Gyógyító pilleszárnyak - 21. fejezet

Most megint kiemelten kíváncsi vagyok a véleményetekre. :) Úgyhogy nagyon örülnék a hsz-eknek. :) Köszönöm szépen előre is! :)

21. BLAKE

A PLAFONT BÁMULVA AZON ELMÉLKEDTEM, hogyan jutottunk el idáig. Reggel még azt hittem, soha többé nem látom majd Vaniát, most meg… Mellettem feküdt teljesen meztelenül – akár csak én -, és édesdeden aludt. Megpróbáltam összerakni a kirakódarabokra hullott emlékeket, amelyeknek a részleteit bár tökéletes pontossággal vissza tudtam idézni, mégis zavarosak voltak.

- Az a tanár tiszta őrült! – nevetett fel Vania. Az egyik professzoráról beszélgettünk, aki bevitt egy csontvázat az órára, és egy ostoba dalocskával próbálta megjegyeztetni velük a csontok helyét. A terve végül is bevált, bár tényleg vicces lehetett a helyzet, ahogy a komoly tekintetű férfi ugrabugrálva énekelget.

Hogy ezek után hogyan került a szám a puha ajkakra, azt nem tudtam volna megmondani. Talán a nevetés miatt, ami olyan volt, akár a friss forrás – tiszta, csilingelő. A szenvedély pedig olyan hamar lángra lobbant mindkettőnkben. Annyira könnyen és egyszerűen, hogy szinte szégyelltem.

A kezeim módszeresen bebarangolták a finom testet. Forró volt, törékeny, vonzó és mégis kínzó. Minél jobban kívántam, annál jobban égette a torkomat is a szomjúság. Talán mert Vania vére szinte forrt. Az arca kipirult, a szíve hevesebb dobogásba kezdett vadul pumpálva az ereiben az életadó folyadékot.

Hagytam, hogy fölém gördüljön, mert attól tartottam, ha nálam marad az irányítás, még a végén ismét elvesztem a fejem. Nem akartam kockáztatni. Megszabadított mindkettőnket a ruháktól, miközben végigkóstolta a mellkasomat. Éreztem, hogy néha meg-megborzong a hűvöstől, ami belőlem árad, de nem panaszkodott, és úgy láttam, végső soron nem lehet túlzottan kellemetlen neki a közelségem. Legalább is a vágyakozás a tekintetében ezt bizonyította.

Mikor végzett a vetkőztetéssel, megfogta a kezemet, és a combjai közé irányította. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, mikor megéreztem, mennyire kíván. Nem akartam belegondolni, hány férfi érinthette már meg így, csak az volt a fontos, hogy velem nem kényszerből van együtt, hanem mert így akarja. Elérzékenyülve simogattam, miközben azon járt az eszem, milyen lelki sérülések érhették ezt a gyönyörű pillangót, hogy végül egy vámpír ágyában kötött ki. És miféle lény vagyok én, hogy kihasználom ezeket a sebeket…

Alig egy perc kellett csak, hogy megérezzem az ujjam körül a lüktetést, majd Vania reszketve és zihálva omoljon a mellkasomra. Pár pillanatig mozdulatlan maradt, aztán elhúzta a kezemet magától. Ahogy ismét felegyenesedett és az ujjai körbefonták a férfiasságomat, halkan felnyögtem. Könnyedén csusszant rám, majd finoman mozgatni kezdte a csípőjét. A szeretkezés illata és hangjai betöltötték az egész szobát.

Gyorsabb iramra vágytam volna, de összeszorítva a fogaimat hagytam, hogy Vania olyan ütemben lovagoljon meg, ahogyan neki jól esik. Ez most elsősorban az ő örömére volt, hogy kárpótoljam a korábbi bűneimért. Mikor úgy éreztem, nem bírom már tovább, lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem, de így is hatalmas erőfeszítésembe került mozdulatlannak maradni. Legszívesebben megragadtam volna, magam alá fordítottam volna, és…

Ahogy a női test ismét megrázkódott az élvezettől, megkönnyebbülten fellélegeztem. Az ágyékom még mindig lüketett a forró-selymes ölelésben, és most már tényleg veszettül akartam a kielégülést. A kezem óvatosan az ívelt női csípőre csúszott, hogy megmutassam neki, hogyan is mozogjon. Torokhangú nyögést hallattam, miközben a lángoló kéj a magasba csapott, majd kihunyt bennem.

Vania elpilledve gördült le mellém, és hozzám bújva lehunyta a szemét. Becsúsztattam magunk közé a takarót, nehogy megfázzon, aztán köré fontam a karomat. Egy ideig a légzése még egyenetlen volt, de végül szép lassan megnyugodott. A teste reakcióiból pontosan tudtam, mikor szenderült álomba.

A gondolataim annyira zavarosak voltak. Örültem, hogy most nem tettem semmi kárt Vaniában. Jól esett a kielégülés és a teste közelsége is. Mégis ott lüktetett bennem a lelkiismeret-furdalás és a hiányzó érzések okozta üresség.

Az oldalamra fordultam, és figyeltem a finom vonású arcot. Gyönyörű volt. Az ujjam kinyúlt és óvatosan végigsimított rajta, mire halk sóhaj hagyta el a piros ajkakat. Ó, kicsi pillangóm, bárcsak szeretni tudnálak… Akkor tökéletes lenne minden… - szorult össze a mellkasom.

Talán idővel majd sikerül legalább egy kicsit… Nem úgy, ahogyan Esmét szerettem, de annyira, hogy ne érezzem ezt a szomorúságot. Addig pedig legalább ő boldog és elégedett. Már amennyire én megadhatom neki ezt a két érzést.

- Mmm… - A halk nyöszörgést nagy nyújtózkodás követte. Vania mellkasa hátrafeszült, a karja a magasba emelkedett. A csodás húshalmok vonzották a tekintetemet és a tenyerem is bizseregni kezdett a látványuktól. – Jó reggelt! – pislogott rám az álmos szempár még kicsit elveszve az álmok világa és a valóság között.

- Jó reggelt! – mormoltam neki. Mosoly ült ki az arcára, mintha már a hangomat hallani is jól esett volna neki. Ez a gondolat felderített. Azt akartam, hogy boldog legyen, és ha csak egy kicsit is sikerült ezt elérnem, akkor már enyhítettem valamicskét a káron, amit okoztam.

Megrezzentem, mikor Vania érintését megéreztem a mellkasomon. A mosolya vigyorrá szélesült és pajkos fény csillant a tekintetében.

- Tudod… Mi emberek így reggelente elég… hmmm… - vágott elmélkedő arcot egy pillanatra, aztán a keze elindult lefelé. - …kívánósak szoktunk lenni. Ahogy érzem, ez nálatok sincs másként… - kuncogott, miközben megemelkedve csókra nyújtotta a száját.

Most én voltam felül, de ugyanolyan óvatos és visszafogott voltam, mint az este. A testemnek ez igazi kéjes kínzás volt, mégis elégedett voltam, mert Vania tökéletesen élvezett minden egyes másodpercet.

- Ah, ez több, mint csodás volt! – dorombolta, miután elernyedtek az izmai. Ki akartam húzódni belőle, de körém fonta a lábait és nem hagyta. A könyökömre támaszkodva tartottam meg magam, miközben a keze az arcomat simogatta. A tekintete átszellemült – már nem láttam benne a lángolást, a helyét valami lágy kavargás vette át. – Neked is jó így, igaz? – szólalt meg végül.

- Igen – feleltem. Nem tartottam hazugságnak, még csak füllentésnek sem, mert tényleg jó volt. Azt az érzést, amit Esmével éltem át, már úgysem kapom vissza soha, ezzel tisztában voltam, épp ezért bele kellett törődnöm, hogy tökéletes már sosem lesz, csak jó. És ez is több, mint amit sokan remélhetnek, így hálásnak kell lennem érte.

A dallamos hang tompán hatolt a fülembe. Vania tekintete kérdőn fordult a földön heverő kabátom felé. Lefejtettem magamról a lábait, aztán elhagyva az ágyat előkerestem a telefonomat.

- A kórház az, ne haragudj! – kértem az elnézését, mielőtt fogadtam volna a hívást. – Igen?

- Dr. Cullen? – hallottam meg Nokomis aggodalmasnak tűnő hangját. – Sajnálom, hogy zavarom, de vissza kéne jönnie, ha lehet…

- Valami baj van Miss Donaghannel? – kérdeztem rá azonnal.

- Neki felment megint a láza, de az állapota ugyanolyan, és nem sokára megint kap egy hűtőfürdőt – kaptam meg a tájékoztatást. – Viszont nemrég bejött a Lawasco testvérpár és a kicsi Olaathe hasonló tünetekkel. És bár nem vagyok orvos, de elkészült Lupe kisasszony vérvizsgálata, és… Ha az ismereteim nem tévednek, akkor ez kanyaró. A kiütések még nem jelentek meg, de…

- De azok a láz után három-négy nappal szoktak feltűnni, igen – bólintottam.

- Benjamin sokat segít, de egyedül nem fogom bírni… - halkult el Nokomis hangja, mintha szégyellnie kéne, hogy nem tudja a kórház összes feladatát egyedül ellátni, holott nekem nem lett volna szabad magára hagynom csak azért, hogy… A vágyaimnak eleget tegyek.

- Azonnal indulok vissza – ígértem meg neki. – És szép munkát végzett, köszönöm – tettem el a mobilt. Mély levegőt véve fordultam Vania felé.

- Menned kell – mondta ki helyettem ismét, mint a rendelőmben tegnap.

- Igen, sajnálom – kezdtem mentegetőzésbe, miközben összeszedtem a ruháimat, és öltözni kezdtem. Felült az ágyban maga elé szorítva a takarót, és engem figyelt. Kicsit zavarba jöttem a pillantásától, de igyekeztem nem kimutatni.

- Mikor jössz megint? – érkezett a kérdés, miután begomboltam a nadrágomat. Egy pillanatra megmerevedtem. Eddig még nem gondolkoztam azon, hogyan is legyen ezek után. Minden nap el kéne jönnöm? Vagy csak, amikor Vania külön meghív? Mije is vagyok most pontosan? Csak a szeretője, vagy hogy is mondják manapság… együtt járunk?

- Én… mikor jöhetek? – tértem ki a válasz elől. Vania homlokán apró ráncok jelentek meg.

- Amikor szeretnél, Carlisle… - felelte végül. – Ha látni szeretnél, csak idejössz. Ez ilyen egyszerű – tárta szét a karját megfeledkezve a maga elé szorított takaróról. Elmosolyodva léptem vissza az ágyhoz.

- A ma este megfelel? – érdeklődtem. – Idefelé hozok abból a pizzából, amit szeretsz – ajánlottam. Az arca azonnal felderült.

- Rendben, akkor ma este – térdelt fel, hogy belém tudjon csimpaszkodni. Engedelmesen hajoltam le, hogy megcsókoljam, mikor a karjai húzni kezdtek maga felé.

- Mmennem kell… - motyogtam a szájába. Kényszeredetten engedett el. Gyorsan felkaptam a kabátomat is a szőnyegpadlóról, aztán még utoljára odaintettem neki búcsúzóul és elhagytam a lakást.

Már majdnem kiértem a városból, amikor az egyik piros lámpánál észrevettem az árust. Tisztában voltam azzal, hogy sietnem kéne vissza La Push-ba, mégis úgy éreztem, meg kell állnom. Félrehúzódtam az autóval, aztán visszasétáltam a ház mellé. Egy összecsukható asztal mellett ült, amire régi könyvek voltak kipakolva. A tekintetem fél pillanat alatt végigfutotta a borítókat, aztán felemeltem az egyik barna, kopottas könyvet.

William Blake: Az ártatlanság és a tapasztalás dalai

Akkor vettem meg a kötetet először, amikor elhagytam a Volturit és átköltöztem az Újvilágba, de végül a sok költözés során valahol ottmaradt, mikor sietősebben kellett elhagynunk az egyik várost. Azért tetszett meg, mert benne volt az élet. A gyermeki ártatlanság és a felnőtt léttel együtt járó elvesztése is.

Az ujjaim végigsimítottak a borítón, legalább olyan gyengéden, ahogyan az előbb még Vaniát érintettem, aztán fellapozták a könyvet. Az elveszett kislány című versnél nyílt ki.

„Majd egykor olvassák:
- E lap kínos igazság! –
Megtudják – mily embertelen! –
Bűn volt az édes szerelem.”

A szemem végigsiklott a sorokon. Egy férfi és egy lány első szerelmeskedése és a lány szelíd, sápadt édesapjának aggodalmai. A könyv megremegett a kezemben, én pedig szégyenkező értetlenséggel rejtettem el a gyengeségemet. Letettem a kötetet az árus elé, és a pénztárcám keresgélésébe fogtam.

- Ezt kéri? – kérdezett rá a férfi.

- Igen – bólintottam. Előhúztam egy bankjegyet, és felé nyújtottam.

A könyvvel együtt ültem vissza a kocsiba. Az anyósülésre helyeztem, és valahányszor csak rápillantottam izgatottság fogott el. Amióta csak Isis megtanult olvasni, folyton a könyveimet bújta. Ezt is neki szántam. Tudni akartam, hogy vajon őt is ennyire megérintik-e a versekbe fűzött gyönyörű szavak, ahogyan engem.

Látni akartam az arcát, a tekintetét, ahogyan végigfut a sorokon, az ujjait, mikor végzett az egyik oldallal és átlapoz egy másikra, az érzéseket, amik kiülnek a vonásaira – mert biztos voltam benne, hogy képtelen lenne elrejteni őket. Tudni akartam, mit gondol és mit érez olvasás közben. Bár a közelében lehetnék, miközben ezt a könyvet falja… Vagy ha csak távolról meg tudnám figyelni úgy, hogy ne vegyen észre…

La Push-ba érve lefékeztem a kórház előtt, de még mindig azon járt az eszem, hogyan kerülhetnék Isis közelébe, miközben az ajándékomat olvassa. Csak akkor döccentem vissza a valóságba, amikor Nokomis elém sietett. Gyorsan felvázolta a helyzetet, én pedig igyekeztem összeszedni a gondolataimat és a feladatomra koncentrálni.

Időközben még egy beteg fiút behoztak. Mind Lupe tanítványai közül voltak, valószínűleg az iskolában fertőzték meg egymást. Amint mindegyiküket megvizsgáltam és ideiglenesen elláttam, felhívtam Jonathant.

- Igen, értem – hallgatta végig a tanácsaimat. – Akkor körbejárom a házakat, hátha vannak még fertőzöttek, és elmondom, hogyan tudják megelőzni a betegséget.

- Egy iskolai szünet sem ártana, míg el nem vonul a járvány – tanácsoltam. Olyan zárt helyeken, mint egy osztályterem, sokkal könnyebben adhatták át a vírust egymásnak.

- Rendben, erről is értesítek mindenkit – egyezett bele gondolkodás nélkül. Örültem, hogy ennyire bízik bennem és hallgat rám. Nagyon rövid idő alatt teljesen megváltozott a farkasok hozzáállása az irányunkba, és ez igazán jól esett. – Ha találok még betegeket, beviszem őket magához. És doki… Ha bármire szüksége lenne, szóljon, és már meg is van!

- Köszönöm, Jonathan!

Az egész délután elment azzal, hogy a betegek lázát megpróbáltuk levinni. Olaathe-nél volt a legnehezebb, mert valahányszor be akartuk ültetni a kádba, azonnal sikoltozni és csapkodni kezdett. Nokomis régi törzsi dalokat dúdolt neki végül, hogy lenyugtassa.

Dave-et kiköltöztettük a nővérszobába, nehogy elkapja a fertőzést, és így a dühöngését sem kellett hallgatnia a többieknek – hozzám csukott ajtón át is eljutottak a nem túl kedves szavai -, de ez sajnos, csak ideiglenes megoldásnak volt jó. Bármilyen idegesítő is volt, rendes ellátást érdemelt.

- Felhívtam a fiát, azonnal itt lesz – közölte Nokomis, miközben elrohant mellettem egy infúziós zacskóval. Reméltem, hogy Edward belemegy majd az ötletembe, miszerint vigye át a fiút a házunkba. Így kényelmesen pihenhet a szobámban, amit úgysem használok, amíg a kórházban szükség van rám, és orvosi felügyeletet is kap Edward személyében.

Tudtam, hogy már késésben vagyok, de csak a telefonom csörgésére eszméltem igazán fel. Bűntudatosan felsóhajtottam, mikor megláttam Vania nevét a kijelzőn.

- Sajnálom, több beteget is behoztak, és képtelen voltam eddig elszabadulni – mentegetőztem azonnal.

- Nagy a baj? – érdeklődött együttérzően.

- Kanyaró. Rendes ellátás mellett nem lesz gond, csak túl sok a beteg – magyaráztam.

- Nem tudsz jönni, igaz? – kérdezett rá. Nem vádlón, inkább csak szomorkásan.

- Nem hiszem – ismertem be. – Sajnálom. Tényleg nagyon-nagyon sajnálom – kértem a bocsánatát. Pontosan tudtam, hogy egy úriember nem utasítja el egy nő meghívását, ha komolyan veszi őt, főleg, miután együtt töltötték az éjszakát, de ez most egy kivételes alkalom volt.

- Rendben, semmi baj. Megértem – jött a sóhaj a másik oldalról.

- Átmegyek, amint tudok, ígérem! – öntött el a bűntudat. – És akkor kárpótollak majd – mosolyodtam el. Szinte láttam magam előtt, ahogy Vania arca kipirul. Általában nem szoktam szóban ennyire pajzán lenni, de nem akartam, hogy azt higgye, a történtek miatt menekülök előle és nem akarok többé vele lenni.

- Rendben, várni foglak… - A mondatomnak valószínűleg megvolt a hatása, mert elhaló hangon kaptam a választ.

- Most mennem kell. Jó éjt! – köszöntem el, ahogy meghallottam odakint Edward hangját.

Amint kiléptem a folyosóra, azonnal megköszönte Nokomisnak a tájékoztatást, és felém indult. Láttam az arcán, hogy már pontosan tudja, miről is van szó, mert elfintorodott. Halvány mosoly ült ki az arcomra, egészen addig, míg a fintor helyét át nem vette a vonásain a meglepettség. Az agyam egy kis hátsó zugában felderengett előttem a tegnap éjszaka és a ma délelőtt. A francba!

- Átviszem Dave-et magunkhoz – szólalt meg, ahogy mellém ért.

- Köszönöm – indultam el visszafelé, hogy átadjam a beteget Edwardnak. Követett engem az ajtóig, amit kitártam előtte.

- Hello, Dave! – köszönt, mire az említett arca – már az ép fele – teljesen elsápadt. Kiment a fejemből, hogy az iskolában korábban ők már ismerték egymást, és ahogy elnéztem, Dave-nek nem voltak túl jó emlékei Edwardról.

- Ez meg mit keres itt? – jött az udvariatlan kérdés.

- Én – javította ki a fiam. – most hazaviszlek magunkhoz, hogy ne kapd el a kanyarót.

- Mármint, hozzátok? Veled? Na nem! – rázta meg a fejét hevesen, de azonnal el is torzult az arca a fájdalomtól. – Igazi kórházi ellátást akarok!

- Ha gondolod, átszállíthatjuk a városi kórházba is… Vagy kiadhatunk a családodnak – ajánlottam fel. Az anyja azóta is csak telefonon érdeklődött iránta, és akkor is csak annyit kérdezett, hogy él-e még az a pokolfajzat.

- Ne! – nyögött fel. – Nem akarom egyiket sem. A rohadt életbe! – káromkodott. – Rendben, Cullen. Hozzátok megyek. De csak amíg ez a hülye járvány el nem ül, aztán vissza akarok jönni – nézett először Edwardra, aztán rám.

- Rendben – egyeztem bele.

- Tudsz jönni a saját lábadon, vagy segítsek? – érdeklődött a fiam.

- Megy egyedül is – tápászkodott fel Dave, de az első lépés után bele kellett kapaszkodnia az asztalba. Edward megforgatta a szemét, aztán mellé lépett, és a karját átcsúsztatta a karja alatt, hogy megtámassza. Tartottam nekik az ajtót, amíg kitámolyogtak, aztán elkísértem őket egészen a kocsiig.

- Minden rendben lesz? – kérdeztem Edwardtól, miután beültettük hátra Dave-et.

- Remélem… Majd nem engedem a közelébe Isist és Isabellát – nevetett fel halkan. – Fent van mindkettejük fekete listáján a múltkori miatt. Bevallom, az enyémen is, de jó leszek – ígérte megvillantva a fogait.

- Azért ne ijessz rá nagyon, mert nem akarom infarktussal kezelni… - fojtottam el egy mosolyt. – Edward… - állítottam meg, mielőtt beszállhatott volna a kormány mögé. – Tetszett Isisnek a faház? – csúszott ki a számon a kérdés. Tudtam, hogy nem kéne ezt felhoznom, mert sem a hely, sem az időpont nem alkalmas rá, de már jó ideje kíváncsi voltam a válaszra.

- Imádja. Szinte ott tölti az összes idejét – mesélte. Megkönnyebbült melegség öntötte el a mellkasomat. – És a könyvet is szeretni fogja – tette hozzá. Zavartan bólintottam egyet, aztán hagytam, hogy végre elinduljon. Hálás voltam neki, amiért egyáltalán nem kérdezett a Vaniával történtekről. Még nem álltam készen arra, hogy erről bárkivel is beszéljek.

Most, hogy végre Dave-et a megfelelő helyen tudhattam, visszamentem ellenőrizni a betegeket. Ahogy beléptem a betegszobába, Nokomis kellemes, nagymamás hangja ütötte meg a fülemet.

„A lány körül játszadozott,
Hajbókolt az oroszlán vén
Fején az aranysörény,

Nyalogatta szűz kebelét
S nyakára hullatta szét
- Mig lángszeme égetett -
A rubint könycseppeket,”

Ahogy Nokomis meghallotta a lépteimet, felkapta a fejét, és bocsánatkérően nézett rám. Az ölében ott volt a könyvem, és abból olvasott fel a betegeknek.

- A szobájában találtam. Segített megnyugtatni a kislányt – mentegetőzött, mikor a pillantásom az elvett tárgyra meredt. – Remélem, nem baj, hogy elvettem… - tette hozzá, mikor nem szólaltam meg.

- Nem, nem baj – feleltem rekedten.

- Visszateszem az asztalára, ha már nem kell – ígérte.

- Rendben, a szobámban leszek – siettem ki gyorsan a kórteremből. Ahogy végigmentem a folyosón, önkéntelenül is tovább mondtam magamban a verset.

„Felfedte a szép tagokat,
S a szűz-meztelen lányt
Vitték a barlang iránt.”

Becsaptam magam mögött az ajtót, és zihálva dőltem neki. Mi a fene bajom van?