki a szót, hogy a múltbeli események ne befolyásolhassák az ígéretet. -, addig te sem bánthatod őket! – néztem Jade szemébe. – Esküdj meg, hogy betartod ezt, bármi is történik! – Elgondolkozva nézett vissza rám egy fél percig, aztán bólintott.

- Rendben – állt fel sóhajtva, és felém nyújtotta a kezét. – Megesküszöm neked a becsületemre, hogy betartom a quileute-ok szerződését a vámpírcsaláddal. – A szemébe nézve hittem, hogy komolyan gondolja, viszont csak remélni tudtam, hogy nem tévedek hatalmasat azzal, hogy bízom a szavában. Abban mindenesetre biztos voltam, hogy le kell ülnöm Jonathannal ismét, hogy megbeszéljünk pár óvintézkedést, amely Cullenék biztonságát szavatolja majd. Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és biccentettem.- Akkor jó étvágyat! Én kimegyek sétálni egy kicsit…

- Esik az eső – közöltem Jade-del a nyilvánvaló tényt.

- Az nem baj – vonta meg a vállát. – Nem vagyok cukorból – felelte, aztán kisétált a házból. Az ablakon át figyeltem, ahogy elindult a Joshua háza felé vezető ösvényen. Gyorsan belapátoltam a tojást, aztán elmostam a tányért, és a szárítóra helyeztem.

Rápillantottam Edwardra, aztán felmentem az emeletre, lezuhanyoztam és átöltöztem. Még mindig nedves hajjal léptem be a szobámba, hogy magamhoz vegyem a leveleket. Edward párnáján lehúztam a zipzárt, elővettem a borítékkupacot, aztán becsúsztattam a nadrágom derékrészébe félig.

Mire végeztem, az öcsém már ébredezett, és gügyögve próbálta meg felkelteni a figyelmemet. Apró kezeivel négykézlábra küzdötte magát, és hatalmas barna szemeivel figyelte, ahogy közeledek felé.

- Szép reggelt, prücsök! – köszöntöttem, mire vigyorra húzódott a szája. – Megéheztél? – érdeklődtem. Kiemeltem Edwardot a kiságyból, tisztába tettem, aztán kivittem magammal a konyhába. Az etetés most már rutinmunkának számított, így gyorsan végeztünk vele. – Tudod mit? Átmegyünk, odaadunk valamit Jonathannak, aztán meglátogatjuk Esmét és Rosalie-t, rendben? – mondtam el az aznapi terveimet. Biztos voltam benne, hogy Esméék nagyon hiányolják az öcsém társaságát, és ha már én úgyis minden nap átjárok, miért ne vihetném magammal a testvéremet is, hogy boldoggá tegyem őket.

Az egyik kezemben Edwarddal, a másikban egy ernyővel visszasiettem Nate-hez, de ahelyett, hogy csak úgy átadtam volna a leveleket, aztán tovább mentem volna a Cullen házba, ahogy terveztem, végül úgy alakult, hogy meg kellett várnom Jonathant, aki Carlisle meghívására velünk tartott.

Kissé idegesen lépkedtem a határ felé – miközben legalább az eső elállt. Az én gondolataim le voltak zárva Edward előtt, de Jonathan fejéből simán kiolvashat mindent, ami tegnap este és ma reggel történt. Nem akartam, hogy a két fiú egymásnak essen, és esetleg még az egyezség is felbomoljon. Főleg most nem, hogy itt volt a Jade-probléma. Az egyezség volt az egyetlen, amivel visszatarthattam őt a bosszútól, remélve, hogy farkasként legalább olyan szavatartó, mint bármelyikünk. Úgy döntöttem, hogy a kérdést Nate-nek majd csak később vetem fel, nem akartam még jobban felzaklatni magam az Edwarddal való találkozás előtt, nehogy valami gond legyen. A gyomrom már fájt egy kissé, mire elértük a tornácot. Cseppet sem lepődtem meg azon, hogy Edward már ott várt rám – valószínűleg messziről hallotta, hogy közeledünk a házhoz. Az arca elsötétült, ahogy Nate-re nézett, de nem szólt egy szót sem.

- Felmegyek a dokihoz – közölte Jonathan köszönés nélkül, majd meg sem várva Edward beleegyezését, benyitott a házba.

- Hol van Alice? – néztem körbe. Az egyezségünk szerint a közelben kellett lennie.

- Itt vagyok – hallottam meg a csilingelő hangot valahonnan a fejem fölül. Alice a szobája ablakában lógott félig kihajolva, és vigyorogva integetett felém.

- Szia! – intettem vissza neki. – Szólnál Esmének és Rose-nak, hogy hoztam egy kis meglepetést? – emeltem feljebb a karomban az öcsémet.

- Már nem kell szólni nekik… - nevetett fel Alice.

A bejárati ajtó kinyílt, és Esméék siettek ki rajta. Pár lépésnyire megtorpantak tőlem, mivel ösztönösen hátrálni kezdtem előlük.

- Sziasztok! – köszöntem próbálva minél kevesebbszer levegőt venni, bár az, hogy odakint voltunk, és nem bent a házban, egy kicsit könnyebbé tette a helyzetet.

- Örülünk, hogy látunk titeket – mosolygott rám kedvesen Esme. Rosalie is bólogatott, de nem vette le a szemét a testvéremről.

- Megkaphatjuk? – nyújtotta ki felém a karjait mohón. Edward odalépett hozzám, gyorsan átvette a kicsit a kezemből, és átadta Rose-nak.

- Köszönöm – tátogtam oda Edwardnak. Esme és Rosalie szagához is éppúgy hozzá kellett még szoknom, mint Jasperéhez. Egyikük sem volt még annyi ideig a közelemben, mint Alice, Carlisle vagy Edward, így velük még nehezebben ment az egy légtérben való tartózkodás.

- Hálásak vagyunk, amiért elhoztad – szólalt meg Esme, majd adott egy puszit az öcsém homlokára, aki önfeledten rugdalózva vigyorgott, mintha érezte volna, hogy haza érkezett. – Akkor… magatokra hagyunk titeket – mosolygott Edwardra, majd mindhárman bementek a házba.

- Én azért még itt vagyok, szóval, legyetek jók! – hallottam megint Alice hangját odafentről. Akár egy őrangyal… Edward morcos pillantást vetett rá, mire visszahúzódott kissé, nagyobb magánéleti teret hagyva nekünk.

- Leülünk? – mutatott a lépcső felé Edward. Bólintottam, majd helyet foglaltam az egyik fokon. Edward tétovázva pillantott rám, majd végül leült ugyanannak a lépcsőfoknak a másik oldalára.

- Milyen éjszakád volt? – Bárki más egyszerű kérdésként értelmezte volna a mondatot, de én kiéreztem belőle azt a kis felhangot, amitől az idefelé úton tartottam.

- Valószínűleg úgyis tudod, nem igaz? – hunyorogtam rá. Az éppen oszlani kezdő felhőréteg mögül egy pillanatra előtűnt egy napsugár, ami egyenesen a szemembe világított.

- Csak azt, hogy mi történt. Azt nem, hogy te hogy érzed magad tőle…

- Ó… - nyögtem fel. – Igazából… Nem tudom. Mármint, most már azt hiszem, minden oké.

- Nem fog próbálkozni – pillantott a ház felé Edward Jonathanra utalva. – Kivéve persze, ha te is úgy akarnád…

- Dehogy is akarom! – csattantam fel.

- Mert nincs más választásod? – Edward kérdése tele volt bizonytalansággal. Hát ezt is tudja már…

Mély levegőt vettem, aztán ismét ránéztem. A napsugár végigsimogatta a hófehér bőrt a lépcsőn támaszkodó alkarján, vakító gyémántokat varázsolva alá. Egy pillanatra elakadt lélegzettel, megbabonázva néztem az izmok fényjátékát, aztán óvatosan kinyújtottam a kezemet. Edward megmerevedett mellettem, és csak akkor hallottam egy halk sóhajt, mikor az ujjaim elérték őt. Éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a mellkasomból, és magamban azon rimánkodtam, hogy Alice adjon még pár percet, mielőtt leállít.

- Ha nem lennék bevésődve, akkor is téged akarnálak csak… - feleltem, miközben végigcsúsztattam a mutatóujjamat a karján egészen a tenyeréig. A forróság az ujjbegyemből felfutott a vállamig, hogy ott szétválva egyszerre melegítse fel az arcomat, dobogtassa még gyorsabban a szívemet, és okozzon fájó szorítást az alhasamban. – Elmondtam Jonathannak is, ahogy láthattad. Annyira erősek voltak az érzelmeim, hogy még a farkas is téged választott – néztem fel a kezeinkről a most épp sötétarany tekintetbe. Az ujjaink egymásba fonódtak, és most először éreztem úgy, hogy a bennem lévő farkas erőfeszítés nélkül mászott vissza az általam kreált ketrecbe, hogy kiélvezhessem Edward közelségét.

2009. július 27., hétfő

Meglepetés folytatása 3.

Szóval, ha valaki végigolvasta a beszámolókat, akkor tudhatja, hogy a talin a fődíj A múlt árnyai volt könyv alakban (hozzáteszem, anyagi hasznom a kinyomtatásából nem származott, sőt, saját zsebből fizette Szandi, mert ez volt a szülinapi ajándékom). Ezen kívül kaptak még az itt lévők könyvjelzőket és órarendeket is.

Szandival arra gondoltunk, hogy aki nem volt itt, annak is megadjuk a lehetőséget... :)
Szóval, a könyvet nálam lehet megrendelni majd. Gondoljátok meg jól, mert nagyon drága. A pontos árat még nem tudjuk, de a talira nyomtatott példányok, mivel két darab volt csak, és kis példányszámú nyomásnak számított, darabonként 5250 Ft-ba kerültek kemény borítósan. Viszont, ha sokan igényt tartotok most a könyvre, akkor az már nem kis példányszámú nyomtatás lesz, és valószínűleg kapunk majd kedvezményt, ergo, az ár is csökkenni fog valamennyit (de csak akkor tudom megmondani, hogy mennyit, ha már pontosan tudom, hány ember kér biztosan a könyvből). De a legrosszabb esetben is 5250 Ft lesz, ha csak pár embernek kéne. Tudom, hogy baromi drága, és Szandinak mondtam is, hogy csodálkozni fogok, ha bárki is megrendelné ilyen áron, de a lehetőség megvan rá. Sajnos, kis példányszám esetében, ha a minőséget is megtartjuk, akkor ennyibe kerül a könyv. Hozzátenném megint, hogy nekem ebből egy Ft hasznom sem származna!!! Egyszerűen csak elkészíteném a regényemet a barátaimnak, akik csak a készítés árát fizetik ki és a postaköltséget, semmi többet, ami az én zsebembe vándorolhatna!

Gondoltam, megmutatom a borítót, amit Gabi készített nekem. :) Lentebb láthatjátok. :)


A másik a könyvjelző és az órarend lenne... Nos, ezeknek a képét is felteszem ide, aki szeretné, kinyomtathatja magának. Ha valakinek nincs rá lehetősége, vagy olyan különleges papírra szeretné a könyvjelzőt, amilyenre az eredeti, talis volt nyomtatva, annak kinyomtathatjuk mi is, 30 Ft/darab + postaköltségért. Ebből megint csak semmi hasznom nem származna! Az árban a nyomtatás és a papír ára van csak benne.

Az órarendet nem áll módunkban kinyomtatni senkinek, mert az csak a Twilighthoz kötődik, a ficemhez nem, és nem akarunk ebből galibát. Ezt aki szeretné, az nyomtassa ki magának, vagy kérje meg egy ismerősét. :)

Szandi felvetette, hogy esetleg valaki akar a fenti tárgyakra autogramot tőlem (bár még mindig nem értem, miért akarna bárki is :D ), nos, az kérhet. :) Ha mi nyomtatunk, akkor ez simán meg van oldva, ha ti nyomtattok magatoknak, akkor is elküldhetitek postán a kinyomtatott tárgyat, és én aláírva visszaküldöm szívesen. :)

És akkor a borító, az órarendek és a könyvjelzők:




































































































Még egyszer kijelentem, hogy ne legyen gond belőle. A fentebbi felajánlásokat az olvasóimnak, azaz a barátaimnak tettem. Ezekből semmilyen anyagi hasznom nem származik!!!

Meglepetés folytatása 2.

Mégis csak új bejegyzést írok, mert kicsit hosszú lenne egyben. :) Először is jöjjenek a pécsi taliról a beszámolók. Legalább is, amik eddig elkészültek.


Az enyém:


Azt hiszem, a tali leírását korábbról kell kezdenem, mint az a három nap, amíg valójában tartott. Számunkra már jóval korábban elkezdődött, hiszen egy csomó előkészülettel jár egy ilyen esemény megszervezése. Nagyon-nagyon hálás vagyok: Szandinak, aki végig segített, hogy a fő ajándék időben elkészüljön, és anyagilag is csak az ő érdeme, hogy végül sikerült valóra váltani a tervünket; Gabinak, aki a főajándék és a kisebb ajándékok tervezése miatt éjszakai műszakot vállalt, és várost járt velem; Timinek, akit személyesen még nem is ismerek, mégis éjszakákat és nappalokat töltött azzal, hogy a főajándék utolsó simítását elvégezze; Judytnak, aki az alapötletet adta, és a főajándék alapját elkészítette és anyunak, aki még nem ölt meg amiatt, hogy folyton csak az írással és az ehhez kapcsolódó dolgokkal foglalkozom.

Szóval, Szandival egy csomószor végigrohantuk a várost, hogy a fő ajándék elkészítéséhez megtaláljuk a megfelelő embereket, akik minőségileg és anyagilag is azt tudják nyújtani, amit mi elképzeltünk. Az utolsó pillanatig úgy hittem, hogy nem leszünk kész időben, és mikor már az idegbaj és a végkimerülés határán állt mindenki, és láttam Szandin is, hogy összecsapnak a hullámok felette, azon is gondolkoztam, hogy fel kéne adni az egészet, mert a barátaim fontosabbak, mint az álmom. De Szandi nem hagyta! Mint mindig, most is félretette önmagát, és addig harcolt és küzdött, amíg meg nem valósította az álmomat. A legjobb barát az egész világon!

Szóval, pénteken, úgy körülbelül 10-15 perccel az első olvasóim érkezése előtt lett meg a főajándék, és akkor éreztük Szandi és én is azt, hogy végre összeállt minden, és fújhatunk egyet.

Freeb és Juca voltak az első érkezők, utána négyen toporogtunk már a buszállomáson a többiekre várva. Szandi csinált egy táblát, hogy mindenki felismerjen (és ki volt akadva, amiért a nyomtató nem volt hajlandó Twilight betűtípusban nyomtatni, pedig egy csomót szórakozott vele), de nem nagyon volt szükségünk rá, mert az érkezők már messziről felismerték a Twilight-őrület csillogását a szemeinkben.

Végül megérkezett Csilla, „pécsi” Viki és „messziről jött vándor” Viki. :) Ezután egy kissé megilletődve mentünk át az Árkádba, és kellett egy kis idő, míg magunkhoz tértünk. Vettünk innivalót, és leültünk beszélgetni, míg meg nem érkezett a második turnus. Ági és Eszti, ahogy leszálltak a buszról, fényképezkedni kezdtek, mi meg messziről integettünk nekik a táblával vagy három percig, mire észrevettek. :)

Ezek után leültünk a váróban, és vártuk, hogy utolsó vándorunk, Reni is befusson. Közben nevetgéltünk, beszélgettünk, összeismerkedtünk a takarítónővel, aki egy kissé zizzent volt, de azért vicces. :D És annyira bírt minket, hogy mindenkit kizavart a váróból, mivel már felmosott, de nekünk megengedte, hogy bent maradjunk. Szóval, kibéreltünk egy egész várót, ami csak a miénk volt. :D

Végül megérkezett Reni is. Fura volt, mert vele beszélgettem már msn-en, és volt kint kis képe, ezért azt hittem, meg fogom ismerni, de élőben teljesen más, mint képen (teszem hozzá, nagyon szép, és a haja… ahh, gyönyörű hullámos). Szóval, a pénteki napi teljes létszámban játszani kezdtünk végül.

A Twilightból (honnan máshonnan :D ) mellékszereplők neveit írtuk egy papírdarabkára, amit felragasztottam sorban mindenki hátára. A lényeg az volt, hogy a többiek elmondása alapján ki kellett találnia az adott embernek, hogy ki is ő (vagyis, hogy kinek a neve van a hátára ragasztva). A játék ötlete egyébként, nem tőlem származik, hanem még előző nyáron a barátnőimmel játszottunk ilyet egy Harry Potter boszi talin. :)

Nagyon jókat nevettünk játék közben, főleg, mikor voltam olyan béna, hogy elszóltam magam, mert annyira meg akartam magyarázni, hogy Heidi biztosan szőke, mert a neve is német eredetű, és a német típusú ember szőke és kék szemű. :D Szóval, jó móka volt. :)

Játék után kimentünk és a váróterem után elfoglaltunk egy kiszáradt medencét is. Leültünk a lépcsőjére és csak beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk. És nagy meglepetésemre olyasmiket tudhattam meg a körülöttem lévőkről pár óra alatt, amiket általában az ember csak hosszabb ismeretség után mond el. Szóval, jó volt, hogy lelkileg egymásra tudtunk hangolódni. :)

Aztán a pécsieknek és a máshol alvóknak sajnos, menniük kellett, de Reni és „messziről jött vándor” Viki nálam aludtak. Már a buszon hazafelé jót beszélgettünk, aztán otthon hajnali 2-ig folytattuk. Végül Reni és Viki kidőltek, én viszont hajnali fél 3-kor úgy éreztem, hogy megfulladok a melegtől, és csak valamikor fél 6-kor tudtam elszundítani egy órácskára. Fél 7 körül, még mindig aludt mindenki, ezért nekiálltam New Moont olvasni az ágyamban (mi mást :D )

Reggel végül, mikor mindenki felébredt, nekiálltam krumplit pucolni az ebédhez (legalább is, az első adaghoz, mert végül 3 hatalmas bödönnyi készült), közben beszélgettünk, és szépen megvárattuk Szandit a buszmegállóban. :D Aztán ismét elindultunk a szombaton érkezők elé.

A tegnapról jól ismert arcok már vártak ránk a vonatállomáson. Amíg a vonatra vártunk immár együtt, játszani kezdtünk. A többieknek ki kellett tölteniük egy tesztet, ami alapján megtudhatták, hogy mi a totem állatuk. Ez jó móka volt, és később a totemek alapján osztottuk be csoportokba őket a társasozáshoz. Aztán megérkezett Anna, és egy négyes csoport, Franci, Virág, Sztellus és Gigi, majd befutott a vonat is Melindával, Zsanival és Diával, így már mind együtt voltunk tényleg. :)

Ezek után hazabuszoztunk, és anyukámra enyhe infarktust hozva bemasíroztunk a szobámba lepakolni. :D Én előre szóltam anyunak, hogy sokan leszünk, de tudni és látni, két különböző dolog volt. :D Szóval, a helyhiány miatt, levonultunk a házunk előtti kis parkocskába, vagy minek is lehetne nevezni a helyet… A lényeg, hogy volt egy nagy füves terület, mellette padok és játszótér. Levittünk egy csomó pokrócot, és leterítettük őket a fűbe. Amíg én és Zsani szaladgáltunk, ugyanis kiderült, hogy minden fontos dologgal elkészültünk időben, de az aprókat elfelejtettük – vagyis, nem volt elég műanyagpohár :D -, addig a többiek beszélgettek, és élvezték a friss levegőt. Aztán végre felfrissülhettek némi teával és szörppel.

Elvégeztük a totemállatos tesztet a később érkezőkkel is, majd Szandi összegezte, hogy ki melyik csoportba fog kerülni. Ezek után jött a fő játék. Egy teszt A múlt árnyairól és A jövő reménységéről. Nagyon vicces volt, mert némely kérdésnél láttam az arcokon, hogy arra gondolnak: „Ti ezt komolyan gondoltátok?” :D Tényleg nehéz teszt volt, de mindenki ügyes volt. És sajnos, az első három helyért nagyon komoly harcot vívtak, mivel csak fél-fél ponton múlt minden, és szörnyen sajnáltam, hogy csak egy fődíjunk van. :( Szívem szerint, az első három helyezett mindegyike megkapta volna a fődíjat.

Egyébként a teszt után, elkezdtünk turnusokban feljönni, hogy mindenki megebédelhessen. Ahogy a többieken láttam, ízlett nekik a paprikás krumpli, volt, aki repetázott is. :) Szóval, anyu és az én szívem is örült, hogy mindenki jól lakott végül. :)

A második turnus evett éppen, mikor mindenki felsereglett, mivel esni kezdett az eső. A szobám iszonyú kicsi, de „sok jó ember kis helyen is…” alapon mind besereglettünk, és összehúztuk magunkat egy jó kis társasozáshoz. Pár nappal azelőtt Gabiéknál készítettük valamikor éjfél körülig, ha jól emlékszem, mind a táblát a társashoz, mind a bábukat, amik agyagból készült totemállatkák voltak. Mindig béna voltam a kézműves dolgokhoz, és először nem is akartam agyagozni, de a végén egész élveztem, és a medvémnek tényleg medve formája lett. :D A baglyom csőre mondjuk letört, és elég béna is lett, de hát, ez van… Viszont Gabi farkasa és sólyma, meg Szandi nyuszija nagyon klassz lett. :)

A társas egy amolyan kvíz, beugró és activity játék keveréke volt. Én nagyon jól szórakoztam az előadott kis jeleneteken, mutogatásokon és rajzolásokon. És mindenki nagyon ügyes volt. :)

Társas közben Szandi javította szegény a teszteket, utána pedig jött a díjkiosztó. Nem vagyok olyan ember, aki mások előtt ki meri mutatni az érzéseit… Ez azt hiszem, abból fakad, hogy eddig, ha megtettem, mindig kihasználták. :-/ Szóval, meglepett, hogy majdnem elsírtam magam… Egy hajszál választott el tőle. :D De mikor a hangzavar közepén közöltem, hogy a fődíj A múlt árnyai könyv alakban, és hirtelen síri csend lett, és Juca, aki első lett a teszten, és megnyerte a könyvet, könnyes szemekkel vette át tőlem… Nah, akkor a lelkem nekem is könnyezett. Nagyon meghatódtam, hogy vannak emberek, akik ennyire szeretik, amit csinálok. Ez számomra mindig meglepő, és mindig lélekmelengető. :)

Szóval, átadtam a könyvet (a többiek pedig gyönyörű könyvjelzőket és órarendeket kaptak, amiket Gabi csinált), pityeregtünk egy kissé, ki kívül, ki belül, és kiosztottam életem első autogramjait. :) Aztán elolvasta mindenki a személyre szóló üzenetét, és megint pityeregtek néhányan. :) Egy ilyen nagy társaságban óhatatlanul van pár ember, akiket jobban megismerek, mint a többieket, és nagyon sokat kaptam lelkileg néhány olvasómtól. Barátságot, tapasztalatot arról, milyen egy jó tanár, lelki kötődést, sőt, még azt is újra bizonyították nekem, hogy nem a külsőségek számítanak, mint például a kor, hanem az, hogy mit teszel, hogy viszonyulsz másokhoz, hogy jó ember vagy-e… Szóval, nagyon-nagyon sokat tanultam bizonyos emberektől (nem is egytől :) ).

Eredetileg egy városjáró játékot terveztünk estére, de az időjárás miatt változott a program, és inkább megnéztük újra a Twilightot. :) Klassz volt így együtt nézni, teljesen más, mint egyedül vagy kettesben. :) Nagyon sokat nevettem. :)

Aztán filmnézés után jöttek a stresszesebb órák, mert mintha beütött volna a balszerencse mennyköve, minden kezdett tönkre menni. :D A vécénk bekrepált, a falról véletlenül lejött a festék, és később még a videóm is kihúzta a kazettából a szalagot. :D Szóval, kezdtem kissé agyhalott állapotba kerülni a balesetektől és a fáradtságtól, és este 11 körülre már csak bólogatni voltam képes. :D

A nem nálam alvók hazamentek megint, kivéve Freebet, aki lekéste a buszát (teszem hozzá, nem az én hibám volt, én felelősségteljesen kikísértem időben a buszmegállóba :D ). Szóval, a 2. estére hat emberke aludt a szobámban (plusz én). Meg akartuk nézni a Death Note filmet, de a videóm, mint már említettem, meghalt, szóval, átkapcsoltam Animaxra, aztán az oldalamra fordultam, elszundítottam 10 percre, és mire felébredtem, és körbenéztem, már mindenki aludt, szóval, lekapcsoltam a tévét, és aludtam én is reggelig. Furcsa, mert sosem tudok úgy aludni, hogy mások is vannak a szobában, de úgy látszik, ha az ember jól érzi magát, attól is ki tud merülni teljesen. :)

Elég korán ébredtem, mivel Freebet ki kellett kísérni a buszhoz (most már elérte), aztán Renivel beszélgettünk, amíg a többiek aludtak. Végül, mikor mindenki magához tért, elmentünk várost nézni, és valamiért a város nevezetességében… Na kitaláljátok? Nem, nem a Székesegyház, nem is a Sétáló utca vagy a Lovas szobor… Hanem a McDonald’s-ban kötöttünk ki. Itt mindenki evett egy jót, aztán az utcán hangosan Twilight zenéket hallgatva leszökdécseltünk a buszállomásra, ahol szomorúan elbúcsúztunk először „messziről jött vándor” Vikitől. És felszedtük pécsi báránykáink egy részét. :)

Aztán átmentünk a vonatokhoz, ahol meg Melindától, Zsanitól és Diától vettünk könnyes búcsút, és azon elmélkedve hangosan, hogy ha a vonat kerekét kilyukasztanánk, vajon, tovább maradhatnának-e velünk, megröhögtettük a kalauz bácsit. :D

Végül átmentünk az Árkádba megint, hogy találkozzunk két mosolygós lánykánkkal Ágival és Esztivel, és rózsaszín báránykánkkal, Csillával. Itt megint beszélgettünk egy csomót most már sokkal fesztelenebbül, mint pénteken az ismerkedésünk elején, és kiderült, hogy egész komoly barátságok szövődtek (nem igaz, Csilla, Juca és „pécsi” Viki? :) ).

Elbúcsúztunk délután két mosolygós lánykánktól is. Ők annyira édesek voltak, tényleg mindig mosolyogtak, és nekem is mosolyognom kellett tőlük. A mosoly ragadós. :)

Aztán megint megszálltuk a várót, és Juca eldöntötte, hogy átalakítjuk és beköltözünk néhány Porshe és Volvo társaságában. :D Dőltünk a nevetéstől, ahogy ismertette lakberendezési terveit. Imádtam őket! :D Aztán sajnos, mennie kellett neki is, így a beköltözés elmaradt.

Végül Renitől is el kellett köszönnünk. Ez volt a legszomorúbb, mert tudtuk, hogy itt akkor most vége… Legalább is, a talinak. A barátságunknak nem, és az emlékeket is megtartjuk örökre. :)

Szóval, én rettenetesen élveztem mindhárom napot, nagyon sok embert megismertem, néhányukat jobban, mert több időt töltöttünk együtt. De mind igazán szeretni valóak, édesek voltak, és mindenki hagyott hátra valami szép emléket. :)

Például sosem felejtem el, mikor Twilight nézés közben Anna megkérdezte, hogy emlékszem-e a nevére (tudni kell rólam, hogy pocsék a névmemóriám, és örülök, ha a sajátom eszembe jut), és én emlékeztem rá. És láttam a szemében, hogy ez jól esik neki. :) És képzeljétek, minden itt lévő nevét tudom. :D Ami tényleg csoda, mert aki ismer, tudja, hogy ebben nem vagyok jó… Nem azért, mert nem figyelek másokra, hanem mert tényleg feledékeny vagyok. De mint látható, mindenki maradandó élményt okozott nekem, mert megjegyeztem a neveteket. :D

Zsani, aki megköszönte műanyagpohárért rohanás közben, hogy írok, és erőt adok neki ezzel. :)

„Messziről jött vándor” Viki, akitől tanultam arról, milyen jó tanárnak és jó embernek lenni. :)

Reni… Mosolygós mégis szomorú szemű, magát kocósnak nevező, de gyönyörű hajú plüssnyuszi, akit az ember néha jól megölelgetne. :)

Dia, aki feldobta a sétánkat a buszállomás felé egy kis zenével, és akinek nagyon szép haja van szintén. :) És vicces volt reggel begubózva az ágyneműjébe. :D Mint egy kis átalakulásra készülő pillangó.

Melinda, aki olyan sokat tud a ficemről, és annyira érdeklődő, és mindig feldob az elméleteivel és a kérdéseivel. :)

„Pécsi” Viki, akivel azóta már kétszer is összefutottam, és bár eleinte csendes volt, a tali végére teljesen kinyílt, és nagyon megkedveltem. :)

Juca… Huhh, nem is tudom, mit írhatnék róla. :D Mindig mosolyog, mindig megnevetteti az embert. Érdeklődő, elméletgyártó, kérdezősködő kis kíváncsi. :) Nem lehet nem imádni! :D

Anna is kicsit zárkózott volt tali elején, de aztán rátalált önmagára. Szandi azt mondta, hogy ő volt a külön kedvence (Zsani és Dia mellett), és szerintem is nagyon édes lányka. :)

Eszter és Ági… Mint már írtam, mosolygós kismanók, akikre ránéz az ember, és jó kedve lesz. Nem csodálom, hogy Csillából előjöttek az anyai ösztönök. :)

A négyes csapat, Franci, Sztellus, Gigi és Virág… A társasozásnál nagyon klasszak voltatok. :) Élveztem nagyon, remélem, ti is. :)

És végül, de nem utolsó sorban, Csilla. Mint már mondtam, ő volt a legkellemesebb csalódás, mert amit az első percben vártam, annak pont az ellenkezőjét kaptam. :) És ennek nagyon-nagyon örültem. :)

Azt hiszem, befejezem lassan, mert már egy kész fejezetnyi lett ez a beszámoló. :D Örülök, hogy megismerhettelek titeket, jól éreztem magam, és tényleg nagyon sokat kaptam és tanultam tőletek. :)

Ó, még valami. Köszönöm azt a sok ajándékot, amit hoztatok nekem. :) A párnával azóta is együtt alszom. Az elefánt kint áll a polcomon, hogy szerencsét hozzon. A könyvet már elkezdtem olvasni. A tollal folyton dicsekszem, mert benne van az írói nevem monogramja, és megfogadtam, hogy azzal adok majd autogramot, ha valaki még esetleg szeretne tőlem. :D A rajzok és képek pedig a szobám díszei lettek. :) Nagyon örültem mindegyiknek. :)

Legyetek jók, és remélem, hogy a következő talin találkozunk megint! :)
Spirit Bliss



Vikié:


Hát ez itt az én beszámolóm. Elkezdtem írni, de még nem tudom mi lesz belőle, nekem az írás sosem volt az erősségem. Tudom, mit szeretnék, de leírni nem olyan egyszerű, én csak olvasó vagyok, de az 100%-osan, azt hiszem.

Nos az első nap, egy hosszú véget nem érő utazással kezdődött, óriási melegben. Természetesen olyan, mint légkondi, ha volt is a buszon, nem vettem észre, mégis jó emlékeim vannak az utazásról! Az élet furcsa fintora, hogy mikor azt várod, hogy egyedül ülsz végig 5 és fél órát, és olvashatod egyik kedvenc íród könyvét (Agatha Christie), akkor félúton beszélgetőtársad akad. Baján a buszmegállóban, jól megérdemelt fagyim eltűntetése közben, valaki megkérdezte, hogy „A pécsi busz ugye onnan szemből indul?”. Szó szót követett, és egyszer csak kiderült, az egyik 6 évig általam is tanított diákom édesanyja áll előttem. Mohácsig csak úgy repült az idő, szegény könyvem meg lapulhatott a táskám fenekén! De nem bántam! Aki a hétvégén megismerhetett, állíthatja, hogy imádok dumálni, főleg, ha kellemes a társaság! :)

Így érkeztem meg Pécsre, ahol a buszból kitekintve egy kis csoportot vettem észre, s rögtön tudtam, hogy Ők azok!, s nem kell tovább aggódnom, helyben vagyok! Lekászálódtam a buszról, s settenkedve, orvul hátulról támadtam, és közben reménykedtem, hogy valóban Ők legyenek! Mázlim volt, elsőre eltaláltam! A meglepetés hatása alatt, egy gyors bemutatkozás, szépen sorban: Spirit Bliss, Szandi, Csilla, Freeb, Juca, és a kör Vicky-vel zárult, ha emlékezetem nem csal.

Rövid beszélgetés után eldöntöttük, hogy rögtön szomjan halunk, így átmentünk az Árkádba. Kívülállók számára úgy nézhettünk ki, mint akiknek gőzük sincs, mit akarnak, s lehet, hogy először ez valóban így is volt! A találkozás öröme, kicsit elfedte agyunk, s logikus gondolkodás, és megfontolás hiányában fel – le – fel utaztunk a mozgólépcsőn (hogy mindenki számára érthető, és elképzelhető legyen: emelet – földszinti bolt – emelet – székek), amit személy szerint nagyon élveztem, :) akár a gyerekek :).

Nem kell mondanom, hatalmas beszélgetésbe kezdtünk, mindenki egyszerre, mindent tudni akart, és szerintem csuklottak az otthon maradottak! Esztit és Ágit vártuk, akik a buszról leszállva vad fotózásba kezdtek, s hatalmas integetések és karjelzések után csatlakoztak hozzánk.

Kis csapatunk ezek után bevette magát a váróba, majd Reni érkezése után izgi „Találd ki, hogy ki vagy!” játékba kezdtünk. Mindenki egy papírra írt nevet kapott, melyen egy mellékszereplő neve volt olvasható, ezt a hátadra ragasztotta Adri, majd a többiek leírásai alapján kellett kitalálni, hogy ki vagy Te! És, hogy a játék ne legyen olyan egyszerű, nem várt nehezítést kaptunk! :) Megjelentek a takarítók! :) Azt hiszem mindannyian megkedveltük a jó humorú takarítónőt, aki azzal a csatakiáltással jött be, hogy „táskákat a székekre, lábakat a magasba!”, s velünk nevetett, bár fogalma sem volt arról, hogy mi mikor min rötyögünk, és míg mindenkit kizavart, bennünket hagyott tovább játszani. 10 körül jöttünk ki a váróból friss levegőt szívni, bár a tracsparti folytatódott, míg a gonosz buszmenetrend nem szólt bele a fantasztikus programunkba! :( Búbánatosan ment Mindenki haza, a másnapi viszontlátás ígéretével! :)

Ági és Eszti Csillánál, míg Reni és én Adrinál kaptunk szállást. Örömmel vettem, hogy Reni és Adri sem az a csendesebbik fajta, így hajnal 2-ig beszélgettünk, én legalábbis akkor ájultam be. Sajna ez már a korral jár!

Reggel megismerkedtünk Adri nagyon kedves anyukájával, majd elindultunk begyűjteni a csapat másik felét. Irány a vasútállomás! Ott már az előző napi csapat teljes létszámban várta Annát, Gigit, Francit, Sztellát, Virágot, Melindát, Zsanettet és Diát!

Még ott a peronon jött a következő feladat, ahol megtudhattuk melyik állat a legjellemzőbb ránk, a farkas, a medve, a sólyom, a nyúl és a bagoly közül. Ekkor még csak sejthettük, hogy ez a következő nagy játékhoz kell, ennyit ugyanis sikerült kihúznunk Adriból és Szandiból. Érdekes módon megint kilógtam egy kicsit a sorból (először természetesen a korom miatt– ezért a pár szóért pedig ki fogok kapni :) ), mert két állat jellemzői is igaznak bizonyultak rám. Na kitaláltátok már? Súgok egy picit, két ellentétes tulajdonságokkal rendelkező állatról van szó. Az egyik a farkas, a másik a nyúl. Az egyik apró, a másik hozzá képest óriás. Az egyik kedves és izgága, a másik félelmetes, mégis nyugodt! Ezek után mondja rólam valaki, hogy egyszerű eset vagyok! :)

Miután mindenki megérkezett, betámadtuk Adriék lakását! Szegény anyukája csak annyit látott, hogy 18 cserfes nő letámadja lánya szobáját, miközben csak annyit hall, hogy Csókolom!, Csókolom! …, és a sornak nem akart vége lenni. Gyors lepakolás, és irány a park, a hűs árnyékot adó lombok alá!

Jött a fő feladat, egy 48+1 kérdéses teszt, Adri történetéből! Hááát! Nem mondom, hogy könnyű volt! Az idegen nevekkel mindig bajban vagyok, de azért, mint utólag kiderült, annyira azért nem is sikerült rosszul a tesztem! Utána kisebb turnusokban megindult az ebédelés (Isteni parikáskrumpli, amit köszönünk szépen Adri anyukájának!), s sajnos a nem várt vihar is megérkezett közben. Felszorultunk Adri szobájába, ahol kezdetét vette a következő nagy játék.
Adri és Szandi, Gabi barátnőjük segítségével, külön Twilight-os táblajátékot készítettek. S lássatok csodát, a bábuk a fent említett 5 állatot formázták! A reggeli játékunk után 5 csoportba lettünk osztva, s így voltunk egy-egy csapat a társashoz. Én Annával és Ágival együtt kerültem a nyuszi csapatba, mert a reggeli beosztáskor túlsúlyba kerültek a farkasok! :) Úgy képzeljétek el a játékot, mint az Activity-t, csak egy játéktáblával megspékelve. Dobás után léptünk a táblán, majd kaptunk egy feladatot, és a helyes megoldásokért pont(ok) jártak, majd a végén a legtöbb pontot elért csapat nyert. Nem unatkoztunk, a frappáns feladatokkal gyorsan telt az idő. Pl.: találjatok ki egy párbeszédet a következő mondatok felhasználásával, majd adjátok elő; vagy mi a kakukktojás, mond meg miért, stb. A farkasok nyertek, de az összes csapat állíthatom, fergetegesen jól érezte magát!

Míg mi játszottunk Szandi „kis magányában”, hatalmas zsivaj közepette kijavította a tesztjeinket is, s jöhetett az eredményhirdetés. Mindenki nagyon klassz órarendekből, és könyvjelzőkből válogathatott (Köszönjük szépen Gabinak!). Bár a fő szenzáció a teszt nyertesének ajándéka volt!
Látnotok kellett volna a győztes arcát, na meg a többiekét, mikor Spirit Bliss a saját ficét nyomdailag bekötve, kész könyvként, átadta Jucának! Csak ámultunk! Juca könnybe lábadt szemekkel, ezt most én is úgy írom le, kérte meg Adrit, hogy dedikálja neki! S ezzel kezdetét vette valami, amit Szandinak, Szandi testvérének és Gabi barátnőjüknek köszönhetünk, hogy Hujder Adrienn alias Spirit Bliss aláírta első könyvét! :)

A nap azonban nem ért itt véget, volt közös Twilight filmnézés is, ami nélkül nem lett volna igazi a tali! Jó volt kibeszélni, pisszegni, hogy most figyelj, ez a legjobb rész, meg húúúzni, és jókat nevetni a magyar szinkronon! (Remélem ezzel senkit nem bántottam meg, de azt kell mondjam, hogy szerintem az eredeti sokkal jobb!) Az estének megint a menetrend vetett „részben” véget, csak a vidékiek maradtak, na és szegény Freeb, aki lecsúszott a buszáról. Bár mi örültünk neki! :) Bocsi Betti! :)

Az előző estéhez képest megszaporodtunk, így 7-en aludtunk Adri szobájában. Bliss elbeszéléséből tudom, hogy egyszer csak azt vette észre, hogy mindenki az igazak álmát alussza, szó szerint kidőltünk! Reggel eljött a pakolás ideje, de azért nem adtuk fel, hogy az aznapi program is meglegyen, rövid városnézést tettünk a batyuinkkal, fényképezéssel, és kajálással egybekötve. Utána én voltam a soron következő bomlasztó, s rövid, de tartalmas búcsúzkodás után, felszálltam a buszomra. Akármennyire is úgy tűnik írásomból, hogy itt vége a kicsit sem teljes történetnek, ez közel sincs így!

Azóta is rendületlen olvasom, és frissítem Spirit Bliss oldalát, követelem Freeb folytatását, és röviden levelezek Renivel alias Mismouth-al Harry Potter ügyben, van aki pedig felvett már msn-en, s remélem ez a jövőben is így marad! Igaz, épp hogy csak hazaértem, már azt kívánom, bár egy évvel öregebbek lennénk, (Pedig nekem ez már nem olyan jó! :) ) és újra találkozhatnék a most megismert, akkora már „ezeréves” barátaimmal!

További szép nyarat MINDENKINEK!

Puszi: Viki (July)



Melindáé:


Mi hárman vágtunk neki Kiskunfélegyházáról a "nagy útnak"! Nagyon megszállottnak kell ugyanis lennie annak (azoknak), akik elindulnak és 6 órát képesek utazni a nagy találkozásért...Nos, mi elég elszántak voltunk, és megérte! Csodálatos volt ez a 2 nap, jó érzés volt olyan emberkékkel találkozni, akik tudják miről beszélünk, ha azt mondjuk TWILIGHT-SAGA vagy Forks. :) Kissé megilletődve kerestük szombat délelőtt az állomáson ránk váró kis csapatot... és milyen sokan összejöttünk! Azt hiszem kb húszan lehettünk. Bár a sok névvel először gondban voltunk, de pár órával később már nagyon jól éreztük magunkat.

Miután elbuszoztunk Spiritékhez és lepakoltunk, letelepedtünk a ház előtti parkban (ez már úgy 11 után lehetett). Először egy rövidebb tesztelős feladattal beosztották az újonnan érkezőket egy-egy csoportba. A csoportok mind egy-egy totemállat neveit kapták: farkas, medve, nyúl, sólyom és bagoly... Én a "sólyom"-csapatba kerültem.

Jucával, Renivel és Esztivel jó kis csapat voltunk, délután a társasjátékban 2. helyen végeztünk (mint kiderült, a csapatokba osztás ugyanis ezért kellett).

De visszatérve a parkhoz, még megcsináltuk a NAGY RAJONGÓI TESZTET is! :D Szandi és Spirit elég "elvetemültek" voltak ahhoz, hogy a Múlt árnyai-ból a legapróbb részletre is rákérdezzenek! 48 kérdés volt, és még azt is tudni kellett (volna)milyen színű Rosalie-ék szobája, és hogy hívták Isabella kutyáját... :S Én elég hűséges olvasónak tartom magam, na de ezek azért rajtam is kifogtak! ;) Az eredményekre várni kellett...

Addig is megebédeltünk. Nagyon köszönjük Adri anyukájának a fáradozását! Nem lehetett egyszerű ennyi emberre főzni, és úgy általában elviselni minket. Mire mindannyian végeztünk, az idő is viharosra fordult... (akárcsak Forks :) )

Aztán jött egy speciális társasjáték: a játékmezőket ugyanis Spiriték készítették nem kis munkával... na és a feladatok? Azok is szuperek voltak. Sokféle feladat volt, de mind valamilyen formában az Alkonyathoz, pontosabban Stephenie Meyer 4 könyvéhez kapcsolódott. Volt mutogatás, rajzolás, körülírás, műveltségi (értsd: tudod-e? jellegű) kérdések, na és a legviccesebb, a monológírás! Ebből elég poénos történetek születtek! :D

Mire a társasjátékkal végeztünk, "Örök-Múzsa" Szandi kijavította Spirit regényéhez kapcsolódó tesztet. Az eredmény elég szoros lett. Az a fránya fél pont!! :( Ugyanis ennyi kellett volna, hogy én legyek a második első helyezett! De sebaj!Majd legközelebb! ;) Juca könnyes szemekkel vette át a nagy-nagy főnyereményt: A Múlt árnyai-t könyv formában! (jajj, mennyire irigyeltelek JUCA :) ) De megérdemelted! Mindenki kapott ajándékot, többféle könyvjelző közül lehetett választani, melyeken a MÁ-szereplői voltak. Én, második helyezettként két ajándékot is választhattam. Ezen kívül mindenki egy Twilight-os órarendnek is örülhetett (ezt a társasjátékban elért sorrend szerint választhattuk ki). Ja, és a legfontosabb! A társasjáték bábuit, melyek az adott totem állatot ábrázolták, saját kezűleg készítették szervezőink!Nem kis munka lehetett! (nagy volt az öröm, mikor kiderült, hogy el is vihetjük ezeket a figurákat XD)

Ezután jött az autogramvadászat (Spirittől), e-mail cím- és msn cím-csere (mindenki mindenkitől)... :D

Ekkorra szépen "be-Alkonyodott", akinek mennie kellett, az elköszönt, a többiek Alkonyat filmnézésbe kezdtek (természetesen feliratosan!). Mi néhányan a konyhába fészkeltük be magunkat beszélgetni.

Közben, ahogy annak lennie kell Murphy is dolgozott: elromlott egy-két dolog: wc tartály, a szép új konyhai fal lekarcolódott... az utolsó dolog Spirit videója volt, úgy éjfél felé. :( De ez nem szegte jó kedvünket!Miután mindenki elköszönt, aki nem Spiritnél kapott szállást, illetve pécsi volt, próbáltunk előkészülni az alváshoz (öten voltunk végül + szállásadónk egy szobában). Bár éjfélkor még bőszen hajtogatta a többség, hogy ő márpedig nem szándékozik aludni, úgy 1 óra tájban már mindenki mélyen aludt (végül még eggyel "szaporodtunk" is, ugyanis Freeb lekéste az utolsó buszát). Szóval ennyit a "sokáignemalszunk"-ból, reggel 7 óra tájban ébredeztünk...

Mi még beiktattunk egy kis városnézést, mielőtt hosszú órákra vonatra nem kényszerültünk. Velünk volt Szandi is, aki rengeteg fotót készített. (Ugye mi is láthatjuk majd őket??) Az utolsó pillanatban ültünk vonatra, addig hülyültünk még az állomáson... :D XD

Nagyon köszönjük a lehetőséget, hogy itt lehettünk, az ingyen szállást, a programokat és a nagy-nagy lelkesedést, ami áthatotta az egész hétvégét! Nagyon élveztük mind a hárman ezt a találkozót! (bár a 12 óra utazásról lemondtunk volna...)

Remélem a következőre is lehetőségünk lesz eljönni! Puszilunk Spirit innen a távolból:

Melinda (Dia és Zsani)


És a taliról az eddig elküldött képeket itt taálhatjátok: http://picasaweb.google.com/nevramiel/SpiritBlissTwilightTali2009?feat=directlink#

Meglepetések

Szóóóval, ma meglepetések sorozata fog várni rátok. Nem, ne számítsatok olvasni valóra, most más fajta meglepiket kaptok, de remélem, hogy ezek is tetszeni fognak. :) Az első meglepi tegnap este készült el, és már nem bírom ki, hogy ne mutassam meg. Kicsit béna, kicsit kezdetleges, de az én kis bénaságom, egyedül csináltam, nektek. :) Remélem, tetszik, és használni fogjátok. :) Azért a fejezetekhez a kritikákat és kérdéseket továbbra is ide kérem. De tényleg! :D

És akkor a meglepi: http://www.freeforum.hu/twilightsb


Ma még jelentkezem a többi meglepetéssel, amiket valószínűleg ebbe a bejegyzésbe fogok megírni, szóval, nézegessétek. Majd felülre kiírom, mikor bővítettem, hogy mindenki biztosan észrevegye. :)

Addig is pussz mindenkinek! :)

2009. július 25., szombat

A jövő reménysége - 8. fejezet

8. JASPER



PÁR MÁSODPERCIG FEL SEM fogtam, hogy Jasper mit mondott, csak kiürült aggyal bámultam magam elé, mint valami zombi, aztán a szemeim elkerekedtek, és azt hiszem, még a szám is elnyílt. Persze, tudtam, hogy Jasper valaha nomád életmódot élt, de valójában szembesülni vele, furcsa és megrendítő érzés volt. Nem tudtam elképzelni, hogy azok a szégyentől lesütött aranybarna szemek milyenek lehettek vérvörösen.

- Hogy… történt? – köszörültem meg a torkomat, mert a hangom elhalt mondat közben. Jasper hátat fordított nekem, és a korlátba kapaszkodott – láttam, hogy az ujjai elfehéredve szorítják azt.

- Nem tudom, hogy ismered-e a történetemet… - szólalt meg végül halkan, aztán visszafordulva rám nézett.

Farkassá válásom óta most először néztem meg rendesen az arcát, és furcsállva akadt meg a szemem egy eddig sosem látott hegen a szemöldöke felett. Aztán a pillantásom lejjebb csúszott. A garbó, amit viselt, eltakarta majdnem az egész nyakát, de ahogy felemelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen, az álla láthatóvá vált. A tüdőmbe szorult a levegő egy pillanatra. Hogy nem vettem észre eddig ezeket a sebhelyeket? És mikor szerezte őket? Ki bántotta? A védelmező ösztön, amellyel bármikor megvédtem volna a családom akármelyik tagját olyan erővel söpört végig rajtam, hogy megremegtem.

- Azt hiszem, ezzel megkaptam a válaszodat – mosolyodott el kissé keserűen Jasper.

- Mi… mi történt veled? – a szemeim kétségbe esve próbáltak a tekintetébe kapaszkodni, és nem a sebhelyeket bámulni.

- Ez is a múltam része. Már emberként is katona voltam, és miután átváltoztam, egy újszülött vámpírsereg egyik vezetője lettem. Sokat harcoltam. És a vámpírharapás az egyetlen, ami nyomot hagy rajtunk – dörzsölte meg az állát óvatosan. Próbáltam elnyomni a bennem kavargó érzéseket – sajnálat, rémület, együttérzés -, hogy ne bántsam meg Jaspert, de láttam az arcán, hogy feleslegesen próbálkozom. Ha az elmém jól le is tudtam zárni mások előtt, az érzéseim nyitott könyvként fedték fel magukat Jasper számára.

- Hogyan? – tettem fel újra a kérdést az eredeti témánkra vonatkozóan. Tudtam, hogy Jasper kertelés nélkül elmondja majd a teljes igazságot nekem. Bár törődött velem, nem olyan óvón, mint Edward, aki valószínűleg finomított volna a történet elmesélésén, hogy a lelkem érzékenységén ne ejtsen sebeket. Pedig fele annyira sem voltam törékeny, mint Edward hitte. Vettem egy mély lélegzetet, és kész voltam, mindenféle kiborulás és közbevágás nélkül meghallgatni, amit Jasper el akar mesélni.

- Éppen egy harc után voltunk, az újszülötteink nagy része elpusztult benne, Maria pedig új sereget akart csinálni – kezdett bele. Nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy mit jelent az, amit hallok. Emberek megölését és átváltoztatását vámpírrá. – Vadászni mentünk éjszaka. Nem távolodtunk el túlságosan a rejtekhelyünktől, ahol már több hónapja éltünk, csak alig pár utcányira mentünk. Egy sikátoros résznél észrevettünk három férfit. Eléggé be voltak csípve, a beszélgetésükből azt vettük ki, hogy épp egy legénybúcsúztatóról tartottak haza. Aztán ketten elköszöntek, és másfelé indultak, a harmadik pedig egyedül maradt. Maria őt szúrta ki magának. Én a háttérben meghúzódva néztem végig, ahogy odamegy hozzá. Éreztem a férfi csodálatát, aztán a rettegését. Maria megharapta.

- Akkor nem is te ölted meg. – Magam sem tudtam, miért, de ettől fellélegeztem.

- Közvetve, igen. Ott voltam és hagytam – Jasper ellökte magát a korláttól, de végül nem jött közelebb hozzám. – Tudom, hogy milyennek látsz minket, Isabella. De meg kell értened, hogy van egy sötét oldalunk is. Carlisle és Alice az egyetlen, aki közülünk sosem ölt embert. De mi, többiek… Akárhogy is nézzük, és akármennyire is nem szeretnéd tudatosítani magadban, gyilkosok vagyunk bármilyen életet is élünk most. A bűnöket, amiket elkövettünk, nem másíthatjuk meg. Vagy elfogadjuk őket, vagy beleőrülünk. Más választásunk nem nagyon van.

- Tudom… - haraptam be az alsó ajkamat.

- Miután Maria lecsapott, magunkkal vittük a testet a búvóhelyünkre, és vártuk, hogy átváltozzon, mikor pedig ez megtörtént, elkezdtem kiképezni az újszülöttet, akit mint kiderült, Scottnak hívtak – folytatta Jasper a történetet. – Rá egy hétre elvittem vadászni magammal, és a véletlennek volt köszönhető, hogy belebotlottunk abba a nőbe, Jade-be. Az eltűnt vőlegényét kereste. Papírokat ragasztgatott ki a házak falára a leírásával, és megkérdezett minden útjába kerülő embert, hogy nem látták-e. Én nem ismertem, nem tudtam, hogy kicsoda, de Scott ráismert az illatára. Őt akarta.

- Hogy menekült meg? – szorult össze a torkom. Hirtelen eltűnt a lelki szemeim elől a meztelen, kihívó tekintetű Jade, és megjelent egy összetört nő arca, aki kétségbeesve kutat a férfi után, akit szeret. – Azt mondtad, akkor még ember volt… És két vámpír ellen… - összerándult a gyomrom.

- Szerencséje volt.

- Szerencséje? – kételkedve néztem Jasperre.

- Valószínűleg már elkezdődött nála az átváltozás korábban – kipirult volt, remegett és izzadt, mintha valamiféle láz gyötörné. Attól a háztól nem messze bujkáltunk, ahol lakott, így hónapokig ki volt téve a közelségünknek. – Kaptam meg a magyarázatot. – Mikor Scott rátámadt, az lehetett a végső lökés. Még sosem láttam azelőtt ilyesmit, csak mondákat hallottam, azokat is főleg vérfarkasokról, nem alakváltókról, így miután végignéztem az átváltozást, elmenekültem. Nem volt kedvem összetűzésbe keveredni egy vérfarkassal. Scott pedig nem jött többé vissza…

- Jade… Jade megölte a vőlegényét? – a megdöbbenéstől a hangom, mintha magasabban szólt volna, mint általában.

- Nem tudom, mi történt. De ha Scott el is pusztult, az a nő csak egy vámpírt ölt meg önvédelemből. Nem ő ölte meg a vőlegényét, hanem Maria és én – keményedett meg Jasper arca.

- De… - közbe akartam vágni valami mentséggel, ami bizonyította volna, hogy Jasper nem tehet az egészről, de nem hagyta.

- Nem kell mentegetned. Tudom, mit tettem, és elfogadtam a múltamat. Ha te nem tudod elfogadni… megértem, de ne álltasd magad – kérte komoly arccal. Elgondolkozva fúrtam a tekintetem az övébe. Vajon, ha Cullenék nem állnak ilyen közel hozzám, másképp látnám őket? Ha az én vőlegényemet ölte volna meg Jasper, képes lennék megbocsátani? Lenne valami, ami miatt úgy érezném, nem hibás? Nem… gyilkos? A válaszom egyértelmű nem volt. De ez mind nem számított. Mert ismertem őket. Láttam, milyen életet élnek most. Láttam az őszinte megbánást rajtuk. Tudtam, hogy ha visszacsinálhatnák az egészet, akár az életük árán is megtennék. A szeretetem irántuk eltörölte a bűneiket a számomra. És bármennyire is szörnyen hangzott ez egy kívülálló számára – Joshua valószínűleg az ereit vagdosta volna fel, ha hallja a gondolataimat -, tehettek a múltjukban bármit, sosem tudtam volna gyűlölni őket. Sosem voltam vallásos, de most megértettem azt, amit egyszer nagyon régen hallottam egy pap szájából – a szeretet: megbocsátás.

- Elfogadom. – Jasper szemei ettől az egyetlen szótól megteltek szeretettel, én pedig biztos voltam benne, hogy helyesen döntöttem. Próbáltam összerakosgatni a kirakó darabkáit a fejemben, és végiggondolni, hogy mihez is kezdhetnék azzal az információval, amit Jaspertől kaptam. Aztán hirtelen belém nyilallt egy kellemetlen gondolat. – Jasper… Gondolod, hogy Jade felismerne téged? Hogy tudhatja, hogy itt vagy?

- Arra gondolsz, hogy miattam jött ide? – vonta fel a szemöldökét Jasper.

- Valami nem tetszik benne… És ha… ha bosszút akar állni? Ha… - idegesen haraptam be a számat. A bosszúja teljesen jogos lett volna, mégsem hagyhattam, hogy Jaspernek vagy valamelyik Cullennak baja essen. Egyszerűen nem tehettem.

- Nem hinném, hogy felismerne… Elég zavaros lehetett számára az a pár pillanat – gondolkozott el.

- Azért…

- Vigyázok magamra – mosolygott rám. – És próbálom nem felhívni magamra a figyelmét.

- Én pedig igyekszem kideríteni, hogy mit tud – bólintottam magamban elkönyvelve a feladatomat. Egyre biztosabb voltam abban, hogy Jade még sok gondot fog okozni, és ettől ideges lettem. – Most mennem kell… - pislantottam a lépcsők felé.

- Várj! – Jasper keze kinyúlt, és elkapta a karomat. Éreztem, ahogy az önkéntelen reszketés végigfut rajtam, aztán mintha elöntött volna a nyugalom. A farkas bennem egy felfüggesztett kötélen egyensúlyozott, és jelen pillanatban csak Jasper képessége volt az, ami az emberi tudatomat nem engedte lezuhanni a mélybe. – Köszönöm. – Tudtam, hogy a történetére mutatott reakcióm miatt hálás nekem. Rámosolyogtam, de meg is könnyebbültem, mikor elengedett. Furcsa érzés volt ez az ellentét. Egyfelől ingerelt a vámpírillat, másfelől vágytam volna Cullenék közelségére. Hogy Esme és Carlisle puszit adjon a fejem búbjára, mint régebben, Alice megszorongasson, Jasper megajándékozzon néhány kézfogással vagy simogatással, Emmett pedig óvatosan oldalba lökjön, ha valami viccesre akarja felhívni a figyelmemet. Rosalie volt az egyetlen, akivel semmi sem változott, mert ő azelőtt is megtartotta a távolságot testileg is tőlem.

A legnehezebb dolgom viszont Edwarddal volt. Ahogy lementem a lépcsőkön, és megláttam, hogy még mindig ugyanott vár rám, ahol az érkezésemkor ott hagytam, legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, hogy addig csókoljam, amíg csak bírom szusszal. De persze, nem tehettem… Ehelyett lassú léptekkel haladtam felé, miközben próbáltam kontroll alatt tartani a vágyaimat.

- Jól vagy? – kérdezte aggodalmas arcot vágva.

- Persze, miért ne lennék… - kezdtem, aztán rádöbbentem. – Te hallgatóztál! – csattantam fel, mire bűnbánó képet vágott.

- Önkéntelen volt… Nem tehetek róla. Jasper gondolatai csak úgy kiabáltak felém – védekezett.

- Tudod, azt hiszem, örülök, hogy az enyéimben nem tudsz olvasni. Ez szörnyen zavaró… - vágtam grimaszt. – Mi az? – kérdeztem bizonytalanul, mikor Edward mélyen a szemembe nézett, és mintha valamit ki akart volna olvasni belőle.

- Semmi – rázta meg a fejét, és sóhajtott egyet. – Ugye, maradsz még?

- Szerintem, már keresnek a többiek… Csak a lányoknak mondtam, hogy ide jövök.

- Csak még egy kicsit… - lépett előrébb Edward, mire én önkéntelenül hátrálni kezdtem. Hirtelen izgató kép kúszott a fejembe, és tényleg örülni kezdtem annak, hogy a gondolataim el vannak zárva jó mélyre. Egy természetfilmben láttam hasonlót. A nőstény folyton kitért a hím útjából, hogy ingerelje, és aztán az egyesülés még szenvedélyesebb legyen. A testem egy bizonyos ponton fájóan lüktetni kezdett, mivel a mi esetünkben csak a kitérés történhetett meg, a kielégülés nem.

- Nem lehet – ráztam meg a fejem.

- Alice a nappaliban van, figyel ránk, ahogyan kérted… - próbálkozott tovább Edward. Nagyot nyelve pillantottam segélykérően a nappali felé, de Alice a tévét bámulta merően. – Gondolkoztál az én kérésemen?

- Én… Még nem igazán volt időm rá… - mutattam az emelet felé.

- Kérlek, egyezz bele – Edward lágy, könyörgő hangjától megremegtem. Mintha hipnotizált volna, automatikusan bólintottam, anélkül, hogy átgondoltam volna a dolgot. Közelebb jött annyira, hogy az még ne legyen túl zavaró, de elérhessen engem, és óvatosan kinyújtotta a karját felém. Hátam a lépcsőkorlátnak feszült, és ledermedve vártam, hogy mire készül. Ahogy az ujjai végigsiklottak a felkaromon libabőrös lettem. A mélyfekete tekintet beleolvadt az enyémbe. Hallottam, hogy kapkodva veszem a levegőt, de nem tudtam visszafogni magam. Olyan volt, mintha az idő megállt volna, és csak mi ketten lebegnénk egy elektromossággal teli szobában. Biztos voltam benne, hogy ha lenne elég erőm lenézni a karomra, akkor látnám az apró szikrákat pattogni kettőnk bőre között.

Az ajkaim elnyíltak, a lábam pedig automatikusan lépett egyet Edward felé. Ebben a pillanatban nem akartam mást, csak megcsókolni. Vadul, szenvedélyesen, azzal sem törődve, hogy esetleg újra át kell élnem a méreg miatt pár órányi szenvedést.

- Isabella… - Alice vékony ujjai a vállamon nyugodtak, Edward pedig visszahúzta a kezét. Halk morgást hallatva húzódtam el Alice érintése elől, és nagy ívben kikerülve Edwardot feltéptem a bejárati ajtót.

- Várj! – Edward hangja kétségbeesettnek tűnt. Ő maga is tudta, hogy átlépte a határt, ha a szabályaimat nem is szegte meg, és bele is egyeztem a dologba. Manipulált engem. Megtorpantam a verandán, de nem fordultam vissza. A karom még mindig bizsergett, és apró kisüléseket okozott más testtájaimon is.

- Holnap találkozunk – szólaltam meg remegő hangon, hogy tudja, visszajövök. Még hallottam a halk sóhajt, ami elhagyta a száját, majd gyors léptekkel az erdő felé indultam. Annyi gondolat és érzés kavargott bennem, hogy megint úgy éreztem az agyam túltelítődött. A levelek, az Edwarddal kötött egyezség, az ő feltétele, Carlisle felfedezése és végül Jasper és Jade. Ez mind túl sok volt ahhoz, hogy egyedül helyre tudjak tenni mindent. Nem tudom, miért, de a lábaim automatikusan Jonathanhoz vittek. Talán, mert benne bíztam a legjobban, vagy mert Carlisle azt mondta, csak neki szóljak az immunitásomról, és így kézenfekvő volt, hogy a többi dolgot is vele beszéljem meg.

Épp sötétedni kezdett, mikor visszaértem La Pushba, és mint mindig, most is kopogás nélkül léptem be a házba, ahol Nate lakott. Valahogy elmaradt ez a szokás, mivel úgy jártam-keltem Jonathannál, mintha otthon lennék. Az ideköltözésem idején a napjaim nagy részét nála töltöttem, mert szinte állandó felügyeletre volt szükségem, és a lelkemnek is jól esett, hogy nem voltam egyedül. Általában, csak aludni mentem vissza a saját házamba.

Lábujjhegyen osontam be az előszobába, mivel tartottam tőle, hogy Jonathan az esti járőrözés után épp az igazak álmát alussza, és nem akartam felébreszteni, ha így van. Az első utam a konyhába vezetett, de az üresnek bizonyult, aztán átmentem a nappaliba, végül az emeleti háló következett. Halkan nyomtam le a kilincset, és először csak a fejemet dugtam be a kis résen.

Nem tévedtem. Jonathan az ágyon feküdt szétvetett tagokkal, és halkan horkolt. Elmosolyodtam, és már épp visszacsuktam volna az ajtót, mikor észrevettem, hogy a takarója félig a földön lóg egy üres tányér fölött – amiben nemrég még makaróni lehetett, ha a szaglásom nem csalt -, és Jonathan minden mozdulatánál egyre lejjebb csúszott egyenesen bele a zsírba.

Óvatosan lépkedtem az ágyhoz, és két ujjal megfogtam a takarót, hogy megmentsem a koszolódástól.

- Isabella – a halk nyögés megállított mozdulat közben. Azt hittem, Jonathan felébredt, de mikor felnéztem, a szemei még csukva voltak. Megráztam a fejem, mintha valamiféle hallucinációt akarnék elkergetni. Lehajoltam, hogy a tányért is felvegyem, mikor a takaró Jonathan forgolódása következtében megint a földre zuhant. Bosszúsan egyenesedtem fel, de abban a pillanatban le is dermedtem. Jonathan egy szál Ádám kosztümben feküdt előttem, és már a takaró sem fedte egyáltalán. Ez még nem is lett volna gond, mivel átváltozáskor már láttam az összes fiút pillanatokra meztelenül, ahogyan ők is engem, viszont a helyzet jelenleg teljesen másképp állt – szó szerint. – Isabella… - Az újabb nyöszörgéstől és a látványtól éreztem, ahogy az összes vér az arcomba fut. A tányér csörömpölve esett ki a kezemből, hogy aztán vagy három darabra essen szét a földön. – Mi a…? – Nate a szemeit dörzsölve ült fel az ágyban, és látszott, hogy még nincs teljesen magánál – ezzel pedig nem volt egyedül. Lassan hátrálni kezdtem az ajtó felé, és már majdnem a küszöbnél tartottam, mikor az álmos tekintet rám talált. – Isabella? Mit…? – kezdte, aztán lenézett önmagára, és mintha fejbe vágta volna a felismerés. – Ez nem az, amire gondolsz… - nyögte. Olyan gyorsan fordultam sarkon, és rohantam ki a házból, mintha üldöznének. Igazából, fogalmam sem volt, mit érzek vagy miért menekülök. Fel vagyok háborodva, dühös vagyok, rémült vagy csalódott? Talán, mind egyszerre? Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy most nem vagyok képes beszélni Jonathannal egy szót sem.

Amióta csak megismertem, úgy néztem rá, mintha a bátyám lett volna. Valaki, aki óv, odafigyel rám, segít és akiben megbízhatok. Sosem gondoltam rá másképp, még a bevésődésem előtt sem, és azt hittem, hogy ő is a húgaként szeret. Ez az egész kiborító volt. Mintha elvesztettem volna valamit, ami eddig az enyém volt.

- Hol van Edward? – zihálva csaptam ki Juliette-ék házának az ajtaját, és azonnal az öcsémet kerestem. Nem a futás merített ki, inkább a feldúltságtól nem kaptam rendesen levegőt.

- Mi történt? – Daniel úgy ugrott fel az asztal mellől, mintha attól tartana, hogy egy egész vámpírhorda üldözött eddig.

- Semmi – feleltem olyan hangon, mint egy sírós ötéves.

- Mi a baj? – érkezett a kérdés majdnem szó szerinti ismétlése Juliette-től, aki épp akkor jött le a lépcsőn az öcsémmel a karjában, és aggódó értetlenséggel meredt ránk.

- Fogalmam sincs róla – rázta a fejét Dan. – Én is pont ezt akartam megtudni.

- Isabella? – Juliette mellém sietett, de én nem szóltam egy szót sem, csak ráztam a fejemet. Aztán odakintről is meghallottam a nevemet. Jonathan futva közeledett a ház felé. Becsaptam az ajtót, és belülről nekifeszültem, mintha ez távol tudná tartani őt.

- Nem akarok beszélni vele, kérlek! – könyörögtem. Ha külső szemlélőként láttam volna magamat, biztosan szégyent éreztem volna a gyerekes viselkedésem miatt, de jelenleg úgy éreztem magam, mint egy rémült kislány, akinek most először mondták el, hogy is lesz a kisbaba valójában.

- Menj fel! – nyomta a kezembe Juliette Edwardot, majd a lépcsők felé lódított egy óvatos lökéssel.

Egyenesen a fürdőszobába mentem, és magamra zártam az ajtót. Hallottam, a dörömbölést az ajtón, aztán a halk hangokat. Jonathan követelte, hogy engedjék fel hozzám, Dannél még az alfai hatalmát is bevetette, de Juliette az útjukat állta, és közölte, hogy előbb szét kell tépniük, ha az emeletre akarnak jutni – elhatároztam, hogy valamivel ezt meg fogom hálálni neki. Persze, a fiúk azonnal meghátráltak. Jonathan felkiáltott párszor, hátha jobb belátásra térek, aztán morgolódva hagyta, hogy Juliette kitessékelje a házból. Megkönnyebbülten fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.

- Isabella, én vagyok az… - hallottam meg a halk kopogtatást és Juliette kedves hangját. Tudtam, hogy egyedül van, ezért elfordítottam a zárat. – Elment. Azt üzeni, hogy muszáj beszélnie veled. Elmondod, mi történt? – csukta be maga után az ajtót, aztán leült a kád szélére.

- Nem tudom… - motyogtam magam elé.

- Összevesztetek valamin? – próbálkozott.

- Nem, én csak… Rájöttem valamire, és… - zaklatottan felsóhajtottam. – Volt már veled olyan, hogy azt hitted, tudod, valaki mit érez irántad, de kiderült, hogy teljesen mást? Mi van, ha én nem akarom azt a másik érzést? Mi van, ha elvesztem emiatt azt a valakit? – Hirtelen rádöbbentem, hogy ez az, amitől ilyen hülyén viselkedtem. Ha kiderülne, hogy Jonathan tényleg érez irántam valami többet, akkor elveszíteném őt, mert nem tudom viszonozni. Szükségem volt Jonathan baráti szeretetére, és önző módon haragudtam rá, amiért lehet, hogy lerombolt mindent, ami köztünk felépült eddig.

- Az a baj, hogy tetszel Jonathannak? – Juliette hangja mosolygós volt, és mikor rákaptam a tekintetemet, láttam, hogy tényleg somolyog.

- Te… Te tudtad? – kerekedtek el a szemeim.

- Szerintem, mindenki tudta. Kivéve téged… és Jonathant – vonta meg a vállát.

- Már hogy ne tudta volna? – csattantam fel. Edward nyűgösen mocorogni kezdett a karomban.

- Biztos vagyok benne, hogy fel sem fogta, hogy néz rád – vonta meg a vállát Juliette. – Egyszerűen csak ösztönösen vonzódik hozzád. Ebben semmi tudatos nincsen. Jonathan egy egészséges, jó ízlésű férfi, te pedig egy gyönyörű, fiatal lány vagy.

- De… Én nem tudok ezzel mihez kezdeni! – kétségbe esve kezdtem rázogatni az öcsémet, hogy megnyugodjon, de valószínűleg átvette az én hangulatomat, mert halkan nyöszörögni kezdett, és a szája sírásra konyult.

- Szerintem, nem is kell kezdened vele semmit.

- Akkor csak tegyek úgy, mintha Jonathan nem rólam fantáziálna? – borzongtam meg. Valahányszor megpróbáltam elképzelni magam abban az álomban, nem éreztem mást, csak zavart és ürességet.

- Beszéld meg vele – tanácsolta Juliette. – Biztos vagyok benne, hogy utána mindketten jobban érzitek majd magatokat.

- Nem akarok beszélni vele – biggyesztettem le a számat durcásan.

- Hát, a felnőtt lét azzal jár együtt, hogy megteszünk olyan dolgokat is, amiket nem akarunk. Ez már csak sajnos, így megy… - sóhajtott fel. – Hidd el, jobb lesz utána – biztatott.

- Inkább majd holnap – tértem ki a felelősség elől. – Fáradt vagyok, és csak butaságokat mondanék. Holnap beszélek vele – ígértem inkább saját magamnak, mint Juliette-nek.

- Rendben, ha így látod jónak…

- Juliette… - szólaltam meg bizonytalanul pár percnyi hallgatás után.

- Igen?

- Itt alhatnék ma az öcsémmel? Szerintem, Jonathan odakint les rám… - pislantottam a kis ablak felé. A távolban tisztán kivehető volt egy magas, fekete sziluett.

- Persze, gyere, megágyazunk odalent – intett a fejével Juliette. Igaz, hogy a kanapé nem volt a legkényelmesebb fekvőhely, de legalább egy éjszakára még száműzhettem a felnőtt és felelősségteljes énemet.

2009. július 24., péntek

Kérdezz-felelek

Köszönöm szépen mindenkinek a dicséreteket és a hsz-eket. :) Örülök, hogy tényleg sokat gondolkoztatok a felmerülő titkokon, és egy csomó klassz és érdekes ötletet írtatok le nekem. Nagyon élveztem az olvasásukat, szóval, bármikor ha valami eszetekbe jut, írjátok le. :) És akkor a kérdések...



„Ugye A múlt árnyaiban Edward és Isabella elég közel kerültek...konkréten falták egymást. :D Amit őszinte örömmel fogadtam. :D De sajnos a 2. részben eléggé úgy érzem, hogy Edward szerepe lényegesen lecsökkent, sőt, olyan kis mulya lett. Komolyan elkezdtem szurkolni Jonathannak, mert már úgy hiányzik valami szikra. Szerintem Isabella átváltozása után a vágyának erősebbnek kéne lennie...persze értem én, hogy le van foglalva a gondolata az új helyzettel, de a bevésődésnek mégis az a lényege, hogy állandóan Edwarddal akar lenni.” (Renascense)
„Egyetértek Renascence-szel, hogy Edward és a Bella vonzalom tényleg kicsit alábbhagyott a 2. könyvben. Persze megvan, de a bevésődés itt még pluszban fokozta volna, de nem is tudom, én ezt sajnos most nem érzem.” (Ancsa girl)
„reménytelenül romantikus lelkem már alig várja, hogy Edward és Isabella kapcsolata ugyanolyan...hmmm bensőséges legyen, mint előtte, de nem vagyok telhetetlen tudok várni addig a részig, csak hát Edward olyan letört, és még most is, hogy úgy ahogy sikerült megbeszélniük a dolgokat olyan kis esetlen és tanácstalannak tűnik nekem.” (Helga06)

Nem, a vonzalom még erősebb köztük, majd később meglátjátok, és ők minden egyes pillanatban fájóan vágyódnak egymás közelségére és szenvednek, csak ha folyton erről írnék, akkor a végén már uncsi lenne az egész. Ők szépen magukban kínlódnak, miközben teszik a többi dolgukat. :)


„Megtudhatnám hogy, az idegen farkasnak, (akiről megtudtuk hogy nő :D) miért ezt a nevet adtad hogy Jade?” (Kitty)
„De hogy kell ejteni a nevét? Dzséd?” (Brigitta)

Van itthon egy könyvem, amiben az összes külföldön adható fiú és lánynév megtalálható. Az egyetemen vettem mindössze 100 Ft-ért. :D Szóval, abban keresgéltem nevet az új farkasnak, és megláttam a Jade nevet. A hangzása nagyon illik a karakterhez szerintem. Nőies és mégis van benne valami csábító és erotikus. A jáde kő jut eszembe róla…
A jelentése egyébként, lánygyermek, az édesanya legdrágább ékköve. Majd kiderül később, hogy a jelentése alapján is illik hozzá a név. :)
És igen, „Dzséd”-nek kell ejteni. :)


„Isa szerintem egy kicsit önző énjét mutatta meg, és igazából nem is értettem, hogy miért is féltékeny egyáltalán. Talán attól tart, hogy nem ő lesz a középpontban ezután vagy talán érzi, h Jade veszélyt jelent majd a falkára és Cullenére?” (Dena)

Mindkettő. Úgy érzi egyfelől, hogy csak most találta meg a farkas családját, és máris elveszi tőle valaki őket. Hiába Edwardba szerelmes Isabella, és hiába van bevésődve, és hiába nem tud férfiként nézni a többi farkasra, azért amolyan testvérként, emberként, igenis igényli és elvárja, hogy a fiúk vele foglalkozzanak. Mint mikor van egy báty és egy húg, és a báty folyton a húgával foglalkozik, aztán születik még egy lánytestvérük, és a bátyus az új húgocskára fordítja a figyelmét. A nagyobb húgocska biztosan féltékeny lenne a kisebbikre, amiért az elveszi tőle a bátyjuk figyelmét. :)
És igen, tényleg úgy érzi, hogy Jade veszélyes. Nem tudja magának sem megmagyarázni, hogy miért érzi így, de hát, a nőknek sokszor van ilyen megérzésük… :)


„A Cullen háznál Edward hallotta amikor Isabella szólt neki gondolatban hogy elmegy haza, de majd visszajön? Ezek szerint Isabella farkasként tud kommunikálni vele, ha "eltolja" a pajzsát?” (Heidi)
„Ez az Edwarddal való kommunikálás is érdekes. Három lehetőség jutott eszembe:1, Jó ötlet, amit az előttem lévők állítanak, és eltolta magától a pajzsát, bár nem tudom, hogy ez Edwarddal kapcsolatban mennyire működik. Lehet, hogy ez csak a farkasokkal működik.2, Isabella önkénytelenül is úgy mondta a dolgot, hogy a többi farkas hallotta, és az ő fejükből olvasta ki Edward.3, Szimplán megérezte - ha lehet ezt így mondani - hogy mit akart Isabella mondani.” (Fummie)
„Amikor Isabella az elején felhúzta a pajzsát, akkor nem lehet, hogy Edward is tudott olvasni a gondolataiban? És akkor felelsleges volt Isabellának elmutogatni, hogy haza megy, nem?” (Juca)

Igen, igen. Mikor Isabella a farkasok előtt felhúzza a mentális pajzsát, olyankor Edward is hallja a gondolatait. És mikor a Cullen háznál Isabella el akarta neki magyarázni, hogy most mennie kell, de majd visszajön, akkor Edward nem a mutogatásból jött erre rá, hanem Isabella gondolataiból. :)


„Meg mi az, hogy csak úgy véletlenül átváltozott? Ennek nincs semmi értelme. Ahhoz kell egy vámpír tartós közelsége. Ez nem egy véletlen műve.” (Fummie)

A véletlent úgy értettem, hogy Jade nem tudott arról, hogy farkas leszármazott, mivel a nagyapja lemondott a farkasságról, mikor elhagyta La Push-t, az apja pedig sosem változott át farkassá. Valamint azért is véletlen, mert Jade nem tudott arról, hogy vámpírok vannak a közelben, és csak a véletlennek köszönhető, hogy vámpírlakta területen tartózkodott, és ezáltal átváltozott farkassá.


„Láttam, hogy inspiráló zenének Within Temptation is van írva. Szereted is őket, vagy csak néha jó hallgatni? Csak mert én szeretem őket. :) És ha már itt tartunk, milyen típusú zenéket preferálsz?” (Fummie)

Igazából, Szandi volt az, aki megismertetett a Within Temptationnel. Megmutatta youtube-on néhány klipjüket, és nagyon tetszettek. A klipek maguk is érdekesek, a zenéjük is nagyon jó, és az énekesnő hangja… Olyan, mintha a mennyekből szállt volna le… :) Egyébként, magáról az együttesről nem tudok szinte semmit, de nagyon tetszik a zenéjük. :)
Zenék… Igazából, bármit meghallgatok, ami jó. Ének-zene tagozatos voltam, tanultam zongorázni, furulyázni, szeretek énekelni is, szóval, nagyon fontos a zene is az életemben, nem csak az írás. :)
Tényleg bármilyen stílusú zenét meghallgatok, komolyzenét, R&B-t, rockot, musicalt, népzenét (nem csak magyart, hanem mondjuk írt, törzsi zenét stb.). Az egyetlen, amit nem szeretek az a gépi tucc-tucc „zene”. Még a fejem is belefájdul. :P


„Mellette drága az nem gond hogy Jadet nem kötik a szabályok vagyis a szerződés ami Cullenék és a farkasok kötöttek?Vagy őt is kötik?” (R.E.)
„Ha Jade új falkát alapít, rá vonatkozik az egyesség?” (Timi)

Nem, Jade-re nem vonatkozik az egyezség. Az csak a la push-i farkasok Alfájára és az ő falkájára vonatkozik, mivel ők adták a szavukat anno Carlisle-nak. És csak a la push-i Alfa az, aki felbonthatja ezt a szerződést.


„Joshnak lehet hogy ő lesz a bevésődése?” (R.E.)

Ez még a jövő titka… Még én sem tudom, mi lesz Josh-sal, hogy lesz-e bevésődése, és ki lesz az… :)


„Lesz a két lány között harc?Azért kérdezem mivel Jade kicsit úgy tűnik hogy magasabb rangúnak tartja magát. Vagy így fog Isabella megerősödni és kiválni a csapatból?” (R.E.)

Hát, a szóbeli harc már most elkezdődött… Hogy tovább fajul-e a dolog fizikai harccá, azt majd meglátjátok. :)


„ja és a saját könyved mikor jön és hol lehet rá rendelést leadni?” (R.E.)

A saját könyvem szeretném, ha ősz végén, tél elején megjelenne. De még nem tudok pontos dátumot. Rendelést… Hát, ha kiadó adja ki, akkor majd a könyves boltokban meg lehet találni, ha nekem kell kiadni, akkor majd nálam rendelhettek. :) De majd mindig mondom az aktuális infókat, mikor már tudok valami ténylegeset. :)


„először az jutott eszembe hogy Jade is belefog vésődni Edwardba… De aztán elhessegettem ezt a gondolatot... vagyis mostanra tényleg nem tudom… Ugye nem?” (Bojti)

Nem, nem, nem fog bevésődni Edwardba. A bevésődés lényege, hogy megtalálod azt az egy embert, akit neked rendelt a sors. Edwardot Isabellának rendelte, senki másnak. :)


„Kb. milyen gyakran jelennek meg a fejezetek?” (Emese)

Hát, 4-5 naponta kb. De van, mikor korábban, van, mikor később. Ez mindig a szabadidőm mennyiségétől és az ihlettől függ. :)


„szia, árulj már el léci pár kulisszatitkot Bella nagyi naplójáról? az egész élete benne van?? Isabella az egészet elolvasta már?” (Papagájlány)

Bella akkor kezdte el írni a naplót, amikor Forksba költözött, és egészen addig írta, míg hozzá nem ment Jacobhoz. Ez afféle Edwardról szóló napló volt. A vele kapcsolatos eseményeket és érzéseket írta le benne Bella, és az esküvője után úgy vélte, hogy nem lenne tisztességes folytatnia a naplóírást, és arról keseregni oldalakon át, hogy elhagyta élete szerelme. Ehelyett inkább megpróbálta a lehető legjobb és legboldogabb életet élni, ami csak Edward nélkül lehetséges volt.
Isabella még nem ért a napló végére. Az eredeti könyvek szerint kb. a New Moon közepén tart az eseményekben. Még a sziklaugrás előtt, de már Edward távozása után.


„Jut eszembe, maradnak az Isabella névnél, vagy valamikor áttérnek egy becenévre is???” (Sylvi)

Nekem Isabella már csak Isabella. Nem hiszem, hogy bárki becézni fogja. :)


„Nate nem érzékeli azt, hogy van a közelében olyan valaki, aki mellette Alfa lehetne?” (M.S.)

Nem, ezt nem tudja érzékelni. Szagból meg semmiből sem lehet megmondani. Ha meg lehetne, akkor anno azt hiszem, az Eclipsében volt az a srác… váh, sosem jut eszembe a neve… Embry, igen, ő… :D Szóval, akkor meg tudták volna állapítani, hogy ki is az apja, mert Sam látta volna, hogy lehet-e Alfa vagy sem. :)


„Emmett, Rosalie, Alice, Jasper járnak most suliba?” (Lou)

Csak Alice és Edward járnak most iskolába. A többiek már 18 éven felüli szerepet öltöttek magukra.


„Szeretnék egy szívességet kérni. Elolvasnád az én történetem?” (Lena)

Persze, csak fogalmam sincs, hogy mikor. Már vagy 10 történetet el kéne olvasnom, van aki már hónapok óta vár, de valahogy sosem úgy jön össze az időm, hogy nekiállhassak. De egyszer mindenkién átrágom magam, ígérem, és megírom a véleményemet, csak legyetek kérlek türelmesek. :) Bocsánat, hogy várnotok kell, és köszönöm a türelmet! :)


„Jade 120 éves ugye?” (Timi)

Nem. Jade farkasként 142 éves, emberi kinézetre pedig 30 körül van. :)


„És ahogy eddig "megismertem" Josh-t, nem olyan, mint aki hatalomra vágyik.” (Juca)

Nem, tényleg nem egy hataloméhes személyiség. Viszont, ha úgy látná, hogy a falka és az emberek érdeke azt kívánja, hogy ne Jonathan legyen az Alfa, akkor lehet, hogy cselekedne valamiképpen. Akár segítene egy másik Alfát is hatalomra juttatni, szerintem… De persze, ez csak elméleti feltevés. :)


„Elég csak annyit mondanom, hogy feketében járok, metált hallgatok, és a gót szubkultúrába sorolom magam, és máris mindenki menekül.” (Fummie)

Nekem mindig is bejött ez a stílus. :D Hiszen, vámpírokról olvasunk itt mind, én meg írok is róluk. :D Ez az egész szubkultúra, ha nem is aszerint élek, engem mindig vonzott. Titokzatos, misztikus, sötét, vagyis érdekes. :)
Meg különben is, nem az öltözködése alapján ítélek meg másokat. :) A fontos az, hogy milyen ember vagy. És a hsz-ek alapján kedves és nagyon-nagyon okos. :) Amiket végigelmélkedtetek Jucáékkal, ezt bizonyítja a számomra. Szóval, érdekes ember lehetsz, akit szívesen megismernék attól függetlenül, hogy milyen színű ruhában jársz, milyen zenét hallgatsz, és milyen szubkultúra szerint élsz. :)
Ahogy az utolsó fejezetemben is írtam, nem külsőségek, származás, vallás, nemi beállítottság, vagy egyéb ilyen dolog által kell megítélni valakit, hanem a cselekedetei alapján, mert azokból derül ki, hogy valaki jó vagy rossz ember-e. Én ebben hiszek. :)
Szandi is üzent neked külön:
Ő is rockerlány volt/van, metált hallgat, abból is különösen szereti a gótikusabb beütésű együtteseket, hosszú évekig feketében járt, és a gót szubkultúrát a sajátjának tekintette, és bár azóta változott az élete, és a párjának köszönhetően kiszínesedett és nőiesedett a ruhatára, az ízlésvilága nem változott.
És ha összefutna veled, akkor biztosan lenne miről beszélgetnetek, és inkább te ne ítéld el, amiért már nem látszik rajta, hogy mit is szeret (én ekkor tettem hozzá, hogy annak nem feltétlenül kívülről kell látszania :D ).
És az ízlése szélesedett a zenék terén (csak a tucc-tuccot és a rapet nem szereti), de a régi dolgokat ugyanúgy szereti és meghallgatja, és bármikor szívesen belebújik az acélbetétes bakancsába. :)
És velem együtt imádja, ahogy elmélkedtek a ficemről Jucával és Lanával. :)


„Ti nem emlékeztek olyasmire, hogy az egyik falka tagja belevésődött Jacob nővérébe? Vagy én ezt csak álmodtam?” (Timi)

Nem álmodtad. Paul volt az. Bevésődött Jacob nővérébe, akit azt hiszem, Rachelnek hívnak, de ebben nem vagyok biztos… :)


„Jut eszembe... Spirit magyart tanul... vajon tud finnül?” (Fummie)

Tanultam finnül, de nem tudok. :D Volt finn óránk az egyetemen, de ott inkább a nyelvészeti dolgokra mentek rá. Arra, hogyan működik a finn nyelv és miben hasonlít vagy különbözik a magyartól. Számomra ez is érdekes volt, mivel specializációként nem az irodalmat, hanem a nyelvészetet választottam, azon belül is az anyanyelvi nevelést, viszont, nem tanultam meg tőle finnül. :)


„ha jól emlékszem Jasper kb most 100-110 éves” (Kanga)

Ahogy Szandi is írta, Jasper 1863-ban változott át vámpírrá, ezért Meyernél több, mint 140 éves. Nálam eltelt még kb. 60 év Meyer regényeihez képest, vagyis Jasper kb. 200 éves mostanság. :) Vén a drága, de kit érdekel, mikor olyan szexi… *sóhajt*


„Tudtam én, hogy bűzlik a csaj.. tehát ezért jött vissza? Bosszúállás?” (Mismouth)

Hehe, tudtam én, hogy azt hiszitek majd, hogy Jade azért tért vissza, mert bosszút akart állni Jasperen. :D De nem. :D Jade azt sem tudja még, hogy Jasper a környéken van. :D Más oka volt visszatérni. :) Szóval, törjétek még a buksitokat nyugodtan, mert azt én mindig nagyon élvezem. :)


„Ezt irtad le egyszer, hogy van egy olvasód, aki ilyen genetikai dolgokkal foglakozik és ő adott egy ötletet, amit még nem mondasz el? Ez lenne az?” (Bella)

Nem, azt, amit Carlisle kiderített, én találtam ki magamtól. Már azelőtt az olvasói levél előtt megvolt az immunitás ötlete, az olvasói levél csak megerősített abban, hogy amit én laikusként kitaláltam, az biológiailag lehetséges tényleg. :) Mármint, ha lennének vámpírok és farkasok, akkor lehetséges lenne. :D


„Hány éves kicsi Edward?”

Bocsánat, emlékszem rá, hogy ketten is feltették a kérdést, de hiába kutattam a sok hsz. között, hogy kik voltak, egyszerűen nem találtam meg. :-/ Légyszi írjátok meg, hogy ki kérdezte, és akkor utólag odaírom a kérdés mellé a nevét. :) Előre is köszönöm, és bocsánat… Vaksi vagyok… :D
Egyébként, kicsi Edward most 7-8 hónapos lehet kb. :) Már mászik, támasszal képes járni, tud hangokat kiadni, de beszélni még nem. Épp most vigyáztam egy 7-8 hónapos babára, szóval, innen tudom, hogy azok alapján, hogy miket tud már, körülbelül 7-8 hónapos lehet kicsi Edward. :)

2009. július 21., kedd

A jövő reménysége - 7. fejezet

7. MÉREG



EDWARD ÉRDEKLŐDŐ ÉS IZGATOTT szemekkel figyelt rám, miközben én próbáltam magamban megfogalmazni, mit is akarok mondani neki pontosan. Végül vettem egy mély levegőt, és belekezdtem, mert a halasztgatással maximum csak azt értem volna el, hogy a gyomrom még kisebbre zsugorodik össze.

- Először is, muszáj megtartanunk bizonyos távolságot… Legalább is egyelőre… - néztem fel rá. – Ha túl közel vagy hozzám, az… - próbáltam megkeresni azt a szót, ami ténylegesen leírja, mit is éreztem olyankor. - …felzaklat.

- Értem – bólintott Edward, de az arcán láttam, hogy nem teljesen úgy értelmezi a mondottakat, ahogyan én értettem. – A farkas benned nem bírja egy vámpír közelségét.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Vagyis, igen… De nem csak ez a gond… - mélyet sóhajtottam, miközben Edward félrehajtott fejjel, kíváncsian fürkészte az arcomat, amit teljesen elöntött a pír.

- A vámpírok szaga… - önkéntelenül is elfintorodtam egy kissé. - …elég… furcsa. Olyan… túl édes, és… erőteljes. Égeti az orromat és a torkomat. A farkas bennem azonnal felismeri, és ösztönösen azt akarja tenni, ami a dolga lenne.

- Megölni minket – felelte Edward olyan egyszerűen, mintha azt jelentette volna ki, hogy süt a nap, én viszont megborzongtam a gondolattól.

- Igen, de… A te illatod más. Nem tudom, mitől, vagyis… - ráharaptam az alsó ajkamra. Valószínűleg a bevésődés miatt éreztem túl kellemesnek Edward illatát a körülmények ellenére is, de nem tudtam, hogy ezt a tényt elmondjam-e neki. Mi van, ha ez csak még jobban összezavarja a dolgokat? Ha Edward úgy hiszi majd, csak a bevésődés miatt van szükségem rá?

- Más? – Edward önkéntelenül is előrébb lépett, aztán hirtelen megtorpant, mikor rájött, mit tett, és várta, hogyan reagálok. Nem szóltam egy szót sem, csak újra elindultam a kis ösvény mentén, megelőzve azt, hogy elveszítem a fejemet.

- Ahelyett, hogy taszítana, inkább… vonz – vallottam be, miközben lehajtott fejjel a füvet figyeltem a lábaim mellett. Még mindig furcsa volt az új perspektíva, ahogy most láttam a világot. A fűszálak közötti apró élőlényeket, mintha nagyítón át néztem volna, csakúgy, ahogy a leveleken lévő apró mintákat. Minden nagyobbnak és sokkal részletesebbnek tűnt, mint eddig. Olyan dolgokat fedeztem fel, amiket még soha. Például, hogy a hangyák apró lábain miniatűr szőrszálhoz hasonló kinövések vannak, vagy a méhek szárnyára ragadt sárgálló virágport.

- Szóval, az én illatom kellemes a számodra? – zökkentett ki a mélázásomból Edward hangja. Nem tudtam, hogy válaszolhatnék úgy a kérdésére, hogy értse, miről is van szó, de én se jöjjek túlságosan zavarba tőle.

- Nagyon is – rúgtam bele egy kis kavicsba. – Túlságosan… felkavarja az érzékeimet – pislantottam fel rá kíváncsian, hogy érti-e, mire célozgatok virágnyelven.

- Ó, úgy érted, hogy…? – halkan megköszörülte a torkát, aztán ő is a föld felé fordította a fejét. Láttam, hogy a testtartása sokkal feszültebb lett, mint eddig, de nem értettem, hogy miért.

- Elég nehéz uralkodni olyankor a farkas énemen, mert minden erőteljes érzés, ami felkavar, előidézheti az átváltozást. Legyen az akár pozitív, akár negatív. A dühtől, és a túl nagy örömtől is megtörténhet, és elég csak egy pillanat, amikor a farkas erősebb bennem… - apró remegés futott át rajtam. – Nem akarok ártani neked. Belehalnék, ha a legkisebb karcolást is ejteném rajtad. Ez…

- Nehéz, igen, tudom – nézett rám. Bár nem láttam a fejébe, tudtam, hogy arra az időszakra gondol, amikor még törékeny ember voltam, és neki voltak ugyanilyen problémái az erejével. Most már meg tudtam érteni, miért akart eleinte távol tartani magától, és miért hitte úgy, jobb, ha elhagy. Együttérző pillantást váltottunk, ami egyik másodpercről a másikra váltott át valami másba. Éreztem, ahogy a forróság elönti a testemet. – Ahogy ez is nehéz… - Edward hangja rekedtesen csengett, miközben fekete szemei izzottak. Éreztem a mellkasomat épphogy csak épségben hagyó szívem lüktetését, és a fájó ürességet, amely az egész testemet kínzó lángokkal mardosta.

- Kérlek… - suttogtam. Csak ennyire futotta az erőmből jelenleg, és reméltem, hogy Edward megérti, mit szeretnék, és lesz elég ereje tiszteletben tartani a döntésemet – mert nekem nem volt elég erőm megszakítani a szemkontaktust. Az érzés, ami belülről elöntött, olyan erőteljes és lehengerlő volt, hogy egyszerűen képtelen voltam szembeszállni vele.

- Sajnálom – nyögte ki végül. Hirtelen mozdulattal fordított nekem hátat, és az egyik mellette álló fába vágta az öklét. A recsegés hangjától riadtan szállt fel pár madár a közelben. Lehunytam a szemeimet, és próbáltam újra normális ütemben lélegezni. Ahogy Edward is mondta, ez így túl megerőltető volt. Kellett valaki, aki kontrollál minket, ha elveszítenénk a fejünket. És ebből származott a második szabályom.

- Szeretném, ha Alice vagy Jonathan mindig a közelben lenne, ha találkozunk – szólaltam meg, miután úgy éreztem, működésbe lendültek annyira az agysejtjeim, hogy összehozzanak egy értelmes mondatot. – Ez a második szabályom.

- Ha így akarod… - felelte Edward. – Talán, így egyszerűbb lesz… uralkodni magamon. Még valami? – fordult felém. Az arca még mindig nyugtalannak és feszültnek tűnt, de talán, egy kis remény is csillogott a tekintetében.

- Igen, van még egy dolog… - Fogalmam sem volt, hogyan kérjem meg arra, amire muszáj volt. Tudtam, hogyan fog reagálni, és azt is, hogy ebből nem vagyok hajlandó engedni. – Nem tudom, mennyire vagyok erős, ezért meg kell ígérned nekem valamit…

- Mondd csak! – Mély levegőt vettem, aztán kimondtam.

- Ha rád támadnék, ígérd meg, hogy védekezni fogsz. Hogy megvéded magad tőlem bármi áron! – hangsúlyoztam ki az utolsó két szót, hogy megértse. Láttam, ahogy az arcán végigfut a felismerés, aztán a döbbenet és a rettenet.

- Ezt nem kérheted tőlem! – nyögte ki olyan arccal, mint aki hányingerrel küszködik. – Én nem lennék képes bántani téged. Előbb végeznék magammal! – zihálva nézett rám, és a kezei megint ökölbe zárultak.

- Ha bántanálak, úgysem tudnék tovább élni – jelentettem ki határozott hangon. Edward nélkül az élet semmit sem ért volna. Már egy ilyen jövő gondolatától is olyan fájdalmat éreztem, ami elviselhetetlen volt. Karomat a hasam elé fontam, miközben azon erőlködtem, hogy ne rogyjak tehetetlenül a földre, és ne kezdjek el zokogni. Annak a lehetséges és borzalmas jövőnek a képei úgy pörögtek le a szemeim előtt, mint egy rémálom, amelyből úgy ébred az ember, hogy pár pillanatig nem biztos benne, melyik világ is a valóság.

- Isabella… - Edward tett egy lépést felém, de figyelmeztetően kinyújtottam a kezemet, hogy álljon meg. Leguggoltam, lehajtottam a fejemet, és próbáltam mélyeket lélegezni.

- Jól vagyok – feleltem végül, mikor a testemet rázó remegés alább hagyott. Tudtam, hogy más szempontból kell megközelítenem a dolgokat. Úgy, hogy Edward ne mondhasson nemet, és a szavát adja nekem. Óvatosan álltam fel, kissé ingatagon egyensúlyozva a lábaimon, de végül sikerült talpon maradnom. – Bízol bennem? – kérdeztem, miközben próbáltam a határozottság látszatát kelteni.

- Persze – vágta rá azonnal, aztán az arckifejezéséből ítélve rögtön rájött, hogy csapdába esett.

- Ha tényleg igazán bízol bennem, akkor miért ne esküdhetnél meg rá, nem igaz? Úgysem lesz olyan helyzet, amikor valóra kell váltanod – vontam meg a vállam. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem lenne az egész halálosan komoly, pedig mindketten jól tudtuk, hogy szó szerint az.

- Ez nem olyan egyszerű… - Edward dühösen ráncolta össze a homlokát.

- De igen, az. Ha szeretsz és bízol bennem, megígéred, mert úgysem lesz következménye az ígéretednek. – Tudtam, hogy amit most teszek, az helytelen. Kijátszani Edward irántam érzett szerelmét, és megkérni, hogy ezzel bizonyítsa azt, kegyetlen dolog volt, és más esetben nem is tettem volna soha. De jelenleg a léte múlt azon, hogy mennyire tudok kemény maradni.

Láttam a bizonytalan gyötrődést a tekintetében, ahogy fel-alá rótta a köröket, miközben a lába alatti növények a lendület hevétől kifordultak a földből. Hirtelen állt meg előttem, mintha félne attól, hogy ha a pillanatnyi döntését nem mondja el azonnal, akkor a következő másodpercben ismét meggondolja majd magát.

- Legyen…

- Ígérd meg! – követeltem.

- Ígérem – mondta ki fogcsikorgatva, de a pillantása furcsa volt. Hallani akartam pontosan, mit is ígér, hogy tudjam, nincs kiskapu. Mikor kérdőn pillantottam rá, folytatta. – Meg fogom védeni magam tőled bármi áron.

- Rendben – fújtam ki a levegőt kissé megkönnyebbülve. – Akkor minden nap eljövök meglátogatni.

- Meglátogatni… - Edward elhúzta a száját. – Ez kéne hogy legyen az otthonod… - intett a fejével a Cullen ház irányába.

- Nem lehet. Még nem… - léptem egy kicsit közelebb hozzá. – De attól még itt – mutattam a mellkasomra. –, melletted van az otthonom. Igyekszem… Igyekszem minél gyorsabban tanulni. És minél gyorsabban hazajönni – tettem ígéretet én is Edward tekintetébe nézve, ami azonnal ellágyult.

- Én várni foglak minden egyes másodpercben, ha kell örökké. – Zavartan megköszörültem a torkomat, és elfordítottam a fejemet. Nem akartam ismét összezavarodni.

- Carlisle már vár… - szólaltam meg. – Vissza kéne mennünk – indultam el.

- Várj! – Edward kinyúlt felém, de észbe kapva azonnal vissza is húzta a kezét. Megtorpantam, és visszafordultam. – Nekem is van egy feltételem.

- Tessék? – kissé meghökkenve néztem rá.

- Nekem is lehet, így igazságos… - vonta meg a vállát lazán.

- Rendben – egyeztem bele kelletlenül.

- Szeretném, ha minden találkozásunkkor próbálkoznánk. Hogyha próbálnál mindig közelebb engedni. Néhány érintést. Ha… ha szólsz, hogy távolodjak el, megteszem. Betartom a szabályaidat – ígérte komoly arccal. – De ha gyakorolnánk, talán, gyorsabban fejlődnél.

- Ez túl veszélyes – ráztam meg a fejem, miközben elvörösödtem. Tudtam, hogy Edward most nem olyasféle próbálkozásra gondol, amilyet én kértem tőle anno még emberként, a testem és a gondolataim mégis egyből felidézték a múltat.

- Lesz felügyeletünk, és lehet, hogy eleinte veszélyesebb, de így legalább kevesebb ideig tarthat ez a veszély – próbált meg érvelni Edward. Zavartan a hajamba túrtam. Tudtam, hogy van igazság abban, amit mond, mégis a gondolat, hogy veszélynek tegyem ki, megrémisztett.

- Ezt még át kell gondolnom… - indultam el feldúltan a Cullen ház felé. A saját kis szabályaimat, ha csak rövid ideje fogalmazódtak is meg bennem, több időm volt átgondolni, de Edwardé hirtelen jött.

Edward követett engem csendesen, és nem követelt azonnali választ, így kissé megnyugodtam. Mikor beléptem az ajtón, Alice már vigyorogva várt a lépcső aljában.

- Felkísérem – pillantott Edwardra, aki bólintott.

- Itt megvárlak – mondta nekem, mielőtt Alice-szel elindultunk volna az emeletre.

Odafent kopognunk sem kellett. Ahogy az ajtó elé érkeztünk, az kinyílt, és Carlisle mosolyogva engedett be engem a dolgozószobájába. Alice intett egyet, aztán magunkra hagyott. Megálltam a küszöbön, míg Carlisle az íróasztala mellé sietett, amin most kivételesen nem iratok és könyvek halmaza állt, hanem inkább egy kis házi labor. A kémcsövek különböző színű folyadékokkal voltak tele, mellettük egy modernnek tűnő mikroszkóp állt, és még pár gép és műszer, amiről halovány lila gőzöm sem volt, mire valók.

- Ülj le, kérlek – mutatott Carlisle az egyik székre. Odasétáltam, és helyet foglaltam. – Igazán érdekes dolgokat találtam – szólalt meg, miközben felemelte az egyik kémcsövet, amiben a szaglásom alapján a vérem egy része volt. – Végeztem néhány vizsgálatot, és azt hiszem, rájöttem, miért vagyunk olyan szerencsések, hogy most itt állhatsz – mosolygott rám izgatottan. – Vehetnék tőled egy kis friss vért? – kérte az engedélyemet. Még ilyen lelkesen is megpróbált úriember maradni.

- Persze – nyújtottam felé a karomat. Próbáltam aprókat lélegezni, mikor közelebb jött hozzám egy tűvel és egy üres kémcsővel a kezében. Csak egy fél percig tartott maximum a művelet, ami alatt én félrefordított fejjel, a padlószőnyeg mintáit figyeltem.

Carlisle az asztalához lépett a véremmel együtt, egy kis pipettával felszívott pár cseppet belőle, és a mikroszkóp alatt lévő üveglapra csepegtette. Aztán a kezébe vett egy másik üvegcsét, ami átlátszó folyadékkal volt háromnegyedig megtöltve, és elvégezte vele ugyanezt a műveletet azzal a különbséggel, hogy ezek a cseppek nem egy tiszta üveglapra kerültek, hanem egyenesen a véremre.

Jó háromnegyed óra is eltelt csendben, aminek a vége felé már majdnem elaludtam. Azon gondolkoztam, hogy megkérdezem, szükség van-e még rám, vagy elmehetek-e végre, mikor Carlisle az órájára pillantott, aztán újra a mikroszkópba – immár sokadszorra -, és elkerekedett szemekkel nézett fel rám.

- Ez hihetetlen – szólalt meg, miközben újra ellenőrizte az óráját és a véremet.

- Mi történt? – kezdtem el nyugtalanul mocorogni a székemben.

- A véred… Mikor megsérültél, három óra huszonkét percre volt szükséged, hogy felgyógyulj. Aztán vettem tőled vért, hozzákevertem egy kis vámpírmérget, és az idő két óra tizennégy percre csökkent. A két vérvétel között pedig csak alig több, mint fél nap telt el, mégis rohamosan csökkent a kitisztulási idő… Talán, mert újabb adag méreg került a szervezetedbe, és ez gyorsított az ellenanyag termelésen – gondolkozott el Carlisle. A zavarodottságról nem sok mindent értettem abból, amit mondott, de annyit felfogtam, hogy még mindig immunis vagyok a vámpírok mérgére, és hogy a felgyógyulásom ideje egyre rövidebb lehet egy-egy vámpírharapás után.

- De mi lehet az oka annak, hogy rám nem hat? – kérdeztem, miközben előrébb dőltem a székben.

- Ez elég bonyolult, de megpróbálom elmagyarázni. Mikor… először került méreg a testedbe – kezdte, és hálás voltam neki, amiért nem mondta ki, hogy is történt mindez. -, épp akkor tartottál a farkassá alakulásod közepén. Az, hogy félig ember, félig farkas voltál akkor, összezavarhatott benned mindent teljesen, és a szervezeted a mérget úgy érzékelte, mint egy oltásban lévő gyengített vírust. Megtanulta legyőzni, és nem csak abban az egy esetben. Elraktározta az ellenanyag jellemzőit, és ha újra a méreg hatása alá kerülsz, képes megtermelni azt, és semlegesíteni a mérgezést. Úgy tűnik, egyre gyorsabban és gyorsabban. A végén, lehet, hogy teljes és azonnali immunitással rendelkezel majd – Carlisle átszellemült arccal nézett rám, bár nem értettem, miért ilyen lelkes. Persze, annak örültem, hogy egy gonddal kevesebb nyomja a vállamat, és Edward soha többé nem tud véletlenül megmérgezni, de miután ezt a kérdést lezártuk, nem tudtam, mi érdekes lehet még ebben a felfedezésben.

- Aha – bólintottam, és megpróbáltam nem kimutatni, hogy engem nem járt át a kísérletezés izgalma. Carlisle halványan elmosolyodott.

- Ugye, nem érted, hogy ennek milyen nagy jelentősége van? – kérdezte úgy, mintha egy kisgyerektől érdeklődne, hogy érti-e a számtan példát, mert ha nem, akkor szívesen segít benne. Megráztam a fejem. – Ha kinyerhetnénk a véredből az ellenmérget, és beolthatnánk a farkasokat, az előny lenne a számukra a harcban. Nem tudom, hogy lehetséges-e már átalakultakat levédeni, de a fiatal, először átalakuló farkasokon, biztosan segíthetnénk a jövőben – fejtette ki, hogy milyen nagy tervek járnak a fejében, én pedig elképedve és csodálattal hallgattam. Nem azért, mert rájött erre az egészre, hanem azért, mert vámpír létére hajlandó lenne az ellenségnek segíteni.

- Miért adnál előnyt nekünk? – kérdeztem még mindig kissé kábán.

- Mert ezzel megmenthetnénk egy csomó ártatlan életet. Azáltal, hogy a farkasok védettebbek lesznek, a hatékonyságuk is nőni fog, vagyis kevesebb emberből lesz táplálék – ült le velem szemben Carlisle. – Én hiszem, hogy nem kell embereket ölve élnünk. Hogy nekik is ugyanannyi joguk van élni, mint nekünk. Ha valaki át akar térni a mi életmódunkra, segítünk neki, de én az emberéletek védelmére esküdtem fel több szempontból is. Nekünk… - pillantott le magára széttárt kezekkel. - …nem is lenne szabad léteznünk már. Ez csak valami… tévedés. Ne értsd félre, nem bánom, hogy „élek”, ahogyan azt sem, hogy a családom többi tagja is létezik. Hiszem, hogy oka van annak, hogy itt vagyunk, és hogy ha helyesen élünk, akkor odafent megbocsátanak nekünk azért, amik lettünk, de a létformánk nem természetes.

- Jobbak vagytok, mint sok ember – vágtam közbe. Mindig úgy gondoltam, hogy valaki értéke nem attól függ, hogy minek születik – embernek, vámpírnak vagy farkasnak -, hanem attól, hogy a cselekedetei gonoszak-e vagy épp ellenkezőleg. Ahogyan az emberek esetében sem döntő az, hogy valakinek milyen a bőrszíne, a vallása, a nemi beállítottsága vagy hogy mennyi pénz lapul a zsebében. Csak és kizárólag jó és rossz ember létezik, és az, hogy melyik kategóriába kerülünk, a tetteinktől függ. – Nem hiszem, hogy természet ellen való lenne a létetek. Ha így lenne, nem is létezhetnétek. Pont olyan faj vagytok, mint bármelyik másik, vannak köztetek jók és gonoszak. Az, hogy mások vagytok, nem jelenti feltétlenül azt, hogy rosszabbak is. A kettő nem ugyanaz. – Az érvelésem legalább olyan szenvedélyesre sikerült, mint ahogy Carlisle a kísérleteiről beszélt. Ő, Edward, Esme, Alice és a többi Cullen… Ők voltak a legerősebb és legjobb személyek, akikkel valaha találkoztam. Az a gondolat, hogy Carlisle szerint nem is kéne létezniük, fájdalmas volt a számomra.

Carlisle az egész életét arra áldozta, hogy másokon segített, mégis úgy gondolkozott magáról, mintha valami bűnt követett volna el már csak azzal is, hogy egyszerűen létezik. Pedig mennyivel sivárabb és fájdalmasabb lett volna sok ember élete, ha ő nincs. Cullenék mind valamiféle pokolfajzatnak hitték magukat – még ha Carlisle hitt is a megbocsátásban és a megváltásban -, és nem vették észre, hogy valójában angyalok.

- Köszönöm – Carlisle szemeiben hálás szeretet csillogott, én pedig legszívesebben megöleltem volna. Furcsa, szívszorító érzés volt, kicsit olyan, mint mikor az édesapám pillantott rám. – Nem tudom, hogy igazad van-e, de jól esik, hogy így látsz minket.

- A családom vagytok – magyaráztam meg röviden. A szeretlek szó mindig is nehezen jött ki a számon, de reméltem, hogy ebből a három szóból megérti, mit is érzek az összes Cullen iránt. Hiába változtam át, és laktam most a farkasokkal, és hiába váltak ők is a családom részévé, nem tudták kiszorítani azt a családot, akit először választottam a saját akaratomból. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a szeretet az egyetlen, amiből úgy lesz több, hogy minél több felé osztjuk. Hittem ebben, és épp ezért az én szeretetemből bőven jutott Jonathanéknak és Cullenéknak is.

Egy pillanatig az aranybarna tekintet az enyémbe fúródott, kellemes, meghitt melegséggel elöntve a szívemet.

- Segíthetek még valamiben? – kérdeztem végül.

- Igen, lenne itt még egy apróság… Szólnál kérlek az Alfádnak? Meg kéne beszélnünk pár dolgot a felfedezésemmel kapcsolatban.

- Persze – bólintottam.

- És Isabella… - szólt utánam Carlisle, mikor már a nyitott ajtóban álltam.

- Igen?

- Kérlek, még ne beszélj másnak arról, amit itt mondtam. – Olyan komoly tekintettel nézett rám, hogy tudtam, ez fontos.

- Rendben – egyeztem bele, aztán hirtelen eszembe jutott valami. Visszaléptem a dolgozószobába, és becsuktam az ajtót. Carlisle meglepett kíváncsisággal nézett rám.

- Valami baj van?

- Alice mesélt nektek az új farkasról, Jade-ről? – kérdeztem. Úgy éreztem, muszáj elmondanom Carlisle-nak, milyen rossz érzésem van Jade-del kapcsolatban, és szólnom kell neki, hogy legyenek óvatosak, amíg a környéken van.

- Igen, elmondta, hogy mit mondtál neki a telefonban.

- Valami nem stimmel azzal a nővel… Csak vigyázzatok vele, rendben? – néztem kérlelően Carlisle-ra. Egy pillanatra fürkészően vizsgálgatta az arcomat.

- Ha úgy gondolod, hogy veszélyes lehet, akkor vigyázni fogunk – felelte. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt. Féltem tőle, hogy majd ő sem vesz komolyan, ahogy a farkasok sem tették.

- Köszönöm – mosolyodtam el. – Akkor további jó munkát! – léptem ki a folyosóra. Azt hittem, hogy majd Alice vár rám ott, ehelyett Jasper a korlátnak dőlve, kissé idegesen pislogott rám. Feszülten húzódtam a fal mellé. Alice, Carlisle és Edward illatát már úgy, ahogy megszoktam, de Jasper keveset volt az utóbbi időben a közelemben.

- Beszélhetnénk? – kérdezte, én pedig aprót bólintottam, de továbbra sem léptem közelebb hozzá.

- Miről lenne szó? – próbáltam könnyed hangot megütni, miközben az orrüregemet minden lélegzetvételnél végigmarta Jasper enyhén émelyítő szaga.

- Arról az új farkasról – intett a fejével Carlisle ajtaja felé. Szóval, hallotta…

- Jade-ről? Mi van vele?

- Mikor kint voltam a napokban vadászni, éreztem az illatát a területünkön, és… - Jasper elkomoruló tekintettel pillantott fel rám. – Azt hiszem, ismerem őt még régebbről. Még mikor csak ember volt. – Úgy éreztem magam, mintha megittam volna egy liternyi kávét éhgyomorra. Felélénkülve vártam, hogy Jasper folytassa, de mintha valami miatt nehezére esett volna megszólalnia, és a tekintetében szégyen csillogott.

- Hogy találkoztatok? – kérdeztem meg végül, hogy segítsek Jaspernek.

- Én… - Mély lélegzetet vett, aztán egyenesen a szemeimbe nézett. – Megöltem a vőlegényét.