.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2011. március 31., csütörtök

Varázslatos realitás 128. + Hírek

Szeretettel várlak titeket a Könyvfesztiválra április 17-én 13 órakor, ahol az Árnyékvilág című könyvemet fogom dedikálni. A helyszín: Budapest, Tavaszi Könyvfesztivál, Millenáris Rendezvényközpont, Könyvmolyképző Kiadó standja (7.) A program hivatalosan egy órás lesz, de utána is örömmel állok bárki rendelkezésére, aki beszélgetni szeretne velem egy olvasói találkozó keretében. Úgy gondoltam, a közelben beülnénk valahová beszélgetni. :) A 13-14 óráig tartó dedikáláson résztvevők számíthatnak tőlem pár apró ajándékra is, ezért kérlek jelezzétek mindenképpen, hogy hányan jöttök el, hogy tudjam, mennyi ajándékkal készüljek, köszönöm. :) Jelezni vagy itt tudjátok hsz-ként vagy az alábbi linken majd. Kérlek, csak az egyik helyen tegyétek, hogy ne kelljen összevetnem a két listát, köszönöm. :) http://www.facebook.com/event.php?eid=136127496460040


- Segítenél? – Egyetlen szócska, ami semmit sem jelentett. Peter boxerben mászott ki az ágyból. Kócos volt és borostás, de ha a hölgy segítséget kér, hát segít. A tegnap este még igézőnek tűnő tűzpiros ruha cipzárja volt az, amivel nem boldogult a lány egyedül.
Peternek valahogy ilyenkor mindig az jutott eszébe, hogy otthon hogyan veszik fel az ilyen ruhákat a nők? Tartanak egy szobalányt? Egy lakótárs segít nekik? Annyira nem érdekelte, hogy megkérdezze, de pár pillanatra jólesett elgondolkozni. Nézte a fehér bőrt, egy finom mozdulattal felhúzta a cipzárt, közben, ahogy hozzáért a lány hátához, az megborzongott.
Peter nem. Ásított egyet, és elindult a konyhába kávét főzni.
- Nem fogsz hívni, ugye?
- Megbeszéltük, hogy nem. De kérsz egy kávét?
- Nem. Seggfej. – A lány kikopogott a hihetetlen magas sarkakon és bevágta maga után az ajtót. A fiúnak sóhajtani sem volt kedve. Nem értette, miért zavarja az embereket ennyire az őszinteség.
- Segítenél? – egyetlen szócska ami hihetetlen folyamatokat indított el Peterben. Felgyorsult a szívverése, kapkodóvá vált a légzése, és furcsa gondolatai támadtak: Egy csupasz nyak. Egy nyak, pihék, haj, Peter koncentrálj az istenért, nem tizenhat vagy, hűtsd le magad és kapcsold be a láncot. Gyerünk! – bíztatta magát és mikor végzett a kapoccsal, harcosnak érezte magát, aki egy komplett sereget győzött le.

2011. március 30., szerda

Varázslatos realitás 127.

Fent van A Horda című szösszenet-regényem 7. szösszenete a Zsiráf Magazin oldalán. :) Itt találhatjátok: http://www.zsiraf.hu/index.php?page=article&id=19881


Charlotte meghatottan pislogott a dobozkára. Persze, sejtette, hogy kap majd a fiútól valamit, de… Sejteni és tudni két különböző dolog volt. Olyan óvatosan vette át a dobozt, mintha egy rossz mozdulatától szappanbuborék módjára semmivé válhatna.
- Nem nyitod ki? – érdeklődött Peter, mire a lány zavartan bólintott. Felpattintotta a fekete dobozt, aztán elkerekedett a szeme.
- Ez… ez… tökéletes… - suttogta. Többre most nem futotta, mert attól tartott, hogy szégyenszemre elbőgi magát. Az ujjai közé vette a nyakláncot és a medált és csak megbűvölve bámulta. Olyan egyszerű volt, valószínűleg nem is túl drága, Charlotte mégis gyönyörűnek látta, és első pillantásra tudta, hogy ez az ékszer hozzá tartozik. Egyszerűen számára készítették. – Segítenél? – nyújtotta Peter felé végül, aztán hátat fordított neki és összefogta a haját a kezével.

2011. március 29., kedd

Varázslatos realitás 126.

- És legyen nagyon kellemes estétek… és éjszakátok… - Az első, ami Peter eszébe jutott, miután ezt Ben kimondta, a sok különböző halálnem volt, amivel véget vethetne a fiú életének. Aztán a sajátjának. Fogalma sem volt, mit kéne tennie vagy mondania. Ő nem azt tervezte, amit mindenki más feltételezett, neki bőven elég stressz volt az ajándékot átadni, nem hogy… Ez túl nagy lépésnek tűnt. Olyan nagynak, ami már nem is lépés, hanem ugrás és neki semmi kedve nem volt ugrálni.
Olyan magabiztosságot erőltetett az arcára, amit nem érzett, de nem akart esetlennek tűnni, mint egy kiskamasz.
- Ben nagyon vicces, ez a fajta humora fogja neki elintézni a korai halált… - morogta Peter, miközben bement Charlotte szobájába és megállt a feldíszített fenyőfa előtt. Az egyik ágán lógott a doboz, amiben a lány ajándéka lapult. Nagyot nyelt. Egy ajándék, amit át kell adnia. Minél tovább töprengett, annál nagyobb hülyeségnek tűnt. Olyan gyerekesnek. Banálisnak. Leemelte az ágról a dobozt és a kezében forgatta.
- Peter? – hallotta meg Charlotte hangját a háta mögül. Megfordult és azzal a lendülettel a lány felé nyújtotta a dobozt.
- Boldog karácsonyt!

2011. március 28., hétfő

Gyógyító pilleszárnyak - 21. fejezet

Most megint kiemelten kíváncsi vagyok a véleményetekre. :) Úgyhogy nagyon örülnék a hsz-eknek. :) Köszönöm szépen előre is! :)

21. BLAKE



A PLAFONT BÁMULVA AZON ELMÉLKEDTEM, hogyan jutottunk el idáig. Reggel még azt hittem, soha többé nem látom majd Vaniát, most meg… Mellettem feküdt teljesen meztelenül – akár csak én -, és édesdeden aludt. Megpróbáltam összerakni a kirakódarabokra hullott emlékeket, amelyeknek a részleteit bár tökéletes pontossággal vissza tudtam idézni, mégis zavarosak voltak.

- Az a tanár tiszta őrült! – nevetett fel Vania. Az egyik professzoráról beszélgettünk, aki bevitt egy csontvázat az órára, és egy ostoba dalocskával próbálta megjegyeztetni velük a csontok helyét. A terve végül is bevált, bár tényleg vicces lehetett a helyzet, ahogy a komoly tekintetű férfi ugrabugrálva énekelget.

Hogy ezek után hogyan került a szám a puha ajkakra, azt nem tudtam volna megmondani. Talán a nevetés miatt, ami olyan volt, akár a friss forrás – tiszta, csilingelő. A szenvedély pedig olyan hamar lángra lobbant mindkettőnkben. Annyira könnyen és egyszerűen, hogy szinte szégyelltem.

A kezeim módszeresen bebarangolták a finom testet. Forró volt, törékeny, vonzó és mégis kínzó. Minél jobban kívántam, annál jobban égette a torkomat is a szomjúság. Talán mert Vania vére szinte forrt. Az arca kipirult, a szíve hevesebb dobogásba kezdett vadul pumpálva az ereiben az életadó folyadékot.

Hagytam, hogy fölém gördüljön, mert attól tartottam, ha nálam marad az irányítás, még a végén ismét elvesztem a fejem. Nem akartam kockáztatni. Megszabadított mindkettőnket a ruháktól, miközben végigkóstolta a mellkasomat. Éreztem, hogy néha meg-megborzong a hűvöstől, ami belőlem árad, de nem panaszkodott, és úgy láttam, végső soron nem lehet túlzottan kellemetlen neki a közelségem. Legalább is a vágyakozás a tekintetében ezt bizonyította.

Mikor végzett a vetkőztetéssel, megfogta a kezemet, és a combjai közé irányította. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, mikor megéreztem, mennyire kíván. Nem akartam belegondolni, hány férfi érinthette már meg így, csak az volt a fontos, hogy velem nem kényszerből van együtt, hanem mert így akarja. Elérzékenyülve simogattam, miközben azon járt az eszem, milyen lelki sérülések érhették ezt a gyönyörű pillangót, hogy végül egy vámpír ágyában kötött ki. És miféle lény vagyok én, hogy kihasználom ezeket a sebeket…

Alig egy perc kellett csak, hogy megérezzem az ujjam körül a lüktetést, majd Vania reszketve és zihálva omoljon a mellkasomra. Pár pillanatig mozdulatlan maradt, aztán elhúzta a kezemet magától. Ahogy ismét felegyenesedett és az ujjai körbefonták a férfiasságomat, halkan felnyögtem. Könnyedén csusszant rám, majd finoman mozgatni kezdte a csípőjét. A szeretkezés illata és hangjai betöltötték az egész szobát.

Gyorsabb iramra vágytam volna, de összeszorítva a fogaimat hagytam, hogy Vania olyan ütemben lovagoljon meg, ahogyan neki jól esik. Ez most elsősorban az ő örömére volt, hogy kárpótoljam a korábbi bűneimért. Mikor úgy éreztem, nem bírom már tovább, lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem, de így is hatalmas erőfeszítésembe került mozdulatlannak maradni. Legszívesebben megragadtam volna, magam alá fordítottam volna, és…

Ahogy a női test ismét megrázkódott az élvezettől, megkönnyebbülten fellélegeztem. Az ágyékom még mindig lüketett a forró-selymes ölelésben, és most már tényleg veszettül akartam a kielégülést. A kezem óvatosan az ívelt női csípőre csúszott, hogy megmutassam neki, hogyan is mozogjon. Torokhangú nyögést hallattam, miközben a lángoló kéj a magasba csapott, majd kihunyt bennem.

Vania elpilledve gördült le mellém, és hozzám bújva lehunyta a szemét. Becsúsztattam magunk közé a takarót, nehogy megfázzon, aztán köré fontam a karomat. Egy ideig a légzése még egyenetlen volt, de végül szép lassan megnyugodott. A teste reakcióiból pontosan tudtam, mikor szenderült álomba.

A gondolataim annyira zavarosak voltak. Örültem, hogy most nem tettem semmi kárt Vaniában. Jól esett a kielégülés és a teste közelsége is. Mégis ott lüktetett bennem a lelkiismeret-furdalás és a hiányzó érzések okozta üresség.

Az oldalamra fordultam, és figyeltem a finom vonású arcot. Gyönyörű volt. Az ujjam kinyúlt és óvatosan végigsimított rajta, mire halk sóhaj hagyta el a piros ajkakat. Ó, kicsi pillangóm, bárcsak szeretni tudnálak… Akkor tökéletes lenne minden… - szorult össze a mellkasom.

Talán idővel majd sikerül legalább egy kicsit… Nem úgy, ahogyan Esmét szerettem, de annyira, hogy ne érezzem ezt a szomorúságot. Addig pedig legalább ő boldog és elégedett. Már amennyire én megadhatom neki ezt a két érzést.

- Mmm… - A halk nyöszörgést nagy nyújtózkodás követte. Vania mellkasa hátrafeszült, a karja a magasba emelkedett. A csodás húshalmok vonzották a tekintetemet és a tenyerem is bizseregni kezdett a látványuktól. – Jó reggelt! – pislogott rám az álmos szempár még kicsit elveszve az álmok világa és a valóság között.

- Jó reggelt! – mormoltam neki. Mosoly ült ki az arcára, mintha már a hangomat hallani is jól esett volna neki. Ez a gondolat felderített. Azt akartam, hogy boldog legyen, és ha csak egy kicsit is sikerült ezt elérnem, akkor már enyhítettem valamicskét a káron, amit okoztam.

Megrezzentem, mikor Vania érintését megéreztem a mellkasomon. A mosolya vigyorrá szélesült és pajkos fény csillant a tekintetében.

- Tudod… Mi emberek így reggelente elég… hmmm… - vágott elmélkedő arcot egy pillanatra, aztán a keze elindult lefelé. - …kívánósak szoktunk lenni. Ahogy érzem, ez nálatok sincs másként… - kuncogott, miközben megemelkedve csókra nyújtotta a száját.

Most én voltam felül, de ugyanolyan óvatos és visszafogott voltam, mint az este. A testemnek ez igazi kéjes kínzás volt, mégis elégedett voltam, mert Vania tökéletesen élvezett minden egyes másodpercet.

- Ah, ez több, mint csodás volt! – dorombolta, miután elernyedtek az izmai. Ki akartam húzódni belőle, de körém fonta a lábait és nem hagyta. A könyökömre támaszkodva tartottam meg magam, miközben a keze az arcomat simogatta. A tekintete átszellemült – már nem láttam benne a lángolást, a helyét valami lágy kavargás vette át. – Neked is jó így, igaz? – szólalt meg végül.

- Igen – feleltem. Nem tartottam hazugságnak, még csak füllentésnek sem, mert tényleg jó volt. Azt az érzést, amit Esmével éltem át, már úgysem kapom vissza soha, ezzel tisztában voltam, épp ezért bele kellett törődnöm, hogy tökéletes már sosem lesz, csak jó. És ez is több, mint amit sokan remélhetnek, így hálásnak kell lennem érte.

A dallamos hang tompán hatolt a fülembe. Vania tekintete kérdőn fordult a földön heverő kabátom felé. Lefejtettem magamról a lábait, aztán elhagyva az ágyat előkerestem a telefonomat.

- A kórház az, ne haragudj! – kértem az elnézését, mielőtt fogadtam volna a hívást. – Igen?

- Dr. Cullen? – hallottam meg Nokomis aggodalmasnak tűnő hangját. – Sajnálom, hogy zavarom, de vissza kéne jönnie, ha lehet…

- Valami baj van Miss Donaghannel? – kérdeztem rá azonnal.

- Neki felment megint a láza, de az állapota ugyanolyan, és nem sokára megint kap egy hűtőfürdőt – kaptam meg a tájékoztatást. – Viszont nemrég bejött a Lawasco testvérpár és a kicsi Olaathe hasonló tünetekkel. És bár nem vagyok orvos, de elkészült Lupe kisasszony vérvizsgálata, és… Ha az ismereteim nem tévednek, akkor ez kanyaró. A kiütések még nem jelentek meg, de…

- De azok a láz után három-négy nappal szoktak feltűnni, igen – bólintottam.

- Benjamin sokat segít, de egyedül nem fogom bírni… - halkult el Nokomis hangja, mintha szégyellnie kéne, hogy nem tudja a kórház összes feladatát egyedül ellátni, holott nekem nem lett volna szabad magára hagynom csak azért, hogy… A vágyaimnak eleget tegyek.

- Azonnal indulok vissza – ígértem meg neki. – És szép munkát végzett, köszönöm – tettem el a mobilt. Mély levegőt véve fordultam Vania felé.

- Menned kell – mondta ki helyettem ismét, mint a rendelőmben tegnap.

- Igen, sajnálom – kezdtem mentegetőzésbe, miközben összeszedtem a ruháimat, és öltözni kezdtem. Felült az ágyban maga elé szorítva a takarót, és engem figyelt. Kicsit zavarba jöttem a pillantásától, de igyekeztem nem kimutatni.

- Mikor jössz megint? – érkezett a kérdés, miután begomboltam a nadrágomat. Egy pillanatra megmerevedtem. Eddig még nem gondolkoztam azon, hogyan is legyen ezek után. Minden nap el kéne jönnöm? Vagy csak, amikor Vania külön meghív? Mije is vagyok most pontosan? Csak a szeretője, vagy hogy is mondják manapság… együtt járunk?

- Én… mikor jöhetek? – tértem ki a válasz elől. Vania homlokán apró ráncok jelentek meg.

- Amikor szeretnél, Carlisle… - felelte végül. – Ha látni szeretnél, csak idejössz. Ez ilyen egyszerű – tárta szét a karját megfeledkezve a maga elé szorított takaróról. Elmosolyodva léptem vissza az ágyhoz.

- A ma este megfelel? – érdeklődtem. – Idefelé hozok abból a pizzából, amit szeretsz – ajánlottam. Az arca azonnal felderült.

- Rendben, akkor ma este – térdelt fel, hogy belém tudjon csimpaszkodni. Engedelmesen hajoltam le, hogy megcsókoljam, mikor a karjai húzni kezdtek maga felé.

- Mmennem kell… - motyogtam a szájába. Kényszeredetten engedett el. Gyorsan felkaptam a kabátomat is a szőnyegpadlóról, aztán még utoljára odaintettem neki búcsúzóul és elhagytam a lakást.

Már majdnem kiértem a városból, amikor az egyik piros lámpánál észrevettem az árust. Tisztában voltam azzal, hogy sietnem kéne vissza La Push-ba, mégis úgy éreztem, meg kell állnom. Félrehúzódtam az autóval, aztán visszasétáltam a ház mellé. Egy összecsukható asztal mellett ült, amire régi könyvek voltak kipakolva. A tekintetem fél pillanat alatt végigfutotta a borítókat, aztán felemeltem az egyik barna, kopottas könyvet.

William Blake: Az ártatlanság és a tapasztalás dalai

Akkor vettem meg a kötetet először, amikor elhagytam a Volturit és átköltöztem az Újvilágba, de végül a sok költözés során valahol ottmaradt, mikor sietősebben kellett elhagynunk az egyik várost. Azért tetszett meg, mert benne volt az élet. A gyermeki ártatlanság és a felnőtt léttel együtt járó elvesztése is.

Az ujjaim végigsimítottak a borítón, legalább olyan gyengéden, ahogyan az előbb még Vaniát érintettem, aztán fellapozták a könyvet. Az elveszett kislány című versnél nyílt ki.

„Majd egykor olvassák:
- E lap kínos igazság! –
Megtudják – mily embertelen! –
Bűn volt az édes szerelem.”

A szemem végigsiklott a sorokon. Egy férfi és egy lány első szerelmeskedése és a lány szelíd, sápadt édesapjának aggodalmai. A könyv megremegett a kezemben, én pedig szégyenkező értetlenséggel rejtettem el a gyengeségemet. Letettem a kötetet az árus elé, és a pénztárcám keresgélésébe fogtam.

- Ezt kéri? – kérdezett rá a férfi.

- Igen – bólintottam. Előhúztam egy bankjegyet, és felé nyújtottam.

A könyvvel együtt ültem vissza a kocsiba. Az anyósülésre helyeztem, és valahányszor csak rápillantottam izgatottság fogott el. Amióta csak Isis megtanult olvasni, folyton a könyveimet bújta. Ezt is neki szántam. Tudni akartam, hogy vajon őt is ennyire megérintik-e a versekbe fűzött gyönyörű szavak, ahogyan engem.

Látni akartam az arcát, a tekintetét, ahogyan végigfut a sorokon, az ujjait, mikor végzett az egyik oldallal és átlapoz egy másikra, az érzéseket, amik kiülnek a vonásaira – mert biztos voltam benne, hogy képtelen lenne elrejteni őket. Tudni akartam, mit gondol és mit érez olvasás közben. Bár a közelében lehetnék, miközben ezt a könyvet falja… Vagy ha csak távolról meg tudnám figyelni úgy, hogy ne vegyen észre…

La Push-ba érve lefékeztem a kórház előtt, de még mindig azon járt az eszem, hogyan kerülhetnék Isis közelébe, miközben az ajándékomat olvassa. Csak akkor döccentem vissza a valóságba, amikor Nokomis elém sietett. Gyorsan felvázolta a helyzetet, én pedig igyekeztem összeszedni a gondolataimat és a feladatomra koncentrálni.

Időközben még egy beteg fiút behoztak. Mind Lupe tanítványai közül voltak, valószínűleg az iskolában fertőzték meg egymást. Amint mindegyiküket megvizsgáltam és ideiglenesen elláttam, felhívtam Jonathant.

- Igen, értem – hallgatta végig a tanácsaimat. – Akkor körbejárom a házakat, hátha vannak még fertőzöttek, és elmondom, hogyan tudják megelőzni a betegséget.

- Egy iskolai szünet sem ártana, míg el nem vonul a járvány – tanácsoltam. Olyan zárt helyeken, mint egy osztályterem, sokkal könnyebben adhatták át a vírust egymásnak.

- Rendben, erről is értesítek mindenkit – egyezett bele gondolkodás nélkül. Örültem, hogy ennyire bízik bennem és hallgat rám. Nagyon rövid idő alatt teljesen megváltozott a farkasok hozzáállása az irányunkba, és ez igazán jól esett. – Ha találok még betegeket, beviszem őket magához. És doki… Ha bármire szüksége lenne, szóljon, és már meg is van!

- Köszönöm, Jonathan!

Az egész délután elment azzal, hogy a betegek lázát megpróbáltuk levinni. Olaathe-nél volt a legnehezebb, mert valahányszor be akartuk ültetni a kádba, azonnal sikoltozni és csapkodni kezdett. Nokomis régi törzsi dalokat dúdolt neki végül, hogy lenyugtassa.

Dave-et kiköltöztettük a nővérszobába, nehogy elkapja a fertőzést, és így a dühöngését sem kellett hallgatnia a többieknek – hozzám csukott ajtón át is eljutottak a nem túl kedves szavai -, de ez sajnos, csak ideiglenes megoldásnak volt jó. Bármilyen idegesítő is volt, rendes ellátást érdemelt.

- Felhívtam a fiát, azonnal itt lesz – közölte Nokomis, miközben elrohant mellettem egy infúziós zacskóval. Reméltem, hogy Edward belemegy majd az ötletembe, miszerint vigye át a fiút a házunkba. Így kényelmesen pihenhet a szobámban, amit úgysem használok, amíg a kórházban szükség van rám, és orvosi felügyeletet is kap Edward személyében.

Tudtam, hogy már késésben vagyok, de csak a telefonom csörgésére eszméltem igazán fel. Bűntudatosan felsóhajtottam, mikor megláttam Vania nevét a kijelzőn.

- Sajnálom, több beteget is behoztak, és képtelen voltam eddig elszabadulni – mentegetőztem azonnal.

- Nagy a baj? – érdeklődött együttérzően.

- Kanyaró. Rendes ellátás mellett nem lesz gond, csak túl sok a beteg – magyaráztam.

- Nem tudsz jönni, igaz? – kérdezett rá. Nem vádlón, inkább csak szomorkásan.

- Nem hiszem – ismertem be. – Sajnálom. Tényleg nagyon-nagyon sajnálom – kértem a bocsánatát. Pontosan tudtam, hogy egy úriember nem utasítja el egy nő meghívását, ha komolyan veszi őt, főleg, miután együtt töltötték az éjszakát, de ez most egy kivételes alkalom volt.

- Rendben, semmi baj. Megértem – jött a sóhaj a másik oldalról.

- Átmegyek, amint tudok, ígérem! – öntött el a bűntudat. – És akkor kárpótollak majd – mosolyodtam el. Szinte láttam magam előtt, ahogy Vania arca kipirul. Általában nem szoktam szóban ennyire pajzán lenni, de nem akartam, hogy azt higgye, a történtek miatt menekülök előle és nem akarok többé vele lenni.

- Rendben, várni foglak… - A mondatomnak valószínűleg megvolt a hatása, mert elhaló hangon kaptam a választ.

- Most mennem kell. Jó éjt! – köszöntem el, ahogy meghallottam odakint Edward hangját.

Amint kiléptem a folyosóra, azonnal megköszönte Nokomisnak a tájékoztatást, és felém indult. Láttam az arcán, hogy már pontosan tudja, miről is van szó, mert elfintorodott. Halvány mosoly ült ki az arcomra, egészen addig, míg a fintor helyét át nem vette a vonásain a meglepettség. Az agyam egy kis hátsó zugában felderengett előttem a tegnap éjszaka és a ma délelőtt. A francba!

- Átviszem Dave-et magunkhoz – szólalt meg, ahogy mellém ért.

- Köszönöm – indultam el visszafelé, hogy átadjam a beteget Edwardnak. Követett engem az ajtóig, amit kitártam előtte.

- Hello, Dave! – köszönt, mire az említett arca – már az ép fele – teljesen elsápadt. Kiment a fejemből, hogy az iskolában korábban ők már ismerték egymást, és ahogy elnéztem, Dave-nek nem voltak túl jó emlékei Edwardról.

- Ez meg mit keres itt? – jött az udvariatlan kérdés.

- Én – javította ki a fiam. – most hazaviszlek magunkhoz, hogy ne kapd el a kanyarót.

- Mármint, hozzátok? Veled? Na nem! – rázta meg a fejét hevesen, de azonnal el is torzult az arca a fájdalomtól. – Igazi kórházi ellátást akarok!

- Ha gondolod, átszállíthatjuk a városi kórházba is… Vagy kiadhatunk a családodnak – ajánlottam fel. Az anyja azóta is csak telefonon érdeklődött iránta, és akkor is csak annyit kérdezett, hogy él-e még az a pokolfajzat.

- Ne! – nyögött fel. – Nem akarom egyiket sem. A rohadt életbe! – káromkodott. – Rendben, Cullen. Hozzátok megyek. De csak amíg ez a hülye járvány el nem ül, aztán vissza akarok jönni – nézett először Edwardra, aztán rám.

- Rendben – egyeztem bele.

- Tudsz jönni a saját lábadon, vagy segítsek? – érdeklődött a fiam.

- Megy egyedül is – tápászkodott fel Dave, de az első lépés után bele kellett kapaszkodnia az asztalba. Edward megforgatta a szemét, aztán mellé lépett, és a karját átcsúsztatta a karja alatt, hogy megtámassza. Tartottam nekik az ajtót, amíg kitámolyogtak, aztán elkísértem őket egészen a kocsiig.

- Minden rendben lesz? – kérdeztem Edwardtól, miután beültettük hátra Dave-et.

- Remélem… Majd nem engedem a közelébe Isist és Isabellát – nevetett fel halkan. – Fent van mindkettejük fekete listáján a múltkori miatt. Bevallom, az enyémen is, de jó leszek – ígérte megvillantva a fogait.

- Azért ne ijessz rá nagyon, mert nem akarom infarktussal kezelni… - fojtottam el egy mosolyt. – Edward… - állítottam meg, mielőtt beszállhatott volna a kormány mögé. – Tetszett Isisnek a faház? – csúszott ki a számon a kérdés. Tudtam, hogy nem kéne ezt felhoznom, mert sem a hely, sem az időpont nem alkalmas rá, de már jó ideje kíváncsi voltam a válaszra.

- Imádja. Szinte ott tölti az összes idejét – mesélte. Megkönnyebbült melegség öntötte el a mellkasomat. – És a könyvet is szeretni fogja – tette hozzá. Zavartan bólintottam egyet, aztán hagytam, hogy végre elinduljon. Hálás voltam neki, amiért egyáltalán nem kérdezett a Vaniával történtekről. Még nem álltam készen arra, hogy erről bárkivel is beszéljek.

Most, hogy végre Dave-et a megfelelő helyen tudhattam, visszamentem ellenőrizni a betegeket. Ahogy beléptem a betegszobába, Nokomis kellemes, nagymamás hangja ütötte meg a fülemet.

„A lány körül játszadozott,
Hajbókolt az oroszlán vén
Fején az aranysörény,

Nyalogatta szűz kebelét
S nyakára hullatta szét
- Mig lángszeme égetett -
A rubint könycseppeket,”

Ahogy Nokomis meghallotta a lépteimet, felkapta a fejét, és bocsánatkérően nézett rám. Az ölében ott volt a könyvem, és abból olvasott fel a betegeknek.

- A szobájában találtam. Segített megnyugtatni a kislányt – mentegetőzött, mikor a pillantásom az elvett tárgyra meredt. – Remélem, nem baj, hogy elvettem… - tette hozzá, mikor nem szólaltam meg.

- Nem, nem baj – feleltem rekedten.

- Visszateszem az asztalára, ha már nem kell – ígérte.

- Rendben, a szobámban leszek – siettem ki gyorsan a kórteremből. Ahogy végigmentem a folyosón, önkéntelenül is tovább mondtam magamban a verset.

„Felfedte a szép tagokat,
S a szűz-meztelen lányt
Vitték a barlang iránt.”

Becsaptam magam mögött az ajtót, és zihálva dőltem neki. Mi a fene bajom van?

2011. március 27., vasárnap

Varázslatos realitás 125.

- Nem fáj már? – érdeklődött Charlotte az utca közepén toporogva. Itt kellett majd kettéválniuk – ő és Peter hazafelé tartottak, Ben pedig állítólag valami ismerőséhez, bár Charlotte gyanította, hogy inkább egy lányhoz.
- Á, semmiség! – legyintett Ben vigyorral az arcán. Az ő kedvét valószínűleg semmivel sem lehetett elvenni. Charlotte irigyelte ezt a hozzáállást. Bár ő is mindig minden helyzetben mosolyogni tudott volna… - Na, menjetek, mielőtt megint halálra fagytok… Boldog karácsonyt, és legyen nagyon kellemes estétek… és éjszakátok… - tette hozzá kacsintva ismét sikeresen zavarba hozva Charlotte-ot. A mai napon sokadszorra.
- Boldog karácsonyt! – köszöntek el ők is. Charlotte vidáman, Peter kicsit morogva, amiért a barátja ennyire képtelen moderálni magát.
Végül hamar hazaértek. Talán túl hamar is. Charlotte csak most fogta fel igazán, hogy kettesben maradt Peterrel. Ahogyan azt is, hogy még hátra van az ajándékozásuk. A gyomrában izgatott csomó keletkezett, és remegni kezdtek az ujjai.
- Kedvesek a barátaid – szólalt meg, miközben levetette a kabátját az előszobában. Peter már megszabadult a sajátjától, és a cipőjét is a fal mellé helyezte. Olyan nyugodtnak tűnt, ettől pedig Charlotte csak még idegesebb lett. – Liz és Kat igazán összeillenek, Ben pedig vicces… - kezdett bele hadarva. Felpislantott Peterre, hátha a fiú megmenti és válaszol valamit.

2011. március 26., szombat

Varázslatos realitás 124.

Peter nem szeretett „műsorozni”. Úgy gondolta, hogy vannak dolgok, amiket nem kell kivinni a négy fal közül. Borzongás – és nem a jóféle – futott át rajta, akárhányszor az utcán egymásra mászott embereket látott. Egyáltalán nem volt prűd, talán csak egy kicsit konzervatív. Az apró csókok, egy kedveskedő ölelés természetes volt számára. Mikor még a szülei együtt voltak, akkor érezte meg, hogy fogy a kapcsolatuk, amikor kikoptak az ölelések és a csókok a hétköznapokból.
Azt az csókot Charlotte-nak szánta. Senki másnak. Fél pillanatig átfutott az agyán, hogy egy kanál vízben fojtja meg Bent, amiért világgá kürtölte, de aztán eszébe jutott, hogy otthon van. A barátai között.
- Idióta! – vágta hozzá Benhez a mellette lévő párnát, és rájött, hibát követett el, mert abban a pillanatban megcsillant a fiú tekintetében a hat éves kisfiú.
- Párnacsataaaa!
Egy perc múlva már mindenki párnákat hajított és kapott az arcába. Negyed órán keresztül dobálták egymáshoz a párnákat, és egy idő után az ágytakarót is, amit később Ben, mint egy szellemleplet magára vett, és úgy kergette Lizt a lakásban, addig a pillanatig, amíg neki nem ment az ajtófélfának, és egy hatalmas pukli nem nőtt a homlokára.
- Azt hiszem, mi lassan megyünk… - mondta Peter, mikor Ben már a nappali közepén ült homlokára egy kanalat szorítva, hátha az lenyomja a duzzanatot. – Az ovis jön velünk, vagy marad?
- Megy veletek.
- Megyek veletek - válaszolta egyszerre Kat és Ben. Hárman indultak útnak, felpakolva mézeskaláccsal és enyhe idegességgel, hogyan is alakul a nap további része.

2011. március 25., péntek

Varázslatos realitás 123.

Charlotte szipogott. A film közepére Lizzel ők is bementek a szobába. Már vagy ezerszer látta mindenki a Reszkessetek betörőket, így nem esett nehezükre bekapcsolódni a tévénézésbe. Charlotte szerette a poénos részeket, nevetett is rajtuk, de a kedvence a film vége volt. Mikor anya és fia végre ismét egymásra találnak. Át tudta érezni, milyen csodálatos érzés is lehet…
Összerezzent, mikor Peter ujját megérezte az arcán – a fiú letörölt egy könnycseppet. Charlotte felé fordult, és elmosolyodott, hogy szótlanul megüzenje neki, semmi gond, mire Peter finoman megcsókolta.
- Juhú, tévén kívüli műsor! És ez legalább új, nem ismétlés! – kurjantott fel Ben vigyorogva, a lányok pedig halk kuncogásba kezdtek. Charlotte lesütötte a tekintetét, Peter ezzel szemben megjátszott bosszúsággal meredt a barátjára, aztán megragadott egy párnát, és a képébe vágta.
- Idióta! – A következő pillanatban Charlotte arra eszmélt, hogy párnák repkednek körülötte és valaki felordít: „Párnacsataaaa!”.

2011. március 24., csütörtök

Varázslatos realitás 122.

Fent van A Horda című szösszenet-regényem 6. szösszenete a Zsiráf Magazin oldalán. Kukkantsátok meg, és örömmel várom a véleményeket. :) Akik most kezdenek bele, azok a linken található oldalt lejjebb görgetve megtalálják az előző szösszök linkjet is. :) http://www.zsiraf.hu/index.php?page=article&id=19870


- A lányok kinn szorgoskodnak. Kat, nem kéne neked is segíteni? – kérdezte Ben.
- Nem, mert férfias beszélgetésünk lesz. Mi van Melanie-val?
Peter gondolatban felszisszent és erősen küzdött, hogy az arcán ne látszódjon semmi. Kicsit már bánta, hogy bement a nappaliba ahelyett, hogy tovább figyelte volna a szorgoskodó Charlotte-ot és Lizt, de egy hang azt súgta, szüksége lesz a két barátjának a villámhárítóra.
- Neked szóba se kellene őt hoznod Katherina!
- Tudod, hogy sajnálom! Rejtegeted?
- Nem rejtegetem, csak nem akarom megismételni azt a hibát, hogy a közeledbe engedem.
- Úr isten, egy rossz mondat volt, ha nem lenne olyan kis mimóza, sohasem akad ki ennyitől.
- Semmit sem tudsz róla, szóval hallgass és mosolyogj szépen, ha látod őt. HA látod őt.
- Fejezzétek ezt be. Karácsony van, oké, hogy ez semmit sem jelentett gyerekként, de most választottuk, hogy kikkel legyünk. Kat, hagyd békén Bent, majd elmondja, ha akarja. Ben, ne viselkedj úgy, mintha Kat Melanie felmenőit szidta volna.
Elhallgattak. A két vitázó csöndben eszegette a süteményét.
- A reszkessetek betörők megy a tévében! – kiáltott fel Kat, mire Ben azonnal mellé vetődött a kanapéra. Mintha semmi sem történt volna, úgy sorolták a kedvenc részeiket. Peter a fejét csóválta. Néha komolyan az volt az érzése, hogy a barátai még mindig gyerekek.

2011. március 23., szerda

Varázslatos realitás 121.

- Vigyázz, még forró! – kapta el Charlotte Ben csuklóját, mikor az rá akarta vetni magát a süteményekre, amiket éppen az előbb vettek ki a sütőből. Nem is értette, hogy nem gondolt erre a fiú…
- Ó, kösz… - húzta vissza Ben a kezét, és csak vágyakozó pillantással méregette a mézeskalács fenyőfákat és hóembereket.
- Ebből vegyél! – tett Charlotte a korábban sült adagból kettőt egy tányérra, aztán odanyújtotta neki.
- Hé, ő miért falhatja fel a süteményeket előre? – háborodott fel Kat és számon kérő pillantást vetett a párjára. Liz felsóhajtott, aztán követve a példát egy mézeskalács szívet adott a követelőzőnek. – Na, így már más! – vigyorodott el a lány, egy csókot nyomott Liz szájára, aztán beleharapott a finomságba. Charlotte kissé elpirult. Egyáltalán nem zavarta Kat és Liz kapcsolata, csak még sosem látott együtt egy női párt. Hozzá kellett szoknia.
- Bocsánat, nem tudtam, hogy nem szabad még adni belőle… - motyogta oda Liznek, mikor a lány ismét mellé lépett.
- Á, nem történt semmi – legyintett. – Mindig ez van. És én sem bírom ki, hogy ne adjak nekik – kuncogott fel. – Olyanok, mint a rosszcsont gyerekek… Kivéve Petert – pislantott hátra a válla fölött. Charlotte is követte a pillantását. Peter a konyha másik végében állt a falnak dőlve. A kezében egy bögre forralt bor volt, és egyenesen őket nézte. Mikor a két lány felé fordult, elmosolyodott, de nem fordította el a tekintetét.
- Keresve sem találhattál volna jobbat – suttogta Liz visszafordulva a süteményekhez. – Igaz, hogy türelem kell ahhoz, hogy tényleg beengedjen a szívébe, de ha már ott vagy, biztonságban érezheted magad.
- Tudom – felelte Charlotte halkan, miközben még mindig összekapcsolódott a tekintete Peterével. Úgy érezte, ott toporog a képzeletbeli kapu előtt, és már közel az idő, mikor tényleg eldől, hogy kinyílik-e előtte vagy sem. Izgatottan rándult össze a gyomra.

2011. március 22., kedd

Gyógyító pilleszárnyak 20.

20. TEST ÉS LÉLEK



A HŰTŐFÜRDŐ SZERENCSÉRE úgy tűnt, használ. Lupe láza szép lassan lejjebb ment és nyugodt álomba merült. Benjamin egyetlen pillanatra sem hagyta magára, de arra figyelt, hogy ne érjen hozzá. Tisztességes távolságban ült az ágya mellett és csak nézte. Mrs. Donaghan egyáltalán nem szólt hozzá. Úgy tett, mintha ott sem lenne.

Mindkettejüket megértettem. Benjamint kötötte a bevésődés, Mrs. Donaghan pedig csak szörnyen féltette a lányát. Nem egymással volt bajuk, csak a helyzet állította szembe őket. Ezért is burkolóztak csendes ellenállásba. Benjamin nem volt hajlandó magára hagyni a szerelmét, Mrs. Donaghan pedig bár nem kérte újra erre, az összes porcikája azt sugallta, hogy helyteleníti, ami történik.

- Most elmegyek egy pár órára, de ha valami gond van, telefonon elér – közöltem Nokomisszal. Mindentudóan végigmért, aztán bólintott. Kedveltem a hozzá hasonló ápolónőket. Akik akkor is pontosan tudják a dolgukat, ha nincs kéznél orvos, és nem kell mindent a szájukba rágni.

Autóval mentem Port Angelesbe. Így most gyorsabb volt, mert a vámpírgyorsaságomat nem használhattam, amíg az emberek az utcákon jártak. Nem messze Vanessa lakásától parkoltam le, aztán átsétáltam a ház aljában lévő kávézóhoz.

Csak ritkán ültem be ilyen helyekre, ha nagyon muszáj volt, mert mindig attól tartottam, hogy nem lesz a közelemben valami dísznövény, aminek a cserepébe beönthetem a kávémat. Ilyen esetekben kénytelen voltam a látszat kedvéért legalább félig meginni azt az undorító, kinézetben és ízben is a sárhoz hasonlító löttyöt.

Miután leültem az egyik asztalhoz, elővettem a mobilomat, és megcsengettem a megfelelő számot.

- Szia! Lent vagyok a kávézóban – közöltem röviden. Vania sem volt túl bőbeszédű, csak annyit mondott: „Megyek.”, aztán kinyomta a hívásomat.

Idegesen kopogtam az ujjaimmal az asztalon. A rendelőmben a beszélgetés még elég egyszerűnek bizonyult, mert csak az én gondjaimról volt szó nagyrészt, de most jön majd az a rész, amikor beszélnünk kell a kettőnk között történtekről.

- Hozhatok valamit? – lépett mellém egy pincérlány. Elég mogorvának tűnt, vagy nagyon utálta a munkáját, vagy csak rossz napja volt.

- Még várok valakire, megtenné, hogy később visszajön? – mosolyogtam rá, hátha ettől felvidul. Egy pillanatra elhomályosult a tekintete, mint a legtöbb nőnek a közelemben, de aztán még morcosabban nézett rám és egy apró ránc jelent meg az orra tövében. Mintha feldühítettem volna valamivel.

- Persze, ahogy parancsolja! – felelte rosszul játszott színpadiassággal. – Ha Őurasága úgy akarja, szívesen futkosok még pár kört teljesen feleslegesen. Végül is, csak egy cseléd vagyok, vagy mifene… - morogta maga elé halkan. Ha ember lettem volna, valószínűleg meg sem hallottam volna, de így kissé kínosan éreztem magam, amiért elküldtem.

Feszengve pillantottam fel, ahogy kinyílt az ajtó, és az orromat megütötte a fűszeres parfüm illata. Vania körbenézett, és mikor a tekintete megtalált, elindult felém. Aggódva vettem tudomásul, hogy a testem azonnal reagált rá. A csípője ringására, a haja lágyságára, az arca pírjára, a teste és a vére illatára.

Sosem voltam az a típusú férfi, akit egy szép nőnek pusztán a látványa igazán felizgatott. Persze, voltak, akik ki tudtak váltani belőlem természetes reakciókat, de azok pusztán fizikálisak voltak. Sosem mentek át fantáziálásba vagy vágyba, hogy tényleg a magamévá tegyek egy nőt. Mostanáig…

Mélyeket lélegezve próbáltam másra terelni a figyelmemet. Hihetetlennek tűnt, hogy a feszültség ellenére, amit az elkövetkezendő beszélgetésünk miatt éreztem, mégis képes voltam a szexre gondolni. Utoljára talán emberkölyök koromban éreztem hasonlót. Szegény Geraldine…

Minden nőre csak a bajt hozom. Mind miattam szenvednek. És mindegyiket elárulom előbb vagy utóbb – szorult ökölbe a kezem az asztal alatt.

- Szia! – ült le elém Vania.

- Szia! – köszörültem meg a torkomat zavartan. – Szerintem először rendeljünk valamit, mert a lány elég harapósnak tűnik – intettem a fejemmel a pult felé, csak hogy ne kelljen azonnal belevágnunk a közepébe. Azt hittem, hogy ez majd mosolyt csal az arcára, de teljesen komoly maradt.

Sóhajtva emeltem fel a kezemet, hogy intsek a pincérnőnek, aki lomha mozdulattal a kezébe vette a noteszét, és hozzánk sétált.

- Mit hozhatok? – mondta el a sablonkérdést. Vaniára pillantottam, aki megvonta a vállát.

- Hozzon, kérem, két kávét – mondtam.

- Espressóra, Macchiatóra, Dupla Espressóra, Hosszú kávéra, Cappucinóra vagy Ír kávéra gondol? – húzódott el gúnyosan a vörösre kikent ajak.

- Sima Espressót kérünk – mentett meg Vania. – Köszönjük. – Összeráncolt homlokkal néztem a pincérnő után.

- Valamiért nem igazán kedvel engem… - motyogtam magam elé.

- Ne vedd magadra. Jelenleg az összes férfit utálja. A pasija tegnap dobta egy csúnya veszekedés keretében a ház előtt. Aki nem állt az ablakban, hogy lássa a jelenetet, az is hallotta – magyarázta halkan.

- Ó… - Így már kicsit érthetőbb – és kevésbé kínos – volt a lány viselkedése.

- Hamar kiheveri majd. A pasas egy seggfej volt – birizgálta a kötést a kezén. Nem tudtam, hogy jelzésképpen vagy csak öntudatlanul, de kellemetlenül éreztem magam. Vajon engem is csak egy… seggfejnek tart?

- Lehet, hogy neked is jobb lenne, ha inkább eltűnnék az életedből. Hogy ki tudj heverni… - Anélkül szakadtak ki belőlem a gondolatok, hogy igazán megfontoltam volna őket. Vania arca még komorabbá vált, mint korábban.

- Igen, lehet, hogy jobb lenne… - sóhajtott fel. Az asztallapot bámulva törődtem bele a hallottakba. – De én nem ezt akarom. – meglepetten kaptam rá a tekintetemet.

- Nem?

- Nem – rázta meg a fejét. – Carlisle… A testvérem messze van, a tanulás… Szeretem, de nem teheti ki az egész életemet. Jelen pillanatban te vagy az egyetlen igazán jó dolog számomra, és egy buta baleset miatt…

- Ami bármikor újra előfordulhatna! – figyelmeztettem rá. Egy részem nem akarta, hogy elküldjön, egy másik viszont meg akarta értetni vele, hogy mivel is járna ez.

- Tudom, és bevallom, őrült lennék, ha nem félnék… - hallgatott el egy pillanatra. – De ugyanúgy félhetnék attól, hogy elcsap egy autó vagy megtámadnak az utcán. Mindegyik valós veszély, ami bármikor megtörténhet. Ám ettől még nem zárkózom be örökre a lakásomba.

- Ez azért valamelyest más… - túrtam bele a hajamba.

- Igen, más, mert az autóbalesetet és a támadást nem tudom sem én, sem te befolyásolni. Viszont azt, hogy mit teszünk – használt többes számot megosztva a felelősséget, ami valójában csak az enyém volt. – mindketten uralhatjuk bizonyos mértékig… - Összerezzentem, ahogy a keze az enyémre simult az asztalon. – Azt mondtad, hogy Isabella valamikor ember volt, és… Hogy Edward elég erős volt uralkodni magán, miközben…

- Igen, de… - zavartan próbáltam valami kifogást keresni, de hirtelen egy sem jutott eszembe.

- Ha nem vagy felzaklatva, talán te is képes lennél rá – simogattak a hosszú ujjak. A bőröm bizseregni kezdett, mintha apró lángok nyalogatták volna ott, ahol Vania megérintett.

- Megéri a kockázatot? Az épséged, az életed… A józan eszem – nevettem fel kétségbeesve. Ha elkövetnék egy végzetes hibát, az számomra is az utolsó csepp lenne. Ha nem csordultam már túl így is…

- A két kávé… - jelent meg egy tálcával a kezében újra a pincérnő, mire kihúztam a kezemet Vania érintése alól. A lány letette elénk a csészéket és a cukrot, aztán újabb mormoló bosszankodás közepette távozott. Vania elmélázva kavargatta a fekete italt egy ideig, aztán a csésze mellé fektette a kanalát.

- Én hiszem, hogy a félelmeink ellenére élnünk kell az életünket. Hogy neked megéri-e, azt nem tudom… Ezt neked kell eldöntened – nézett rám fürkésző tekintettel, mintha le akarná olvasni a vonásaimról a választ.

- Nem tudom… Vania, nem tudom… - estem kétségbe. – Én nem tudlak szeretni. Legalább is szerelemmel. A szex pedig…

- Ahogy már egyszer mondtam, a szex nem azonos a szerelemmel. Nem is kell hozzá mindig, nem igaz? – szaladt a magasba a szemöldöke.

- De – ejtettem ki lelkifurdalással telve. – De Esme… Nem ezt érdemli. Nem érdemli, hogy… - Az asztalra könyökölve a tenyerembe hajtottam az arcomat. Mit szólna most, ha látna? Még, ha meg is bocsátana, mennyire szégyenkezne a gyengeségem miatt.

Most már pontosan tudtam, mit érezhetett Edward, Emmett és ő, mikor elvesztették az uralmukat és hibát vétettek. Vagy milyen lehet Jaspernek, aki emberek százaitól vette el az életet. Szánalmasnak, gyengének, mocskosnak éreztem magam. Én, aki mindig képes voltam megállni a vér hívó szavát, most képtelen vagyok ellenállni egy másik ösztönömnek.

Vania újabb érintésétől ösztönösen húzódtam el. Csalódottan ejtette vissza a kezét az ölébe.

- Azt hiszed, nem fogsz többé úgy szeretni senkit, mint őt, igaz? – kérdezte tőlem.

- Ezt nem csak hiszem. Tudom – jelentettem ki. Nem akartam kegyetlen lenni vele, de tudnia kellett a tényeket. Az arca egy pillanatra megfeszült, de végül elsimultak a vonásai.

- Szóval, akkor cölibátusba vonulsz egy egész örökkévalóságra? – nézett rám kételkedve. – Carlisle… Akármi is legyél, egy biztos… Férfi vagy. Szükséged van a gyengédségre, a szenvedélyre, a szexre.

- Vannak, akik meg tudják tartóztatni magukat teljesen – ellenkeztem.

- Igen, egy maroknyi fanatikus, aki ahelyett, hogy élvezné az életet, megtagadja magától a boldogságot. Idióták, már megbocsáss! – fonta össze maga előtt a karját Vania, és egy kissé dühösnek tűnt most először a beszélgetésünk alatt. Lehunyta egy pillanatra a szemét, aztán kicsit nyugodtabban folytatta. – A szexben nincs semmi rossz.

- Ezzel én is tisztában vagyok.

- Akkor? Esme sem ítélne el érte, ebben biztos vagyok. Ez csak egy testi szükséglet. Enni sem csak azt esszük, ami a kedvencünk. Kipróbálunk új dolgokat, még csak nem is éhségből, hanem kíváncsiságból vagy mert pusztán jó az íze. Hogy megtagadod magadtól az embervért – halkította le a hangját. -, azt megértem. Szent számodra az emberi élet, nem akarod elvenni senkitől. Nem akarsz másoknak ártani csak azért, hogy kielégítsd a szomjúságodat. De a szex… Egy viszony… Kinek ártana?

- Neked? Esmének? Nekem? – soroltam.

- Én önként megyek bele. Akarom. Amíg nem történt meg az a kis baleset… jó volt… Nagyon jó… - pirult el, de nem sütötte le a pillantását, hanem egyenesen az enyémbe fúrta. – Esme pedig… Neki már nem fáj semmi. És… Őt szereted. Az érzéseidet nem csalod meg. Attól még, hogy esélyt adsz magadnak a boldogságra, a szerelmed megmaradhat iránta. És ez a lényeg, nem igaz? A szerelem. Az érzés. Az nem változott…

- Miért van néha olyan érzésem, mintha te lennél több száz éves, én pedig gyerek? – csóváltam meg a fejem. Elmosolyodott.

- Talán azért látom néha jobban a dolgokat, mert kevesebb a tapasztalatom. Nincs lehetőségem ezerféleképpen átgondolni mindent és belebonyolódni. Csak leszűröm a lényeget, és kész.

- Mit csinálsz? – követtem Vaniát a tekintetemmel, ahogy felállt a helyéről.

- Én tudom, mit akarok. Esme boldognak akarna látni. Már csak azt kell eldöntened, te mit szeretnél… - tolta be maga után a széket. – Én most hazamegyek, ha úgy gondolod, utánam jössz… - gyorsult fel a szívverése, ahogy lehajolt hozzám. Az ajkai majdnem a fülemet érintették. – Örülnék, ha feljönnél… - sóhajtotta a végletekig kiélezve minden egyes érzékemet. Lehunytam a szemem, de a cipője kopogásából pontosan tudtam, milyen ütemre mozog a csípője, hol feszülhet meg egy-egy apró izom a combján és a… - reszketeg sóhaj hagyta el a számat.

Nem lehet. Nem tehetem ki Vanessát ekkora kockázatnak. Még akkor sem, ha önként vállalja. Akkor sem, ha majd megveszek a vágytól.

Igaza volt, férfi vagyok. Ezt nem tagadhattam magam előtt. Az ágyékom kínzóan feszült már csak a gondolattól is, hogy egyszerűen felállhatnék ettől az asztaltól és besétálhatnék a mennyország kapuján egy pár órára. De nem csak egy test vagyok. Ahogyan Vania sem az.

- Fizetnék – vettem elő a tárcámat. A pincérnő türelmetlenül intett felém, mutatva, hogy éppen telefonál, mindjárt jön. Sóhajtva dőltem hátra a széken. Nem akartam még jobban magamra haragítani azzal, hogy türelmetlenkedem.

- Igen, tudom, hogy egy szemét volt, de… Akkor is jó volt, hogy van mellettem valaki – jutottak el hozzám önkéntelenül is a szavai. Csak most néztem meg kicsit jobban. A szeme piros volt a festék alatt, úgyhogy valószínűleg átsírta az éjszakát és a fél napot. Kicsit sápadtnak is tűnt, valószínűleg ugyanezen okból.

- Ha csak akarsz magad mellé valakit, ezer férfi futkos az utcán. Jobbak is, mint Gerard – jött a válasz egy ismeretlen nőtől. Nem akartam kihallgatni őket, de egyszerűen képtelen voltam kizárni a hangjukat. Úgy tűnt, a mai nap a bonyolult kapcsolatok napja.

- Tudom. De őket nem szeretem – jött a sírós válasz.

Aggódva szimatoltam bele a levegőbe, de még nem éreztem a sós illatot. Megrémített egy kicsit a gondolat, hogy elsírja előttem magát. Az ismerősök vagy a betegeim vigasztalásában jó voltam, de egy idegennel – főleg, ha ennyire harapós -, mihez kezdenék. Az extra borravaló nem valószínű, hogy orvosságot jelentene a szomorúságára…

- Jaj, drágám… Tudom, hogy te még mindig tündérálmokat kergetsz, de a lényeg, hogy az ember találjon egy férfit, aki gondoskodik róla, tiszteli és becsüli. A szerelem… Csak a mesékben létezik. Ez pedig a valóság. Jobb, ha felfogod, különben csak újra és újra csalódni fogsz.

- Biztosan…

- Higgy nekem! A szerelem egy ábránd. Éld az életedet, ennyi – jött a határozott tanács. Tényleg csak ennyi lenne? Szükség, biztonság, élvezet? Mindenki ennyire egyszerűen látja ezt, csak én nem? És a mogorva pincérlány. Aki azért mogorva, mert a szerelmet választotta. Aminek elvileg boldoggá kéne tennie…

- Ó, a francba… - Hirtelen elkaptam a tekintetemet, mert rájöttem, hogy egyenesen farkasszemet nézek a lánnyal. – Az egyik vendég nem képes várni pár percet, és úgy szuggerál, hogy majdnem kiesik a szeme. Mennem kell… - morogta, aztán kinyomta a telefont. Úgy csörtetett ide hozzám, hogy azt vártam, rám borítja az asztalt, de végül csak az orrom alá nyomta a számlát. Gyorsan kifizettem, aztán menekülőre fogtam a dolgot.

- És még csak meg sem itták a kávét… - hallottam a halk bosszankodást.

Ahogy becsukódott mögöttem a kávézó ajtaja és friss levegőt szívhattam a tüdőmbe, egy kicsit megkönnyebbültem. Legalábbis míg meg nem láttam a döntéseim kapuját. Ökölbe szoruló kézzel próbáltam erőt venni magamon, aztán elindultam egyenesen előre. Vissza sem néztem a házra, amely annyi csábítást és gyönyört tartogatott számomra.

Minél messzebb kerültem tőle, annál dühösebbnek éreztem magam. Vajon Vania vár rám? Neki is csalódást okozok, mint mindenki másnak. Csalódást… Leltem fel magamban is az érzést. Vajon csak a szex miatt? Érezhet valaki pusztán a teste miatt csalódottságot? Valahányszor megkívántam egy ember vérét, és elsétáltam mellette, elégedett voltam, nem csalódott. Hiába szenvedett a testem, a lelkem szabad volt.

A felismerés megrázó volt. Vágyom Vania testére, de nem csak arra vágyom. Mikor együtt töltöttük az időt, beszélgettünk, nevettünk, az olyan kellemes volt. És ahogyan a névtelen pincérnőnek, nekem sem mindegy, hogy kivel vagyok. Nem felelne meg bármelyik szembejövő nő a vágyaim kielégítéséhez. Azért kívánom Vaniát, mert bár nem vagyok szerelmes belé, mégis szeretem a személyét. A lelke pilleszárnyként simogatja az enyémet, és ez jól esik. Nagyon jól. Legalább annyira, mint szeretkezni vele.

A kezem belökte a kaput, ami előtt megkerülve a házat ismét ott álltam. Kettesével szedtem a fokokat, miközben még mindig önmagammal vitatkoztam. Fogalmam sem volt arról, hogy helyes-e, amit teszek, de életemben először, egyszerűen csak akartam magamnak egy kis boldogságot.

Fel-le mászkáltam az ágy előtt, amiben a félig összetört, haldokló test feküdt. Annyira összezúzta magát, hogy már halottnak hitték, én voltam az egyetlen, aki hallotta még a gyenge szívdobogást.

Emlékeztem rá. Nem csak a vámpírmemóriám miatt. Ha ember lettem volna, akkor sem felejtem el soha. A haját, a szemét, az orrát, a száját… Még a sebek sem tudták elcsúfítani, amelyek az arcát fedték. Már akkor tudtam, hogy örökre az elmémbe és a szívembe vésődött, amikor először megláttam a kórházban sérült bokával. Esme…

Ember volt, el kellett felejtenem őt. De most…

Mi lenne, ha nem hagynám meghalni? Ha megmenteném? – emeltem a kezem a szám elé elgondolkozva. Még csak az sem biztos, hogy viszonozná az érzéseimet… Belekényszeríthetem egy elátkozott életbe a remény kedvéért? Önzőségből? A saját boldogságom miatt?

Az alig hallható nyöszörgő hangra felkaptam a fejem. Esme valószínűleg nem fogta fel, hogy hol van és mi is történik körülötte, mégis mintha csak azt kérte volna tőlem: Segíts!

Képtelen voltam elviselni a tudatot, hogy fájdalmai lehetnek. Ahogyan azt is, hogy elveszítem őt. Nem azért, mert emberként távol kell lennie tőlem, hogy a saját életét élhesse, hanem, mert a halál ellopja a szépségét.

Gondolkodás nélkül léptem az ágyhoz, és leültem a szélére. A kezem óvatosan végigsimított az elgyötört arcon.

- Nem lesz semmi baj… - suttogtam, aztán közelebb hajoltam hozzá. A nyakán lévő ér már alig lüktetett. Sietnem kell…

Fogaim belemartak a puha húsba, a vér íze eltöltötte a számat.

- Itt vagy… - Vania ajkait halk sóhaj hagyta el, ahogy meglátott a küszöbön. Mintha tényleg aggódott volna, hogy mégsem jövök. Beljebb húztam a lakásba, és becsuktam az ajtót. A falnak dőlt, pont ugyanoda, ahová múlt alkalommal szorítottam. A kezemet finoman az arcára csúsztattam.

- Nem ígérhetek semmit – jelentettem ki. Még a saját érzéseimmel sem voltam tisztában, hogy is tehettem volna bármiféle esküt neki.

- Nem is kell – rázott aprót a fején, miközben izgatottan pásztázta az arcomat.

- És nem adhatok szerelmet – ismételtem meg, amit már olyan sokszor elmondtam.

- Elég, ha kedvelsz… - csillant meg Vania tekintete. Az ujjam aprót simított a bőrén, ami forró volt az érintésem alatt. Lehajoltam, és a számat óvatosan az övére nyomtam. Nem olyan szenvedélyesen, mint a múltkor, inkább csak próbaképpen. Most kezdtem csak el rájönni, hogy milyen feszült is vagyok. Legutóbb nem voltam tudatában annak, mit is teszek, most viszont nagyon is tisztában voltam, mindennel. Így nehezebb volt…

Megfeledkezni arról a nőről, aki több, mint egy évszázada a szerelmet és a szenvedélyt jelentette, és egy másik nővel átélni a kéjt, szinte lehetetlenségnek tűnt, annak ellenére, hogy már egyszer megtettem.

- Gyere! – éreztem meg az érintést a kezemnél. Vania a hálószoba felé húzott – engedelmesen követtem. Azt akartam, hogy most minden úgy történjen, ahogyan ő szeretné. Megérdemelte a történtek után, hogy a kedvében járjak. Hagytam, hogy az ágyra nyomjon, aztán figyeltem, ahogy mellém fekszik. Fölém hajolt, megcsókolt, aztán a párnára hajtotta a fejét és csak figyelt.

Fél percig feküdtem teljesen mozdulatlanul, aztán értetlenül fordítottam felé a fejem. Meggondolta magát? Mégsem hajlandó elfogadni a feltételeimet?

- Hiányzott ez… - szólalt meg végül. – Hogy mellettem legyél és beszélgessünk…

- Nekem is – vallottam be. Tényleg sokszor gondoltam azokra a hetekre, amikor barátként együtt töltöttük az időnket.

- Nem muszáj most azonnal szeretkeznünk… - mosolyodott el. – Rengeteg időnk van.

2011. március 21., hétfő

Varázslatos realitás 120.

Peter nem tudta volna megmondani, hogyan is lettek ennyire jóban ők hárman, mert annyira természetesnek tűnt az egész. Ahogy Ben és Kat egymás hecceli, olyanok voltak, mint egy család. Mielőtt még Liz és Kat összejöttek volna, gyakori téma volt, hogy mégis hogyan férnek majd oda a párok. Aztán egy nap megjelent Liz, aki még Peternél is hallgatagabb volt. Csak csöndben ült Kat mellett és örült, hogy ott lehet.
Hosszú idő telt el, mire Peter és Liz kettesben maradtak. Akkor derült ki, hogy sokkal több mindenben hasonlítanak, mint valaha gondolták volna. Valahogy ebből érezte a fiú igazán, hogy barátnője jó párt talált. Így vált szépen lassan Liz a baráti társaságuk részévé és tökéletesen passzolt hozzájuk. Pont olyan magányos volt, mint ők. Peter ezért akarta, hogy a barátai szeressék Charlotte-ot. Nem kellett volna félnie, a barátai mindenkit szerettek, nem is értette, honnan jön az a görcs a gyomrában, ami akkor kezdett kioldódni, mikor Ben tréfáján nevetett a lány, és talán akkor szűnt meg, mikor meglátta, hogy Charlotte feltűri a pulóvere ujját, és Lizzel együtt süteményeket pakol.
- Ne féltsd.
- Én nem féltem, te félted Őt! – mosolygott Peter Benre. A fiú ledermedt.
- Honnan tudod…?
- Láttunk titeket.
- Csak barátkozunk.
- Természetesen.
- Jéé sütemény! – lépett el Peter mellől Ben.
- Nem kerülheted ki örökké a témát! – állította meg.
- Csak még egy kicsit, hadd legyen csak az enyém, jó? – Ben komoly volt, ami mosolyt csalt Peter arcára. Tökéletesen értette, mire gondol a másik.
- Jó.

2011. március 20., vasárnap

Varázslatos realitás 119.

Esztivel ma írtunk egy csomó szösszt, úgyhogy van most tartalék, és nem lesz csúszás remélhetőleg. :)


- Most már értem, hogy Peter barátom miért van ennyire oda érted… - lépett Charlotte elé vigyorogva egy fiú. Valószínűleg Ben volt – legalább is abból kiindulva, hogy Peter a barátai közül csak Katet és őt emlegette állandóan, Charlotte így tippelte volna.
- Tessék? – zavarodott össze az átfázott lány. A történetekből tudta, hogy Ben nagy nőcsábász, de azt azért furcsának találta, hogy a barátja előtt flörtölni próbál vele. Már ha ez tényleg az akart lenni. Zavart aggodalommal pislantott hátra Peterre, aki azonnal elindult felé, de Kat félúton „túszul ejtette”.
- Supermanes zoknid van! Ő a legkirályabb! – mutogatott a levetett, nedves zoknikra, amelyek ott feküdtek a fűtőtesten, hogy megszáradhassanak.
- Ó! – Charlotte felnevetett. – Igen, szerintem is – füllentette. Igazából csak felkapta az első zoknit az üzletben, ami jó volt méretre, és nem volt túl színes, és megvette. Mostanáig meg sem figyelte rendesen, hogy milyen mintája van.
- Nekem is pont ilyen van, csak nagyobb méretben. Jóóóval nagyobban…
- Hess, hess! Még ki sem fújta magát szegény lány, te meg máris butaságokkal traktálod! – jelent meg Kat mellettük Peterrel együtt. – Ne is foglalkozz Bennel! Próbál úgy viselkedni, mintha nagy és erős férfi lenne, de valójában csak egy infantilis gyerek… - forgatta meg a szemét, miközben a karját Liz dereka köré fonta.
- Hé, nem vagyok gyerek! – kérte ki magának Ben. – Legalább karácsonykor lehetnél egy kicsit kedvesebb… - fújtatott.
- Tőlem ma is azt kapod, amit az év minden egyes napján – ütögette meg a férfivállat a női kéz. – Nézd a jó oldalát: így legalább sosem fogok csalódást okozni.
- Pfff… Jó oldal… Szóval, minden nap szívás melletted.
- Ha te ezt így fogod fel – rántotta meg a vállát Kat.
Charlotte észre sem vette, mikor kunkorodott felfelé a szája, csak akkor jött rá, hogy mosolyog, mikor Peterre nézett. A fiú szeme úgy csillogott, ahogyan még soha.

2011. március 19., szombat

Démoni érintés

Nagyon örülök, hogy ennyien szeretitek a Démoni érintés című regényemet, és hogy szeretnétek könyvként látni még úgy is, hogy tudjátok, akkor várnotok kell a végére. Köszönöm nektek ezt a hatalmas támogatást! :) Kérdeztétek már többször, hogy mivel segíthetnétek elő a kiadást, és hogy ne okozzunk gondot a kiadónak, de mégis lássák, hogy szeretnétek könyvként a történetet, elmondom, mit lehetne tenni. :)

Az egyik lehetőség, hogy írtok egy kedves mailt Katona Ildikónak, hogy miért is szeretitek a történetet, és hogy örülnétek, ha könyv lenne belőle. Mindenki csak egyszer írjon, hogy ne teljen feleslegesen Ildikó postafiókja. :)

A másik lehetőség, ami rengeteget segítene, ha csatlakoznátok facebookon a Démoni érintés olvasói klubjához jelezve ezzel, hogy szeretitek a történetet. :) Valamint, ha ajánlanátok a kluboldalt és a történetet az ismerőseiteknek, barátaitoknak. :)

Köszönöm még egyszer a támogatást és várjuk közösen és türelmesen, hogy Ildikóék elolvassák a kéziratot és döntést hozzanak. :)

Jah igen, elfelejtettem belinkelni a könyvklubot... :D Ez a Démoni érintés olvasói klubja: http://www.facebook.com/group.php?gid=138988542798026

2011. március 17., csütörtök

Varázslatos realitás 118.

Mostanában el-elmaradozott a Varázslatos realitás, mert hol idő-, hol ihlethiány tört mindkettőnkre Esztivel, de megbeszéltük, hogy a vasárnapot és a hétfőt azzal töltjük, hogy behozzuk önmagunkat, írunk egy csomó szösszt, és így remélhetőleg megint beindul majd a történet. :)



- Igen, ide jössz? Jó. Rendben. Lemegyek eléd.
Peter hallotta Charlotte hangján, hogy valami nincs rendben, és amúgy is túl hamar végzett, de nem akart rákérdezni. Vannak dolgok, amik nem egy készülékre tartoznak, hanem a személyes találkozásra. A szemek játékára, egy bíztató kézfogásra. Valamire, amiből a másik érti és érzi, hogy nincs egyedül. Mivel mindezeket abban a percben Peter nem tudta megadni a lánynak, így csak annyit tehetett, hogy elé sétált a buszmegállóba.
Egy öleléssel és néhány szóval megbeszélték a történteket. Lassan sétáltak vissza Katék lakására a hóesésben, mintha a világ minden ideje az övék lenne. Egy szót sem szóltak, csak fogták egymás kezét.
Az előszobában hatalmas hangzavar fogadta őket. Kat szokás szerint Bennel üvöltött Liz a konyhában rámolt, és úgy tett, mintha nem is hallana semmit. Mikor meglátta a két átfagyott hóembert, összecsapta a kezét, mint egy jó anya. Az alapvetően rosszabb állapotban lévő Charlotte-ot, akinek időközben átázott a csizmája is, beterelte a hálószobájukba, és addig erősködött, míg a lány el nem vette tőle a vastag sí zoknit és át nem vette.
Időközben Ben odasomfordált, és minden előzetes bemutatás nélkül tréfálkozni kezdett Charlotte-tal, aki először nem is értette a helyzetet. Félve pillantott Peterre, aki éppen indult volna megmenteni a lányt, de Kat karon ragadta.
- Na, hogy van a rossz érzésed? – A fiú Charlotte-ra nézett, aki éppen akkor értette meg, mit akar tőle Ben és felnevetett. Vidáman, szomorú felhang nélkül.
- Múlóban – mosolygott a lányra, és csak magában tette hozzá, hogy „talán”.

2011. március 14., hétfő

Gyógyító pilleszárnyak - 19. fejezet

19. LÁZ



HOSSZÚ NAPOKIG NEM MENTEM HAZA egyáltalán. Próbáltam elfoglalni magam a laborban és a kórházban, de folyton elkalandoztak a gondolataim. Annyi minden történt, amit tisztába kellett tennem magamban. Aro, Vania és Isis. Sosem volt még ennyire bonyolult semmi. Korábban mindig tudtam, mi a helyes, mit kell tennem, de most… Mintha a világ a feje tetejére fordult volna. Amit eddig jónak hittem, az rossz lett, amit pedig korábban elítéltem, az vonzott.

Képtelen voltam teljesen meggyőzni magam arról, hogy helyesen cselekedtem-e Aróval kapcsolatban. A felesleges gyilkosságot – legyen szó emberről, állatról vagy vámpírról – mindig elítéltem, mégis vágytam arra, hogy a saját kezemmel végezzek vele. De bármilyen hatalmas is volt ez a vágyam, meghátráltam. Az egyik pillanatban örültem, hogy elég erőm volt ehhez, a másikban gyengének és gyávának tartottam magam.

Olyan jó lett volna beszélni Esmével. Ő biztosan meg tudott volna nyugtatni egyetlen szavával. Sőt, igazi szavak sem kellettek volna hozzá, csak egyetlen pillantás, amiből tudom, hogy szeret és büszke rám.

Az a gyönyörű aranybarna szempár olyan csodálattal tudott rám nézni, hogy pillanatokra elhittem, tényleg jó lélek vagyok, nem pedig elátkozott. Ez éltetett, ez adott reményt nekem, hogy a tetteink számítanak, nem az, mik vagyunk. Ha Esme észrevette bennem a jót, Isten, aki mindent lát, miért ne vehetné, mikor egyszer elé kerülök…

Ez a gondolat pár pillanatra felderített, miközben rendezgetni kezdtem a farkasoktól vett vérmintákat. Aztán ahogy a jókedv jött, úgy egy ujjcsattintásnyi idő alatt el is szállt. Esmét csak elvakította a szerelem. Így volt, nem is lehetett másképp, hiszen a tetteim egyáltalán nem azt bizonyítják, hogy olyan jó és erkölcsös lennék. Amit Vaniával tettem, ahogyan kihasználtam, az megbocsáthatatlan bűn volt.

Még mindig láttam magam előtt a fájdalomtól eltorzuló arcot, és hallottam a sikolyát. Isten látja lelkem, nem akartam ártani neki, de ez nem ment fel az alól, hogy mégis megtettem. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy nem csak a testét bántottam.

Fáradtan túrtam a hajamba, aztán az ajtó felé kaptam a fejem. Mielőtt még Nokomis elé ért volna, már a kilincsen volt a kezem, de csak akkor nyomtam le, mikor meghallottam a halk kopogást.

- Baj van a betegünkkel? – érdeklődtem, bár a folyosó vége felől jövő hangok alapján pontosan tudtam, hogy nem Dave-ről van szó, hanem új páciensek érkeztek. Amióta itt voltam, ez volt a harmadik eset. Dave, egy felhorzsolt térd és…

- Miss Donaghan lázasan jött be. A váróban leültettem – közölte velem Nokomis.

- Lupe? – ráncoltam össze a homlokomat. – Menjünk – tereltem arrébb az ajtóból az egyetlen ápolónőmet, aztán elindultam végig a folyosón a kis várószoba felé.

Mrs. Donaghan a váró egyik székén ült a lánya mellett, és sanda pillantással mért végig, ahogy beléptem. Ő még a régi, törzsi mítoszokon nevelkedhetett – legalább is az indián ruhák viselése ezt jelezte számomra.

Már csak kevesen voltak La Push-ban, akik az öltözködésükben is kinyilvánították a származásukat, a legtöbben úgy öltözködtek, mint bárki más. A bizalmatlanságát felismerve, azonnal tudtam, hogy Lupe nem lehet túl jó állapotban. Azok a lakók, akik tartózkodnak tőlünk, csak akkor jönnének el hozzám, ha tényleg baj van.

- Dr. Cullen… - hallottam meg a gyenge hangot.

Ahogy Lupe felnézett rám a köré tekert kendő alól, aggódva guggoltam le elé. Az arca sápadt volt és fénylett az izzadtságtól, ahogy megérintettem, azonnal tudtam, hogy nagyon magas láza van. Gyorsan, a látszat kedvéért úgy tettem, mintha meghallgatnám a szívverését, és végigtapogattam a nyakát. A tüdeje eléggé szörcsögött ahhoz, hogy tüdőgyulladásra gyanakodjak.

- Le kell vinnünk a lázát! – közöltem Nokomisszal. Bólintott, aztán elcsoszogott a gyógyszerszekrény irányába, és végül megjelent egy lázcsillapító tablettával és egy pohár vízzel. Azonnal beadtam Lupénak, majd felnyalábolva őt elindultam a betegszoba felé. Mrs. Donaghan megtartotta tőlem a távolságot, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le a lányáról.

- Jól van, most csak pihenned kell egy kicsit… - fektettem le az egyetlen betegszobánk szabad ágyára.

- Ő meg ki? – jött a morgás a másik oldalról. Dave nyűgös tekintettel mérte végig a szobatársát.

- Egy beteg – közöltem vele nyugodt hangon, miközben kibugyoláltam Lupét a kendőből.

- És nem fertőző? – ült feljebb az ágyon óvatosan. – Még a végén a nyakamba varrnak valami vírust is ezen a lepra helyen… - bosszankodott. Visszanyeltem a számba toluló szavakat, és próbáltam Lupéra koncentrálni.

- Nokomis, kérem, idehozná a paravánt? – intettem a fejemmel a sarokban álló fehér anyagfalra.

- Az nem fog megvédeni egy fertőzéstől… - puffogott tovább Dave.

- De minket megvéd attól, hogy a morgolódásodat kelljen figyelnünk – húzta Nokomis a két ágy közé a paravánt. – Bocsánat, Dr. Cullen, ez már kicsúszott… - lépett a mi oldalunkra. Egy pillanatra egymásra néztünk, és ugyanaz a cinkos elégedettség csillant a tekintetünkben. Dave egy kicsit fárasztó beteg volt – és akkor még enyhén fogalmaztam.

- Semmi gond, megértem, de máskor ne forduljon elő – feddtem meg mosolyogva, hogy tudja, egyáltalán nem neheztelek rá, sőt, egyetértek vele.

- Igenis, doktor – mosolygott vissza rám.

Bár tényleg jó volt egy kis nyugalom, valójában a paravánt Lupe miatt kértem. Ahogy takarva volt a kéretlen tekintet elől, azonnal a blúzához nyúltam, és gombolni kezdtem. Még csak a második gombnál tartottam, mikor Mrs. Donaghan felszisszent.

- Mit csinál? – kérte számon rajtam gyanakvón.

- A lánya lázas. Valószínűleg tüdőgyulladás. Le kell vennünk a lehető legtöbb ruhát róla, hogy csökkenjen a testhőmérséklete – magyaráztam. Pár másodpercig csend volt, aztán a nő közelebb lépett az ágyhoz.

- Majd én levetkőztetem – nézett rám. Megadóan visszahúztam a kezem. Lényegtelen volt, ki szabadítja meg a ruháitól, csak az számított, hogy minél előbb lemenjen a láza.

- Kérem, vegyen le egy kis vért és kössön be infúziót – adtam ki a további utasításokat Nokomisnak. – Egy óra múlva megnézzük, hogy állunk… Addig csak próbálj aludni… - fordultam Lupéhoz, aki fogvacogva nézett vissza rám. Az anyja keze az ágy lábában lévő takaró felé nyúlt, de megállítottam. – Ne takarja be! Tudom, hogy fázik, de csak a láztól, és pont ezért nem szabad betakarni.

- De hát…

- Tényleg így van – szólt közbe Nokomis is. Mrs. Donaghan elgondolkozva fürkészte az arcát, aztán beleegyezően bólintott. A saját népének egyik tagjában jobban bízott, mint bennem. Ha ő is azt mondta, amit én, akkor elfogadta a tanácsot.

- Hamarosan visszajövök – ígértem, aztán elhagytam a szobát. Nehéz volt úgy dolgozni, hogy bizalmatlanság vett körbe. Persze, a városi kórházban is mindig voltak olyanok, akik tartottak tőlem, de mivel nem értették ennek az okát, így orvosként mégis hallgattak rám.

Ahogy az irodámba értem, azonnal elővettem a mobilomat. Tartoztam annyival Benjaminnak a barátságáért, hogy értesítem a fejleményekről.

- Halló? – szólalt meg egy női hang a vonal másik végén.

- Esther? Carlisle Cullen vagyok – mutatkoztam be. Párszor már találkoztam Daniel és Benjamin édesanyjával még az oltással való kísérletezgetések idején és azóta is, hogy ideköltöztünk.

- Doktor? Miben segíthetek? – jött azonnal a meglepett kérdés. Valószínűleg előbb számított az elnök hívására, mint az enyémre.

- Tudná adni nekem a fiát, Benjamint? – érdeklődtem.

- Per… persze… - dadogta, aztán hallottam, hogy odakiált a fiának. Pár pillanatnyi csend után újabb hang szólt a telefonba.

- Doki? – Benji is döbbentnek tűnt, hogy otthon keresem. – Valami baj van?

- Történt valami, de ne ijedj meg – próbáltam előre megnyugtatni. – Lupe bent van a kórházban, és… Benjamin? – szaladt össze a szemöldököm. Halk búgás jelezte, hogy a vonal megszakadt. Ennyit arról, hogy nem fogom ráhozni a frászt.

Kisétáltam a kórház elé, mert tudtam, hogy pár percen belül úgyis felbukkan majd – a bevésődése iránti aggodalom arra készteti, hogy azonnal idejöjjön. Nem tévedtem. Alig másfél percbe telt csak, hogy felbukkanjon a poros úton.

- Hol van? Mi baja? – rohant el mellettem anélkül, hogy megvárta volna a válaszokat. Felvettem  tempóját, és a betegszoba felé tereltem.

- Tüdőgyulladásnak néz ki, lázas. De nem kell aggódnod! – próbálkoztam újra, hiába.

Benjamin úgy tépte fel az ajtót, hogy attól féltem, kiszakad a helyéből. Mrs. Donaghan  arcán először meglepettséget láttam, aztán aggodalmat. Valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mi is van valójában a fiú és a lánya között, legfeljebb érezte, hogy valami több, mint tanár-diák kapcsolat. Ez pedig zavarba hozta és megrémisztette.

- Lupe… - Benjamin térdre borult az ágy mellett, és megragadta a női kezet. A láztól csillogó barna szempár azonnal arra fordult, amerről szólították.

- Nem kellett volna idejönnöd… - suttogta.

- Igen, a lányom még nincs olyan állapotban, hogy fogadhassa a tanítványait… Megkérlek, hogy távozz! – szólt közben Mrs. Donaghan.

- Nem – jelentette ki Benjamin anélkül, hogy elszakította volna a pillantását Lupéétól.

- Nem? – futott végig ránc a női homlokon. – Doktor, ha jól tudom, csak a családtagok lehetnek a beteggel… - fordult felém.

- Anya, kérlek… - jött a rekedtes hang kicsit hangosabban, mint eddig.

- Nem, ez nem normális… Kicsim… Ez… - nézett kétségbeesve az ágyban fekvőre. – Ha mások megtudják, hogy… Ha… Doktor… - kapta rám a tekintetét könyörgően, hogy segítsek. Most először nem láttam rajta, hogy tartana tőlem – valószínűleg sokkal jobban rettegett valami mástól. Valamitől, ami tönkre teheti a lányát.

Csak a másodperc egy töredékébe telt, hogy kitaláljam a megoldást, és átgondoljam, hogyan tálaljam megfelelően.

- Nokomis nagyon jól végzi a munkáját, de kéne egy kis férfisegítség. Valaki, aki vállalja a fizikailag megterhelő dolgokat… - léptem közelebb. Benjamin felkapta a fejét, és reménykedő tekintettel próbált rájönni, hogy arra gondolok-e, amire ő. – Huszonnégy órás munka lenne egy pár héten keresztül, úgyhogy az éjszakákat is kéne töltened. A fizetésedről nem én döntök, de…

- Vállalom! – vágott közbe. – Elvállalom!

- Így senki sem mondhatja, hogy Benjamin ok nélkül van itt. Ez a munkahelye, itt kell lennie – mondtam immár Mrs. Donaghannek. Tétován igazgatta meg a vállára terített kendőt, miközben a fejét rázta és magában motyogott.

- Nem tetszik ez nekem. Ebből még nagy baj lesz, én mondom. Ez nem normális… - sóhajtott fel, de végül leült az ágy melletti székre, és magában tartotta a további kétségeit.

- Rendben – bólintottam elégedetten. – Benjamin, csak maradj itt és szólj, ha valami történne. Nem sokára visszajövök ellenőrizni, hogy lement-e a betegünk láza, és… Jobb lenne, ha nem érnél hozzá… - tettem hozzá. Mrs. Donaghan az ágy felé kapta a tekintetét, mintha azt várná, hogy az ágy mellett térdelő fiú illetlen helyeken fogdossa a lányát, de mikor látta, hogy csak egymás kezét fogják, nem tudta mire vélni a kérésemet. Benji ezzel szemben azonnal eleresztette a gyenge ujjakat, és csak a pillantásával simogatta Lupe arcát.

Olyan nyilvánvaló volt, mit éreznek egymás iránt, hogy valószínűleg a vak is rájött volna. Nem csodáltam, hogy Lupe anyja ennyire ideges. Ha kiderülne, hogy egy tanárnő beleszeretett egy épphogy csak tizenöt éves fiúba, az hatalmas felháborodást váltott volna ki sokakban. Aki nem értette a bevésődés lényegét, az nem foghatta fel, mivel is jár ez. Milyen erős kötelék…

Halk sóhajjal fordultam ki az ajtón. Minden gondjuk ellenére irigyeltem ezt a két fiatalt. Bármennyire is igyekeztem mélyre ásni, még emlékeztem rá, milyen érzés, mikor szeretnek és viszontszerethetsz.

Odakint nekidőltem egy pillanatra a falnak, és lehunytam a szemem. Esme gyönyörű arca azonnal megjelent előttem. Olyan valóságosan, amilyen egy fantáziakép csak lehet. A határtalan és feltétel nélküli szerelem ott ült minden egyes vonásán. Annyira hiányzott, bár nem tudom, hogy merészkedtem volna a szeme elé, azok után, hogy megcsaltam és elárultam. A bűntudat reszketeg sóhajjal távozott a tüdőmből, hogy átvegye a helyét az üresség.

Az egyetlen, aki képes volt legalább egy kicsit kipótolni a bennem lévő űrt, az Isis. Vagyis csak ő volt. Amíg el nem veszítettem a szeretetét. Az a C. betű még mindig kísértett. Talán azt jelenti, hogy én is kezdek eltávolodni tőle? Nem…

Akármi is dúlt bennem, abban biztos voltam, hogy Isis a világon mindennél fontosabb számomra. Még akkor is, ha én már nem kellek neki. De akkor mégis miért jött a kezemre ösztönösen az az átkozott kezdőbetű? Miért nem tudom már leírni: nagypapa.

- Dr. Cullen! Doktor… - Az érintéstől a karomon összerezzentem.

- Nokomis? – fókuszáltam rá a valódi világra.

- Jól van? – vizsgálgatta az arcomat gyanakvóan, mire zavartan elkaptam róla a pillantásomat. Nem tudom, miért, de olyan érzésem támadt, mintha ki tudna olvasni belőlem valamit. Valami szégyenleteset.

- Igen, semmi baj – bólintottam. Egy pillanatig még magamon éreztem az átható tekintetet, aztán Nokomis újra megszólalt.

- Egy hölgy keresi.

- Egy hölgy? Mi baja van? – érdeklődtem. Micsoda különös nap… Hetekig nincs egyetlen új beteg sem, aztán egyszerre kettő is jön.

- Be van kötözve a csuklója, de nem hiszem, hogy emiatt jött. – Hirtelen összerándult a gyomrom. – Azt mondta, hogy magánügyben szeretne beszélni Önnel, ezért az irodájába kísértem. Remélem, nem gond… De ha nem akar vele beszélni, megmondhatom, hogy tévedtem, és már hazament – ajánlotta gyorsan a feszültségemet látva.

- Nem, köszönöm. Beszélek vele – indultam el azonnal, de amint befordultam a folyosón, lelassítottam a lépteimet. Miért jött ide? Mit mondjak neki? Hogy viselkedjek? Olyan bizonytalannak éreztem magam, akár egy kiskamasz, akinek fogalma sincsen, hogyan kezelje a lányt, akivel előző éjszaka elvesztette a szüzességét.

Töprengve álltam meg az irodám ajtaja előtt, és a kezemet a kilincsre helyeztem. Mások baját megoldani sokkal könnyebbnek tűnt, mint a sajátomat. Mikor Benjaminnak kellett segíteni, azonnal tudtam, mit kell tennem, de most…

- Szia! – köszöntem Vaniának, mikor végre összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy kinyissam az ajtót, és belépjek a helyiségbe. Az asztalom előtt álldogált, és az arca megviseltnek tűnt.

- Szia… - toporgott tétován. A jó modor, amiről a legutolsó találkozásunk alkalmával teljesen megfeledkeztem, azt kívánta, hogy én szólaljak meg először és oldjam a feszültséget, de fogalmam sem volt róla, mivel kezdjem.

- Azt hittem, többé nem akarsz majd látni – csúszott ki a számon.

- Megfordult a fejemben… - sütötte le a tekintetét a padlóra és halvány pír öntötte el az arcát. Olyan szép volt így, és ettől csak még jobban összezavarodtam. A pillantásom a bekötözött kezére kúszott, csak hogy eltereljem a figyelmemet.

- Fáj még? – kérdeztem a lelkifurdalással küszködve.

- Egy kicsit, de nem vészes… - harapta be a gyöngyfehér fogsor a rózsaszín alsóajkat. – És te jól vagy?

- Én? – A kérdés kicsit meghökkentett. Nem hittem volna, hogy a történtek után Vania még az én lelki világom miatt fog aggódni. Pedig a zöld szempárban lévő féltés valódinak tűnt.

- Nem tudom, mi történhetett, de… Biztosan valami komoly dolog, ha… - próbálta megfogalmazni a gondolatait akadozva. – Tudom, hogy sosem viselkedtél volna úgy, ha nem vagy teljesen a padlón. – Megfeszülve álltam egyhelyben, miközben kiszúrtam magamnak az ablakkereten egy apró repedést. Erre szegeztem a tekintetemet, csak hogy ne kelljen Vaniára néznem. A szégyentől képtelen lettem volna rá. Hallottam a lépések hangját, mégis váratlanul ért a gyengéd érintés a karomon. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. – Mondd el! – kérte kicsit megkésve. Akkor, ott a lakásában kellett volna beszélnem, ahelyett, amit tettem, és akkor minden másképp alakul.

- Aro… Aki… megölte az én Esmémet… Elfogták és elhozták őt hozzám. – A fülemben visszhangzó szívdobogás felgyorsult, és éreztem, ahogy a női ujjak megremegnek a karomon. A tekintetem Vaniára emelkedett, ahogy kimondtam. – Képtelen voltam megölni.

- Ó, Carlisle… - A smaragdtekintet csak nézett engem a könnyfátyolon át. Annyi szeretet és együttérzés volt benne, amennyit meg sem érdemeltem. Összeszorítottam a szemem és megrázkódtam a néma zokogástól. A női test hirtelen hozzám simult, átölelt, védelmezően körbefont. – Semmi baj. Nem tettél rosszat… - hallottam meg a fülem mellett a halk susogást. – Ő sem várta el tőled – mondta ki azt, amire úgy vágytam. Újra és újra elismételte, míg a karom fel nem emelkedett, és nem viszonozta az ölelést.

Az arcomat Vania nyakába fúrtam, és mélyen belélegeztem az illatát. Egyszerre volt megnyugtató és felkavaró. Az izmaim lassan ellazultak és megszállt a békesség. Azt hittem, hogy ez egy kellemetlen beszélgetés lesz, ahol szembe kell majd néznem a vétkeimmel, ehelyett viszont csak megbocsátást és megváltást kaptam.

- Dr. Cull… - Ahogy kinyílt az ajtó, azonnal elengedtem Vaniát, aki elpirulva lépett hátrébb. – Bo… bocsánat… - köszörülte meg a torkát Nokomis.

- Mi történt? – érdeklődtem magamra kényszerítve a nyugalom álarcát.

- Már eltelt egy óra azóta, hogy a beteg megkapta a lázcsillapítót, de nem csökkent a láza, sőt, feljebb ment. Aggódom érte – tördelte az ujját a nő. – Előkészüljek a hűtésére?

- Igen, kérem… Azonnal megyek én is – ígértem.

- Rendben – sietett el Nokomis, miután kíváncsian végigmérte a vendégemet.

- Menned kell… - motyogta Vania maga elé, amikor ismét magunk maradtunk. – Pedig még annyi mindent meg akartam beszélni… - szőtte át a csalódottság a hangját.

- Akarod, hogy… - kezdtem volna bele, de nem mertem felajánlani neki, hogy átmegyek hozzá. Nem voltam biztos abban, hogy ez nem lenne-e kellemetlen mindkettőnknek – de főleg neki.

- Hogy átgyere? – fejezte be a kérdésemet nagyot nyelve. Biztos voltam benne, hogy látja rajtam a kétségeimet, ahogyan én is észrevettem a tétovázását. Önkéntelenül végigsimított a gézkötésen és megborzongott.

- Nem jó ötlet, sajnálom – tört ki belőlem.

- Nem! Mármint… - A túl hirtelen tiltakozástól sikerült megint elpirulnia. Olyan ostobának éreztem magam, amiért önkéntelenül is zavarba hoztam mindkettőnket.

- Találkozzunk a ház aljában lévő kávézóban… - segítettem ki őt a kényes helyzetből. Tudtam, hogy sosem mondaná ki, hogy fél tőlem, mégis így van. Hogy is ne félne, mikor épp elég hatásosan sikerült rádöbbentenem, milyen erőm is van, és mennyire nem tudom uralni. Kettesben pedig nem érezte volna magát többé biztonságban velem.

- Rendben – egyezett bele azonnal. A megkönnyebbülése nyilvánvaló és fájdalmas volt. – Hívj fel, ha odaértél, én pedig lemegyek. Viszlát, Carlisle… - köszönt el tőlem lágy hangon. Ahogy elhaladt mellettem, az ujjai végigsimítottak a karomon. Tudtam, hogy csak egy szánakozó mozdulat volt, amit a kiborulásom váltott ki belőle, mégis újra a tüdőmbe szorult a levegő.

Bármi is történt, még mindig kívántam őt…