A jövő reménysége - 4. fejezet

Bocsánat, két dolgot muszáj kiírnom... Az egyik, hogy nagyon élveztem a mai napot, mert Freeb és Juca meglátogattak, és órákon keresztül beszélgettünk. :) Köszönöm nekik a szép délutánt. :) A másik, hogy holnap Szandi nyaralni megy, és hiányozni fog nagyon-nagyon, szóval, ez a fejezet külön még pluszban is az övé így búcsúként. Érezd majd magad nagyon jól! :)



4. HALÁLTUSA



AZT HITTEM, SOHA TÖBBÉ nem kell átélnem ilyen fájdalmat, de a tűz pont úgy marta végig a csontjaimat és ereimet, mint pár hete a barlangban. Sikítani akartam, talán, meg is tettem – nem voltam biztos benne. Hidegséget éreztem az oldalamnál, ezért megpróbáltam a lehető legközelebb bújni hozzá, hogy enyhítse a lángokat, aztán a hideg eltávolodott tőlem, és helyette valami puha vett körül – valami barack illatú. Könyörögtem a hűvösségnek, hogy jöjjön vissza, de csak apró érintéseket kaptam, amik mintha tapogatták, vizsgálgatták volna a testemet. Megfogták a homlokomat, aztán a szemhéjaim húzták feljebb, én pedig homályos foltokat látva próbáltam újra visszacsukni őket. Aztán a kutató érintéseket egy másik simogató kéz váltotta le.

- Isabella… - az angyali hang zokogott mellettem. Meg akartam érinteni a hűvös ujjakat, és el akartam mondani, hogy nincs semmi baj, de a görcstől, ami átvette az irányítást a testem felett, és a forróságtól, nem volt erőm bármit is tenni. Hallottam ahogy valaki azt mondja, nem tehet semmit, és a hang zokogása felerősödött.

Morogtam, mint egy vadállat. A testem próbált átalakulni, de nem sikerült neki. Mintha félúton megrekedtem volna a farkas és az ember között. A sejtjeim vibráltak – harcoltak a tűzzel. Egy apró szúrást éreztem a karhajlatomban, de még csak fel sem szisszentem – semmiség volt a többi fájdalomhoz képest.

A hangok azt mondták, hogy ettől kevésbé fog fájni, és bocsánatot kértek, amiért nem tehetnek többet értem, mintha az ő hibájuk lenne a szenvedésem. Nem tudtam, mennyi idő telt el, miközben a vér az ereimben forrásponton volt, a csontjaim pedig olvadt zselévé váltak. Az angyal végig mellettem volt, éreztem, ahogy fogja a kezemet. Ujjaim a rángások közepette erősen szorították, de ő mégsem engedett el. Hideg tenyere, mintha lassan lehűtötte volna a lángolást a karomban, és az éles sikolyok is, amik bántották a fülemet, egyre ritkábbak voltak.

Észre sem vettem, mikor szűnt meg a remegés. A testem egyszer csak nyugodtan feküdt, és bár a láva még mindig égetett, már visszavonulóban volt. Szinte éreztem, ahogy fokról fokra kúszik vissza a tagjaimból, mint egy hátrafelé araszoló kígyó. Az angyal egy pillanatra elengedett, én pedig riadtan kaptam utána, de hiába – csak a levegőt markoltam. Aztán ismét megjelent a vizsgálgató kéz. Zavart az illata és az érintése is – hallottam a saját halk morgásomat, ami figyelmeztette, hogy hagyjon békén. Aztán szép lassan a világ sötét lett…

Az égő fájdalom álmomban is elkísért egy darabon, aztán szép lassan elhalt, és csak a csend maradt.

Azt hittem, a szél susogása ébresztett fel, de ahogy a fejem kitisztult, rájöttem, hogy halk beszélgetést hallok. Csak résnyire nyitottam fel a szemeimet, és kimerülten szemléltem meg a még kissé homályos világot.

- Ez hihetetlen! Én ilyet még nem láttam! – Carlisle azonnal az ágyam mellett termett, és izgatottan pillantott rám, aztán felhúzta a szemhéjamat, és egy kis világító lámpával belevilágított.

- Ne! – próbáltam elhúzódni nyűgösen. Nem elég, hogy amúgy is kontúrtalanok még a dolgok, most még meg is vakítanak. A hideg kéz, megtapogatta a homlokomat, aztán Carlisle felkelt az ágyról, és mosolyogva Edward felé fordult.

- Túl van rajta… - Sűrűn pislogva néztem fel Edwardra én is. Az arca elgyötört volt – mintha ő maga is olyan fájdalmakat élt volna át az előbb, mint én. Fájdalmakat… - hirtelen rádöbbentem, miért néz rám mindenki megkönnyebbülve, mégis meglepetten.

- Élek – nyögtem ki a szívdobogásomat hallgatva, és megpróbáltam feljebb tornázni magam az ágyban. – Hogy lehet ez? – tapogattam végig magam, mintha csak meg akarnék győződni arról, hogy még tényleg minden tagom képes az érzékelésre, bizonyítva, hogy nem haltam meg.

- Fogalmunk sincs – rázta meg a fejét Carlisle. A szemeiben tisztán látszott a tudós mohósága, amely érteni akarja a rejtélyt.

- Annyira sajnálom, Isabella – ugrott oda hozzám az ágyra Alice – aki eddig a sarokból figyelte a történteket Emmettel és Rosalie-val -, és szorosan magához ölelt. Túl édes illata végigégette az orrom belsejét.

- Mit sajnálsz? – lapogattam meg a hátát, aztán eltoltam magamtól.

- Hogy elárultalak. Ha erősebb vagyok, akkor ez mind nem történik, és…

- Az egész az én hibám, nem a tiéd – szakította félbe Edward Alice szóáradatát. – Én… majdnem megöltelek. – Edward vonásai eltorzultak az önmaga iránti dühtől. Egy pillanatra rám nézett, aztán lendületes léptekkel kivágtatott a szobából. Azonnal mozdultam, hogy utána menjek, de Carlisle visszanyomott az ágyra.

- Még nem vagy elég erős.

- Semmi bajom – tiltakoztam arrébb lökve Carlisle kezét. A fejem már kitisztult, a látásommal sem volt gond. Az egyetlen, amit akartam, megnyugtatni Edwardot. Kicsúsztam az ágy szélére, de ahogy felemelkedtem, már szédültem is vissza. – Azt hittem, a farkasok hamar gyógyulnak… - motyogtam előrehajtva a fejemet, hogy megszűnjön a világ forgása.

- A vámpírméreg halálos a farkasokra. Isteni csoda, hogy életben vagy – fektetett le Carlisle. – Megvizsgálhatnám… a véredet? – köszörülte meg zavartan a torkát. – Talán, kideríthetnék valamit… Hogy hogyan…

- Persze, csak nyugodtan – nyújtottam ki a karomat felé. Egy másodperc alatt kirohant a szobából, és már vissza is tért az orvosi táskájával. Félrefordítottam a fejemet – még mindig nem nagyon bírtam a vér látványát. A csapolás alig pár percig tartott, és teljesen fájdalommentes volt – Carlisle kezei ügyesen dolgoztak.

- Most pihenj… - simogatta meg az arcomat. Rossz érzés volt, hogy a kedves gesztustól, ami a lelkemnek nagyon is jól esett, a bennem lévő farkas épphogy csak vissza tudta tartani a morgást.

- Mit tett Edward? – kérdeztem Alice-től, miután magunkra maradtunk a szobában. Még mindig az ágyon gubbasztott – bár most már a végében -, és bűnbánó tekintettel figyelt engem.

- Tessék?

- Mit tett Edward, amivel sikerült rávennie, hogy beszélj? – Alice arcizma megrándult, aztán mélyet sóhajtott.

- Mondott valamit, amitől megijedtem – vallotta be.

- Megijedtél? – vontam fel a szemöldökömet, miközben hátradöntöttem a fejemet az ágytámlának, mert még mindig kicsit forgott a világ. Alice lassan bólintott.

- Ő… Elhatározta, hogy ha nem találkozhat veled, akkor elmegy… Volterrába… - motyogta maga elé. – Láttam, hogy komolyan gondolja… Sajnálom, de nem hagyhattam, hogy… Kérlek, bocsáss meg! – Ha Alice tudott volna könnyezni, most valószínűleg, nagy könnyektől csillogó szemekkel nézett volna rám. A szavai értelmét emésztve bámultam magam elé, miközben az agyam zakatolt. A hülye tervemmel majdnem sikerült elérnem, hogy Edward meghaljon. Ha nem farkasként tépem szét, hát akkor máshogy kergetem a halálba… A fejemhez szorítottam a kezeimet, mert úgy éreztem, az agysejtjeim önkéntes kamikaze akcióba kezdtek, egyenként felrobbantva saját magukat.

- Jól vagy? – éreztem meg Alice érintését a karomon. Mély levegőt vettem, hogy legyőzzem a reszketésemet.

- Azon kívül, hogy egy idióta vagyok? – néztem fel rá fájdalmas képpel. – Hülyeség volt Edward előtt titkolózni, igaz? – kérdeztem.

- Nem tudom… Talán… - felelte Alice bizonytalanul. – Nem volt túl valószínű, hogy bármelyikőtök is távol tudja tartani magát hosszabb ideig a másiktól…

- Én csak meg akartam védeni… - haraptam be a szám szélét. – Nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz. Beszélnem kell vele, mielőtt még belesüpped az önvádba… - próbálkoztam meg ismét a talpra állással. – Alice segíts, kérlek… - nyújtottam felé a kezemet. Jól jött, hogy a bennem lévő farkas a gyakorlások miatt már jól ismerte Alice illatát – így könnyebb volt ketrec mögött tartanom őt.

Alice átkarolt a derekamnál fogva, de megtartotta tőlem a pár centi távolságot. Alig botorkáltunk el a lépcsőkig, Edward már meg is jelent mellettünk, és dühösen nézett a testvérére.

- Megőrültél? Még nem kelhet fel! – kérte számon rajta a kérésem teljesítését.

- Beszélnünk kell – próbáltam nem törődni az izgatott csomóval a gyomromban, és igyekeztem megfegyelmezni a testem remegését.

- Még gyenge vagy… - Edward szemei aggodalommal teltek meg – hogy csak az egészségi állapotom miatt, vagy a beszélgetésünk témája is közrejátszott-e, azt nem tudtam eldönteni.

- Jól vagyok, kér… - kezdtem volna, mikor Edward és Alice is felkapták a fejüket, a család többi tagja pedig megjelent az előtérben. Tudtam, hogy mi okozta a felfordulást – értem jöttek a társaim. Hallottam, ahogy a mancsok dobognak a földön, aztán egy pillanatra csend lett, hogy emberi léptek vehessék át a helyüket. Szólnom kellett volna, hogy ne értesítsék Jonathanékat, de elfeledkeztem róla – riadtan pillantottam Edwardra. Már előre láttam, mi fog történi, és minden megint csak és kizárólag az én hibám lesz…

- Ha kiszakad a helyéből, megetetem veled, korcs! – csattant fel Rosalie hangja, miután az ajtó hatalmas csattanással kicsapódott, és öt dühös társam szélvészként bevágtatott.

- Mi történt? Jól vagy? – jött az első kérdés Jonathantól.

- Igen, minden rendben – bólintottam. – Nem történt semmi, csak egy kis baleset.

- Miféle baleset? – vonta össze a szemöldökét Nate, miközben Carlisle-ra nézett.

- Még nem mondtad el? – kérdeztem kissé megkönnyebbülve Carlisle-tól, aki nemet intett a fejével.

- Csak szóltam, hogy ne aggódjanak, itt vagy nálunk – felelte.

- Azt kérdeztem, miféle baleset történt! – csattant az Alfám hangja.

- Semmiség. Beszélni sem érdemes róla… - próbáltam elhallgatni a dolgot, mert tudtam, miféle következményekkel jár, de nem volt szerencsém.

- Hallani akarom, mi történt! – nézett a szemembe Jonathan, és tudtam, hogy ez egy olyan parancs, aminek nem mondhatok ellent, csak ha kivágom a nyelvemet – vagy még akkor sem.

- Találkoztam Edwarddal, és véletlenül… véletlenül vámpírméreg került a szervezetembe, de csak egy baleset volt – tettem hozzá kétségbeesett hangon. Láttam, hogy az összes quileute elsápad, és rémült arccal néz rám, mintha bármelyik pillanatban holtan eshetnék össze vagy vérengző vámpírrá alakulhatnék. – De semmi bajom. Carlisle nem tudja, hogy lehet, de hatástalan rám a méreg – próbáltam megnyugtatni őket.

- Ki által került a méreg a testedbe? – Vezetőm keze ökölbe szorulva feszült meg maga mellett. – Azt kérdeztem, ki volt az? – csattant fel parancsolóan, mikor nem válaszoltam. Beleharaptam a számba, hogy ne kelljen kinyitnom, de hasztalan volt.

- Edward… - a hangom olyan halk volt, hogy emberi fül nem is hallhatta volna. A szemeim megteltek könnyekkel. Elárultam őt valami mágikus kényszer hatására, pedig inkább sósavat kellett volna innom, hogy ne tudjak beszélni.

- Vége az egyezségnek! Megszegtétek! – Joshua elsötétülő tekintettel nézett Carlisle-ra.

- Nem! – a hangom kétségbeesett volt. Leráztam magamról Alice karját, és a korlátba kapaszkodva mentem le a többiekhez. Edward végig mellettem jött feszülten figyelve – gondolom, hogy elkapjon, ha le akarnék gurulni.

- Megharapott! – mutatott vádlón Edwardra Joshua.

- Nem, az én hibám volt! – mikor elértem Jonathanig, könyörögve kapaszkodtam a karjaiba. – Kérlek… Mi… csókolóztunk – pirultam el. – Én voltam óvatlan, csak megkarcolt véletlenül a foga. Az egész az én hibám! – próbáltam meggyőzni.

- Nem fogjuk bántani – hallottam meg a hangját. Hálásan vetettem magam a nyakába.

- Köszönöm. És a többiek? – jutott eszembe hirtelen, és visszatért a görcs a gyomromba.

- Megszegték a szerződést akár véletlen volt, akár nem. Tennünk kell valamit! – erősködött tovább Josh.

- Őt úgysem bánthatnánk Isabella miatt – intett a fejével Edward felé Jonathan. Hallottam már arról Juliette-től, hogy a farkasoknak védeniük kell egymás bevésődését is, de eddig nem voltam biztos abban, hogy ez egy vámpírra is vonatkozik-e. – A többiek meg tényleg nem tettek semmit, és a dokinak hálával tartozunk Saore miatt.

- Csodás! Miért nem alapítunk egy rajongói klubot a vérszívóknak, ha már a dolgunkat – vagyis, hogy megöljük őket – nem végezzük többé! – Joshua csak úgy fröcsögte a mérget magából. – Vagy tartsuk rögtön oda mi is a nyakunkat nekik! Talán, túlélnénk a mérget, ki tudja… - kezdett egész testében reszketni.

- Akkor sem innék a véredből, ha te lennél az utolsó élőlény a Földön, te bolhás dög! – Rosalie előrébb lépett, én pedig tanácstalanul pillantottam hol a farkasokra, hol Cullenékra. Hogy kavarhattam ennyire össze a dolgokat…

- Rosalie!

- Joshua! – Hangzott fel egyszerre Carlisle és Jonathan figyelmeztető hangja, mire mindkét érintett elhallgatott.

- Azt hiszem, nincs több keresni valóm itt. Visszamegyek járőrözni, annak legalább van értelme – fordított hátat nekünk Josh, és kirobogott az ajtón a szabadba. Aggódva pillantottam utána – tudtam, hogy mennyire felzaklathatta ez az egész azok után, ami a családjával történt, és most, hogy már biztonságban tudtam Edwardékat, csak a sajnálatom maradt vele szemben.

- Nem lesz gond vele – szólalt meg Jonathan. – Kifutja magát, és ugyanilyen morcos marad, csak kevesebb düh-vel – mosolygott rám. Halvány hálás mosolyt varázsoltam az arcomra. – Azt hiszem, nekünk beszélnünk kell – pillantott Nate Carlisle felé, aki a lépcsők felé mutatott, hogy mehetnek. – Addig maradjatok itt, és ne essetek neki senkinek se! – Kaptak utasítást a fiúk.

- Ez rátok ugyanúgy vonatkozik – pillantott Carlisle Rosalie-ék felé. Rose összeráncolta a homlokát, de tudtam, hogy szót fog fogadni. Hallottam, ahogy a két család vezetője a dolgozószoba felé tart, aztán figyelmem újra az előtérben állókra összpontosult.

Mindenki feszülten toporgott, én pedig túl fáradt voltam még ehhez a stresszel teli csendhez. Inkább egy másik sokkal gyomorszorítóbb beszélgetést választottam, amin tudtam, hogy jobb minél hamarabb túlesnem.

- Edward… - A megszólított azonnal rám kapta fekete, aggodalommal teli szemeit. – Beszélhetnénk? – kérdeztem. Kimért bólintást kaptam válaszként, ezért elindultam a konyha felé – az emeleten nem akartam Carlisle-ékat zavarni.

Megálltam a tálalópultnál, és bevártam Edwardot. Vámpír létére olyan lassan lépkedett, mintha épp a vesztőhely felé haladna, ahová a saját kivégzésre lett meghívva.

- Maradj ott, kérlek! – emeltem fel a kezemet, mikor mellém akart sétálni. Megtorpant, és lehajtotta a fejét. Szinte biztos voltam abban, hogy tudom, mire gondol épp. – Nem azért, mert félek tőled – biztosítottam róla. – Azért, mert nem akarlak bántani. – Keserűen felnevetett, és rám emelte a tekintetét.

- Eddig még mindig csak én bántottalak téged. – A hangja komoly volt és keserű. – Azt hittem, hogy most majd másképp lesz. Hogy elég erős vagy ahhoz testileg is, hogy elviseld a közelségemet, de tévedtem. Még így is képes vagyok veszélybe sodorni téged.

- Ezt a vonalat itt és most hagyjuk abba! – léptem egy lépést közelebb minden józaneszem ellenére. – Túléltem, nem igaz? Vagyis, elég erős vagyok. És én hibáztam, te semmi rosszat nem tettél. Azon kívül, hogy megfenyegetted Alice-t… Az nem volt túl szép… Főleg nem azzal, amit mondtál – ráncoltam össze a szemöldökömet. – Ha még egyszer csak megfordul a fejedben, hogy… Én… Én megyek, és megkérem a Volturit, hogy küldjön utánad!

- Bolond… - rázta meg a fejét Edward.

- Nem tréfálok! – néztem farkasszemet vele.

- Nem mondhatod komolyan… - nyelt egyet.

- Dehogy is nem! Még szép, hogy komolyan mondom! – tartottam továbbra is a szemkontaktust, miközben kezdtem egyre inkább elveszni az agyamra telepedő rózsaszín ködben. – Soha többé ne merészeld! – fordítottam el a fejemet, miközben próbáltam kitisztítani a gondolataimat. – Nem tudnék élni nélküled… - motyogtam magam elé.

- Elhagytál – Edward hangja nem volt vádló, csak szomorú hangon közölte a tényeket – legalább is, amikről ő tudott.

Összezavarodva kezdtem fel-alá sétálni. Csak zűr származott eddig a titkolózásomból, és minél jobban próbáltam megvédeni Edwardot magamtól, annál nagyobb bajba sodortam. Ez az egész terv egy hatalmas idiótaság volt…

- Nem hagytalak el… - álltam meg végül eldöntve a kérdést, bár fogalmam sem volt róla, hogy jól teszem-e. Bár jobban ment a farkas énem feletti uralom, még mindig voltak pillanatok, mikor elvesztem önmagam sötétségében. – Én csak… Azt akartam, hogy távol maradj tőlem, amíg nem tanulom meg, hogy lehetnél biztonságban mellettem, és nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán képes leszek-e megtanulni. Nem akartam, hogy hiába reménykedj… Úgy gondoltam, ha azt hiszed… hogy vége… akkor könnyebb lesz, míg távol vagyunk egymástól. – Idegesen pillantottam fel Edwardra, várva a reakcióját.

- Majdnem belehaltam… - suttogta maga elé, miközben tekintete ide-oda rebbent az arcomon. – Hogy lehetett volna ez így könnyebb?

- Nem tudom… Nem akartam, hogy kétszer veszíts el… - idegesen beletúrtam a hajamba. Már fogalmam sem volt, milyen magyarázatot adhatnék, mert minden érv, amit pár hete felsoroltam magamban, most ostobaságnak tűnt. Semmivel sem tudtam volna igazolni azt, amit tettem, csak azzal, hogy pillanatnyi elmezavarral küzdöttem a sokkoló események miatt, amik történtek velem.

Mielőtt észbe kaphattam volna, és a felszínre merülhettem volna az önvád mocsarából, két hűvös kar kulcsolódott a derekamra, és Edward úgy fúrta a fejét a nyakamhoz, mintha a léte múlna azon, hogy minél mélyebben tudja beszívni az illatomat. Éreztem a testem vibrálását – nőként és farkasként is.

- Edward… Túl közel vagy – figyelmeztettem. Lassan engedett el, mintha egy vonzó mágnestől próbálta volna eltépni magát.

- Rendben… - bólintott, és hátrált két lépést. – De maradj velem. Én nem megyek a közeledbe, amíg nem akarod, ígérem! Csak muszáj tudnom, hogy szeretsz és az enyém vagy – kérlelt.

- Tudod jól – sóhajtottam. A szám teljesen kiszáradt, a szívem pedig eszeveszetten vert.

- Mondd ki! – követelte.

- Szeretlek, és a tiéd vagyok – ismételtem a szavait egyes szám első személyben. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és mikor újra felnézett rám, a tekintete sokkal élénkebb volt, mint előtte. Mintha a lecsukódó szemhéjak eltörölték volna a fájdalmat egy másodperc alatt. – De vannak szabályaim – tettem hozzá gyorsan. – A te érdekedben.

- Bármit elfogadok – bólintott. Ki akartam nyitni a számat, hogy sorolni kezdjem a feltételeimet, mikor meghallottam odakintről a vonyítást.

- Joshua – nyögtem fel, és Edward mellett elrohanva az előtérbe siettem. Épp akkor értem oda, mikor Jonathan lelépett az utolsó lépcsőfokról. – Mi történt?

- Megyünk, valami baj van – közölte az Alfánk, miközben felhangzott az újabb magas hangú ugatás a távolból. – Te itt maradsz! – parancsolta nekem. Először ellenkezni akartam, mert a tétova semmittevés, miközben egy társam bajban van, előre tudtam, hogy az őrületbe fog kergetni, de aztán mégis beleegyezően bólintottam.

Joshuának minél előbb segítségre volt szüksége, én pedig nem húzhattam az időt vitatkozással. Jonathan nem tartott még elég erősnek egy harchoz, és a sebesülésem után valószínűleg még inkább óvott volna tőle, ezért esélyem sem volt az engedélyére, hogy velük tartsak.

Idegesen figyeltem, ahogy a négy fiú kirohan a házból, és a nadrágjuk épségével mit sem törődve futás közben változik át farkassá, aztán eltűnik a fák között. Kiléptem a verandára, és a levegőbe szimatoltam, hátha megérzem, mi is okozta a felfordulást, de csak a szél által hozott esőillat járta át az orromat. Túl messze volt Joshua ahhoz, hogy tudjam, mi a gond.

- Ó, de hülye vagyok! – csaptam a homlokomra hirtelen. – Alice – léptem vissza a házba, ahol Cullenék épp azon tanácskoztak, vajon a farkasok segítségére siessenek-e, vagy pedig jobb, ha nem avatkoznak a dologba.

- Igen?

- Maradjatok a házban, kérlek…

- Miért? Ó… Rendben – értette meg a kérésemet Alice.

Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán elsétáltam az erdő széléig. A testem megrázkódott, és lassan elkezdtem az átalakulást. Mikor végeztem, képek áradata öntötte el az elmémet. Aztán kitisztult a kavalkád, és az első kép, amit megláttam, egy fekete farkas volt, aki hatalmas erővel csapódott egy sziklának.