A jövő reménysége - 6. fejezet

Köszönöm az előző fejezetnél feltett kérdéseket, ha a 6. fejezetnél is kérdeztek, akkor azzal együtt fogok majd válaszolni rájuk, amint lesz egy kis időm. :)
Mivel hétvégén lesz a pécsi tali, és arra még sokat kell készülődnöm, ezért a 7. fejezet csak jövő hét hétfőn vagy kedden lesz fent. Elnézést, de Szandinak és nekem is még sok dolgunk van, így egyszerűn nem lesz időnk a talival és az írással is foglalkozni. Köszönöm szépen a türelmeteket, és bocsánat, hogy várnotok kell. :-/




6. FELBUKKANÓ TITKOK



A FÖLDÖN ÜLVE ÚJRA és újra átolvastam a leveleket. Körülöttem borítékok hevertek szanaszét a földön, de nem érdekelt a rendetlenség, sem az, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy az első levelet kibontottam. Az érzések kavarogtak bennem. Egyfelől nőként megrázott, hogy az egyik ősöm képes volt olyasmit tenni, amit erkölcsileg teljes mértékben elítélek, másfelől a titok olyan súllyal nehezedett a vállamra, amitől hirtelen mintha a mellkasom összeszűkült volna, összepréselve a gyomromat és egyéb belső szerveimet.

Biztos voltam benne, hogy nem tudom majd magamban tartani, amit megtudtam, mert vagy beleőrülnék a szótlanságba, vagy elkezdenék hülyén viselkedni, és mindenki tudná, hogy valami nincs rendben velem. Viszont féltem, hogy ha elmondom a titkot, azzal felkavarom azt, akire vonatkozik, és az egész falka életét is.

Ideges sóhajjal dőltem hátra a padlón, és a kezemben lévő megsárgult papírlapot az arcomra fektettem, mint valami halotti maszkot. Az illata olyan volt, mint a régi könyveké – megnyugtatott egy kissé, és segített koncentrálni.

Megpróbáltam végiggondolni, hogy vajon, ki hogyan reagálna a hírre, de minden egyes fantáziaképem ellentmondott az előzőeknek. Vajon a legfőbb érintett kiborulna vagy örülne neki? Emberként lehet, hogy nem lenne túl kellemes belegondolnia az ősei hibáiba, ahogyan nekem sem volt az, farkasként viszont előnyt jelentene a számára. Nem is akármilyen előnyt. Végül is, teljesen megváltozhatna a felállás. Jonathan jó Alfa volt és jó ember. Nem akartam, hogy más vezessen minket. Főleg, mivel az a más nem valószínű, hogy képes lenne olyan jó munkára velünk, mint Jonathan.

Tudtam, hogy a leszármazási vonalam miatt nekem is jogom lenne az alfaságra, bár Jonathan még nem beszélt velem erről – viszont biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb úgyis megteszi -, de már megvolt a válaszom a kérdésére. Nem akartam ekkora felelősséget, és nem akartam elvenni a vér jogán azt, amit Nate megérdemelten nyert el a képességei által. Képzett harcos volt, jól irányított minket, segített, ösztönzött. Nélküle nem biztos, hogy ilyen jól haladtam volna Alice-szel. Sokat segített, hogy a háttérből tanácsokat adott és felügyelt engem.

Ahogy meghallottam a lépések zaját, kapkodva megpróbáltam összeszedni a leveleket. Épp az utolsót kaptam fel, mikor kopogás nélkül kinyílt az ajtó. Jade megtorpant, és fürkészve figyelt engem, mikor automatikusan a hátam mögé rejtettem a kezeimet, csak azért, hogy utána megszidjam magam a gyerekes viselkedés miatt – ami nem mellesleg biztosan elárulta, hogy valami titkos vagy tiltott dolgot csináltam épp.

- Nem tanítottak meg, hogy illik kopogni, mielőtt belépsz valahová? – förmedtem rá, levezetve rajta a leleplezettség okozta feszültséget.

- Sajnálom, illetlen voltam – lépett beljebb, de az arcán láttam, hogy egy cseppet sem sajnálja a dolgot. – Nézd el nekem, mióta eljöttem New Yorkból, nem voltam emberek közelében, és elszoktam az udvariassági formulák betartásától – magyarázta, miközben körbepillantott a házban, aztán felfedezve a lyukat a padlón, kíváncsi pillantást vetett felém, de nem kérdezett rá a dologra, és ez jobban zavart, mintha megtette volna. Biztos voltam benne, hogy tudni akarja, mit titkolok, és ha nem nyíltan próbálja kideríteni, akkor jobb, ha folyton figyelek a hátam mögé. – Jonathan azt mondta, hogy kapok nálad egy saját szobát – terelte másra a szót.

- Egy kölcsön szobát – javítottam ki. Jó hogy rögtön nem az egész házat akarja sajátként – bosszankodtam magamban. – Erre… - indultam az emelet felé, miközben gyorsan a nadrágom derekának szegélye alá csúsztattam a levélköteget, és ráhúztam a pólómat. – Nincs csomagod? – kérdeztem üres kezeit figyelve.

- Nem szoktam magammal hordani semmit, csak ami épp rajtam van. Amire szükségem van, azt megszerzem út közben. – Megborzongtam attól, ahogyan rám mosolygott. Megszerzi? Ezt meg hogy értette? A rossz érzés végigterjedt a csontjaimban, de próbáltam másra terelni a figyelmemet. Csak azért utálom őt, mert féltékeny vagyok a csapatbeli pozíciómra, amit már megszoktam és megszerettem – győzködtem magam.

- Épp az előbb akartam tiszta ágyneműt keresni, mindjárt hozok – álltam meg a vendégszoba ajtajában.

- Rendben – bólintott Jade, miközben lehuppant az ágyra, és rugózott rajta egy-kettőt. – Kényelmesebb, mint az erdőben. Viszont kevésbé jó az illat… - mormogta maga elé. Ökölbe szoruló kezekkel vonultam át a szobámba az ágynemű miatt. Rendben, én is éreztem, hogy Alice-ék szaga furcsa, és néha bizony prüszkölni tudtam volna tőle, de ahogy a saját példám is mutatta, hozzá lehetett szokni, és amit Jade csinált az már kifejezetten gorombaság volt. Nem voltam büdös!

Kirángattam egy takarót és egy párnát a szekrény aljából, áttrappoltam vele a másik szobába, ledobtam Jade mellé az ágyra, aztán egy szó nélkül már fordultam is ki a helyiségből. Semmi kedvem nem volt több ideig egy levegőt szívni a kényszervendégemmel, mint az szükséges lett volna.

A szobám magányában újra előszedtem a leveleket, aztán tétován körbenéztem, hová is rejthetném őket. A matracom alá dugni vagy az éjjeliszekrényem fiókjának az aljára ragasztani dőreség lett volna, mert aki látott már tinédzsereknek szóló filmeket, az ott kutakodna először.

Végül az öcsém oldotta meg a problémámat. Mikor meghallottam a halk gügyörészést, ami jelezte, hogy a kis álomszuszék felébredt a reggeli utáni szundikálásból, odamentem a kiságyához. Vidáman rugdalózva nézett rám hatalmas szemekkel, aztán egy „brrr” hang kíséretében felemelte a karját, jelezve, hogy vegyem fel. Mióta Benjamin meg akarta tanítani neki, hogy az autók ilyen hangot adnak ki, azóta minden tárgynak ez volt a neve, és bármit akart, ezzel hívta fel a figyelmet magára.

Ahogy kiemeltem a rácsok közül, a pillantásom a párnájára esett. Cipzáras volt, hogy a huzatot ki lehessen mosni, és nem hittem volna, hogy bárkinek eszébe jutna ott keresni a leveleket. A kezembe vettem a párnát is, aztán leültem az ágyamra. Edward vígan csapkodott a térdemen üldögélve, miközben én lehúztam a cipzárt, és a levélcsomagot beletömködtem a huzatba. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, egy zsákoló mozdulattal visszahajítottam a párnát a kiságyba.

- Csont nélkül – boxoltam a levegőbe a szabad kezemmel, mire Edward nevetve tapsikolni kezdett. – Van kedved sétálni egyet? – pillantottam rá. – Idebent túl szűkös lett… - fintorodtam el a házamba tolakodó némber gondolatától. Mivel Edward egyáltalán nem tiltakozott – a szóbeli tiltakozáson kívül mást nem fogadtam volna el, arra pedig még nem volt képes -, így felálltam, és elindultam a földszint felé karjaimban az öcsémmel.

Az előszobában letettem egy pillanatra a földre, aztán visszahelyeztem a felszedett padlódeszkát a lyukra. Igaz, nem bántam volna, ha egy bizonyos valaki kificamítja a bokáját, miközben véletlenül félrelép, de félő volt, hogy helyette inkább én lennék ennyire béna.

Csak odakint gondolkoztam el azon, hogy hová is mehetnék, de nem kellett sokat gondolkoznom rajta, mert a távolban megláttam Seth nagypapát az irányomba bicegni. Mosolyogva indultam felé, miközben azon gondolkoztam, hogy talán, tőle megtudhatok valamit a levelekkel kapcsolatban, és esetleg kaphatok valami tanácsot is.

- Isabella – intett már messziről Seth ráncos kezeivel, és szemei legalább olyan kedvesen mosolyogtak, mint a szája.

- Seth nagypapa… - bólintottam felé viszonozva a mosolyt. Azt tudtam már, hogy az egészségéről nem nagyon szabad kérdezni, mert nem szereti, ha emlékeztetik rá, hogy már eljárt felette a kor. A múltkor, amikor Daniel elejtett egy célzást arról, hogy már öreg, kitalálta, hogy lecseréli a vele egyidős kocsiját egy motorra. A vége persze egy tropára ment Yamaha 2020 volt, és szerencsére csak pár karcolás az emberi oldalon. Ezután Esther közölte, hogy csak fővesztés terhe mellett használhatjuk a „Hogy érzi ma magát Seth nagypapa?” vagy a „Hagyja csak, majd inkább én, nehogy meghúzza a hátát.” típusú mondatokat. – Lenne kedve velem sétálni? – kérdeztem gyorsan, hogy a kellemetlen udvariassági témát elkerülve, ne kelljen feltennem az első tiltott kérdő mondatot.

- Egy ilyen csinos hölggyel bármikor – vigyorgott rám, és egy pillanatra fel tudtam fedezni benne azt a bohó kölyköt, aki egykor lehetett, és akiről annyi történetet hallottam régen Jacob papától.

- Hallottam, hogy megjelent a konkurencia… - szólalt meg pár lépés után. Sóhajtva megemeltem Edwardot, mert kezdett lefelé csúszni a karomban, aztán válaszoltam csak.

- Igen, de nem csak az a bajom vele, hogy nő és még idegen. Van valami más is, ami nem tetszik benne – próbáltam megmagyarázni. A tapasztalt szemek fürkészően néztek az arcomba.

- Hallgass a megérzéseidre. Jacob is mindig azt mondta, hogy a legtöbbször bejönnek. Az ösztöneink megsúgják azt, amit ésszel még fel sem fogtunk – felelte bölcsen, miközben újra előre fordult, és a távolban lévő fákat figyelte. – Mikor vadászol, akkor is ez van… Még nem látod a zsákmányt, talán, a szagát sem hozza feléd a szél, de érzed, hogy ott van. Apámmal sokszor mentünk vadászni még a halála előtt, és Jacobék is meséltek arról, milyen farkasként elejteni egy vadat… vagy egy vámpírt. – Aprót borzongtam.

- Szóval, tényleg lehet valami gond Jade-del? – vártam tényleges megerősítést az érzéseimre, de csak homályos választ kaptam.

- Azt neked kell érezned…

Csendben haladtunk előre, miközben azon gondolkoztam, hogy hozzam fel a levél témát úgy, hogy ne kelljen még ténylegesen elmondanom a dolgot. Aztán rájöttem, hogy pont Jade az, aki ki tud segíteni a problémámban.

- Mi van akkor, ha Jade át akarja venni majd az Alfaságot Nate-től? Megteheti? – kérdeztem. – Ő is elvileg ugyanúgy Uley leszármazott, mint Jonathan. Honnan tudhatjuk, hogy nem követeli egyszer csak a vezetés átadását? És ha megteszi, akkor mit tehetünk ellene? Én nem tudnék mást elviselni Alfámnak, mint Nate-et… - törtek ki belőlem a félelmeim panaszáradatként.

Seth megállt – mire én is megtorpantam -, és a vállamra tette a kezét.

- Lehet, hogy ez a farkas dolog sok mindenre kötelez, és úgy látszik, nincs más választása az embernek, mint megtenni, amit parancsolnak neki, de ha jól végiggondolod, több választási lehetőség is van – nézett a szemembe.

- És ha szeretek farkas lenni? Lemondani róla, csak mert valami rossz történik, olyan lenne, mint egy megfutamodás. Cserben hagynám a fiúkat… - szontyolodtam el.

Lehet, hogy az elején tehernek tűnt az, hogy átváltoztam, sőt, néha most is hatalmas súllyal nehezedett a vállaimra, főleg, ha Edwardról volt szó – a gondolatától hirtelen, mintha a szívembe nyilallt volna valami fájó-vágyakozó érzés, ezért szorosabban öleltem magamhoz az öcsémet -, de megvoltak az előnyei is. Nem a testi erő, a gyorsaság, vagy az érzékszerveim kiélesedése, hanem a falkához való tartozás, a kapocs, ami összekötött a fiúkkal, és az, hogy tudtam, ha egyszer megtanulok rendesen harcolni, akkor segíthetek másokon, emberi életeket menthetek. Ezeket nem akartam csak úgy feladni az őseim hibájából és pár hülye levél miatt.

- Azt mondtam, több választási lehetőséged is van – láttam megrándulni a ráncos száj szélét, ami jelezte az elfojtott mosolyt.

- De hát… - eltöprengve pillantottam a barna szemekbe. – Mármint, azért, mert Black vagyok? Én nem akarok Alfa lenni! – ráztam meg a fejem.

- Csak azt mondtam, ez is egy választás, hogy ne kelljen olyan Alfa vezetése alatt lenned, akit nem kedvelsz – vonta meg a vállát Seth. – De ezzel még mindig nem fogytak el a lehetőségeid.

- Mit tehetnék még? – kérdeztem, őszinte érdeklődéssel. Se a kilépés, se az Alfaság gondolata nem igazán nyerte el a tetszésemet.

- Megválaszthatod, hogy melyik Alfát akarod követni, ahogyan minden farkas szabadon dönthet erről. Ha több olyan farkas is létezik, akinek joga van az Alfaságra, és mindannyian ragaszkodnak is hozzá, megtarthatják ezt a pozíciót mind, és alapíthatnak különálló falkát. A múltban volt már erre példa a mondáink szerint.

- Szóval, ha Jade azt mondja, Alfa vagyok, álljatok mellém, mert én akarlak vezetni titeket, akkor mondhatom azt, hogy nem? És maradhatok Nate mellett? Már, ha ő is Alfa szeretne maradni… Nincs mód arra, hogy kényszerítsenek? – tettem fel az összes kérdést, ami hirtelen eszembe jutott, hogy a kiskapuk biztosan zárva maradjanak.

- Nincs kényszer – indult tovább Seth nagypapa.

- Az jó – sóhajtottam fel megkönnyebbülve.

- Szóval, csak Jade-ről van szó? – pislantott rám oldalról, én pedig hirtelen valami nagyon fontos dolgot láttam meg a földön, amiről nem akartam levenni a szememet, mert a tekintete, mintha belelátott volna a fejembe.

- Csak érdekelt a kérdés – tértem ki a válasz elől, mivel nem akartam hazudni. Biztos voltam benne, hogy Seth úgyis tudná, hogy nem mondok igazat.

- Értem… - biccentett. – Azt hiszem, nekem most mennem kell… A felügyelőtisztem dühösnek látszik… - Követtem a pillantását Benajminék háza felé, amelynek a lépcsőjén ott állt Esther egy főzőkanállal a kezében, és tényleg nem tűnt a legboldogabbnak. – Azt hiszem, megint valami rossz fát tettem a tűzre. Megyek, mielőtt még a sarokba állítana – nevetett fel halkan Seth nagypapa.

- Sok szerencsét! – kuncogtam halkan. – És köszönöm.

- Én köszönöm. Rég volt már ilyen kellemes és csinos társaságom séta közben – kacsintott rám, aztán megindult a lánya felé.

Kissé vidámabban lépkedtem Juliette és Saore felé, akik épp a kerti asztalról pakolták el a reggeli maradványait – ami kizárólag csak koszos edényekből és tányérokból állt, mivel az ételt mind felfalták a fiúk. Ahogy közelebb értem, láttam rajtuk, hogy valami miatt mérgesek.

- Sziasztok! – köszöntem kissé félve. Még sosem láttam a lányokat bármi miatt is tényleg dühösnek. Az, hogy a fiúkkal néha veszekedtek, teljesen természetes volt, és tudtam, hogy csak játékos cívódás az egész, de ez most másnak tűnt.

- Isabella – mosolyodott el halványan Saore, mikor észrevett. Megkönnyebbültem, mert legalább most már az biztos volt, hogy nem én húztam fel őket valamivel. – Tettem félre neked a reggeliből egy keveset… - sietett be a házba, hogy aztán egy anyagszalvétával lefedett tányért hozzon elő. – Nem csodálom, hogy nem volt gyomrod ma velünk reggelizni – húzta el a száját.

- Valami baj van? – ültem le az asztal melletti székre. Saore kezével a hasán óvatosan helyet foglalt mellettem, Juliette pedig azonnal letette a kezében lévő tányérhalmot az asztalra, hogy mellénk guggoljon. Bizalmas barátnőkként hajoltunk egymás felé, mintha azt akarnánk, hogy senki se hallgathassa ki a beszélgetésünket.

- Ez az új lány… Jade… - morogta Saore bosszankodva.

- Mit csinált? – hirtelen izgatottság fogott el. Reméltem, hogy majd a lányok megerősítik bennem azt, hogy valami nincs rendben vele, és bizonyítják, hogy nem csak a féltékenység miatt képzelődök.

- Úgy kelleti magát a fiúk előtt, mint valami útszéli… tudod, mi… - nyelte vissza a szót Saore.

- Igen, láttam. De szerencsére, ez Danielre és Aidanra úgysem hat, nem igaz?

- Persze, hogy nem hat! – húzta ki magát büszkén Saore. – De ez nem tartja vissza azt a… nőt attól, hogy folyton dörgölőzzön és kellesse magát. Persze, az én Aidanem észre sem veszi ezt…

- És az én Danem sem – egészítette ki Juliette.

- Igen, igen – legyintett Saore türelmetlenül. – De akkor is idegesítő. És a többi fiú meg csorgatja a nyálát utána. Látnod kellett volna, hogy ugrálták körül, mintha valami királynő lenne – bosszankodott.

- Hát, inkább kösz, de nem szeretném látni… - fintorogtam.

- Persze, jobb is, hogy még időben leléptél, így legalább nem fordult fel a gyomrod, mint nekünk – értett egyet Saore.

- És más furcsa dolgot nem tett vagy mondott reggeli közben? – érdeklődtem. Az, hogy az erkölcse más határok között mozgott, mint a miénk egy dolog volt – ez még nem jelentette azt, hogy bármi rosszban is sántikálna -, de az én megérzéseim azt mondták, hogy e mögött több is van.

- Hát, mesélt arról, hogy merre járt ezelőtt, meg arról is, hogy innen származik, de amúgy semmi különöset nem mondott… - gondolkozott el Saore. – Viszont, arra gondoltam, hogy utána nézhetnénk ennek a leszármazás dolognak. Kikérhetnénk a születési papírokat a hivatalból, és ellenőrizhetnénk, hogy tényleg az-e, akinek mondja magát.

- Igen, ez egy jó ötlet – helyeseltem. – Szólok Jonathannak róla, ő is azt mondta, hogy ellenőrzi Jade történetét.

- Ne! – tiltakozott azonnal Saore, és Juliette is hevesen rázta a fejét. – Jonathan még a leghiggadtabb a fiúk közül, de ő is csak férfi. Jobb, ha mi nézünk utána. Hideg fejjel és elfogulatlanul – fejtette ki a véleményét. Az elfogulatlansággal kapcsolatban magamban egyáltalán nem voltam biztos, és a lányokban is kételkedtem. Ha a fiúk pozitív irányban, akkor mi pont ellenkezőleg voltunk befolyásolva, ha Jade-ről volt szó.

- Rendben – egyeztem bele végül, miközben megígértem magamnak, hogy megpróbálom félretenni a Jade-del szembeni ellenérzéseimet az ellenőrzése során.

- Akkor ezt megbeszéltük. Délután be is mehetnénk az anyakönyvi hivatalba.

- Neked nem szabad elhagynod La Push-t. Sőt, az ágyadat sem lenne szabad elhagynod – pillantottam a szépen gömbölyödő pocakra.

- Ne már! Nem bírom ezt! Halálra unom magam… - panaszkodott Saore.

- Gondolj a babára… - kértem, mire megadóan felsóhajtott. – Majd Juliette és én elintézzük a dolgot, de ha nem baj, akkor inkább ne ma…

- Miért, dolgod van?

- Megígértem Carlisle-nak, hogy ma elvégezhet rajtam még pár vizsgálatot – feleltem, kihagyva azt a részt, hogy valójában Edwardnak ígértem meg, hogy ma még látjuk egymást. Nem akartam végighallgatni a fülrágást, magamtól is tudtam, hogy veszélyes és bolond dolgokat teszek, de egyszerűen nem bírtam ki Edward közelsége nélkül. Minden másodperc kínszenvedés volt, még ha kívülről úgy is tűnt, hogy minden rendben van velem.

- Akkor holnap? – zökkentett ki a fájó gondolatokból Juliette csengő hangja.

- Igen, holnap – egyeztem bele.

A nap további része elég csendesen telt. Edwarddal járni tanultunk odakint, amíg az ég be nem borult, és esni nem kezdett. Utána a házban segítettem a lányoknak – Saore kitalálta, hogy maga fogja megkötni a kisfia vagy kislánya első ruhadarabjait, és arra próbáltunk rájönni néhány régi kötésmintából, hogy hogyan is kell egyáltalán nekikezdeni a műveletnek. Végül négy óra felé indultam el a Cullen házhoz, de az utolsó háromnegyed órában a szívem már a torkomban dobogott, és az izgatottságtól alig bírtam egyhelyben megülni.

Ahogy átléptem a határt, minden egyes méterrel izgatottabb lettem. Mintha az Edwardot és engem összekötő lánc energialöketeket küldött volna a testembe, jelezve, hogy egyre közelebb vagyok ahhoz, aki az életemet jelenti.

Mikor kibukkantam a fák közül, és megláttam a házat, már tudtam, hogy Edward ott fog várni rám előtte. Az illata elöntötte az orromat reszketést csalva elő belőlem. Meg kellett állnom pár pillanatra, hogy lenyugtassam magam, de ezen nem sokat segített, hogy a bőrömön éreztem Edward perzselő tekintetét.

Végül, mikor úgy gondoltam, van annyi önuralmam, hogy ne változzak át önkéntelenül, tovább mentem. Alig pár méterrel álltam csak meg Edward előtt.

- Szia! – köszönt nekem. A hangja fojtott volt, mintha őt is megrendítette volna az energiahullám, ami még mindig bennem lüktetett.

- Szia… - feleltem elcsukló hanggal, miközben toporogva próbáltam visszatartani magam attól, hogy közelebb menjek, ahogy vágytam rá.

- Carlisle odabent van – motyogta, de nem úgy tűnt, mintha meg akarna mozdulni. Szemei úgy pásztáztak végig, mintha nem reggel látott volna utoljára, hanem jó pár éve, és most keresné az idő okozta változásokat. Éreztem, hogy a bőröm minden egyes négyzetcentimétere felforrósodik.

- Akkor nem kéne váratnom… - feleltem halkan.

- Utána beszélhetünk? Jó lenne… jó lenne tudni, hogyan is lesz ezután – Edward szemében még sosem láttam ennyi bizonytalanságot. Tudtam, milyen kínzó érzés az, mikor nem tudod, mi vár rád, és mire számíthatsz. Felsóhajtottam.

- Ha Carlisle nem bánja a dolgot, akkor beszélhetünk most is… - haraptam be bizonytalanul az alsó ajkamat. Edward az emeleti ablak felé pillantott, aztán halványan elmosolyodott.

- Hallotta, és nem bánja.

- Sétálunk egyet? – kérdeztem. A biztonság szempontjából jobb volt a szabad levegőn, mint egy szobába bezárva, kettesben Edwarddal.

A lábam automatikusan indult meg, Edward pedig pár lépésnyire tőlem követett. Örültem, hogy a kedvemért megtartja a távolságot, és megérti, hogy így könnyebb nekem.

- Tudod, ez az egész szörnyen nehéz nekem… - vettem mély levegőt, aztán halkan kifújtam. – És tudom, hogy neked is. Mindig jól túlbonyolítjuk a dolgokat, nem igaz? – pillantottam szomorú mosollyal az arcomon Edward felé.

- Az egyetlen, ami tökéletesen egyszerű, hogy szeretlek és veled akarok lenni. Bármilyen feltételeket is szabsz – felelte. Tettem még pár lépést, ami alatt megpróbáltam összeszedni a gondolataimat – ez elég nehezen ment miközben a még mindig sötétben játszó szemek engem figyeltek -, aztán megálltam, és szembe fordultam Edwarddal.

- Rendben, akkor elmondom, a szabályokat…




Utómegjegyzés: Tudom, hogy gonosz voltam, amiért még mindig nem árultam el, hogy kinek szólnak a levelek, ki írta őket, és mi található bennük, de elrejtettem egy csomó nyomot az előző fejezetekben és ebben a fejezetben is, szóval, ha van kedvetek kutatni, akkor rájöhettek a nagy titokra. :) Most a tali miatt lesz időtök ezen gondolkozni, úgyhogy hajrá, pörögjenek azok az agytekervények. ;)